Egy új év kezdetén és egy új kötet prédikáció első lapjánál* (minden évben kiadott egy kötet prédikációt? ez az új pedig a 25. kötet volt.) egy pár őszinte intő szót akarunk mondani; csakhogy sajnos, a jelen alkalommal a prédikátorból fogoly lett és párnájáról kénytelen intést mondani, ahelyett, hogy szószékéről beszélne.* (Ezt a prédikációt a betegszobában írta, mivel akkor ágyban feküdt) Ne tekintsétek e pár szavakat, amelyeket most összehoztam, úgy, mintha egy beteg ember foszladozó erejéből kerülnének elő, mert egy megsebesült katona fegyveréből kilőtt golyó éppen olyan gyorsasággal süvít tova, mintha az a katona egészséges volna. A mi kívánságunk, vágyunk az, hogy élő szavakkal beszéljünk vagy sehogy sem. Az, aki képessé tesz engem, miszerint felüljek és e reszkető szavakat összehozzam, Ahhoz fordulok fohászommal, hogy adja e szavakba az Ő lelkét, hogy így akaratának megfeleljenek.
A vincellérnek szavai, melyeket a gyümölcstelen fügefáért mondott, mikor kérte, hogy: „hagyj békét neki még ez esztendőben”, akkorától kelteztek, amikor mondta őket, vagyis attól az időponttól még egy esztendőig. A virágoknak és gyümölcstermő fáknak, növényeknek természetes időszakuk van; világos, hogy az év végét jelentette a fügefánál az az idő, mikor elérkeztek azok a napok, hogy neki meg kellett volna mutatnia gyümölcsét és az év elejét jelentette az, mikor a vincellér újra megkezdte munkáját a növények körül. Az emberek azonban olyan gyümölcstelen lények, hogy az ő gyümölcseiket nem bizonyos időszakok jelzik és ezért volna szükséges mesterséges időbeosztásokat készíteni számukra; mert sehol sem látni a lelki aratásnak vagy a szőlőszedésnek erős munkáját, vagy ha volna is ilyen, akkor meg a kalászok és a szőlőfürtök nem teremnek meg rendes időre, úgy hogy kénytelenek vagyunk külön megállapodást létesíteni és egymáshoz így szólani: „Ez legyen a kezdete egy új évnek.” Legyen tehát ez így. Kívánjunk tehát boldogságot és szerencsét egymásnak ahhoz, hogy ez új esztendő felpirkadását megláttuk és imádkozzunk őszintén és buzgón azért, hogy ez évben járhassunk, élhessünk és majdan befejezhessük az Úrnak soha meg nem szűnő áldása mellett, ki egyedüli tulajdonosa minden esztendőnek.
Egy új évnek a kezdete rendesen megköveteli a visszapillantást. Tegyük ezt meg őszintén és a felelősség tudatában. „Még ez esztendőben”, ‒ tehát voltak ezelőtt számos évek, melyekben élveztük az Úr kegyelmét. A vincellér nem ez évben tapasztalta először, hogy a fügefa nem hozott gyümölcsöt és a szőlőtulajdonos sem először látta, hogy hiábavaló e fán gyümölcsöt keresni. Isten, aki nekünk „még ez esztendőt” adja, már sokkal többet adott nekünk ezelőtt; az ő el nem múló kegyelme nem új előttünk és az ő türelme a mi sok vétkeink miatt már erős próbákat állt ki. Először jönnek az ifjúi évek, amikor csak egy pár gyümölcs is igen kedves az Úr előtt. Miként használtuk mi fel azokat? Elpocsékoltuk-e erőnket vad gallyak és buja levelekre? Ha igen, akkor méltán fájlalhatjuk az eltékozolt erőt, a haszontalanul felhasznált életet és a sokszorosan felszaporodott bűnöket. Ő, aki ifjúságunk aranyos napjait nyomtalanul eltűnni látta, mégis megadta nekünk „még ez esztendőt” és ezért lépjünk szent buzgalommal be ez évbe, nehogy a még meglevő erőt és melegséget is azon módon pazaroljuk el, mint ezelőtt. Az ifjúi évek nyomában jöttek az első férfiúi évek, amikor családot alapítottunk és amikor oly fává alakultunk, amely erősen áll helyén; ekkor is felséges lett volna a gyümölcstermés. De mit hoztunk ekkor? Hoztunk-e az Úr számára egy kosár ízletes nyári gyümölcsöt? Felajánlottuk-e neki erőnk első zsengéjét? Ha ezt megtettük, akkor magasztaljuk a nagy kegyelmet, amely