Ti, kik az Úr Jézusnak szeretetteljes szívét ismeritek, egész bizonyosak vagytok abban, hogy ő haszontalanul és könnyelműen, soha egy lelket, mely ő hozzá jött, el nem kedvetleníti. Mégis, ezen előttünk lévő alkalommal, „semmit nem felele.” Talán néma az Úr Jézus, amikor a nyomor egy szót vár Ő tőle? Az emberek barátja rendesen széjjel jár, bátorít, mindenkit szívesen fogad, és mégis ezen buzgó asszony hasztalan kiált Ő hozzá segítségért az ő nagy gyötrelemben lévő leánya részére! Mi nem nyugtalankodunk efelett. Nagyon jól ismerjük Urunkat, sokkal jobban ismerjük Őt annál, minthogy avval gyanúsítanánk, hogy hiányzik nála a szeretet és könyörületesség. Ő nem játszik egy megsebzett madárral. Nála nincsen semmi elkeseredés. Még csak a látszatát sem tűrné annak, hogy egy olyan szívet, mely az emberi kebelben dobog, elkedvetlenítsen, hogy ha arra valami komoly és sürgős szükség nincsen, ha az által valami kegyelem-teljes cél elérve nem lesz.
Senki sem akar talán olyan szemérmetlen lenni, hogy a mi isteni Urunknak illetlen keménységet tulajdonítana a lelkek iránt, akik az ő segítségét szeretik. A világ gyanúsíthatja az ő prédikátorait, hogy azok kemények és hidegek, mint azon márvány szószék, mely a népek között felállíttatott. Sokak közülünk inkább érzékenyeknek, mint jó érzelmet keltőknek tekintethetnek, mert vajon némelyek a prédikátorok között, nem-é nagy, kőhöz hasonló teremtmények, majdnem érzés nélküliek és megközelíthetetlenek? A népek számíthatnak azzal, hogy kevés szeretettel bírunk, vagy pedig hogy nem vagyunk elég komolyak; azt is mondhatják hogy túlbuzgólkodók vagyunk, vagy nagyon bizalmatlanok a mi embertársainkkal szemben, hogy nagyon parancsolólag és keményen beszélünk velük, hogy őket magunktól legalább is száz lépéssel távol tartsuk. Tudom, hogy rossz atyáknak tartanak bennünket, kiknél a vessző mindig készebben tartatik, mint a vigasztaló részvét; és ebben nékik nagyon is igazuk van. Óhajtanám, hogy ez ne volna úgy. Ti kemény ítéletet tehettek rólunk, kik az Ő szolgái vagyunk; és az lehet igaz is, lehet alaptalan vádolás is; de oly valamit az Úr Jézusról nem föltételezhettek. Ő oly nyíltan és világosan szeretettel teljes, kegyelmes, szívélyes, hogy nem lehettek bátrak őt gyanúsítani. Hogy ha az Úr Jézus titeket valaha elfogadott, az által meggyőződhettetek az ő kétség nélküli gyengédségének bebizonyításáról, azóta bízhattok az Ő könyörületességében. Meg vagytok győződve, hogy Ő megrepedezett nádszálat nem rontja meg, és a füstölgő gyertyabelet nem oltja el; mert titeket sem rontott meg, és nem oltott el. Mégis kedvetlenítette ő ezen asszonyt. Nem csak a tanítványok tették ezt, hanem maga a Mester is. Azért mondom én, hogy az rá nézve valami elrejtett szükségességnek kellett lenni. Az Ő javára kellett annak szolgálni, hogy a szelíd és nyájas Úr olyan kemény és bátortalanító szavakkal feleli néki.
Azt hiszem, hogy mi kedves testvéreim, kik az Úr Jézus Krisztusnak csekély követői vagyunk, kötelesek vagyunk mindeneket felbátorítani, akikben valami reményteljes dolgot szemlélünk. Bármikor is, hogy ha egy tévelygő lelket találunk, ki tekintetét hazafelé fordította, azonnal kezet kellene annak nyújtanunk, hogy reszkető lépéseiben támogathatnánk őt. Mindazáltal, hogy ha Urunkat követni akarjuk, arra is lehetünk ösztönöztetve, hogy fájdalmat okozó szavakat mondjunk, melyek a hű baráttól származva, a sebeknek ép oly élesek mint gyógyítók. A szeretet ajkai nem mindig méztől csepegnek. A hízelgés lelkesít édes szavaival, de egy bölcs szeretet, gyakran kemény és vágó hangot használ. Bizonyos jó érzelmű népeknél szokás az, hogy mindig vigasztaljanak és a komoly igazságokat elhallgassák, attól való féltökben, hogy majd félre lesznek értve. Dicső tanok, mélyek atyáinkat erősekké tették, félelemből el lesznek hallgatva, hogy a gyenge és állhatatlan lelkeknek botránkozás kövéül szolgálnak. Majdnem oda jutunk, hogy túlságos sok gyermek táplálékot használunk, annyi sok szitán megszitáljuk a lisztet, hogy semmi siker nem marad belőle a csontok képzéséhez szükséges anyagból. Hogyha mindig bölcs dolog volna, vigasztalni és bátorítani, úgy a Mester mindig azt cselekedte volna, és mivel azt nem tette, úgy azt gondolom, ‒ és azt hiszem, senki sem merészkedik ebben megcáfolni ‒ hogy az embereknek más egyébre is van szükségök, nem csak bátorításra. Nem olvassuk-é, hogy: a „teljes írás Istentől ihlettetett, és hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra, a nevelésre ‒ mely igazságban vagyon, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre elkészíttetett”. Vannak igazságok, melyeknek nem szabad elhallgatva és visszatartva lenni azért, mivel azok nem bátorítanak, mert azoknak céljuk fenyíteni és javítani. Vannak olyan igazságok, melyek bizonyos időkben mondattathatnak, még akkor is, hogy ha unalmasak, a buzgóságot léhűtők, vagy hogy ha a bűnösnek ki Krisztushoz jön, reményét lerontók. Miképpen Urunk cselekedte, azonképpen kell nekünk mindenkor a bűnösök megmentetését kívánni, de amiképpen Ő cselekedett, azonképpen kell nekünk is bölcsen, a munkát végezni. Nekünk atyai, nagy gyengédséget kell a bűnösökkel szemben tanúsítani, és nagyon szelídeknek kell lenni, mint a pásztor az ő bárányaival szemben; de éppen ugyanezen szeretetnek, ezen gyengédségnek, kell a tapasztalt tanítót arra indítani, sok olyanokat is megmondani, melyet a tanuló jobban szeretne nem hallani. A mi pásztori hivatásunknak nem csak zöld legelőkkel van dolga, hanem azon helyekkel is, hol a juhok megmosatnak és megnyíratnak. Nem csak vigasztalnunk kell, hanem fenyítenünk is; feladatunk az építés, mely gyakran megkívánja, hogy a falnak meglazult részeit egész lerontsuk, hogy az egész épületet az által biztosíthassuk; azért mi gyakorta rontóknak lenni látszunk, hogy ha tényleg Istennel együtt építünk. Urunk tudta, hogy egy bizonyos igazság feletti határozott és világos beszéd, sokat ki fog gyomlálni az ő tanítványai közül. Megmaradt-é tehát óvatos hallgatásban? Nem. Annak idejében, világosan szólott Ő arról, és olvassuk: „Az időtől kezdve sokan az Ő tanítványai közül hátra állának, és nem jártak többé Ő vele.”
