Hivatásának hűen megfelelni, az evangyélium prédikátorának egy olyan feladat, melyhez sok isteni tanács szükséges. Azon szorgalmas gondoskodáson kívül, melyet ő a prédikáció tulajdonsága és módjára, valamint annak szellemére kell hogy fordítson, szüksége van a tárgy megválasztásában is az isteni vezérletre. Egy nehéz pont, az egész igazságot helyes viszonyban prédikálni, egy tant soha túlzottá nem tenni, soha egy pontot nyomatékossá tenni egy másiknak a rovására, soha egy részt visszatartani, vagy helytelenül előtérbe helyezni. Az ő prédikálásának eredménye nagyon sokban függ az ige egyensúlyától, és annak helyes beosztásától. Ezen dolog megmondhatatlan fontosságú, mivel lényeges igazságokat érint és igen komoly következményekhez vezethet, hogy ha nem helyesen kezeltetik; én itten az alapigazságokat gondolom, melyek Krisztusnak érettünk és a Szentléleknek bennünk való működésével összeköttetésben vannak. A hit által való megigazulás egy olyan dolog, melynél semmi sötétségnek, még kevésbé kétértelműségnek találtatni nem szabad; és ugyanakkor világosan fel kell mutatni és abban határozottan megállani, hogy az újjászületés minden léleknek múlhatatlan szükséges, aki a mennybe be akar jutni. „Szükség, néktek újonnan születtetnetek”, éppen olyan igazság, mint ama világos evangyéliumi nyilatkozat: „Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül.” Félő, hogy egyes igen buzgólkodó testvérek a hit által való megigazulás tanát, nemcsak oly bátran és világosan, hanem olyan ridegen és más bibliai igazságokkal olyan összeköttetés nélkül prédikálták, hogy azáltal az embereket egész elbizakodottsághoz vezették, és az úgy látszott, mintha valami nagyon félelmes helyzetbe jutottak volna az által. Egy holt, gyümölcsfélén, tehetetlen hitre vonatkozólag komolyan imádkozhatunk mi is eme szavakkal: „Őrizz meg minket Istenünk attól”, még is nem tudva elősegíthetjük azt. Csak előállni és kiáltani: „Higgyetek, higgyetek, higgyetek”, a nélkül, hogy megmagyaráznánk, hogy mit kell hinni, az egész súlyt a hit által való megmentésre helyezni, s anélkül, hogy megmagyaráznák, mi a megmentetés és felmutatni, hogy az éppen úgy a bűn hatalmától, mint annak terhétől való megszabadítás, az egy buzgó, ébresztő prédikátornak helyesnek találtathatik, de azoknak, kik az ilyen tanításnak eredményét komolyan megfigyelik, okuk van kérdezni, hogy vajon nem-é annyi kárt, mint hasznot tesznek azzal. Ellenben a mi legőszintébb meggyőződésünk, hogy éppen annyi veszély van az ellenkező túlzásban is. Teljesen meg vagyunk a felől győződve, hogy az embernek egy egész új teremtménynek kell lennie, különben nincs megmentve, de némelyek annyira világosan átlátták ezen igazságnak fontosságát, hogy ők folyton a megtérésben való nagy megváltozásról, annak gyümölcseiről és következményeiről beszéltek, és úgy látszik, hogy alig emlékeznek meg azon örömhírről, hogy annak, aki az Úr Jézus Krisztusban hiszen, örök élete vagyon. Az olyan tanítók hajlandók a tapasztalatnak nagyon magas mértékét felállítani, és a valódi Isten gyermekének igen sok jeleit és bizonyítékát követelni, így az őszinte kereső lelkeket nagyon elkedvetlenítik, és egy bizonyos nemű törvényességbe esnek, amelyről ismét azt mondhatjuk: „Őrizz meg minket Istenünk attól.” Ne mulasszuk el soha a minden kétely nélküli igazságot világosan hirdetni, hogy az Úr Jézusba való igaz hit a lelket megmenti, mert hogy ha azt nem tesszük, úgy sokakat a törvény szerinti szolgaságban tartunk, akik már régen élvezhették volna a békét és az Isten gyermekeinek szabadságukba jutottak volna.
Nem lesz könnyű ezen két dolgot az ő valódi helyén megtartani, de hogy ha bölcs építő mesterek akarunk lenni úgy törekednünk kell arra. János így cselekedett az ő tanításában. Hogy ha az ő evangyéliumának harmadik részét olvassátok nagyon megfigyelhetően, találjátok ottan, hogy mialatt ő az Úrnak az újjászületésre vonatkozó magyarázatát egész terjedelmesen közli, ugyanazon részben azt is felmutatja, ami talán az evangyéliumnak legvilágosabb része az egész szentírásban: „Miképpen pedig felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképpen fel kell magasztaltatni az ember Fiának, hogy minden valaki hiszen ő benne el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” Azonképpen az előttünk lévő részben is azt állítja, hogy egy embernek Istentől kell születtetnie; ezt hozza újból és újból elő, de a hitnek mindenkor csodálatos tevékenységet tulajdonít; ő a hitet az újjászületés ismertető jelének nevezi, a hitet mint azt, ami a világot meggyőzi, a hitet, mint azt, mely a benső bizonyítékot szolgáltatja, a hitet mint azt, mely az örök életről tanúskodik, ‒ valóban úgy látszik, mintha ő nem tudna elég tisztességet halmozni a hitre, míg ugyanakkor az újjászületéssel összekötött benső tapasztalat nagy fontosságát is kiemeli.