ily korán megmentett bennünket; ha azonban nem tettük meg, akkor megbüntet minket az elmúlt idő és mialatt ujjait intőleg felemeli, egyben figyelmeztet, nehogy „még ez esztendőben” is előbbi életünk útjait tapossuk. Aki ifjúságát és férfiúságának első esztendeit eltékozolta, az eddig éppen elegendő balgaságot követett el, elég, hogy az elmúlt időben teljesítette a test és vér akaratát; a gonoszság poharának csordultig való töltését jelentené, ha „még ez esztendőben” is a bűnnek szolgálna. Sokan közülünk most vannak életük derekán, és a fejük felett elrepült évek már nem csekély számúak. Szükséges-e még mindig beismernünk, hogy életünket a „sáskák és a rovarok” emésztik fel? Megváltoztattuk-e már utunkat és tudjuk-e, hogy hova megyünk? Esztelenek vagyunk-e még mindig, dacára annak a negyven esztendőnek, mely a vállainkat nyomja? Megüti-e már a naptár szerinti esztendeink száma a félszázat, és még mindig messze vagyunk az ezt megillető értelemtől? Édes Istenem, még mindig vannak emberek, akik már meghaladták ezt a tiszteletreméltó kort, és még mindig tudatlanságban tévelyegnek! Hatvan esztendő és nem megmentve, hetven és nem újjászületve, nyolcvan és még fel nem ébredve, kilencven és nem megújulva! Megdöbbentő szavak! Lehet azonban, hogyha ezt meghallják, megcsendül belé a fülük, és megrettenve felugranak. Állhatatosan megmaradni a bűnben, ez elárulja a szív megkeményedését, és ha a lélek sokáig feküdt a közönyösségben, igen nehéz ebből a halálos álomból felébreszteni.
E szavak alapja: „Még ez esztendőben”, ‒ eszükbe juttatja néhányunknak azokat az éveket, mikor nagy kegyelmi ajándékokat nyertünk, mikor fürödtünk az örömben. Leraktuk-e ez éveket az Úr lábai elé? Hasonlítottak a lovak ezüst csengettyűihez, ‒ Vajon „az Úrnak szenteltettek-e?” (Zak.14,20) Ha nem, miként fogunk felelni, hogy ha „még ez esztendő” is örömteljes javakkal lesz tele és mi mégis gondtalanul és haszontalanul töltjük el napjainkat? ‒ E szavak azután olyan éveket is emlékezetébe idéznek némelyikünknek, amikor nehéz megpróbáltatások és nagy szomorúságok érték. Mi történt abban az esztendőben? Isten nagy dolgokat tett értünk, állandóan gondoskodott rólunk támogatott minket, számtalan jótéteményben részesített, viseltettünk mi vele szemben úgy, ahogy illenék ez a Tőle elfogadott javakért? Lefeküdtünk-e nyugodtan és zúgolódás nélkül fekhelyünkre, elkülönödtünk-e a világtól és megtartottuk-e a szövetséget állhatatosán, amelyet Krisztussal kötöttünk? Hoztunk-e létre fürtöket, hogy a szőlőtulajdonosnak örömet szerezzünk? Ne vessük el az önvizsgálódásnak e kérdéseit, mert lehet, hogy ez az esztendő ismét a rabságnak esztendeje lesz és hogy lesz olyan idő, melyet a tűzkatlanban és az olvasztó kohóban fogunk eltölteni. Adná az Úr, hogy az esetleg bekövetkezendő próbák minél több polyvát ragadjanak ki belőlünk, hogy a visszamaradó búza annál tisztább legyen.
Az új esztendő eszünkbe juttatja az alkalmakat a cselekvésre, amelyek elérkeztek és elmúltak, és emlékezetünkbe hozza a véghez nem vitt határozatokat, amelyek kivirultak csak azért, hogy azonnal elszáradjanak; legyen „még ez az esztendő” is olyan, milyenek az elmúltak voltak? Nem szabad-e reménylenünk, hogy az élvezett kegyelmi ajándékokat még nagyobb ajándékok is fogják követni, és ne törekedjünk- e erőre, hogy szegény, beteges ígérgetéseinket erőteljes cselekedetekké változtassuk?
Miközben az elmúlt időre visszatekintünk és panaszkodunk ama balgaságok fölött, amelyekbe nem akarunk „még ez esztendőben” is beleesni, egyben fohászkodunk a mindent megbocsátó kegyelemhez, hogy oltalmazó gondviselését, határtalan jóságát, isteni szeretetét „még ez esztendőben” is számtalanszor éreztesse velünk.