Fontoljuk meg tehát mostan, hogy miért beszélt ily módon a Megváltó ezen asszonnyal. Miért fedezett fel beszédében az előtt oly dolgot, mely azt nem építette, és hitében elő nem segítette, sem nem erősítette? Tovább menve tanulhatjuk erre a feleletet.
Urunk a kananeabeli asszonyt bátortalanította az elválasztásról való tan által. Én is avval tartom, hogy az Izrael népe elválasztása, és egyesek elválasztása között különbség van, de azzal ma nem akarunk foglalkozni. Azon pont, melyről itten szólnunk kell, ez: ez az elválasztás tana volt, melyet a Megváltó ezen szegény nőnek
útjába dobott. Így szólt hozzá: „Nem bocsáttattam én, hanem az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Ez biztosan elég volt arra, hogy az ő bátorságát elvegye, és mégis ezen tant állította a Megváltó ő eleibe.
Miért? Én úgy gondolom, hogy először is azért tette Ő ezt ezen időben, hogy ezen tan Ő tőle jöjjön, nem a tanítványoktól. Hogy ha szükségesnek találjátok azt, hogy valaki élesen megdorgálva legyen, úgy határozzátok el magatokban, hogy azt magatok végezitek el. Mondjátok magatokban: „Hogyha én az üzenetet legjobb barátom által küldöm, valamit elfelejthet abból; talán vágósabbá teszi azt, mint én szándékozom, és mégis elhibázhatja a fődolgot; nagyobb fájdalmat fog okozni, mint én akartam, azért a kellemetlen alkalmat magam fogom elvégezni.” És nem-é gyakran úgy találtátok, hogy az a mi mondani valótok volt, éppen magatok által közöltethetett a legjobban, mielőtt az illetők azt másoktól meghallották volna. Igen, ti, kiknek gondotok van a lélekre és a szívre, tudjátok azt, hogy vannak idők, amelyekben legjobban szerettek minden beszédet magatok tenni, és minden más telefont bedugni szeretnétek. Ti ismeritek az embert, és a hatást is, melyet a szavak hihetőleg ő reá gyakorolnak, azért az ő füleit egy ideig csak magatok részére óhajtanátok bírni. A Megváltó tudta, hogy ezen nő később megfogja hallani, hogy Krisztus csak az Izrael népéhez bocsáttatott; és néki ezt olyan módon lehetett volna tapasztalnia, mely az ő lelkét sokkal inkább megterhelte volna, mintha ezt maga az Úr Jézus mondja meg néki. Azért mondja néki személyesen: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Azaz, Krisztus, mint Próféta, addig az ideig, míg e testben élt, csak az Izrael népe közötti munkával volt megbízva, így egész éltében való munkájával főképpen az Izrael népére szorítkozott. Gondolom, hogy Ő azért mondotta ezt meg maga az asszonynak, hogy ne más helyt valahol, hallja az azt meg. Nagyon bölcs eljárás fog lenni, hogy ha mi a szegény lelkekkel, kik reményteljesen jönnek Krisztushoz értelmesen és bölcsen bánunk, és hittanunknak mély igazságaiba azokat bevezetjük; mivel egy vagy más úton-módon csak hallani fognak ők arról, és sokkal jobb, hogy azt legelőbb szeretetteljes, gyengéden érző keresztyénektől hallják és tapasztalják, mint majd kemény, gond nélküli, szeretet nélküli lelkektől, kik a puszta szavakban és dicsekvésekben találják örömüket. Ti ezen ifjú embereket nem zárhatjátok valami magán házba; de miért is kívánnátok azt? Nagyon szegényes cselekmény volna az igazság elrejtésére törekedni. Valami jézsuitai eljárás van abban. Miért kellett volna ezen kiváltképpen való igazságnak is elrejtetni? Szégyeneljük-é azt? Ha igen, úgy javítsuk ki hitvallomásunkat, de az általános tisztesség nevében ne rejtsünk el semmit abból, amit hiszünk. Minél több világosság, annál jobb. Minél teljesebben megismertetjük az igazságot, annál biztosabban következik abból jobb. Én részemről hálát adok Istennek, hogy a kegyelemről való tanokat gyermekségemtől kezdve ismerem, ezek voltak az én férfúi éveim támaszai, ezek lesznek öregségem dicsekvéséi. Nagyon távol áll tőlem, hogy a kegyelemből való választást szégyelljem, sőt inkább az egész lelkemben lelkesedést kelt.
Továbbá én gondolom, hogy Ő az asszonynak ezen igazságot éppen akkor azért helyezte szemei elé, mivel az hallhatott volna erről egy olyan időben, a melyben rossz kedélyállapotban lett volna annak elfogadására. Most egész kedélye arra volt irányítva, hogy Krisztustól áldást nyerhessen. Egész szíve éber volt; lelke tűzzel volt tele; egész lénye óhajtozott, még a kívánt jók után. Hogyha valamely időben olyan elutasító feleletet kell hallania és elhordoznia, úgy az éppen most volt. „Hogy tudod azt?” kérditek talán. Tudom ezt bizonyos ösztönszerű mód által. Ezen elbeszélés nékem egy ablakot nyit meg az asszony lelkében. Meg vagyok győződve, hogy az Úr nem mondott volna néki semmit, ami úgy néz ki, mint valami elkedvetlenítő igazsága, hogy ha észre nem vette volna, hogy ő alkalmas annak elhordozására, és talán sokkal alkalmasabb ezen időben, mint máskor bármikor. Gondolom, hogy nagy bölcsesség van abban, hogy a népeknek alkalmas időben adjuk tudtukra az igazságot. Nem maga nyilvánította-é ki az Úr tanítványai előtt: „Még sok dolgok vannak, melyeket meg kellene mondanom, de most el nem hordozhatjátok.” Éppen azon időben a tanítványok alkalmatlanok voltak, ezen sok igazságot elhordozni; azért lett a szeretet szája egy ideig néma. Egy más időben közölte velők a Megváltó, amint azt velünk is cselekszi, sok bölcsességgel és értelemmel, és az Ő akaratának titkát teljes mértékben tudtukra adta. Az Úr nem tanít minket egyszerre minden igazságra, hanem lassan bocsát be minket az ő elrejtett kincses tárházába. Tudjátok, hogy az orvos, amikor egy világtalan szemet operál, a betegnek mondja: „Az ön szeme teljesen helyre jött, de a következő egész napon kérem egy egész sötét szobában ülni. Továbbá kérem önt, a világosságot lassan felvenni, hogy azt biztosan megtarthassa.”