Nos, hogyha egy olyan nehézség a prédikátornak útjában van, azon nem csodálkozhatunk, hogy ha a hallgatóságnál is található, és azoknak sok kérdésre okot szolgáltat. Sokakat ismertünk, kik azáltal, hogy a drága tanokat folyton hallgatták, t. i. hogy az Úr Jézus Krisztusban való hit megment, más igazságokat elfelejtettek, és abból azt következtették, hogy ők megvannak mentve, holott nem voltak, és azt képzelték maguknak, hogy ők hisznek, habár nékik azon tapasztalatok, melyek a valódi hitet mindig követik, teljesen ismeretlenek és idegenek voltak. Ők azt képzelték, hogy a hit azonos és egyértelmű egy elbizakodott bizalommal a Krisztusban való bizton létről, mely sem a helyesen értett isteni igékben nem alapult, sem pedig az ő saját lelkökben bebizonyult valamely tényeken. Hogyha ők önvizsgálatra felszólíttattak volna, úgy ők ezt kerülték, mint valamely megtámadását az ő bizodalmoknak, és hogy ha őket arra kényszerítették volna, hogy magukat az evangyéliumi próbakövein próbálják meg, akkor az ő téves békéjüket azzal akarták támogatni, hogy az hitetlenség lenne, ha kétségbe vonnák, vagy legkevésbé is kérdésesnek gondolnák az ő üdvöket, így félek rajta, hogy az ő Krisztusban való hitöknek látszata őket egy bizonyos reménytelen állapotba helyezte, mivel ők az evangyélium figyelmeztetéséit és intelmeit félretették, azon veszélyes meggyőződésben, hogy az szükségtelen, azt figyelembe, venni és csak az szükséges, hogy azon hithez ragaszkodjanak, miszerint Krisztus érettünk, már régen mindent elvégezett, e szerint egy valódi isteni félelem és egy komoly keresztyéni eljárás felesleges, vagy talán még megsértése is lehetne az evangyéliumnak.
Másrészről meg olyanokat is ismertünk, kik a hit által való megigazulás tanát, mint az ő hitvallomásuknak egy részét felvették, de azt nem fogadják el, mint valódi tényt, hogy a hívő meg van mentve. Ők nagyon érezik, hogy elméjöknek lelke szerint meg kell újulniok, annyira, hogy folyton a bizonyítékokat keresik és folytonos kételyekkel küzdenek. Nagyon természetesen és gyakran éneklik ezt; „Szeretnék tudni egyet Amely zavar engemet: Uramat én szeretem?
Övé vagyok-é? ‒ vagy nem?”
Ezek olyanok, akiket inkább szánni kell, mint elítélni. Habár én a legutolsó szeretnék lenni a hitetlenség terjesztésében; de mégis az első szeretnék lenni a szent aggodalomra való figyelmeztetésben. Az egy bizonyos dolog, hogyha valaki afelett aggódik, hogy megmondhassa, vajon ő valóban a Krisztusban van-é, és egy másik különálló dolog, hogy ha ő a Krisztus ígéreteiben kételkedik, kiváltképpen abban, hogy azok az ő számára adattak. Némely szívekben nagy a hajlandóság arra, hogy nagyon sokat tekintsenek befelé, és sokkal több időt fordítanak arra, hogy a benső érzelmeket és a külső bizonyítékokat vizsgálnák, mintsem a Krisztusban nyilvánuló isteni kegyelem teljességét, szabadságát és mindenre hasznosságát tanulmányoznák. Ők nagyon elhomályosítják a nagy evangyéliomi igazságot, hogy a hívő Isten előtt nem a maga igazságáért, hanem a Krisztus Jézusért fogadtatik el, hogy mi az Úr Jézus vére által tisztultunk meg, hogy az Úr Jézus igazságában felöltözve fogadtatunk el, és az ige szerint kedvesekké lettünk ama Szerelmesben. „Óhajtom szívemből, hogy ezen két igazság a ti szívetekben és lelketekben egyenlő súlyban találtassék. Erre csak a Szentlélek taníthat meg titeket. Ez egy olyan ösvény, melyet a sasnak szemei nem láttak, és amelyre az oroszlán kölyke még nem lépett. Az, akit a Szentlélek tanít, sem az elbizakodottságnak helyet nem ad, sem a Szentlélek benső oktatását meg nem veti, sem azt el nem felejti, hogy a szabadulás csak az Úr Jézus által történik, ki nekünk adatott Istentől: igazságul, szentségül és váltságul. Szövegünk ezen két igazságot szép összhangzatban köti össze és mi Isten segedelme állal erről fogunk szólni. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az.” Ez alkalommal megvizsgáljuk először, hogy mit érthetünk itten a hit alatt; azután másodszor, hogy milyen biztos bizonyítéka az az újjászületésnek; és harmadszor, a midőn valamennyit a vers utolsó részénél időzünk, akarjuk azt felmutatni, hogyan lesz az a keresztyéni szeretet alapjává. „És valaki szereti a szülőt, azt is szereti aki attól született.”
Miben álla szövegben említett hit? Mi legelőször is meg vagyunk afelől győződve, hogy az itten gondolt hit az, amelyre a mi Urunk és az ő apostolai az embereket intették, és amellyel Isten igéjében az üdv folyton összeköttetésben ígértetik, mint például azon hit, melyet Péter komolyan és nyomatékosan emlegetett, midőn a Kornélius házában prédikált és mondotta: „Erről minden próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatját veszi az ő neve által minden akik hiszen ő benne;” és amelyet Urunk ajánlott, midőn Galileába ment és az embereknek prédikálva mondotta: „Térjetek meg és higgyetek az evangyéliomnak.” (Mk.1,15) Némely emberek oly nyilatkozatokat tesznek, hogy igaz, hogy az apostolok parancsolták az embereknek, hogy higgyenek, intették és kérték őket a hitre, de mondják, hogy azon hit nem olyan nemű volt, hogy azon hit az embereket megmentette volna. A jó Isten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen tévedésbe essünk. Csak egy pillanatig állítsuk magunk elé az apostolokat, kik lángoló buzgalommal a bennök lakozó Szentlélek által ihletettek voltak és a világban szétjárva, az embereket egy olyan hitre buzdították volna, amely csak nem menthet meg? Milyen célból jártak volna tehát ők olyan hírt vinni szerteszét, amely gyümölcstelen és az emberi szükségletek kielégítésére nézve eredménytelen lett volna? Midőn Urunk tanítványait az egész világra küldötte, hogy azok az evangyéliomot prédikálják minden teremtménynek és mondotta: „Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül,” az a hit volt az, amelyet prédikálniuk kellett, és nem más, mint üdvözítő hit és nagy könnyelműség más valamit állítani. Be kell vallanom, hogy most legközelebb nagy megbotránkozásomra szolgált egy prédikációban azon megjegyzést olvasni, hogy Pál apostolnak a tömlöctartóhoz intézett szavai „egy olyan társalgás alkalmával történtek, mely éjfélkor sajátságos körülmények között történt, és azon evangyélista, ki azokat leírta, nem volt jelen.” Hogyan? Hát hogy ha fényes délben lett volna és az egész világ jelen lett volna, akkor is adhatott volna-é az apostol Pál helyesebb feleletet azon kérdésre: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” annál, mint amilyet éppen adott: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba és idvezülsz.” Ismételve mondom, hogy az nagy könnyelműség, vagy még annál rosszabb is, azt mondani, hogy az Apostol által annyira hangsúlyozott hit, csak emberi volt, mely meg nem menthet, és hogy semmi bizonysága nincs afelől, hogy az olyan hit a lelket megmentheti. Továbbá az itten említett hit, minden emberek kötelessége. Olvassátok el a szöveget még egyszer. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az” soha nem lehet kevesebb, mint az emberek kötelessége, az igazságot hinni, hogy a Jézus Krisztus ez az igazság, és azt hinni minden emberek kötelessége. Én itten hit alatt Krisztusban való bizalmat értek, és ez valóban kötelességök az embereknek, abban bízni, ki méltó a bizalomra, és hogy a Jézus Krisztus az összes emberek bizalmára méltó, az bizonyos, ezért kötelesség ő benne bízni.
