Spurgeon, Charles

Ez a bibliai vers különös értéket nyer azáltal, hogy egyike ama verseknek, melyeket a Megváltó maga olvasott fel, mikor a názáreti zsinagógába bement és ott szombat napon prédikált. Az Ige még ma is oly erős, mint akkor és még mindig mondhatjuk róla, hogy: „Ma teljesedett be az írás a ti hallástokra.” Nem csekély előny az, hogy nekünk, szegény alpásztoroknak meg van engedve hogy ugyanarról a szövegről beszélhessünk, mint a nyájnak ama főpásztora. Szándékom volt, hogy eme szavakról a Lukács evangyéilomának 4. rész, 18. verse alapján beszéljek, mikor azonban az átdolgozott kiadású bibliában ennek utána néztem,* (*Körülbelül 20 évvel ezelőtt jelent meg az angol nyelvben ez a biblia, amely különböző protestáns vallású teológusok által lett átnézve.) Nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy ez hiányzik abból. Elkezdtem kérdezősködni, hogy vajon helyes-e ez az elhagyás vagy nem; a válaszokból azután megbizonyosodtam, hogy a felülvizsgálók tényleg helyesen cselekedtek, mikor a kérdéses részt elhagyták. Ezek a szavak nem voltak benne Lukács apostol eredeti kéziratában, hanem valószínűleg valamely jámbor ember helyezte oda be azzal a szándékkal, hogy ezáltal az idézett verset kiegészítse. Bármi volt is azonban a szándék és bármilyen természetesnek látszanak is ez idecsatolt szavak, mégis sajnálni való, hogy ez az ismeretlen testvér azt a bátorságot vette magának, miszerint azt helyesbítse, ami kezdettől fogva tökéletes volt. Miközben e vers felett gondolkoztam és foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy miért hagyta ki Lukács az ő evangyéliomából ez idézetet, úgy gondolám, hogy az okot megtaláltam. Mikor Názárethben, a templom szolgája Jézusnak kezébe adta
Ézsaiás írásait, a Megváltó felnyitotta azt és olvasott belőle; nem vagyunk azonban bizonyosak abban, hogy az egész részt szóról-szóra felolvasta volna. A zsidó szokások szerint a zsinagógában az írások felolvasóinak meg volt engedve, hogy bizonyos helyeket kihagyjanak, némelyeken pedig átugorjanak, úgy hogy innen egy részt, onnan egy részt vegyenek abból, ami tárgyuknak jobban megfelel. Ha figyelmesen utánanézitek a rendes kiadású bibliát, meg fogjátok látni, hogy e hely nem egyezik meg szóról-szóra az Ézsaiás könyve 61. rész 1. versével. A Megváltó a
61. részből olvasott, de valószínűleg hozzávett felolvasásához olyan kifejezéseket, melyek Ézsaiás próféta egyéb helyein voltak megtalálhatók, alkalmasint más részekből is egy-egy verset és azután az egészet egybefűzte, éppen úgy, mintha én
‒ azért, hogy összefüggő egészet tudjak adni ‒ felolvasom valamely résznek az első
8 versét, azután kihagyom a 16. versig és innen megint tovább olvasok a 24. versig, majd ismét kihagyva egy pár verset, olvasnám tovább. A Megváltó egy összefüggő részt akart adni, egy olyan csoportját a kifejezéseknek, amelyekre neki szüksége volt s Lukács csak azokat jegyezte fel, amelyeket az Úr felhasznált prédikációjára. „De ‒ mondhatná valaki, ‒ ha ez így van, akkor miért hagyta ki Jézus azokat a szavakat, amelyek reá vonatkozva mondják „elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket?” Talán az volt a szándéka, hogy a gyógyításra vonatkozó mindennemű célzást elkerüljön. A zsinagógában levők mind azt várták, hogy e napon csodálatos gyógyítást fog véghezvinni és ennek dacára mégis vagy teljesen kihagyta e mondatot vagy átolvasva, nem időzött mellette; mert úgy tekintem a dolgot, hogy Lukács nem adja vissza pontosan az idézetet, hanem inkább az idézet értelmére, lényegére fekteti a súlyt vagyis arra, amit Krisztus is kiemelt. Valószínűleg csak jegyzeteket ad abból, amely úgy felolvasva, mint megmagyarázva lett, mert az Úr alkalmasint szándékosan nem magyarázta, meg ezt a kifejezést, ha esetleg fel is olvasta: „elküldött, hogy a töredelmes, szívűeket meggyógyítsam”. Azt mondtam, hogy a zsinagógában levők csodálatos gyógyításokat vártak Tőle, de Jézusban nem volt meg az a szándék, hogy megnyugtassa e tekintetben őket. Meg van írva egy más helyen, hogy ott igen kevés csodákat tehetett, az ő hitetlenségök miatt. Nem akart úgy szerepelni, mint valamely csodatevő és ezért csak felületesen érintette a gyógyításról szóló szavakat, mindaddig, míg meg nem látta szívükön, hogy a kihagyást észrevették és ezért így szólt hozzájuk: „Bizonyára ama példabeszédet fogjátok nekem mondani: „Orvos, gyógyítsd meg magadat”, ‒ ami az ő nyelvükön kiejtve, így hangzott volna: „Te vagy nem olvasod egyáltalán azt a részt vagy csak nagyon könnyen érinted, de ennek dacára a Messiás feladatának egy része, mégis csak az, hogy a betegeket gyógyítsa.”
Jézus megfigyelte, hogy éppen hallgatása által figyelmüket a kérdéses helyre irányítottak és hogy készek voltak engedni e felszólításnak és megmondani neki: „Orvos, segíts magadon. Tedd meg a családoddal és városoddal azt, amit megtettél
Kapernaumban.” Az Úr azonban nem tekintett az ilyen követelésekre, amelyek lakására vagy szűkebb hazájára vonatkoztak, mert nem ismert és nem fogadott el másféle követelést, csak egyedül az irgalmasság parancsszavát. Korlátlan hatalmát kiterjesztette fölöttük és ezért arra emlékeztette őket, hogy a gyógyulás nem adatott meg. Izrael bélpoklosainak, hanem Naámánnak, akinek semmi köze sem volt Izraelhez, hanem a szíriai néphez tartozott, amely nép harcolt Izrael ellen és azt le is igázta.
Talán azért nem vitt végbe az Úr egyetlen egy gyógyítást sem ezen a napon, mivel tudta, hogy ők nem voltak „megtört szívűek”. Az Úr Jézus, aki ismerte az emberek szívét, tudta, hogy e férfiak szívét fogva tartotta a hitetlenség, vakok voltak az előítélet miatt, megkötözöttek a bűn által és ezért mondta azt: „...elküldött, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat és hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét”; minthogy azonban az evangyéliom egyik legkedvesebb és legszebben hangzó részét nem olvasta fel reájuk vonatkoztatva, valószínű, hogy nem akarta, miszerint akkor és abban az időben Tőle hallják e szavakat. Nem akarta csak úgy odavetni e szavakat, mint a gyöngyöket a disznóknak, hanem visszatartotta ezeket addig, míg bűneiket meg nem bánták és életüket meg nem változtatták. Ezt az okot tartom leginkább valószínűnek arra, hogy miért maradt ki ez a rész Lukács eredeti evangyéliomából (bár a magyar bibliákban megvan. A ford.) és ha minden kétséget kizárólag ez volt az ok, akkor ez a kihagyás szerfölött tanulságos. Óvakodjatok attól, nehogy az evangyéliom legkedvesebb szavait esetleg elveszítsétek a magatok számára, amennyiben képtelenek vagytok ezt felfogni.
Ami azután a különbséget illeti az átdolgozott és a régebbi fordítású biblia közt, arra nézve azt mondhatom, hogy minden egyes baptistának rajta kell lennie, hogy a helyes, az eredeti szöveget megkapjuk pontosan úgy az Ó-, mint az Újtestamentomból. Már sok év óta egyik legfontosabb törekvése a baptistáknak, hogy az Isten igéjét oly hűen, amennyire csak lehetséges, megkapják, eltekintve attól, hogy bizonyos vallási vélemények és felfogások ennek ellenszegülnek is. A legfőbb, amit akarunk az, hogy a Szentlélek akaratát a lehető legjobban és legérthetőbben megismerjük. Ez nekünk sokkal fontosabb érdekünk, mint a többi keresztyén vallásúaknak. mert nekünk a biblián kívül nincs mást szent könyvünk. Nekünk nincs katekizmusunk, hitvallomásunk, zsinatok által szentesített hitcikkelyeink, nincs nekünk, nincs, csak egyedül bibliánk van, de ezt aztán olyan tisztán és oly igazán akarjuk bírni, amennyire az csak lehetséges. Azt akarjuk, hogy a mi bibliánk a legjobb és legbecsületesebb szándéktól, amely csak található, a fordító minden hibájától, az emberi tudatlanság vagy tudatosság minden nyomától megtisztíttassék, hogy így Isten igéjét mintegy magának az Istennek kezéből kapjuk. Elismerem, hogy fontos dolognak látszik, olyan szavaktól elválasztani magunkat, amelyek bizonyos tekintetben hiteleseknek látszanak; mivel azonban e szavak a legrégibb leírásokban nincsenek meg, fel kell adnunk azokat és ez elhagyásból tőkét kovácsolnunk, amennyiben ebben is a nagy Mester bölcsességét kell meglátnunk, aki nem beszélt vigasztaló igazságokról, ha nem volt hely arra.
Ha azonban nincs is meg ez a szöveg Lukácsnál, megvan Ézsaiásnál és ez mindenesetre elég nekünk. A tény az, hogyha nem volna meg Ézsaiásnál, megvolna az Ige más részében. E szavak fontossága keresztülhat a biblián; az igazi szelleme úgy az ó-, mint az Újtestamentomnak az, hogy a Messiás azért küldetett el, hogy a megtört szívűeket meggyógyítsa. Az evangyéliom azért jött el, hogy az emberek nyomorúsága megenyhíttessék, hogy a foglyok kétségbeesése megszűnjék és hogy az öröm minden oldalon úgy fényljék, mint a harmatcsepp reggel, ha a Nap sugarai reávetődnek.
Legforróbb óhajom az, hogy az Úr Jézusnak ez a megbízatása minden megtört szíven beteljesedjék, amely szív ma az Ige szavait hallja vagy olvassa. Remélem, nincsen itt senki, akinek kifogásai volnának a gyógyítás ellen; mert ha volna is valaki, az Úr nem venné figyelembe azt. Az Úr azt teszi övéivel, amit akar, mert meg is van írva: „Könyörül azokon, akikkel szemben könyörületes”. A názáreti férfiaknak kifogásuk volt ellene ott a zsinagógában és ezért nem beszélt Jézus semmit sem a gyógyításról. Jézus ingyen adja az adományokat, hanem ha valaki úgy kéri Tőle, mintha joga volna reá, vagy mintha megérdemelte volna,, akkor Ő nem figyel az ilyen sértő követelésekre. Jézus csodálatos gyógyítása nem kötelesség, hanem adomány; nem szabad azokra úgy tekintenünk, mint előírt feltételekre, hanem mint ingyen adományokra.
Forduljunk azonban a szöveghez: „...elküldött, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket”. Három dolog van itt, amelyekkel foglalkozni fogunk: először a megtört szívekkel, másodszor a mennyei gyógyítással és harmadszor egy csodálatraméltó orvossal.
Foglalkozzunk legelőször is a megtört szívekkel. Sokan élnek ebben a világban, fájó, megtört szívekkel. Bármelyik tagunk törik is el, igen nagy baj az reánk nézve, megsebesült vagy nyomorék tagot igen kínos hordozni; hanem ha valakinek a szíve törik meg, az egyenesen kétségbeejtő dolog. A baj, a nyomorúság legtöbb csapásai közül ez érdemli meg leginkább a részvétet és ennek dacára mégis a legnagyobb felületességgel fogadják és viseltetnek iránta. Ha egy férfiú kedélye le van tiporva, szíve össze van törve és ő maga nyomorultan fetreng a kétségbeesésben, ekkor embertársai igen hamar elhagyják, mert társasága szomorú és nyomasztó hangulatot idéz elő. Miként a halálosan megsebesült pásztort nyája mihamar elhagyja, úgy hogy egyedül vérzik és pusztul el, úgy távolodnak el az emberek állandóan és következetesen annak társaságától, aki folytonosan szomorú. A bennük levő kívánság a boldogság után vonzza őket, és így állandóan futnak a boldogtalanok elől. Légy vidám és meglátod, hogy felkarolnak; de légy szomorú és majd meglátod, hogy elhagynak. Igen jól van megírva a Jób könyve 12. rész. 5. versében: „A szerencsétlen ember megvetni való, ‒ gondolja az, aki boldog ‒ ez vár azokra, akiknek lábok roskadoz.” A gondtalanok, a könnyelműek, a felületesek iszonyattal néznek azokra, kiknek sorsuk hatalmas intőjel szemeik előtt, mert boldogságukban és szerencséjükben juttatják eszükbe a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyeket elfelejtettek, de amelyek őket is utolérik. Isten megbüntet némely embereket, akiknek szívök a fájdalomtól megtörik vesszejének csapásai alatt és ezért aztán embertársaik elrejtik előttük orcáikat és megvetik őket. Sokan gáncsolják őket és azt mondják nekik, hogy rázzák le búskomorságukat, feszítsék meg magukat és igyekezzenek életvidám, derék férfiakká válni. Nem tudom mindazt, hogy mit mondhatnak nekik, de az biztos, hogy azok között, akiket az emberek megvetnek és akiktől elfordulnak, meglehetős számban vannak olyanok, akik éjjel-nappal egy megtört szívet hordoznak bensejökben.
De mily csodálatos, hogy ezeket a férfiakat állandóan elkerülik. Közönséges emberi érzés késztet arra, hogy azokon segítsünk, akiknek valamely tagjuk megsérült. Legjobb példa erre, hogy a nagyvárosok utcáin, ha valamely szerencsétlenség történik, pár perc alatt nagyszámú tömeg gyűl egybe és az emberies érzések gyakran igen szépen megnyilvánulnak Hanem ha valahol egy szív megtörik, ott a részvét alig-alig mutatkozik és a szeretet magasztos megnyilvánulásai sehol sem találhatók meg. Azok, akiket Isten tanít, azok igyekeznek a megtört szíveken segíteni, hanem az emberi rokonszenv teljesen eltűnik, mert belátja tehetetlenségét a segítésre. Egy kificamodott, sőt még egy eltört tagot is meg lehet gyógyítani, úgy hogy a csontok és az inak teljesen összeforrnak, de mit lehet csinálnunk egy megtört szívvel? Hogy gyógyíthatjuk azt meg? És ezért még jámbor emberek előtt is természetesnek látszik keveset időzni a kétségbeesett szívűek társaságában, mert nem akarják a hiábavalóságot megkísérelni és fáradságukat céltalanul eltölteni. Ezért vannak azután arra ítélve némely ily szerencsétlen lelkek, hogy így kiáltanak fel: „Te tetted azt, hogy barátaim, szomszédaim és rokonságom távol maradt tőlem, a nyomorúság ily látása miatt.” Félek, hogy a Jób története sokkal többször ismétlődik, mintsem gondolnánk. Ha az emberek elindulnak egy- egy szerencsétlent vigasztalni és látják fáradságuk céltalanságát, akkor elkeserednek és elkezdenek szemrehányásokat tenni, mígnem a szerencsétlen megkínzott így kiált fel: „Nyomorult vigasztalók vagytok mindnyájan!” Ezért aztán a megtört szívek sorsa igen nehéz és kemény, mert gyakran megvetik és sokszor elfordulnak tőlük. Milyen jó ezek részére az, hogy az Úr Jézus küldve lett azért, hogy a megtört szíveket meggyógyítsa.
E tekintetből nézve a dolgot, rendkívül fájdalmas egy megtört szívvel bírni. A szív az érzések központja és ‒ ha megtöretett ‒ okozza a leghevesebb fájdalmakat. A szomorúság állandóan ott lóg a kedélyek felhőiben és eme felhőket nem lehet szétszórni. Nemcsak a poharuk telt meg bánattal, hanem amellett még állandóan ott ülnek a szenvedések kútjánál. Már régen elfelejtették Élim gyönyörű pálmafáit és állandóan a puszták keserű vizét isszák. Nincs nyugtuk sem éjjel, sem nappal, de nem is lehet. Miként legyen? A testnek vagy bármely testrésznek a fájdalmai nem hasonlíthatók egy megtört szív kínjaihoz. Adjátok reám az összes kínokat, fájdalmakat, amelyeket testem elhordani képes, de szabadítsatok meg a szívfájdalmaktól; nyársaljatok fel elevenen, tűzzetek karóra élve inkább, mintsem hogy élni legyek kénytelen egy megtört szívvel, kivéve, ha szívem a bűnbánat miatt tört meg. „A megtört szívet ki viselheti el?” (Péld.18,14) Ha az ostor a szívre vettetett, akkor az erek mind egy-egy tüzes folyókká válnak, az ember pedig a nyomorúság tömegévé lesz.
Ettől eltekintve, aztán szerfölött gyengíti az embert a megtört szív, mert ha a szív megtörik, akkor az erőforrás megszűnik. Az oly férfiú, kinek erős szíve van, mindent megtehet. Bármily gyenge és erőtelen, sőt beteg vagy nyomorék lehet is a test, de ha a lélek erős és a szív helyén van, akkor mosolyog a fájdalmakon. Ha azonban a szív megsebesült vagy megtört, akkor mit tehet a test? Mit remélhet? Mire várhat? Ha félelem lopódzott a szívbe, akkor a ,,sáska nehezen vonszolja magát és meghomályosodnak az ablakon kinézők és megremegnek a háznak őrzői” és megrogynak az erős férfiak. Az aggkor nyomorúságainál sokkalta kínosabbak a megtört szív által okozott szenvedések.
A köztudatba átment felfogás szerint egy megtört szív teljesen gyógyíthatatlan. Mily sokszor kellett ezt saját magamon tapasztalnom! Boldog, boldog állapot volt megtört szívvel beszélni az Úrról, teljesen reá hagyni magam, megbízni Benne és megvigasztalva lenni, mikor általam hirdette az ő szeretetét; hanem az ő jelenléte nélkül felhozhattam okokat, érvelhettem, megvilágíthattam a helyzetet, sőt telebeszélhettem magamat, ‒ mind nem használt. Abba a nyomorúságba süllyedtem bele, amelytől embertársaimat meg akartam menteni; mert az a részvét, melyet a csüggedt lelkek iránt éreztem? szinte engem is majd csüggedtté tett. Mily különböző tanácsokat adnak az orvosok az ily megtört szívű embereknek
‒ és mit használnak vele? „Utazzék el idegen országokba ‒ mondják ‒ nézze meg a különböző városokat, gyönyörködjék az Alpok nagyszerű vidékében”. Igen, csakhogy ha az ember azt a beteg és azt a fáradt, megtört szívet magával viszi, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy ugyan úgy vissza is hozza. És akkor mit nyert? „Használjon fürdőket; forduljon a legjobb orvosokhoz; villamoztassa magát vagy próbálja meg a testgyakorlatokat.” Ez mind igen jó, mert lehet, hogy a testnek tényleg erősödésre, tisztán tartásra, megújulásra vagy nyugalomra van szüksége, csakhogy ha a betegség titkos oka egy megtört szív és ha az Isten pörölye azt szétzúzta, akkor a világ összes orvosai sem használhatnak semmit; a vége ennek az lesz, hogy minden vagyonát az orvosokhoz viszi és mégsem használ semmit, ellenkezőleg rosszabb lesz, mint volt. Van gyógyszer e nehéz betegség ellen, amelyről nemsokára beszélni is fogunk, de ez nem található meg sem Gileádban, sem semmiféle mezőn. Földi gyógyszerek vagy előírások nem érnek semmit. Azok a kenőcsök, olajok úgy külsőleg, mint belsőleg hasznavehetetlenek, mert egyik sem képes a megtört szívet helyreállítani. A varázslók vagy a bűbájosok bármiféle ceremóniákat végezhetnek, mégsem képesek a betegség gyökerét elővarázsolni. Ha a szív megtört, vajon ki illesztheti újra egybe annak részeit? Ha lett volna erre valahol valamilyen eszköz, akkor az Úr Jézus nem hagyta volna el a mennyet, hogy lejöjjön gyógyítani; mivel azonban azért jött le, legyetek biztosak abban, hogy senki más meg nem teheti ezt.
A szív megtörése gyakran halálos is lehet, ha nem gyógyul meg. Sokszor olvasunk emberekről, akik egyszerre csak leesnek holtan és az orvosi vélemény azt mondja, szívszélhűdés, szívszorulás vagy valamely szívbaj volt a bekövetkezett halál okozója. Ilyen módon fejezik ki magukat az orvosok, azért, hogy ne kelljen azt mondaniok, miszerint nem tudják, hogy mi volt a halál oka. A szív még mindig hasonlít Afrika sötét részeihez, amennyiben mint az, ő is ismeretlen. A dolog mindenképpen így áll és ha a szív megtört, akkor az igazi élet odavan. Az élet megszűnik kívánatosnak lenni, ha nincs meg az életkedv. Az ilyen beteg kedélyű emberek Jobbal együtt mondják: „Az én lelkem választja a megfojtatást és a halált.” (Jób 7,15) Isten adná, hogy senki se legyen oly balga és oly Istentől elfordult, hogy önként vessen véget életének és hogy maga ugorjék a tűzbe, miközben a forróság elől menekül. Kétség nincs abban, hogy sokan mentek már le a sírba, hogy ott letöröljék könnyeiket és megszabaduljanak szenvedéseiktől. De szerencsétlen lelkek azok, akik nem engedik vigasztaltatni magukat és meghalnak anélkül, hogy a jó és nagy orvost elfogadták volna, aki meggyógyíthatná őket. Óh, vajha senki közületek ne tartozna e boldogtalan lelkekhez! Nagyon szomorú és nagyon fájdalmas egy megtört szív sorsa; de némely helyen ezt nagyon jól ismerik. Figyelmeztetlek arra kedveseim, hogy ezt a betegséget eddig nem ismertétek, imádkozzatok, hogy soha ne legyen részetek benne és ha barátaitok vagy ismerőseitek vannak, akik szenvednek ebben, akkor legyetek hozzájuk nyájasak és kedvesek. Emlékszem egy esetre, mely az én ifjúi szívemre rendkívüli benyomást tett, hogy fiatalkoromban egy házba vezettek el, ahol egy igen szomorú asszony volt, teljesen feketébe felöltözve, aki ‒ úgy mondta ‒ olyan bűnt követett el, amely meg nem bocsátható. Nagyon jól emlékszem arra az irtózatra, amelyet éreztem akkor, mikor ott ültem szobájában és a félelemtől remegve kívántam, bárcsak elmehetnék már, mert úgy gondoltam, hogy ez egy ijesztően rossz asszony lehetett. És mégis a legjobb keresztyén nők egyike lehetett még belőle, mert valószínű, hogy ismét világosságra jött, mielőtt lelke elvált volna testétől. Ezek a lesújtott, földre tiport lelkek gyakran a legjobb keresztyének. A legszebb liliomok éppen derékban vannak kettétörve. A legérettebb gyümölcsökben találunk gyakran férgeket. Áldjátok az Istent, hogy megnyerjétek a lelki épséget és az öröm olaját szomorúság ellen. A sóhajtások és a fájdalmak messze távozzanak tőlünk.
Rátérek most beszédem második részére: a mennyei gyógyításra.
Az Úr Jézus azért jött e világra, hogy a megtört szíveket egybekötözze és ez ‒ természetesen ‒ azt jelenti, hogy az összes megkötözött szíveket. Nem hiszem, hogy jogunk volna ahhoz, miszerint az írás egyes kifejezéseit korlátozzuk, amit sokszor megteszünk azért, hogy azok a mi vallási véleményünknek vagy felfogásunknak megfeleljenek. És így ennél a versnél is azt a magyarázatot kapjuk, hogy ez a lélekben megtörteknek szól, amikor is az emberek betekintenek belsejükbe, hogy vajon fájdalmaik lelkiek-e és ezáltal visszatartatnak attól, hogy Krisztushoz menjenek. Örvendek azon, ha javított és helyesbített átdolgozású bibliát kapunk, amely megfelel az eredetinek, csakhogy nem igen volna kedvem ahhoz, hogy a fordítást veletek vizsgáltassam felül, mert talán könnyen beilleszthetnétek oly rokonhangzású szavakat, amelyek tetszenének néktek. Az átdolgozott fordításoknak egész tömegével rendelkezünk. Jóformán mindegyikünknek megvan a sajátja. Olyan kifejezéseket, amelyek nem illenek a mi nyelvünk szellemébe, mindenképpen körül kell írni, míg érthetőkké válnak. Nézzétek meg egyszer azok kemény munkáját, akik a bibliát ízlésük szerint akarják átalakítani. Az egyik vers nem kálvinista felfogású, hanem örménynek látszik; természetes, gondolják, ilyen nem maradhat, hanem csavarják és formálják, míg megfelel felfogásuknak. Ami pedig az örmény keresztyéneket illeti, szinte csodálatos látni, hogy mint kalapálják a rómaiakhoz írt levél kilencedik részét; a gőzgépek és csavarhúzók mind gyengék azon eszközökhöz képest, amelyet ők használnak arra, hogy a kiválasztás tanát e részből kihozzák. Az Írást többé-kevésbé már valamennyien kínpadra cipeltük és jó volna, ha egyszer már felhagynánk ebbéli bűneinkkel. Sokkal jobb volna, ha saját magunkkal ellenkeznénk, mintsem az Istentől kapott írással. Akár örmény kálvinistának vagy kálvinista örménynek nevezzenek is, teljesen egyre megy, addig, míg hűen alkalmazkodom a bibliához. Arról akarok beszélni, amit e könyvben találok, eltekintve attól, hogy ezt mások könyvében megtalálom-e vagy sem; miután pedig a „lelki” szót nem találom a szövegben, ezért széles körben fogok beszélni a megtört szívekről.
Sokaknak van megtört szívok a bűnbánat érzése miatt. Ez a legjobb faja a megtört szíveknek, ha a törvénynek kemény pörölye lesújt a szívre és mindén egyes parancs szétveri a szívet. És ez jó dolog. Ha egy férfi az Isten szavát a lángoló Sinai-hegyről mennydörgésektől kísérve hallgatta, akkor nem kétségeskedik tovább, hanem megrettenve leborul. Megtanulja, hogy az Isten haraggal van eltelve az istentelenek iránt minden napon és ha „meg nem tér a gonosz, kardját élesíti, kézívét felvonja és felkészíti azt”; bátorsága elvész és retteg, ha eme ijesztő előkészületeket látja. Akkor az ember szomorúságba esik, bánatba, mint olyan, aki elsőszülött fiát gyászolja. Óh, hogy én valaha ellenségemmé tettem az Urat, hogy oly háládatlan, oly alacsony indulatú voltam legjobb barátommal szemben! Óh, átkozott szív, ki a bálványokat kedvelted, a Szentek Szentjét pedig gyűlölted! Vannak köztünk némelyek, akik tudják, hogy mit jelent az, a világosságot gyűlölni és a sötétségtől félni, lefeküdni fekhelyünkre és ott nyugtalanul hánykolódva, kínosabban aludni, mint Jákob a kövön. Óh, a bűnök, a bűnök! Ha súlyukat egyszer már éreztük, ha ezek az irtózatos ellenségek egyszer egy felébredt lelkiismeretre törnek, akkor a rettegés a halálfélelemig fejlődik, ez pedig közel van a halálhoz. Csakhogy kedveseim, az Úr Jézus azért jött, hogy a lelkiismeretek aggodalmait megszüntesse, mikor azt hirdeti, hogy „Istené a bűnbocsánat”, amivel megmutatja, hogy Isten igazságot is lehet és a bűnöket is megbocsáthatja azoknak a bűnösöknek, akik hisznek Benne. És így is van megírva: „A Jézus Krisztusnak vére tisztít meg minket minden bűneinkből.” „Aki hisz, az nem kerül ítélet alá.” Ha tehát az Úr Jézust hittel felvesszük, a bűnbánat által megtört szív meggyógyul és a bűnös ott nyugszik a kereszt lábánál. Ha az Úr Jézusnak a kereszten kifolyt véréből egy csepp ráesik a megtört szívre, akkor ez a seb meggyógyul és a fájdalom megszűnik. A Jézus Krisztus fájdalmai végét vetik a mi fájdalmainknak és az ő halála a mi kétségeinknek halálát jelenti. A szíveknek ilyen megtörése, amelyek ma reggel e helyen mennek végbe, az én uramnak különlegessége; az ilyen esetekben teljesen és egészen otthon van, mert ő gyönyörködik az irgalmasságban. Láttam, amint elővette az ő csodás hatású kenőcsét és a sebre rákente és aztán azt a megsebesült tagot óvatosan, de mégis oly erőse lekötözte, hogy a seb betapadt és soha többé meg nem nyílt. Ilyen gyors és biztos az ő gyógyításmódja, úgy hogy a megsebesült, megtört szív rögtön gyógyulni kezdett, mihelyt ő megérintette. Óh, cselekedd ezt ismét, kedves Mester, cselekedd meg ezt ebben az órában! Bárcsak minden bűnös azt mondaná: „Uram, tedd ezt meg velem!” Ő tud gyógyítani ott, ahol már mindenki képtelen erre. Ő meg tud gyógyítani téged most, ebben az órában.
A megtört szívek egy másik faját azok tapasztalják, akik kitaszítottnak érzik magukat. Csak kevesen érezhették közületek ezt a súlyt a lelkükön, amely oly rettenetes, mint egy malomkő a fuldokló nyakán. Egy asszonyt, kinek bűne Isten előtt talán nem is nagyobb, mint a többieké, az emberi társaság mégis megvet és bemocskoltnak vél, mint egy olyan tárgyat, amely kézről-kézre járva végre a szemétdombra kerül, mint egy illatját vesztett és szirmait elhullatott virág. Nem lehet leírni az iszonyatnak azon szavait, amelyek egy megcsalt és elárult ember szívében feltámadnak, ha tudatára jön annak, hogy a társadalom száműzöttjei közé került. Hasonlít a dolog ahhoz, ha egy ember sikkasztás vagy valamily más dologban vetkezik. A bűnt felfedezik, főnöke feljelenti, a bíróság elítéli, bezárják a börtönbe és ettől fogva a börtön a lakhelye. Mily rettenetes lehet az első felébredés a börtön falai között! Akit egykor becsültek, akit egykor tiszteltek, az most mélyen megalázva gyötrődik itt, élete megtört, hírneve oda van és úgy érzi, hogy mindenki újjal mutat reá. Te szegény férfi, te szegény asszony, Jézus elfogadja még az olyan bűnösöket is, mint amilyenek ti vagytok. Vannak olyan lelkek itt, akik tudják, hogy mit jelent az, minden reménytől és az Isten kegyelmétől eltelve lenni. Azt hittük akkor, hogy a mi kiáltásainkat nem hallgatja senki; „hiábavaló az imádság”, így szóltunk szorongattatásunkban; Isten nem tarthatja övéi között az ily goromba bűnök elkövetőit és bennünket saját magunkért enged át bűneinknek. Azt hittük, hogy ő kiválasztott bennünket ostorának céljául és hogy haragját teljes mértékben érezteti velünk. És mégis hamis volt a mi félelmünk, mert eljött az Úr Jézus, aki összekötözte a megtört szíveket, meggyógyította minden sebeinket és mi boldogok lettünk Benne. A legnagyobb dicsősége és a legszebb hírneve a keresztyén gyülekezeteknek az, hogy az elesteket és a kitaszítottakat felveszi testvéri közösségébe, ha azok megtérnek. A világ nem ad helyet a megtérőnek, de a Krisztus gyülekezetében mindnyájan megtértek vannak. Ha Jézus egy gyülekezet központját képezi, akkor egy kör fog alakulni körülötte csupa bűnösökből. Avagy nem olvassuk-e róla: „Jövének pedig Hozzá a vámszedők és a bűnösök, hogy hallgatnák Őt.” Senki sem zavarta vissza őket, hanem ez hangzott feléjük: „Ez magához fogadja a bűnösöket és velük együtt eszik és iszik”. Halljad ezt, te szegény megtört lélek! Bármily nagyot és bármily mélyre estél is, jöjj Jézushoz, ő nem fog elzavarni téged. Jöjj az Ő hű szolgáihoz, kiknek örömet fog szerezni, ha felvilágosíthatnak. Ha a tiszteletnek és a becsületnek ajtai már zárva vannak, a kegyelemnek és a krisztusi szeretetnek ajtai még mindig nyitva vannak előtted. Jöjj vissza óh, tévelygő lélek; jöjj. mert várnak reád. Jézus fehérre mos téged, mint a hó. Ha gondolod is, hogy azt fogja kérdezni: „Miként ültesselek téged a gyermekek közé?” ne aggaszd magad, mert ezt tényleg megteszi Az, aki a vak koldust felemeli a szemétdombról.
A szívnek egy másik megtörése az a teljes tanácstalanság és segélynélküliség, amelyet egy ember érez, amikor nem tud megállni az élet küzdelmei között. Nemcsak mások adták fel vele a reményt, hanem ő maga is feladta. Ide-oda bolyong, mint egy elhagyatott hajó, melyet a hullámok vetnek egyik helyről a másikra. A bűnök elcsábították és ő engedve a kísértésnek, most a Sátán kötelei közt kínlódik. Lehet, hogy valamikor még a Krisztus gyülekezetéhez tartozott, de minekutána eltávozott onnan, az Úr nevére szégyent hozott és most kínjai közt felkiált: „Az én utolsó állapotom rosszabb lesz, mint lett volna az első. Én újra felfeszítettem az Urat és ezért bűneimben fogok meghalni. Elhanyagoltam az imát, elfordítottam tekintetemet az Úrtól, amiért ő elhagyott és most nem tudok immár visszatérni”. Mily sajnálatraméltó a helyzetük eme embereknek, akik ilyen kötelekkel vannak megkötözve; a fájdalom szinte szétmarcangolja szívüket. Vannak itt egyesek, akik jól futottak, bátran harcoltak; mi tartotta őket vissza attól, hogy az igazságnak ne engedelmeskedjenek? Valahol valamiben megcsúsztak és azóta esnek, esnek lefelé úgy, hogy ma már felvetődik az a kérdés, hogy vajon egyáltalán ismerték-e az Isten kegyelmét? Oh ti szegény visszafelé haladók, az én kegyelmes uram, a Jézus Krisztus közéig hozzátok, akik saját utatokon haladtok, fáradtan és megterhelve és rettegtek az aggodalomtól, hogy mindörökre elveszettek vagytok, ‒ jön hozzátok az Úr és így szól: „Jöjjetek vissza, ti elpártolt gyermekek!” Az Úr megsegít arra, hogy visszatérjetek; ő magához von, csak akarjatok hozzá menni. A Jézus szeretete nem változott meg és nem fogyott el, mert az megmarad mindvégig. Jézus nem vet el egyetlenegy lelket sem, aki reá pillant. Ízleljétek meg és lássátok meg, hogy jó az Úr. Forduljatok vissza ma reggel. Elfogad benneteket kegyelmesen és szeretetét megmutatja irántatok, hogy megteljék ajkatok magasztalással iránta mint egykoron, mert Jézus meggyógyítja a megtört szíveket és bekötöz azok sebeit.
Sok szív megtörik azért, mert igen nagy fájdalmai vannak. Ha betegség kopogtat ajtónkon és jön be, akkor az nem szívesen latot vendég. Az új fájdalmak élesek, új szenvedések elhordozhatatlanoknak látszanak, mert az iga kemény és nehéz. Később majd lassan‒lassan türelmesebben hordozzuk terheinket, hanem eleinte, mikor az ember megtudja, hogy olyan betegsége van, amelyet egész a sírig hordani fog akkor még nagyon le van verve. Az az ember, aki látja, hogy dolgai nem sikerülnek, hogy üzlete csődöt mond és hogy előtte van a tönkremenés vagy a szükség, az meg van törve. Testvérem, ha befogadó Jézust a szívedbe, akkor igen meg fogsz könnyebbülni, amennyiben nyugodtan alá tudod magad vetni az isteni akaratnak. Jézus meg fog tanítani arra, hogy azoknak, akik az Istent szeretik mindenek egyaránt javukra vannak; meg fog tanítani az előrelátásra; megmutatja majd az Úr szándékát előtted, mert ő igen résztvevő és nem hagy el a legnehezebb próbákban sem; és végül Jézus oly erőt ad néked, hogy képes leszel úgy fájdalmat mint szegénységet elviselni. Így viseli gondodat és fog nevelni mindaddig, míg szíved megerősödik és meg tudsz állni szilárdan az élet küzdelmei és csapásai közepette.
Egyeseknek aztán megtört a szívok valamely haláleset miatt. Egyik azt mondja: „Elvesztettem feleségemet.” A másik így panaszkodik: „Meghalt a férjem,” ‒ a harmadik így sóhajt: „Oda az édesanyám;” a negyedik pedig az anyai szív fájdalmával szomorkodik az elveszett gyermek után, amely legkedvesebb volt szívének. „Ah, jaj ‒ mondja az egyik ‒ nem fogom e csapást túlélni!” A halál eset igen nehéz, súlyos fegyver. Barátok vagy hozzátartozók keveset tehetnek, hogy azt a nagy űrt, amit a halál okozott, kitöltsék. A szerető szívek számára a legfájóbb dolgok egyike, ha kedvesünktől elszakítanak. A legjobb emberek a legtöbbet szenvedik e tekintetben. És itt a vigaszt csak Jézusban találjuk meg. A feltámadásról szóló áldott tan megszünteti a szív sötétségét. Jézus azt mondja: „A te testvéred ismét feltámad.” Az örök életről szóló üdvözülés azok részére, akiket itt a földön szerettünk, édes vigaszt szerez nekünk. Emlékezzünk csak az Úr imájáról: „Akarom, atyám, hogy ahol én vagyok, azok is ott legyenek, akiket nékem adtál, hogy lássák az én dicsőségemet.” Olykor nagyon ragaszkodunk a földhöz, különösen mikor, bánkódunk szeretteink elvesztése felett és felkiáltunk: „Atyám, akarom hogy az enyéim ott legyenek, ahol én vagyok.” De jegyezzétek meg, hogy Jézus az, aki így imádkozik: „Atyám, akarom, hogy az enyéim ott legyenek, ahol én vagyok.” Ha a Krisztus akarata ellenkezik a ti akaratotokkal, tudom, hogy engedni fogtok, mert beismeritek, hogy a szeretet inkább a Krisztus tulajdonsága, mint a tietek.
Hagyjatok nyugtot a holtaknak. Jézus, mi a te akaratodért mindent fel tudunk adni, mert tudjuk, hogyha kedvesei?k Nálad vannak, akkor boldogok. Így gyógyítja Jézus a megtört szíveket, akiknek örömét a sír fagyos keze elvette, de akiknek a vigaszt Jézus megadta.
Van azonkívül sok más válfaja is e betegségnek. Ismertem szíveket, amelyek teljesen meg voltak törve a hűtlenség miatt. Valaki, akiben megbíztak, akit szerettek, hamisan visszaélt evvel, és egy hű szív összetört ezáltal, mint a fazekasnál egy edény. Milyen száraz és sivár lesz egy-egy lélek, amely valaha örömteljes volt, mint egy madár, mert egy megcsalattatás épp úgy tönkre tesz mindent, mint egy véres, pusztító háború. Ha a kebelbarátod elárul, vagy egy olyan testvér, akinek fel kellene emelnie a kezedet, ellened támad vagy gyengévé tesz, akkor ez olyan csapás a szíveden, mintha egy kalapáccsal összetörnék csontjaidat.
És erre csak Jézusnál van vigasz; mert ő, akinek egy Júdása volt és aki keserűen mondta: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tipor engemet,” ‒ ő össze tudja kötözni a megtört szívet és olyan barát lesz, aki biztosabb, mint egy testvér. Ha Jézushoz megyünk, akkor mindig érezni fogjuk az ő társaságát és sohasem mondhatjuk, hogy egyedül vagyunk, mert ő velünk lesz. Jézus jobb mint tíz barát. Amíg az ő mosolya mint napsugár kísér utainkon, addig ellenségeinkké válhatnak a barátok és eladhat Júdás ezüstpénzen, addig biztos helyen vagyunk, mert ő az, aki megteszi, hogy az emberek haragja végül őt magasztalja és hogy ezek gyűlölete az ő édes társasága miatt nem bánthat bennünket.
Meg vagyok győződve arról, hogy a megtört szíveknek egyetlenegy válfaja nincs, amely ellen ne volna orvosság az Isten szavában vagy amelyet Jézus meg ne tudna gyógyítani. Ennek a fának levelei tényleg az emberiség üdvösségére valók. Jézus Krisztus gyógyeszközt hoz és gyógyeszközt ad olyanoknak, akiket máskülönben senki sem tudna meggyógyítani, vagy akiken senki se könyörülne. Az ő kórházában isteni művészettel egybeállított orvosságok vannak, amelyekkel, ha megilleti a szívet, az ‒ mint valami varázsszer ‒ képes azt előidézni, hogy most az öröm idézi elő azt a heves dobogást, amit azelőtt a fájdalom okozott. Ez nem kuruzslás és nem bűbájosság. Jézus gyógyításának olyan tudományos módja van, amely már évszázadok óta kiállta a próbát és számtalan szenvedő léleknek üdvöt és gyógyulást hozott. Itt vagyunk mi is, mint élő bizonyságai csodálatos hatású működésének. Jézus feloldotta kötelékeinket és most fájdalomtól menten magasztaljuk őt teljes szívünkből.
A felvett tárgy harmadik ez egyúttal a legfontosabb része az áldott orvossal foglalkozik és ez egyúttal a legfontosabb része is beszédemnek. „Az Úrnak Lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyélimot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam.” Vegyétek szemügyre legelőször is, hogy ez az orvos személyesen a megtört szívekkel foglalkozik. Azt mondja: „Elküldött engemet.” Dániel azt mondja: „Az én uram elküldte az ő angyalait, hogy megőrizzenek engem az oroszlánok szájától,” a megtört szívekért azonban az Úr nem küldi angyalait, hanem Ő maga megy utánuk. Isten erre a célra magát a Jézus Krisztust küldte, mert ez a feladat isteni kezeket kívánt. Az Úr szolgái uruk nélkül nem tudnak többet tenni, mint Elizeus próféta szolgája, Géházi, aki Elizeus pálcáját a halott gyermekre tette ugyan, de a gyermek sem meg nem mozdult, sem fel nem éledt ettől. De eljön majd maga a nagy Próféta és akkor csodák fognak esni közöttünk. Az Úr ebben a pillanatban itt van, saját lényében és nincs olyan eset, ‒ amit elébe hoznak ‒ hogy az ne sikerüljön Neki. Némely híres orvosnak oly nagy gyakorlata van, hogy kénytelen társat vagy segédet maga mellett tartani, a mi Urunk azonban képes arra, hogy minden munkáját saját maga elvégezze és nem szorul senkinek a támogatására. Jézus maga jár mindenfelé és átlyukasztott kezeivel kötözi össze és illeti meg a sebesült szíveket. Nem okoz-e már ez egyedül is vigaszt? Ha Jézus elvállalja, hogy gondozni fog titeket, akkor ezt meg is teszi. Ő az Izrael vigasztalója, aki minden elesettet felemel és minden bánkódót megvigasztal. Jöjj ide, agg Simeon, vedd fel karjaidba a „pogányok világosságát” és az „Izrael dicsőségét” és felejtsd el minden gyengeségét és bajait öregségednek. Jöjj ide, te özvegy Anna prófétaasszony és magasztald Istent ő érte, ki a magányosságnak az embere. Ő az, aki le fog törülni minden könnyet népének szemeiből és ezt most akarja megtenni. Jöjjetek ide, kik ifjúságtokban a bánat és gyötrelem igáját hordoztátok és azt mondtatok, hogy éltetek tönkre van téve, ‒ jöjjetek ide és ne mondjátok ezt többé, mert Jézus jön, hogy segítsen néktek, jön ő maga. Gondoljatok erre: „És a tanítványok örvendtek ekkor, hogy látták vala Jézust,” ‒ és e szavak örvendeztessenek meg titeket is.
Ez az orvos aztán tökéletesen képes mindenre. Akár Krisztusnak, akár Krisztusnak nevezzük is, mindenképp csak „megkenettet” jelent; „Felkent engem az Úr.” Biztos vagyok benne, hogy Jézus azért tudja a megtört szíveket meggyógyítani, mert Isten az ő Lelkét adta reá, a vigasztalásnak lelkét, és hogy szavai balzsamként szolgáljanak a megtört szívek számára. Bízzatok benne! Megvan minden képessége munkájához, mert Isten megadta neki. Jézus tökéletes és mi tökéletessé válunk általa. Némely megtört szívnek szüksége van arra, hogy olajat töltsenek sebeikbe és ez a név „Krisztus” már maga is csodálatos sima, hasonlít az áloe-olajhoz és jelzi őt, mint felkent gyógyítót. Az irgalmas szamaritánus bort és olajat töltött a sebekbe; itt azonban mennyei olaj van Annak a kezében, aki a mi „betegségeinknek hordozója”.