Ha a prédikátor szabadon követhetné gondolatait, akkor beszédét tetszés szerint, különböző irányba vezetné, csakhogy mivel gyenge ehhez, ezért kénytelen magát az árra bízni és attól hajtatni magát, amely azután egy második pontra irányítja figyelmét. A felolvasott részben irgalmasságról van szó. Meglehetős jóindulatról tesz tanúságot, hogyha annak a fának, mely a földet eddig hiába foglalta el, még egy esztendőt adnak, és ezért a meghosszabbított életet mindig mint bizonyos kegyelmi tényt kell megtekintenünk. Mintha kölcsönt kaptunk volna, úgy kell „még ezt az esztendőt” elfogadnunk. Nem helyes, ha arról beszélünk, mintha mi semmit sem adnánk az életért és mintha ittlétünkre csak mint valamilyen büntetésre tekintenénk; nem, mert itt vagyunk „még ez esztendőben” az Úr ígéreteinek következményeként, és itt vagyunk szándékainak betöltésére.
Az istentelen embernek tartania kell attól, hogy az Isten félreveti hosszú tűrését, amellyel eddig viselkedett vele szemben, és ezért engedje magát a szeretet kötelékével megkötözni. Vajha az Istennek Szentlelke a tagadót, az Úr napjának megrontóját és a nyilvános gonosztevőket odavinné, miszerint éreznék, mekkora csoda az, hogy életük „még ez esztendővel” is meghosszabbíttatott. Talán elhatározták, hogy nem káromkodnak, nem tobzódnak, nem dőzsölnek és nem dacoskodnak többé Alkotójukkal? Ez legyen a gyümölcse egyedül e türelmes irgalmasságnak? Az a tétovázó lélek, aki a menny örömüzenetét habozásaival és béna ígéreteivel mindeddig távol tartotta magától, ne csodálkozzék-e, ha megtudja, hogy „még ez esztendőben” látni fog? Nem elég, hogy az Úr eddig hordozta és gyengeségeit, sok fogyatkozásait eltűrte? Legyen a kegyelemnek ez esztendeje is még a régi módon eltöltve? Gyorsan elmúló benyomások, heves fogadalmak, majd gyakori visszaesések ‒ ez az unalmas régi történet ismétlődjék-e meg újra és újra? A megrettent lelkiismeret, a zsarnok szenvedélyek, az elnyomott mozdulatok ‒ még mindig ezek legyenek az ismertető jelei egy-egy esztendőnek? Isten oltalmazzon bárkit is közülünk attól, hogy „még ez esztendőben” is csak habozzon és csak halasztgasson. Határtalan szánalom tartja csak vissza az igazság fegyverét, ingereljük-e tehát avval, hogy ismét elkövetjük a régi bűnöket, hogy aztán a harag annál nagyobb mérvben sújtson reánk? Mi bánthatná meg a tökéletes Jóságot jobban, mint a határozatlanság? Éppen nem csodálkozhatunk, ha az Úr prófétája így kiáltott fel: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Méltán várhatja az Úr, hogy határozatra jussunk és biztos, szilárd választ adjunk neki. Óh, te határozatlan lélek, meddig akarsz még a menny és pokol között lebegni, és töprengeni, mintha nehéz volna a sátán rabszolgasága és a mennyei Atya végtelen szeretete között választani? „Még ezt az esztendőt” is el akarod tékozolni, és kényszeríteni akarod az Igazságot, hogy ellened fellépjen? Próbára akarod még mindig állítani az irgalmasságot, és továbbra is lázadozni akarsz? „Még ez esztendőben” alkalmat kell adnod az isteni szeretetnek, hogy vétkeid sorozatától megszabadítson. Ah, ne viselkedj olyan alacsonyan a benned feltámadó nemesebb ösztönök ellen, nehogy helyrehozhatatlan kárt okozz saját magadnak.
A hívő ember „még ez esztendőben” távol tartatik a mennytől, de nem harag miatt. Vannak itt még némelyek, akik miatt szükséges, hogy még e testben maradjon, vannak még olyanok, akiknek meg kell mutatnia a menny felé vezető utat, és vannak még, akiket a Megváltó lábai elé kell vezetnie, mint irgalomra szomjas bűnösöket. Még sok szent van e földön, kiknek számára még nincs elkészítve a mennyek országa, mert legközelebbi felebarátjaik még nem szabadultak meg a veszélytől, mert még nem gyűlt össze megfelelő számú lelki gyermekük a mennyben, hogy nekik egy igazi, hatalmas, mennyei „Üdvözlégy!”-et mondjanak; várniok kell „még ez esztendőben”, hogy nyugodalmuk annál dicsőségesebb legyen és hogy a kévék, melyet magukkal hoznak, annál nagyobb örömet gerjesszenek. Így tehát természetes, hogy a lelkekért, azokért a tündöklő sugarakért, melyek az Urat dicsfénnyel veszik körül és azokért a drágakövekért, melyekkel koronájukat díszítik,‒ természetes, hogy mindezekért örülhetünk, ha „még ez esztendőt” megvárjuk. Ez az ország még messze van, de nem késlekedhetünk, mert a rendelkezésünkre bocsátott idő csekély és erőnk még csekélyebb.