Végtelen a Szentlélek bölcsessége a lelkeknek lassú megvilágosításában. Az Úr nem ismerteti meg a bűnössel az ő bűneinek teljes sokaságát azonnal, és nem ád néki teljes fogalmat az azt követő büntetésről; épp oly kevéssé, gondolom én, ád Ő néki kezdetben teljes ismeretet az ő bűneinek teljes bocsánatáról, és a számtalan sok örömökről, melyek a kegyelemben részesült bűnössel az ő Megváltója, Jézus Krisztus által közöltetnek, hanem lassan-lassan, miként nekünk is az újszülött kis gyermekeket táplálnunk kell, nem hússal, hanem tejjel; lassan lassan, mint az ifjabb tanulókkal az iskolában taníttatjuk: „Parancs parancsra, parancs parancsra, szabály szabályra, szabály szabályra, egyszer is kevés, máskor is kevés.” (Ézs.28,13) Az Ő Izrael népéhez való küldetése egy volt azon igazságok közül, melyeket, mint a Megváltó látta, ezen szegény kananeabeli asszony meg fog találni, azért közölte ő vele az arról való tudatást: midőn már elég hite volt, minden kedvetlenséget legyőzni, és az áldást megnyerni, melyet szíve óhajtott.
Ezen két dolog igen tanulságos lehet. Mostan tovább megyek, hogy olyan lelkekkel foglalkozzam, kik körülbelül olyan állapotban vannak, mint ezen asszony volt. Először tárgyalni fogom az elkedvetlenítő szavakat, azután kérni fogom őket, ezen nőnek dicséretre méltó cselekedetét utánozni. Mert habár elutasítva lenni látszott, mégis eljött, előtte térdre esve monda: „Uram légy segítségül nékem!” Mielőtt zárnék, még néhány alapot meg fogok nevezni, melyek az olyanokat, kik ezen fontos tan által, melyről éppen most beszéltünk, nyugtalaníttatnának, hasznosak lehetnek. Jöjj szent Vigasztaló és töltsd bé szíveinket mennyei örömmel ezen örvendetes órában.
Legelőször is tehát, az elkedvetlenítő szavak, melyek ezen asszonyhoz intéztettek. Ez a mint már említettük is, egy bizonyos formája volt az elválasztás tanának, azon kétség nélküli igazság, hogy Isten elhatározta az Izrael magvát megáldani az ő Fiának az Úr Jézusnak személyes munkálkodása és bizonyságtétele által, és hogy ezen áldások azon időben, nem a Tyrus és Sidon városban lakozó népnek küldettek?
Az elválasztásról való tan egy nagy ijesztő képpé csináltatott, az ellenkező értelműek által, és ezen tannak értetlen barátai által. Én néhány egész ijesztő prédikációt olvastam ezen tan ellen. Ezekben nagyon feltűnt nékem mindenek felett az, hogy a szónok az ő beszédének tárgyával teljesen ismeretlen volt.
Egy kevés ismeret az illetőt ingóvá és gondolkozóvá tette, azért úgy volt vele, mint Dávid a Saul fegyverzetével, inkább a maga puszta balgatagságában akart tovább menni. A rendes módja a kegyelem tanáról való téves prédikáció szerkesztésének ez: először a tant túlzottan előadni és tévesen felmutatni, azután pedig az ellen bizonyságokat felhozni. Hogy ha a magasztos igazságot előadjátok, amint az a bibliában található, akkor nem sokat mondhattok az ellen; de hogyha néhány gonosz nyilatkozatokat vesztek a heves pártoskodók beszédeikből és azok ellen szólalok, akkor feladatotok könnyebb fog lenni, öltöztessétek fel a tant, mint valami ijesztőt, azután égessétek meg! Mily csudákra méltó sok figurákat megégettek az emberek, melyeket ők magok tömtek ki! Senki sem hitte az elválasztás tanát úgy, mint én az árminiai ellenkezőktől hallottam felmutatni. Ki merem mondani, hogy azokon kívül, kik az elmebajosok házában vannak, senki sem hitte azt, amivel minket vádolnak. Csudálatos, hogy mi éppen olyan buzgóan dorgáljuk a nekünk tulajdonított dogmákat, amint azt a mi ellenségeink tehetik. Miért foglalkoznak önök olyan komolyan annak ellenzésével, amit senki sem pártol? Nagyon jól megkímélhetik magoknak ezen fáradságot. A mi barátaink megutálják a tant, úgy, amint azt ők felmutatják, és mi ugyanazon nézeten vagyunk; habár a tan, amint azt mi felmutatjuk, nekünk oly drága, mint az élet. Ők avval tartják, hogy mi a bűnösöknek soha sem prédikálunk egy szabados evangyéliomot, míg mi azt soha el nem mulasztjuk, hogy azoknak olyan szabados és könnyen hozzáférhetőt ne prédikáljunk, amilyen csak lehetséges. Meg tudnák önök nekünk mondani, hogyan javíthatnánk meg az evangyéliom prédikálását? Örülnénk, hogyha azt megtanulhatnánk? Önök mondják, hogy ha mi egy szabados evangyéliomot prédikálunk, nem vagyunk következetesek, amely vádra mi nagyon könnyen megfelelünk. Míg mi hisszük, hogy a bibliával megegyezünk, eszünkbe sem jön, magunkkal megegyezésbe jönni. A mi óhajunk az, hogy minden kinyilvánított igazság mellett erősen álljunk, de azokat egy összhangzó hitvallomásba összepréselni, a mi tehetségünkön felül áll. Mi olyan szegény, könnyen tévedő teremtmények vagyunk, hogyha egyszer valami logikai rendszert gyártanánk, biztosak lehetnénk abban, hogy elméleti darabok és csupa vélemények is bele hozatnának ezen csudálatos hatalmi műbe. A teológiában hit által élünk mi, nem logika által. Hiszünk és biztosak vagyunk; de azon pillanatban, amikor spekulálni kezdünk, olyanokká leszünk, mint Péter, ki a habokban süllyedni kezdett. Hogy ha egyszerűen ahhoz akarunk ragaszkodni, amit Isten igéje mond, úgy abban olyan igazságokat találunk, melyek látszólag ellentmondanak, de mégis egymással megegyeznek, minden tárgynál egy igazság, mely egy másik igazsággal ellentétben áll: az egyik olyan igaz mint a másik; a másikból nem vesz el az egyik semmit, és nem helyezi egyik kérdésbe a másikat, de az egyik épp úgy ki kell hogy jelentve legyen, mint a másik, és mindegyiknek meg kell lenni a helyének egymás mellett. A két igazság együtt képezi a gyakorlati igazságnak nagy útját, amelyen Urunk megy, hogy az embereket megáldja. Némelyek szeretnek egy sínvason járni. Én kettőn szeretek járni, és nem örömest tennék reggel egy kirándulást egy olyan vonaton, melynek egyik sínje fel volna szedve.