Azután mintha ez nem volna elég, figyeljétek meg, hogy feladat van reá bízva. „Elküldött engemet” ‒ így van megírva. Először „felkent engemet” és aztán „elküldött engemet.” Azt mondta a Megváltó a vak-embernek: „Eredj és mosd meg magadat Silóám tavában, (mely megmagyarázva azt teszi: elküldetett.) Mennyire szeretném, ha ti, kiknek megtört a szívük, odamennétek e tóhoz és megmosódva, vigaszt és üdvöt találnátok abban a gondolatban, hogy az Úr gyógyított meg titeket. A mi édes mennyei Atyánk oly nagyra becsült minket, hogy egész külön hírnököt küldött ki, hogy gyógyítson meg bennünket; igen, a legjobbat küldte, aki a mennyben volt. Nem volt senki alkalmas erre, csak Jézus, nem tudott senki sem segédkezni Istennek e nagy művében. Isten megfosztotta a mennyet egyik legnagyobb dicsőségétől és leküldte a fiát e földre, hogy a megtört szíveket összekötözze. Nem tudom elképzelni, hogy eme Messiásnak, eme Istentől elküldöttnek valami ne sikerüljön. Ő az, aki elküldetett, hogy összegyűjtse a Jákob fiait és hogy felemelje a pogányok közt az üdvösség zászlaját. Ez az az apostol, aki eljött, hogy a fájdalom gyermekeit megvigasztalja. Ő az, aki elküldetett az elvesztek után arra rendelve, hogy enyhítse a fájdalmakat. Figyeljétek meg képességeit és kiküldetését. Oklevele a legmagasabb fokú és senki által sem elérhető. Ő az áldott orvos, a megtört szíveknek csodálatos gyógyítója. Vajha szívetek fájdalmait és bánatait mind az ő kezeibe tennétek le.
Gondoljátok meg azután azt, hogy kicsoda ő személyére és tulajdonságaira nézve és azt hiszem, rögtön azt fogjátok mondani: „Átadom az én megtört szívemet neki, hogy gyógyítsa azt meg.” Jézus, az áldott orvos, maga is olyan, aki érezte a szívnek megtörését és tudja, hogy mi az. Azt mondta: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” Tudjátok, hogy ki a legrettenetesebb kínzója e világnak, aki túlszárnyalja az inquizitorok valamennyiét? Tudjátok? Az egy részvétlen vigasztaló. Egy ember, aki minden érzés nélkül vigasztal másokat. Óvakodjatok attól az embertől, a?i eljön vigasztalni márványarccal és kőszívvel. Szavai olyanok a sebek számára, mintha sarat hintenénk reá vagy pedig ‒ mondjam-e ‒ sót? Jób ismerte ezt a rettenetes szenvedést. Most pedig nézzétek meg a kép másik oldalát. A mi Vigasztalónk olyan, aki ismeri és érzi a mi szenvedéseinket és megpróbáltatott ugyanúgy, mint mi. „Az nem lehet, ‒ mondja egy megtört szív ‒ Krisztus nem ismerheti az én szenvedéseimet.” Ne gondold ezt, mert Jézus ismeri azokat. Melyek azok? Talán megrágalmaztak? Jézus azt mondja: „A szégyen megtöri az én szívemet.” Talán elhagytak a barátaid? Nem kiáltott-e fel Jézus így: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Talán keserű a pohár, amit ki kell innod? Nem könyörgött-e fel Jézus háromszor is, hogy „ha lehetséges, múljék el a pohár” és a pohár mégsem múlt el? Jézus nem vezet át olyan homályos helyeken, amelyet maga sem ismer, nem, mert Ő átment már mindeme szenvedéseken, része volt mindenekben és Ő a legjobb vezető, akit csak kívánhatunk.
Mindezeken kívül pedig Jézus olyan gyengéd, mint egy anya gyermekeivel szemben; türelmes, megértő, szelíd és nyájas; nincs senki és nem is lesz, aki hasonlítson Hozzá. Sima és puha ujjai vannak a fájdalmas helyek kezelésére, enyhe kenőcsei az éles vágásokra és nagyszerű balzsamai a vérző sebekre. Az olaj, amelyet Ő használ, két felséges tulajdonsággal bír: jó illattal és gyógyító erővel. Olyan kedves ez az illat, hogy azok, akik jóval messzebb vannak, szintén megérzik és olyan pompás gyógyító hatása van a kenőcsnek, hogy olyan sebeket és olyan gyulladásos, üszkös és elmérgesedett bajokat is meggyógyít, amelyeken senki más nem segíthet. Jézusnak nagy gyakorlata és tapasztalata van világosságot és üdvöt hozni a legsivárabb helyekre is.
Bárcsak ismernétek ti is az én Uramat! Ha ti is úgy láttátok volna őt, mint az én megtört szívem látta újjászületésem napján, mikor hallottam ama szavakat: ,,Én reám nézzetek földnek minden lakosai, hogy éljetek”; ‒ igen, azt mondom, ha ti is úgy láttátok volna őt, mint én akkor, úgy feltétlenül lábaihoz omolnátok, üdvért és gyógyulásért esdve. Ott voltam a földnek határán, azt hittem, nemsokára már leesem a mélységbe, de meghallván szavát, felnéztem Reá. Homályos pillantása volt ez egy félig megvakult szívnek; csak könnyeimen keresztül tudtam reá nézni és alig reméltem, hogy meglátom. De mégis felnéztem; szemeimet arra irányoztam és elhatároztam, hogy ha el kell vesznem, Jézus lábainál fogok elveszni. Hittem, hogy Jézus képes engem megmenteni, ezért átadtam magam Neki és Jézus tényleg nagy dolgot tett velem, amiről mindig örömmel teszek bizonyságot. Tudom, hogy Ő meg fog áldani és biztos vagyok benne, hogy akaratát velem véghez fogja vinni. Tudom, hogy kiben hiszek és megnyugszom benne. Kedves lelkek, kívánom néktek, hogy ugyanazt tegyétek, amit én tettem: közelebb akartam jönni az Úrhoz, mindig közelebb. Jöjjetek ti is, ‒ és az a kegyelem, amely engem idehozott, titeket is odavisz, hogy Jézus lábai elé fogtok esni. Vessétek magatokat Jézus karjai közé. Meg ne próbáljátok, hogy erősek legyetek; legyetek még gyengébbek, ha tudtok. Ne tartsatok semmit magatok felől, hanem hogy Krisztus legyen mindenetek mindenekben; merüljetek bele teljesen az Ő életébe.
Jöjjetek ide, ti megtört szívek és ne akarjátok magatok összekötözni sebeiteket, mert csak jobban megsebzitek magatokat. Ne keressetek vigaszt saját egyéniségtek sötét és félelmes örvényében, hanem nézzetek fel arra, akit Isten küldött néktek. Forduljatok el teljesen magatoktól és forduljatok Ő hozzá. Talán egy légió ördög van bennetek? Ne felejtsétek el, hogy Ő az ördögök felett is uralkodik és az egész légiót egyszerre kizavarhatja belőletek. úgy látszik, mintha az ördög markában tartana benneteket? Ah, Ő már viaskodott ellenségtekkel, meggyőzte őt és fogságra vitte a ti fogságtokat és elvette az erőstől a zsákmányt. Ne essetek kétségbe, hanem fogadjátok el Jézust alázatos hitben. Feküdjetek félájultan a Jézus keblén és maradjatok ott áldott segély nélküliségben. Vajha az Úr minden másra képtelenné tenne és odavezetne, hogy csak az Ő felkentjében higgyetek. Isten Jézust küldte el számotokra; nem akarjátok elfogadni Őt? Ő képes a legmesszebbmenő áldozatra, hogy azokat megmentse, akik általa jöttek Istenhez. Jöjjetek mielőbb és higgyetek Abban, akit Isten küldött. Ámen.

Az Úr Jézus egyformán szerette minden tanítványát, amint írva is van „mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket”. Bizonyítja irántuk való szeretetét ez a mondás: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik az ő ura, titeket pedig barátaimnak mondalak,, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” És mégis, azon a körön, melyet a Jézus szeretete vont meg, azon belül volt egy kicsike hely, ahol a kedvenc János tartózkodhatott; azon a hegyen, melyet Jézus szeretete alkotott, volt egy kis csúcs, valamivel magasabb mint a hegy és ezen a csúcson állott János legközelebb Jézushoz. Ne gondoljuk azonban, hogy azért, mert János a szeretet nagyobb fokát élvezte, hogy ezért talán az Úr Jézus másokkal szemben a szeretet kisebb mértékét mutatta. Óh nem. Nekem ebben a tekintetben különben is az a véleményem, hogyha valaki egy személy iránt nagy vonzalmat érez, annál nagyobb képességgel bír arra, hogy másokkal szemben is a szeretet nagyobb megnyilvánulását mutassa és éppen azért, mert Jézus legjobban Jánost szerette, sokkal nagyobb fogalmam van szeretetéről a többiek iránt. Egy pillanatig sem szabad abban a feltevésben lennünk, hogy Jézus csak Jánost szerette igazán. Nem. János felemeltetett magasabbra mint a többiek, ez igaz, de a többiek nem lettek ezáltal lenyomva, hanem ellenkezőleg, vele együtt felemelve. Minden egyes hívő lélek a Megváltó választottjai közé tartozik, mert mind az ő vére árán lettek megváltva, az ő örökségének részei és koronájának ékkövei. Ha János jobban is bírta a Megváltó szeretetét, mint a többiek mindnyájan, azért azok nem kevésbé részesültek szeretetében és ha te nem is reméled, hogy valaha a szeretet ama fokára eljutsz, ahol János állott és hogy nem is bírsz majd azzal a névvel, „a tanítvány, kit Jézus szeret vala”, ennek dacára mégis hálásnak kell lenned, hogy azok közé tartozhatsz, akik örömmel mondják: „Ő szeret engem és az életét adta értem.” Ha nem is jutsz fel a hegy ama csúcsára, ahol János állott, légy boldog, hogy ama sereg közé tartozol, amely a Dávid Fiát vallja vezéréül. Hasonlíthatatlan előny
és kimondhatatlan öröm, ha Jézus szeretetét élvezhetjük, még akkor is, ha ez a szeretet nemcsak a mienk, hanem velünk együtt óriási tömegek részesülnek benne. Az Úr Jézus szeretete minden egyes lélekben beláthatatlan magassággal és feneketlen mélységgel bír, annyira, hogy túlszárnyal minden ismeretet és minden, fogalmat.
Mindazáltal azonban nem akarok most bátorító szavakat intézni hozzátok, amellyel esetleg aggódó lelki állapototokat megnyugtatnám, hanem sokkal inkább akarom, hogy a szeretet legmagasabb fokára lépjünk fel; mert ha az Úr már eddig ismételten és újra megmutatta irántunk szeretetét, ha ő kiválasztott, elhívott, megtartott és megjelentette magát nekünk, miért ne remélhetnénk azt, hogy egy-két lépéssel tovább menve, bennünket a legédesebb mennyei örömök osztályrészesévé tesz? Mert nincs semmi ok sem arra, hogy miért nem neveztethetne bármelyikünk is úgy, mint Dániel „igen szeretett férfiúnak”, vagy mint János, a tanítvány, kit Jézus szeret vala”.
Olyan különös szeretettel, mint amilyenben Jánosnak volt része, csak különös kegyelem által lehet része a hívőnek, amely azonban nincs megvonva senki elől sem. Nem kell esetleg azt gondolnotok, ‒ ha én meg is próbálom a János jellemének egy pár vonását elétek állítani, ‒ hogy oda akarlak vezetni, miszerint a Krisztus szeretete János iránt az ő szeretetreméltó tulajdonságaiból fakadt, mert ami Jánosban szeretetreméltó volt, csakis a Szentlélek behatása által lett azzá. A törvény hatása alatt János épp oly biztosan elkárhozott volna, mint közülünk egy, mert a törvényt épp úgy nem tudta betölteni, mint ahogyan mi nem tudjuk. Egyedül a kegyelem vitte véghez benne a szeretetbeli különbséget, éppen úgy, mint ahogy a kegyelem mossa le a hitetlenek legszégyenletesebb bűneit. Lehetséges, hogy egynémely természeti tulajdonságok jelen voltak, amelyek lényét kedvessé tehettek, de mégis mindenekfölött és mindenekelőtt az Isten kegyelme az, amely az emberben figyelemreméltó. Testvéreim, mi nem úgy beszélünk ma Jánosról, mintha ő személyes tulajdonságaiért vagy cselekedeteiért nyerte volna el a Krisztus nagyobb szeretetét. Óh nem. Jézus éppen úgy szerette a többit, mint őt, hanem mivel Jézus maga a tökéletes szeretet, azért választotta őt kedvesévé. Az Úr kiöntötte szeretetének korlátlan hatalmát Jánosra és szeretetének részesévé tette a maga nevéért. A Krisztus szeretete ömlött az ő szívébe és ezért illatozott a jó illattól. Az Úr Jézus szeretetének eme megnyilvánulását a „legjobb ajándék”-nak tekintem, amely után mindnyájunknak törekednünk kell; csakhogy ajándéknak a szó magasabb értelmében és nem pedig alkalmi vagy közönséges, megszokott ajándéknak. A szeretetet nem lehet megvenni. A szeretet és az ár soha egybe nem tartozhat. Ha valaki összes vagyonát oda akarná adni a szeretetért, nem nyerheti meg azt. A szeretet legmagasabb foka után kell törekednünk úgy, mint a kegyelemmel megáldott emberek nagyobb kegyelem után törekednek és nem szabad megelégednünk egy-egy kis ajándékkal, mint az átlag embereknek. Ha a szeretet bámulatosan szép palotájába bejutottunk, akkor maga a szeretet fogja nekünk a felfelé vezető lépcsőket megmutatni. Bárcsak a Szentlélek segítségül volna nekünk most, hogy eme tárggyal foglalkozunk.
A felvett szöveget alapul véve, fordítsuk figyelmünket legelőször is magára a névre: „A tanítvány, kit Jézus szeret vala.”
Legelső észrevételünk az, hogy ez egy olyan név, amellyel János önmaga ruházta fel magát. Úgy gondolom, hogy mintegy ötször fordul elő ez a név. Egyetlen írója az „Újszövetségnek” nem említi Jánost úgy, hogy „ama tanítvány, kit Jézus szeret”.
János maga adta önmagának ezt a melléknevet és az első század minden keresztyén írója tudta, hogy ki „az a tanítvány, akit Jézus szeret”. Nem vádolhatjuk őt azonban ezért öndicsőítéssel. Ez az eset igen jellemző példa arra, mikor az öndicsőítésről nem lehet szó. Mi azonban természetesen nem szívesen vennénk fel egy ilyen nevet, még ha úgy is éreznők, hogy megérdemeljük, mert félnénk annak hangzásától és mert aggódnánk, hogy visszaélünk vele. János azonban olyan kedves egyszerűséggel veszi fel ezt e nevet, mint aki tudja, hogy neki ez legjobban illik, mit sem törődve azzal, hogy mások gáncsolják-e érte vagy nem. A büszkeség legkisebb jele is oly távol van tőle, hogy szinte látjuk lelkének egyszerűségét nyíltságát és jellemének minden önzéstől ment tisztaságát. Mivel tudta hogy az az igazság, amit ír, tehát egyszerűen, minden utógondolat nélkül írt; biztos volt abban, hogy Jézus jobban szereti őt, mint a többieket és bár sokkal jobban csodálkozott ezen, mint bárki más ‒ annyira örvendett e felett, hogy el nem mulaszthatta nyilvánosságra hozni, bármi is legyen a következménye. Néha még nagyobb büszkeség nyilvánul meg abban, ha elhallgatjuk azt, amit Isten tett velünk, mintha elbeszéljük. Minden egyedül attól a Lélektől függ, amely igazgat bennünket. Hallottam egy ízben egy testvért mély alázattal, de teljes nyíltsággal beszélni az isteni szeretetről és ‒ míg egynémelyek elbízottnak gondolták őt ‒ úgy éreztem, hogy bizonyságtétele teljesen őszinte, de éppen azért, mert szerénységét akarta feltüntetni, az a veszély fenyegette, hogy hiú és öntetsző. Arra gondolt, hogy miként magasztalhatná Istent és ezért az öndicsőítés látszata nem ijesztette meg és nem tartotta vissza attól, hogy teljesen el ne rejtse magát Mesterében. Azt gondolom, hogy a Úrért még a büszkeség vádját is el kell tűrnünk. Sohasem fogjuk elnyerni a János nevét, ha nem tudjuk pirulás nélkül azt elviselni.
Ez egy oly név, amelyben János elrejti magát. A saját nevének hangoztatásában igen félénknek mutatkozik a tanítvány. Úgy említi, magát, mint „ama tanítvány”, azután pedig „a másik tanítvány” és ismét „ama tanítvány, kit Jézus szeret vala”. Ezek azok a nevek, amelyeket János a maga evangyéliumában használ akkor, ha saját magáról van szó, ha „incognitó”-ban akar maradni. Mindazonáltal mi felismerjük ebben őt, mert a lepel, amit magára borított, sokkal átlátszóbb, habár meg is van benne az a szándék, hogy a Megváltó mögött elrejtőzzék. A Megváltó szeretetét mint egy fátyolt borította magára, csakhogy éppen ez a fátyol hívja fel a figyelmet az alatta levő alakra. Ha akarta volna úgy is nevezhette volna magát, „a tanítvány ki az Isten arcát látta”, ‒ de János fontosabbnak vélte a szeretetről beszélni, mint egyéb dolgokról. A keresztyénség első századainak iratai közt találunk lapokat, ahol ő úgy van megemlítve, „a tanítvány, ki Jézus keblén nyugodott vala” és ezt az esetet megtaláljuk az evangyéliumban is. János mondhatta volna „a tanítvány, ki az egyik evangyéliumot írta”, vagy „a tanítvány, ki jobban ismerte a Megváltó szívét, mint bármelyik a többiek közül”, ‒ de János egyiket sem mondta, hanem a szeretetet állította legelsőnek. Nem mondta azt, „a tanítvány, aki munkálódott”, hanem, „akit Jézus szeretett” és az sincs megírva, „a tanítvány, aki szerette Jézust”, hanem „akit szeretett Jézus”. János a lepel alatt van, de mi látjuk és ismerjük őt és halljuk őt szólni: „Mert mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet és ki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is ő benne”.
Ez a név az, amelyben János otthonosan érzi magát. A felsorolt nevek egyikében sem érezte magát oly jól, mint ebben a névben. Eredeti neve: János, azt jelenti, hogy „isteni adomány” és ő tényleg adomány volt az Atyától fia, a szenvedő Megváltó számára e földi tartózkodásának ideje alatt. Jézus oly meghitten, oly bizalommal tekintett reá, mint Dávid Jonathánra, úgy tekintett reá, mint az ő isteni adományára, János azonban nem tekintett annyira a szolgálatra, amelyet az Úrral szemben tanúsított, mint arra a szeretetre, melyet az Úr mutatott vele szemben. Úgy nevezi magát, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, mert ismeri azt a kötelezettségeit, amely a nagy szeretetből fakadt és mert az volt az óhajtása, hogy mindig ennek a hatása alatt legyen. Úgy tekintett a Jézus szeretetére, mint amely a gyökere és forrása volt mindama jó és dicséretreméltó cselekedeteknek, amelyeket ő tett. Ha volt benne bátorság, ha volt benne hűség, ha az ismeretnek vagy a szeretetnek valami mélysége volt benne, az mind azért volt, mert ezeket Jézus helyezte beléje. Mindazok a kedves virágok, melyek szívének kertjében illatoztak, azokat mind a Megváltó ültette oda, úgy hogy ő úgy érezte, hogy a dolgok végére megy akkor, ha magát annak a tanítványnak nevezi, akit Jézus szeret, mert evvel megadja a fő okot, amiért áldás alatt van.
Ez a név igen drága volt számára, mert életének legderűsebb jeleneteit idézte emlékezetébe. Még késő vénségében is a legnagyobb elragadtatással tekintett vissza azokra a rövid évekre, amelyeket Jézussal töltött el, mint amelyek földi létének dicsőségét és koronáját jelentették. Legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy ő látta Krisztust, mikor a Páthmos szigetén tartózkodott, mert aki Palesztinában úgy látta a Krisztust mint ő, az könnyen visszaidézhette képét sok év múlva is. Azt mondom, hogy aki „úgy látta”, mert János nemcsak meglátta Krisztust, hanem meg is nézte. Miként a hangnak van visszhangja, úgy van a látásnak is visszatükröződése és az, aki az Urat a János sasszemeivel nézte, azokkal a mélyen fekvő lelki szemekkel, az az ember volt a legalkalmasabb arra, hogy Neki ismét arcába pillantson, amiként ezt meg is tette az égéi tenger sziklái között. Annak a pár esztendőnek, ‒ mely életének legbecsesebb része volt ‒ összes szép emlékeit mind fel-felidézte az a név, amelyet hordott és ennek ereje által visszaidézte azt a megható lelki hűséget az élő Krisztussal, amely a keresztre feszítés borzalmain keresztül egész haláláig megmaradt. Ennek a névnek hallására lelkének összes csengői mind megszólaltak és mint andalító zene úgy hallatszott: „a tanítvány, kit Jézus szeret vala”.
Ez a név volt az, amely a legerősebben ösztönözte a munkára, a cselekvésre egész életén át. Mi módon vonakodhatott volna a Megváltó evangyéliumának hirdetésétől, mikor éppen a Megváltó volt az, aki kitüntette őt szeretetével? Melyik út lehetett fárasztó ama tanítvány részére, akit szeretett Jézus? Az üldözésnek, a gúnynak vagy a halálnak melyik fajtája ijesztette meg őt, kit szeretett Jézus? Óh nem, semmi sem rettenthette meg őt. Eme név erejének birtokában János mindig hű és állhatatos volt és szolgált az ő barátjának alázatosan egész életén át. E helyen említem meg, hogy ez a név igen drága is lehetett Jánosnak, ebben érezte a legjobban magát, lényének, valójának ez lehetett a titkos rugója és egész szíve, lelke, érzete és gondolata mind-mind hatása alatt állt eme névnek: „a tanítvány, kit Jézus szeret”.
Ez egy oly név volt, amelyet senki sem vont kétségbe. Nem találunk senkit sem, aki megvádolta volna Jánost, mert ezt a nevet használta. Testvérei nehezteltek reá egy kissé, hogy anyjuk a Megváltó trónjának jobb- és baloldala mellé akarta ültetni egy- egy fiát, de a Megváltó szeretete János iránt eloszlatta haragjukat és János maga sem iparkodott különös előnyöket szerezni helyzete által. Azt hiszem, hogy az apostolok hallgatólag megegyeztek abban, hogy az Úrnak tökéletesen igaza volt választásában. Volt valami benne, ami szeretetet ébresztett iránta testvéreiben és ezért nem csodálkoztak azon, hogy az Úr legbizalmasabb barátjának őt választotta. Akit Isten igazán szeret, az természetesen megnyeri testvéreinek szeretetét, sőt bizonyos mértékben a hitetlenek szeretetét is, mert ha egy férfi cselekedetei az Isten kedve szerint valók, akkor ő még ellenségeit is megbékélteti vele. Mikor Dávid az Úrral járt, egész Izrael kedvelte őt, sőt még ellensége, Saul is így szólt: „Te igazabb vagy mint én.” János annyira telve volt szeretettel, hogy mindenhol szeretetet nyert. Törekedjünk tehát mindnyájan eme kiválasztott adomány után, mert ez az egyedüli kincs, amely nem kelt sehol sem irigységet, hanem ellenkezőleg, arra ösztönöz mindenkit, hogy szintén jámborrá legyen. Azok, akik azt óhajtják, hogy szeretve legyenek, boldogok akkor, ha olyanokra találnak, akik ezt az adományt már megnyerték. Ha mi magunk kívánkozunk a myrrha és az áloé jó illata után, akkor örülünk, ha olyanokat kísérhetünk, akiknek ruhájuk illatozik eme olajokétól. Soha sem gátjuk, hogy János parancsolni akarna testvéreinek, vagy visszaélne az Úr jóindulatával, hanem látjuk, hogy alázattal és szelídséggel igyekszik bebizonyítani az Úrnak iránta való vonzalmát.
Ennyit magáról a névről. Másodszor meg akarjuk vizsgálni azt a jellemet, mely ez alatt a név alatt volt. Csak igen kezdetleges, kis képet adhatunk Jánosról, mert teljesen lehetetlen, hogy eme rövid percekben, amelyek egy prédikáció elmondására rendelkezésemre állanak, életnagyságú, hű képet nyújthassak, azonkívül pedig, ‒ hogy őszinte legyek, ‒ be kell vallanom, nem vagyok oly nagy művész, hogy ily nagy feladatot tökéletesen megoldjak, ha egyszer megkezdtem.
János jellemében sok csodálatraméltó tünetet vehetünk észre.
Vegyük figyelemre legelőször is az ő személyiségét. Jánosnak meleg és érzékeny szíve volt. Lehet, hogy legnagyobb ereje természetének bensőségében rejlett. Nem mondhatjuk hevesnek, sőt ellenkezőleg mélynek és erősnek. Amit cselekedett, teljes szívével cselekedett. Egyszerű, természetes gondolkozású ember volt, oly ember, kiben nem volt hamisság, semmi meghasonlás vagy viszály nem mutatkozott természetében, teljesen és mindenben egy volt, úgy gondolatban, mint cselekedetben. Nem kétségeskedett, nem civakodott, nem kutatott a mások hibái után, ami pedig a megfontolást illeti, abban egyenesen szerencsésnek mondható. Mikor megfontolt valamit és határozathoz jutott, oly erősen megállt a véleménye mellett, mint egy szikla; amely úton megindult, azon haladt tántoríthatatlanul előre. Vannak emberek, akik egyszerre két úton haladnak vagy pedig erre is, arra is elkalandoznak és nem mennek egyenesen a cél felé, János azonban teljes gőzzel nagy erővel, minden akadályt leküzdve, haladt egyenesen. Egész lelke, egész elméje az Úr dolgával volt elfoglalva, mert mélyen gondolkozó, hallgatva tanuló és erősen harcoló férfiú volt. Nem volt meg benne a Péter hevessége, hanem határozott és következetes volt, telve lelkesedéssel.
Hit dolgában különösen erős volt János, mert a legszélső határig mindent elhitt, amire az Úr tanította. Olvassátok csak az ő leveleit és meg fogjátok látni, hányszor fordul elő azokban: „mert tudjuk”, „mi tudjuk”, „tudjuk pedig”, mindig csak „tudjuk”. Egyszer sem fordul elő, „ha tudnók”, mert János erősen és meggyőződve hitt az Úrban. Szívét teljesen és odaadóan átadta Megváltójának.
Emellett azután rendkívüli melegség hatotta át valóját. Szerette Urát, szerette testvéreit, szerette meleg, érző szívvel, mert páratlanul nagyszerű természete volt. Szeretett állandóan és szeretett úgy, hogy abból bátorságot merített magának az Úrért való munkára, mert János merész ember volt, tényleg a mennydörgés fia. Bármikor kész volt arra, hogy előálljon, ha szükség volt reá, egész nyugodt módon, nem lármával és nagy feltűnéssel; nem hasonlított egy rohanó folyó vízeséséhez, hanem egy hatalmas mély folyam nyugodt folyásához.
Ha mindazt egybefoglaljuk, amit János személyiségéről tudunk, akkor egy olyan ember bontakozik ki előttünk, aki a teljes ellentéte a nyugodt, számító, lassú és jól megfontolt modorú bizalmatlanság fiainak. Ismeritek az e fajtájú embereket, akiket értek ezalatt, akik lehetnek jó emberek a maguk módja szerint, de a legkevésbé sem elragadtatok vagy követésre méltók. Ő pedig mindenképpen ellentéte volt e száraz, minden életnedv nélküli testvéreknek, kiknek semmi emberi természetük sincs, ‒ emberek, akik valamiképp tökéletlenek, mert saját véleményük szerint még vetkezni sem tudnak. Ismerek egy pár szeretetreméltó embert, akik igen erős kritizálói másoknak, de maguk teljesen hibátlanok, avval az egy kivétellel, hogy nincsen szívük. János ellenben olyan ember volt, kinek volt szíve, akinek volt feje és volt lelke, ‒ egy olyan ember, aki teljesen át volt hatva erős, cselekvőképes, de nem heves, hanem nyugodt szeretettől, egy olyan ember, akit szeretni kellett. Az ő élete nem hasonlított a tengődő, csenevész téli virágokhoz, hanem a forró nyár vörös rózsájához. Ő a nyarat jelentette derült pillantásaiban, akaraterejében, eljárási módjában és minden cselekedetében. Hasonlított ama másik Jánoshoz, akinek ő tanítványa volt, „aki égő és világító szövetnek volt”. Melegség és világosság egyaránt voltak benne. Már természettől fogva erős, figyelmes és önmegtagadó volt és ehhez jött aztán a kegyelem áldása, amely megszentelte benne mindezen erényeket.
Foglalkozzunk most Jánosnak avval a viszonyával, melyet az Úrral szemben tanúsított. A név, amelyet felvett használatra, az volt: „a tanítvány, kit szeretett Jézus”. Jézus szerette Jánost, mint az ő tanítványát. Milyen tanítványokat szeretnek a Mesterek? Ti, akik valamikor a gyermekek tanítói voltatok, tudjátok, hogy melyek azok a tanítványok, akiket a Mesterek szeretnek. Ha mi magunk is tanulunk, akkor szeretjük a tanult embereket, János pedig ilyen volt. Gyors és serény volt ott, ahol és amikor tanulni lehetett. Nem volt olyan, mint Tamás: lassú, vonakodó, elővigyázatos, hanem mikor egyszer meggyőződött arról,, hogy igazi tanítója van, teljesen és egészen átadta magát arra, hogy mindazt felfogja, amit ő kinyilvánít előtte.
Jánosnak igen erős, éles szemei voltak, melyekkel mélyen bepillantott Mestere tanaiba. Az első keresztyéni gyülekezetben János jelképe a sas volt, a sas, aki bámulatos magasságra felrepül, de az a sas is, aki igen messziről is élesen lát. János meglátta a lelki, szellemi értelmeit a jelképeknek és a példabeszédeknek, ő nem maradt meg a külső szimbólumnak nézése mellett, mint azt némely tanítványok tették, hanem átható szellemével kutatta az igazság mélységeit. Ez úgy evangyéliumában, mint leveleiben rendkívül jól meglátható. Nem marad meg csak a felszín szemlélésében, hanem leszáll a mélységbe is, hogy kutasson, mert ő lelki érzelmű és lelki indulatú ember. Keresztülhat pillantása a külső hüvelyen és kutatja a belső tartalmat. Első Mestere Keresztelő János volt és ő olyan jó tanítványa volt, hogy az első volt, ki elhagyta Mesterét. Ti valószínűleg úgy gondoljátok, hogy ez nem mutatja éppen, hogy jó tanítvány lett volna. És ő mégis ezt tette, mert Keresztelő János célja az volt, hogy követőinek figyelmét Jézusra irányítsa.
Keresztelő János azt mondotta: „Íme az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit!” ‒ és János oly jó tanítványa volt a „kiáltó szónok a pusztában”, hogy rögtön Jézust követte. Ezt minden célzat és minden feltűnés nélkül tette, mert e lépése természetes és érthető volt. Pál erőszakos eszközök által ébresztetett fel és változott meg, mikor Jeruzsálemből Damaszkuszba utazott, János azonban nyugodtan elhatározta, hogy Keresztelő János tanítványa lesz és tőle aztán minden erőszak alkalmazása nélkül ment Jézushoz. Nem volt kemény nyakú férfiú és éppen úgy gyengének sem mondható, hanem tanulékony volt, aki állandó lépéseket tett előre tanulmányában; egy ilyen tanítványt tanára bizonyára szeretni fog és ezért volt János az „a tanítvány, akit szeret vala Jézus”.
János aztán teljes hittel fogadta el azt, amire taníttatott. Nemcsak elhitte, hanem valóban és alaposan hitte azt, amit tanult. Néni úgy hitt, ahogyan némelyek, hogy értelmüknek csak kis ujjával érintenek, hanem megragadta az igazságot mind a két kezével, megőrizte a szívében és úgy intézte, hogy a központból egész valójába szétáradjon. Szíve legmélyéig hívő volt; mikor látta a keresztfán a vért és vizet, épp úgy hitt, mint mikor az összehajtott kendőket látta a sírboltban.
Ez a hit azután erős és kitartó?szeretetet hozott létre benne, mert a hit szeretetben nyilvánul meg. Kedves, bizalom telt módon hitt Jézusban, amint írja is: „mert a szeretetben nincsen félelem, hanem a tökéletes szeretet elűzi a félelmet”. Egy ilyen hű, ilyen bizalomteljes odaadó tanítványt tanára mindenesetre szeretni fog.
Jánosnak azután nagy fogékonysága volt; amire tanították, azt elfogadta. Az igazságot befogadta egész lénye, úgy amint az Jézusban megjelent. Nem beszélt sokat; sőt úgy vélem, hallgatag ember volt. Oly keveset beszélt, hogy mi az evangyéliomban csak egy szavát találjuk feljegyezve. „Hogyan? ‒ mondhatná valaki
‒ én találok kettőt, meg hármat is.” Talán arra emlékeztettek engem, hogy ő arra kérte az Urat, miszerint engedje őt jobbkeze felől ülni? Nem felejtettem el ezt az esetet, csakhogy tudom, hogy ezt nem ő, hanem anyja, Salóme kérte Jézustól. Azután azt akarjátok eszembe juttatni, hogy az utolsó vacsorán azt kérdezte Jézustól: „Uram, kicsoda az?” Ez igaz, csakhogy Péter volt, aki ezt megkérdeztette vele az Úrtól. Az egyetlen kijelentés az evangyéliumokban, amely teljesen és egészen Jánosé, ‒ amennyire emlékszem ‒ az, amelyet a Tibériás-tó partján mondott Péternek: „Az Úr ez!” Ez egy rendkívül jellemző kis beszéd volt, az Úr felismerése, amit csak a szeretet által vezérelt szem láthat meg azonnal. Ő, aki legközelebb volt mindig az Úrhoz, ő ismerte fel Őt legbiztosabban és leghamarabb, mikor a parton állott. „Az Úr ez!” ‒ ez a szeretetnek az örömkiáltása, mikor meglátja kedveltjét. János szinte jelszavául is választhatta?volna magának ezt a kijelentést: „Az Úr ez!” Vajha olyan állapotban volnánk, hogy a csapások és a homály idején a Megváltó sugarát felismernők és jelenlétében örvendenénk. János azokhoz tartozott, akikről az Úr ezt mondta: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az
Istent meglátják.”
Rendkívül jellegzetes vonása volt a János jellemének az a benső szeretet, amellyel viselkedett Mestere iránt. Nemcsak a Mester által hirdetett igazságokat fogadta el, hanem elfogadta magát a Mestert is. Ezért nekem az a véleményem? hogy egy ember hibáit gyakrabban fedi fel a szíve, mint az erényeit. Ez lehet egy sajátságos megjegyzés, de mégis igaz. Az őszinte szív éppúgy megnyilvánul gyengeségében, mint erejében. Mik voltak János gyenge oldalai, amint azt némelyek nevezték? Egy alkalommal például türelmetlen volt. Egynémely emberek ördögöket űztek ki, amit ő megtiltott nekik, mivel nem tartoztak a tanítványok közé. Ez a türelmetlenség azonban abból a szeretetből fakadt, amellyel az Úrral szemben viselkedett; attól tartott ugyanis, hogy ezek a betolakodók nemsokára majd mint versenytársak lépnek fel az Úrral szemben, ő pedig azt akarta, hogy jöjjenek Jézus fennhatósága alá. Egy más alkalommal pedig a samaritánusok nem akarták őket befogadni, mire János azt ajánlotta az Úrnak, bocsásson rájuk tüzet az égből. Bár ez a tény nem dicséretreméltó, de mégis csak a Jézus iránt érzett szeretetéből fakadt ez a harag, akit eme barátságtalan ajánlata által a samaritánusok ellen ingerelt. Azért kelt fel benne a harag, mert látta, hogy az emberek nem akarják elfogadni a Megváltót, azt a Megváltót, aki azért jött e világra, hogy őket megáldja és ezért kívánt reájuk tüzet a mennyből, ami csak szeretetét mutatja Megváltója iránt. És ha az anyja kérte is, hogy ő és testvére a Megváltó trónja mellett jobb- és baloldalról üljenek, ez szintén csak mély hitét és ragaszkodását mutatja Jézus iránt. A dicsőségről és hírnévről való képzelete együtt nevekedett Jézus iránti vonzalmával és ha helyet adott is a becsvágynak, úgy ez az a becsvágy volt, hogy a megvetett galileaival együtt uralkodjék. Nem fogad el máskülönben semmi trónt sem, ha az nem áll Ura oldalán. Mindezektől eltekintve, micsoda hit volt e kérésben! Nem akarom magát a kérést igazolni, csak mondani akarok felőle egyet-mást, hogy ítéleteteket enyhítsem. Az Úr már elindult Jeruzsálem felé, hogy ott megkínozzák és végül megöljék és János ‒ tudva ezeket ‒ mégis az Úr sorsának osztályrészese akart lenni, minden útjában Őt követni, feltételezve természetesen, hogy ez az út a felmagasztalt trónnál végződik. János meg van elégedve, ha avval a keresztséggel keresztelik meg, mint az Urat és abból a kehelyből iszik, amelyből Ő ivott; egyedül az a kérése, hogy mindent megoszthasson Jézussal. Egy hívő író azt mondta, hogy Jánosnak ez a bátorsága hasonlít a régi rómaiak bátorságához, akik ‒ dacára, hogy az ellenség elfoglalta a várost és a város falain belül élőket halállal fenyegette, mégis ‒ nemcsak hogy nem menekültek, hanem még nagy bevásárlásokat eszközöltek. János is hősiesen attól kért egy trónt, aki arra készült el, hogy a keresztfán halljon meg, mert tudta róla, hogy mégis csak győzni fog. Mikor a Krisztus országa és lesző dicsősége még homályba rejtett dolgok voltak, János már akkor annyira telve volt hittel az Úr iránt és szeretettel Jézussal szemben, hogy legnagyobb becsvágya volt mindenütt
Jézussal lenni és mindabban részt venni, amiben Jézus részt vesz. És így ‒ amint látható ‒ szerette Mesterét mindvégig teljes szívéből és ezért szerette Jézus is Őt; vagy pedig engedjétek másként kifejezni szavaimat, az Úr szerette Jánost és ezért szerette János is Őt. Ez Jánosnak saját kijelentése is: „Mi szerettük Őt, mert Ő szeretett előbb minket.”
Még egyszer felhívom figyelmeteket, hogy nézzetek Jánosra, mint egy jó tanítványra. Jézus kedvelte Jánost és szerette őt később is, mert János mindig többet és többet tanult és ezért mondhatom néktek, hogy az Úr kétség nélkül szerette őt, kiváltképpen azért a szelídségért, amely az Isten kegyelme által természetéből eredt. Mily szelíd volt Péterrel szemben amaz esetnél, mikor korán reggel mentek ketten a sírhoz. Ő oly szelíd volt, hogy az Úr Jézus egyszer sem mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!”, mert tudta, hogy ezt úgy is meg fogja tenni; és nem mondta neki egyszer sem: „Legeltesd az én juhaimat!” ‒ amint ezt Péternek mondta, mert tudta, hogy szeretet telt lénye eléggé ösztönözni fogja erre. János olyan ember volt, aki ezenfelül a Krisztus vezérlete alatt lelki érzelmű és mély gondolkozású volt. A szavak, melyeket írásaiban használ, rendesen rövidek, hanem igen erős, mondhatni erőszakos és határozott súlyuk van. Ha szabadna összehasonlítanunk az egyik ihletett evangéliumi írót a másikkal, akkor azt mondhatnám, hogy egyik evangyélista sem jöhet közel hozzá a szavak mélységének tekintetében. Az evangyélisták Krisztus csodáit és egynémely prédikációit őrizték meg számunkra, hanem a mély értelmű kijelentések és Jézusnak páratlan lelki üdvöt keltő imája ama tanítvány számára lett fenntartva, „akit Jézus szeret vala”. Ahol az Isten mély értelmű dolgai fordulnak elő, ott jelen van János, aki fenséges egyszerűséggel beszéli el nekünk azt, amit ő megízlelt és megtapintott.
Az összes tanítványok közül leginkább János hasonlított Jézusra. A hasonlót keresi a hasonló. Jézus szerette őt azért, mert eredetiségét Isten kegyelme által benne meglátta. És így ‒ azt hiszem ‒ be fogjátok látni, hogy minden különösebb szolgálat nélkül, mégis voltak oly vonások a János jellemében, mint tanítványnak és mint lelki érzelmi embernek, amelyek a Megváltót igazolták abban a tekintetben, hogy különösebb vonzalmával őt tüntette ki.
Csak röviden foglalkozunk most harmadszorra avval az élettel, amely Krisztusnak e különös szeretete által létrejött.
Milyen volt a János élete? Ezen az az életen mindenekelőtt rajt; van a Krisztussal való állandó közösségnek a nyoma. János mindig ott volt, ahol Krisztus volt. A többi tanítványok néha visszatartattak, de Péter, Jakab és János mindig együtt voltak Jézussal. Ha az összes tanítványok együtt voltak, még akkor is nem Péter ült legközelebb Mesterhez, hanem János volt az, aki fejét az Úr keblére hajtotta.
Kettőjük viszonya rendkívül bizalmas és szeretetteljes volt. Jézus és János olyanok voltak, mint egy másik Dávid és Jonathán. Ha te olyan férfi vagy, aki az Urat nagyon szereted, akkor Jézusban fogsz élni és a te viszonyod Vele napról napra bensőségesebb lesz.
János élete figyelemreméltó volt azért, mert egész különös tanításban részesült. Olyan dolgokat tanult, amelyeket mások nem tanultak, mert nem is tudták volna megtanulni. Az Úr szeretete oly nagy volt iránta, hogy eljövendő dolgokat is megmutatott neki és felemelte neki előtte a fátyolt, hogy a dicsőség országát láthassa. Azok fognak a legtöbbet látni, akik legjobban szeretnek és azok fognak legjobban taníttatni, akik legőszintébben adják át szívüket a tanításnak.
János ettől kezdve egy olyan ember volt, akinek élete bámulatosán tartalmas és mély volt. Ha eddig nem is beszélt sokat, vagy csak alig-alig, míg az Úrral járt, de viszont megőrizte és felfogta az Úr minden szavát későbbi használatra. János benső életet élt. János a mennydörgés fia volt és nagyon jól tudta az igazságot kidörögni, mert amint a mennydörgés villamossággal van egybekötve, úgy az ő életének titkos ereje az Úr iránt való szeretet és az igazság volt. Ha előlépett, akkor hangja úgy hallatszott, mintha az Isten hangja lett volna; olyan mélyen, titokzatosan és hatalmasan nyilvánult meg benne az Isten ereje. Milyen hatalmas villámsugár például a mennyei Jelenések könyve! Micsoda hatalmas dörgések és morajok kísérik ott a trombiták megnyilvánuló harsogását! Ez az élet tele volt isteni erővel, mert hatalmas tűz lángolt belsejében. Nála a lángok nem csaptak fel hirtelen és aludtak el rögtön, szalmalánghoz hasonlóan, hanem a parázs és a zsarátnok állandóan izzott bensejében. János volt a rubin a tizenkét drágakő között, aki meleg, enyhe fénnyel vetette vissza azt a szeretetet, mely rávetődött Jézusról.
Ez az élet aztán rendkívüli volt a rendkívüli szolgálatok miatt. Kiválasztott, fontos feladatok vártak arra, hogy János betöltse azokat. Az Úr a legkedvesebb és legmagasztosabb munkák egyikét bízta reá, amit ‒ félek tőle ‒ nem bízhatott volna mi közülünk egyesekre. Mikor a Megváltó kínjai közt csüngött a keresztfán és a néptömegben meglátta anyját, nem Péterre bízta őt, hanem Jánosra. Péter bizonyára örvendett volna ennek, sőt Tamás, meg Jakab is; az Úr azonban Jánosnak mondta: „íme a te anyád!” ‒ és anyjának: „Asszony, ímhol a te fiad!” És ettől az órától fogva a tanítvány magához vette őt. Olyan szerény, olyan visszatartó, sőt majd azt mondom, olyan egy „gentleman”* (Ez a magyar nyelvben is használt, lefordíthatatlan szó, nemcsak egy választékos modorú, előkelő férfiút jelent, hanem jelenti a tökéletes becsületességet és a tiszta, nemes, fennkölt érzelmű embert is. hogy híres angol főúr, lord Saftesbury például azt mondta, hogy Pál apostol maga is tökéletes „gentleman” volt). volt János, hogy ő volt a legmegfelelőbb ember arra, hogy egy megtört szívű anyát gondjaiba és oltalmába fogadjon. Talán nincs igazam, mikor azt mondom, hogy János egy valódi gentleman? Bontsátok csak szét a szót és bebizonyul, hogy ő volt a legszelídebb (gentlest) az emberek közt (of men). Kedves modora és tapintatos viselkedése volt, ami szükséges is egy fennkölt szellemű asszonnyal való bánásmódra. Péter jó, de nyers; Tamás barátságos, de hideg; János ellenben kedves és szeretetteljes. Ha Jézust nagyon fogjátok szeretni, akkor reátok bízza majd édesanyját, ‒ értem ezalatt a gyülekezetet és a legszegényebb embereket a gyülekezetben, mint pl. az özvegyeket, árvákat és a szegény prédikátorokat. Reátok fogja bízni őket azért, mert nagyon szeretitek Őt. Nem teszi meg ezt mindenkivel szemben. Némelyeknek az övéi közül igen kemény és hajlíthatatlan szívük van és sokkal inkább alkalmasak adóbeszedésre, mint alamizsnaosztásra. Nagyon jól beválnak a hadseregben tiszteknek, de nem valók a kórházakba ápolóknak. Ha Jézust nagyon fogjátok szeretni, akkor sok kedves és szelíd feladatot fog reátok bízni, ami bizonysága lesz bizalmának irántatok és szeretetének újabb tanújeléül szolgál.