Utolsó gyenge szavunk arra emlékeztessen benneteket, hogy a „még ez esztendőben” kifejezés egyúttal határt is jelent. A vincellér nem kért nagyobb haladékot, mint egy esztendőt. Ha az ő öntözései és kapálásai ezalatt az idő alatt eredményt nem hoznak, akkor többet már nem akar kérni, hanem belenyugszik abba, hogy a fát kivágják. Ha mindjárt Jézus maga az, aki kér, még akkor is meg van a kérésnek, úgyszintén a kegyelemnek a maga korlátja és ideje. Nem maradhatunk mindig gyümölcstelenül és nem lehet mindenkorra engedélyünk arra, hogy a földet haszontalanul elfoglaljuk; ha nem akarunk megtérni, el kell vesznünk; ha az ásó nem használ semmit, el kell következnie a fejszének.
Mindenki számára el fog következni egyszer az utolsó esztendő, kérdezze meg tehát ki-ki önnönmagától: „Ez az én utolsó esztendőm?” Ha ez volna a prédikátor utolsó esztendeje, akkor felövezné derekát, hogy az Úr üdvüzenetét elhozhassa minden lélek számára és kérné embertársait, hogy fogadják el az Isten Fiát. Kedves barátom, nem tudod, hogy nem lesz-e „még ez az esztendő” a te utolsó esztendőd? Kész vagy-e arra, hogy az örökkévalóság függönyét félrehúzzák előtted? Kész vagy-e arra, hogy mikor meghallod az éjféli kiáltást: „Imhol jő a vőlegény!” ‒ kész vagy-e felkelni és elmenni a menyegzői házba? Az ítélet és ami ebből következik, minden valószínűség szerint öröksége lesz minden élő embernek; boldogok azok, kik a Jézus
Krisztusban való hit által képesek az Isten ítélőszéke elé állani a félelem legkisebb jele nélkül.
Ha élni fogunk mindaddig, míg a legöregebb lakosokká nem válunk, egyszer mégis csak meg kell vonni a válaszfalat; egyszer el fog jönni a vég, és akkor hangzani fog a szó: „így szólt az Úr: Még ez esztendőben meg kell halnod”. Annyian mentek már el előttünk és mennél most is minden órában, hogy senkinek sincs szüksége egy különösebb MEMENTO MORI-ra (gondolj a halálra), és ennek dacára az embernek mégis nagy hajlama van elfeledni, hogy ő nem halhatatlan testben él, és ezért reménységét az üdvösségre irányítsa, ‒ hogy nem tudjuk eleget figyelmeztetni és kérni erre. Óh ember, térj magadhoz! Gondolj arra, hogy halandó vagy! Készülj arra, hogy Isten elé járulj, mert egyszer meg kell jelenned Előtte! Keresd a Megváltót, óh keresd, mert elkövetkezhet az az idő, mikor már keresnéd, de nem találod meg. Még egyet. Lehet, hogy már csak ez az esztendő az, amelyben „még ez esztendőben” magasan tündöklik a kereszt, mint ez egyetlen világosság, amelyhez senkinek a szeme nem tekint fel hiába. Ah, bárcsak millió és millió lélek nézne fel ide, és nyerne életet! Nemsokára el fog jönni az Úr Jézus másodszor is, csakhogy akkor a trónja körül égő lángok el fogják homályosítani keresztjének enyhe fényét; akkor a Bíró lép majd előtérbe és nem a Szabadító. Most még szabadít, most még ment, de akkor majd ítél. Hallgassuk meg az ő szavát most, ebben a pillanatban. Az Úr megengedte, hogy a múlt év is eltűnjék, vigyázzunk és legyünk buzgók, hogy a kegyelem idejét kihasználjuk. Higgyünk Jézusban még ma, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó napunk. ‒ Ezek a kérései egy olyan embernek, aki most betegen, gyengén fekszik párnáin. Hallgassátok meg saját lelketekért, hogy így élve maradjatok.