Fájdalommal kell beismernünk, hogy az elválasztásról való tan sokat elkedvetlenített, kik a Megváltót keresték, de az igazság az, hogy annak nem kellett volna úgy lenni. Helyesen megtekintve, az egy selyembe és aranyba öltöztetett királyi küldött, ki a méltatlanoknak szabadon hirdeti, hogy a király az ő akaratának tetszéséből a bűnösöket elfogadja. Mennyire felbátorított ez közülünk némelyeket! Minő kövér és ízletes eledel ez nekünk mostan is, most amikor az Urat megtaláltuk. Úgy táplálkozunk abból, mint valami isteni ételből, mely a lelket megtartja, erősíti és kielégíti. Mikor én legelőször Krisztushoz jöttem, teljesen elégedett voltam, mint egy olyan, ki az asztal alatt szedegethet; de most nem elégednék meg azzal, mivel az Úr engemet egy magasabb helyre hívott. Nos, mivelhogy egykor az Ő gyermekévé lettem, olyan vagyok mint Lázár, kiről olvassuk: „Lázár pedig egy volt azok közül, kik ő vele az asztalhoz ültek.” Az elválasztásról való áldozattan az én lelkemnek olyan, mint „a sepröjétől megtisztíttatott bor.” Az egy jobb, mélyebb és dicsőbb cselekménye az isteni szeretetnek, mint amilyet valaha reménylettem tapasztalni. „Tejet adott amikor vizet kértem, és vajat nyújtott dicső edényben.” bűnbocsánatot kértünk, Ő pedig adott megigazulást, kértünk egy kevés irgalmat, az Úr pedig határtalan kegyelmet adott, igen, kegyelmet a kegyelemért, és mondja: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek tégedet, azért terjesztettem ki te reád az irgalmasságomat.” Hogyha egy bűnös a kegyelemből való választás tanát valóban ismerné, úgy nem futna az elől, hanem hajlandó lenne annak karjaiba futni.
Mindazáltal sokaknak olyannak látszik lenni, mint a felhő oszlopának sötét oldala, melyet az Úr az Egyiptombeliek felé fordított, azért mostan óhajtom az elkedvetlenedést megvizsgálni, amint azt Krisztus ezen asszonynak szemei elé állította. Először így szólt hozzá: „Nem bocsátottam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Mintha mondani akarná: „Én a zsidókhoz bocsátottam. Az Izrael házához bocsátottam, de hozzátok nem.” Ezen nagy igazságot előbb vagy utóbb csak meghallotta volna, és hogyha később tette volna azt, félő dolog, hogy félhetett volna, hogy a leányának meggyógyítása ismét elvétetik tőle, mivel ő a messiás küldetésével ellentétben állott. Jézus ezen komoly igazságot azonnal közli vele, hogy ez aztán később ne nyugtalanítsa. Midőn ő leányának meggyógyítását megnyerte, tudnia kellett, hogy ez néki valódi és egyenes módban kölcsönöztetett és nem valami elnézésből a könyörületnek vagy az irgalomnak. Néki egyszer s mindenkorra bizonyosnak kellett lennie abban, hogy az Úr Jézus őt el nem felejtette, hogy ő az Úr Jézus földre jövetelének és annak korlátozásának bizonyos ismeretére jutott, és hogy ő tudta, mit cselekedett, mikor őt túl kiáltotta, és magát nem engedte távol űzni.
Nos, van Istennek egy választása. Van az urnák egy népe, melyet az emberek közül megváltott. Van az Úr Jézusnak egy népe, melyről ő így szólott: „Tied valának és nékem adtad azokat.” Némelyek az örök életre rendeltettek, azért hisznek az Úr Jézus Krisztusban. Elkedvetlenít és bátortalanít-é ez tégedet? Nem láthatom át, hogy miért! Miért ne lehetnél te azok között? De tegyük fel, hogy én nem volnék azok között,” ‒ mondja talán valaki? Miért nem teszed azt fel, hogy te is azok közt vagy? Te nem tudsz arról semmit, tehát miért bármit is feltenni? A föltevést nem-e sokkal okosabb volna föladnod, mintsem magadnak a kétségbeesés halálos italát főznöd a puszta föltevés értéktelen seprőjéből. Nékem elég teendőm van, hogy a tényekkel foglalkozom is, anélkül, hogy képzeletekkel magamat megterheljem. Mit Isten ki nem jelentett azt nem vagyunk kötelesek tudni. Tényleg úgy látszik, hogy jobb tudatlannak maradnunk ott, hol az Úr semmi oktatást nem ad. Az Úr választott egy népet, melynek meg kell menteni, és én örvendek, hogyha arra gondolok, hogy ő ezt tette, mert senki sem tudja azt bebizonyítani, hogy én nem tartozok azon néphez. Hogyha vannak olyanok, kiket az Úr menteni akar, akkor tudom azt is, hogy kik azok, mert ő mondja nékem, hogy azok azok, kik a bűnt megbánják, azt megvallják, elhagyják és hisznek az Úr Jézusban az örök életre. Ezt óhajtja tenni az én lelkem, és hogyha ezt teszem, úgy tudom, hogy az elválasztottak közül egy vagyok és meg kell mentetnem. Mi van ebben, ami egy lelket elkedvetleníthetne? Mégis elkedvetlenít ez némelyeket. Hogyha az emberek sötétségben vannak, úgy mindentől félnek, holott semmi sincs! Hogyha valaki leveretve van és ideges állapotban, úgy egy falevélnek a leesése egy lavinához hasonlónak tetszik körülötte, egy fellegnek legkisebb árnyéka a napnak kialuvását jelenti neki, és egy csepp eső az özönvíz kezdetét! „Csudálatos bizonygatások” ‒ mondjátok talán? Mindazáltal nem olyan csudálatosak és értelmetlenek, mint azon sok következtetések, melyek teljes csüggetegséghez vezetnek. Ah, ezen nyugtalankodók, ők erezik, hogy nem mentethetnek meg, mivel van egy Izrael, melyet Isten arra választott, hogy megmentve legyen!