János élete mindezeken kívül egész különös megnyilatkozású, teljesen mennyei volt. úgy nevezték őt, hogy divinus (isteni) és tényleg az volt. Azok a sasszárnyak messze, fel a magasba emelték őt, a menny előcsarnokába és ott meglátta az Isten dicsőségét. Akár Jeruzsálemben, akár Antiokhiában, Efézusban vagy a Páthmos szigetén volt, vándorlása mindig csak a menny felé irányult. Az Úr napja így találta őt, várva lélekben. Arra, aki eljövendő lesz a felhők közül, ‒ várva Ő rá úgy, hogy az, aki az A és az O (Alfa és Omega: kezdet és végzet), az sietett hozzá, hogy megjelentse magát neki. Az Úrnak iránta való szeretete volt az, amely elkészítette arra, hogy a Dicsőségnek arcát megláthassa. Ha ez a szeretet nem gerjesztette volna fel az ő szeretetét is arra, hogy hűen kitartson a kereszt alatt a halálküzdelem idejében, akkor talán sohasem lett volna képes arra, hogy a trónt meglássa. Mindent félretéve, követte az „Isten Bárányát” és ezért lett képessé téve arra, hogy lássa a Bárányt a trón előtt, imádva az angyalok és a megváltott szentek által, kiknek hárfájuk és aranypoharuk dicsőséggel teljes volt. Vajha mi is a föld kötelékeiből megszabadulva, felfelé szállhatnánk a szellemi és mennyei dolgok tiszta légkörébe!
Be fogom fejezni beszédemet, miközben még röviden arról akarok beszélni: tanuljunk mi is attól a tanítványtól, „akit Jézus szeretett”. Bárcsak a Szentlélek tanítana bennünket erre!
Legelőször a fiatalokhoz szólok. Ha ti is olyan tanítványok akartok lenni, „akit Jézus szeret”, akkor kezdjétek ezt meg korán. Feltételezem, hogy János húsz és huszonöt év körül volt, mikor megtért, de mindenesetre fiatal volt még. Mindazok a képek, melyek őt ábrázolják ‒ bár nem sok értéket tulajdonítok nekik ‒ egyhangúlag megegyeznek abban, hogy még fiatal volt. Az ifjúkor jámborsága leginkább alkalmas arra, hogy kitűnő jámborság legyen. Ha korán megkezditek az együtt haladást Krisztussal, akkor járástok tökéletesbül, és a szokás pedig javatokra lesz. Aki csak
élete utolsó éveiben lesz Krisztus követője, az alig fogja az első magasabb fokot elérni az idő hiánya és a korábbi szokások hátrányos befolyása miatt. Ellenben az ifjak, kik korán elindulnak, azok jó földben vannak és a Nap melege által szépen fejlődnek. Azoknak a harcosoknak, akik korán léptek a Dávid Fiának zászlói alá, megvan a reményük arra, hogy agg harcosokká válva, majd az elsők közé eljuthatnak.
Továbbá, ha azt akarjuk, hogy Krisztus úgy szeressen bennünket, mint szerette Jánost, akkor szívünk legszebb és legtisztább gondolatait szenteljük az Úrnak. Testvéreim, ne álljunk meg a külső felszínnél, hanem hatoljunk a dolgok mélyébe. Ne szoktassátok lelketeket arra, hogy például csak az Isten házában, az Úr napján legyen háladatos, hanem bármikor. Kérdjétek meg magatoktól: ,,Vajon közösségben vagyok-e az Istennel?” Ne nyugodjatok meg addig sem, míg az Isten lelke bennetek nem lakik. Gondoljatok arra, hogy a betű öl, de a lélek elevenít. Az Úr Jézusnak nincsenek kedvére azok, akik a különféle szentségeket, ceremóniális formaságokat és babonás cselekedeteket véghezviszik. Az Atya azokat keresi, akik Őt lélekben és igazságban imádják. Legyetek lelki értelmű emberek, törekedjetek erre és akkor azok közt lesztek, akiket „szeret vala Jézus”.
Törekedjetek azután bizonyos meleg indulatokra. Ne nyomjátok el hajlamaitokat és ne hagyjátok lelketeket megfagyni. Ismeritek azokat a testvéreket, kik kialvó szeretettel, elfogyó erővel járnak körülöttetek? Ha kezet fogtok velük, úgy érzitek, mintha egy hal hideg, nedves testét fognátok meg, az a barátságtalan pillantás pedig egész bensőtökig hat. Hallottátok már őket énekelni? Nem, nem hiszem, hogy hallottátok volna. Ha egész közel ültök hozzájuk, akkor sem fogtok az összeszorított ajkak közül csak egyetlenegy hangot vagy mormogást meghallani. Ellenben künn vagy otthon már öt percnyi távolságból meghalljátok nótájukat, az imaházban azonban bárhogy nyitjátok is ki füleiteket, mégsem halljátok őket imádkozni. Megteszik az összes keresztyéni kötelességeket, de csak úgy, mintha napszámba dolgoznának egy kegyetlen úr részére éhbér mellett; a világ örömei közt azonban boldogok. Az ilyen testvérek sohasem lehetnek szeretetteljesek. Sohasem fognak felbátorítani egy ifjút, mert nincs meg az a képességük, hogy csak egy jó szót szóljanak is neki. Annak a szegény küzdő ifjúnak csak egy kis vigasztalás is nagy segítségére volna, de ők nem képesek erre. Számítanak, tervezgetnek és nagyon elővigyázatosan cselekszenek mindent, hanem az Istenben való bizalmat nem ismerik, azt balgaságnak és gondatlanságnak nevezik. Vajha Isten sok ilyen gondatlanságot adna nekünk ‒ gondoltam sokszor ‒ mert az, amit az emberek esztelenségnek tartanak, gyakran az a legnagyszerűbb az ég alatt. Azt az érzést, melyet mi lelkesedésnek nevezünk, ezek a halvérű emberek sohasem fogják megismerni. Szava járásuk ez: „Amint az már régen volt és amilyen ez most, olyan legyen az mindörökkön örökké! Ámen.” Figyeljétek meg azonban, hogyha komolyabban megvizsgáljátok e testvérek életét, úgy meg fogjátok látni, hogy nekik maguknak is kevés örömük van és képtelenek arra, hogy másoknak örömet szerezzenek. Soha sincsenek teljesen meggyőződve arról, hogy meg vannak mentve, már pedig ha ők nincsenek róla meggyőződve, akkor hogy legyenek mások bizonyosak ebben? Ezek kivétel nélkül az Északi-sarkon születtek és állandóan jég és hó között élnek; talán az egyenlítő forrósága sem tudná őket felmelegíteni. Rajtuk nem látni a pompás forró égövi virágokat, amelyek a szívet díszítik, amelyekre az Igazság Napja függélyesen veti sugarait. Ezek a félig-meddig haldoklók soha sem emelkedtek fel a mennyei szeretet napsugaras rétegeibe, ahol a virágok pompás illata a levegőt fűszerezi és ahol aranyalmák csüngenek az életnek fájáról. Vajha az Úr odavinne bennünket! Jézus Krisztus a meleg indulatú, érző szívű embereket szereti; ő sohasem jelent meg egy jéghegyen, kivéve azért, hogy megolvassza azt. Jézus élete földön járása idején annyira tele volt szeretettel, hogy ez a szent tűz hasonló lángot gerjeszt másokban is. A szeretetre képessé csak a szeretet tehet. A Jézus szeretetét csak úgy élvezhetjük, ha mi magunk is telve vagyunk szeretettel. Imádkozzatok a valódi, a buzgó, az erős szeretetért. Hagyjátok szíveteket addig a parázs és az izzó zsarátnok közt, míg az is lángra kap.
Kedves testvérem, ha olyan ember akarsz lenni, akit szeret Jézus, akkor fejleszd szeretetedet és légy rajta, hogy természeted nyájas és barátságos legyen. Az, aki állandóan zúgolódó és sokszor haragos, az, nem járhat együtt Istennel. Olyan ember, kinek heves és indulatos természete van és nincs is rajta, hogy ezt mérsékelje, vagy pedig egy olyan ember, aki a sértéseket vagy megbántásokat állandóan emlékezetében tartja, mint az olyan parázs, amely még izzik a hamu alatt, egy ilyen ember nem lehet Jézus barátja vagy bizalmasa, mert az ő szelleme teljesen ellenkező. Az érző, irgalmas és önmegtagadó szív az, melyet az Úr szeret. Bocsáss meg felebarátodnak olyan őszintén és olyan igazán, mintha nem is lenne semmi megbocsátani valód. Ha testvérek voltak azok, akik megbántottak vagy megsértettek, tekintsd úgy, mintha tévedésből tették volna vagy pedig erezd azt, hogy még jobban megítéltek volna, ha jobban ismernének. Légy kész arra, hogy nemcsak könnyű dolgokat, hanem életedet is fel tudd áldozni testvéreidért. Örvendj mások örömének, mint ahogyan a szentek teszik a mennyben. Szeress úgy, hogy ebben a szeretetben elfelejtsd a magad szenvedéseit. És ha ilyen leszel, akkor az a férfi vagy „akit szeret Jézus.”
Végül pedig, segítsen meg az Isten Szentlelke arra, hogy mennyei érzülettel megteltek legyetek. Ne legyetek nyomorult pénzsóvár vagy közönséges földtúró emberek: ne hajszoljátok az élvezeteket, ne kíváncsiskodjatok, ne aggasszátok szíveteket e gyermekies játszószerekre, amelyek csakhamar összetörnek. Ne legyetek ezután is gyermekek, hanem váljatok Isten embereivé. Szívetek békéjét, a gazdagságot, dicsőséget mind-mind Krisztusba helyezzétek és akkor találtok nyugalmat lelketek számára. Éljetek a világban, de ne legyetek a világéi; időzzetek úgy itt, mintha mindenetek egy-egy angyal volna a mennyből küldve, hogy egy bizonyos ideig az emberek között lakjatok, nekik a mennyről beszéljetek és az utat oda megmutassátok, ‒ ez azt jelenti, hogy Krisztus szeretetében megmaradtok. Mindig készen lenni arra, hogy repüljetek, várva a mennyei szózatra, ügyelni a harsonák csengő hangjára, azokra a harsonákra, amelyek az Úr jövetelét jelentik, ‒ ez azt jelenti, Krisztussal közösségben éltek. Szakasszátok el magatokat e jelenvaló világtól és fogjátok meg megfeszített fogással az elkövetkezendőt ‒ és akkor a Jézus szeretete bő mértékben ömöl ki reátok. Vessétek ki hitetek horgonyát felfelé az isteni szeretet nyugodt tengerébe és nem mint a hajósok lefelé a háborgó hullámok közé. Erősítsétek meg magatokat erősen az Isten trónjához és ne szakasszátok el magatokat soha, még gondolatban sem az Isten szeretetétől, mely a Krisztus Jézusban van. Vajha abban a kegyelemben részesülnénk testvéreim és testvérnőim, hogy fejünket az Úr Jézus keblére hajthatnók, mert édes vigaszt és üdvöt egyedül csak ott találhatunk. Ámen.

Szomorú napokat élt és gonosz károkat szenvedett az a nép, amely között lakott Jeremiás, mert elkeseredett ellenségek törtek be országukba, jószágaikat elhajtották, javaikat elrabolták, gyermekeiket megölték és városaikat felperzselték. Jeremiás, aki telve volt igazi szeretettel népe iránt, eléjük tárta teljes őszinteséggel, hogy minden szerencsétlenségüknek az okozója az volt, mert elfordultak Istenüktől, mert elhagyták Jehovát. Eltávolodtak az élő Istentől és isteneket állítottak fel maguknak a pogányok bálványai közül, ami által azután Jehovát. féltékenységét felkeltették. Ezért fenyítette meg őket erősen és sújtotta csapásokkal újra és újra, amint azt a szövetség megkötésénél kilátásba is helyezte. Jeremiás megpróbálta megmutatni az egyetlen módot és utat, amely által szenvedéseiktől megszabadulhatnak és minden gonosz bűneiktől meggyógyíttatnak. Ez az egyetlenegy lehetőség csak az volt, ha bálványozásuktól és mindazon szégyenletes és gonosz dolgokról lemondanak, amely eme undok bűnből fakad és visszafordulnak az élő Istenhez, engedelmeskednek parancsainak sakkor minden bizonnyal jobb napok következnek reájuk. Lelkiismeretük, belső érzetük azt mondta, hogy ez igaz, úgy van, de sajnos, Jeremiás mégis hiába prédikált. A nép meghallgatta szavait, de nem cselekedett aszerint. Időközben aztán jöttek egyes hamis próféták, akik a nép bizalmát akarták megnyerni. Jöttek és állandóan ott volt az ajkukon „így szól az Úr!”, ‒ nehézkesen adták elő mondanivalójukat, melyeket úgy akartak feltüntetni, mintha a Jehova nevében mondották volna, holott Jehovától távol állott a szándék, hogy kiküldje őket és bennük sem volt meg az akarat, hogy Neki dicséretet hozzanak. Ezek aztán sokkal könnyebb feltételeket tártak a nép elé, mint megtérést; azt mondták, hogy kössenek szövetséget az egyiptomiakkal és így verjék vissza az asszírok támadását; vagy pedig küldjenek ajándékokat, aranyat és drágaköveket a nagy királynak és így vásárolják meg tőle a hadseregét. Hiábavaló és hiú reménységekkel támogatták a nép bizalmát és így visszatartották attól, hogy megtérjenek és az Úrhoz forduljanak. Semmi jó sem származott eme tanításokból, ‒ átborították a nép sebeit egy darabka bőrrel, a halálos mérget pedig benn hagyták a szervezetben. Azok a reménységek, melyek egy kis ideig életet adtak beléjük, mihamar elmúltak teljes kétségbeesés közepeit. Könnyen elsiklottak a nép bűnei felett, semmit sem törődtek azzal. Rosszul gyógyítgatták a Júda népének bajait, szólván, hogy „Békesség, békesség!” ‒ ahol nem volt semmi békesség.
Manapság az Isten azon szolgáinak, akik igazi örökösei a prófétáknak, egy olyan feladatnak kell megfelelniük, amely szinte még felelősségteljesebb, mint a régi prófétáké. Nem a mi feladatunk, hogy rámutassunk füstölgő romokra és eltemetetlen hullákra, amelyek éles és látható jelei a gonosz károknak: a mi feladatunk, hogy a lelki betegekkel foglalkozzunk és egy oly nép elé lépjünk, amely semmiféle károkat nem akar elismerni. A mi hallgatóinknak nagy része nem üdvözli örömmel az értesítést a mennyei gyógyeszközről, csak azért, mert részben nem tudják és részben nem akarják elismerni, hogy ők betegek. Náluk nemcsak a tüdő és a gyomor, hanem a fej és a szív is egészséges. Fejük tetejétől egészen lábuk sarkáig a legkisebb fogyatkozás sincs rajtuk, vagy ha esetleg mégis itt vagy ott valami kis foltjuk volna, mégis nagyon kiemelkednek a közönséges emberek közül és semmi szükségük sincs lelki csodatételekre. Egy olyan orvos, akinek működését avval kell megkezdenie, hogy elsősorban arról akarja meggyőzni az embereket, miszerint ők különböző betegségekben szenvednek, az vajmi kevés reménységgel tekinthet működésének sikere elé. Hasonló ehhez a mi feladatunk; legelőször az Isten nevében az igazságot kell hirdetnünk, hogy az ember elesett, hogy „szíve minden gonosz dolgokkal megtelt”, ennélfogva halálra méltó bűnös lett belőle, egy olyan bűnös, aki éppen úgy nem tudja megváltoztatni állapotát, mint ahogy egy szerecsen nem képes eltüntetni bőrének fekete színét, vagy amint egy párduc nem tud megszabadulni foltos sávjaitól. Azok az igazságok, melyek?az emberi büszkeségre megalázóan hatnak, a legkevésbé sem fogadtatnak örömmel; az emberek vonakodnak meghallgatni minden olyas dolgot, mely beképzeltségüket és önhittségüket érinti. Ezek a kifogások már rosszul hatnak a fülemre, mert hasonlítanak egy szemétdomb illatozásához. Ha az elesett embert megtekintjük, akkor megdöbbenéssel kell tapasztalnunk, hogy esésében sokkal mélyebbre süllyedt, mint az állat, mert az állat nem vetkezett az egyik bűn után ismét a Teremtője ellen. Nyilván látható tehát, hogy Ádám büszke utódai miként szegülnek ellene az igazságnak és erről meggyőzni őket oly kemény és nehéz feladat, hogy szinte teljesen reménytelennek tűnik fel, ha csak az Isten Lelke maga nem jön ebben segítségünkre. Istenien bölcs tehát az a rendelkezés, mely őt leküldte e földre. „De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.”
Ha ez a nehéz és fáradságos munka elvégeztetett, hátramarad a mi számunkra egy másik és pedig az, hogy az emberekben kívánságot ébresszünk fel a szentség után. Sokan vannak, akik betegségüket megismerik, de a bűnt nem, sőt ellenkezőleg a bűn nagy hajlamot fejlesztett bennük az álom után, úgy hogy most ijesztő nyugalommal hevernek elveszett állapotukban és semmi igyekezetük nincs, hogy lelki egészségre szert tegyenek, amelyről különben sem tudnak semmit. Bűnösök, sőt megvan bennük a hajlam, hogy továbbra is azok maradnak; hajlamuk van a gonoszra és ennek engedelmeskednek is. Százak és százak vannak, akik élnek és halnak ebben az állapotban. Tudják, hogy eljő majd a „következendő harag” bűneik miatt, de eltolják ezt a napot maguktól és továbbra is múló gyönyörűségeket és hiábavalóságokat hajszolnak. Nem tagadják, sőt ellenkezőleg, nagyon jól tudják, hogy teljesen át kell változniuk, mielőtt a mennyek országába bejuthatnak, de azt tartják, hogy van még idő elég és még a tizenegyedik óra is megfelelő arra, hogy a kegyelmet megragadják. Nem akarják még most elfogadni az áldott orvost, nem akarnak odafordulni, mert azt gondolják, hogy akkor túl korán gyógyulnak meg. Csakhogy nekünk ki kell hozni az embereket ebből a balga felfogásból. Ezek a lelkek mind tönkremennek, ha nem ébresztjük fel őket közönyösségük eme mély álmából; addig ringatják magukat álomra, míg egyenesen a pokolba ringatják lelküket, ha csak nem adunk valami ellenmérget a bűnnek eme gyilkos ópium hatása ellen. Miként a gazdag ember, akiről az írásban olvassuk, hogy csak a pokolban nyitotta fel a szemeit, mikor kínok között volt, ugyan úgy fognak járni azok is, akik mindaddig alszanak, míg felébredésük már késő lesz. Segítené őket Isten, hogy bárcsak felemelnék szemeiket, míg reménység van számukra, hogy Krisztust a kereszten meglátják és Benne megtalálják az örök életet. Ha azután ez megtörtént, akkor a várnak külső erődeit megvívtuk, ellenben hátramaradnak még különböző nehézségek. Ha meggyőztük őket arról, hogy a szentségre szükségük van és hogy bizonyos út után ezt meg is találják, akkor még mindig fennáll a veszély ezeknél a felébredt lelkeknél, hogy megelégszenek valamilyen látszólagos szentséggel és a valódi kegyelmi ajándékokat elszalasztják. Meglehetős nagy veszélyben vagyunk, ha felületes szentséget élvezünk és az igazi üdvösséget, amely egyedül Istentől jő és amelyet csak Ő adhat, elveszítjük. Szeretném, ha mély őszinteséggel, egész a lelkéig áthatva beszélnék itt mindenkivel erről az állapotról, mert ennek az óriási nagy hatalmát saját magam tapasztaltam. Hogy erről a dologról felvilágosítsalak benneteket, kétségbeesett erőfeszítéseket tettem és betegágyamat engedély nélkül is elhagytam,* (Spurgeon többször prédikált olyan állapotban, mikor csak nagy nehézséggel tudta magát a szószékre felvonszolni és magát ott megtartani, de
‒ amint ő maga mondta ‒ soha még olyan rossz állapotban nem volt, mint e prédikáció elmondásakor.) űzve azon nyugtalanító vágytól, hogy korunk hamis és megtévesztő irányairól lehetőleg megóvjalak.
Beszédem alapjául két különálló alapigét vettem fel, hogy bebizonyítsam, milyen könnyű egy felületes üdvösséget elnyerni és aztán kérjelek arra, hogy az igazi üdvösséget keressétek, másodszor pedig, hogy világosan megmutassam, hol található meg a valódi üdvösség az alapul vett második szöveg szerint, mely így szól: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak!”
Nagy fájdalommal állapítjuk meg legelőször is azt a tényt, hogy igen könnyű hamis üdvösséget szerezni. Valószínűleg örömmel veszitek tudomásul, hogy nincsen szándékom most valamely ismeretlen nevű sziget lakóihoz idegen nyelven prédikálni, hanem hozzátok, kik itt ültök előttem a padsorokban, mindegyikőtökhöz külön-külön, sőt még magam is leülök oda a középre, hogy az erős szavak éppen úgy átjárják az én belsőmet, mint átjárják a tiéteket. Hangsúlyozom újra, hogy mindnyájan abban a veszélyben lehetünk, hogy beképzeljük magunknak az üdvösséget, holott ez talán távol áll mi tőlünk. Vonatkozik az a prédikátorokra úgy, mint a gyülekezeti elöljárókra, a vénekre, a gyülekezeti tagokra, az idős keresztyénekre és a fiatal kezdőkre, tehát kivétel nélkül mindenkire egyaránt.
Megállapíthatjuk ezt különösen abból a tényből, hogy az emberiség egy nagy része kétségkívül megcsalja önmagát. Ha pedig ez egy nagy részre vonatkozik, miért ne illene reánk is? Az a hajlam, mely másokban megvan, alkalmasint bennünk is megtalálható. Miért nem? Nincsenek-e sokan kik azt tartják, hogy ők rendben vannak, mert az ájtatossági feltételeket ifjúságuktól fogva megtartották és szülőik is mindent megtettek érettük, míg el nem érték azt a kort, hogy ők maguk is tagjai lettek az egyháznak? Vagy nem lettek-e a szokásos módon megkeresztelve és konfirmálva? Nem vettek-e reszt az Úr asztalánál? Nem voltak-e tekintettel mindama szertartásokra, melyeket felekezetük megkíván? Mi szükséges tennivalójuk van még ezenkívül? Nem akarják kifejezni szavakkal, hogy ezek a ceremóniák Isten előtt megfelelő értékkel bírnak, hanem titokban jóleső érzéssel kenegetik magukat e puha kenőccsel és nyugodtan fordulnak fekhelyükön a másik oldalra, hogy tovább aludjanak. Ha ellenben dolgaik rosszra fordulnak, hol találtok olyanokat, akikre ugyanez az eset vonatkozik? Vannak azután e helyen olyanok is, akik örvendenek azon, hogy sem nem keresztelkedtek, sem nem konfirmáltattak meg és valami nagy dolognak tartják, hogy e szertartásoknak eleget nem tettek; ne engedjétek, hogy ugyanazon és ugyanolyan módon tévedjenek, mint azok, akik fölött ítélkeznek. Megfelelnek vallásuk minden feltételeinek, a saját szempontjukból tekintve; nem hiányzanak sohasem a templomból, rendes látogatói az imaóráknak, örvendenek mindama dolgoknak, amely magán hordja a Krisztus bélyegét és ezért nem is törekszenek tovább, mert úgy vélik, hogy megtettek mindent saját biztosságuk végett. Nem akarnak mélyre ásni, félnek ettől és ezért megelégszenek az Istenfélelem látszatával. Habár semmit sem éreztek a szív megváltozásából vagy a lélek újjászületéséből, mégis azt hiszik vagy legalább is reménylik, hogy dolgaik rendben vannak és ezért kellemesen érzik magukat Sión népe közt. Az ilyen állapot nagyon szomorú és felületes lelki állapotra vall, amelynek végeredménye feltétlenül halál lesz. Óvakodjatok ettől, kérlek titeket, nehogy ilyenképpen távol tartsátok magatoktól a kegyelmet, amelyet szabad ajándékból megnyerhettek.
Igen sokan vannak, akik teljesen ráhagyták magukat a külső vallási megnyilvánulásokra. Ha ezeket megfigyeljük, akkor cselekedeteikből azt a véleményt kell következtetnünk, hogy szerintük minden rendben van. Ha egy éneket elénekeltek, akkor azt tartják, hogy jó dolgot cselekedtek, habár szívük távolról sem magasztalja Istent; másokkal együtt imádkozni, azt meg nagyon helyes dolognak tartják, bár az ő szívük sohasem kiált felt kegyelemért az Isten trónjához. Mennyire sajátságos, hogy az emberek azt hiszik, miszerint ezeknek a nagyzoló képmutatásoknak, amelyekkel Istent sértegetik, valami bűvészi hatásuk van. Érthetetlen, hogy az emberek oly eszelősek legyenek, miszerint elhiggyék azt, hogy nevetséges külső formákkal Istennek dicsőséget hoznak, holott ez csúnya gúnyolódás, mely Őt a legnagyobb haragra gerjeszti. Ennek dacára mégis gúnyolják Istent haszontalan, hiábavaló imákkal és folytonos vétkeikkel; énekelnek Istent dicsérő énekeket, miközben sem szívük, sem lelkük nincs jelen és evvel a nevetséges cselekedetükkel nyugtatják meg magukat. Éppen azokat a cselekedeteket, melyeket az ördög azért vetett ki, hogy a lelkeket átok alá vonja, azokat használja fel homályba borult lelkük, hogy általuk megigazulást nyerjenek és kedvet találjanak Isten előtt. A külső vallásosság rossz és hamis út az üdvösség felé; tényleg nincs benne semmi üdvösség, hanem csak üres szavak: „Békesség, békesség!” és nincs békesség.
Tartok attól, hogy sokan, akik látszólag nem sokat adnak a vallásos formaságokra, bizalmukat mégis egyes hitcikkelyekre vagy dogmai megállapításokra helyezik. Igazhitűeknek tartják magukat, evangélikusok v?gy reformátusok. Szívből megvetnek minden olyan tanítást, mely ellenkezik az írással. Örvendek, hogy ilyen állapotban vannak, de nem szabad nagyon megnyugodnunk bennük. Ha valamilyen sebet királyi palásttal betakarunk, ez nem jelenti azt, hogy ezáltal meggyógyítottunk, amiből következik, hogy ha valamilyen bűnös hajlamot helyes hitvallomás alá rejtünk, nem jelent megmentetést. Higgy, amit akarsz, még ha az összes isteni igazságokat is ismered, ha hited soha meg nem változtatja szívedet és nem befolyásolja életedet, akkor egy fokkal sem állsz magasabban mint az ördög, aki szintén hisz; sőt lehet, hogy még olyan sem vagy mint az ördög, aki hisz és remeg, már pedig hinni rettegés nélkül még alacsonyabb fokozat, mint hinni rettegéssel. Kedves hallgatóim, kérlek ügyeljetek arra, nehogy ily felületes üdvösséggel megelégedjetek; hő kívánságom, hogy azt hallanám rólatok, miszerint a bűn útjáról az igazság örvényére tértetek és elhagyva önző énteket Jézushoz fordulnátok. A megtérések tulajdonképpen eltérések lesznek, ha nem tértek meg Krisztushoz. Az igazságot úgy kell megismerni, hogy szívünkbe fogadjuk, mert máskülönben soha sem fogjuk megismerni. A száraz tanítások megszüntetik az életet és nevelik a halál birodalmát; csak az élő igazság az, amely által az Isten Lelke élővé tehet bennünket.
Sokféle összekotyvasztott gyógyszer van a lelki életben és nagy számban vannak tehetségtelen orvosok, akik titokzatos gyógymódokat ajánlanak, melyek az embereknek megtévesztő és rossz reményt nyújtanak; ha olyan sokan megcsalattattak, szükséges-e, hogy ti is azok közt legyetek?
Figyeljetek arra, hogyha megvan valahol a valószínűsége annak, hogy megcsalattatunk, akkor mindjárt megvan bennünk a hajlandóság arra, hogy ebben a csalásban segítsünk. Arra rögtön, készen vagyunk, hogy magunkról csak jót és ismét csak jót gondoljunk. Feltételezem, hogyha egy előrelátó hízelgő arról biztosítana engem, hogy igen okos és bölcs ember vagyok, akkor rövid idő múlva arra a megállapításra jutnék, hogy viszont ő egy igen értelmes és messzelátó egyéniség. Ha esetleg valaki egy olyan erényt tulajdonítana néktek, amely igazán nem található fel bennetek, akkor a legközelebbi ismétlésnél már örömmel fogjátok lelkiismereteteknek tudomásul adni, hogy bensőtökben rejtett erények vannak, melyeket az az ember prófétai szemmel fedezett fel. Az ördög, aki az emberi nemzedék legjobb csalétkét ismeri, könnyen meg tudja nyugtatni az aggódó lelket, amennyiben szívét túlbeszéli és meggyőzi, hogy minden jól van, holott valóban semmi sincs jól. A természetes megtisztul? folyamatnak egy kis érzete hat át az ember kedélyén és a hamis ellenség már felkiált: „Itt a megtérés.” A szegény megcsalatott lélek pedig azt mondja: „Igen, kész vagyok a megtérésre.” Mesterségesen előidézett szinte belénk kényszerített vigaszt lát az ellenség és már felkiált: „Üdv neked, fenséges hit!” ‒ holott milyen távol van ez a hittől. Mennyire átjár bennünket az öröm és a gyönyörűség, ha karjainkkal megragadhatjuk azt a határozatot, amely szerint a halálból az életre kerülünk és valóságban az élő Isten szolgái vagyunk. Nem tekintünk vissza, hogy volt-e ott újjászületés, volt-e szívátváltozás, volt-e visszatartózkodás a bűntől vagy megragadása az igazságnak és tökéletes egyesülés a Krisztussal? Ezek a kérdések fölösleges terheknek látszanak és ezért az önvizsgálódásnak kellemetlen kötelessége hitetlenségnek bélyegeztetik meg, aminek következménye az a határozat, hogy a szemeket be kell hunyni és elfogadni, hogy minden úgy van jól, amint most van. „Higgyétek, hogy dolgaitok rendben vannak és akkor rendben is lesznek,” ‒ ezt olvassák ki sokan az evangyéliomból, holott valójában ez nem a Krisztus evangyélioma. Mégis oly könnyű ilyen beképzelt biztonságot erőszakolni be az emberbe, hogy igen sokan vannak, akik ezt meg is teszik. Szinte mindnyájan arra az oldalra helyezkedünk, amely a legkönnyebbnek és legkellemesebbnek látszik: eme szabályok közül van kivétel és pedig egyes beteges lelkekből, akik állandóan keserű dolgokkal vádolják meg önmagukat és van egy pár áldott lélek, akiket a Szentlélek meggyőzött bűneikről, akik vigasztalni szeretnék magukat, de nem merik. Éhen halnak a szükségtől és lelkük mégis utálja az eledelt. Nem igen gondolom, hogy ma reggel valakivel jól tennék, kivévén azokat, akik a legutoljára felsoroltak közt vannak és akiknek számuk igen kevés. De tudom, hogy azok a szavak, amelyeket mondok, elérte azok füleit és kérem Istent, hogy füleikből szívükbe essenek és vigasztalják meg őket. Tekintsétek mintegy bevégzett ténynek hogy sokféle különb módozatú és sokkal rosszabb gyógyeszközök is vannak és hogy jóformán mindnyájan abba a veszélybe esünk, hogy egyik vagy másik bajba eshetünk.
Azután ne gondoljátok, hogy a hízelgők fajtája talán kipusztul volna. A hamis prófétákból egész tömeget lehetett találni Jeremiás idejében és ez a kitűnő faj még ma sem pusztult ki. Megmondhatnám néktek, hogy hol találhatnátok fel őket, de egyelőre azt tanácslom, hogy ne kövessétek őket. London különböző templomaiban egyformán megtalálhatjátok, de hasonlíthatatlanul sokkal jobban fogtok cselekedni ha távol maradtok tőlük. Sőt hogy tovább menjek, ott van a hízelgő saját magatokban és pedig úgy jelentkezik, mint a büszke Én. Van azután egy másik hízelgő, aki nagyon sokszor keresztezi utatokat mindig azzal a szándékkal, hogy a lelket tönkretegye, ez a Sátán. Ha létezik valami olyan mód, amelyen elvezettessél és amely az üdvösségnek legkisebb látszatát adja meg lelked számára, holott a tényleges üdvözülés igen messze van, akkor a pokol összes lelkei minden tudományukkal és képességükkel rajta lesznek, hogy segítsenek téged elkábítani. Ha lehetséges, még a kiválasztott lelkeket is meg akarja csalni az ördög, hogy hit helyett elbizakodottságot kapjanak, újjászületés helyett meg-javulást, szentség helyett erkölcsösséget, tisztaság helyett gáncsoskodást, buzgóság helyett fanatizmust, kegyelem helyett beképzelődést és Krisztus műve helyett embereket és azok cselekedeteit nyerjék. Nagyon sokan vannak és lesznek, akik közreműködnek megcsalattatástokban és segítenek felébreszteni azt az érzést, hogy azok vagytok, akik nem vagytok? Hamis üdvözülés sokaknál fog előfordulni, mert az kevés gondolkodást kíván. Az emberek mindent megtesznek először és csak legutoljára gondolkodnak az Isten szavai szerint. Nyíltan ellenszegülnek annak, amit Isten kinyilatkoztatott akarata és Igéje követel és a legkevésbé sem figyelik meg, hogy valamit az ő tetszése szerint cselekedjenek. Manapság azt az embert becsülik meg és tisztelik legjobban, aki a legképtelenebb tant tudja felállítani és ahhoz szilárdan ragaszkodik. Minél ízetlenebb ez a tan annál jobb, mert a fő dolog, hogy a bibliának és a hitnek ellent mondjon. Nem is nagyon sokat töprengem rajta, hogy kimondjam, miszerint a legközönségesebb ember, aki eszét a mennyei trón ellen használja és képzelő erejét szintén erre használja fel, egy napon éppen oly jó teóriát állíthat fel, mint azok, amelyeket az utolsó ötven esztendőben a mi lángeszű filozófusaink felfedeztek. Adjatok csak neki elegendő szeszes italt, hogy félig leigya magát és nagyon sok bámulatra méltó dolgot fog megállapítani, amelyekben ugyanúgy, mint a többiben, csodálatosan több lesz az oktalanság, mint az okosság. Minél nagyobb mértékben tántorog valamely filozófiai megállapítás, annál jobban felelnek meg a mai kor felfogásának; mert az, ami igazán okos és helyes dolog, az bizonyára úgyis elvettetik. Azok a gondolatok, melyek a lélekkel és annak állapotával foglalkoznak, éppenséggel nem tartoznak az emberek hőn óhajtott vendégei közé. Mily kevesen vannak azok, akik megfelelnek arra a kérdésre: „Mennyivel tartozol az Uradnak?” Szívesebben hallgatják a menny dörgését, mintsem hogy imádkozzanak, vagy hogy életük folyását áttekintsék. Inkább eltűrnék talán, hogy megostorozzák őket, semhogy megfeleljenek az ilyesfajta gondolatokra: „Miképpen viselkedtél Teremtőddel szemben? Milyen viszonyban állsz Megszabadítóddal? Mennyi szeretetet, tiszteletet, félelmet, szent bizalmat és mily nagy odaadást tanúsítottál Uraddal, Jézus Krisztussal szemben? Mi lesz veled akkor, ha elkövetkezik halálos órád? Miként fogsz majd Istened, e világ Bírája elé állani az utolsó napon?” Az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket az emberek felületesen visszatartják, mert ezek csak asszonyok és papok számára vonatkozik, ha azonban valódi férfiak lennének, akkor volna bennük akkora bátorság, hogy szembe nézzenek ezekkel a kérdésekkel. Nagyon szomorú, hogy vannak férfiak, akik azért pusztulnak el, mert nem akarnak gondolkozni. Nagyon szívesen fognám meg vállatokat, hogy megrázva kérjelek, figyelmeztesselek és felébresszelek. Mivel a felületes vallásúak csak bizonyos alkalmakkor járnak a templomba, csak meghatározott számú prédikációt hallgatnak meg, igen kis összeget fordítanak az adakozásra és végül ugyanazon üres frázisokat és ismétléseket használják, ezért nevezhetők el nemgondolkozóknak; mert Istent szemlélni, imádkozni, hitvallomást tenni nem tudnak, soha sem tudtak.
Felületes, könnyelmű vallások mindig divatban lesznek, mindig követőkre találnak, mert nem követelnek tagjaitól semmiféle önmegtagadást. Egy férfi külsőleg, szem előtt nagyon vallásos lehet, holott titokban igen nagy iszákos; ilyen rejtett bűnökről le kell mondaniok, ha követni akarják szívből Jézust. Ezek a dolgok igen kényesek, már pedig az ilyen dolgokat nem nagyon kedvelik az emberek, melyek könnyen a dolgok rejtett gyökerére hatnak. Lehet, hogy valaki annyira gyűlöli atyjafiát, hogy kést is meg tudna fogni miatta, de azért nyugodtan elmegy a hajnali áldozásra gyűlölettel a szívében; csakhogy a mennybe nem mehet ilyen indulattal, sem újjászületett ember nem lehet. Lehet, hogy egész életében titkolt élvezeteket hajszál és ennek dacára mégis nagy ember lehet a gyülekezetekben, tekintélye lehet mindaddig, míg viselt dolgairól a lepel le nem hull. Egy felületes vallás nagyon illik a tisztátalan szívhez; de az igazi Istenfélelem nem engedi meg semmiféle gonosz elvnek, hogy életben maradjon. Csodálkoztok-e azon, hogy mi módon lehet ott élő Istenfélelem, ahol késhegyig menő harc folyik a gonosz élvvágyak ellen? Krisztussal éppen úgy vannak az emberek, mint a gyógyítással; tegyük fel, hogy két hírneves orvos megállapítja, hogy a betegséget, melyet polypnak neveznek, meg lehet gyógyítani. Az egyik orvos azt hirdeti, hogy ő látható eredményt tud felmutatni, csakhogy ehhez feltétlenül követeli, miszerint engedjék meg neki az operáló kés használatát. Meglehet, hogy bizonyos gyógyulás létrejön akkor is, ha a beteg testrészt nem távolítják el teljesen, hanem csak részben gyógyítják. Csakhogy ő nem akar félmunkát elvégezni, az egész beteg testrészt meg kell gyógyítani, máskülönben a gyógyulás nem teljes és a veszély mindig újra és újra felléphet. Ezzel ellentétben van a másik orvos, aki nagy hangon ajánlja az ő külsőleg ható kenőcsét, melyet csak rá kell kenni a beteg testrészre és fájdalom nélkül éri el a kívánt eredményt. Azt mondja még, hogy az az orvos, aki mindjárt az operáló kést veszi a kezébe, nagyon mélyen hatol be a dolgokba. Az embereket mind magához csalogatja azt mondja, hogy az a betegség, amelybe beleestek, csak kicsiség. Ő meg tudja szüntetni a bajt minden vágás és fájdalom nélkül. Elgondolhatjátok, hogy mily nagy népszerűségnek örvendhet ez az utóbbi orvos, ha a nyilvános bizalmat meg tudja szerezni. De mi lesz majd a dolgok eredménye? Ez nyilvánvalóan meglátható. Ha az első orvos éles és fájdalmas metszése a teljes gyógyulás eredményezi, akkor nem az ő módszere-e a helyesebb? És ha a második orvos gyógyszere ‒ minden mézédes szó és hangos ígéret dacára – semmi eredményt nem hoz létre, sőt az állapotot még jobban elmérgesíti, akkor nem világos, hogy mi az eredmény? És ennek dacára a legtöbb ember mégis oly balga, hogy a le?ki gyógyulás két eshetősége közül az utóbbit, a rosszat választja a maga számára.
Az emberek rossz helyen keresik az üdvösséget azért is, mert a legkevésbé sem nézik a lelki dolgokat. Nagyon sok ember van, akik ha külső dolgok vagy cselekedetek által elnyerhetik az üdvösséget, akkor bármilyen nehezek is azok, de feltétlenül eleget tesznek a legnehezebb feltételeknek is. Ha azt mondjátok nekik, hogy húsz-, harminc- vagy ötvenezer koronát kell megtakarítaniok és azon megvásárolni helyüket a mennyországban, akkor ha mindjárt az éhenhalás veszélye fenyegeti is őket, de mégis összegyűjtik a pénzt. Minden fáradalmat, minden terhet örömmel teljesítenek, amit testileg megtehetnek, csakhogy az igazi Istenszolgálat lelki teljesítmény, melyhez a testnek semmi köze nincs, sőt magasan áll a hús és a vér fölött. Jönnek az emberek és kérdik: „Miképpen lehet üdvözülnünk?” A felelet ez: „Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban.” Akkor ezt kérdik: „De mit jelent hinni?” és megpróbálják a hit jelentőségét nehéz mechanikai munkák által megérthetővé tenni, amikor is bizonyos tények és tünetek a keresztyénséget jelzik, éppen úgy, mint a római és a görög egyházak történetei tanítják. Nem bírják felfogni azt a dolgot, hogy a szív teljes bizalmát Krisztusba kell helyezni. Ha megtérésről vagy hitről beszélünk, akkor elbújnak, elrejtik magukat, mert nem tudják megérteni gondolatainkat, sem felfogásunkat nem tudják követni. Ebből következik azután hogy rossz üdvözülés felé haladnak, amely a ceremóniákból keletkezik és amely külső cselekedeteken alapszik.
De kedves hallgatóim, engedjétek meg, hogy minden erőmmel és képességemmel figyelmeztesselek arra, nehogy valamiképpen bemerüljetek a felületes vallásokba, melyeket ma oly nagyon magasztalnak, mert ezeknek a vége minden körülmények között csalódást fog létrehozni, olyan biztosan, mint ahogyan élő emberek vagyunk. Kívánom, hogy lehetőleg minél hamarabb csalatkozzatok meg ezekben, hogy legyen még időtök újra megkezdeni és jó utat választani. Higgyetek el, hogy a betegség igen sokszor csak cél arra, hogy az ember visszatekintsen elmúlt napjaira és azokat lapozva, készüljön a jövőre. Rettenetes dolog lesz, ha fájdalmakkal telten, elcsüggedt kedéllyel, minden kegyelmi ténytől megfosztva, reménytelenül állótok az igazság sújtó keze előtt. Jönnek a lélek elé sokszor olyan kérdések, melyek feleletet várnak, sőt nemcsak várnak, hanem követelnek. Megszólal a lelkiismeret hangja: „Újjá kell születnetek.” Vajon újjászülettél-e már? „Véráldozat nélkül nincsen bűnbocsánat.” Elfogadtad-e vajon, hogy érted is kiömlött valakinek a vére? Az ilyen gondolatok megtámadják a lelket az éji csendben és nem hagynak nyugtot egész éjszakán keresztül, mikor az ember nyugtalanul veti meg magát egyik oldalról a másikra. Nem is találtok nyugalmat, ha csak fel nem vetitek szemeteket a keresztre és így nem szóltok: „Hiszek Jézusban és hinni fogok mindig benne. Elhagytam a gonoszságra vezető utat és harcolok a bűn ellen; haladok az igazság útján és csak Istenben van a bizalmam.” Ha így nem szóltok, akkor rossz napok és nagy fájdalmak fognak reátok következni, amelyek sokkal nagyobb bánatot okoznak, mint gondolhatjátok. Kérlek arra, ne halasztgassátok egyik napról a másikra a döntést örök életetek felől.
Gondoljatok arra, hogyha ezen a világon csalatkozni fogtok, úgy milyen rettenetes csalódásba fogtok esni az elkövetkezendő világon. Nem kísérlem meg, hogy ecseteljem annak az embernek az állapotát, aki úgy halt meg, mint aki üdvözülni készül és a másvilágon arra a borzasztó tudatra ébred, hogy örökre elkárhozott. Milyen rémes lesz, ha hallja, amint az Úr Jézus így szól hozzá: „Soha nem ismertelek téged.” Prédikátorod, gyülekezeti elöljáród, a gyülekezeti tagok mind ismerhetnek, de az Úr Jézus soha nem ismert, mert nem volt semmi lelki közösséged vele és szíved soha sem hitt Benne. Testvéreim, ha valamilyen mérvben, vagy valamiben csalatkoztok, akkor igyekezzetek tévedéstekei most helyrehozni. Ne folytassátok tovább a magatok megcsalattatását, Természetesen nem kívánhatjátok, hogy hiú beképzelődések és reményét tartsanak fenn majd titeket. Kérjétek az Urat, hogy ő világosítson fel benneteket és hogy hozza állapototokat az igazságnak és az ő akaratának megfelelő helyzetbe.