Mivel az evangyéliomi követelés: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba és idvezülsz”, isteni megbízatásból minden emberekhez intéztetik, ennélfogva ezt tenni, minden embernek kötelessége. Mit mond János: ,.Az az ő parancsolatja, hogy az Ő Fiának az Úr Jézus Krisztusnak nevében higgyünk,” és Urunk maga biztosít minket: „A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, akik pedig nem hiszen, már elkárhoztatott, mert nem hitt az Isten egyetlen egy Fiának nevébe.” Tudom, hogy vannak olyanok, kik ezt tagadják és pedig azon okból tagadják, hogy az embernek nincs ahhoz elég lelki ereje, hogy az Úr Jézus Krisztusban higgyen, amelyre én azt válaszolom, hogy az egy igen-igen nagy tévedés azt képzelni az embernek, hogy az ember lelki tehetségének mértéke, az ő kötelességének mértéke legyen, vannak sok olyan dolgok, melyeket az embereknek tenniük kellene, amelyekhez ők az erkölcsi és lelki erőt most elvesztették, jóllehet a testi erőt nem. Egy embernek tisztának kellene lenni, de hogyha olyan sok ideig tisztátalan életet élt, hogy szenvedélyeit nem zabolázhatja, azért ő nem ment azáltal a kötelezettségtől. Egy adósnak kötelessége adósságát lefizetni, de hogyha olyan tékozló volt, hogy magát reménytelen szegénységbe vitte, azáltal nem szabadította meg magát adósságaitól. Minden embernek hinni kellene azt, ami igaz, de hogyha lelke olyan romlottá lett, hogy a hazugságot szereti, és az igazságot nem akarja elfogadni, meg van-é mentve az által? Hogyha az Isten törvényét lejjebb kellene szállítani az emberek erkölcsi állapotukhoz mérten, akkor egy olyan törvényt kellene alkalmazni, mely fokozatokra volna elosztva, hogy az emberi bűnösség fokozatosságához alkalmaztatva lehetne; valóban akkor a legrosszabb ember a legcsekélyebb fokú törvény alá esne, és ennek következtében a legkevésbé volna bűnös. Isten követelései változatos nagyságúak lennének és tulajdonképpen semmi szabály alatt nem volnánk. A Krisztus parancsolata érvényes és kötelező, bármily romlottak legyenek is az emberek, és hogyha az minden helyen, minden embernek ajanltatik, hogy megtérjen, úgy kötelezve van megtérni; habár az ő bűnös volta ezt lehetetlenné teszi ő reá nézve megtenni, vagy nem. Mindenesetre kötelességök az embereknek azt cselekedni, mit Isten nékik parancsol.
Ugyanazon időben, ezen hit, ott ahol ez létezik, mindenesetre, kivétel nélkül, Istennek ajándéka és a Szentléleknek munkája. Soha egy ember sem hitt az Úr Jézusban az itt említett hittel, hogy ha a Szentlékek őt oda nem segítette, hogy azt tehesse. Minden mi munkáinkat Ő cselekszi bennünk, úgy szinte a mi hitünket is. A hit egy nagyon is mennyei kegyelem, hogy az emberi természetben felnövekedjen, mielőtt megújíttatott. A hit minden hívőben „Istennek ajándéka”. Ti mondani fogjátok talán: „Megegyező ezen kél dolog egymással?”. Erre azt válaszolom: „Határozottan, mert mindegyik igaz.” „Hogyan egyeznek ezek meg egymással?” kérdezitek. „Hát nem egyeznek meg ezek?” kérdezem én, és éppen oly sok nehézségeket találtok azt bebizonyítani, hogy ezek nem egyeznek meg, mint én azt bebizonyítom, hogy ezek megegyeznek. A tapasztalat bizonyítja azt, hogy ezek megegyeznek. Az emberek a Szentlélek által győzettetnek meg ‒ „a bűnről”, mondja Krisztus, „hogy nem hisznek én bennem” itt van egy az igazságok közül; de ugyanazon szívek, ugyanazon Lélektől taníttatnak, hogy a hit az isten erejének működése. (Kol.2,12) Testvérek, legyetek készek, az igazság pajzsának mindkét oldalát nézni. Emelkedjetek felül a gyermeki állapoton, mely két igazságot nem hihet, mígnem az összekötő tagot látja. Nem e két szemed van ó ember? Avagy ki kell-é egyiket szúrnod, hogy azt világosan megláthasd? Lehetetlen-é ez néked, hogy egy lelki mutatót használj és két igazságot egyesítve megtekints, mígnem azok egybeolvadnak, és ezen egy valódivá és igazzá válik, mivel kettőből lett összetéve?
Sokan vonakodnak egy bibliai tannak több oldalát megvizsgálni, és küzdenek erősen mind az ellen, a mi az ő felületes képzeletükkel össze nem egyeztethető. Az előttünk lévő esetben nem találom én azt nehéznek elfogadni, hogy a hit ugyancsak kötelessége is az embernek, amely az Istennek ajándéka: és hogy ha mások ezen egyesíthető két igazságot el nem fogadják, én nem leszek felelős azért, hogy ők; ezt elvetették; én megtettem kötelességemet, hogyha erről világosan tanúskodtam.