Urunk ezen asszonynak valami rosszabbat állított eléje, mint a tényleges elválasztását az Izráelnek, tudniillik a szent választásnak tagadó oldalát. Ő mondá: „Nem bocsátottam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Nekünk, evangyéliom prédikátorainak nem sokat kell arról beszélni, hogy Krisztus kikhez nem bocsáttatott. Ebben félek én, hogy meg nem újíttatott és könyörtelen logikával felfegyverkezett szellemek nagyon súlyosan vetkeztek az Isten szeretete ellen. Írás szerint kezelt igazság egy szent orvosság, de iskolailag kezelve, halálos méreggé lehet az. Szegény töredelmes szívük, nincs semmi az isteni végzésben, a mely közületek csak egyet is kizárhatna a reménységből. „Nem titokban szóltam, nem a föld alsó részeinek rejtekében. Nem mondottam hiába a Jákob magvának: „Keressetek engemet.” Dacára ennek, a Megváltó ezen tannak legsötétebb oldalát fordította az asszony elé és monda: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának eltévelyedett juhaihoz.
A legrosszabb ezen esetben az volt ő nála: ő tudta, hogy ezen elválasztás, amennyiben azt Krisztus kimondotta, őt egészen kizárja: mert az Úr mondotta neki, hogy ő csak az Izrael házához bocsáttatott és ő jól tudta, hogy nem tartozik ezen házhoz, ő egy kananeabeli asszony volt, Tyrus és Sidon tájékáról való, azért határozottan kizáratott; és azt maga az Úr Jézus mondotta néki. Ezen szavak halál harangként hangzottak az ő füleibe. Hogyha a szolgák mondanak valamit, úgy elfelejtjük azt, de hogyha az Úr mondja: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz;” akkor határozott kétségbeeséssel végeztethetik a dolog. A szegény kananeabeli asszonynak egész határozottan érthetően fel kellett hagyni a kérelemmel és azt mondani: „Mit lehet egyebet tenni? Krisztusnak saját nyilatkozata ellen semmit nem tehetek.” De ő ezt nem mondotta, hanem mint egy igazi hős, tovább nyomult az ő kérelmeivel, egész az örvendetes végig. Látjátok, néki sokkal több oka lett volna elcsüggedni, mint néktek lehet valaha, mert ti nem tudjátok, hogy ki vagytok zárva, nincs semmi a ti származástokban, vagy lakóhelyetekben, ami benneteket kizárna. Nem gondolom, hogy valamely prédikátor azt mondotta volna valamikor néktek; és hogyha valamikor valamely prédikátor nyilatkozataiból azon meggyőződéshez jutottatok volna, hogy számotokra nem volna remény, ahhoz nem volt jogotok. Én sohasem óhajtottam közületek csak egyetlen egy léleknek sem az elkedvetlenítését. Sokkal inkább szeretnék én meghalni, hogy ti élhetnétek. De hogyha keserű szavakat megőriztetek szíveitekben és nyomorúságos következtetéseket vontatok le azokból, úgy arra óhajtanálak benneteket ösztönözni, hogy legyetek oly okosak és hősök, mint ezen asszony volt, aki mikor nem a szolgáktól, hanem az Úrtól magától hallotta, hogy ő az olyanhoz, mint ő, nem küldetett, mégis kitartóan előre tört, hozzá egész közel jött, előtte térdre esett és mondotta: „Uram légy segítségül nékem!”
Mondhatják ma nékem némelyek: „De minek ezen nehézségekről beszélni?” Én azért beszélek azokról, mivel azok léteznek. Azok igen sok kedélyt gyötörnek és megzavarnak. Sokan nyugtalanok és Isten szolgáinak beszélniük kell ő velők ezen nyugtalanságról. Nagyon szívesen nyugodni hagynám ezen félelmet, hogyha az hallgatóimat nyugodni hagyná. Az előre való meghatározás, vagy elválasztás komoly ténye a legtöbb embernek itt vagy amott útjában áll, még a bölcsészet útján sem lehet attól könnyen megszabadulni, és hogy ha valódi kegyes lelkekhez jön az ő sötétségével, úgy nagy mértékben hatalmában van, hogy károkat tegyen a megtámadottaknak tudatlanságokban. Hogy ha jobban volnánk oktatva, úgy hihetőleg nem találnánk olyan titkokat, amelyek ma előttünk titkok. Az emberek elfelejtik, hogy az elrendelése Istennek, mindenre kihat, nem csak a lelki, hanem éppen úgy a testi, vagy természeti világra is. Mindazáltal ez által nem akadályoztatják magukat a kenyér keresésben, a gazdagság utáni törekvésben, vagy a tisztesség elnyerésében. Miért akarják a megmentetés ügyét elválasztani azon tízezer más ügyektől, melyek ezen keretben együtt befoglaltattak? Miért akarnak más egyéb dolgokban a józan értelem szerint cselekedni, ezen dolgokban pedig a vakondok dulásából nagy hegyeket csinálni? Azt képzelik, hogy Istennek akarata egy vagy két dolgot meghatároz, a többit pedig mind rendezetlen hagyja; gondolják, hogy Ő a szabad akaratot és felelősséget elveszi, és az embereket gépekké teszi. Ők nem érthetik az isteni tervet, mely az embereknek szabad akaratát semmiben nem befolyásolja, mégis az isteni akaratot biztosítja, és nem láthatják, hogy minden hogyan megyen a teremtmények szabad akarata szerint, mintha Isten nem is volna, holott mindeneket Isten kormányoz. Óhajtanám, hogy ezen tárgy ne gyötörné annyira az embereket, de hiába óhajtok olyat. Ez eleitől fogva gyötörte őket és gyötörni fogja mindvégig. Mivel a tényeket meg nem változtathatjuk, meg kell tehát azokat magyarázni. Kedves nyugtalankodó lelkek, Jézus akarja, hogy ti minden félelem nélkül Ő hozzá jöjjetek. Ő felszólít titeket, hogy benne bízzatok, igen, sőt még a mi több, ő parancsolja néktek, hogy higgyetek az ő nevében. Semmi azokban a melyeket ő gondolt, vagy elrendelt, célul kitűzött, vagy előre meghatározott, nem céloz arra, hogy titeket Jézustól elűzzön. Legyen, vagy ne legyen bármi az előre való meghatározás, ez az egy bizonyos: „Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná.” Minden az ő keresztfája felé és ő hozzá integet. Jöjjetek és ne hagyjátok magatokat semmi által akadályozni, és pedig csak egy óráig sem.