Keressük a gyógyulás igazi útját. Hogy azonban ezt meg találjuk, ‒ amint ezt előbb is kijelentettem ‒ szükséges, hogy a gyógyulás alapos legyen. Az a szentség, amelyre szükségünk van, egész a szív gyökeréig kell hatnia és teljes változást kell előidéznie. Egy ilyen változást az írás teremtésnek, újjászületésnek nevez. „Mert ő megelevenített bennünket, kik holtak voltunk a bűnben.” Meg tudjátok e érteni, kedves testvéreim? Teremtés és feltámadás, ‒ véghez tudjuk mi vinni valamelyiket saját erőnkből? Nem, egyiket sem tudjuk megoldani, egyiknek sem tudunk megfelelni és ezért jutunk az alapul vett második szöveghez, mely így hangzik: „Gyógyíts meg Uram és meggyógyulok, szabadíts meg engem és megszabadulok.” Értsétek meg testvéreim és barátaim, hogy feltétlenül szükséges, hogy az isteni hatalom oly mértékben befolyásoljon titeket, hogy elsősorban teljesen megsemmisítsen és azután újra életre hozzon. Nincs más gyógyulás, nincs más menekülés a lélek számára ezenkívül. Kétségbe ejt ez a helyzet?
Ha igen, akkor örülök neki, mert a kétségbeesésnek ez a fajtája ajtó az örök reménység részére. Ha egy ember kétségbeesik, ha nincs bizalma önmagában, akkor majd elkezd bízni az Istenben. Bárcsak mindnyájan oda esnénk a Krisztus lábai elé mint élettelen hullák mindaddig, míg Ő meg nem illet és azt mondja: „Kelj fel és élj!” Nem kívánok más életet mint azt, amely Tőle ered, s ezért egyedüli vágyam, hogy Lelke által elevenedjek meg és Benne éltemet, üdvömet, mindenemet megtaláljam.
Menjünk tovább. Olyan gyógyulásra van szükségünk, mely a bűntől, a bűn következményeitől szabadít meg bennünket. Nincs szükség arra, hogy tovább is bánkódjál bűneid miatt; megszabadulhatsz minden hibáidtól. Minden egyes bűnt, melyet valaha elkövettél, mellyel bemocskoltad magad, le kell mosni és a legkisebb folttól is úgy meg kell szabadulnod, mintha sohasem vetkeztél volna. „Miként lehetséges ez?”‒ vetődik fel a kérdés. Világos, hogy nem történhetik olyan dolog által, melynek saját erődből eleget tehetnél és mivel ez így van, ismét csak odakerülsz ahhoz a szöveghez, melyet alapul vettem: „Gyógyíts meg engem, Uram és meggyógyulok, szabadíts meg engem és megszabadulok”. Miként lehetséges ez? Csakis Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak feláldozása által. Jézus magára vette népének minden bűnét, álnok cselekedetét, átokká lett mi értünk és ennek következményeként szabadultunk mi meg a büntetés alól és igazultunk meg. Micsoda kijelentés ez: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, aki nékem társam! ‒ így szól a Seregeknek Ura”. (Zak.13,7) És a fegyver alatt áldozta fel életét a váltságdíjért a mi Pásztorunk. Nézzetek Jézus Krisztusra, aki iszonyú áldozat által szabadított meg bennünket, nézzetek az ő szemeibe és abban a pillantásban megtaláljátok bűneitek bocsánatát. „Az ő sebeivel gyógyultunk meg”. Halleluja! Eljő a nap, mikor majd keresni fogjuk Izrael bűneit, de nem találjuk meg,
‒ így szól az Úr. Ugyan kicsoda tudna ilyen áldott gyógyulást létrehozni, mint csak a drága orvos? Ez olyan bocsánatadás, mely méltó az Istenhez.
Csakhogy néktek nemcsak a bűnöktől kell megszabadulnotok, hanem menekülnötök kell a bűnösségtől is; el kell vágni minden köteléket, mely a gonoszhoz köt bennünket. A mennyek országába nem mehetünk bűnös hajlamokkal; romlottság és tisztátalanság nem állhat meg a háromszor szent Jehovának örök trónja előtt. A bűnnek legkisebb gyökerét, legelrejtettebb hajlamát, ki kell pusztítani arról a helyről, mely az örök Isten lakhelyévé szenteltetett. Nem vezet ez a kétségbeesésbe? Nem késztet-e ez arra, hogy felkiáltsatok: „Gyógyíts meg engem, Uram és meggyógyulok?” Kell, hogy ezek a dolgok bekövetkezzenek, amelyek később biztonságtokra fognak válni. Hívjátok segítségül az örök Szentlelket, aki újjá fog alakítani titeket a Krisztus Jézus által; meg fogja törni a bűn átkos hatalmát és lábaitok elé veti azt. Habár ez a legyőzött ellenség tehetetlen dühében hánykolódni fog, mint egy kígyó, amelynek derekát szétvágták, azért mégis megkapta halálos sebét és nem tudja régebbi nagy hatalmát újra visszaszerezni. Állandóan nyugtalanít majd, míg élni fogtok, de végre mégis elpusztul, míg ti elnyeritek az örök életet.
Ne legyen bennünk a legkisebb hajlam sem a bűn iránt, semmi kötelék a gonoszhoz, semmi közösség a sötétséggel, hanem legyen meg bennünk az örök élet csírája és legyünk Krisztus testének tagjai. Olyan tisztának kell lennünk, amilyen Ádám volt, mikor az Úr teremtette, mielőtt a bűnbe esett volna. Mikor a világra jöttünk, már tisztátalanok voltunk az eredendő bűn miatt, de minden egyes folttól megtisztíthat minket az Isten kegyelme és a Jézus Krisztus drága vérével való lemosás. Ez olyan cselekedet, melyet egyedül Isten képes bennünk véghezvinni. Úgy kell megszabadíttatnunk, hogy isteni vizsgálatra készek lehessünk, amikor minden egyes rejtett folt előtűnik, ha van; ezért kell megszabadulnunk minden folttól, bűntől és tisztátalanságtól.
Nagyon kívánatos, hogy lelkünk úgy meggyógyíttassék, miszerint az élet minden próbájának, kísértésének ellent álljon. Ismertem embereket kiket a kórházból mint meggyógyultakat bocsátottak el és keserűen tapasztalták ennek az ellenkezőjét, mikor a mindennapi életbe visszatértek; a legkisebb fáradság vagy megerőltetés éppen oly betegekké tette őket, mint voltak azelőtt. Volt egy ismerősöm, kinek egy csontja fájt a kézcsuklóban; a kórházban kivették a csuklóból azt a fájó kis testrészt és úgy látszott, mintha ezáltal a kéz teljesen rendbe jött volna; de amikor elkezdett dolgozni, a régi fájdalmak újra felléptek és nyilvánvaló volt, hogy annak a beteg csontdarabnak egy kis része visszamaradt a kézben. Teljesen ehhez hasonló sokaknak az a felfogása, kik azt hiszik hogy megmenttettek, holott megmentésük csak látszólagos, mert mihelyt a világ és a kísértések reájuk támadnak, azonnal kitűnik, hogy nem sokat változtak. Nem kaptak igazi szabadságot, holott hamis szabadság után hiábavalóság törekedni. A látszólagos gyógyulás bizonyos tekintetben rosszabb, mint a gyógyíthatatlanság. Ha egy eltört csont rosszul forrt össze, akkor ismét el kell törni, s nekem úgy tűnik fel, hogy némely megtért egyénre nagyon szükséges, hogy szíve ismét össze töressék, hogy azután igazán meggyógyuljon. Ha van itt egy olyan ember, aki megszenteltetett már, karjai azonban nem akarnak dolgozni az Úrért, akkor ott szükség van egy új törésre és én lelkifurdalást nem ereznél ha beszédem miatt szíve ismét összetörne, mindaddig míg Krisztushoz nem jönne, aki aztán jól és véglegesen meggyógyítaná. Ha az élet kísértéseinek nem tudtok ellent állani, akkor ennek oka abban rejlik, hogy megtéréstek csak üres képzelődés volt.
Feltétlenül szükséges? hogy olyan gyógyulásban legyen részünk melyek a betegségnek és a halál minden kínjának ellent állhassanak, úgy, hogy a férfi képes legyen lefeküdni ágyába és így szólni: „Nem félek a haláltól, mert Jézus Krisztus engem meggyógyított és nemsokára az üdvözült lelkek közt fogok trónja előtt állni és ott magasztalni Őt örökkön-örökké”. Van itt valaki, aki meg tudna így halni? Van olyan reménységtek, mely képes felderíteni utolsó órátok sötétségét? Ha nincs, akkor ne engedjétek lenyugodni a napot, míg ezt meg nem szereztétek. Jöjjetek Jézushoz, aki eredményesen, biztosan és azonnal meg fogja gyógyítani összetört szíveteket.
Felhívlak benneteket beszédem harmadik részében arra, hogy menjünk oda, ahol az igazi gyógyulás megtalálható. Teljesen biztos, hogy Isten képes arra, miszerint megszabadítson bűneinktől, mert ő, aki megengedte, hogy azok kárt okozzanak bennünk, meg is szabadíthat azoktól Bármilyen legyen is betegségünk, nem létezik olyan e földön, melyet a mindenható szeretet túl nem haladhat. Legyen áldott az Úrnak neve, mert az ő akarata és öröme az, ha irgalmat tud gyakorolni. Az ő neve Jehova Isten, aki téged meggyógyít és fenséges szavakat adott nekünk: „Meg akarom gyógyítani betegségüket; hőn szeretem őket.” Tudjátok, hogy miként énekelt Dávid: „Elküldte az ő szavát és meggyógyította őket, megszabadította őket, hogy meg ne haljanak.” Az Úr olyannyira kedvét találta abban, hogy a bűntől beteg lelkeket meggyógyítsa, hogy leküldte egyetlen fiát orvos gyanánt, hogy az emberek halálos sebeit meggyógyítaná; és eljött és nem kereste ki a jókat és az igazakat, hanem a bűnösöket, amint mondotta is: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam a megtérésre.” Ez az áldott orvos, akit mi oly hőn szeretünk, képes és kész arra, hogy meggyógyítson. Bárcsak meg volna bennetek az akarat, hogy egyszerűen, de teljesen átadnátok magatokat Neki. Tegyétek meg ezt rögtön, ebben a pillanatban. Jézus teljesen rendbe hozhatja állapototokat, még ha nélküle teljesen sivár és reménytelen is helyzetetek.
Mikor az imaházba jöttem, gondolkoztam a szöveg felett és örültem ?nnak a bátorításnak, melyet ez minden egyes bűnösnek nyújt, mert ezek is elmondhatják maguknak: „Nem mutatják-e a jelek, hogy Istennek legfőbb akarata mindenkit megmenteni? Ha tehát így áll a dolog, akkor a nagy bűnös éppúgy kegyelmet nyerhet, mint a kicsiny,” Ha az üdvözülés a cselekedetekből vagy a szolgálatokból eredne, akkor valószínűleg sokan megfosztatnának a reménytől, mivel azonban ez csakis kegyelemből ered, nincs senki sem kirekesztve; és ha a hatalom ehhez Istenben van meg és nem bennünk, akkor ?z a hatalom, mely az erkölcsileg tisztább ifjút megmentheti, meg tudja menteni a legelzüllöttebb és legmélyebbre esett férfiút is, és ugyanaz az az erő, mely az istenfélő anyát megmenti, meg tudja menteni a legtisztátalanabb utcai nőt is. Az Isten hatalma minden csodát képes létrehozni. Ez az irgalom mindenhova elér. Hirdessétek, kiáltsátok ki, hogy Jézus Krisztus együtt érez a szenvedőkkel és megmenti a kitaszított embereket. Szégyenletes, piszkos, fekete és vérvörös bűnök mind megbocsáttatnak, ha elkövetője elmondja az imát: „Gyógyíts meg engem, Uram és meggyógyulok, szabadíts meg engem és megszabadulok.” Ha ez kegyelemből történik, akkor a reménység biztosan tápot nyer ott, ahol máskülönben a kétségbeesés uralkodna. Ha csupán irgalomból történik, akkor egy lélek sem lesz a legélesebb bűnök miatt a mennyből kirekesztve Jertek és keressétek kedves barátaim az Isten meg nem szűnő kegyelmét a Krisztus Jézusban, amely mindenki számára elérhető, aki hisz. Tudom, hogy míg prédikálok, vannak egyesek, kik ezt mondták „Engem nem ért bele a beszédébe, mert igen nagy a vétkem.” Vannak viszont olyanok, akik beképzelik maguknak, hogy nem eléggé bűnösök és ezért a beszéd nem vonatkozik reájuk. Vajha ezeket az istentelen ámításokat elvetnétek magatoktól és elfogadnátok, hogy az igazság mindenkire egyformán vonatkozik. Hagyjatok fel minden álmodozó bizakodással, ragadjátok ki magatokat a büszke önmegelégedésből és jöjjetek Jézushoz, aki egyedül képes arra, hogy a bűnből és a haláltól megmentsen.
Szeretem a felolvasott szöveget, mert biztonságot nyújt a jövőre nézve. „Gyógyíts meg engem, Uram és meggyógyulok.” Egyes teológusok kételkednek az isteni kegyelem tartósságában és beképzelik maguknak hogy követői végül mégis csak meghalnak. Azért mégis csak megengedik hogy így imádkozzunk: „Gyógyíts meg engem, Uram és meggyógyulok. Ez a legjobb és legbiztosabb formája az imának, ha a kegyelembe kiestünk. Csakhogy mi őszintén, teljes hittel imádkozunk és kérjük a Urat: „Szabadíts meg engem és megszabadulok.” Ha egy pap vagy püspök szentel fel téged, azért egész biztosan tönkremehetsz, de ha Isten szabadít meg, akkor nem veszhetsz el. Amit Isten tesz, az szól az örök életre. Az Úr, ha ráteszi kezét valamely teremtményre, akkor nem hagyja művét félig, hanem befejezi azt. Aki újjászületett, az nem mondhatja, hogy még meg sem született. Minden, amit a termeszt vagy emberek hoztak létre, elpusztítható, de Isten műve ellent áll, pokolbeli hatalmaknak. Itt van az ígéret, mely az örök életre szól: „Én az én juhaimnak örök életet adok; és ők soha el nem pusztulhatna és senki sem képes őket kezeimből kiragadni.”
Kedves barátaim, ha megszabadultok, kérjétek az Urat, hogy igazságban szabadíttassatok meg és ha így megszabadultok, menjetek Hozzá és kérjétek arra, hogy jó működést kezdjen meg lelketekben. Sokszor aggódom eme hallhatók miatt. Nem akarom e helyen a reménység tömegét fölemelni, melyek rossz alapon nyugszanak. Úgy érzem, hogy ide kellett jönnöm, hogy ezt a hírt néktek tudomástokra adjam, bárha teljesen alkalmatlan vagyok a köztetek időzésre. Nem tudtam ezt úgy kinyilvánítani, mint ahogy reméltem, mindenesetre azonban most itt vagyok és engedelmeskedtem az Úr parancsának. Azt mondták nekem, hogyha ma reggel beszélni fogok, akkor egy hónapig szenvedni fogok miatta, de szembeszálltam ezzel a veszéllyel, mert nem tudtam addig nyugodt maradni, míg meg nem szabadítottam lelkemet ettől a kényszernyomástól. Bárcsak a gondtalanok nyugtalanok lennének; a megtérésre készülők pedig bátorságot vennének. Ne vonja ki senki sem magát az önvizsgálódás alól. Ne engedjétek, hogy a prédikátor vagy a gyülekezeti elöljáró, vagy akik foglalatoskodnak a gyülekezetben, hogy ezek csalódjanak. Álljunk fel a sziklára, de úgy hogy tudjuk is, miszerint sziklán állunk. Legyünk igazak, igazságosak a legkisebb dolgokig; őszinték egész a velőig. Kérjük Istent, hogy a kegyelem működjék bennünk és nem az emberi akaratnak, képzelő erőnek és simulékonyságnak jelei. Ha vannak itt olyanok, kik a hamis üdvösséget nyerték el; akkor örülök neki, hogy az igazi üdvösségnek nem részesei. Vajha sebeik soha be nem lennének kötözve, míg Jézus nem köti be azokat és fájdalmaik nem szűnnének meg addig, míg Jézus meg nem szünteti azokat. Senki sem gondolkozzék közülünk az egészségével, kivéve azzal, mely az igazság napjától árad le reánk. Bárcsak állanánk össze és könny telt szemekkel tekintenénk fel a keresztre, a megfeszített Krisztusra. Legyen ő a mi üdvünk, a mi vágyódásunk és a mi dicsekvésünk. Ha tönkremegyünk, akkor menjünk tönkre Jézus lábai előtt. Ha pedig élünk, akkor szolgáljunk Neki egész életünkben. Ámen.

Az első szöveg Jób hírnevéről beszél és arról a módról, hogy az isteni gondviselés miként tartja meg övéinek tulajdonát, egészségét és boldogságát. Isten megáldotta őt akként, hogy sok napokon, hónapokon és éveken át jól ment sorsa. Minden, amihez hozzáfogott, sikerült. Isten egy kört húzott, amelybe behelyezte őt mindenével együtt, amelyen át senki és semmi sem tudott bejutni, hogy rajtuk kárt tegyen. Mindig tekintélyesebb, mindig befolyásosabb volt és minden nap nagyobb tisztelettel néztek rá az emberek, mikor a kapuban* (* A hébereknél a kapu nemcsak az a hely volt, amelyen át az ember a házba juthatott, hanem a „kapu” volt az a hely, ahol a város vénei, öregjei összejöttek tanácskozni, a helység ügyeit megbeszélni. Majdnem megfelelt a mai „községi elöljáróságnak” „vagy városi tanácsnak”) meglátták. Napról napra előhaladt minden téren, minden tekintetben és ez már így tartott évek hosszú sora óta. Dicsősége, hírneve folytonosan megújult. Éppen nem mondhatták rá, hogy hirtelen tett nagy hírnévre szert és aztán mihamar el is felejtették. Nem volt olyan, mint egy üstökös, amely hirtelen feltűnik, vakító fényével besugározza az eget, de aztán csakhamar el is tűnik az éji homályban. Nem, hanem meglátszott rajta, hogy mindennap megújul, hogy erős, akarat teljes, szerencsés és hogy boldog. Azt mondta, hogy a kézíve mindennap erősebb lesz a kezében; holott tudvalevőleg az ív használat által elveszti erejét és nem képes a nyilat olyan erősen és biztosan tovaröpíteni; nála azonban ennek az ellenkezője történt. Nyugodtan és aggodalom nélkül bocsáthatta ki a nyilat az ívből, utána a másodikat, majd a harmadikat anélkül, hogy ruganyosságából, vagy erejéből bármit is vesztett volna. Ez annyit jelent, hogy Jóbon soha sem látszott meg, mintha testben vagy lélekben bágyadt, esetleg erőtlen lett volna. Bármit kezdett is meg, azt éppen olyan élénkséggel és erővel kezdte meg, mint azt, amit éppen most fejezett be, amit pedig befejezett most, azt ugyanavval az akaraterővel kezdte meg, mint ifjúkorának legelső vállalkozását. De mégis, ez nem tartott mindig így, mert Jób ebben a részben valami olyasmiről panaszkodik, amelynek elvesztése őt igen fájdalmasan érintette ‒ és pedig, hogy „az én dicsőségem megújul velem”. Pillanatnyira úgy érezte, hogy minden gazdagságtól és dicsőségétől megraboltatott, minden tervei és céljai elmúltak és hogy semmi erő vagy dicsőség nem maradt meg számára. Elérte ő is békétlenségének keserű idejét és tehetetlen fájdalommal kellett látnia, hogy azok, kik azelőtt tisztelettel illették, most éppen legelkeseredettebb támadói voltak. Ami tehát az ő volt dicsőséget illeti, az elveszett a lelkekben, mintha meghalt volna.
Mindezek a dolgok tehát arra tanítanak bennünket, testvéreim és nővéreim, hogy bizalmunkat a lehető legkevésbé helyezzük földi dolgokba, különösen pedig személyekbe. Magáról a földről azt olvassuk, hogy az Úr „alapította azt a tengereken és a folyókon megerősítette”. (Zsolt.24,2) Miképpen tételezhetjük tehát fel, hogy ily körülmények közt szilárd alapon nyugszik? Talán egyes-egyedül a holdat kivéve, amely rendszeres időkben teszi meg forgását, mely dolog az, melyről azt mondhatjuk, hogy állandó? Mikor még a menny világossága is csak eltűnik és újra felbukkan, mi az, amit állandónak nevezhetünk és nem a dolgok folytonos, örökös változásának és újból s újból való megújulásának? Minden dolog, minden teremtmény magán hordja a változandóság, a mulandóság felírását. Ha tehát fészkedet fenn a magasban raktad meg, ne légy nagyon biztos benne, hogy abban a magasban rakott fészkedben fogsz meghalni, mert esetleg a fejszét rávágják a fa gyökerére és te a fával és fészkeddel együtt lezuhansz a magasból. Ha a te gyermekeid jó egészségben, boldogan játszadoznak körülötted, ne légy nagyon elbizakodva felőlük, mert még könnyen lehetséges, hogy egy napon frissen meghantolt sírdombok felett állsz, lesújtva a fájdalomtól ‒ gyermektelenül. Ha mindeddig nagy becsületben és tiszteletben részesültél az emberek előtt, vigyázz, hogy valamiképpen sokat ne adj erre, mert a tömeg tetszése rendkívül változékony és ingatag. Olyan mint a gőz, alig jött, már el is múlt; és azok, akik tegnap nagy örömmel kiáltottak „Hozsannát” jöveteled alkalmával, mielőtt ma a nap letűnik, könnyen rávehetők arra, miszerint ezt kiáltsák: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Ha ezt megtették a Mesterrel, semmit se csodálkozzatok, ha megteszik a szolgákkal is. Ezek a tények azok, melyek miatt egy bölcs ember nem sok súlyt ad a mulandó dolgokra; valószínűleg nem is fogja azokat kincsei közé számítani, mert elolvadnak, mielőtt még megszámolta volna azokat, akárcsak a jégből faragott szobrok napsütéskor. Olyanok ezek, mint a játékpénzek, melyek kel egy gyermek játszadozik és amelyeknek csak képzelt értékük van A látható dolgok árnyékok; egyedül a nem látható dolgok azok, melyek valódiak. Ne becsüljétek tehát értékükön felül ezen földi dolgokat, min gazdagság, hírnév és a többi, hanem gyűjtsetek magatoknak olyan kincseket, melyeket sem a rozsda, sem a moly meg nem emészt és amely a tietek lesz úgy e földön, mint a földön túl. Helyezzétek örömötök alapját az üdvösség kősziklájára, minden más dolgot pedig ne becsüljétek a pornál magasabbra.
Dávid a második szövegben ‒ úgy gondolom, ‒ lelki dolgokról beszél és azt mondja nagy örömmel, hogy „megkenettetem csillogó olajjal.” Nem várja azt, hogy dicsősége elmúljék, hanem ellenkezőleg hogy az megújul. Nem tart attól, hogy a kezében levő ív elveszti erejét hanem ellenkezőleg Isten annak erejét napról-napra fokozza. És ha egyesek közületek, kik Isten népéhez tartoznak, félnek a jövőtől, félnek attól, hegy esetleg ők is Jób sorsára jutnak, akkor figyelmeztetlek arra, hogy Jób a meglátogatottságnak eme napjaiban még egyszer oly sokat élvezett lelki dolgokban, mint legjobb napjai alatt és hogy Isten a kiközösítés napjait éppen úgy megdicsőíti, mint ahogy el tudja homályosítani Inkább örömre számítsatok, mint kétségbeesésre. Azok a lelki dolgok melyekről beszélni óhajtok, most éppen alkalmasak és ha át vágytól hatva attól a félelemtől, hogy ezt szükségesnek és elfogadhatónak tartjátok a magatok számára, akkor emlékeztetni akarlak a Dávid szavaira: „Megkenettetem csillogó új olajjal,” és lejjebb, az ő másik szavaira: „Még a vénkorban is gyümölcsöznek, kövérek és zöldellők lesznek hogy hirdessék, miszerint igazságos az Úr, az én kősziklám.” Ne erőszakoljátok be magatokba azt a föltevést, hogy egy lelki alászállás elkerülhetetlen dolog; dehogy, semmi szükség sincs erre; mindennap megújulhattok, mindennap felfrissülhettek, mint a harmat, egész az utolsó napig.
Mai tárgyunk elsősorban ennek a megújulásnak az alkalmatosságára szól. „Az én dicsőségem megújul velem.” Másodszor arról a félelemről szól, melyet ennek az elvesztése okozhat és harmadszor a reményről ennek tartóssága iránt, amely reménységet csak fokozhatja a szövegnél eme kijelentése: „Megkenettetem csillogó olajjal.”
Foglalkozzunk tehát elsősorban ennek a megújulásnak a nagyszeri jelenségével. „Megkenettetem csillogó olajjal.”
Dávid, mikor még fiatalember volt, felkenettetett Izrael királyává Másodszor akkor kenettetett fel, mikor a királyságot elfoglalta; ez; látható felkenés valódi olajjal volt a bizonyítéka annak, hogy Isten őt választotta és jele volt egyben Dávid hatalmának. Valahányszor tehát úgy látszott, mintha megingott volna királyi széke, Isten mindig megerősítette azt. Mikor megtámadták az ellenségei, mikor saját népe feltámadt ellene, Isten felbátorította őt és szolgáit és nagy győzelmet adott nekik, úgy hogy mint király igen gyakran megkenettetett friss olajjal. Dávid királyi homloka újra és újra megkoronáztatott zöldellő babérral, trónját pedig az Úr keze alapozta meg szilárdan és erősen. Nem régi, állott olajjal kente meg az Úr Dávidot, hanem új, csillogó olajjal, melyet csak most sajtoltak a zöld levelekből, tehát új áldással árasztotta el az Úr Dávidot és amint reménylem, áraszt el minket is minduntalan? A természetnek is legszebb, legfenségesebb bájai közé tartoznak az üde levelek, feslő virágbimbók és a zöldellő mező és erdő. Nemrég, amikor hűvösebb szellő fújdogált, azt mondta valaki nekem: „Mily üde ez a szellő és hogy felfrissít mindent; mennyivel különbözik attól a nehéz, nyomott levegőtől, amely pár nap előtt volt, amely félig elkábított és majdnem megfullasztott.” Üde dolgokat óhajtunk, kívánunk és ha ilyeneket elnyerünk, akkor magunk is felüdülünk. Mily kellemes dolog a kertben sétálni, látni a fejlődő virágbimbókat; mily édes a hegyi pataknak hangos csörgedezése, amint kristálytiszta vizével szalad le a völgybe. Éppen ily üdítő a kis bárányok pajzán ugrálása a réten, mint amily bájos a fecskék könnyed kergetődzése a légben. Minden üde dolog egy-egy bájos látvány a mi kedélyünk számára. Csakhogy, kedves lelkek, a lelki üdeségnek kettős bája van. Néha-néha érezzük, hogy mit jelent, mikor a lélek felüdül, mikor mintegy harmatot kap az Úrtól. Emlékeztek-e arra, mikor testetek oly üde volt, mint egy újszülött gyermeké? Ez akkor volt, mikor újjászülettetek és mikor az Urat először megismertétek. Milyen újnak, milyen frissnek ereztétek minden testrészeteket? Hogy tündökölt előttetek a bűnök bocsánata! Milyen csodás fényben ragyogott a Krisztus igazsága! Az a lehetőség, hogy Isten gyermekei lehettek, milyen csodálatos és milyen megfoghatatlan volt. Krisztusnak örökös társai lenni, ‒ mennyire megijesztett először ez a gondolat; hiszen olyan új, olyan meglepő volt lelketek előtt! És azóta valahányszor csak élénk, helyes hangulatban vagytok, minden olyan bájos, olyan fényes, olyan barátságos szemetek előtt, nem komor, kedvtelen és nevetséges. Úgyannyira, hogy mikor ugyanazt a dolgot ismét, és ismét halljátok, mégis mindig hatást tesznek rajtatok, mert lelketek üde, telve szokatlan erővel. A lelki tápláléktok, ‒ ha egészségesek vagytok ‒ szintén mindig új, hasonló a mannához, mely hullt a pusztában, amelyet soha sem volt szabad egy éjen át megőrizni, kivéve szombatot, mert mindennap új és friss tömeg hullt le, melyből szedett az Izrael népe és táplálkozott. Kedvesek vagytok az Úr előtt, ha avval áld meg, hogy lelketek mindig üde állapotban lehet, mint az életnek csörgedező, tiszta vize. Magasztos dolog, ha felüdültnek érzitek magatokat, ha észreveszitek, hogy buzog bennetek az élet és ha a Szentlélek vezérlete alatt erőről-erőre mentek és mint egy őz vagy egy szarvas szökelltek tova. Ha birtokában vagyunk ennek a lelki üdeségnek, akkor őrizzük meg, nehogy valahogyan valamiként elveszítsük.
Figyelemreméltó, hogy miként mutatkozik meg ez az üdeség egy ember imájában. Volt egy pár oly ima meghallgatásában részem, melyek tényleg nagyon dohos szagúak. Oly gyakran hallottam már ezeket, hogy minden hangváltozatban megismerem. Egynéhány lecsiszolt, megkopott kifejezésre már gyermekkorom óta emlékszem. Még most is hallom ezeket az üres, lélek nélküli szavakat; régi, ledarált, haszontalan, tompa kifejezések voltak ezek már akkor, de a szabályhoz ragaszkodó imakészítők még ma is minduntalan előhozzák. Még ott is, ahol a szavak újak és meglehetősen sajátosak, még ott is hallhattok egy-egy olyan módon előadott imát, hogy ami a tartalmát illeti, arra vonatkozóan azt mondjátok magatoknak: „Ez az ima a Noé bárkájából való.” Ami tehát az ilyen embert és az ilyen imát illeti, igazán nincsen benne sok az életből, az erőből, de különösen nincs semmi az üdeségből. Ottan már régen bekövetkezett a halál és most kitétetett szárításra, míg az élet legkisebb paránya is eltűnik belőle. Ezzel ellentétben hallottam már embereket imádkozni, amely valóban ima volt, ahol a lélek tökéletes közösségben élt Istennel,
‒ ah, micsoda élet, milyen üdeség volt ott! Meglehet, hogy egynémely kifejezése csiszolatlan volt, de megragadta az embert, mert az az ima a szív mélyéből jött. Egynémely vallomások és könyörgések lehet, hogy idegenek füleitek számára, de dacára annak, hogy idegenek, úgy érzitek, miszerint azonnal el kell fogadnotok őket. Úgy érzitek, hogy mikor ilyen imákat hallotok, akkor néktek is imádkoznotok kell. Az ilyen imák felemelkednek a mennybe, mivel onnan jöttek le. Magam hallottam, mikor egy testvérünk dadogott és csuklott, mert nem tudott tovább haladni, szíve oly tele volt, hogy nem tudott szólani. Áldott dolog felüdülést nyerni, még ha ez abban nyilvánul is meg, hogy az ember megakad és egy szót sem tud kiejteni az ajkán. Feltételezem, hogy azon kedves barátaink, akik valamily egyházi szabály szerint imádkoznak, rajta vannak, hogy egy vagy más módon imájukba némi üdeséget vigyenek bele. Mindig örülök, ha észreveszem az erre vonatkozó akaratot, mert bizonyítja a jámborság erejét. Ami engem illet, én egy olyan szegény, gyenge teremtmény vagyok, hogy akkor, ha e szavakat körülbelül egy fél tucatszor hallottam, reám nézve már nincsen többé hatásuk. Nekem olyan szavakat kell használnom, melyek alkalmasak az időhöz, megfelelnek a szívem állapotának, betöltik kívánságomat és illenek az elcsüggedt vagy örömteli állapotomhoz. Valami üdeséget mindig kell az imába adni; ha a könyörgés régi, megviselt javított és fokozottnak látszik és ezért nincs nagy értéke, akkor igazán nem tesz reánk különösebb benyomást és nem segít semmit. Mindenben vágyódom az üdeség érzete után, még egy ének éneklésénél is. Lehet, hogy ismerjük az éneknek szavait, de akkor új szívvel, új érzetet kell adnunk a kifejezésbe, mintha mi volnánk a szerzők; ha így énekelünk, akkor nagy segítségünkre válnak az Isten dicsőítésében. Milyen jól esik csak egy némiképpen is új éneket énekelni! Nagyon jó dolog tehát üdeséget hozni a mi imáinkba, legyenek azok bár otthon vagy nyilvánosan elmondva, örömteljesek vagy bánatosak.
És éppen így, kedves barátaim, nagyon helyes dolog, ha üdeséget viszünk be a mi érzésünkbe. Jól tudom, miszerint nem remélhetjük, hogy érzéseink által mentettünk meg; nem is állíthatjuk az érzéseinket a hit oldala mellé és mégis mindennek dacára, nekem nagyon fájna, ha csak hinnék és sohasem éreznék semmit. Az ilyen hit holt dolog volna. Különös és meglepő dolog volna Isten élő gyermekének lenni és ennek dacára soha semmit sem érezni. Szeretnék mondani néktek valamit az érzésre vonatkozólag, ami velem esett meg. Megtörtént, hogy szomorúan panaszoltam el Istennek szívem állapotát és érzéseimet a lehető legrosszabbaknak tartottam, amelyek csak léteznek; de hogy mily balga bíró voltam, kitűnik abból, hogy egy hét múlva ezeket a lebecsmérelt érzéseket visszahozni óhajtottam és azt gondoltam, miszerint most sokkal rosszabb
állapotban vagyok, mint ezelőtt voltam. Meg vagyok győződve róla, hogy mi nagyon tehetségtelenek vagyunk saját érzéseink megítélésére és könnyen lehetséges, hogy mikor a magunk véleménye szerint igen mélyen estünk, Isten szemei előtt épp akkor jutottunk a legmagasabbra; ugyanúgy lehet, hogy mikor azt érezzük, miszerint nem imádkozunk, akkor igenis imádkozunk és lehet, hogy a lélek jobban küzd Istennel, mikor úgy érezzük, hogy nem imádkozunk, mint mikor megelégedetten kijövünk kamránkból, vagy felkelünk térdeinkről és azt mondjuk: „Ez hasznosan eltöltött idő volt, mert teljesen meg vagyok magammal elégedve.” Meg van írva: „Íme te az igazságban gyönyörködöl, amely a vesékben van és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.” (Zsolt.51,8) Minden dolog helyes és jó, mely a hamis látszattól megóv bennünket. Bárcsak összezúzódnánk, darabokra szétforgácsoltatnánk Isten keze alatt és minden egyes darab Hozzá kiáltana. Azt hiszem, az imának ilyen módja sokkal eredményesebb, mint bármelyik más. Mindenesetre azonban ne legyen az érzéstek megállapodott, savanyú, hanem üde és friss. Legyen az fájdalom vagy öröm, de legyen az érzés eleven és frissen törjön elő a szív rejtekéből. Akár felemelő, akár lehangoló legyen az érzés, de legyen igaz és nem felületes vagy képmutató. Gyűlölöm a mesterséges érzést, mikor az ember bekényszeríti magát az indulatokba. Nagyon kedvesnek tűnik fel nekem, sírva közeledni az Isten kegyelmi trónja elé ‒ és szintén szépnek találom, mikor az Úr asztalához örömmel és hálatelt szívvel járulunk, de hidegen és nemtörődömséggel jönni ezen helyek egyikéhez, ah az visszataszító. Fenséges érzés tudni azt, hogy az, mit érzünk, igaz és hogy a lélek mélységéből tör elő, azután érezni, hogy van bennünk valami, ami ennek az érzésnek a valódiságát bizonyítja. Isten oltalmazzon a száraz érzésektől és adjon szívünknek üde, friss érzetet.
Azt hiszem, kedves barátom, hogy igen megkapó szépség és vonzalom van a kifejezés üdeségében. Mily megfeszített erővel törekszem ennek elérésére, mint prédikátor. Ha napról-napra ugyanazon gyülekezet előtt állunk és isteni dolgokról beszélünk, akkor szinte joggal felvetődik a félelem aziránt, nehogy az ember egyhangú és folyton ismétlő legyen, mert maguk az isteni dolgok is fárasztóan hatnak az Isten gyermekeire. Sokszor gondoltam, hogyha egynémely testvérünk, aki igen nagy gondot fordít arra, hogy amit mond, az kifogástalanul legyen mondva, ha ezek nem ügyelnének oly kínos pontossággal szavaikra, hanem ajkaikról szabadon ömlenének azok a szavak, melyeket szívük érzése hozott létre, mennyivel több üdeség volna beszédjükben, mint így, mikor minden dolgot a lámpa előtt megvizsgálnak és azok emiatt szagosak az olajtól. Isten oltalmazzon attól, hogy egy szót is ejtsünk a mélyebb tudományok vagy az Isten Igéjének buzgó kutatása ellen, csakhogy esetleg odajuthatunk, miszerint olyan tudákosok leszünk, hogy beszédünket meg sem értik a közönséges emberek. Így aztán előállhat az az eset, hogy míg nagyon választékos kifejezésmódra törekszünk, beszédünk abban a nagy fogyatékosságban szenved, hogy minden üdeséget elveszti Én például nagyon kedvelem a vad madarak énekét. Az emberek fognak egy-egy pintyőkét és megtanítják egy dallam fütyülésére és ha a madár ezt megtanulta, akkor nagyon megbecsülik emiatt. Csakhogy nálam ott vannak a pintyőkék az ablak előtt, kinn a szabadban, amelyek min a világ többi pintyőkéi, csak egy pár dallamos füttyöt fütyülnek, de ezt aztán sokkal dallamosabban, mint azok, melyeket tanítottak, bárha ezeket senki sem tanította, csak az Isten és a természet. Van valami olyan természetes báj ezek vad dallamaiban, amelyet egyetlen egy be tanított madár sem tud utánozni. A tiszta és hamisítatlan természet; legjobb eszköz a kegyelem számára. Nagyon szívesen hallgatom a embereket, mikor Istenről úgy beszélnek, ahogy megismerték, mindent a maga módja szerint, eredeti kifejezéseivel. Ha csak most szabadultak meg a bűnök legmélyebb helyeitől, ahonnan az ingyen vett kegyelem hozta elő őket, akkor hagy beszéljenek úgy, mint az izraeliták, mikor abbahagyva a téglaverést, még sárosán eljöttek munkahelyüktől; ha csak most jöttek el az eke szarva mellől vagy léptek ki a kovácsműhelyből látva még rajtuk iparuk külső jeleit is és beszélnek természetesen őszintén, nem akarva nagyobb látszatot kelteni maguk iránt, mint amilyenek és így adják elő, nem a mások, hanem a saját maguk tapasztalatait, ‒ akkor bizonyítékot adtak a maguk bölcsességéről és erejükről. Erőt és üdeséget bizonyít az, ha a figyelmet le tudjuk kötni és a szívet megindítani, mikor a Szentlélek jelen van, hogy azt meg is áldja.
Hozzátok szólok tehát, kik csak most tértetek meg és figyelmeztetlek, hogy ne tanuljátok meg mindazon szólásformákat, amelyeket általánosságban használnak. Ne üljetek le kedvelt tanítók lábai elé és gondoljátok azt, miszerint néktek éppen úgy kell beszélnetek, mint ahogy beszél. Haladjon mindenki a maga útján. Legyetek önálló férfiak. Ámbár lehet, hogy te azt mondod, miszerint „rendkívüli” akarsz mi. Igazad van; a mi Pásztorunk is az volt. Ez egy csöppet se aggasszon téged. Ne félj tőle, nem te leszel az egyedüli, akinek ilyen szándékai vannak. Azt hiszem, hogy attól, amit az emberek rendkívüliek neveznek, nem sok hiányzik, mikor az Isten művének teljesen nyugtot hagynak. Minden egyes fa, melyet Isten teremtett, önmagában rendkívüli. Hollandiában a fákat gömb alakúra levágják vagy páva formájúra lenyírják és míg ez ottan tetszik, addig a mi ízlésünknek már nem felel meg. Akadnak, akik ezt mondják: „Micsoda szép fa!” Míg én azt mondom: „Micsoda visszataszító, nevetséges alakítás ez. Miért nem hagyják meg a fát olyannak, amilyennek azt Isten teremtette?” Ne vagdossátok magatokat kör- vagy négyszögalakúra, hanem tartsátok meg saját egyéniségteket. Nem lehet találni még csak két keresztyént sem, aki teljesen egyforma lenne, ha ezt megteszitek.
Azután kell, hogy valami üdeség legyen, kedves barátaim, a mi unkánknál. Abban a szolgálatban, amit Isten részére megteszünk, kell, hogy ma éppen oly sok új dolog legyen, mint volt tíz évvel ezelőtt. Sőt van bátorságom azt mondani, hogy annyi, amint amennyi harminc évvel ezelőtt volt. Óh, én emlékszem még arra a komoly érzésre, mikor első ízben kimentem, hogy egy pár prédikációt tartsak; hogy éreztem akkor „az Úr terhét”; milyen esetlenül viselkedtek és mégis milyen tele volt a szívem az Úr szeretetével! És emlékezzetek csak vissza ti is, mikor átvettétek vasárnapi iskoláitok nevelését vagy mikor az iratmisszió munkájához hozzáfogtatok. Nem imádkoztatok akkor munkátokért? Nem voltatok boldogak, hogy egyáltalán annyi bizalmat élvezetek az Úrtól, miszerint valami munkát adott néktek? És ti megtettétek munkátokat olyan örömmel, olyan fáradhatatlanul, hogy ezért aztán elnyertétek az Úr áldását. Elvégeztétek e munkát jól, habár sokszor csetlett-botlott lábatok, de jól dolgoztatok, mert egész szívetek ott volt, az alapok pedig tiszta és hitetek gyermekies volt. A helyes oldalra botorkáltatok, mert szívetekkel tapogatództátok ki az utat és így jutottatok más emberek szívébe. Szívetek az Úrnak szolgált, még azokban a balfogásokban is, melyeket esetleg elkövettetek. És mindennek az ellenkezője is megtörténhet, hogy megteszitek ugyan munkátokat, de félig álmosan; eljártok tanítani a vasárnapi iskolába, de hiányzik az erő, a lelkesedés, az őszinte kívánság a munka teljesítésére, amely egykor megvolt, talán nincs meg a kedv sem. Felállhatsz, hogy prédikálj kedves testvérem, de csupán szokásból; a hallgatók pedig szintén hozzád szoktak és egymás mellett alhatnak, te pedig egy alvó gyülekezetnek álomban prédikálsz. Előfordulhat, hogy prédikátorok rendkívül természetes módon tudnak beszélni álmukban, sokkal szebben, mint az alvajárók. Ezek nem mondhatják azt: „Alszom, de a lelkem őrködik”, ‒ hanem az igazság éppen ennek az ellenkezője: „Őrködöm, de a lelkem alszik.” Ez pedig igen szomorú, sajnálatraméltó dolog, ha az állapotok így fordulnak. Arra kell kérnünk Istent, hogy mindent oly buzgón, oly lelkesedéssel tegyünk, mintha soha ezelőtt még nem tettük volna, avval a nagyobb hozzáértéssel melyet a tapasztalat adhat meg. Imádkozzatok ma este úgy gyermekeitekkel, mintha csak ma tennétek meg először. Beszéljetek velük úgy lelkük üdvéről, mintha csak ma említenétek fel legelőször előttük ezt a tárgyat. Beszéljetek Jézusról úgy, mintha valami újdonságot mondanátok el nekik. Vagy nem teszitek ezt? Nem új hír ez? Nem állandó újdonság ez a mennyből? Azért bárcsak adna Isten nekünk oly kegyelmet, hogy habár már őszülünk és botra támaszkodva járunk is, mégis hirdessük ezeket a dolgokat, bár gyenge hanggal, de ifjúi szívvel és avval az érzéssel, hogy ezek gyümölcsöt fognak hozni még vénségükben is, mert az Úr megken bennünket üde, zöldellő olajjal.
Ennyit akartam mondani az üdeség szépségéről és hasznosságáról. Bárcsak minden cselekedetünkben megnyilvánulna ez bő mértékben.