Eddig még csak az utat magyarázgattuk. De most menjünk tovább. A szövegünkben felmutatott hit látszólag egy személyen nyugszik ‒ az Úr Jézuson. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak Istentől született az”. Ez nem valamely tanban való hit, vagy valamely véleményben, vagy valamely formában, hanem egy személyben való hit. Halld csak ezen igéket: „Valaki hiszi hogy a Jézus ama Krisztus,” vagyis: „A ki hiszi hogy a Megváltó ama Felkenettetett, Istentől született az.” Mellyel határozottan nem az van mondva, hogy valaki azt látszik állítani, hogy Ő az legyen, mert sokan cselekszik azt, kiknek életök bebizonyítja, hogy nincsenek ujjá születve; hanem akik ezt úgy hiszik, hogy az Úr Jézus tényleg és valóban elfogadja, amint Isten őt felmutatta és felkente, az egy újjászületett lélek. Mit érthetünk az alatt, „hogy Jézus ama Krisztus”, vagy Felkenettetett? Legelőször is, hogy Ő a Próféta; másodszor hogy Ő a Pap; harmadszor hogy Ő királya az Ő gyülekezetének, mert ezen háromféle értelemben Ő a Felkenettetett. Mostan foglalkozhatok világosan ezen kérdéssel. Hiszem e én, hogy Jézus a nagy, Istentől felkenettetett Próféta, aki nékem az üdv útját felmutatja? Elfogadom-é őt, mint tanítómat, és elhiszem-é, hogy örök életnek szavai vannak Ő nála? Hogyha azt hiszem, úgy engedelmes leszek az Ő evangyéliomának, és örök életet nyerek az által. Elfogadom-é őt úgy mint akik az én lelkemnek Istent megnyilatkoztatja, akik a szövetségnek Angyala, a Legmagasabbnak felkent Prófétája? De Ő egy pap is. Egy pap pedig arra rendeltetett, hogy áldozatokat hozzon Isten elé; Hiszem-e én teljesen, hogy az Úr Jézus arra rendeltetett, hogy egy nagy áldozatot hozzon az emberiség bűneiért, amely által Ő egyszer s mindenkorra a megváltatást bevégezte, és egy teljesen elegendő váltságot talált?
Elfogadom-e az ő engesztelő áldozatát, mint részemre eszközölt engesztelést, és az Ő halálát, mint megváltatásomat, a melyre építem minden bűneim megbocsátásának reménységét? Hiszem-é valóban, hogy Jézus az egyetlen és valódi megengesztelő Pap, és elfogadom-é Őt mint olyat, ki érettem, mint Pap cselekszik? Hogyha igen, úgy már részben hiszem, hogy Jézus a Felkenettetett. De Ő Király is, és hogyha akarom tudni, hogy vajon igaz hitem van-é Ő benne, kérdeznem kell tovább: „Az a Jézus, ki most a menny magas trónjára felmagasztaltatott, aki egykor a keresztfán elvérezett, Királyom-e nékem?” Az Ő törvénye az én törvényem? Óhajtom-é magamat az ő uralkodásának alája vetni? Gyűlölöm-é, amit ő gyűlöl, és szeretem-é, a mit Ő szeret? Azért élek-é, hogy őt dicsőítsem? Óhajtom- é, mint hű alattvalója látni, hogy az Ő országa eljöjjön, és akarata teljesüljön itt e földön, mint oda fent a mennyben? „Kedves barátom, hogy ha te komolyan, és szívedből mondhatod: Én a Názáretbeli Jézus Krisztust elfogadom mint Prófétát”, Papot és Királyt, kit, mint olyat magaménak tekintek, mivel Isten őt felkente, hogy ezen háromféle hivatást végezze, és ezen három, mindegyikében őszintén bízom, „akkor kedves barátom, van neked olyan hited, mely arról tanúskodik hogy te az Istennek választott gyermeke vagy, mert meg vagyon írva? „Valaki hiszi, hogy a Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az”.
Most egy kevéssel tovább megyünk. Valódi hit egy magát reá bízás. Nyissatok fel tetszés szerint bármely görög szótárt és úgy fogjátok találni, hogy ezen szó pistencin, nemcsak hitet jelent,” hanem bizalmat, bizodalommal lenni, magát átajánlani, reá bízni stb. és annak magva, ami hitet jelent, bizalom valakiben, reá bízni magát valakire. Engedjétek meg hát, hogy minden itt jelenlévőt megkérdezhessek, aki azt állítja, hogy néki hite van: a te hited a magát reá bízásnak hite-é? Te azt nyilvánítod, hogy hiszel, helyezted-é bizalmadat amaz egy dicső Személyben, aki egyedül megtarthat? Teljesen igaznak tartod-é őt és bízol-e úgy ő benne? Egy hitvallomás téged soha meg nem menthet, de teljes bizalommal a felkenettetett Megváltóra bízni magadat, az az üdvnek útja. Gondoljatok erre, kérlek titeket, hogyha valami tévedésbe nem akartok jutni és hogyha egy olyan hitvallomást nem akartok megtanulni, mely az örök Istentől magától íratott, úgy egy csupán fogalmi hit, mint az, hogyha a holdban lakozó emberek létezését, vagy más egyéb ily dolgokat hiszitek, ez a ti lelketeket meg nem mentheti. Ezt határozottan tudjuk, mivel sokakat látunk magunk körül, kiknek olyan hitük van és mégsem Istennek gyermekei.
Mindazáltal az igaz hit nem egy hízelgő elbizakodás, melynél fogva az ember mondhatja. „Én hiszem, hogy meg vagyok mentve, mert olyan szép érzelmeim vannak, olyan gyönyörű szép álmokat láttam, csudálatos szép érzelmeim vannak”; mivel az ilyen bizodalom nem más, mint csupa képzelgés. Elbizakodottság nem hit, hanem a hitnek ellentéte; annak bizonyos bizodalma helyett, hogy reménylene, egy puszta képzelgés. A hit épen olyan alapos és bizonyos, mint az értelem és hogyha annak bizonyító okait fontolgatjuk, éppen olyan bizonyos az ő következtetéseiben, mintha csak valamely mennyiségtani szabályból vontuk volna ki. Kérlek titeket, óvakodjatok egy olyan hittől, melynek nincs alapja más, mint a ti saját képzelgésetek.