Mostan figyeljétek meg ezen asszonynak dicséretre méltó cselekedetét. Mialatt megvizsgáljuk hogy mit cselekedett, a tárgynak gyakorlati részéhez jövünk. Megjegyzem itten, hogy ő csak egy pillanatig sem törekedett azt tagadni, amit az Úr Jézus mondott; Ő monda: Nem bocsáttattam én hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz,” és ő nem válaszolta erre: „Uram az nem igaz.” Ő nem tette kérdésessé, amit az Úr Jézus mondott: hiszen az nagy merészség, sőt vakmerőség lett volna az ő részéről. Nem gáncsoskodott, ellenvetéseket nem tett, semmit kétségbe nem vont. Ő elfogadta azt, amit az Úr Jézus mondott, minden további kutatások nélkül. Nem kísérlette meg azt mondani, hogy az igazságtalanság, hogy az Istennek Krisztusa csak az Izrael népéhez jött. Ő nem állított semmit, mint azt némelyek minden szégyenérzet nélkül tettek, hogy Istennek éppen úgy kellene bánni az egyik emberrel, mint a másikkal máskülönben személy válogató lenne. Minden olyas, amit gyakorta hallhatunk, ő tőle távol volt. Ő csendes és alárendelt volt a Megváltó szavaira vonatkozólag. Még csak azt sem hozta elő, hogy néki ez egyetlen esetben legyen megengedve a szabályt megrontani. Ő semmiféle ellenvetéseket nem tett. Ő az igazságot, mely ő reá nézve olyan sötét volt, meghagyta, és annak oltalmába húzódott, kinek neve világosság. Látja a fekete felleget, de átmegyen, és érezi hogy az nem lehet egyéb csak egy felleg, így a megváltó lábaihoz esik és mondja: „Uram, légy segítségül nékem. Én nem értem ezt. Egész setétségben vagyok és zavarban. Uram, segíts nékem. Nem értelemért esedezem Uram, de segítségedért kiáltok. Helyezz engemet abba az állapotba, hogy hihessek, és az áldásokat elfogadhassam, mondja a sötét igazság a mit akar.”
Sokan olyan gyenge ítélőképességgel bírnak, hogy ők, valamely nehézséggel kellene küzdeniök, mielőtt megmentethetnének, a próbák alatt tönkre mennének. Ó, szegény lélek, ne küzdj te semmiféle nehézségekkel! Hagyjad azokat nyugodni. Hogy ha az egy nagy igazság a férfiak részére is, és te csak egy gyermek vagy, úgy ne nyúlj az emberek étkéhez. Hogyha valamely nagy titok nyugtalanít tégedet, úgy fuss az Úr Jézushoz ezen imával ajkadon: „Uram légy segítségül nékem” Egy nehézség van előttem, segíts az én értelmemnek; csüggeteg vagyok, segíts az én szívemnek; de mindenek felett, én bűnnel teljes vagyok, segíts nékem szegénynek és szomorú szívűnek, és cselekedd meg érettem, amit én magam nem tehetek. Mentsd meg lelkemet, és szabadíts meg engemet.”
Láttuk hogy mit tett az asszony, és ebben ő csudálatra méltó; mostan lássuk meg, hogy tényleg mit cselekedett. Jézushoz jött. Olvassátok a szavakat: „Az asszony eljővén, térdre esek Jézus előtt.”
Legelőször ő Jézushoz jött, nem csinált semmi kerülő utat. Ő nem ment előbb Péterhez, Jakabhoz vagy Jánoshoz, hanem Jézushoz jött. Ő nem állt meg távol, hogy onnan kiáltott volna, mint annak előtte cselekedett, hanem Jézushoz jött, közel jött Ő hozzá, és én nem kétkedek abban, hogy őt megragadta, amidőn lábaihoz esett, mintha erősen akarta volna őt tartani, ő az Úr Jézushoz jött. Tehát el mindentől, szegény lélek, ami csak az ég alatt vagyon, fuss az élő, személyes Krisztushoz. Ő él, Jézus Krisztus, a bűnösöknek barátja, akiknek öröme az emberek betegségét, gyengeségét és erőtlenségét meggyógyítani. Ne maradjatok állva kérlek titeket, a tanoknál és előírásoknál, vagy a prédikációknál és isteni tiszteleteknél, hanem jöjjetek egyenest Krisztushoz, az élő, személyes Megváltóhoz, ki az Úrtól felkenettetett. Ő benne legyen reményetek. „Mely úton kell mennem? Kérdezed te. Hogy ha ez a testi jövetel dolga volna, úgy tudom, hogyha az út hosszú és kietlen volna, mégis útra kelnél azonnal. De ez egy lelki jövetel. Neked Krisztushoz kell jönnöd nem lábaiddal, hanem lelkeddel és szíveddel. Gondolj arra, hogy létezik egy olyan személy. Figyeld meg őt. Gondolj reá. Higgy ő benne. Tiszteljed őt, mert ő a Magasságosnak Fia. Bízz Ő benne, mert ő „hatalmas megmenteni.” ‒ Ez annyit jelent, mint ő hozzá jönni. Mivel Ő egy Megváltó, engedd hivatását rajtad teljesülni. Neked nagy szükséged van a megmentetésre, adj alkalmat néki arra, hadd mutassa meg, hogy mit tehet. Mondjad a te lelkednek: „Én a legnagyobb bűnös vagyok, elveszve és megromolva. íme én ő hozzá jövök. Hogy ha tönkre kell mennem, hadd menjek tönkre, mialatt benne bízom.” Nem lehet, hogy egy lélek meghaljon, aki a Jézusban bízik; előbb elmúlik az ég és a föld, mint Jézus elmulasztja azon lelkeket üdvözíteni, kik ő benne bíznak.