Másodszor, kedves barátaim, annál a félelemnél fogunk időzni, melyet ennek elvesztése okozhat. Már hallottam némelyeket, mikor azt a gondolatukat fejezték ki, hogy az isteni dolgok elvesztik reánk nézve üdvösségüket, ha igen szoros kapcsolatba kerülünk velük. Sajátságos, hogy én pedig azt vélem, miszerint éppen az ellenkező eset fog beállani, ha ez a kapcsolat egy megszentelt szívnél következik be. Más dolgokra vonatkozólag fennállhat az a szállóige: „Szoros viszony megvetést szül”, isteni dolgoknál azonban ellenkezőleg imára gerjeszt. Az az ember, aki a bibliát nem igen olvassa, annak nincs is valami megtisztelő véleménye az Isten
Igéjéről; ellenben az az ember, aki éjjelnappal olvassa, az nem tud betelni annak végtelen fontosságával, mígnem kénytelen Hieronymussal felkiáltani: „Imádom az írás végtelenségét”. Tudom, hogy az, aki legtöbbet imádkozik, az legjobban szereti az imát, és hogy az, aki legtöbbet foglalkozik Isten dicsőségével, éppen az az ember, aki legjobban kívánja, hogy soha meg ne szűnjék sem nappal, sem éjjel dicsőíteni az Istent. Ezek a dolgok a gyakorlattal fejlődnek. Ezért senki ne féljen, hogy a közeli viszony az isteni dolgokkal azok szépségét vagy üdeségét elrontaná. Az életnek vize elolt minden más szomjúságot, de kiapadhatatlan szomjat gerjeszt maga iránt és valaki minél többet iszik belőle, annál szomjasabb lesz. Aki a mennyei tenyérből eszik, az többé más étel után nem éhezik, azonban evvel soha megtelni nem bír. A kívánság a mennyei étel után, a vágy a már élvezett eledel által még magasabbra emelkedik és míg először csak azokat a morzsákat kívánta, melyek az asztal alatt fekszenek, később már, mint egy gyermek mindenből venni akar, ami az asztalra van helyezve. Mindent meg akar kapni, ami megkapható; ez a törekvése. Űzzetek el tehát magatoktól minden erre vonatkozó félelmet. Mikor elhatároztuk, hogy a kenyeret minden hét első napján megtörjük, első alkalommal hallottam, hogy egyesek azt mondták, miszerint ilyen gyakori jövetel az Úr asztalához gyengíti az alkalomnak szent benyomását. Már körülbelül húsz esztendeje, hogy egyszer sem mulasztottam el azóta ezt az alkalmat és úgy érzem, hogy ennek az estnek ünnepiessége és kedvessége mindig vonzóbb lesz. Nekem mindig újabb, mindig üdébb. Mikor csak egyszer volt egy hónapban, fele annyi élvezetet sem találtam benne; és azt hiszem, hogy ott, ahol negyedévenként, vagy csak minden évben egyszer járulnak az asztalhoz, ott nem adnak elegendő alkalmat az épülésre. Nem tulajdonítanak elegendő értéket ennek a cselekedetnek, melyet olyan könnyelműen elhanyagolnak. Minél többször élvezitek őt, annál többet nyertek belőle és különösen többet nyertek Krisztus személyéből. És minél több van néktek belőle, annál több üdeség lesz bennetek.
Néha-néha feltámad bennünk a félelem, hogy nagy szükség van bennünk üdvösségre, mivel ez a legnagyobb hiányunk. Ez a félelem meglehetősen természetes. Engedjétek meg, hogy egy pár olyan pontot mondjak, amelyeknél aggodalmam szerint, mindent megteszünk, hogy magunkat az élénkségtől és az üdeségtől megfosszuk.
A keresztyének elveszíthetik lelkük üdeségét, mikor egymást utánozzák. Ha példaként felállítunk magunknak valakit ez életben és nem azokat, kikben a Krisztus megtestesült, akkor mihamar nagyszámú hamis drágakővel rendelkezünk, míg az igazi gyémántnak tündöklése és szépsége ismeretlen marad előttünk. Van sok istenfélő ember, aki igen mélyen átérzi romlott természetét, titkos bűneit és ez, egybekötve aggódásra hajló kedéllyel, az illetőnek bizonyos szomorú jellemet ad. Más tekintetben azonban ‒ gyakran mély tapasztalatokból kifolyólag ‒ hiányzik nálunk az az öröm, melyet az Úrban való örömnek szoktak nevezni. Ezen emberek közel egy páran aztán iskolát alkottak, szabályt állítottak fel és mindenkit ámítónak neveztek vagy gyermeknek a kegyelemben, ha nem tud éppen úgy szomorkodni, mint ők. Ez nem okos dolog. Ha ezt teszitek, akkor elvesztitek üdeségteket, kedveteket, mert mindig port és hamut szórtak a ti életetek legkisebb örömére. Miért szomorkodjék a násznép addig, míg velük van a vőlegény? Örüljünk addig, amíg tudunk. Van azután egy másik csoportja is az Úr népének, akik állandóan örvendenek és boldogak, mert egészségesek, gondtalanok, nem szenvednek nagyon a kísértéstől és ezért aztán azt hiszik, hogy tökéletesek. Ezek szintén felállítanak egy szabályt és lerángatnak mindenkit, aki nem tud oly magasra felszállni, mint ők. Te sem leszel mindig oly magasan, kedves barátom, bárki is légy, mert az öndicséret nem tudja sokáig az üdeségét megtartani. Ha véletlenül elkezdünk egy pár testvért magasztalni és dicsérni, hogy ők majdnem tökéletesek, akkor igen közel lesz az a veszély, hogy megnövekedett önérzetüket nem tudjuk elviselni. Szegény bolondok, miként tudták magukat úgy rábeszélni, hogy reméljék, miszerint az öndicséret fenntartja majd őket a jámborok magasságában? Ez meglehetősen visszataszító dolog még azok előtt is, akik készek közülünk arra, hogy a képzelő erő által a testvéreket mentegessék. Kerülj csak bele egy ilyen barázdába és járj ezen tovább; foglalkozz egy ilyen dologgal, tapadj hozzá és tapasztalni fogod, hogy olyan távol leszel az üdvösségtől, mint egy bőrszíj, mely egy gépkerék korongjára erősítve állandóan ugyanazt az utat teszi meg, pillanatnyi megállás nélkül. Az élet igazi szépsége legnagyobbrészt annak változatosságában fekszik. Egy testvérem sóhajtozva jön hozzám egy vasárnap reggel. „Jól esik nekem, ‒ szólok hozzá ‒ hogy te is ugyanily hangulatban vagy, mert én szintén és így hamarább és könnyebben felelünk meg egymásnak.” Lehet, hogy másnap találkozom ugyanezen testvérrel és most tele van örömmel és boldogsággal. „Köszönöm néked, testvérem, hogy ilyen állapotban vagy, mert örülök egy olyan emberrel találkozni, aki boldog az Úrban. Ez felemel engem is és arra segít, hogy veled együtt örvendjek Benne.” Alkalomadtán azután találkozom a mennyei városba vezető zarándokúton egy munkással, aki panaszkodik, hogy igen sok nehézsége van abból a foglalkozásból kifolyólag, mikor a szegény bűnösökkel érintkezik. Azt mondom neki: „Örvendek ezen, mert nekem még több bajom van, mint neked; de látom, hogy nem állok egyedül ezen a téren.” Találkozom egy másikkal, aki boldogan újságolja, hogy beszélt olyan lelkekkel, akik az Urat elfogadták és azt felelem: „Igen, örvendek, hogy látlak téged, mert én is boldog vagyok, mivel sok lélekkel beszéltem, akik a Megváltót elfogadták.” Ezek a változó érzések, ezek a fel- és lehullámzások hasonlítanak az évszakok fenséges változásához; mert milyen jó, hogy nincs mindig ősz, nincs mindig tavasz, folyton tél vagy állandóan forró nyár. És így van a mi lelkünkkel, nem vagyunk mindig egyforma állapotban, mert nem is tudunk mindig ugyanazon hangulatban maradni. Egyhangúság csak a halálban van, üdeség pedig az életben. Ezek a változatosságok, ezek a különféle alkalmak fenséges üde érzetet hoznak létre, amelynek elérését soha sem remélhetjük, ha egy férfi kocsijához erősítjük magunkat és feltesszük magunkban, hogy a mi tapasztalataink mindenképpen hasonlók legyenek az övéivel.
Van egy másik ok, mely elrontja az ember üdeségét, kedvét és ez az, mikor valaki bizonyos szuggeszció, mikor valakinek az akarata alatt van. A gyengébb keresztyének nem mernek semmit sem szólani, semmit sem érezni a vezetőjük engedelme nélkül. Ismertem egy kis falusi kápolnát, ahol, mikor a prédikátor elmondotta prédikációját, a tagok nem tudták, hogy helyes-e a tanítás vagy sem, míg meg nem kérdezték a gyülekezet elöljáróit; vagy pedig vártak arra, míg megkérdeztek egy pár öregebb férfit és nőt, akiknek véleményét aztán ők is helybenhagyták. Mindezekből kifolyólag tehát, ha úgy érzed, kedves barátom, hogy az Úr valamilyen dologban meg akar áldani, akkor fordíts gondot arra, hogy az áldást elnyerjed és hagyjad az embereket, hogy beszéljenek akármit, te azonban törekedj arra, hogy az áldást elnyerjed, ha tudod. Sohase szégyelld magad olyasmit elfogadni, amit mások esetleg megvetnek. Egyél csak nyugodtan abból az ételből, ami előtted van, habár mások a fogaikat törik is ki, mikor a tálba harapnak. Ha úgy érzed, hogy énekelned kell, akkor énekelj minden habozás nélkül. Miért nem tennéd? Ha pedig néha úgy véled, hogy nem tudsz énekelni, akkor ne énekelj. Légy természetes, őszinte saját magaddal szemben és légy olyan, amilyennek a kegyelem alkot téged és akkor a magad lábán fogsz járni, a magad felfogása szerint cselekedni. Tarts fenn a lelkednek megfelelő helyet, nehogy az az érzésed legyen, miszerint bilincsekbe vagy verve, megkötözve és egy helyre kényszerítve. Az élő Isten élő birodalmában nincsenek olyan szabályok, melyek arra utasítják a polgárságot, hogy reggel nyolc órakor panaszkodnia, délben tizenkét órakor énekelnie, délután fél négy órakor sóhajtoznia és este egynegyed nyolc órakor imádkoznia kell. Ilyesmi nem létezik. Teljesen önálló és szabad az a kegyelem, amelynek hatalma alatt vagyunk, amely úgy jön, mint a szél és úgy is megy, mint a szél, mert saját akarata és tetszése szerint cselekszik. Adjátok át magatokat szabadon a lélek befolyásának és ha az megtolt az örömnek érzésével, akkor tegyétek ezt az Isten dicsőségére. Ez azután hathatós mód lesz arra, hogy üdeségteket megtartsátok, az egyéni befolyásoktól megszabaduljatok és természetesen álljatok Isten előtt.
Ha a mi üdeségünket meg akarjuk őrizni, akkor egyik fő ok az, hogy a lelkünket soha el ne hanyagoljuk. Barátaim közül egy páran megszokták, hogy engem betegségemben meglátogassanak és tartok tőle, hogy nem sok üdeséget észleltek, sem tapasztaltak nálam. Igaz, hogy az emberek oly sokat hallanak arról a régi históriáról, amely hosszú éjjelekről és kín teljes nappalokról szól, bár azt hiszem, nem tanúsítottam sok türelmetlenséget, de a hajlam megvan arra, hogy az ember minél többet beszéljen arról, amit eltűrt. Sok üdeség nincsen benne. Rendes körülmények között az ember akkor érzi jól magát, ha dolgai zavartalanul folynak és egészségi állapota kifogás alá nem esik. Akkor új gondolatai támadnak, új szavakat használ, mert úgy látja maga körül, hogy az élet java virágjában van és fénylik, mint reggel a harmat. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezek a körülmények vonatkoznak a lélekre is. Ha a lelki állapot kifogás alá nem esik, ha az élet kenyerével táplálkoztok, ha Isten közelségében éltek, ha az Ígéretekben hisztek és elfogadjátok azokat, ha az Isten társaságának derűs világosságába kerültök, akkor elérkezett az az idő, mikor üde, erős, rég nem hallott szavak röpülnek ki ajkaitok közül. Gyöngyök hullanak ki ajkaitokból, tündöklő, drága igazgyöngyök, ha azokat Jézus megcsókolta. Ne hanyagoljátok el tehát magatokat. Vigyázzatok, hogy szívetekből csakis az élet tiszta vize törjön elő és akkor lelki üdeségtek mihamar meglátható lesz.
Ezekben előadtam azokat a dolgokat, amelyek által az üdeséget el lehet veszíteni; kerüljétek el óvatosan az érintkezést velük.
Azok a testvérek, akik az Úr művéért dolgoznak, gyakran félnek attól, hogy beszédjük üdeséget elvesztik. Ez oly aggodalom, mely majdnem mindnyájunkban feltámad. Ha ez megtörténik, akkor mi magunk vagyunk a vétkesek, mert nem kutatunk eléggé az írások között, mert nem tanulmányozzuk eléggé a szentek életét, azután megtörténhet még abból az okból kifolyólag is, mert állandóan a mások gondolatait gyűjtjük össze és nem használjuk fel a magunkét vagyis mert magunk nem gondolkozunk. Akkor elvesztjük minden üdeségünket és csupán a megfigyeléseket mondhatjuk el, melyeket másodkézből kaptunk. Sok gondolkodó testvér elcsügged, ha gondolkodó képességét a korral lassan-lassan elveszti. Megtörténik gyakran, hogy férfiak, mikor megöregszenek, igen sokat vesztenek ifjúi élénkségükből és mindnyájan ismerünk prédikátorokat, kik sokat vesztenek nevelői képességükből, mert az üdeség és a változatosság hiányzik náluk. Szomorú lenne, ha ez velünk is így történne és milyen jó evvel szemben, hogy arra a biztosításra támaszkodhatunk, amely így szól: „Megkenettetem csillogó olajjal.” A természet ront, de a kegyelem pótolja az elveszettet. A Szentlélek megújítja a mi ifjúságunkat. Az isteni kegyelem üdeségei képes adni nekünk akkor, mikor a természet már megszüntette annak megújítását; ez az üdeség nem ered a mi ifjúi természetünkből, hanem az Úr lelkétől. Ha Jézus Krisztus prédikáltatik, akkor az öregség hathatós bizonyítéka lesz az Úr hűségének, hatalmának és áldásának El tudom képzelni magamnak, hogy egy idős prédikátornak az a kötelessége, miszerint arról az előkelő helyről visszavonuljon, melyet oly sokáig elfoglalt; azt hiszem, hogy én sem fogom a szószéket túl sokáig elfoglalni; csakhogy egy oly férfi, aki Istennek szolgált, az mihamar fog egy másik szószéket vagy munkát találni és ha talált, elgondolom, hogy miként kezdi meg újra az ifjúságát, mikor a keresztfára feszített Jézusról beszél és a kegyelmi tanokat más módon újra előadja. Minden körülmények között bátran bízhatja magát arra az ígéretre, melyet Dávid mondott: „Megkenettetem csillogó olajjal,” ‒ mert a Szentlék állandóan veletek lesz és megtölti üdeséggel. Ugyanez lehet aztán veletek is, kedveseim. Azt gondoljátok, hogy mikor a tanítást elmondtátok a vasárnapi iskolában: „Egészen össze vagyok törve. úgy látszik soha többé nem leszek képes arra, miszerint tanítsak az iskolában.” Ne gondolkodjatok így. Olvassátok csak: „Megkenettetem csillogó olajjal.” És ti akik kimentek, a falvakba prédikálni és gyakran felsóhajtoztok: „Nem tudom, hogy honnan vegyem prédikációm alapját a jövő vasárnapra,” ‒ gondoljatok erre és vigasztaljátok meg szíveteket: „Megkenettetem csillogó olajjal.” Szabjátok ehhez gondolkozástokat. Ha ugyanazon hallgatók előtt hosszabb ideig beszéltek, akkor a hallgatóságnak sokkal kedvesebbek lesztek, különösen ha azok felsóhajtanak Istenhez: „Urunk, áldd meg a te szolgádat zöldellő olajjal.”
Sokat imádkozom azért, hogy szívben, lélekben, életben, beszédben és munkában mindig megtartsam üdeségemet és vajha adná Isten, hogy soha visszaesők ne legyünk, mert ez megölné kedvünket az üdeségre és annak kedves illata helyébe a bűn poshadt szaga lépne. Bárcsak szentek, kedvesek és erősek lennénk egész halálunkig. Ha több hitet kérünk az Úrtól, több szeretetet, több örömet, akkor több üdeségünk is lesz. És így erősítené meg az Úr a mi bensőnket Szentlelke által, hogy üdeségünket megőrizzük egész utolsó napunkig.
Zárni fogok a harmadik fejezetben avval a fenséges vigasztalással, amely reményt nyújt a felüdülésre. Ne gondoljátok tehát azt, hogy végül is ízetleneknek kell lennünk és hogy a mennyei dolgok velünk együtt öregszenek meg.
Mert legelőször az az Isten, akiben bízunk, megújítja az esztendőt. Megkezdi munkáját újból a természet szép változatosságában. A borongós tél elmúlt. A madárdalnak, virág nyílásnak és gyümölcstermésnek itt van az ideje. Ilyen az az Isten, akinek szolgálunk; és ha mi is átmentünk életünknek azon a szakán, melyet bátran télnek nevezhetünk, akkor remélhetjük ennek elmúlása után a virágzó tavaszt és a gyümölcsöt érlelő nyarat. Ha az utóbbi időben hidegek voltatok, ha érzéketlenek, ha csak ösztönszerűleg cselekedtetek, akkor nézzetek fel, vessétek felfelé pillantástokat Ahhoz, aki mindent megújít és Ő el fog jönni hozzátok.
Szentlélek, áldott égi hírnök, Jöjj s neveld bennünk az erőt! „Az Úr megvidámítja lelkemet és az igazságnak ösvényén vezet az ő nevéért.” Neki nincs szüksége hosszú időre, hogy megvidámítson bennünket. Az Úr igéje gyorsan halad. Ahová az ő szava ér, ott nincs sem jég, sem fagy. Csak akarnia kell és a tavasznak meg a nyárnak szép, derült napjai sietve hozzánk érkeznek. „Ébredj fel, te ki aluszol, kelj fel álmaidból és megvilágosodik néked a Krisztus.” Légy reményteljes és telj meg örömmel. Lesznek még jobb napjaid is, nem lesz mindig tél számodra. Bízz Istenben, aki e földet megújítja és reméld, hogy az ő Lelke téged is megújít.
Van ezenkívül egy igen alapos ok, amely miatt joggal várhatod, hogy elveszett üdeséged vissza fog térni és ez az ok az, hogy Krisztus benned lakik. Nincs tudomásod róla? Krisztus alakja megvan bennetek a reménység és a jövendő dicsőség képében, ha pedig ez így van, akkor dicsőségtek mindig új lesz, mert Krisztus nem öregszik meg soha. Isten azt mondta róla: „Az ifjúság üdesége benned mindig megmarad.” Vajha soha el nem felejtenők azt a tant, mely arról szól, hogy Krisztus a hívőkben lakozik. Addig, amíg ez igazság marad, mindig van reménység számunkra.
Itt van azután az a másik tan is, mely azt mondja, hogy a Szentlélek bennünk lakozik. Megtalálható bennetek is. Ha a ti testetek a Szentlélek temploma, vajon nem lesz-e ott egy olyan forrás, mely az örök élethez vezet, amely víz új elragadtatásokat hoz magával. Ennek így kell lennie. A Szentlélek nem múlt el, sem erejét nem rejtették valamely sírhalom alá. Meg világosíthatja újra a te orcádat és
énekre szólaltatja meg ajkaidat. Kiviheti azt, hogy szíved újra kimondhatatlan örömmel telik meg. Jertek elő, kik a porban és a hamuban ültök, jertek, örvendjetek, mert az Isten Lelke még mindig veletek van és veletek lesz. Ez az a Vigasztaló, akit Krisztus azért adott nekünk, hogy soha többé vissza ne] vegye. Örvendjetek Benne, kérjétek arra, hogy irgalmasságával vidámítsa meg telketeket és ő meg fogja ezt tenni.
Micsoda kifejezhetetlen áldás az, mélyen bemerülni az Isten Igéjébe, mert ez az Ige mindig új és új gondolatokat fakaszt azokban, akik belőle táplálkoznak. Ez az a könyv, melynek szavai alkalmasak tegnapra, mára és az örökkévalóságra; ez az a könyv, amelyben bár olyan szavak vannak, melyeket évezredekkel ezelőtt írtak, de amely még olyan üdén csengő, mintha csak tegnap írták volna. Isten szájából ömlenek az ígéretek ebben a pillanatban: örök élet, üdeség és erő. Jöjjetek ide, minden a tiétek; minden egyes rög ebben az áldott Kánaánban a tietek és búzát, bort és olajat terem néktek. Nincs egyetlen csillag az írás égboltján, mely nem néktek ragyog, egyetlen mondás sem, az Isten számtalan kincsei között, melyet nem használhatnátok fel. Ezért, mivel az Úr szavai oly üdék és oly kedvesek, nem lehet, hogy gondolatszegények és némák legyetek. Kell, hogy új olajjal legyetek megkenve. Isten maga van veletek, már pedig ő mindig telve van élettel, erővel. Isten van veletek, aki mindig üde, mindig élő és általa majd életre keltek és üdeséget nyertek. Ezért jöjjetek el, hagyjatok ott mindent, ami unalmas, ami kedvetlen, hagyjátok ott a megholt múltat és menjetek az örök életre, ahol a virágok mindig virulnak, ahol a gyümölcsök mindig érnek és ahol az üde patakok állandóan csörgedeznek. Jertek és lakjatok jól ennek az országnak az új búzájával és igyatok ennek új borából; és tegyen az Úr benneteket boldogokká és örvendezőkké a Jézus érdeméért. Ámen.

Mai tárgyamat az új, átdolgozott kiadású angol bibliából vettem, ahol ezt olvassuk: „A sokaság pedig követé őt, ő pedig üdvözölte őket”.(* A régibb angol fordítású bibliában az idézett hely így hangzik: „A sokaság pedig követé őt magához fogadá őket”. Az újabb fordításban: „A sokaság pedig követé őt és ő üdvözölte őket”, szemben a magyar bibliákban úgy a régibb, mint az újabb fordításban ez a hely egyaránt így „és ő örömmel fogadván őket”. A fordító.)
A különbség a régi és az új kiadás között e szavak közt található, hogy: „magához fogadá őket” és „üdvözölte őket”. Az új átdolgozású bibliában tehát tanulságos javítást találunk, amelyet evangyéliumi értelemben fel is fogunk használni.
A sokaság való dolognak vette, hogy Jézus el akar távozni és akkor kezdték az ő jelenlétét igazán jól megbecsülni, minél inkább féltek a távozásától. Nem tudták megkérdezni tőle, hogy hova megy, azt sem, hogy meddig marad el és el sem tudtak szakadni tőle, ezért tehát, mikor meglátták, hogy hajóba szállva elindul, megfigyelték azt az irányt, amerre a hajó tartott és utána siettek végig a part mentén, hogy szárazföldre lépésekor fogadják Őt. Nem volt elégséges előttük, hogy csak menjenek utána, hanem szaladtak és mikor az első falun átvonultak, megkérdezte a falu népe a futás okát; mikor aztán ezeknek megmondták, hogy a nagy próféta tengerre szállt és a másik partnak tart, akkor ők is csatlakoztak a futókhoz és a sokaság megnagyobbodott Mikor pedig a legközelebbi városhoz értek, a város lakóit nagy nyugtalanság fogta el a szalad? sokaság láttára és a kapukban és az utcákon állva kérdezték: „Mi az oka ennek a szorongató futásnak?” Midőn a választ megkapták, újból növekedett a sokaság száma, amely a tőle telhető legnagyobb igyekezettel törekedett előre, hogy valóban elérjék a partot, mielőtt az a hajó odaérne, melyben az Úr” Jézus tartózkodik. Mikor Jézus látta a sokaságot, ‒ bár éppen azért szállt hajóba, hogy egyedül legyen ‒ nem mutatta, hogy terhére volnának, nem fedte meg őket, hogy türelmetlenek voltak Vele szemben, hanem úgy olvassuk, hogy „üdvözölte őket”. Ha olyan lett volna, mint mi, akkor nem örvendett volna látásuknak, nem üdvözölte volna őket; csakhogy Jézus szívének nyájasságából kifolyólag örvendett látásuknak és őszintén ,,szívből üdvözölte őket. Ha pedig az Úr ezt a nagy tömeget üdvözölte ,,amely olyan alkalmatlan időben kereste fel, akkor nyugodtak és biztosak lehetünk afelől, hogy bármikor jövünk is hozzá, szívesen fogad bennünket; ettől eltekintve pedig egész életén át látjuk, hogy a bűnösöket szívesen fogadá és őket soha vissza nem utasította. Az Úr nyílt házat tartott mindaddig, míg e földön tartózkodott. El lehetett mondani életének, minden idejéről: „Ez a bűnösöket magához veszi és örömmel fogadja őket”. Az ő jelmondata ez volt: „Aki akar, jöjjön”. Ha némelyek közelebb akartak Hozzá jönni s nem kívántak csupán hallgatók maradni, hanem be akartak lépni tanítványainak körébe, akkor rögtön, kész volt, hogy őket magához fogadja. És ha voltak sokan olyanok ,,kik nem akartak Vele szorosabb összeköttetésbe lépni, akkor ez azért volt, mert képtelenek voltak jönni s nem pedig mintha nem akarta volna őket elfogadni. A vámszedők és a bűnösök közeledtek Hozzá; a pillantása már hívogató volt, ujja integetett, szeme meggyőzően beszélt, kitárt karjai kértek, egész személyisége, egyénisége mindenkit vonzott magához. Az ő szeretetének ajtaja előtt nem hevert egy mérges, vad kutya és éppen úgy nem volt őrizője sem ajtajának, amely távol tartsa lakásától a meg nem hívottakat, ellenben az ajtó tárva-nyitva volt, a bejárat fölött pedig fényes betűk tündököltek: „Jertek mind és legyetek üdvözölve!” Ez a tárgya a mai beszédemnek és őszinte kívánságom az, hogy egyesek, kik féltek eddig Hozzá közeledni, ösztönözve legyenek a közeledésre, hogy mihamarább meghallják az üdvözlést, amely nekik szól.
Elsősorban annál a tárgynál fogunk időzni, hogy Jézus mindenkit üdvözöl, másodszor bátorítólag fogjuk ezt használni kereső lelkek számára és harmadszor pedig, mint egy olyan tant fogjuk megtekinteni, amely bennünket, tanítványait arra oktat, hogy miként viselkedjünk azokkal szemben, kik Jézust keresik.
Bárcsak a Szentlélek Isten segítségül jönne nekünk, mikor első sorban is annál a tárgynál időzünk, hogy Jézus üdvözli azokat akik keresik őt.
Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy az Úr minden hozzá közeledőt minden időben elfogad. A szövegben felemlített idő egyike volt a legalkalmatlanabbaknak. Jézus nyugalmat keresett tanítványai részére, akik különböző városokban és falvakban prédikáltak és csodákat vittek végbe ezek a tanítványok az elért eredmények által meglehetősen felemelkedtek önérzetükben és szükséges volt számukra, hogy kissé visszavonulva a dolgot áttekintsék és nyugodtabb kedélyhangulatba kerüljenek Eltekintve pedig ettől, fáradtak is voltak, mert a nép annyira szorongatta őket, hogy néha még testük szükséges felfrissítésére sem marad idejük; a nyugalomra tehát feltétlen szükségük volt, nehogy ez a néhány ember, akik tulajdonképpen a gyülekezetnek és a világnál reménységét képezték, idő előtt kiessenek helyükből. Ezért bocsátotta őket a Mester egy hajóba, hogy ezen eltávozhassanak és a pusztában a magányt élvezzék. Mindenképpen szükségük volt a nyugalomra az erejüket túlfeszített munkásoknak. Azután volt egy nagy bánatuk is még pedig a Keresztelő János lefejeztetése és azt gondolták, hogy ha kissé visszavonulnak, úgy enyhet találnak fájdalmuk csillapítására. Ugyanekkor pedig maga az Úr is kereste az egyedüllétet, mert Heródes mindenáron látni kívánta Őt, már pedig eme jeles királynak a látása még akkor sem volt kívánatos, mikor a legjobb hangulatban volt. Lehet hogy meghallgatta volna Jézust is, miként Jánost meghallgatta és mikor az érte feltámadt kíváncsiságát lecsillapította, akkor életét vette volna talán vagy pedig az is lehet, hogy akadt volna egy új Heródiás, aki felingerelte, hogy ölje meg a prédikátort, mert a palota hűs termeit tüzesen forróvá tette a buják és a paráznák számára. A mi Mesterünk ideje akkor még nem következett el, hogy egy királyi palotában közszemlére kiállítsák vagy hogy egy király tehetetlenségének és vérszomjának áldozata legyen. Ezért kereste fel a pusztát, habár csak rövid időre. Nagyon kellemetlen volt tehát, hogy egy ily nagy tömeg követte Hát ne tudjanak, sehol sem megpihenni a munkások? Ne tálaljának sehol sem egy kis időt a magányra, melyre oly nagy szükségük volt? Nem csodálatos-e, hogy az Úr ily időben ezt a telhetetlen tömeget üdvözölte és örömmel fogadta?
Azt hiszem, hogy az Úr ezenkívül megbeszélést akart tartani az apostolokkal arról, amit tettek és arról, amit a jövőben tenni akarnak és tenni fognak. Lehet, hogy azután időt akart szentelni annak is, hogy velük egész külön imádkozzék. Minden nagyobb cselekedetének végrehajtása előtt azt olvassuk Róla, hogy visszavonult imádkozni és éppen úgy ‒ biztosak lehetünk benne ‒ a cselekedet végrehajtása után is imádkozott. Természetes volt előtte az, hogy a jó magot tovább is gondozza, amit az apostolok oly eredményesen elszórtak. Csakhogy nem volt szabad békét és nyugalmat élveznie, mert a sokaság már ott állt a parton, mielőtt ő még rátette volna a lábát. Az apostoli zárt tanácskozás megszűnt és egy hatalmas népgyűlésben folytatódott a mezőn, a szabad ég alatt. A Mesternek és tanítványainak egyszer sem engedtetett meg, hogy fontos és komoly megbeszéléseket folytassanak az Isten országának dolgairól, mert már jön a nagy tömeg, tarkán keverve, egymást szorongatva és az Úr tanítványaival egyetemben mihamar központja lett egy nagy népcsoportnak. Nyugalomról, csendről, szent társaságról nem lehet már szó; most csak beszélni, gyógyítani kell, a tömeget megvendégelni és ezzel aztán ki is merül az egész nap. Az Úr barátságosan, nyájas örömmel üdvözölte a sokaságot; türelemmel és oly megértéssel szemlélte a nagy tömeget, mint egy csapatparancsnok nézi végig a katonáit szemle alkalmával. Nem vesztette el a türelmét velük szemben, nem volt ingerült az ő tapintatlanságuk miatt, sőt ellenkezőleg, mintha még ő hívta volna, még ő küldte volna ki hírnökeit, felszólítva mindenkit, hogy jöjjön, annyira kész volt arra, hogy rögtön fogadja őket. Szinte csodálatos, hogy nem mondta ezt: „Menjetek ezúttal dolgaitok után; ha majd alkalmas időm lesz, hívatlak benneteket.” Valahol hallottam már e szavakat, bár a Mester soha sem használta azokat. Halasztásról vagy elutasításról csak nálunk lehet szó, Krisztusnál sohasem. Milyen szomorú, hogy az emberek oly gyakran kérnek halasztást, mikor ezzel szemben Krisztus még a legalkalmatlanabb időben is kész arra, hogy a hozzájövőket üdvözölje.
Engedjétek meg, hogy bemutassam az igazságot néhány oly jelenlevőnek, akik még nincsenek megmentve. Jöjjetek Jézushoz, amikor csak akartok, mindig elfogad benneteket. Bármily dolgai vagy gondjai legyenek is, de mikor Hozzá jöttök, mégis örömmel lát és üdvözölni fog titeket. Az Isten szentjei egybesereglenek a közös asztalnál, ez az asztal pedig nem arra rendeltetett, hogy a megtéretlenek kegyelmi eszköze legyen, mert senkinek sincs joga ez asztalhoz ülni, mint azoknak, kik a Krisztusban vannak. Az úrvacsorának nem megtérés, hanem nevelés, hitbeli erősödés a célja és azért rendeltetett, hogy azok, akik Istennek élnek, ott tápláltassanak és hogy azok a jelképek Krisztus testére és vérere emlékeztessék azokat, akik lelki táplálékukat Ő általa, nyerik. És ha egyesek mégis csak szemlélni akarnának vagy pedig, ha jogtalanul betolakodva részt vennének azon, akkor azok még sem vehetnek érzelmileg is részt; a szentek közösségében. A Krisztus szíve soha sem lehet úgy telve övéinek szeretete iránt, hogy fülei nem hallanak meg az alázatosak és a megtört szívűeknek Hozzá felhangzó kiáltásait. Ha komolyan keresed Őt és ha meg akarod találni, akkor meg is fogod találni, csak ne hagyj fel szándékoddal.
Talán vannak itt olyanok, akik átéltek olyan időket, mikor a Szentlélek szele erősebben fújdogált és a lelki ébredések sűrűek voltak. Gondoljatok arra a magasztos időre, mikor az Isten hatalma oly közel volt. hogy az embereket meggyógyította és sokan, miként tudjátok is, meggyógyultak. Ott ültetek azok mellett, akik az üdvösséget a Krisztusban keresték és meg is találták, ti azonban nem kerestetek semmit és nem. is találtatok semmit; ha pedig mutattatok is valami megindultságot zörgetéstek mégis nagyon gyenge és bátortalan volt, ennek következtében nem közeledtetek Hozzá és így nem is nyertetek örömet és békét lelketek számára. Az ébredés szellője azonban elmúlt és a kegyelem áradása után ismét apály következett, amikor is, miként az elmúlt esztendő, olyan időszakhoz érkeztetek, mikor az aratásnak vége van; a nyár elmúlt és ti mégsem vagytok megmentve. A falevelek elsárgulva lehullanak és emlékeztetve az elmúlásra, arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem vagytok megmentve. Számtalan alkalmatok volt az áldás elnyerésére és ti még sem nyertétek meg. Immár a nap végéhez értetek és lassan-lassan beköszönt az este, de még mindig nem vagytok megmentve. Reménységtek még mindig lehet, mert az Úr szíves látása hosszú és állhatatos. Ha valamely láthatatlan fonál arra kényszerít, hogy a Megváltót keressétek, akkor engedjetek szelíd kényszernek, mert Jézus elfogadja az embereket a legvégső határnál és legutolsó alkalommal is. Az idő elmúlhat, de még mindig nincs nagyon késő. Jöhettek Krisztushoz éjfélkor épp úgy, mint délben, reggel, mii este és sohasem fogjátok azt tapasztalni, hogy az ajtók zárva vannak, vagy azt hallani, hogy „Távozzatok most tőlem”. Még ha a rendes kegyelmi eszközöket nem is érzitek és azok a férfiak, kiket Isten megáldott, máshová távoztak is, még akkor is jöjjetek csak Krisztushoz, mert örömmel lát titeket; mert nem volt és nem is lesz a földön soha olyan óra, amikor Krisztus elutasítaná azokat, akik utána vágyódtak. Nem olvastátok soha sem ezt a bibliai verset: „Minden, amit nékem ad az Atya, én hozzám jő és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” Nem tudtok semmit erről a versről? Itt nincs semmi előírás a csendes éji vagy a kora reggeli órák részére. Bármikor akar egy lélek Krisztushoz közeledni, az Úr soha sem fogja ezt a kívánságát elutasítani.
Előfordulhat az is, kedves barátom, hogy azt gondolod, igen alkalmatlan most az idő
Krisztushoz jönni, mivel mostanában estél bele egy csúnya bűnbe. Azt mondod: „Azt akarjátok talán, hogy piszkos kézzel és fekete szívvel jöjjek Krisztushoz?”
Igen, azt akarom, hogy rögtön jöjj Hozzá, hogy odafuss, úgy miként a gyilkos rohan tettének színhelyétől a legközelebbi menedékvárosba, úgy amiként van, a vértől meg gőzölgő kézzel, Felteheted elém esetleg azt a kérdést, amely az általános felfogásnak lehet a kifejezője, hogy: „Nem kell-e nekem bizonyos ideig várakoznom, amíg tömérdek bűneimet megmosom?” Nem, kétszer mondom, hogy nem! Sokkal jobban félek az ily felületes, hamis mosásoktól, semhogy elhinném, miszerint azokat az idő megtisztítaná. Az igazságtalanságot az idő nem változtathatja meg, sem a bűnöket nem enyhítheti a legkevésbé sem; ha pedig mindennek dacára a lelkiismeretet mégis megnyugtatja, akkor ez a nyugalom hamis, gonosz és olyan, amelytől az embernek rettegnie kell. Jöjj Jézushoz addig, míg lelkiismereted sebei véreznek. Jöjj akkor, mikor a sebek a legrosszabb állapotban vannak, sem kimosva, sem bekötözve, sem olajjal megkenve. Mikor piszkos vagy, az a legjobb alkalom a mosdásra; és mikor egészen semmivé válsz és ezt a tudatot érzed is, akkor van a legjobb alkalom arra, hogy a Megváltóhoz siess. Saul Társisból avval a szándékkal indult el, hogy az Isten szentjeit üldözni fogja, hogy megkötözve Jeruzsálembe viszi és mikor Damaskus városát maga előtt látta elterülve a völgyben, kész volt, hogy mint egy tigris, oly vérszomjasán ugorjék az ott lakozó Jézus követőkre; de ott és akkor jelent meg az Úr neki. Nem felelhetett volna ő így a mennyből jövő szózatra: „Uram, engedd meg, hogy visszamenjek Jeruzsálembe, hogy ott bűnbánatot tartsak; engedd meg, hogy egy pár hónapig elrejtsem magamat az emberek elől és csak akkor jöjjek Hozzád?” Nem, Saul nem szólt így, hanem ott és akkor tért meg, habár evvel a legerősebb kísértésbe esett be. Semmi sem mutatkozhatott helytelenebbnek, minthogy Krisztus őt akkor és ott vette fel, mikor zsebében hordta a szentek elítélő levelét; de az Úr a? ő népének ezt a nagy ellenségét mégis üdvözölte, örömmel fogadta és örömmel fogad másokat is, akik ugyanilyen helyzetben és állapotban vannak. Kedves barátom, figyelmeztetni és kérni akarlak, hogy kelj fel és úgy, amint vagy, jöjj Jézushoz. Te szegény, elveszett fiú, kelj fel és hagyjad ott a moslékot, a disznók vályúját; ne várj addig, míg megmosod kezeidet, hanem eredj haza atyádhoz, aki meg fog mosni úgy, amint te soha meg nem moshatod magad. Ne várj semmit és senkire. A halasztás a legnagyobb veszedelmet hozhatja reád. Ez a pillanat illik legjobban a megtéréshez és a hithez. Jöjjetek most, mert az Úr arra vár, hogy kegyelmes legyen. Nem olvastam sehol sem, hogy az elveszett fiú, mikor belépett az atyai házba, alkalmatlan időben jött volna. Nem tudom, hogy este, kora reggel vagy délben jött-e haza, mert a példa nem nyújt erre felvilágosítást; de bármikor jött is, éppen abban az órában lépett be, mikor egy hizlalt ökör várakozott arra, hogy leöljék, egy gyűrű és egy díszes öltöny készen volt és az egész házban minden elkészíttetett arra, hogy ünnepet tartsanak az elveszett, de megtalált fiú örömére. Bűnös, siess Jézushoz, siess, bármily órában jöjj is Hozzá. A mi kegyteljes Urunk nem fog téged elutasítani, mert még azokat sem utasította el, akik a lehető legalkalmatlanabb időben jöttek Hozzá és azóta sem utasított el senkit; nincs tehát semmi okod a visszahúzódásra.
Ugyanez az igazság aztán más világításban is elénk állíttatik azzal a figyelmeztetéssel, hogy az Úr minden nemű és minden rendű Hozzá közeledő magához bocsátott. Nagy, tarka népcsoport volt ott és attól tartok, hogy nagyon kevesen, talán csak elvétve akadt egy-egy, aki valami magasabb, nemesebb cél miatt ment Krisztushoz. Kétség nélkül akadtak olyanok, kik azért jöttek, hogy hallgassanak, olyanok is, akik látni akartak, de nagyon sokan voltak, akik valamit elnyerni óhajtottak. Jézushoz jöttek, mivel betegek voltak és Ő meg tudta őket gyógyítani. Hallottam, hogy egyes felébredt lelkek így sóhajtottak fel: „Attól tartok, hogyha Krisztushoz megyek, akkor csak önző szándékok vezetnek ebben a tervemben”. Nem baj, vezessenek bármily önző szándékok, csak jöjj; mert ugyan miért megy egy koldus a házba, ha nem azért, hogy ott alamizsnát kapjon? Valamit nyerni, valamit kapni, ez az egyetlen elfogadható ok, amiért egy szegény bűnös Krisztushoz jöhet. Rettegés a kárhozattól, vagy félelem a bűntől vagy reménység a bűnbocsánatra, ezek az okok lehetnek azok, melyek Jézushoz űznek vagy vonzanak; bármily legyen is azonban az ok, a cél csak az legyen, hogy Krisztus kezét megragadjuk. Őszintén bevallom, hogy Krisztushoz először csak azért közeledtem, mert valamit akartam kapni tőle. Volt egy apostol is, aki így nyilatkozott: „Mi szeretjük Őt, mert Ő először szeretett minket.” Hallottam olyan szeretetről a Jézus iránt, amely teljesen ment minden haszonleséstől és azt hiszem, hogy ez tényleg lehetséges is és hogy egy keresztyén későbbi idejében teljesen kifejlődik erre a magaslatra; csakhogy először jöjjünk Jézushoz arra való tekintettel, amit kapunk Tőle; jöjjünk Hozzá azért, mert nem nélkülözhetjük Őt. Nincs más mód és nem is vezet más út Krisztushoz, csak ez. Azt mondhatná valaki: Nagyon alacsonyak ezek az okok. Lehet, hogy tényleg alacsonyak, de előttünk mégis hatalmasak. Krisztus minden körülmények között felszólít a hozzájövetelre, hogy nyugalmat és békét találjunk. Az Úr Jézus üdvözölte és örömmel fogadta a sokaságot, bármily alacsony és önző szándékok vezették és üdvözölni fog bennünket is, ha Hozzá közeledünk. Ha jövünk Krisztushoz csak saját magunkért, ha bűneink bocsánatát óhajtjuk tőle, ha azt akarjuk, hogy Isten gyermekeihez hasonlóvá tegyen minket, akkor ezek az okok nem kellemetlenek Krisztus előtt, sőt ellenkezőleg örömmel fogad bennünket.
Abban a tömegben, mely Hozzá jött, mindenféle emberek képviselve voltak, a többség azonban sietve és minden előkészület nélkül jött. Gyalog jöttek, ‒ amint olvassuk, ‒ szaladva. Nem volt idejük, hogy tisztességesen felöltözzenek és elkészítsék magukat. Amint sietve szaladtak a falvakon keresztül, mások is jöttek utánuk és így jöttek fej-fej mellett, egy roppantul kevert tömeg. Nem voltak úgy felöltözve, mintha Istentiszteletre készültek volna, nem hozták magukat rendbe, de most itt voltak és a Megváltó örömmel fogadta őket. Szeretném tudni, mennyi időre van egy embernek szüksége, hogy előkészítse magát a Krisztushoz jövetelre. Ha tökéletesen előkészítettétek magatokat arra, hogy Krisztushoz jöttök, mi értelme van ennek? Az előkészület a jövetelre egyszerűen ez: Ha üresek vagytok, megvan az előkészület arra, hogy megtöltessetek, ha betegek vagytok, akkor elő vagytok készítve a gyógyításra és ha bűnösök vagytok, elő vagytok készítve a bűnbocsánatra; más előkészületről nincs és nem is lehet szó. Nem szabad az evangyéliomot a törvény által hatástalanná tennünk, mert ha ezt akarnánk tenni, akkor azt kellene mondanunk a bűnösnek, hogy készítse magát elő a kegyelemre. Szegény, fáradt és beteg lelkek, jertek a Krisztushoz, úgy amint vagytok, bárhogy piszkoltátok is be magatokat az egyiptomi téglavetésnél, bármily porosak vagytok a megerőltető munkától, csak jertek, szabad leülnötök és enni a húsvéti bárány ételéből és ha ruháitok már csak rongyokban szakadoz le rólatok, jöjjetek úgy és majd megmosódtok annál a kútnál, amely Jézus Krisztusból folyik és akkor majd tiszták és fehérek lesztek. A tömeg, amely Jézushoz jött, minden előkészület nélkül közeledett Hozzá és ő mégis üdvözölte őket.