Továbbá a hit nem azon meggyőződés, hogy Krisztus értem meghalt. Én olykor- olykor egy kissé ellentétben érezem magamat azon verssel: „Ép úgy, mint vagyok, nincs más alapom, Minthogy véred értem folyt tudom”.
Ez nagyon alkalmas Isten gyermekeinek, de abban nem adhatom beleegyezésemet, hogy ez a helyes mód volna a dolgot így állítani a bűnösök elé. Én nem azért hiszek az Úr Jézusban, mivel megvagyok győződve, hogy az Ő vére érettem ontatott; sokkal inkább abból következtetem és tudom, hogy én az ő benne való hithez jutottam, hogy Ő vérét épen érettem is ontotta. Félek rajta, hogy vannak ezerek, akik hiszik, hogy az Úr Jézus érettök meghalt, és akik még sincsenek Istentől születtetve, hanem inkább megkeményedve vannak bűneikben, az ő alaptalan reményök által az Isten irgalmasságában. Nincs abban semmi kiváltképpen való erő, ha egy ember képzeli, vagy föltételezi, hogy Krisztus ő érette meghalt, mert az csak egy magától érthető igazság, hogyha az, amit némelyek tanítanak, hogy az Úr Jézus mindenekért meghalt. Az olyan elmélet szerint mindenki, aki egy általános megengeszteltetésben hisz, kell, hogy Istentől született légyen, ami határozottan nem létezik. Hogyha a Szentlélek minket oda hoz, hogy az Úr Jézusba helyezzük bizodalmunkat, akkor azon igazság, miszerint Isten az ő egyszülött fiát adta, hogy minden valaki hiszen ő benne üdvöt talál, lelkünk előtt megvilágosodik és látjuk, hogy az Úr Jézus érettünk, kik hívők vagyunk, azon határozott szándékkal halt meg, hogy mi azáltal megmentve lehessünk. Az egészen más, hogyha a Szentlélek minket bizonyosokká tesz afelől, hogy az Úr Jézus érettünk kiváltképpen kiontotta az ő vérét, mintha mi csak képzeljük azt, hogy az Úr Jézus meghalt érettünk, és azon gondolat, hogy ő minden emberért meghalt, annyira távol van az Úr Jézus Krisztusba való igaz hittől, mint az este a reggeltől.
Épp oly kevéssé hit, hogyha azon bizodalommal bírok, hogy én meg vagyok mentve, mert az megtörténhetne, hogy nem lennék megmentve és az sohasem lehet hit, egy hazugságot elhinni. Sokan nagyon elhamarkodva azon határozathoz jutottak, hogy ők meg vannak mentve, mialatt ők még keserűséges méregben és vad természetben voltak. Az nem a Krisztusban való bizalom volt, amit ők nyilvánítottak, hanem egy rossz, a legmagasabb fokon veszedelmes elbizakodottság. Hogy oda jöjjünk vissza, ahonnan kiindultunk, amikor kinyilvánítottuk, hogy a hit egy szóval kimondva egy magát reábízás a Jézus Krisztusra. Hogy az Úr Jézus én érettem különösen meghalt, vagy nem, az nem azon kérdés, melyet előtérbe kellene helyezni, én úgy találom, hogy ő e világra jött, a bűnösöket megtartani, ezen általános tudatás alapján jövök ő hozzá és úgy találom, hogy mindazok, kik ő benne hisznek, kell, hogy megmentve legyenek, azért hiszek én ő benne és minekutána azt tettem, megtanulom az ő igéjéből, hogy én az ő szeretetének kiváltképpen való tárgya vagyok és hogy Istentől születtettem.
Az én előszöri Jézushoz jövetelem alkalmával nem vehetek személy és részvételről való ismeretet az Úr Jézus vére érdeméről; de mivel meg vagyon írva: „Ő a mi bűneinkért engesztelő áldozat; nemcsak a mi bűneinkért pedig, hanem az egész világnak bűneiért is, úgy jövök és bizalmamat helyezem ezen megváltatásban; ha süllyedezek, vagy úszni tudok, és a megváltóba helyezem bizodalmamat. Nagy Isten Fia, Te éltél és meghaltál, vérzettél és szenvedtél és az összes bűnökért eleget tettél, amelyek reád vettetnek bizalommal, én benned helyezem bizodalmamat, reád támaszkodom, egész benned vetem reményemet. Nos, hogyha ilyen hitetek van, akkor Istentől születtettetek, az valódi hit, mely az újjászületésnek egy határozott bizonyítéka. ítéljétek meg tehát, hogy van-é ilyen hitetek, vagy nincs.
Engedjétek, hogy még egy percig időzzek ezen pont mellett. A valódi hit az írásban jelképesen van előállítva, vagy felmutatva, és ezek közül egy párat óhajtok felmutatni. Egy igen kitűnő előképe volt a hitnek, midőn az izráelita atya Egyiptomban a bárányt megölte, és a meleg vért egy medencéébe vette, azután egy kötet izsóltot vett, azt a vérbe mártotta, azzal az ajtónak két mellékét és felső szemöldökét bekente. Ezen vérrel való bekenés mutatta a hitet. A megszabadítás vér által eszközöltetett; és a vér azáltal segített, hogy a házi atya azt személyesen háza ajtajára kente. A hit cselekedte azt; az vészen abból, ami a Krisztusé, sajátjává teszi azt, meghinti a lelket úgyszólván a drága vérrel, az irgalmasság utasítását elfogadja, mely szerint az Úr közöttünk által megyen és népét a veszedelemtől megkíméli. A hit a zsidóknak még másképpen is fel volt mutatva. Hogyha egy barom bűnért való áldozatul hozatott, annak a papok és bizonyos alkalommal a nemzetségük helyettesei, vagy az áldozó maga kezeit az áldozatra vetette annak jeléül, hogy ők óhajtják az ő bűneiket arra reá rakni, hogy az ő érettök, mint a nagy Helyettesnek előképe szenvedjen. A hit kezeit az Úr Jézusra veti azon óhajjal, hogy az ő helyettesítő halála néki javára szolgáljon.