Az asszony azonnal Jézushoz jött, minekutána az elkedvetlenítő szavak hozzá intéztettek. Így olvassuk a szövegben: „És az asszony eljővén.” „Az asszony eljővén térdre esik ő előtte.” Mi áll ottan? Midőn elűzettetni látszott? Eljőve? Hiszen éppen most mondotta néki Jézus, hogy nem ő hozzá bocsáttatott, „Ekkor eljőve ő.” Ő éppen egy titokteljes és elkedvetlenítő igazságot nyilvánított ki, de „az asszony eljőve.” Az olyan természetű hitnek, mely csak nyárban jöhet Jézushoz, a mezőnek liliomai között, nem sok értéke van. Virágok és lepkék, és minden más dolgok, melyek a nyugalomtól és fénytől származnak, csakhamar elmúlnak, nékünk pedig szükségünk van egy olyan reménységre, melynek a fagy nem árthat. Ez azon hit, mely Jézushoz jön télnek közepette, amikor metsző a hideg, és a vihar ide s tova hordja a hópelyheket. Ez azon hit, mely a lelket megmenti ‒ azon hit, mely az Úr Jézushoz jönni merészkedik minden akadály dacára. A megmentő hit megtanulja az ellenmondásokat is hinni, a lehetetlenségeken nevetni és mondani: „Ez nem lehet, de mégis meg lesz.”
A mi szegény barátnőnk, ki Urunk szavai által elutasíttatott, titokban az ő tekintete által megerősíttetett. Mi lehet egy szó egy személlyel összehasonlítva ‒ összehasonlítva az Úr Jézusnak, a bűnösök barátjának személyével? Ő sokkal inkább hiszen néki, mint az ő beszéd módjának. Ő azt nyilvánította, hogy nem bocsáttatott, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz, de ő ott van. Íme ide jött, hol az Izraeliták közül egy sincsen. Mintha mondaná magában: „Ha bocsáttatott, avagy nem, de itt van Ő.” Ide jött a Tyrus és Sidonbeliek közé. És én Ő hozzá jöttem, azért Ő feladata által nem tartotta magát vissza tőlem. Én nem értem az Ő beszédét, de értem az ő orcájának tekintetét, értem az Ő viselkedését. Értem az ő állandó megjelenésének megnyerő voltát. Láthatom azon könyörületességet, mely a Dávid Fiában lakozik. Bizonyos vagyok benne, hogy néki hatalom adatott arra, hogy az én leányomat meggyógyítsa; és itt van Ő. Ő nem tudja hogy mi tartozik az Ő feladatához, de íme személyesen látja őt, és még esedezni óhajt hozzá. Így tehát az
Úr Jézushoz jött, és miért ne tehetnétek meg ti is ugyanazt?
Nos, lélek talán a legsötétebb éj borult te reád? Csak jöjj most Jézushoz. Egész bizonyos vagy abban, hogy a te esésed egész remény nélküli? Egész bizonyos abban, hogy a te sorsod megpecsételtetett? Talán magad írtad meg, saját halálítéletedet? Talán frigyet kötöttél a halállal, és egyezségre léptél a pokollal? Bizonyos vagy-é abban, hogy elfogsz kárhozni, mielőtt a reggeli fény reád sugározna? Úgy jöjj Jézushoz most! „Az asszony eljőve.” Ez a fő, Jézushoz jönni, még hogyha egy kivont fegyver van is kezében, mint azt Bunyan kifejezi ‒ Krisztushoz jönni, hogyha haragosan tekintene is ‒ Krisztushoz jönni, hogyha mindenek azt mondanák is: „Maradj vissza.” „Az asszony eljőve.” Hős asszony! Én is hasonlóan akarok cselekedni.
De most figyeljétek meg, hogyan jött ő. „Eljővén térdre esék Jézus előtt.” Szívem nagyon örvend. Óhajtanám, hogy ezen jelenetet rajzolhatnám. Ő nem tartotta vissza magát, hogy a nehéz kérdést megfejtse, amellyel az Úr őt próbálta, hanem reá tekintett bizalommal, és hozzá jött, és mikor közel jutott hozzá, megtette a legjobbat, amit csak tehetett: térdre esek ő előtte. Az Ő orcájára leborult előtte, és midőn feltekintett, a mély tisztelet és gyermeki bizalom tekintetével tette azt. Áldott legyen az Ő neve, hogy ha mi őt nem is érthetjük, mindazáltal imádhatjuk.
Nos, meggondoltátok-é helyzeteteket? Minél inkább tettétek azt, annál csüggetegebbé lettetek. Ezen az úton lehetetlen vigaszt találnotok. Hogyha a ti helyzetetekben volnék, úgy felhagynék az olyan kísérlettel, és megkezdenék Jézusra, az Isten Fiára, az emberek Megváltójára gondolni. „Óh, de én olyan bűnös vagyok!” „Igen, és Ő egy olyan üdvözítő!” „Én olyan fekete vagyok!” De olyan fehér lehetek mint a hó, mert Ő megtisztíthat. „Ah, én az ő átkára vagyok érdemes!” Igen, de ő érettünk átokká lett, mert meg vagyon írva: „Átkozott valaki fán függ.” Az ő halála által az Úr ezen átkot elvette. Nézzétek őt, hogyan veszi el a kereszten az emberek vétkeit, és nézd, vajon nem utánozhatod-é ezen asszony példáját? „Eljővén térdre esék Jézus előtt.” Nos, kisértsd meg ezt, szegény, félelmes lélek, kisértsd meg ezt, és imádd őt. Ez egy hódolat, melyet csak egy alázatos szív hozhat elfogadható módon. Egy sötétséggel telt szív, mindent hajlandóbb volna inkább megtenni, mint imádkozni. Kevélység és önzés és fellázadás nem tud imádkozni, de az alázatos szívek, boldogoknak érezik magokat, ha azt cselekedhetik. Óh, vajba mostan velem együtt Isten előtt meghajthatnád! Imádd őt mostan! Istennek áldott Fia! Istennek áldott Fia! Ki emberré lettél az emberekért, és meghaltál a bűnösökért! Ó, a te szereteted! A te csudálatra méltó szereteted! És Te mostan bementél a dicsőségbe. Mostan az Istennek jobbján ülsz, imádlak Tégedet mint Uramat Istenemet. Hogyha Megváltómnak nem szabad tégedet nevezni, úgy mégis Istenem vagy nékem. Hogyha nem szabad benned örülnöm, úgy legalább is imádlak tégedet. Ez szent beszéd. Jó illat áradozik e körül, melyet az Úr szeret. Ezen módon lesz a hit osztály részesekké, élet, béke és nyugalom száll szívetekbe? Ezen reszkető kananeabeli asszony, „eljővén, térdre esék Jézus előtt.” Kövessétek őt és vegyetek részt az ő boldogságában.