Nagyon sokan voltak ott, akik ellen az Úr különböző kifogást tehetett volna, különböző okok miatt, de a legtöbb ellen kifogást emelhetett a szegénységük miatt. Mindnyájuknak összevéve nem volt egy falat kenyerük sem. Olyan sietve, olyan rohanvást indultak útnak, hogy még egy napi eledelt sem hoztak magukkal és mikor Krisztushoz értek, feltétlenül szükségük volt, hogy egy pár óra múlva táplálkozzanak, mert különben tönkrementek volna. Ez egy züllött hadsereg, egy éhező tömeg volt, amit egyes finomabb emberek aljas csőcseléknek neveznek; Jézus azonban mégis üdvözölte őket és a legkisebb kifogást sem emelte rongyos ruházatuk vagy üres tarisznyájuk miatt. Ha meggondoljuk, hogy azóta milyen válogatósak lettek az ő szolgái, míg magának a Mesternek semmiféle ellenvetései nem voltak! Nemrégen hallottam egy olyan kijelentést, hogy valaki nem tudott az Istentiszteletre jönni, mert nem volt megfelelő ruhája. Igazán szeretném tudni, hogy melyek azok a ruhák, amelyeket az Úr Jézus előír, hogy a bűnös azokban közeledjék Hozzá. Tartok attól, hogy ha egyeseket itt meglátna, alig hinné, hogy azok a nyilvános Istentiszteletek számára öltözködtek fel, annyira fel vannak cicomázva; azt azonban nem hiszem, hogy valaha egy férfit vagy egy nőt elutasított volna magától, mert régi vagy mert foltos ruhában közeledtek volna Hozzá. Mit törődött ő a divatos, az utcai vagy az alkalmi öltözetekkel!? Az Úr Jézus a legkevésbé sem volt az, aki a gazdag uraknak vagy a szép hölgyeknek hízelgett volna. Nem volt olyan ruha, sem olyan kabát, mely az ő figyelmét felköltötte volna. Sehol az írásban nem olvasom, miszerint Jézus azt mondta volna: „Ne jöjjetek az én nemes személyemhez nagyon közel,?ti tisztátalan tömegek.” Sohasem húzódott el tőlük azért, mert szegényeknek és rongyosaknak tartotta őket. A legszebb gyöngyei azok voltak a prédikátori hivatásának, hogy „a szegényéknek az evangyéliom prédikáltatik.” Örvendett azon, hogy a szomjasak Hozzá jöttek és Nála vigaszt és üdülést találtak. Ezért tehát senki ne gondolja a maga szegénységét akadálynak a közeledésben. Ha nincs egy filléretek sem, amellyel jót cselekedhettek jöjjetek csak Krisztushoz ingyen, pénz nélkül és jót tesz veletek.
A sokaság közül sokat vissza kellett volna küldeni betegség mi mert a tömegben meglehetős nagy számban voltak ezek képviselve. Lehet, hogy nem volt joguk arra, miszerint az egészségesek közé keveredjenek, de mégis megtették ezt abban a reményben, hogy gyógyulást nyernek. Férfiak és nők voltak ott, akik tisztátalan betegségben szenvedtek, akiknek a zsidó törvények szerint elkülönített helyeken kellett volna tartózkodniok; mégis, mikor a tömeg Krisztushoz futott, ezek a szegény lelkek is velük jöttek és nincs példa arra, hogy az Úr valakit kiválasztott volna, akihez így szólt volna: „Nem fogadlak el téged, mert bélpoklos vagy!” Ah, milyen résztvevő pillantással tekinthetett a Mester a betegre és a szenvedőkre, akik ott voltak előtte, ki csúszva, ki térdelve, ki ágyában fekve és segítséget kértek Tőle. Állandóan körül volt véve betegekkel, úgy érezhette magát, mint aki mindig kórházban van, körülvéve a legrettenetesebb betegségekben szenvedőktől, de soha egyetlen egytől sem tagadta meg segítségét. Óh ti szegény és beteg lelkek, jöjjetek mindnyájan az én áldott Uramhoz, mert ő mindnyájatokat üdvözölni fog, bármikor és bárhogyan jöttök is.
És éppen így nem utasított vissza az Úr senkit sem az ifjúsága miatt. Krisztus tanítványai azt hitték, hogy ilyen szónokot csak azok hallgathatnak meg, akiknek van értelmük vagy pedig, akik koruknál fogva megérdemlik, hogy meghallgassák azt, amit mond; és mikor szülők gyermekeiket hozzá hozták, ez nem tetszett a tanítványoknak: a Mester azonban örömmel fogadta őket és azt mondta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket és ne illessétek őket, mert ilyeneké a mennyeknek országa.” Kedves leánykák és fiúcskák, Krisztus nem akar titeket félretolni és várni addig, míg idősebbek lesztek, hanem örömmel lát titeket, úgy amint vagytok. Ismerek egy pár kedves kicsikét és örvend szívem örömömben, ha látom, hogy az Úr milyen édesen gondoskodik róluk. Nemrég hallottam egy megható történetet egy szegény kis fiúról, aki nem messze lakott tőlem. Barátaink közül néhányan összejövetelt tartottak egy helyen, ahová ez a fiú egyszer elment és megkérdi:
‒ Kérem szépen, szabad nekem is bemennem?
‒ Ha megmosod az arcod és kezeid, akkor igen.
‒ Köszönöm, rögtön megteszem.
Elment, megmosdott, majd mihamar visszatért és elfoglalta helyét. Rendkívül figyelmes hallgató és buzgó látogató volt. Bárha alig volt még tizenkét éves, mégis nagyon szerette az imaórákat és mindig megjelent azokon. Egy este így szólt a gyülekezet vezetőjéhez:
‒ Kérem uram, szabad nékem imádkoznom?
Az igenlő felelet után úgy kitárta szívét ez a szegény kis gyermek Isten előtt, hogy mindenkire, aki csak hallotta imáját, mély benyomást tett. Egy este, mikor a szobából kiment, kezet adott a házigazdának és így szólt:
‒ Jó éjt! Talán már nem is találkozunk addig, míg a mennyben nem látjuk egymást.
Ezek a szavak akkor csak prófétailag hangzottak, de a legközelebbi imaóra előtt halálra gázolta a szegény gyermeket egy teherkocsi és az a kedves, fiatal lélek felrepült a Mindenható trónja elé Jézushoz, akit oly nagyon szeretett. Milyen édes öröm volt mindazoknak, akik ismerték őt, tudni, hogy most ott áll a mennyei seregek közt és mindenkor láthatja az Isten arcát. Örömmel mondhatom, hogy mi folytonosan felveszünk fiúkat és leányokat a gyülekezetbe. A gyermekek jámborsága nem ismeretlen dolgok előttünk; és a legkevésbé sem tapasztaljuk, hogy különös nehézségeket okoznának, mert ők képezik a mi örömeink egyik forrását. Kedves gyermekek, egy cseppet sem aggódjatok Krisztushoz jönni, mivel kicsinyek vagytok, mert Jézus azt mondta a nagy embereknek, hogyha nem veszik fel őt úgy, mint a kis gyermekek, akkor nem mehetnek be a mennyek országába. Azt mondta: „Akik korán keresnek, megtalálnak engem.” Jöjjetek tehát mielőbb Hozzá!
Voltak aztán olyanok is a tömegben, akik ellen Jézus azt a kifogást emelhette volna, hogy már öregek. Alig látják már az utat, támolyognak, mankóra van szükségük, félig vakok, félig süketek és minden tagjuk már nagyon gyenge. Természetes lett volna, ha Jézus így szól e szegény öreg lelkeknek: „Mit tegyek veletek, kiélt, öreg teremtményekkel? Menjetek és töltsétek el a nap hátralévő részét is ott, ahol a többit eltöltöttétek. Miként gondoljátok azt, hogy hozzám jöttök, mikor már nehéz értelműek, gyengék, bénák és vakok vagytok? Miként lehettek ti a kereszt harcosai?” De magasztalva legyen az Úr, a mi édes Megváltónk elfogadja az aggokat is és az öregeket barátjaivá teszi és megdicsőíti önmagát a gyengék, a töpörödöttek megkegyelmezésében. Kedves öreg barátom, ha mindjárt tizenegy óra van is, az Úr mégis elhív a szőlőjébe és jutalmad ugyanaz lesz, mint azoké, akik korán reggel elmentek dolgozni. Jöjj és ne tarts semmitől!
Kifogást tehet még valaki azzal, hogy megérti, mikor az Úr ifjakat és öregeket elfogad, de mikor egy bűnös jön Hozzá, aki nagy bűnöket követett el, azt valószínűleg elutasítja. A dolog nem áll így. Azok, akik Krisztushoz jöttek, gyakran nagy bűnösök voltak és ő mégis elfogadta őket. Megfigyeltétek-e már valaha, hogy a legutolsó, akihez Krisztus halála előtt szólt, a gyilkos volt ott a keresztfán és a legelső, akivel feltámadása után beszélt, Mária Magdaléna volt, az, akiből az Úr hét ördögöt űzött ki? A Megváltó öröme az volt, hogy a bűnösök bűnöseihez közeledett, hogy azok nyomorúságait meggyógyítsa és őket szeretetteljes szívébe felemelje. Úgy, hogy végeredményben ugyanarra térek vissza, amiből elindultam, miszerint az Úr minden Hozzá közeledőt elfogad.
Még egyszer: az Úr minden közeledőt örömmel fogad és üdvözli okét. Nemcsak megengedte, hogy az emberek Hozzá jöjjenek és nemcsak eltűrte az ő jelenlétüket, hanem „örömmel fogadta őket.” Mikor látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok, egész szívét nekik adta, hogy jót tegyen velük. A sóvárgó pillantások felkeltették rokonszenvét és végtelen szeretetének forrásai felfakadva áthatották egész természetét, úgy hogy „megszáná a sokaságot.” Bebizonyította cselekedeteivel, hogy örömmel látta őket magánál. Beszélt nekik Isten országáról, meggyógyította azokat, akiknek szükségük volt a gyógyításra és enni adott több mint ötezer embernek. Nem tett senkivel sem kivételt, mindenkit üdvözölt, mindenkinek örült, tanította, gyógyította, táplálta és egyforma nyájas pillantásokkal tekintett mindnyájukra. Nem utasított e senkit és nem mondta senkinek sem: „Te elmehetsz utadra, semmi közöm sincs veled!” Nem mondta ezt senkinek sem és mindenki egyformán érezte, hogy az Úr örömmel látja őket. És éppen így van ma is A mi drága Mesterünk boldog, hogy a bűnösöket elfogadhatja és részvéte teljesen feléjük fordult; örül, ha azok Hozzá jönnek; megsokasítja áldásait azokon, akik bizalommal tekintenek Reá; mindent megtesz nekik kérésükön és értelmükön felül, kivétel nélkül, abból az egyetlen alapból kifolyólag, hogy „aki hozzám jön, azt semmiképpen nem vetem ki.”
Evvel aztán odaérkeztem beszédem második részéhez, mikor is a bátorítással akarok foglalkozni. Ha Jézus Krisztus e földön jártában mindenkit üdvözölt, aki csak Hozzá jött, bármikor jött is, akkor ugyanezt fogja megtenni veled is, kedves barátom, ha most közeledsz felé; mert a körülmények jóformán teljesen ugyanazok. Ugyanabból a fajból való vagy, mint azok, akiket Jézus örömmel fogadott. Nem voltak jók semmire sem; nem tudtak önmaguk megállani és nem is tudtak valami összeget magukkal hozni, hogy esetleg jóindulatát megváltsák. Nem hasonlítasz-e te is ezekhez? Nem vagy-e egy közönséges bűnös? Biztos vagyok abban, hogy épp olyan lelkeket tudnék ma előállítani, mint amilyeneket Krisztus akkor örömmel üdvözölt. Nem akarok érzékeny dolgokat feltárni, de azért mégis azt a bátorságot veszem magamnak miszerint megkérdem: Tolvaj vagy? Ha igen, akkor jusson eszedbe, hogy a lator ott a keresztfán üdvöt és békét nyert Krisztusban. Vagy talán tisztátalan, parázna vagy? Ne felejtsd el, hogy Dávid házasságtörő volt és kegyelmet talált, az Úr Jézus pedig megbocsátott annak a parázna, bűnös asszonynak, aki Őt oly nagyon szerette. Az embereknek azon fajtáihoz jött Krisztus, akik igazságtalanok,, tisztátalanok és istentelenek voltak és ezeket akarta megkeresni és üdvözíteni.
Azután vegyétek tudomásul, hogy ugyanaz a Megváltó van itt ma is. Jézus Krisztus ma épp oly kegyelmesen megbocsátja a bűnt, mint megbocsátotta e földön jártában. „Hogyan lehet ez ‒ szól valaki ‒ hiszen az Úr a mennyben van?” Ez úgy van, csakhogy senki sincs, aki azt tudná állítani, hogy valaki valamit elvesztett azáltal, mert Krisztus a mennybe ment. Jézus nem ejtette el részvétét, nyájasságát az emberek iránt, sem örömét afelett, hogy az embereket megáldhatja. Az Úr ugyanaz a Megváltó fenn a dicsőségben, mint volt itt lenn a föld porában. Meghívlak, kedves barátom, a közeledésre, habár esetleg ugyanazokban a fogyatékosságokban szenvedhetsz, mint ezek az emberek. Jöjj úgy, amint vagy és jöjj ugyanazzal a várakozással, amilyennel ezek jöttek, mert ezek csodákat vártak és kaptak is. Jézusban még ugyanolyan indulat van, mint akkor volt, mikor a bűnös asszonyra nem vetett követ és mikor gyilkosaiért imádkozott; a feladata még ma is ugyanaz, hogy lelkeket mentsen és ezért üdvözli örömmel a hozzá, közeledőket. Mivel pedig te ugyanolyan állapotban vagy, jöjj és várd el ugyanazt az eredményt jöveteled miatt.
A fogadtatás, kedves barátom, melyet Krisztusnál nyersz, éppen olyan szíves lesz, mint volt ezeké az embereké. Mikor fordul elő az az eset, hogy az ember nem üdvözöl minden hozzá közeledőt szívesen? Olyankor, mikor olyasvalaki állít be, akit nem szeret, vagy akit nem hívott meg, mert nem óhajtja társaságát; szívesebben eltűri távollétét, mint jelenlétét. Ilyen eset azonban nem fordulhat elő az Úrnál, mert ő szereti ellenségeit és felkeresi háborgatóit. Gazdag és bő szeretet van benne a bűnös emberek iránt és meghallgatja azok kiáltásait a kegyelem után. Lehet, hogy néha nem láttátok örömmel a vendégeket, mert nincs elég eledeletek, amit eléjük adjatok. Panaszkodik is a jó háziasszony: „Inkább máskor jöttek volna.” Soha ilyesmi nem eshetik meg Krisztussal. Neki mindig van elegendő készlete és van elég eledele. Mindenki, akit az Atya Neki adott, jöjjön, mert nincs egy sem, akit elküldene azért, mivel nem tudja táplálni.
Akad néha olyan ember, aki vendégszerető volt, de megelégelte ezt és most így szól: „Ezek az emberek hozzám jönnek, esznek és isznak nálam s végül rosszat beszélnek rólam.” Az ilyen tények sohasem befolyásolták Jézust, házának ajtaja mindig tárva, asztala pedig megterítve volt. Tudta már előre a mi rossz viselkedésünket és vendégeinek helytelen cselekedete felett éppenséggel nem csodálkozott. Tudta, hogy azok nem érdemlik meg jóindulatát és nem is azért vendégelte meg őket, mert rászolgáltak volna, hanem azért tette mindezt, mert végtelenül kegyelmes volt és mert örömét találta abban, hogy a hálátlanokkal és a gonoszokkal jót tegyen. Azért tartja még mindig nyitva házának ajtaját, hogy azok, akik a romláshoz közel vannak, akik nem érdemlik meg jóindulatát, azokkal értesse kegyelmét. Jézus Krisztus örömmel fogad titeket, habár a társaság nem is fogad be tagjai közé. Van itt talán valaki, aki ebben kételkedik? Aki kételkedik, jöjjön és tegye próbára az Urat. Nincs ember, nem volt és nem is lesz, aki azt mondhatja: „Közeledtem Krisztushoz, de Ő elűzött magától.” Elmehettek a pokol tornácai közé, felkutathatjátok annak minden zeg-zúgát és nem fogtok találni egy embert sem, aki azt mondhatja: „Hittem Jézusban, de ő nem akart engem megváltani.” Jöjj Hozzá, barátom és ha elvet tégedet, akkor te leszel a legelső az ég alatt, akit Jézus ellökött magától. Közszemlére fogunk tenni, mint kiállítási tárgyat fogunk mutogatni, mint az első embert, akit Jézus nem akart megmenteni és azután beszüntetem foglalkozásomat és szájamat soha többé bizonyságtételre meg nem nyitom. Ilyesmi azonban nem történt még meg és nem is fog megtörténni. Jöjj és meglásd, örömmel lát magánál. Jézus üdvözölte a sokaságot és üdvözölni fog téged is és ezt bebizonyítja avval, hogy megteszi éretted ugyanazt, amit értük megtett. Megtanít az Isten országának ismeretére, a megtérésre, a hitre, megtanít olyan behatóan, hogy szíved teljesen megváltozik, megújul és belőled egy új teremtmény válik. Sőt nemcsak tanítani fog, hanem meg is szentel. Bármit ront rajtatok a betegség, jöjjetek csak a Mesterhez, ki meggyógyítja a félelem bénaságát, a bűn sebeit, a nyomor kiütéseit. Jézus az a nem tévedő orvos, aki mindenkit meggyógyít. Nemcsak meggyógyít, hanem táplál a mennyei kenyérrel; olyan eledelt nyújt néktek, amely jobb, mint az angyalok tápláléka és mindazt megadja, valamit csak kívánsz. Ennyiben igyekeztem kedélyteket felbátorítani. Vajha a Szentlélek Isten, áldást és erőt adna szavaimra.
Beszédem harmadik részében aztán mint tanítást fogjuk használni a felolvasott szöveget. Kedves barátaim, ha Jézus Krisztus mindazokat üdvözli, akik Hozzá jönnek, akkor mi, kik neki követői vagyunk, utánozzuk példáját és lássuk örömmel mindazokat, kik az Urat keresik. Bármi legyen is az indító okuk, mihelyt látjuk, hogy jönnek a népek az Istentiszteletre és különösen, ha látjuk, miszerint egy kissé meg is vannak hatva, üdvözöljük őket örömmel. Igen csúnya dolog az, mikor bejönnek ide az idegenek és úgy tekintünk rájuk, mintha vadállatok volnának; senki sem kínálja meg őket üléssel, állhatnak addig, míg majd összeroskadnak és eljárhatnak esetleg hónapokig, míg valaki egy szót szólna hozzájuk. Kérlek nagyon titeket, ne cselekedjetek így, hanem nézzétek meg a mellettetek ülőt és ha tudjátok, miszerint még nincs Krisztusnál, beszéljetek neki Róla. Nemrégiben volt a vidéken egy hatalmas szél, amely sok gyümölcsöt lerázott a fákról; csakhogy a szél által levert gyümölcsökben nincs sok köszönet. Bray Vilmos (angol hitszónok) mondta egyszer: „Legjobban ízlik az a gyümölcs, melyet kézzel szedünk magunknak;” ‒ és erre vonatkoztatva hiszem azt, hogy a legjobb megtértjei e világnak azok, akikre szeretetteljes szívek várnak, akikért imádkoznak és akikért aggódnak. Előfordul néha, hogy egy-egy hatalmas prédikáció, egy erős rázás által sok gyümölcs lehull a fákról, amelyeket szinte csak az erőszak hozott le és ezért nincs is sok köszönet bennük; hanem azok, melyeket egyenként szedtek le, amelyekre gondot viseltek, amelyekért aggódtak, állapotukat megfigyelték, nevekedésüket ellenőrizték, ‒ ezek a legédesebb gyümölcsök, és méltók arra, hogy örvendjetek nekik. Tartsátok szemetek előtt azonban azt a szabályt, hogy mikor gyümölcsöt mentek szedni, mosolygó arccal menjetek. Az emberek sokkal hamarabb jönnek derültség által Krisztushoz, mintha csupa levert arcokat látnak. Jézus üdvözölte a Hozzá közeledőket; pillantása azt mondta: „Örvendek, hogy látlak.” úgy látszott, mintha azt mondta volna azoknak, akik visszavonultságában felkeresték: „Nem hívtalak éppen most magamhoz, mivel egyedül óhajtottam lenni; mivel azonban oly őszintén és buzgón kerestetek, kész vagyok szolgálatotokra állani és mindazt megtenni értetek, amit csak tudok.” A lelkek megnyeréséhez sokszor van szükség mosolygó arcra. Nem tudom, hogy olvastátok-e azt a kedves történetet, amely nem rég jelent meg a lapunkban és árról szól, hogy egy derült mosoly által miként nyerettetett meg hét lélek az Isten országa számára. Egy anglikán pap a templomba menő útján többek közt egy ablak előtt haladt el. Az ablakon bepillantva egy kicsike gyermeket látott, akit két kar tartott; ő rámosolygott a gyermekre, az pedig vissza. Egy más alkalommal szintén arra ment el, a gyermek ismét ott volt és ő újra rámosolygott. Nemsokára aztán megfigyelték, hogy mikor szokott ott járni az ablak előtt és akkor mindig odahozták a kicsikét. Nem tudták, hogy kicsoda lehet az az úr.* (Az anglikán papok, egyházi öltönyeiket, csak a templomban, veszik magukra. Utcán csak rendes ruhában járnak. (A fordító)
Egy napon aztán a két idősebb gyermek utána ment és megfigyelték, hogy hova megy minden Vasárnap. Bementek a templomba és mivel ott meggyőző módon prédikált, elmondták szülőiknek megfigyelésüket, akik aztán a legközelebbi alkalommal maguk is a templomba mentek. És így aránylag rövid idő alatt egy olyan család, amely semmit sem törődött lelke üdvével, a Megváltóhoz jött, mert a prédikátor rámosolygott a kis gyermekre. Nem hallottam sohasem arról, hogy valaki a mennybe ment volna azért, mert mogorva tekintettel járt-kelt e földön. Akadnak egyes csodálatosan jó személyek, akik úgy járnak e földön, mintha mindenkibe be akarnák ékelni a félelmetes tiszteletet a vallás iránt; tényleg hasonlítanak is egy sötét téli éjszakához, mikor a hold is elrejtőzik; senki sincs, akiben vonzalmat vagy kedvező benyomást, ellenben annál többen, akiben ellenszenvet tudnak felkelteni. Láttam nemrég egy mentőövet, élénk, tündöklő színekkel befestve. Mennyire alkalmas volt ez arra, hogy a homályos tengerre kivessék, hogy egy fuldokló meglátva, segítségét nyerje benne. Lehet, hogy egy közönséges mentőövet nem venne észre, de ez olyan feltűnő, oly tündöklő színű volt, hogy észre kell vennie. Vonjátok be életeteket a derültség élénk színével, amely az öröm és a hitből nyert békéből van összeállítva. Mosolyogjátok be Krisztust a bánkódok, a szomorkodók szívébe. Ha a Szentlelket segítségül kéritek, akkor könnyen lehetséges ez.
Jézus üdvözölte a hozzá közeledő tömeget; tegyük meg ezt mi is. Vigyázz, nehogy ilyen párbeszédet folytass:
‒ Üdvözülni akarsz, nemde?
‒ Igen.
‒ Jobban tennéd, ha jól meggondolnád a dolgot; tudod, hogy igen sok képmutató van manapság. És aztán nem igen vagyok meggyőződve a te őszinteségedről.
Beszélj igazán, azt akarod, hogy Jézus megmentsen? Ha azután a kereső lélek azt kérdi:
‒ Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?
Akkor ne felelj így kemény szavakkal:
‒ Ne izgasd fel magad. Maradj nyugton és engedd, hogy az evangyéliomot tiszta, érthető módon eléd tárjam, nehogy megcsald magad. Remélem, hogy a te kívánságod nemcsak rendellenes felizgulás, hanem tényleg a lélek gyümölcse. Nekem mégis az a kötelességem, hogy megpróbáljalak.
‒ Ha a szíved helyes állapotban volna, akkor a mennyországba vezetted volna ezt az embert úgy, hogy még a felét sem intézted volna hozzá e kutató. kérdéseknek. Fogadd a közeledő lelkeket nyájas, szívből jövő üdvözlettel és nem hideg, gyanakodó kérdésekkel.
‒ Meg akarsz szabadulni bűneidtől?
‒Igen.
‒ Akkor jöjj és légy üdvözölve. Higgy az Úr Jézus Krisztusban és megszabadulsz. Jézusban hiszel, nemde?
‒Igen.
‒ Jöjj hamar, mert ő már vár reád; Ő kegyelmes lesz veled szemben is. Nem kell semmit sem tenned, csak bízni.
Csak egész egyszerű szavakban adtam elő e párbeszédeket, bár igen nagy fontosságuk van. Jézus, a mester üdvözölte a bűnösöket; vegye fel tehát Jézusnak minden szolgája a szeretet öltönyét és tárja ki az ajtó mindkét szárnyát minden belépő bűnös előtt. De talán nagyon kevés jóindulat van azokban, akik azt mondják, hogy keresnek? A megjegyzés kétségen kívül igaz, sőt lehet, hogy nincs semmi jó sem volt bennük. Nem kell-e tehát néktek is elfogadni őket?
Ha van itt valaki, aki irgalmasságot keres és azt nem találja, akkor figyeljen még arra pár szóra, amit mondani fogok, amikor be fogom bizonyítani, hogy örömmel üdvözöljük őt. Kedves barátom, te azt kérded: „Mit kell cselekednem, hogy üdvözöljek?” Hallottad már az evangyéliom feleletét: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözölsz”? Azt mondod, hogy ezt tudtad, csak azt nem tudod, hogy helyesen tudod-e. Figyelj ide, itt van egy kijelentés a számodra. Vegyed kezedbe az Újtestamentumot és keresd fel János evangyéliomának 5. rész 24. versét. Hajtsd be az oldal szélét és olvasd el akkor, ha hazamégy, kérlek mindnyájatokat, kik a Megváltót még nem ismertétek, hogy jegyezzétek meg ezt a helyet és olvassátok el egy párszor, olvassátok el többször, olvassátok ismét és ismét legalább egy óráig. Olvassátok el tízezerszer, ha szükség van rá, mert azt szeretném, hogy ez által megmentessetek. Meg vagyok győződve, biztos vagyok benne, hogy minden lélek megmentetik ezáltal, ha Isten erre áldását adja. íme, itt van az a vers: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.”
Micsoda magasztos kijelentés! Van itt valami a helyes hitről? Még árnyéka sincs.
Hagyjátok meg csak egy embernek a hitét, hogy igazán higgyen és akkor „örök élete van” (nézzétek csak meg jól, nincs ott hogy „lesz”, hanem hogy „van”). Nemcsak élete van, amely nagyon könnyen elvész, ha nem ügyel reá, hanem „örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általmegy a halálból az életre.” Szívd magadba ezt a. kijelentést, szegény lélek, mert ebben van a te megmentésed. Higgy Jézusban és üdvözülni fogsz. Vajha Isten segítene néked Szentlelke által, hogy hithez jöjj, mert akkor élni fogsz örökkön-örökké. Ámen.

Minden kétségen kívül tévedés fordult elő a bibliafordításnál, mert a felolvasott rész tizedik versénél, ahol azt olvastuk „a Krisztus ítélőszéke elé”, annak a helynek így kellene hangzania: „az Isten ítélőszéke elé”. Szinte merem azt állítani, hogy ez a szó „Krisztus” becsúszott csak e kéziratba, mivel Pál apostol Krisztusról szólt és szinte természetesnek tűnik fel, hogy ezt a gondolatmenetet tovább folytatva, ugyanezt a nevet használja. Pál nem azt mondta, hogy „Krisztus”, hanem azt, hogy „Isten”, de mindkét kifejezés alatt ugyanazon személyt értette. Az apostol tudta, hogy Krisztus Isten és ha mégis Krisztusról szól, akkor evvel nem tért el a tárgytól, ha őt „Isten” cím alatt említi. Szükséges volt reá nézve, hogy az „Isten” szót használja, mert elöljáróban akart szólni egy ószövetségi helyről, amely Isten uralkodásáról szól és amely az egész emberiség által elfogadtatik és elismertetik. Ez a hely így hangzik: „Mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé. Mert meg van írva: „Élek én, mondja az Úr, mert nékem hajol meg minden térd és minden nyelv Istent magasztalja. Azért tehát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.” Figyeljétek meg, kérlek, hogy mily erős bizonyítéka ez a hely Krisztus Istenségének, mert az egész hely Róla hangzik. „Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” És közvetlenül utána, ‒ anélkül, hogy megszakítaná a gondolatmenetet
‒ szól az apostol Istenről, amiből kitűnik, hogy ugyanegy személyről beszél, mikor Krisztusról és Istenről szól, mert az egyikre mondottakat vonatkoztatja a másikra. Egy másik helyen pedig egész nyíltan kimondja az apostol, hogy Krisztus az, aki a világot kormányozni fogja. Nézzétek csak meg a korinthusbeliekhez írt második levél ötödik részének a kilencedik és tizedik versét: „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, Neki kedvesek legyünk; mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett vagy jót vagy gonoszt.” Mindezekért tehát, ‒ bár „Isten” szónak kellene ott állnia ‒ értelem szerint mégis jó a Krisztus.
Igen fontos pont lett volna Pál részére, ha különbséget vont volna Krisztus és Isten között, már tudniillik, ha kétségei lettek volna istenségére nézve. Reánk nézve mérhetetlen nagy szükség lett volna, Krisztus hogy megóvjon attól, miszerint egy közönséges embert istenítsünk. Olyan távol van azonban, hogy fáradtságot vegyen magának arra nézve, miszerint párhuzamot vonjon Krisztus és Isten között, hogy ezt a két szót minden fontolgatás nélkül cserélgeti fel egymással. Ugyanegy lélegzet alatt beszél kettőjükről, amiből újra kitűnik, hogy egy és ugyanazon személy létezik a két elnevezés alatt. „Az Úr meg fogja ítélni az ő népét” és azután „...kérlek az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában...” (2Tim.4,1) „Íme, eljő a felhőkkel és minden szem meglátja őt, még akik által is szegezték.” (Jel.1,7) Az apostolnak ezt a kijelentését Krisztus ítéletéről egy ószövetségi jövendölés is bizonyítja, amely világosan egyedül Jehovára vonatkozik. Olvassátok csak el Ézs.45,22‒23 verseit és tanuljátok meg ebből, hogy a mi Úr Jézusunk a Jehova, imádjuk tehát Őt örömmel és boldogan, mint Megváltónkat és Istenünket, akinek dicséret és dicsőség legyen mindörökkön örökké!
Az utolsó ítéletről szóló tant, amelyről ma reggel beszélni akarok, bizonyos ok miatt hozom fel beszédem bevezetéseként. Pál úgy látta, hogy a keresztyének közt meglehetős mérvben uralkodik az a szokás, miszerint egymás ítélői legyenek. Tartok tőle, hogy ha Pál esetleg most közénk jönne, nem sok különbséget találna a jelenlegi és az akkori viszonyok között. Akkor ugyanis túlnyomó számban voltak a megtértek közt zsidók és mint ilyenek, régebbi vallásos szertartásaikat magukkal hozták a keresztyén gyülekezetbe is; azok, akik a szertartásos törvényeket áhítatosan megtartották, úgy érezték, mintha erőszakot vettek volna lelkiismeretükön, ha a törvény egyes pontjait a többiek nem vették figyelembe; és ha esetleg bizonyos szokásokkal fel is hagytak, amelyeket a törvény pillanatnyilag nem ítélt fontosaknak, de annál nagyobb gondot fordítottak mások megtartására, mint például a böjtök és az ünnepek napjaira. Egyes őszinte, de gyenge hívők afölött aggodalmaskodtak, amit ettek és a törvény utasításait a tiszta és a tisztátalan ételek fölött lelkiismeretesen be akarták tartani. Ugyanegy időben olyan tagjai volt?k a gyülekezetnek, amelyek állítottak és tagadtak egyes dolgokat; Krisztus eljövetele megszüntette az ószövetséget; az ünnepek és a böjtök mind csak előképek és árnyékok, amelyeknek a lényege Krisztus. Vagy nem mutatta-e meg az Úr éppen Péternek, az elkülönödés prédikátorának, hogy ettől kezdve immár nincs közönséges vagy tisztátalan? Azok a férfiak, kik erős hittel bírtak, gúnyolták gyengébb hitű testvéreiket, mintha azok tévtanokban hittek volna és ezáltal nehéz igát vetettek azok nyakába. A gyengébbek azonban így feleltek: „Nem, mi nem vagyunk hitetlenek, sem téves hitűek, hanem csak lelkiismeretesek, míg ti túlságosan igénybe veszitek szabadságtokat és evvel a mi érzékenységünket megbántjátok”. Ilyenképpen ítélték el a gyengébbek az erőseket és avval vádolták őket, hogy szabadságuk féktelenségbe ment át, míg ezzel szemben pedig az erősek sajnálkozással néztek le a gyengékre és még azt is kétségbe vonták, hogy ezek egyáltalán részesülnek-e a Krisztus szabadságában? Egyiküknek sem volt igaza, mert ítélgették egymást. Pál, aki maga szinte döntőleg odaállt a júdeai törvényeket fenntartó párthoz és aki minden tekintetben a tiszta és az egyenes útját mutatta a keresztyéni szabadságnak, mikor látta, hogy a civakodás szelleme tör magának oda utat, ahol a szeretetnek kellene uralkodnia, elszántan fellépett és odakiáltotta: „Ne ítélgessétek egymást; mit akartok az ítélettel? Jön majd egy nagy ítélet”. Szándékosan említette meg a jövendő nagy ítéletet, hogy így ennek óriási befolyását a lelkekre biztosítsa, különösen mikor az ítélő már az ajtó előtt van.
Engedjétek meg, hogy egy kevés ideig ennél a gyakorlati értékű pontnál időzzem, hogy így megláthassátok, miként bünteti meg Pál apostol az ítélkedés szellemét. Először is azt mondja nagyon helyes véleménnyel, hogy az természetellenes „Miért ítéled meg a testvéredet? Miért veted meg őt? Ne felejtsd el, hogy az, akit megítélsz és akit megvetsz, az a te testvéred. Azt mondtad annak a gyengébbnek, hogy neki nincs hite vagy hogy téves az a hit, amivel bír; te pedig annak az erősebbnek azt mondtad, hogy féktelen, mert a szabadságot élvezte, holott elfelejted, hogy ő a te testvéred”. Egyáltalán ha valakit bírálgatni akarunk, akkor azok lehetőleg ne legyenek azok közül valók, akik ugyanazt a zászlót lobogtatják, mint mi és akik lelki közösségben vannak velünk. Vagy nem egy családot képeznek- e az összes hívők, a Krisztus családját? Miért akarod tehát testvéredet megragadni és a magad ítélőszéke elé hurcolni, testvért a testvér ellen és ottan felelősségre vonni, sőt esetleg el is ítélni? Ha a világ ott kinn el is ítéli Krisztust, akkor ezt meg tudjuk érteni, mert a világ gyűlöli Mesterünket és gyűlölni fog bennünket is; de a keresztyén közösség határán belül nagyon kell ügyelnünk arra, hogy egymást ne bírálgassuk; inkább bocsássunk meg a gyengébbeknek, tűrjük el őket, semhogy tökéletlenségüket fedezzünk fel. Őrizkedjünk attól, hogy ott is hibákat keresgéljünk, ahol nem találunk. Adná Isten, hogy a tökéletes szeretet minden gyanú okot, rosszindulatot kiölne belőlünk, hogy teljes bizalmunk lenne egymáshoz és őszinték lennénk egymással és az Úrral szemben.
Az egymás megítélése tehát a keresztyének között először is természetellenes, azonkívül pedig megelőzése az ítéletnapnak is. Lesz majd egy nap, mikor az emberek megítéltetnek, ‒ megítéltetnek Sokkal helyesebb mérték szerint, mint ahogy ti vagy én ítélnénk, óképpen bitorolhatnánk magunknak azt a jogot, hogy az Isten ítélőszékébe ülve, az ítélendőket magunk elé állítva, mintegy próbát tartanánk ama rettenetes és félelmes órából? Az ítélet elég jókor fog eljönni; bárcsak kegyelmes lenne az Úr nekünk ama napon. Miért akarod te ezt az órát siettetni azáltal, hogy magad akarsz az ítélőszékbe lépni? „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, szól az Úr.” Ne igyekezzünk elhozni ezt az időt avval, hogy meg akarjuk kísérelni, miszerint a konkoly és a búza között különbséget tegyünk. A konkoly, amelyről az Úr egy példabeszédben szólott, annyira hasonlít a búzához, hogy a kettő között különbséget tenni nem lehet és ezért hangzott így a parancs: „Hagyjátok? hogy együtt nőjön mindkettő az aratásig.” Az aratás idején azután majd azt az utasítást adja az aratóknak, hogy válasszák szét az igazi búzát attól, amely csak hasonlít hozzá. Ránk vonatkoztatva tény az, hogy a szentek megítélik a világot, de a jelenre nézve az a szabály: „Ne ítéljetek semmit idő előtt” Különbséget tehetünk a külsőleg vétkes és a külsőleg tiszta dolgok közt, ama jelek szerint, melyeket az Úr adott nekünk és amelyek így hangzanak: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket,” azután: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” Mint a gyülekezet dicsőségének őrzői, kényszerítve vagyunk arra, hogy ezeket a szabályokat használjuk; de testvér és testvér között kik jelentéktelen dolgok felett különbözőképpen vélekednek, keresztyén és keresztyén között, ahol mindegyik engedelmeskedik a lelki keretének, nem szabad egymást kölcsönösen elítélni. Gondoljatok erre testvéreim! Van itt elegendő munka mindenki részére, hogy a vízbe vetett nagy hálót képesek legyünk partra húzni. Vagy mit tesztek? Leültök, hogy a jókat a hajóba tegyétek, a rosszat pedig kivessétek? Hagyjátok ezt a munkát későbbre; a fődolog most, hogy a hálót a partra tudjuk vonszolni. Feszítsétek meg összes erőtöket és úgy húzzatok. Mihamar itt lesz az az idő, hogy megnézzük munkánk eredményét a hamisakat az igazaktól elkülönítsük.
Eltekintve ettől, aztán nemcsak az ítéletbe nyúlunk bele, hanem beavatkozunk Krisztus hatáskörébe és jogaiba, ha a szenteket bírálgatjuk: „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt,” ‒ és ez lesz az igazi élet. Hányszor kellett már megjelennem embertársaim ítélőszéke előtt! Sokszor megtámadták a mi felfogásunkat, keresték azok indító okait; egy időben nagyon kifogásolták a mi viselkedésünket, beszédünket vagy azt a módot, ahogyan a gyülekezetben ügyeinket elintézzük. Valójában nagyon csekély fontosságú az emberek ítélőszéke előtt megjelennünk, szinte joggal vonakodhatunk attól, hogy megjelenjünk földi törvényszékek előtt, mert az ember nem Úr és nem vagyunk kényszerítve arra, hogy idézéseinek engedelmeskedjünk. Honnan ered az, hogy sok testvérünk van, aki Úrnak képzeli magát és maga elé idézi embertársait, hogy elítélje őket? Ismerek testvéreket, akik nemcsak hogy bírálgatják azon embertársaikat akikkel érintkeznek, ‒ és hozzá szigorúan bírálgatják ‒ hanem beképzelnek maguknak megfoghatatlan dolgokat olyan emberekről, akiket sohasem láttak, nem ismertek és csökönyösen megmaradtak eme felfogásuk mellett. Némelyek beképzelnek maguknak egyesekről olyan szavakat, melyeket az illetők soha nem használtak, mások pedig félreértés vagy meg nem értés miatt képtelenek valakivel megbékülni és így gonoszt gondolnak a szívükben. Úgy érzik, hogy őket kevésre becsülik és ezért vannak rossz véleménnyel bárkivel szemben. Próbáljátok csak egyszer magatokra erőszakolni ezt a véleményt, hogy titeket kevésre becsülnek és akkor rögtön azt veszitek észre, hogy mindenki lebecsmérel benneteket, aminek a következménye az lesz, hogy viszont a ti szívetekben is gyűlölet keletkezik mindenki iránt. Vannak emberek, kik különösen alkalmasak a fecsegésre, akik beszédjük által el tudják veletek hitetni, hogy Sodoma és Gomorában éltek vagy még annál is rosszabb helyen. Beplántálják szívetekbe azt az érzést, hogy mindenki, akit bizalmatokkal megajándékoztok, egy alávaló csaló, mindenki aki buzgó, egy közönséges haszonhajszoló, hogy minden hitszónok azt mondja nyilvánosan, amit titokban maga sem hisz és hogy minden szabad adakozó csak büszkeségből vagy hiúságból adakozik, úgy, hogy mindent összefoglalva, ti voltaképpen egy oly helyen laktok, ahol a nép tízezerszer gonoszabb, mint Júdás Iskáriotes volt. Mikor az ember egy ily csúnya tulajdonságú egyént végig hallgatott, akkor este hiába fekszik ágyába, nem képes aludni. Az egyedüli vigasz az, hogy semmi sem igaz mindeme csodálatos felfedezésekből. Ezek a jellemtelen, alávaló megnyilatkozások semmi mást nem jelentenek, mint az ítélgetésnek egy igen alacsony fokú megnyilatkozását. Miért tulajdonítanak oly sokat ezeknek? Minekutána úgy ti, mint én mindent megtettünk, hogy az ítélgetésektől menekülve, eme emberektől megszabaduljunk, ‒ ha legjobb oldaláról tekintjük meg ezt a dolgot, akkor nem más, mint kicsinye: gyermekjáték, ha pedig a legrosszabb oldalát tekintjük, akkor durva beavatkozás az Úr Jézus jogaiba, aki az egyedüli ítélő az anyaszent egyházban és aki rövid idő múlva mint a legfőbb Bíró el fog jönni mennyek felhőin és meg fogja ítélni ezt a világot.
Az apostol meglehetős erősen kifakad az Űr gyülekezetében meg nyilvánuló gáncsoskodás gonosz szelleme ellen és hogy erre halálos ütést mérjen, így szól: „Ez mind hiábavalóság; egyikőtöknek sem kell a másikat ítélgetni, mert mindketten, te a testvéreddel együtt, megjelentek: az Isten ítélőszéke előtt. A te bírálatodra semmi szükség nincsen, mert ha egy ember értéktelen, akkor a bíró majd elítéli azt; nem kell a mindenható jogaiba beavatkoznotok. Az Úr mindenesetre jobban tudja az emberek viszonyait, viselkedését és cselekedeteit, mint bárki e földön.”
De még valamit. A ti ítéletetek mindenképpen felesleges; az időtöket sokk?l jobban felhasználhatjátok, ha meggondoljátok, hogy most,, mikor oly szorgosan és szigorúan bírálgattok mindenkit, akiben csak egy kis hibát vesztek észre, azalatt ti magatok is észrevétlenül közeledtek oda, ahol egy nem tévedő szem fog ítélet alá vonni. Igyekezzetek tehát arra, hogy könyveitek rendben legyenek és minden tétel megfeleljen magáért. Ha megóvjátok saját szíveteket, melyből élet fakadhat; ha nyelveteket megőrzitek és féken tartjátok és ezáltal uralkodtok egész lényeteken; ha a jó cselekedeteket nyújtó alkalmakat felhasználjátok; ha felnéztek Uratok szemeibe, mint a rabszolganő néz úrnőjére, ha mindezeket megteszitek, akkor olyasmit tesztek, amely sokkal jobban kifizeti magát, mint a mások bírálgatása; sokkal jobban válik Isten dicsőségére; sokkal nagyobb hasznot hoz a gyülekezetre és sokkal inkább válik saját lelketek üdvére. Ezért mondja is végül az apostol: „mert mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.”
Testvéreim és nővéreim, élőtökbe tárom ezeket az igazságokat; ezek az igazságok mindenesetre inkább néktek valók, mint a világnak. Ez azoknak szól, kiknek van hitük, kik a Szeretet háztartásában bent vannak, akikhez van intézve az a figyelmeztetés, hogy ne ítélgessenek és minden abból az alapból kifolyólag, hogy „mindenki maga ad számot magáról az Istennek”. Nem tudom, hogy szükségtek van-e különös figyelmeztetésre a barátságtalan ítéletek miatt, azt azonban tudom, hogy figyelmeztetésre szükségtek van, mint ahogy minden gyülekezetnek szüksége van erre. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kell sokat szenvednünk e nagy bűn miatt; ennek dacára azonban mégis előfordul ez kisebb-nagyobb mértékben még mindig a hívők között. Nemrégen olvastam egy érdekes lapban egy igen jó megjegyzést a Jelenések könyvéről, amely jó hasonlatot ad a kezembe; a szerző azt igyekszik megmagyarázni, hogy miért nincs a Dán törzse megnevezve a mennyei jelenésekben azok között, melyekből tizenkétezer lélek lett kiválasztva. Az összes törzsek itt vannak, csak egyedül Dán hiányzik és Manasse törzse foglalja el az ő helyét. Azt mondja a szerző, hogy azért, mert Dán „ítélőt” jelent vagyis olyant, aki bíráskodik. Ezek a „gonosz gondolkozású bírák” (Jak.2,4) mindenkor sok csapást és bajt okoztak az Izraelnek; egy cseppet sem haboztak attól, hogy meg ne ítéljék és el ne vessék a testvérüket és mindent s mindenkit megítéltek,, kivéve csak önnönmagukat. Mindenki, aki a Sibbolethet nem tudta kimondani (Bír.12,6) úgy mint ők, azt elítélték, mint valami eretneket, akit nem szabad eltűrni, hanem amennyire hatalmuk kiterjed, lehetőleg kiirtani. Hiába volt az megírva: „Azért idő előtt semmit se ítéljetek; míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete”. (1Kor.4,5) Dacára minden előnyüknek, melyben e törzsnek része volt, mégis megtették azt, hogy rókákat összekötözve, farkaik közé tüzes csóvákat raktak és így felgyújtották szomszédjaik gabonakazlait, a vetéseket és az erdőket. Ez egy oly cselekedet, amelyet még Sámsonnál sem tudunk elfogadni, mikor ugyanezt cselekedte a filiszteusokkal. A Dán nemzetségének ez az előszeretete a rókák és a tüzes csóvák iránt, mint egy vörös fonál végighúzódott történetükben egész a mai napig. És így azután Dán, az ítélő helyett bírunk egy Manasséval, aki felejt; egy olyannal, akit bár testvérei eltaszítottak, az ő sértéseiket mégis eltűrte és elfelejtette és ezt mi jó cserének tartjuk. Ott fenn pedig az örök otthonban, az új Jeruzsálemben, ahol nincsenek hibák és fogyatkozások ottan Dán, a „földi kígyó” vagy a „fiatal oroszlán” nem fog helyet kapni. Ha esetleg némely dán nemzetségűek vagy dáni indulatúak ez hallják vagy olvassák, könyörögjenek kegyelemért, hogy szokásaiktól és rossz természetüktől megszabaduljanak.