Egy még csudálatra méltóbb felmutatása volt a hitnek a kígyók által megmaratott izráelitáknak gyógyító tekintetük. A tábor közepén egy hosszú rúdra erősített Mózes egy ércből öntött kígyót; minden sátrakon felül, és keresztül ragyogott ezen felemeltetett kígyó a nap fényénél, és aki a haldokló tömegből fel akart rá tekinteni, azt megtehette és meggyógyult. Reá tekinteni nagyon egyszerű dolog volt, de azt mutatta, hogy az illető, aki ezt tette, Isten parancsának engedelmeskedett. Reá tekintett, amint néki parancsolva volt, és az ércből öntött kígyótól származó gyógyító erő egy tekintet által jött. Így van a hit. Ez a legegyszerűbb dolog a világon, de sokkal többet mutat az fel, mint ahogy külsőleg láthatni lehet. „Egy tekintet arra, ki a keresztfán meghalt, élet”. Jézusba hinni annyi, mint a hit szemeivel egy tekintetet tenni ő reá és a lelket reá bízni teljesen.
Azon szegény asszony, ki a nagy tolongásban hátul a mi Megváltónkhoz járult, nagyon szép képét mutatja fel nekünk a hitnek. Ő mondá: „Hogy ha csak ruhájának prémjét illethetem is, meggyógyulok”. Nem vett gyógyszert, nem tett vallomást, semmi szertartást nem végezett, hanem csak az Úr Jézus ruhájának prémjét illette, és azonnal meggyógyult. Ó lélek, hogy ha te érintkezésbe tudsz jönni Krisztussal, egy Ő benne való egyszerű bizodalommal, hogy ha az még olyan gyenge is, úgy az Isten választottainak hitével bírsz; azon hittel, mely mindenesetre az újonnan születésnek bizonyítéka.
Tovább kell mennünk, és felmutatni, hogy az bárhol is létezik, az újjászületés bizonyítéka. Soha egy morzsalékja sem volt az ilyen hitnek e világon, ha csak egy újjászületett léleknél nem, és nem is lesz soha másutt, míg a világ létezik. Szövegünk szerint is úgy áll az, és hogyha más bizonyságunk nem volna, úgy ezen egy hely elegendő volna ezt bebizonyítani. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az”, „Óh” ? mondod talán, szegény lélek, „az újjászületés egy nagy titok; én nem értem azt, és félek, hogy nékem nincsen abban részem.” Te újjá vagy születve, hogy ha hiszed, hogy a Jézus a Krisztus, hogy ,ha bizalmadat teljesen egy megfeszíttetett Megváltóban helyezed, úgy te biztosan „újjá vagy születve egy élő reménységre”. Legyen az titok, vagy nem, az újjászületés a tiéd, hogy ha te hívő vagy. Figyelembe vettétek már azt, hogy a legnagyobb titkok a legegyszerűbb jelek által nyilváníttatnak? A hitnek egyszerűsége és látszólagos könnyűsége, nem alap ahhoz, hogy annak létesítését az újjászületés csalhatatlan bizonyítékának ne nézzem. Hogy tudhatjuk, hogy az újjászületett gyermek él, hanem az ő kiáltása által? De egy gyermek sírása, vagy kiáltása, milyen jelentéktelen és egyszerű hang az! ‒ milyen könnyen utánozható volna az! Egy ügyes napszámos milyen könnyen megcsalhatna bennünket egy cső, vagy más eszköz használatával; mindazáltal soha nem volt még gyermek kiáltás e világon, mely a lélegzet titkát, a szívverést, a vérfolyást, vagy más ilyen csudákat, melyek az élettel együtt járnak, ne jelölte volna. Tekintsétek meg azon személyt, kit éppen a folyamból húztak ki. Él-é? Igen él. Miért? Mivel a tüdők még mozognak. De nem-é könnyű dolog az, hogy a tüdőt mozgassuk? Egy belé fúvás nem tudná-é azt megmozdítani? Ó igen, a dolog könnyen utánozható volna bizonyos mértékben; de egy tüdő sem mozog, kivéve azt, a mely él, azaz ahol élet van. Vegyünk egy másik példát. Menjetek be egy sürgönyi hivatalba, ottan bizonyos tűket fogtok látni, melyek folytonos tik-takkolással jobbra és balra mozognak. Villanyosság egy nagy csuda, és ti nem láthatjátok sem érezhetitek, de a sürgönyöző mondja néktek, hogy a villamos áram, a drótok által hozatik mozgásba, „Honnan tudja Ön azt?” „A tűk által tudom azt.” „Hogyan? Én azokat a tűket könnyen meg tudom mozgatni”. „Igen, de nem látjátok, hogy a tű két mozgást jobbra egyet balra tett, azután pedig ismét kettőt jobbra. Ekkor olvasok egy hírt.” „De” mondjátok ‒ én abban semmit nem látok; én ezen tik-takkot és ezen mozgásokat könnyen utánozhatnám”. Mindazáltal az, ki a művészetet tanulta, ezen tűkben, nem csak villamos működést lát, hanem még egy mélyebb titkot is; ő megjegyzi, hogy valaki vezeti ezen láthatatlan erőt, és annak segítsége folytán beszél. Nem mindeneknek, hanem csak az abban gyakorlottaknak adatott, hogy az egyszerű dolgokban elrejtett titkokat lássanak. A hívő, a hitben mely egyszerű, mint azon tűknek mozgása, egy jelt lát arra nézve, hogy Isten az emberek lelkére hatást gyakorol, és a lelki ember észre veszi azt, hogy az által egy titok jelöltetik, mely a testi szemeknek láthatatlan. Az Úr Jézusba hinni egy jobb ismertető jele az újjászületésnek, mint bármi más, és soha meg nem csalhat, vagy tévedésbe nem vihet. Az élő Istenben és az Ő Fiában az Úr Jézusban való hit mindenkor az újjászületés eredménye, és sehol másutt nem létezhetik, mint az újjászületetteknél. Akinek hite van, az egy megmentetett lélek.