Azután figyeljétek meg az ő imáját. Valaki azon találó megjegyzést tette, hogy ha valaki egy darab bizonytalan jégen volna, és nem tudna a partra jutni, vagy félne attól, hogy nem tud odajutni, úgy a legjobb eszközök egyike az volna, hogy négykézláb, olyan óvatosan, ahogy csak tudna, tova mászni, hogy a jégről kijuthasson, és valahogy a partot elérhesse. Ezen asszony úgy cselekedett, ő azon rettenetes igazság előtt, melyet meg nem érthetett azonnal, arcra esett. Imádja azt és tiszteli, aki ő hozzá így beszélt, így az ő összes gyengeségeivel a legkigondolhatóbb nyugalom helyre leveti magát, és a partra ér biztosan. „Uram,” monda ő, „légy segítségül nékem.” Óh ne utasíts engemet vissza, hanem légy segítségül nékem. Bármit is akarsz nékem mondani, mondjad azt, és én tisztelni óhajtlak Tégedet, mialatt azt nékem mondod. „És hogy ha Uram megölnél is, Benned bíznék én még akkor is; Nyomoromból Te kisegítel,
Azért szemem reád függesztem.”
De, „Uram, légy segítségül nékem.” Kedves hallgatóm, tégy úgy te is, és tégy úgy most. Semmi tan nem fog téged soká nyugtalanítani; határozottan nem. Ellenkezőleg, azt fogod kérdezni, hogy miért is nyugtalankodtál afelett. „Vajon nyugtalanítod-é magadat a te földi ügyeidnek előre való meghatározásával? Holnap reménylesz egy pár koronát keresni a te földi foglalatosságodban, de megtörténhetik, hogy azt nem teheted meg, azt elveszítheted. Miért nem mondod akkor magadban: Lehetséges, hogy az isteni gondviselés úgy rendelte azt, hogy én holnap semmit ne keressek, azért idehaza maradok és nem teszek semmit.” Ugye bár, nem vagy olyan balgatag. Te üzletedet kinyitod, áruidat kirakod, és mindent megteszel; vagy pedig hivatásod szerint dolgodra mégy és várod a napi keresetet. Hagyjad az isteni gondviselést tenni, amit akar, a te dolgod az, hogy tedd meg, amit megtehetsz. Így van ez egy szegény, kereső lélekkel is; ezen léleknek hagyni kell az Urat cselekedni, amit akar, de aközben kiáltani: „Uram, légy segítségül nékem!” Egész alárendelten, de szívből imádva, borulj Jézus lábaihoz, és higgyed, hogy ezen isteni Megváltó, minden lelket meg akar és meg tud menteni, a mely Ő hozzá ragaszkodik. Ez a bölcsesség útja, kövesd ezt. Isten segítsen tégedet hogy ezt cselekedhesd, és pedig azonnal.
Nem gondolom, hogy többet kelljen mondanom, a ti vigasztalásotokra, mivel ezek tökéletesen elegendők, hogyha az Úr szíveiteket hajlandóvá teszi, hogy azonnal keressétek az ő orcáját. Mindazáltal gondoljátok meg, hogy soha nem létezett egy lélek sem, akik Krisztushoz jött, hogy eltaszítva lett volna. Gondoljátok meg ismét azt is, hogy soha olyan lélek nem találtatik, mivel ő mondotta: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki.” Továbbá gondoljatok arra, hogy minden lélek, amely valaha Jézushoz jött, azért jött, mert az Atya vonta őt, és hogy minden lélek, amely jött, azután úgy találta, hogy van egy kegyelemből való választás, amelyen ő is befoglalva van. Sőt ezen szegény nő olyannak bizonyult, akihez Krisztus bocsáttatott, hogy megáldja őt. Habár ő általában mondva, földi életében az Izrael magvához bocsáttatott, mint szinte a Próféták is az Izráelitákhoz bocsáttattak, mindazáltal nem volt csuda, hogy kivétel találtatott ő nála, holott a Prófétáknál is találhatók egyes kivételek. Sok özvegyek voltak Izrael országában az Illyés próféta idejében, de azok közül egyhez is nem küldetett a Próféta, hanem csak egyhez Sareptában, ugyanazon városban, amelyből éppen ezen asszony is jött. Sok bélpoklosok voltak Izrael országában Elizeus próféta idejében, mindazáltal egy sem gyógyult meg, hanem csak a Syriai. Naámán nem tartozott az előnyben részesült néphez, hanem egy messze lévő idegen volt, és mégis megnyerte a gyógyulást az Izrael Istene által. Istennek választása az Izrael népén kívül mindeneket kizárni látszott; de ez csak látszat volt, mert mindig voltak egyes idegenek a választottak sorában, azért ezen kiváltképpeni formája az elválasztásnak mindig nyilvánult, mely abban állott, hogy Urunk személyes prédikátori hivatala csak a zsidókért volt, mindazáltal nem lett kizárva ezen szegény, hívő nő sem. Ő hozzá határozottan jött az Úr Jézus az elválasztottak sorában, mert ő ott volt! Kívül volt az Izrael határán! Ő hozzá jött! Most pedig ezen pillanatban, akármilyen gondolatokat van is ez vagy amaz tan iránt, az Úr Jézus Krisztus hozzátok jött. Én az ő igazságát prédikáltam néktek, és ti hallottátok. Igen és valamit tapasztalhattatok az ő erejéből. Engedjetek néki, kérlek titeket. Hogyha néki engedtek, hozzá jöttök és benne bíztok, akkor
örüljetek, hogy az elválasztó szeretet kötele titeket is bekerít. Övéi vagytok. Mert nem tudtatok volna ő hozzá jönni imában és hitben, hogy ha az úgy nem volna. Jöveteletek bizonyítja, hogy örök szeretetét már a múltban reátok irányította. Menj haza, ó asszony, ki szomorú szívvel jöttél, ne légy tovább szomorú. Az Úr áldjon meg titeket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.