Most azután rátérek beszédem tárgyára, a jövendő ítéletről szól tanra. Bárcsak az Úr bevésné ezt szíveinkbe. Fordítsuk gondolatainkat a jövendő ítéletre és vegyük figyelembe legelőször is azt, hogy ez az ítélet általános lesz. „Mert mindnyájan odaállunk az Isten ítélőszéke elé.” Ítélet alá esnek tehát az emberiség minden rendű és rangú tagja. Felelősségre vonatik az erősebb gyülekezeti tag is, aki szabadságában oly messzire ment, amennyire csak tudott messzebbre is, mint amennyire szabad lett volna Azt mondta hogy neki igaza van, hogy helyes az, amit tesz de voltaképpen csak a Krisztus ítélőszéke előtt tűnik ki, hogy igaza volt-e. Ítélet alá esik a gyengébb testvér is. Felelősségre vonatik ő aki oly szigorú és pontos volt: neki is meg kell jelennie a Krisztus ítélőszéke előtt, mert esetleg hibáztatta azokat, akik lelkiismeretük szabadságában bátrabban jártak el. A jámborság bármily magas foka sem szabadi meg eme utolsó vizsgálat alól és semmiféle gyengeség sem szolgálhat enyhítő körülmény gyanánt. Az az ember, aki egy talentumot kapott, éppen úgy felelősségre vonatik, mint az, aki tízet kapott. A gyenge keresztyének sok próba alól mentetnek meg az Isten kegyelme által, hanem ez utolsótól senki sem szabadulhat meg, sem a gyenge, sem az erős.
Azok az emberek, akik a gyülekezetben valamilyen hivatást töltenek be, felelősségre vonatnak ezért, miként ezt Pál apostol a zsidókhoz írt levele 13, 17. versében mondja is: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak telkeitekre, mint számadók.” És ismét: „Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az az, hogy mindenik hűnek találtassák ... aki ugyanis engem megítél, az Úr az.” Térdre hullva kérhetném a ti részvéteteket, hogy egy ily nagy gyülekezetnek prédikálhatok, azonkívül még egy sokkal nagyobb tömegnek, akikhez a sajtó útján szólhatok. Ki az, aki egy ilyen helyen hűnek találtatik? Azt hiszem, az összes prédikátorok könnyekkel a szemükben kiálthatnak hozzátok: „Testvérek, imádkozzatok értünk.” Legforróbb és legőszintébb kívánságom az, hogy ment legyek minden embernek a vérétől. Ha azt mondhatnám halálos ágyamon, amit Fox György mondott, hogy: „Tiszta vagyok, tiszta vagyok ...”, akkor ez szinte magába foglalná az egész mennyországot, amit csak kívánni tudnék. Vajha úgy tudnánk betölteni hivatalunkat, hogy végül képesek lennénk ilyen nyilatkozatra, mint Pál: „Ama jó harcot megharcoltam, a hitet megtartottam.” Ez az én lelkem legönzőbb kívánsága.
Igen, de csakhogy nemcsak prédikátorok, diakónusok, vének és olyanok, akik a gyülekezetben valami magasabb állást töltenek be, vonatnak felelősségre a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem a legkisebb tagok is, akik sohasem merészkedtek másra gondolni, minthogy gyülekezeti tagok legyenek. Nem lesztek képesek arra, hogy egyszer s mindenkorra elrejtsétek magatokat. Annak az embernek, akinek csak egy tálentomja volt, éppen úgy meg kellett jelennie ura előtt, mint annak, akinek tíz volt; mindkettőnek számolniok kellett cselekedetükről. A mi Urunk minden egyes szolgájának megmondja: „Vess számot sáfárkodásodról.” „Isten megítéli az igazakat és a hamisakat”, „mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” Nincsen arra alkalmam, hogy behatoljak az ítélet lényegébe, tekintettel az igazakra és a hamisakra, hanem hivatkozom arra a tényre, hogy az egész emberiség megítéltetik a Rómabeliekhez írt levél 2. része, 5. és következő versei szerint: „De te (ember) a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint. Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel; azoknak pedig, akik versengők és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, megfizet búsulással és haraggal. Nyomorúság és ínség lészen minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először, azután görögnek; dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először, azután görögnek. Mert Isten előtt nincsen személyválogatás.”
Micsoda óriási, tarka tömeg fog összegyűlni az ítélet napján, minden nemzetségből, népből és nyelvből! Lesznek ott mindenféle korú emberek. Lesznek gyermekek, ifjak, leányok és hosszú életet élt aggok. Lesznek ott királyok és hercegek, hogy előterjesszék sáfárkodásuk eredményét, lesznek tanácsadók és bírák, hogy megfeleljenek a legfőbb Bírónak. Ott lesz a szegényeknek, a szűkölködőknek és a szomjazóknak óriási tömege és ott lesz azoknak a lelkeknek rémítő nagy sokasága, kik Istent elfelejtették, lelküket pedig elhanyagolták. Mindnyájan ott lesznek, kivétel nélkül. Az ítélet általános lesz. János ezt mondja: „Láttam a megholtakat, úgy a nagyokat, mint a kicsinyeket, ott állani Isten előtt.” Úgy a bárányok, mint a kosok egybesereglenek a Pásztor előtt, aki el fogja választani őket egymástól; az okos és a bolond szüzek egyformán meghallják majd a kiáltást éjnek idején: „Imhol jő a vőlegény!”; a sziklára és a homokra épített házak egyformán megpróbáltatnak az utolsó, a legrettenetesebb vihar által; a búza és a konkoly egyaránt kivágattatik; jó és rossz halak egyaránt kivettetnek a hálóból, míg a tömegek, a népek, kik nem ismerték Istent, rettegéssel és gyötrelemmel fogják hallani az ítéletet, amely hangzik feléjük.
Az élet könyve meg fog nyittatni akkor és a szentek és bűnösök egyaránt hallják a rájuk vonatkozó ítéletet. Azt mondja az Isten Igéje: „Mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt!” A szentek részére az ítélet azért, amit cselekedtek, tiszta igazságból fog hangzani, mert hiszen az ő cselekedeteik azt tanúsítják, hogy tényleg Isten fiai voltak. Azt fogja mondani a Bíró: „Jöjjetek ide, Atyámnak áldottai és bírjátok e földet, mely megkészíttetett néktek e világ fundamentumának a felvettetése előtt.” És azután jön az indokolás: „Mert éhező voltam és ennem adtatok nekem, szomjas voltam és innom adtatok nekem.” Ezek a szavak lesznek a bizonyítékok arra nézve, hogy Ők a Krisztusban voltak, bizonyítékok arra, hogy hit által megigazultak. Ezzel szemben a másik oldalon keserűen fogják hallgatni annak a ténynek bizonyítását, hogy ők nem az Úr neveltjei, mert azt fogja nekik mondani: „Mert éhező voltam és nem adtatok ennem, szomjas voltam és nem itattatok meg engem, beteg voltam, fogoly voltam és nem látogattatok meg engem.” A legkevésbé sem kell félnünk a jövendő ítélettől, ha tudjuk, hogy a Krisztusban vagyunk, mert ki az, aki fél a törvényszék elé menni akkor, mikor tudja, hogy a bíróság elnöke mihamar ki fogja mondani az ő ártatlanságát. Ah, mily tökéletes, mily teljes a keresztyének szabadsága! Nem lesz ott egyetlen egy vádló sem. Olyan fényesen ki fog tűnni egy hívő lélek megigazulása a hit által, hogy mikor ítélet alá kerül, egyetlen egy vádlója sem fog megjelenni. Mert „ki vádolja az Isten megigazultjait?” Ez a kérdés betölti zengésével az egész
ítélőcsarnokot, ahol Isten van, a hű, a mindent látó Isten, Talán Ő vádolja őket? Távol legyen! „Isten az, aki megigazít.” Azonkívül pedig a csarnokból ismét felharsan a kérdés: „Ki vádolja az Isten megigazultjait?” Meghallják ezt a szózatot a mennyben, és az angyalok, ‒ akik minden hívőt őriznek és figyelnek, amint célja felé halad ‒ nem lépnek fel vádolóan. Ezt a kihívó kérdést meghallják a pokolban, ahol az ördögök fogcsikorgató dühvel gondolnak a hívőkre, de még sem mernek egy hazugságot vagy rágalmat kovácsolni ellene. Boldog ember az, aki bátran mondhatja: „Immár eltétetett nékem az igazság koronája, melyet az Úr, amaz igaz Bíró, meg fog nékem adni azon a napon.” Figyeljétek csak meg, hogy azt a koronát, mint „Bíró” fogja adni és pedig „ama napon”; ki az tehát, aki félelemmel lép az ítélőszék elé, ha minden panasz és minden vád elhal, sőt ezenfelül még jutalom is kínáltatik?
De ti még azt mondjátok, hogy a hívő vetkezett. Igen, vetkezett, de ezek a bűnök megbocsáttattak és most olyan igazsággal ruháztatott fel, mellyel meg tud felelni a törvénynek. Meg akarom néktek mondani, mielőtt másra térnék át, hogy miképpen lesz a keresztyén ítélet alá vonva, dolgai megbírálva, úgy hogy kizárt dolog, miszerint átok alá essen. Ide tartozik a másik felharsanó kérdés: „Ki az, aki átkozni akar?” A Bíró az egyedüli, aki megátkozhat valakit és mi biztosak vagyunk, hogy ezt nem fogja megtenni, mert „Krisztus az, aki meghalt és aki fel is támadott és aki. az Isten jobbjánál esedezik mi érettünk.” Ne rettegjetek tehát attól, hogy nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem imádkozzatok, hogy mint János mondja „örömünk legyen az ítélet napján, mert az Úr Jézus az, aki ‒ mint Júdás apostol írja ‒ ,,titeket a bűntől megőrizhet és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségében nagy örömmel.”
Nincsen senki, nem volt és nem is lesz, aki megszabaduljon az ítélettől. Az Ádám és az Éva törzséből származott minden lénynek meg kell felelnie magáért. A földnek királyai, főemberei, az erősek, a nagyok, a szabadosok és a gyengék egyaránt mind meglátják annak az ábrázatját, aki az ítélőszékben ül. Meg kell jelennünk úgy, mint ahogy büntetés vagy elővezetés terhe alatt meg kell jelennie mindenkinek a földi törvényszék előtt. Jézus szavai így hangzanak: „Íme eljövök hamar és az én jutalmamat magammal hozom, hogy megfizessek mindenkinek érdeme szerint.” Mily kelletlenül fognak a lázadók megjelenni ott a trón előtt. Fáraó megismer ottan valakit, aki sokkal nagyobb mint Mózes. Heródes meg fogja látni a kis gyermeket a trónon ülve. Júdás felakasztotta magát, hogy lelkiismeretének ítélete elől megszabaduljon, de semmi esetre sem fog Isten ítélete elől megszabadulni. Habár több mint négyezer esztendő múlt már el, mióta emberek halnak ezen a földön és csontjaik már teljesen porrá és hamuvá váltak, mégis ha az ítélet harsonái megzendülnek, akkor minden test feltámad, megelevenedik és mindenki saját magáért fog felelni ama nagy napon a Mindenség bírójának Fogadjuk el tehát ama igazságot, hogy Isten egy napot rendelt, melyen az egész világot igazságban megítéli ama férfiú által akit erre kirendelt.
A második igazság, amelyet annyira ki akarunk emelni, amennyire csak lehet, az, hogy ez az ítélet egyéni, azaz személyes lesz minden egyes lélek számára. Ez a tulajdonképpeni veleje annak, amit az apostol mond, hogy: „Mert mindegyikünk maga ad számot magáról az Istennek.” Az ítélet nem lesz egybefoglaló vagy összevont egy egész nemzetség részére, hanem mindenki egyedül fog számot adni magáról; nem fog szólni az ítélet családról vagy egy egyesület tagjairól, hanem minden egyes lélekről külön-külön. Ügyelj erre, óh ember! Mindenkinek számot kell adni a maga cselekedeteiről, gondolatairól, szavairól és szándékairól, sőt nemcsak erről, hanem saját magáról. Mindenkinek számot kell adnia szívének állapotáról, kedélyének felfogásáról Istennel szemben, azután arról, hogy megtért-e, hisz-e, szereti-e Istent és hogy buzgó, igaz és hű volt-e? Ha a számadás csak a gondolatokra, szavakra és cselekedetekre vonatkoznék, már elég volna, csakhogy mindenkinek saját magáról kell számot adnia, arról, hogy mi volt, hogy mit tett, hogy mi volt a szívében és arról, hogy mily cselekedetek jöttek létre ezáltal. Ah, milyen kihallgatás lesz ez!
Számot kell adnunk azután arról, hogy miként bíráltunk meg és ítéltünk el egyeseket. Nem arról, vagyis nem arra kell felelnünk, hogy azok mit tettek, akiket megbíráltunk, hanem arra, hogy nekünk elég bátorságunk volt, miszerint megítéljük őket. Gondoltatok-e már arra ti, kik másokat ítélgettek, hogy ezáltal felállítjátok azt a szabályt, amely szerint ti is ítélet alá vonattatok? Általában úgy veszem észre, hogy éppen azok, akik a legszigorúbbak mások iránt, nagy kíméletet és elnézést várnak a maguk számára. Az ilyen szempontok azonban nem lesznek figyelembe véve az utolsó napon, mert így olvassuk az Írásban: „Amilyen ítélettel mértek, olyannal mérnek néktek is.” A Bírónak csak ezt kell mondania: „Ok már ítéletet mondtak saját maguk felett: elítélték már saját vétkeiket, mikor azokat másokban meglátták; a legnagyobb büntetéseket mondták ki a legkisebb hibákra és ezért a saját ajkukról kimondott ítéletek vonatkozzanak reájuk.” Nem kell felelnetek a mások cselekedetiért, hanem helyt kell állnotok magatokért, amaz ítélet szerint, amely szerint ti másokat ítéltek. Az utolsó és legfőbb felelősségre vonás teljesen egyéni lesz, azért jól nézzetek magatok elé.
Ez a számadás azután a szöveg szerint teljes meghódolással lesz egybekapcsolva. „Mert nékem hajol meg minden térd és minden ajak engem imád.” Lehet, hogy te ma így szólsz: „Mi közöm van nékem Istennel?” ‒ de majd akkor minden kétségen kívül közöd lesz vele. Amily igaz, hogy Isten él, oly igaz, hogy meg fogod hajtani térdeidet Előtte. Azt is mondhatod még ma: „Mit törődöm avval, hogy mit mond a Biblia!” De fogsz ám még törődni avval, oly igazán, ahogy Isten él és ez a meggyőződés a legerősebb lesz, amely elképzelhető. Isten megesküdött önmagára és néked az ő uralmát el kell fogadnod. Feltétlenül jobban teszed tehát, ha most meghajtod magad, mert vagy hajolnod vagy törnöd kell. Isten azt akarja, hogy minden élő lény elismerje őt a világ urának. Vagy nem ő teremtett-e meg magának? Nem egyedül ő az, akinek mindent köszönhetünk? Az Úr sohasem fogja eltagadni előttünk az uralkodásra való jogait. Ő a mindenség alkotója és ezért megköveteli, hogy minden térd meghajoljon Előtte és minden nyelv megvallja Őt. Azután el kell ismerned Őt, ‒ szól az írás. Ezalatt azt értem, hogy el kell ismerned, miszerint Isten a te Urad és Mestered és neki joga van arra, hogy téged megítéljen; el kell ismerned, hogy az ő törvényeit meg kellett volna tartanod és aztán el kell ismerned, hogy vetkeztél, helytelenül cselekedtél és úgy viselkedtél, ahogy nem kellett volna. Ezt a beismerést meg kell tenned, ezt vissza nem vonhatod. Ah, miként fognak az istentelenek és a hitetlenek nyelvükbe harapni, mikor arra lesznek kényszerítve, hogy megvallják balgaságaikat és helytelenségüket; de ezt ki kell ejtenie minden emberi ajaknak. Mikor Isten az ítéletet kimondta és az istenteleneket a pokolba küldte, akkor ők maguk fogják beleegyezésüket adni, hogy az Úr igaz, dacára, hogy elítélte és megbüntette őket. Az Úr arra törekszik, hogy mi vagy ez életben vagy a halálban igazoljuk őt, miszerint elismerjük, hogy ő az igaz Isten.
Hozzátok fordulok, kedves hallgatóim, avval a kérdéssel, hogy készen van-e már számadástok, melyet Isten elé fogtok terjeszteni? Egyáltalán vezettek-e számadást? Olykor, mikor egy-egy kereskedő vagy iparos ember a bíróság előtt megjelenik, kiderül, hogy semmiféle könyvvezetést nem űzött, ami feltétlenül rossz jelre mutat. Azt hiszem, el tudjátok képzelni, hogy mit tart a bíró az ilyenekről. Mernétek-e most a vizsgálat elé menni és a kérdésekre felelni? Tudnátok-e számot adni házvezetéstekről? Be vannak-e oda vezetve pontosan az adatok és nem fordult-e elő, hogy olyan dolgok, melyeket a „követel” oldalra kellett volna írni, a „tartozik” oldalra lett bevezetve? Ha hamisítást követtetek el, akkor az rossz lesz számotokra, mert a legfőbb ellenőr mindent utánanéz és egy pillanat alatt reájön bármilyen hibás tételre. Készek volnátok-e arra, hogy számadástokat e pillanatban előterjesszétek? Keresztyén testvéreim, úgy te, mint én, talán várnánk egy kissé, mielőtt ,,igen”-t mondanánk? Azért mégis azt hiszem, hogy megfelelhetnénk, mert tudjuk, hogy Isten elfogad bennünket. Ellenben azok, akik sohasem gondoltak Istenükre, mit fognak majd cselekedni? Mi tehetnek majd ha mindegyiküknek számot kell adni magáról, holott ők soha nem vezettek könyvet, kivéve azt, amely el fogja ítélni őket, mert Mesterük jóságát megvetették, az örök Istennel pedig semmit sem törődtek. Ez az ítélet tehát egyéni lesz. Nem viheted magaddal az ítélet csarnokába istenfélő édesanyádat és nem jelenhetsz meg öreg édesatyád társaságában a Bíró előtt. Óh, gyermekek, ne felejtsetek el, hogy nem szülőitek után fogtok ítélet alá esni, hanem cselekedeteitek után. Meg van írva: „Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.”
Gondoljatok erre. Vajha Isten segítene benneteket!
Harmadszor ez az ítélet isteni lesz. „Meg kell jelennünk az Isten ítélőszéke előtt.” Az ítélet általános, egyéni és isteni lesz; mivel pedig az Isten ítélőszéke előtt lesz, tehát ezenfelül még igaz is lesz. Isten nem fog elnézést tanúsítani, nem fog érdemtelenül megvádolni és nem fog jónak tartani csak azért, mert jól jelenünk meg Előtte. Nem fogja csak felületesen megvizsgálni a dolgokat, hanem behatol azoknak lényegébe. Készen vagytok arra, hogy megvizsgáltassatok, miként a fémet a tűzben? A tűz által történő megpróbáltatás csak szegényes példája annak a megvizsgálásnak, amelyet a Mindenható szemei előtt minden halandónak végig kell állnia. Meg fog bennünket vizsgálni a legtökéletesebb igazság mértéke szerint. Mi e földön megvizsgáljuk egymást és ha éppen olyan adakozók, épp oly imádkozok, ugyanolyan kegyelmi ajándékoknak tulajdonosai vagyunk, mint társaink, akkor jónak tartjuk magunkat. Csakhogy a szentség mérlege messze van ettől. Ott nem te leszel a mérleg egyik serpenyőjében és én a másikban, és ha éppen olyan jámbor vagyok, mint te, akkor elfogadtatom. Nem, nem. Egy más mérték lesz mérvadó, nem ez. Ott az lesz megvizsgálva, hogy mily mértékben van meg szívetekben az igazság, a szeretet Isten iránt és a hasonlóság Krisztussal. Meg tudtok felelni eme feltételeknek? Feltétlenül alapos lesz ez az ítélet. „Az Úr megvizsgálja a szíveket.” Nem a szerint fog ítélni, ami a szemek előtt látható, hanem felkutatja a szívek rejtett gondolatait és azok szerint ítél. Akkor az összes alapok megvizsgáltatnak, akkor nyilvánvaló lesz, hogy az, amire az ember épített, az üdvnek kősziklája-e vagy az elbizakodottság homokja. Nem volt és nem lesz soha olyan nap, mint az ítéletnek ez a napja. Mert Isten minden elrejtett dolgot napvilágra fog hozni, legyen az jó vagy rossz, igaz vagy hamis.
Ez az ítélet pártatlan lesz. Mi emberek mindjárt a magunk pártjára állunk, ha rólunk van szó. Rólunk mindig csak igen szelíden szabad szólani, kivéve még, ha nyomott hangulatban vagyunk, mert akkor meg betegesen érzékenyek vagyunk. Isten azonban teljes pártatlansággal fog megvizsgálni bennünket. Az a gyémántgyűrű, amely az ujján fénylik, tisztelt uram, nem fog önnek semmit sem használni és azok a pompás ruhák, amelyeket ön hord, nagyságos asszonyom, a legcsekélyebb befolyással sem lehetnek az ítélet mérvére és lényegére. A tudomány, az egyetemi képzettség és a „dr.” szócska semmit sem ér, ugyanúgy mint a grófi korona vagy a büszke hercegi cím a legkevesebb előnyt sem adhatja, mert a címeres pajzsok és a kikályi koronák nem jelentenek semmit az Isten trónja előtt, hol egyedül csak az egyén lesz figyelembe véve.
Ez az ítélet végérvényes lesz. A legfőbb Bírónak a szava mindent bevégez. Ha azt mondja: „Menjetek el tőlem, átkozottak!” ‒ akkor nincs fellebbezés. És ha így szól: „Jöjjetek hozzám, ti áldottak! ‒ akkor immár véglegesen boldogok, akik így hazát találtak. Vajha senki sem hallaná közülünk azt, hogy: „Menjetek el tőlem!”, mert nem másíthatja meg többé ezeket a szavakat; mennetek kell, mindig messzebbre és messzebbre attól, aki maga képviseli a reménységet, az életet és az örömet. Nincs remény arra, hogy valaha ezt mondja: „Jöjjetek vissza, ti átkozottak!” Ilyen gondolatról tegyetek le. Ellenben hangzani fog: „Menjetek a kárhozat örök tüzébe!” Mentsen meg Isten egy ily ítélettől.
Az Isten által felajánlott kegyelmet most könnyen elvetjük, de akkor majd felelnünk kell érte. A Bíró, aki az ítélőszékben ül, a legnagyobb és legteljesebb kegyelmet nyújtotta néktek e földön, de ti, hitetlen lelkek eldobtátok ezt magatoktól. Azok feltétlenül megérdemlik a legteljesebb kárhozatot, akik lekicsinylik az Örök Szeretetet. Mikor a Bíró majd így fog szólni: „Ennek a vádlottnak, aki itt a korlát előtt áll, a teljes bocsánat nyújtatott, ő azonban vonakodott ezt meghallgatni, mikor pedig meghallgatta, annak elfogadását bizonytalan időkre elhalasztotta s ezáltal Krisztus vérét lábaival taposta és saját magát ítélte el.” Ha ez így lesz, akkor ez a cselekedet fogja a legborzasztóbb mardosásokat végbevinni lelkiismeretetekben az örökkévalóság idején. Elhajítottátok magatoktól a kegyelmet; ellöktétek az örök szeretetet és érdemteleneknek tartottátok magatokat a megmentésre. Ez a bűn mint egy malomkő fogja örökké nyomni lelkiismereteteket.
Vannak azután a bűnök közt olyanok, melyek tudott, meggondolt és elhatározott rossz cselekedetek. Voltatok-e olyan helyzetben, hogy szándékos bűnt követtetek el és nem menekültetek rögtön a Krisztushoz?
Válogattatok a bűnök között, tudva, hogy úgy ez, mint amaz egyaránt bűn? Talán még most is válogattok a bűnök közt és ellent álltok lelkiismeretetek szavának? Gondoljátok meg, hogy az ismételt bűnök, az állandóan elkövetett bűnök gyorsabb és biztosabb romlást fognak okozni. Ezek a bűnök egyenesen felmennek az Isten ítélőszéke elé és legelőször emelik fel vádjaikat ellenetek.
Nem tudom befejezni beszédemet e nyomasztó fellegek alatt. Törj elő napsugár, hozz fényt és melegséget! Keressétek fel azt a helyet* (Az angol Istentiszteleteknél, általában ‒ úgy mint nálunk is némely helyen ‒ mindenki magával hozza Bibliáját és kikeresi azt a helyet, melyet a prédikátor felolvasott, hogy ő maga utána olvassa) amelyre vonatkoztatta Pál apostol e szavait, mert ottan kedves, evangyéliumi szellemű szavakat találtok, amelyek nagyon jól hozzáillenek beszédemhez. Pál apostol az Ézsaiás próféta 42. rész. 23. verséből fűzte tovább gondolatmenetét. Nem írta le a verset szó szerint, hanem az értelme ugyanaz. Így hangzik: „Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, amely vissza nem tér: hogy minden térd nekem hajol meg, reám esküszik minden nyelv.” Nos, melyek azok a szavak, melyek megfelelnek ezeknek? Nézzetek csak utána; megvárom míg kinyitottátok Bibliátokat. Megtaláltátok azt az áldott helyet? Isten kinyilatkoztatja, hogy minden térdnek meg kell hajolnia Előtte és mindenkinek el kell ismernie az Ő hatalmát; de melyek azok az intő szavak, melyek figyelmeztetésként álltak emez eskü előtt?
Szeretném, ha fényes, tündöklő, sőt a villámsugárhoz hasonló betűkként tudnám ezeket a szavakat csillogtatni: „Nézzetek én reám, földnek minden lakosai, hogy megtartassatok, mert én vagyok az Úr és nincsen rajtam kívül még egy.” A kegyelemnek eme szavai szorosan az ítélet szavai mellett állanak. Jertek tehát kedves lelkek, ti, kik bűnösök vagytok, jertek és hajtsátok meg magatokat Isten előtt, mielőtt az ítélet székébe lépne. Jertek és tegyétek meg akarattal azt, amit később esetleg akaratok ellen kellene megtennetek. Jertek el, ismerjétek el, hogy egyedül ő a Bíró, aki minden tiszteletre érdemes; ismerjétek el, hogy egyedül ő Király és neki engedelmeskednetek kell; ismerjétek el, hogy az ő alattvalói vagytok és kényszerítve lesztek arra, hogy Neki szolgáljatok; lássátok be, hogy igazságtalanságot követtetek el, súlyos igazságtalanságot, amennyiben nem tartottátok be törvényeit; jertek és írjátok le bűneitek sorozatát, áruljátok el saját magatokat, ítéljétek meg magatokat, nehogy egyebek ítéljenek fölöttetek és végül jertek, valljátok meg, hogy megérdemlitek az Isten haragját és alávetitek magatokat az Úr igazságos ítéletének Azután nézzetek fel újra az Urra, a ti Megváltótokra és szóljatok így „Édes Uram, tudom, hogy te vagy az én Bíróm, de te vagy az ér Szabadítom is; odaállok az elítéltettek közé, de látom, hogy ott állsz; te én helyettem, az igaz a hamis helyett, az én közbenjáróm, aki bűnt és büntetést hordoz el helyettem. Drága Uram, légy az én közbenjáróm az Atyánál, átadom magam néked, itt állok kihallgatva, elítélve, megbüntetve, holtan és újra feltámadva Benned és ezért megkegyelmezve, szabadnak ítélve, megigazulva és szeretve a Jézus Krisztus érdeméért.”
Jézusnak vére s érdeme Ez lelkem éke s öltönye, Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.
Az Isten áldjon meg benneteket. Ámen.

Igen kellemes, áldás teljes lehetett ez az út Jeruzsálemtől Emmausig. Nem voltak-e ezek a tanítványok boldog emberek, hogy ilyen útitársuk volt, mint az Úr Jézus és hogy ily érdekes tárgyról hallhatták őt beszélni és nem telt-e meg szívük túláradó boldogsággal ez isteni láng érintésére, mely mellettük lángolt? Csakhogy kedves testvéreim, ne gondoljátok, hogy ezek voltak az egyedüli férfiak kik az Úrral vándoroltak. Úgy tűnik fel nekem, hogy sokaknak szemé bői tudnám ezt kiolvasni: „Nekem is volt társaságom a Magasságosnak fiával; az én hitszemeim is látták őt és füleim hallották az ő hangját.” Ah, mi tudtuk, hogy Jézus maga közeleg hozzánk és a Szentírás szavát úgy hallgattuk, mintha azok éppen most hagyták volna el a Megváltó ajkait és ezért tudtak a Szentlélek ereje által annyira a szívünkbe hatni, hogy azt lángba borították és most úgy lobog, akárcsak a borókafából rakott tűz, amelynek tudvalevőleg rendkívül heves égése van. Legyei hála érte Istennek, a mi drága Mesterünk még most is legjobb és leghűbb barátja övéinek és az élet útjain való vándorlásunkban magunk mellett láthatjuk Őt. Bár egy bizonyos értelemben „nincs itt, mert feltámadott”, de viszont egy másik értelemben annál inkább köztünk van mert feltámadott. És addig, míg fel nem támadott, egy időben csak egy helyen jelenhetett meg, ellenben most minekutána feltámadott, Szentlelke által ezer meg ezer helyen lehet jelen egyazon időben és most nem megy csak Jeruzsálemből Emmausba, hanem számtalan faluban, számtalan hosszú utcán és számtalan hajlékban van jelen egyszerre. Jézus szívesen jelenti meg az ő népének; nem idegenkedik övéinek szemei elől. Kénytelenek vagyunk elismerni azt a tényt, hogy ő nem szégyenli magát a mi testvérünknek kijelenteni és velünk együtt haladni utunkon.
Igen, az Úr Jézus néha még azokhoz is közeleg, azokkal is együtt halad, akik nem tartoznak az ő népe közé és habár azok nem is ismerik fel őt, mégis ott megy mellettük és nem jár velük néma ajkakkal, hallgatagon, hanem táplálja őket szavával és meleggé teszi szívüket isteni befolyása által. Nekem forró óhajom az, hogy minden olyan megjegyzés és figyelmeztetés, amely ma reggel a hívőkhöz lesz intézve, azokat is figyelmes hallgatókká tegye, akik már valamennyire közeledtek az Isten országához; mert vannak köztetek olyanok, akiket már többször meghatottak és megfogtak azok a szavak, melyeket az imaházban hallottak, akik már többször hallották Jézust beszélni és akiknél már egy párszor előfordult, hogy Jézus egyenesen hozzájuk intézi szavait. És ha ezek a lelkek még nem is voltak abban az állapotban, hogy Jézust barátjuknak nevezzék, de azt már őszinte szívvel kívánták, hogy bárcsak Őt jobban ismernék. Néha már majdnem elhatároztátok, hogy az ő tanítványai lesztek, mivel szíveteket, ha nem is lobbantotta lángra, de legalább meleggé tette és ha bensőtökben még nem is ég az élet tüze, de a fel-fellobbanó fáklyák tüze mégis jelezte az erre való kívánságot. Fohászkodom is érte többször, hogy bárcsak Jézus ne hagyna el titeket, hanem a ti vágyakozásotokat iránta mindig jobban és jobban felingerelné, úgy hogy végül őt is és magatokat is megismerve, egységre lépnétek egymással és ez az egység mindörökké fennállana.
Térjünk vissza az Emmausba vezető útra. Milyen rövidnek tűnhetett ez fel akkor; és különösen milyen rövidnek tűnhetett fel ez a megszomorodott szívűek előtt, akik minden lépésnél vigaszt találtak. Igazán elfelejtettem, hány kilométernyi volt ez az út. De ez különben sem lényeges. Gondolom, úgy tűnhetett fel előttük, hogy mihelyst elindultak, alig rövid idő múlva már céljukhoz is értek; olyan könnyen, olyan észrevétlenül jártak útjukon, hogy szinte úgy látszott nekik, mintha Emmaus közelebb jött volna Jeruzsálemhez. Azért volt oly rövid, mert oly kedves volt; a társalgás pedig olyan volt, melyet jámbor emberek minden értékek és kincsek fölé helyeznek. Azoknak a hangoknak csengése gyakran olyan érzéseket ébresztett fel bennük, mintha ugyanilyen ajkakról hangzó beszédet már hallottak volna; azoknak a hangoknak a lágy csengése elragadta őket és azok a szavak, a vigasztalásnak és a tanításnak csodálatos szavai pedig boldog érzéssel töltötték meg szívüket. És mégis ez az út éppen oly ünnepélyes, mint kedves volt, mert nem csekély dolog a halottaiból feltámadott Isten Fiával együtt utazni. Királyok, uralkodók eldobhatnák érte a koronájukat, csakhogy öt percig élvezhetnének ilyen dicsőséget, mert ez az út a maga egyszerűségében, semmitmondásában megragadó és fenséges volt. Azok a tanítványok, mikor hátralevő életjártunk Jézussal.” És azt gondolom, valahányszor találkoztak, társalgásukba mindig újabb és újabb emlékek verődtek fel arról az útról és gyakran mondhatta egyik a másiknak: „Testvér, éppen most gondolkoztam azon, amiről az Úr velünk beszélt. Emlékszel-e arra a fontos dologra, amelyeket nekünk a prófétákról mondott?” Ha ti vagy talán én akkor az Úrral együtt haladtunk volna, úgy nagyon tartok tőle, hogy roppant büszkék lettünk volna erre; ha azonban az Úr könyörülne rajtunk és nem engedné, hogy a büszkeség hatalmába ejtse szívünket, akkor mindig felemelő érzés és édes tudat volna arra az útra gondolni. Vagy nincsen-e valami magasztos abban, lépést tartani az emberré lett Istenséggel és annak oldala mellett haladni, aki Isten mindenek fölött, örökkön örökké! Még egy angyal sem haladt együtt Jézussal; levetik Előtte koronájukat és elrepülnek, hogy akaratát végrehajtsák, de mindezek dacára egy angyalnak sem adta meg azt az előjogot, hogy őszintén, teljes közvetlenséggel haladhasson mellette. Milyen közvetlenül élvezhették az ő társaságát azok, akik nem is tudták, kivel mennek. Azt gondolom, hogy mikor aztán megtudták, ki volt az, akivel együtt jártak, akkor eszméltek és ocsúdtak fel, hogy mily közel volt hozzájuk az Úr és talán rettegés fogta el őket, mert olyan őszinték voltak vele szemben. Valószínűleg így szóltak önmagukhoz: „Nem mondtam-e valami helytelent? Nem éppen valami rossz kifejezésért nevezett balgatagoknak minket? Mikor a mi kétségeinket kinyilvánítottuk Előtte, nem szomorítottuk-e meg őt? Ah, hogy olyan rosszul viselkedtünk Vele szemben ...” Mély hódolattal tekintettek vissza arra a n?gy kitüntetésre, amely érte őket, miként Jákob, aki Istennel társalgóit Béthelnél és így szólt: „Bizonyára az Úr van e helyen és én nem tudtam. Mily rettenetes (szent) ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza és az égnek kapuja.”
Testvéreim, nem csekély dolog Jézushoz közeledni, és szeretném, ha ti, kik még nem hisztek Benne, ereznétek, hogy milyen helyzetbe kerültök akkor, ha „szemeitek meglátják Őt, a megfeszíttetett” és hogy ereznétek valamit az ő személyes jelenléte által. Jézus nem megy hiába egy emberhez sem, mert akit felkeres, arra befolyása is van. A ti érzelmeitek súlyos felelősség előtt vannak akkor, hogyha hidegek és érzéketlenek maradtok az ő befolyása dacára és vonakodtok hittel és szeretettel Hozzá fordulni. Vajha foglalkoznátok ezzel a gondolattal! És mielőtt most az Úr tovább haladna és átengedne lelkiismeretetek soha meg nem szűnő vádjainak, még egyszer figyelmeztetni akarlak arra, hogy tudjátok meg, miszerint a menny Királya nagyon közel jött hozzátok. Bárcsak kiáltanátok ti is Hozzá! És ezt addig abba nem hagynátok, míg hozzátok nem jön és veletek együtt nem marad.
Ez volt a bevezetés. Vajha a prédikációt, magát a tárgyat a Szentlélek világosítaná meg előttünk. A tárgy ugyanis először ez: figyeljük meg azokat a társakat, akikről valószínű, hogy előbb-utóbb elválnak. Az útnak vége volt, mert már elérték Emmaust, útjuk célját és most úgy tett a Mester”, mintha tovább akart volna menni és ezzel úgy látszott, beszélgetésüknek is vége lesz. Jézus el akart válni tőlük és talán soha többé viszont nem látják. A legfenségesebbje minden társalgásoknak immár befejeződik, ha csak nem tudják rávenni a szóvivőt, hogy továbbra is ott maradjon a két boldog vándornál. Azt mondja az írás, hogy az Úr Jézus tovább akart menni. De nemcsak mutatta, hogy tovább akart menni, hanem tényleg meg volt benne erre a szándék. Jézusnak az a tulajdonsága, hogy sehol sem marad meg, ahová nem hívják vagy ahol nincs szükség Reá. Nem tudom ugyan, hogy hová ment volna, de az Ő megdicsőült, átváltozott testének különben sem volt szüksége arra, hogy valahol hajlékot találjon magának. Lehet, hogy tovább ment volna, vagy pedig, hogy egy pillanat alatt ismét visszatért volna Jeruzsálembe és ott belépett volna az apostolok gyülekezetébe, bárha az ajtók be is voltak zárva. Mindenesetre azonban tovább ment volna; nem mondta meg, hogy hova, de alkalmasint nagyon jól tudta. Ilyen körülmények között valószínű volt, hogy az útitársak elválnak egymástól.
Tekintsük meg most az elválás okát. Nem volt meg bennük az a szándék, hogy azért váljanak el egymástól, mert rosszakaratot vagy rosszindulatot tapasztaltak volna attól, aki velük együtt vándorolt. Nem volt köztük a legkisebb harag sem, semmi sem történt, ami ellenséges indulatra okot szolgáltatott volna, ‒ messze, nagyon messze voltak ettől; ellenkezőleg mély hódolatot éreztek eme ismeretlen idegennel szemben és őszinte hálával tartoztak Neki ama felvilágosító és oktató szavaiért, amelyekkel tanította őket. Tovább akart menni; de nem azért, mintha valami szakadás történt volna közöttük. És épp oly kevéssé akartak azért elválni egymástól, mintha kölcsönösen egymás terhére lettek volna; Jézus nem nyújtotta oly hosszúra a beszéd fonalát és nem tartotta fel őket annyira, hogy méltán örülhettek, mikor elhagyta őket. A Szentírás elbeszélése azt bizonyítja, hogy ők éppen ellenkező véleményen voltak. Ha Jézus tovább ment volna, akkor a tanítványok az ő kitüntető és örvendetes társaságát csupán közönséges „feledékenységből vesztették volna el. Mikor bementek a házba ‒ feltételezem ugyanis, hogy a két tanítvány közül az egyik ott lakott és nem is tűnik ki sehol, hogy valaki más lett volna a házban ‒ akkor az egyik felszolgálta az egyszerű vacsorát a Mesternek; mi lett volna, ha a vacsorára való gondoskodás miatt az egyik elfelejti meghívni a Mestert? Ha Jézus tovább ment volna, akkor az egyedül és csak azért eshetett volna meg, mert elfelejtették meghívni vagy pedig mert nem érezték társaságának a hiányát. Nem viselkedhettek közönyösen. Vele szemben de mégis elfelejthették volna, hogy meghívják őt szerény estebédjükre. Nagyon soknak igen rövid az emlékező tehetsége akkor, mikor eljön az estebéd ideje vagy mikor arról van szó, hogy valakit megvendégeljenek. Előfordult néha, hogy elmulasztottuk meghívni valamely ismerősünket, akinek pedig talán szüksége lett volna a mi szíves látásunkra és ez aztán később fájdalmat okozott nekünk. Azt is gyaníthatták, hogy egy ily ember sokkal nagyobb ahhoz, semhogy náluk időzzék vagy pedig hogy egy ily bölcs embernek valamily dolga van, amely sürgős elintézést követel és ezért nem maradhat náluk. És így hagyhatták volna, hogy elmenjen. Ha elvesztették volna őt, akkor ez csak feledékenység vagy figyelmetlenség miatt történt volna meg.
Testvéreim és testvérnőim, azt hiszem, kevesen vannak köztünk, kik az Urat szeretik és mégis abba a veszélybe esnek, hogy Vele való társaságukat elvesztik, mert terhükre volna nekik vagy mert nem kivannak Őt többé. Ez nem lehet. A legboldogabb perceket, melyekben valaha részünk volt, kivétel nélkül a Jézus társasága szerezte meg nekünk és soha sem vagyunk boldogabbak, mint mikor megnyitja előttünk az írást és szíveinket, hogy ebbe azt bevegyük. Csakhogy a világi gondok, embertársaink társasága, sőt még a kicsinyes házi aggodalmak is abba a veszélybe sodorhatnak, hogy igen gyakran elfelejtjük Jézust meghívni és Őt magunknál marasztalni. Az Úrral való közösségünket gyakrabban töri meg a gondatlanság, mint a szívtelenség, helyesebben a szívnek állapota. Bár sajnos állapot az is, ha gondatlanságból kifolyólag engedtük őt „tovább haladni”, mert így lassanként úgy kihűl szívünk vágya Iránta, hogy beáll a teljes szívtelenség. És ezért testvéreim és nővéreim, emlékeztessük szíveinket arra, hogy soha el ne felejtse a Megváltót magunknál marasztalni. Legyen a mi legelső és legfőbb gondolatunk, hogy Jézusnak helyet adjunk szívünkben. Legyen a mi reggeli fohászunk: „Maradj velünk!” és esti könyörgésünk ismét: „Maradj velünk!” Legyen a mi egész napi imánk, hogy: „Maradj velünk!” Vajha elhatároznánk magunkban, hogy lelkünknek addig nyugtot nem hagyunk, míg Benne meg nem nyugszik és boldogok nem leszünk anélkül, hogy ne Ő képezze boldogságunk alapját.
Nyilvánvaló tehát ezekből, hogy abban az esetben, ha e két tanítvány elvesztette volna a Megváltó társaságát, akkor ez csakis saját feledékenységükből kifolyólag történhetett volna; és ha ti vagy én szintén elvesztenők Őt, akkor ez ugyancsak a mi gondatlanságunk miatt eshetett volna meg, amelyet ugyan mi magunk megbocsáthatónak tartunk, mert véleményünk szerint túl nagyon el vagyunk foglalva és munkával elhalmozva, de amely semmiképpen sem változtatná meg azt a tényt, hogy a Megváltót vissza nem hozhatjuk. Ah, őrizkedjünk attól, hogy Őt ily helytelenül ítéljük meg. Lehet-e valamily tárgy avagy bármi egyéb dolog a Nap alatt vagy a Nap fölött, a földön vagy az égben, amely méltó volna arra, hogy csak egy szempillantásra is az Úr és mi közénk léphessen? Megengedhetné-e egy nő, hogy szeretett férje, fűtetlen, hideg szobában tartózkodjék és később magát azzal mentegetné, hogy egyéb dolga volt? Lehet, hogy megengedné; de soha semmiképpen sem engedjétek meg, hogy az Úr megváltottjai úgy vélekedjenek Szabadítójukról, mint akit bármily sarokban vagy piszkos helyen ott hagyhatnak állni, amíg nekik jól esik.
Rendkívül figyelemreméltó az az időpont, mikor a tanítványok igen közel voltak ahhoz, hogy Jézus társaságát elveszítsék, mert ebből igen helyes és hasznos tanulságokat vonhatunk le magunk részére.