Kérlek titeket, hogy kövessetek engemet egy kevéssé ezen bizonyítgatásnál. Egy bizonyos teológus most nem régen azon nyilatkozatot tette: „A hit cselekménye nem az, ami az emberek megmentetése; az csak egy iránya a megmentetésnek.” Ez annyit jelent, mint tagadni azt, hogy mindenki, aki az Úr Jézusban hiszen, azonnal megmentetik; és ennek következménye az, hogy egy embernek nem szabad azt gondolni, hogy ő megmentetett, mert az Úr Jézus Krisztusban hiszen. Mostan tekintsétek meg mennyire ellene van ez a szentírásnak.
Isten igéje szerint az bizonyos, hogy akik az Úr Jézusban hiszen, el nem kárhozik. Olvassátok János ev. 3. r. 18. verset, és sok más helyeket. „A ki hiszen Ő benne el nem kárhozik.” E szerint nem kárhozik el egy újjászületett sem. De vajon nem elkárhozik-é, minden újjá nem született? Nem-e megmentetett azon lélek, mely el nem kárhozik? Hogy ha Isten kijelentése folytán bizonyosak vagytok, hogy a hívő el nem kárhozik, hogyan tudjátok hát azt mint értelemmel bírok tagadni, hogy a hívő idvezül? Aki el nem kárhozik, mitől félhet az? Nem-e joggal mondhatja az, hogy békességet talált Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, mivel a hit által megigazult?
Figyeljétek meg másodszor, hogy a felolvasott rész negyedik versében a hitről az mondatik, hogy a világot meggyőzi. „Az a diadalom tudniillik, a mi hitünk”, mely a világot meggyőzte. Hogyan? hát meggyőzte a hit azon emberekben a világot, kik nincsenek megmentve? Hogyan volna az lehetséges? mikor az apostol azt mondja, hogy az, aki e világot meggyőzte, Istentől született. Olvassátok a negyedik verset: „Mert valami Istentől született, meggyőzi e világot”: a hit meggyőzi e világot; e szerint azon ember, kinek hite van, újjászületett. Nem azt jelenté-e mindez, hogy ő megmentetett, és hogy az ő hite azon eszköz, mely által győzelemhez jutott?
Továbbá a hit elfogadja Istennek bizonyságtételét, és még több, aki hiszen, annak vagyon bizonysága Isten igazságára nézve, önmagában. Olvassátok ugyanezen rész tizedik versét: „A ki hiszen az Isten Fiában, vagyon bizonysága ő magában”, az ő szíve tanúskodik Isten igazságáról. Van-é egy meg nem mentettnek egy tapasztalatbeli bizonysága ő magában? Akarjátok nékem mondani, hogy az embernek benső tapasztalata Isten evangyéliomáról bizonyságot tészen, és az ember mégis elveszett állapotban van, vagy csak épen reménysége van ahhoz, hogy végre még ő is megmentethetik? Nem, ez lehetetlen. Aki hiszen, abban azon változás eszközöltetik, mely aztán olyan állapotba helyez, hogy saját öntudata által Isten bizonyságtételét megerősíti, és egy ilyen ember nem lehet más, mint egy megmentetett. Lehetetlen azt állítani arról, hogy ő nincs megmentve.
Továbbá ügyeljétek meg ugyanezen résznek tizenharmadik versét, hogy a hit egyszersmind az örök élet is; az igék így hangzanak: „Ezeket írtam néktek, kik hisztek az Isten Fiának nevében; hogy tudjátok, hogy néktek örök életetek vagyon.” Urunk és az ő apostolai különböző helyeken kinyilvánították: „Hogy aki ő benne hiszen, örök élete vagyon annak.” Ne mondjátok nékem, hogy egy bűnösnek, aki Jézusban hisz, egy előhaladásra van szüksége, mielőtt mondhatná, hogy ő meg van mentve; hogy egy embernek, ki Krisztusban bízik, csak a megmentés útján lehet hinni, és várnia kell mígnem a rendszabály szerinti eljárásnak megfelelt és a kegyelemben növekedett, mielőtt tudná, hogy meg van mentve. Nem ‒ ugyanazon pillanatban meg van mentve a bűnös, amely pillanatban az ő bizodalmát az Úr Jézus elvégezett munkájába helyezi teljesen. Az ég és föld elmúlhatnak, de ezen ember nem veszhet el. Hogyha csak egy másodperccel előbb hívővé lettem is az Úr Jézusban, biztos vagyok, annyira biztos, mint azon ember, aki ötven évvel az előtt már hívővé lett ő benne, és mindig hűen s fedhetetlenül élt azon idő óta. Nem mondom, hogy az új megtértek olyan boldogok, vagy pedig hogy olyan hasznosak, vagy olyan szentek, vagy olyan érettek a mennyország számára, de azt mondom, hogy azon ige: „Aki ő benne hiszen, örök élete vagyon annak,” egy igazság, mely mindeneknek érvényes, épp úgy a hitben gyermekeknek, mint azon férfiúnak, aki a Krisztusban való teljes férfiúságot elérte.”
Úgy látszik, mintha ezen rész azon szándékból íratott volna, hogy azon goromba tévedésnek ellent mondjon, hogy a hit nem hozhat abban a pillanatban való megmentetést. Azért veszi elő újból és újból a hitet, igen, és még hozzá vehetem, Urunk maga is megkoronázza a hitet, mivel a hit sohasem hordja a koronát, hanem minden dicsőséget a hű Megváltónak ad.
Mostan engedjétek meg, hadd tegyek némely kérdésekre bizonyos nyilatkozatokat. De vajon nem kell-é az embernek éppen oly múlhatatlanul megtérni, mint hinni? Felelet: „Soha senki nem hitt anélkül, hogy ugyanazon időben meg ne tért volna. Hit és megtérés együtt járnak. Nekik így kell együtt lenni. Hogyha én Krisztusban bízok, hogy ő engemet meg fog menteni a bűntől, akkor ugyanazon időben meg is térek a bűnből, és az én érzelmeim a bűnre vonatkozólag, és mind arra, ami azzal összeköttetésben van, megváltozott. A megtérésnek minden gyümölcsei rejtve vannak a hitben. Soha sem fogjátok azt találni, hogy egy ember, ki az Úr Jézus Krisztusban bízik Istennek ellensége maradjon, vagy pedig a bűnnek kedvelője. Azon tény, hogy ő az ajánlott kegyelmet és megengesztelést elfogadta, egy határozott bizonyítéka annak, hogy ő a bűnnel szakított, és hogy az ő érzelmei
Istenre vonatkozólag egész megváltoztak. Sőt még több ‒ vajon mindazon kegyelmi jók, melyek később a keresztyénéletében nyilvánulnak, nem-é megtaláltatnak a hitben, mint csírában lévők? Higgy! Csak higgy és megtartatol,” ez azon felszólítás, amely felett sokan gúnyosan nevetnek, mások pedig ezt félreértik; de tudjátok-e, hogy mit jelent ezen kifejezés, csak higgy! Tudjátok-é, hogy milyen sokatmondó értelem rejlik e szavakban? Olvassátok a zsidókhoz írott levélnek ama jeles részét, és lássátok, hogy mily csuda dolgokat volt képes tenni a hit, és még mindig képes azokat tenni, ebből aztán megláthatjátok, hogy az nem csekélység. Ahol hit van az emberekben, ottan csak fejlődni kell annak, akkor aztán nem maradhat el a bűnből való megtisztulás, és a világtól való elszakadás, a gonosszal való harc és a Krisztus dicsőségére való törekvés, ami semmi más által úgy létre nem jöhetne. A hit magában egy, a legnemesebb kegyelem, ez az összes erényeknek fogalma; és miképpen gyakran egy gabona főben elég mag van arra nézve, hogy egy egész kertet bevessünk azzal; azonképpen ezen egy szóban „hit,” elég erő rejlik arra nézve, hogy az egész földet áldottá tegye; elég kegyelem, hogyha Istennek lelke növekedővé teszi, hogy az elesetteket tökéletesekké átalakítsa. A hit nem valami könnyű dolog, aminek sok ember tartja. Távol legyen tőlünk, hogy az üdvöt bizonyos tanok elfogadásának tulajdonítsuk, hisz ennek már a puszta gondolata is ellenünk vagyon; épp oly kevéssé tulajdonítjuk az üdvöt azoknak, akik magok avval akarják tartani, hogy az az övék; de mi az üdvöt az Úr Jézus Krisztusnak tulajdonítjuk, és annak elnyerését azon egyszerű gyermeki bizodalomnak, ki teljes szeretettel annak karjaiba veti magát, ki kezeit a szegeknek átengedte, és szenvedett haláláig az ő népének bűneiért. Ki úgy hiszen, az megmentetett ‒ abban bizonyosak lehettek. „Valaki hiszi, hogy Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az.”
Nos, mi következik ebből? Ennek egész természetes következménye a szeretet. Hogyha Istentől születtettünk, úgy szeretnünk kell mindazokat, akik Istentől születtettek. Sértésül szolgálna néktek, hogyha bebizonyítanám, hogy egyik testvérnek szeretnie kell a másik testvért. Nem-e ezt tanítja még a természet is? Tehát azok, kik Istentől születtettek, Istennek összes háznépét kell, hogy szeressék. És kik azok? Nos, hát mindazok, akik hisznek, akik hiszik, hogy a Jézus Krisztus Isten Fia legyen és az ő bizodalmukat benne helyezik, akibe mi is helyezzük bizodalmunkat, tudniillik Krisztusba, Istennek Felkentjébe. Ezeket mindet szeretnünk kell. Ezt tennünk kell azért, mivelhogy egy családhoz tartozunk. Mi hiszünk, azért vagyunk Istentől születettek. Törekedjünk úgy cselekedni, mint az isteni családnak tagjai, tartsuk azt egy előjognak, hogy az isteni családba felvétettünk, és örüljünk, hogyha a mi magas állásunkra vonatkozó kedves kötelességeinknek megfelelhetünk. Ha körültekintünk, sok olyanokat látunk körülöttünk, kik az Úr Jézusban hisznek, szeressük azokat, mivel azok a lelki rokonsághoz tartoznak. „De sokan nagyon egészségtelenek az ő tanaikban, ők nagy tévedésben vannak Urunk rendeleteire vonatkozólag”. Hibáikat nem kell szeretnünk és nem is kell várnunk, hogy ők a mienket szeressék, de annak dacára személyöket szeretnünk kell, mert: Valaki hiszi, hogy a Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az, ennélfogva az isteni családhoz tartozik és amiképpen szeretjük az Atyát, aki minket szült, azokat is szeretnünk kell, akik ő tőle születtettek. Legelőbb Istent kell szeretnem, azért óhajtom Isten igazságát elősegíteni és Isten evangyéliomát minden elegyítés nélkül tartani és hirdetni. Azután pedig szeretnem kell mindazokat, akik Istentől születtettek, dacára az ő gyarlóságoknak és gyengeségüknek, melyet ő bennök látok, mivel én is gyarlósággal vagyok körülvéve. Az élet a szeretet, alapja a közös életnek, mely az Úr Jézusban, mint Megváltóban való közös hitben nyilvánul, melynek össze kell minket kötni.
Engedjétek, hogy ezen gyülekezet tagjait kérhessem, hogy egymás iránt szeretetet nyilvánítsanak. Némelyek talán gyengék közöttetek? Vigasztaljátok azokat. Vannak olyanok, kiknek oktatásra van szükségök? Segítsétek ki őket a ti ismeretetekkel. Némelyek talán nyomorban vannak? Segítsétek őket. Talán eltévelyedtek? Segítsétek útba ismét őket. Fiacskáim, szeressétek egymást, ez a szabály a Krisztus családjában, figyeljük meg ezeket. Törekedjünk arra, hogy azon szeretet, mely a mi szíveinkbe kiöntetett a Szentlélek által, ami minden szentek iránti szeretetünkben nyilvánuljon. És gondoljatok arra, hogy néki még más juhai is vannak, kik nem ezen akolból valók, azokat elő is kell hoznia. Szeressük azokat is tehát, akiket elő kell vezetnünk, és szeretetben menjünk utánuk, őket keressük fel. Bármely szolgálatra is akar Isten minket felhasználni, szeretetteljesen nézzünk az elveszettek után és keressük fel őket, ki tudja, hogy még ma is talán nem vezethetünk-é néhány családot be az ő aklába, akik felett még a menny?i Angyalok is örülni fognak, hogy az elveszettek megtaláltattak. Isten áldjon és vigasztaljon meg benneteket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.