Ez az időpont elsősorban a változásban nyilvánul meg. A tanítványok az Úrral jártak és ez az utazás már végéhez ért. Eddig kinn voltak az úton, de most odaérkeztek házukhoz és éppen az volt a szándékuk, hogy belépjenek abba. Mindig megvan az eshetőség arra, hogy Krisztus társaságát elveszítsük olyankor, mikor megváltozik az állapotunk és különösen, mikor nagy átalakuláson megy át a helyzetünk. A legkevésbé sem kívánom, hogy ti vagy én áthelyeztessünk más viszonyok közé; növények vagy gyümölcsfák gyakran tönkremennek, ha átültetik őket. Volt egy barátom, ki őszinte szeretettel csüngött az evangyéliomon és buzgón működött annak terjesztésén, mikor egyszerre csak atyja halála által nagy kísértésbe esett. A haláleset után ő örökölte atyja vagyonát és ettől a perctől fogva nem lehetett őt többé ott látni előbbi helyén, és nem tanúsított az Úr iránt semmi szeretetet. Ez szomorú dolog. Szinte nem is merem kívánni, hogy egyikünknek vagy másikunknak javulás vagy változás álljon be anyagi helyzetében, mert feltétlenül erős kísértés alá esik. Olyan virágok, melyek fagyban és hóban virulnak, rögtön elégnének, mihelyt a forró égövi nap alá helyeznék őket. Ismertem olyan lelkeket, kik a Mestert teljes szívükből szerették, míg szegények voltak, mihelyt azonban meggazdagodtak, elvesztették szívük melegségét. Remélem, hogy nem vetették egészen és teljesen félre a Megváltó iránti szeretetüket, az azonban bizonyos, hogy azok az emberek, akikkel hajdan közösségben voltak, most semmit sem tudnak róluk és hogy nem működnek immár abban a szent műben, amelyben azelőtt örömüket találták. Miképpen kívánnék tehát azoknak jó módot, akik ennek beálltával elfordulnak Istentől? ...Más oldalról tekintve a dolgot, szintén többeket ismertem, kik addig, míg jó vagyoni körülmények között éltek, boldogok voltak, hogy az Úrral jártak és Őt követték és a mi véleményünk szerint mintaképei voltak az Istenfélő, jámbor férfiaknak. Jöttek azonban a megpróbáltatás, a világ szükség napjai, mikor mindig szegényebbek és szegényebbek lettek, egész addig, míg a szükség keserű kenyerét ették és mikor szegyeitek, hogy azok lássák rajtuk a hiány jeleit, kik azelőtt gazdagoknak látták őket és ezért aztán kimaradtak az Isten házából. Elvesztették a vallás vigaszát, mikor arra legnagyobb szükségük lett volna és földi vagyonuk elmúlása után Krisztus társaságától is elszakadtak. Ez mindenképpen szomorú, mert akár a gazdagság arany kapujánál vagy a szükség összetörött ajtajánál veszítsük el Krisztust, az mindenesetre szerencsétlenség reánk nézve. Tényekről beszélek. Nem említek neveket, de gyakran láttam előfordulni hasonló eseteket és ezekből azt az eredményt vonom le, hogy megváltozott körülményeknél feltétlenül veszély fordulhat elő, úgy gondolom, hogy a vasútnál is bizonyos mérvű veszély van azoknál a váltóknál, ahol a vonat az egyik sínpárról a másikra kanyarodik át és minden valószínűség szerint ugyanez az eset áll fenn az örök életbe vivő vonatnál is. Vigyázni nagyon jó bármikor is, de feltétlenül vigyázni kell akkor, mikor új kötelességek, újabb próbák és újabb kísértések mutatkoznak. Édes Urunk, ne engedd, hogy megváltozott helyzetünk egy pillanatra is elfordítson Tőled, hanem maradj velünk állandóan továbbra is.
Ez az időpont azután azt is jelezte, hogy valami befejeztetett. Belezték ugyanis utazásukat, mert elérték otthonukat. Milyen sajnálatraméltó teremtések vagyunk ugyanis, hogy alig tudjuk a legkisebb dolgot is elvégezni anélkül, hogy ne volnánk megelégedve magunkkal. Egy olyan jelentéktelen dolog, mint egy kis útnak a befejezése, mennyire fel tudja emelni egyes szegény lelkek önérzetét; ha pedig valamivel fontosabb dolgot vittek végbe, a veszély még nagyobb. Mikor Krisztus azt mondta: „Elvégeztetett!” ‒ akkor megnyitotta a vigasztalás forrását számunkra és mikor mi mondjuk, hogy: „Ezt véghezvittem,” akkor meggyújtjuk a büszkeség lángját szívünkben. Vannak emberek, kik valamely munkát a Jézus segítsége és vezérlete mellett teljesítenek, úgy hogy a Szentlélek áldása látható is rajtuk és ennek dacára annyira meg vannak elégedve munkájukkal és annyira öntetszelgők, hogy végül valószínűleg elrontják azt és az Urnák szomorúságot okoznak. Az alázatos Jézus nem keres felfuvalkodott útitársakat. Láttam már az Urat, amint jó néhány kilométeren haladt együtt megtérő lelkekkel, mert Néki az az öröme, ha az összetört szíveket vigasztalhatja; de nagyon hamar elhagyja azok társaságát, akik valamit csináltak és ezért azt gondolják, hogy nincs már szükségük Krisztusra. Semmi sem űzi ki biztosabban Krisztust és az ő angyalait a szobából, mint ahol a büszkeség poshadt szaga terjeng a levegőben.
Azután, kedveseim, a tanítványok éppen arra készülődtek, hogy egy időre megpihenjenek. Elérték házuk tájékát és nagyon vágyódtak arra, hogy nyugalmat találjanak az egész heti izgalmak után. Idegeiket felizgatták a Jeruzsálemben átélt nagy és megdöbbentő tapasztalatok és közülük az egyik boldog volt, hogy hazaért otthonába, a másik pedig boldog volt, hogy kijutott a városból és barátjával visszavonulhat egy időre, míg jobb híreket hallanak az apostolokról. Mindketten béke és nyugalom után sóvárogtak. És éppen ekkor tett úgy a Mester, mintha tovább akart volna menni; és ha ti vagy én a földön olyan nyugalom után vágyódunk, amikor igazán megpihenhetünk, akkor jó, ha ilyenkor a Mestert különösen megkérjük, hogy maradjon velünk. Ha küzdelemben vagyunk, akkor biztosan kiáltunk Hozzá, hogy maradjon mellettünk, mert Ő megoltalmaz bennünket és mert Nélküle nem tudunk élni és ha egy fárasztó út után újra tovább haladunk, akkor szintén kiáltunk, hogy maradjon nálunk, mert támaszt ad nekünk hatalmas karja; de ha leereszkedünk egy jó, kényelmes helyre, akkor igen gyakran és igen hamar erőt vesz rajtunk az álom. Ha az úti-sarút levetettük lábainkról és magunkat kényelembe helyeztük, akkor igen gyakran beáll az a szomorú eshetőség, hogy a Mester tovább megy, míg mi pihenünk. Ő megy állandóan, megy tovább; és ha mi ragaszkodunk ahhoz, hogy nem megyünk tovább, hanem azt hisszük, hogy a célt így is elérjük, akkor a Mestert mihamar el fogjuk veszteni szemeink elől. Nem szabad elfogadnunk annak a híres angol államférfiúnak a mondását, aki azt mondta: „Nyugodjatok és legyetek hálásak”, nem szabad ezt elfogadnunk, nem azért, mintha nem volna alapja, hanem mert kárt vallunk vele. Ha esetleg arra gondolnánk, hogy ezt elfogadjuk, akkor jó lesz megjegyezni, hogy éppen az ilyen pontoknál szakad meg könnyen az összekötő kapocs Krisztus és az ő tanítványai között. Azért hozom fel ezt, hogy a kísértés idejében okosak legyünk és ennek ellent álljunk.
Ha tehát elszakadtak volna egymástól, akkor ez az ő részükről feltétlenül kárhoztató lett volna. Egy ilyen barátnak a társaságát elveszteni mindenképpen balgaság. Már pedig itt egy olyan barátról van szó, aki őket barátságosan és ügyesen oktatta, ‒ egy olyanról, aki úgy beszélt, ahogy ember még nem beszélt, ettől szakadjanak-e el? Egy olyan barát volt itt, aki az ő titkos szomorúságukat pillanatnyira el tudta oszlatni, aki a fájdalom tüskéjét ki tudta húzni sajgó szívükből, ezt hagyják-e tovább menni? Mindenképpen balga dolgot tettek volna, ha ezt megengedik. Ez azt bizonyította volna, hogy nem érdemelték meg az ő tanításait, nem voltak hálásak Vele szemben azért, hogy megnyitotta előttük az írásokat. Helyrehozhatatlan rosszat cselekedtek volna ezzel a tettükkel.
És van még egy figyelemreméltó gondolat. A nap már lehanyatlott, az idő sötétre fordult, nemsokára már az éj is beáll és ezért szóltak így Hozzá: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap már lehanyatlott.” Rendkívül csúnya cselekedet lett volna, ha a homályban és az éji hidegben tovább engedték volna menni. Nem cselekedtünk talán mi is így valamely barátunkkal? Meg tudnánk-e állni nyugodtan, hogy szeretteink közül valaki egész éjen át künn tartózkodjék? Nem ugyanezen érzésből kifolyólag mondta-e az Énekek Éneke írója is: „Nyisd meg nékem én húgom, én mátkám, én galambom, én tökélesem, mert az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával.” (Én.5,2) Rút megsértése volna a vendégszeretetnek, ékes tanúsága az embertelenségnek, ha tovább engedi haladni útján, dacára a beálló éjszakának, különösen akkor, ha van egy olyan hajlékuk, ahol menedéket adhatnának Neki. És ezért tartom állandóan szem előtt és nem engedem sohasem, hogy Jézus vagy egy idegen Jézus képében hajléktalanul maradjon. A szívek egyformán hidegek Vele szemben; a világ éppen olyan érzéketlen Iránta most, mint földön járása idején. Akkor „az övéi közé jőve, de övéi nem fogadták be őt.” Ne engedjétek, hogy ez a kijelentés reánk vonatkozhassék, reánk, akik bizonyos értelemben sokkal közelebb állunk Jézushoz, mint álltak testi testvérei. Az evangyéliomnak egy parancsa az, hogy: „a vendégszeretetről el ne felejtkezzetek.” (Zsid.13,2), de mindeneidé ügyeljetek arra, hogy a Mesterrel szemben vendégszeretők legyetek. Nem volna-e nagy szégyen, ha hozzátok, kik keresztyéneknek nevezitek magatokat, Krisztus kénytelen volna így szólani: „Hajléktalan voltam és ti nem fogadtatok be engem?” Ne engedjük, hogy ez valaha megtörténhessék, ellenkezőleg hívjuk, kérjük és kényszerítsük arra, hogy hozzánk jöjjön és nálunk maradjon és ajánljuk fel s?ívünk legjobb helyét az ő számára. Természetesen ilyen vendéget nem kapunk mindig és nem is fogunk soha még egy ilyent találni. Az emberek igen könnyen hajlandók arra, hogy házukat vagy kastélyukat egy bizonyos időre átengedjék fejedelmi vendégeknek és azt tartják, hogy lakhelyük értéke emelkedett azáltal, hogy benne fejedelmi vendégek laktak; ne legyünk-e ilyképpen mi is készen arra, hogy szívünk ajtaját kitárjuk Jézus előtt és Őt, mint a királyok királyát befogadjuk? Tanuljunk tehát azoktól az útitársaktól, akik igen közel voltak ahhoz, hogy elváljanak Jézustól és tanítson meg erre különösen az Isten Szentlelke.
Fordítsuk most gondolatainkat más irányba és tekintsük meg azt a vendéget, akit kényszeríteni kell arra, hogy betérjen útitársával a hajlékba. Ez a vendég Jézus, aki bizonyára továbbment volna, ha ők meg nem hívják, ha egyenesen nem kényszerítik arra, hogy betérjen hozzájuk. Meglehetősen erős kifejezés az, hogy „kényszeríték őt”; hasonlít ahhoz a kijelentéshez, melyet Jézus használt, mikor azt mondta: „a mennyeknek országát az erőszakoskodók ragadják el (Mt.11,12) Nemcsak hogy meghívták, hanem megfogták a kezeit, kezükbe fogták a ruháját, azt mondták neki, hogy ne menjen tovább; nem akarták tovább engedni; nem akarták, hogy egyetlen lépést tegyen tovább a sötétség beállta miatt veszélyessé lett úton; kényszerítették hogy vendégük legyen; szükségük volt Reá, óhajtották társaságát és nem akarták a visszautasítást elfogadni.
Foglalkozzunk avval a ténnyel, hogy miért kellett kényszeríteni ezt a vendéget arra, hogy betérjen hozzájuk. Az első gondolat az, hogy máskülönben bizonyára nem tért volna be hozzájuk. Ha én idegen helyre kerülnék és két olyan emberrel haladnék egy úton, kiket soha nem ismertem, akkor, bármily tanulságosan szólnék is hozzájuk, mégsem gondolnék arra, hogy házukba beerőszakoskodjak, mikor az előadásomnak vége van. Soha sem látok Jézusnál olyan dolgot megnyilvánulni, mely gorombaságra, vagy a nyájas viselkedés hiányára vallana; a társas érintkezése és illemtudása tökéletesebb volt, mint bárkié e földön. Senkire sem erőszakolja reá a társaságát, senkinek sincs a terhére és ha nem kényszerítik a tartózkodásra, nem marad meg azon a helyen. Eltekintve azután ettől, micsoda örömet szerzett volna magának avagy nekik, ha ott időzik társaságukban, anélkül, hogy marasztalták volna? Azt hiszem, kevesen volnánk olyanok, akik elfogadnánk egy felajánlott lakhelyet, ahol azonban nem szívesen fogadnak. Jézus tehát azért kérette, sőt kényszeríttette magát, mert ha ezt nem teszik vele, akkor természetesen nem is tér be hozzájuk.
Jegyezzétek meg, hogy ez egyszer s mindenkorra szóló ismertető vonása az Isten Fiának. Nincs arra időm, mert különben bebizonyítanám, hogy az egész Bibliában, úgy az ó- mint az újszövetségben megtalálható, hogy mikor az Úr látható formában megjelent az emberek között, akkor mindig kényszeríteni kellett, hogy valakinél időzzék. Midőn az Úr megjelent Ábrahámnak, akkor Ábrahám így szólt: „Jó Uram, ha kedves vagyok előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat. Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, hogy mossátok meg lábaitokat és dőljetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy erősítsétek meg szíveteket, azután menjetek tovább.” (1Móz.18,3‒5) Ábrahám kényszerítette csodálatos vendégeit, hogy maradjanak Nála, mert máskülönben tovább mentek volna. Pillantsatok csak az ez után következő 19. részbe és meglátjátok, hogy mit tett Lót, mikor két angyal meglátogatta őt. Ha nem is voltak egyebek, mint csak angyalok, mégis a mennyei birodalomból valók voltak, ami mindenesetre elegendő magyarázat nekem. Így szólt hozzájuk: „Íme, én Uraim, kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, háljatok ott és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok utatokra.” Azok pedig mondának: „Nem, hanem az utcán hálunk meg.” De nagyon unszolá őket és betérének hozzá és bemenének az ő házába.” József Jézusnak előképe volt, mert hiszen tudjátok, mily sokáig vonakodott, hogy megismertesse magát testvéreivel, bárha az egész idő alatt szíve csordultig volt szeretettel irántuk. Mózeshez így szólt az Úr: „Eressz el engem!” és csak erős könyörgés után tudott az Isten embere győzni. Mikor az Úr angyala megjelent Manoahnak és feleségének, hogy Sámson születéséről szóljon nekik, akkor is azt látjuk, hogy nekik vissza kellett tartaniok az angyalt, nehogy gyorsan továbbmenjen. Manoah így szólt az angyalhoz: „Kérlek, hadd tartóztassunk meg téged, míg készítünk számodra egy kecskegödölyét.” (Bír.13,15‒16) Amint látjátok, a mennyei hírnököt vissza kellett tartaniok, mert különben mindjárt eltávozott volna tőlük. És azután jön még az a példa, amelyre már valószínűleg gondoltatok is, mikor az angyal így szólt Jákobhoz: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal.” És monda Jákob: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” Nyilvánvaló tehát, hogy az Úr azt akarja, hogy az ő népe kérje Őt, hogy jót tegyen velők.
Tudjuk azután, hogy az Úr Jézusnak szinte szokása volt a félénkség, gyakran visszahúzódott és el-eltűnt, mikor a sokaság kereste őt: elment a tengerre és a hajóban lévők látták ugyan őt, de ha nem hívják meg magukhoz, hát elmegy előlük. Az a kánaáni asszony, aki leányának gyógyulását kérte a Mestertől, először nagyon hidegnek, majdnem visszatartónak találta az Urat és csak hosszas könyörgés és erős hit által érte el kívánságának a teljesítését. Az Úr szinte elvárja, hogy kényszerítsék arra, miszerint valamely kívánságot vagy kérést teljesítsen. A vakok az útszélen kiáltottak hozzá segítségért, de ő csak haladt tovább mindaddig, míg mindig hangosabb és hangosabb lett panaszos kiáltásuk, mikor végre meggyógyította őket. A százados, aki a fiáért jött hozzá, könnyekkel a szemében kérte: „Uram, jöjj, még mielőtt meghal a gyermek.” Ilyen eset gyakran megtörtént a mi áldott Urunkkal; amíg nem látta, hogy az utána való vágy tényleg őszinte és erős, addig nem akart menni. Két példát mondott el erre nézve. Az egyik egy olyan férfiról szól, aki már lefeküdt, családjával együtt nyugalomra tért és csak hosszas zörgetésre és hívásra kelt fel, hogy barátjának, ‒ kinek vendégei érkeztek ‒ kenyeret adjon. A másik példa pedig arról a hamis bíróról szól, aki egy szegény özvegyasszonynak csak azért ítélte meg a kérését, hogy ne zaklassa őt tovább panaszaival. Mindezekből a példákból világosan látható, hogy a Mesternek szokása a visszatartás mindaddig, míg nem érzi, hogy szükségünk van reá, vagy míg nem kényszerítjük Őt kérésünk teljesítésére.
Ha valami alapot vagy okot keresnénk az Úr ebbéli tulajdonságának a jellemzésére, akkor az ő féltékenységére hívnám fel a ti figyelmeteket. Az Úr Jézus féltékeny a mi szeretetünkre; azt mondja: „Add át nékem szívedet!” és azután látni akarja, hogy mi az ő személyét szeretjük és jótéteményeit megbecsüljük. Már a Sinai hegyen kijelentette az Úr Izrael népének, hogy: „Az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten.” Jézus pedig, az emberré lett isteni Szeretet megmondta: „A szeretet erős mint a halál, a féltékenység pedig iszonyú, minta sír.” Ebből következik azután, hogy ő nem akarja megosztani társaságát azokkal, akik nem adják át szívüket neki. Ne legyen részetek az ő mosolyában ha a világ mosolyának éppen úgy örültök. Ha a világ fiaival való társaságnak ti éppen úgy örültök, mint az ő társaságának, akkor ő mihamar rajta lesz, hogy ne legyen részetek az ő társaságában. És csak ha ő utána vágyódtok, utána sóhajtoztok és hozzá kiabáltok, akkor marad meg csak nálatok.
Van azután még egy alap, mely erre vonatkozható és ez az Úr Jézusnak az a kívánsága, hogy velünk jót tegyen. Igen természetes, hogy ő azt kívánja, miszerint azt a kegyelmet, melyben részesít bennünket, meg is becsüljük, amennyiben lássuk be, hogy milyen állapotban volnánk akkor, ha nem részesülnénk ebben az adományban. Az Úr figyelmet fordít a mi imáinkra, meghallgatja azt és kellő áldásban részesülnek, először mert szükségünk van reá és másodszor mert maga a meghallgatás még nagyobb áldás. Jó volt e két tanítványra, hogy megengedtetett nekik, miszerint vendégszeretők legyenek, jó volt reájuk nézve, hogy szinte felingereltessenek arra, hogy az Urat erőszakolják. Sokkal nagyobb becse volt előttük Jézus társaságának azért, mert csak fáradtsággal tudták rávenni, hogy leüljön asztalukhoz és részt vegyen szerény estebédjükben. És ezért, kedveseim, nézzük meg Jézust ilyen világításban és aztán szóljunk önmagunkhoz így: Óvakodni fogok attól, hogy valami olyasmit tegyek, amely az ő féltékenységét felkeltené és az lesz a törekvésem, hogy belső érzéseim az ő társaságára mutassanak. Nem akarom, hogy tovább menjen előlem és engem elhagyjon, hanem meg akarom őt ragadni erősen és kényszeríteni, hogy velem maradjon.
Azt mondtam a megelőző fejezetben, hogy itt egy olyan vendég volt, akit kényszeríteni kellett, hogy fogadja el a meghívást. Azt hiszem azonban nem lesz felesleges, ha bővebben kifejtem, hogy itt egy olyan vendég volt, aki megérdemelte azt, hogy kényszerítsék a meghívás elfogadására. Feltétlenül megérdemelte a kényszerítést, ha meggondoljuk, hogy mit tett érettük. Vigasztalta és tanította őket az egész úton, míg velük együtt haladt és már egyedül ezért megérdemelte, hogy visszatartsák. Ha pedig megismerték volna Őt, akkor még sokkal inkább érezték volna, hogy nem szabad elbocsátaniok. Valószínűleg a vállukon vitték volna be házukba és így szóltak volna Hozzá: „Jó Mester, mi nem is gondolunk arra, hogy Téged elbocsássunk, mert Te vagy az, aki szeretsz bennünket, mert Te vagy a mi Tanítónk, a mi Urunk, akit mi már meggyászoltunk, mint egy holtat és íme Te élsz.” Annyira adósai voltak az Úrnak, annyira lekötelezte őket maga iránt, hogy nem tudtak mást tenni Vele szemben, minthogy kényszerítették, hogy vendégük legyen.
Kényszeríteniök kellett az Urat azért is, mert Nélküle a ház oly szomorú, oly vigasztalan lett volna. Tegyük fel, hogy a Mester tovább haladt volna, a két tanítvány pedig egyedül ülne a vacsoránál. Ahogy elgondolom, az egyik hirtelen Reá gondolt volna és így szólt: „Ah úgy fáj a szívem, hogy ő elment” mire a másik így felelt: „Miként is eshetett meg, hogy elengedtük? Miért nem kértük meg, hogy legalább az éjjelt nálunk töltse?” Nem tudták volna megenni vacsorájukat és egész
éjjel hánykolódtak volna fekhelyükön, gyötörve azon gondolat által, hogy miért nem gyakoroltak vendégszeretetet az Úr iránt. Így jártak már közülünk is némelyek, mikor gondatlanságuk miatt eltávozott tőlük az Úr; olyanok voltak, mint az özvegyek, kik éppen most vesztették el férjüket és most egyedül állnak, szívük pedig telve van aggodalmakkal. „Vajon szomorkodhat-e a násznép, míg velük van a vőlegény?” Nem, addig, míg a vőlegény velük van, nem; hanem ha elvétetik tőlük a vőlegény, akkor szomorkodnak és böjtölnek. Sokkal jobb dolog, künn lenni a szabad ég alatt vagy együtt haladni az ismeretlen utazóval, mintsem egy kényelmes házban tartózkodni és róla rossz véleménnyel bírni. Ez egy olyan vendég volt, aki megérdemelte a kényszerítést, különösen, ha ama tanokra gondolunk, melyek soha el nem hangzottak volna, ha őt továbbhaladni engedik.
Azonkívül mi tudjuk azt, amit ők még akkor nem tudtak, hogy az ismeretlen meg fogja ismertetni magát velők, mint ahogy velünk is megismertette magát. Mivelhogy pedig mi ismerjük Őt, amiként a tanítványok is megismerték a kenyértörés után, ennélfogva ereznünk kell, hogy mi nem engednők őt elmenni, hanem mindenképpen visszatartanánk, mert ő a Krisztus, a mi Urunk. Beszédem elején azt mondtam, hogy valószínűleg vannak itt olyanok, kik soha nem ismerték az Urat és ennek dacára az Úr sokszor mégis nagyon közel volt hozzájuk, mikor prédikációkat vagy efféléket hallottak. Nagyon kérlek arra, kedves barátaim, hogy fogadjátok el Krisztus mint idegent és akkor mihamar meg fogjátok ismerni, mint legjobb barátotokat. Ismeritek a mi Urunkat és tudjátok, hogy ő képes szíveteket lángra lobbantani és ha mi beszélünk Róla, akkor ti nyugtalanul mentek haza. Mennyire óhajtanám, hogy bárcsak jobban megismernétek Őt! Vajha elfogadnátok a társaságát és hallgatnátok az ő tanítását. Hívjátok meg, hogy jöjjön a szívetekbe és tapasztalni fogjátok, hogy mily végtelenül megnagyobbodik előttetek, mint amilyen most. Nincs fogalmatok Róla, hogy ő kicsoda; úgy látszik mint egy jól beszélő barát, holott testvérként fog szerepelni; ígéretet tesz arra, hogy titeket tanítani fog, holott emellett szeret, gazdaggá tesz, nevel és végül üdvözít.
Kedves testvérem, bárha Isten gyermeke vagy, még nem vagy eléggé kiképezve, szemeid még nincsenek nyitva, mert még nem látod Krisztust úgy, ahogyan látni fogod; és mégis arra kérlek tiszta szívből, fogadd el a Megváltót, ha szemeid zárva is vannak. Bocsásd be Őt és tartsd magadnál, s akkor mindig jobban és jobban meg fogod ismerni. Jobban meg fogod Őt ismerni, ha kenyeredet az éhezőnek megtöröd; de sokkal jobban megismered, ha kenyeredet a vacsoránál megtöröd és egy olyan vendég, aki megérdemli a kényszerítést; cselekedj tehát így, alázatosan, de őszintén, hogy őt magadnál tarthassad.
Beszédem utolsó fejezetéhez érkeztem s ebben zárni fogok azzal, hogy egy olyan okot mondok néktek, amelynek alapján Jézust visszamaradásra bírhatjátok. Ez az ok itt van a szövegben. „De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk; mert immár beestvéledik és a nap lehanyatlott.”
Az első ok, amelyet felemlítek, nem felel ugyan meg az én felfogásomnak, de azért mivel szükséges, mégis felemlítem. Mindazok a prédikátorok és bibliamagyarázók, kiket valaha ismertem, elfogadják, hogy a tanítványok azt gondolták, hogy igen szomorúak lesznek egyedül s ezért, saját vigasztalásukra, valamint az idegen védelmére tekintettel, kérték, hogy maradjon meg náluk. Nekem ellenben egész más véleményem van; de azért ez mégis elég jó ok a barátságos Megváltóra nézve és ha mi nem tudunk esetleg valamely mást előhozni, hozzuk csak elő ezt. Sokaknál, akik jelen vannak, immár tényleg kezd beesteledni. A szomorúság körülfogott titeket és az árnyékok mindinkább sötétebbre válnak, világosságtok elmúlt és kezdtek aggódni. A fájdalmak lassan-lassan elborítanak, mint a sötétség az éjjelt; nem tudjátok, hogy mi közeleg, szívetek pedig igen nehéz lesz. Ekkor édes ez a könyörgés:
Maradj vélem itt e földön,
Maradj, ha nyugszik napom.
Ha Krisztus nálatok marad, minden aggodalmat és szomorúságot el tudtok hordani. Semmiféle szerencsétlenség sem okozhat kárt, semmiféle fájdalom nem szomoríthatja meg kedélyteket, ha Ő veletek marad. Fohászkodjatok tehát Hozzá, kérjétek ez ima szerint és ne féljetek attól, hogy a felhők hónába kell mennetek.
Vagy lehet, hogy vannak jelen olyanok, kik búskomorságba estek azáltal, hogy az Isten arcáról visszaverődő fényt nem látják; nem vagy oly keresztyén, amilyen lenni akarsz, vagy amilyen szeretnél lenni; szíved örömlángjai lelohadtak és belsőd kezd kihűlni. Akkor itt van az ideje, hogy szólj az Úrhoz:
Maradj vélem szent békéddel, Örömemet Benned leljem.
Helyes dolog, ha egy hívő a szívét nem annyira az Úr örömén, mint inkább örömét az Úrban helyezi el, hogyha nemcsak ezt mondja: „Annak akarok örülni, Uram, mikor te mosolyogsz”, hanem mikor Jóbbal együtt ezt is tudja mondani: „Ha mindjárt agyon sújtsz is engemet, bizalmamat mégis Benned helyezem el.” Sokkal jobb, ha egy olyan Úrral van dolgunk, aki meg is öl esetleg bennünket, mint egy olyannal, aki távol, nagyon távol van és semmiféle kiáltásunkat meg nem hallgatja. Mondjátok ezért neki: „Uram, ha soha egy mosolyt arcodon nem látok, ha soha engem boldoggá nem teszel, ha soha meg nem vigasztalsz, úgy, hogy soha sem tudok egy öröméneket énekelni neked, azért mégis maradj mellettem. Maradj mellettem akkor is, ha én nem is tudom.” Igen szép éneke ez Dávidnak, ‒ aki nagyon sokszor kérte az Urat, hogy maradjon mellette, ‒ amely így hangzik: „Szárnyaidnak árnyékában érzem jól csak magamat.”
Mintha mondani akarta volna, hogy akkor is, ha semmi fényességet nem tapasztal az Úr arcáról, még akkor is boldog, ha csak szárnyainak árnyéka alatt rejtheti el magát. Maradj tehát velem, ha az én értelmem megfogyatkozik és elhomályosodott lelkem egy rettenetes éjszakától fél. Maradj velem még akkor is, ha a halál fájdalmai mindörökre bezárják szemeimet. Óh maradj! „Maradj velem!” Ez egy áldott ima azon hívők számára, kik már az öregség fele haladnak. Náluk már immár este lesz és a nap már hanyatlóban van. Kiáltsatok fel tehát: „Maradj velem!” És akkor békében és örömmel fogtok szobátokba menni és az utolsó boldog álomra hajtani fejeteket és tapasztalni fogjátok imátok eredményeképp, hogy mindenkoron az Úrnál maradtok.
Ebben az értelemben szóltam e szövegről, mert szinte mindenki így használja, de azt hiszem, hogy a tanítványok egészen más értelemben mondták az Urnák: „Maradj velünk!” Vissza akarták tartani Krisztust, mivel este volt, de ő érette, mert az éj már szinte beköszöntött és nem tudták volna elviselni azt a gondolatot, hogy Jézus künn legyen a hideg éjszakában. Tudták, hogy mily nagy keleten a nappal és az éjjel közt a különbség és tudták, hogy mily erős különösen a hajnali harmat, mely szinte esőnek is beillik, ezért kényszerítették tehát és mondták neki: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap már lehanyatlott.” Tartsuk szemünk előtt ezt a feltevést és szóljunk ennek alapján az Úrhoz: „Uram, a világban sehol nincs hajlék számodra; a hitetlen szívek nem adnak menedéket néked; az önigazsággal betelt emberek kilöknek ajtajuk elé; a világ fiai nem látnak szépséget benned; a testi bölcsek elfordulnak tőled; minden ház, minden hajlék be van zárva előtted, jer azért és maradj nálam. Itt van lakhely a Te számodra, jöjj te áldott az emberek között és maradj velem. Ha nem kapsz helyet a királyi palotában, jöjj és maradj nálam; ha nincs hely a szállodákban, a menedékházakban, jöjj hozzám és erezd otthon magad, mert én mélyen meg vagyok tisztelve azáltal, hogy Téged befogadhatlak. Ezért, drága Mester, maradj nálam.” Mennyire kellene vágyódnunk arra, hogy a Magasságosnak Fiát szeretetünkkel felmelegítsük, mert még mindig sok helyen megvetik és kiutasítják ma is. Oly sok helyen vélekednek rosszul felőle. Ne engedjétek tehát, hogy valami baja vagy bántódása legyen barátainak a házában. Ha ötven ház akadna, ahová elmehetne, akkor ezt mondanám: „Uram, ott szebb hajlékot és jobb ellátást kapsz, mint amilyent én adhatok neked, hanem hogyha „beestvéledik” és sehol sem nyílik meg egy ajtó számodra, akkor jöjj az én szegényes kunyhómba. Mindent odaadok neked, valamim csak van, magam pedig a te alázatos szolgád leszek”. Ez az a másik óh, amelyet érvényesíthetünk.
Egy újabb formája ennek az oknak ez: Az idő immár besötétedik és nagyon előhaladt. Micsoda oka van a gyülekezetnek, amelyet érvényesíthessen az Úr eljövetelére. Uram, lassanként már beestvéledik és a világ napja már leáldozóban van; ide s tova tizenkilencszáz esztendeje, hogy Te eljöttél és a világ még mindig bűnökben hever; jöjj, Urunk, a te népedhez jöjj és maradj nála, mert hogy a világ öregszik, hideg éjszaka fog ráborulni, a szeretet sokakban meghűl és akik eddig szilárdan az igazság mellett álltak, most már azok is elfordulnak. Nehéz ködök és sűrű fellegek vannak felettünk és állandó már a lázadás és a visszavonás. Jó Mesterünk, jöjj a te népedhez, a te gyülekezetedbe, lakozz közöttünk és találd fel itt a te otthonodat.
És az éjszakák éjszakája, a világ vége szintén közeleg. Nem tudjuk, hogy mikor jön el, hogy mikor lesz itt, de azt tudjuk, hogy minden egyes nappal közelebb jön hozzánk. A föld napja nyugvóra hajol, a kegyelem napja pedig közeleg az alkony beálltával, az éj elérkezik, ezért édes Mester, jöjj és maradj velünk, hogy a világ helyett Nálad lehessünk. Jöjj mihamarabb, hogy a pogányok a te kereszted alá jöhessenek és így elfoglalhassad örökségedet. Jöjj a te népedhez, a te gyülekezetedhez és légy azok prédikátoraival, misszionáriusaival, minden élő gyülekezeti taggal, hogy a jövendőmondások betöltessenek, az Úr ígéretei beváljanak és a te megváltásodért elvegyed jutalmadat. Nem jó misszió ‒ szöveg* (Ez a beszéd a baptisták misszió-társasága javára szólt, amely társaság évenként egy-egy héten adományokat gyűjtött, céljai javára.)
Tehát ez, nem egy áldott ima-e, hogy a misszió-hetet megkezdje: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap lehanyatlott”?
A római katolikus egyháznak van egy éneke, melyet húsvét napjától egész a mennybemenetel napjáig használnak és habár semmit sem adok a szertartásokra vagy a szokásokra, mégis ez az ének olyan, amely megragadja az ember gondolatát. Az első vers: „Maradj velünk: Halleluja!” A további pedig ez:
Mert a nap már lehanyatlott És az éjszaka beállott. Halleluja!
Evvel zárok. Vajha ezt az alapot érvényesítenők, míg az Úr tényleg és mindörökre velünk marad. Ámen.

Ha az Úr Jézus halálára gondolunk, a legfőbb gondolatnak, a mi eszünkbe kell hogy jusson, hálaadó magasztalásnak kell lennie. Hogy Jézus Krisztus a kereszten meghalt, az igen természetes ok a szomorúságra és méltán remeghetnek azok, akik általszegezték őt ‒ akiknek számai közé mi is tartozunk, ‒ amikor majd meglátják eljönni őt és feltűnnek előttük bűneik, amelyek felett kesereghetnek, amiként kesereg egy atya egyetlen fia elvesztén. Addig, míg meg nem győződünk róla, hogy bűneink megbocsáttattak, a fájdalom igen erős és nehéz lehet, mert mindaddig adósai vagyunk a Megváltó kiomlott vérének és addig, míg lelkünk csak azt érzi, hogy bűnrészese a Megváltó halálának, addig tényleg borzalommal telt félelemmel tekintünk az átokfára. Csakhogy egész másként alakul ki a dolog, ha hit által elfogadjuk ama dicső eredményt, melyet az Úr kínhalála nekünk nyújtott, hogy ugyanis ő a kereszten bennünket megváltott és voltaképpen győzelmet aratott. Azt a szomorúságot, melyet akkor érzünk, ha a megfeszített Megváltóra felpillantunk, bizonyos mértékig el kell fojtanunk, különösen ha aggodalmunk van arra nézve, hogy érzéseinket megváltoztatjuk és fájdalmunk bánatba megy át, mert akkor ez „isteni szomorúság”, amely isteni mód szerint működik, amely mély undort kelt a bűn iránt és szilárd akaratot arra nézve, hogy a sötétség minden cselekedeteitől távol tartja magát. Éppen ebből kifolyólag nem ítélhetjük el azokat, akik sokszor és sokat beszélnek az Úr Jézus szenvedéseiről azon kifejezett szándékkal, hogy hallgatóik szívében szánalmat keltsenek, mert az ilyen szánalomnak igen nagy befolyása van valamely határozat létrejövetelére,, ha hittel van összekötve és helyes ítélet által vezettetve. Mindennek dacára azonban, mivel minden dologban van valamely középút, ugyanúgy itt is az a legjobb, mert azt hisszük, hogy az e tárgyú beszédeket is lehet a kelleténél jobban túlhajtani. Igen érdekes a megfigyelésre és egyben tanulságos is, hogy az apostolok sem leveleikben, sem beszédeikben nem szóltak a sajnálkozás hangján az Úr Jézus haláláról, sőt ennek még a látszatát is kerülték. Az evangyélisták elbeszélik szomorúságuk okait a megfeszíttetésről, a megcsúfoltatásról, de a feltámadás vagy különösen a pünkösd után már szó sincs többé szomorúságról vagy bánatról. Talán nem is találnék olyan helyet a Szentírásban amelynek alapján beszédet mondhatnék a Jézus halála feletti szomorúságról, míg ezzel ellentétben számos olyan hely van, amely a megfeszíttetésről diadalmas öröm hangján szól. Gondoljatok csak Pál apostol eme jól ismert mondására: „Távol legyen pedig én tőlem, hogy dicsekedjem másban, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében...” Valószínűleg Pál éppen olyan élénk színekben el tudta képzelni az Úr Jézus szenvedéseit, mint akárki itt köztünk és mégis ahelyett, hogy azt mondta volna: „Távol legyen tőlem, hogy felhagyjak a sírással, mikor az Úr Jézus keresztjére pillantok”, kijelenti, hogy éppen a Krisztus keresztjével dicsekedik. A Krisztus halála olyan volt számára, hogy ő örülni és dicsekedni tudott benne; nem tartott fekete böjtnapokat annak emlékezetére, hogy az emberiség megszabadíttatott a haláltól. Figyeljétek meg azt az emelkedett hangot, amelyben az apostol az Úr Jézus haláláról szól a kolossébeliekhez írt levelében: „Titeket megelevenített...megbocsátván minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalmat vévén azokon a keresztfa által.” (Kol.2,14‒16) Ha aztán odafordultok a János leveléhez, hol a természetes érzés és kedvesség tűnik elő, akkor nem fogtok hallani sírást vagy jajveszékelést, hanem meg fogjátok tudni, hogy ez a tisztító vér a középpontja minden áldozatnak és ezt meg fogjátok hallani nyugodt, csendes, de ellentmondást meg nem engedő határozott hangon, amely nagyon messze van minden jajgatástól és hulló könnyártól. Azt mondja: „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással és Jézus Krisztusnak az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az engesztelő véráldozatnak ez a felemlítése inkább örömet és békét szerez, mint fájdalmat és bánatot, „Ez az, ‒ mondja továbbá, ‒ aki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel,” és egy szempillantás alatt felismerhető, hogy sokkal több az örvendetes tény, mint a szomorúságra való ok abban, hogy Jézus úgy vérrel, mint vízzel jött. Ugyanígy Pál is, mikor Urának és Mesterének haláláról szól, azt mondja, hogy a „Jézus Krisztus drágalátos vére”, de éppenséggel nem szomorú hangon; megemlíti, hogy az Úr a mi bűneinkért áldoztatott fel a Golgotán, de nem panaszosán vagy bánattal telten jelenti ezt ki. Azoknak, akik az evangyéliom miatt szenvednek, akik zaklatást és szidalmakat viselnek el ezért, azoknak azt mondja: „Örvendjetek pedig annak, hogy Krisztussal együtt szenvedtek.” Ha tehát ő örömet talált azokban a szenvedésekben, melyeket mi a Krisztussal való közösségünk miatt szenvedünk el, akkor ‒ úgy gondolom ‒ sokkalta nagyobb örömet talált a Krisztus szenvedéseiben. Képtelen vagyok elhinni, hogy a feketével bevont templomot a gyászba borított oltárt, a halottnak szóló harangszót és a hitetlenség többi temetési ceremóniáját az apostol megtartaná. Azok az úgynevezett „élő képek”, melyek a keresztre feszítést ábrázolják és nagypénteken igen sok templomban bemutatásra kerülnek, sokkal inkább valók azokhoz a pogány asszonyokhoz, akik Tammuzt siratták (Ez.8,14), vagy pedig a Baál papjaihoz, akik kiáltanak és magukat késsel metélgetik, ‒ mint egy keresztyén gyülekezethez, amely tudja, hogy az Úr nincs itt, hanem feltámadott.
Mindenesetre szomorkodjunk azon, hogy Jézus meghalt; de semmiképpen sem engedjük meg, hogy a szomorúság legyen a legfőbb érzés, ha a Megváltó halálára gondolunk, mert hisz ezáltal bűneink bocsánatát nyertük el. A felolvasott bibliai versek megállapítják, de egyben meg is tiltják a bánkódást; engedélyt adnak ugyan a sírásra, de csak rövid időre, azután azonban megtiltanak minden további könnyhullatást, azon indokkal, hogy a kereszt okozta szomorúság örömre fordult. „Ti sírtok és jajgattok”, ez azt jelenti, hogy tanítványai szomorúságba és kétségbeesésbe esnek, ha meglátják, amint „Őt megfeszítik és eltemetik. „Ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul”, ‒ tehát fájdalmaitok megszűnnek, ha meglátjátok, amint feltámad halottaiból és ez tényleg így volt, mért hiszen olvassuk is: „Akkor a tanítványok boldogok valának, mert látták az Urat.” A kereszt megpillantása csak fokozta hitetlenségüket és bánatot okozott minden bánat felett, most azonban a hívő szem számára a legnagyobb örömet keltő pillanat, ha a keresztre feltekinthet; a kereszt olyan, mint a hajnal pírja, mely megszünteti azt a hosszú és szomorú sötétséget, mely eddig a népeket elfedte és most a fényes és derült napot hozza el. A Jézus sebei olyanok, mint a csillagok, melyek a mi kétségbeesésünk sötét és szomorú éjszakáján fel-felvillannak. Az a lándzsa, mely az ő oldalába behatolt, az üdvfolyónak a forrását nyitotta meg, mely sok-sok szomjas léleknek oltotta el kínjait. Az a töviskorona most az ígéretek gyönyört keltő koszorújává változott. A szemek, melyek vörösek voltak a sírástól, most tündökölnek a reménységtől, ha reád vetik pillantásukat, óh vérző Urunk. Az a vér, mely a te megkínzott testedből folyt ki, Immánuel, az felkiált e földről a felhők fölé és békét, gyönyört és mennyei üdvöt ígér minden egyes hívőnek. Habár a te megtört szívű barátaid testedet a sírba helyezték, az még sincs ottan, isteni Megváltónk, nincs, mert te a halálból feltámadtál és mi a te feltámadásodban és mennybemeneteledben gazdag vigasztalást nyertünk ama fájdalmakra, melyeket halálod által okoztál. Miként egy asszony, kinek fia született, ugyanúgy elfelejtjük mi is az aggodalmakat, dicsőség teljes születésed miatt, melyre a gyülekezet és a világ a legnagyobb örömmel és elragadtatással pillant, mert Jézusban meglátják azt az elsőszülöttet, aki mindeneket megelőzve támadt fel a halálból.
A tárgya tehát az lesz mai beszédemnek, amit különben sejthettek is: Mily mértékben engedhetjük meg, hogy a szomorúság erőt vegyen rajtunk Jézus halála miatt és hogy mennyivel inkább megvan az okunk arra, hogy efelett örvendjünk. Az első pont ez lesz: Az Úr Jézus halála míg manapság is elegendő ok a szomorúságra, a második ellenben, hogy: ez a szomorúság örömre változott. Ha ezt a két pontot eléggé megtekintettük, akkor figyelmünket még arra az általános vezérelvre fogjuk fordítani, amely minden szent szomorúságnak és különösen ennek is az?alapját képezi.
Tehát először: Az Úr Jézus halála még manapság is elegendő ok a szomorúságra. Szándékosan mondom, hogy még manapság is, mert sokkalta nagyobb ok volt a szomorúságra különösen ama három nap alatt, míg Jézus a sírban feküdt, mint manapság, mikor tudjuk, hogy Jézus feltámadt a halálból. A tanítványok részére a Jézus halála elsősorban is az ő személyes jelenlétének az elvesztését jelentette. Édes érzés és megnyugtató tudat volt eme kis család részére az, hogy az Úr mint a család feje és mint annak tanítója, állandóan köztük tartózkodott, annál nagyobb volt tehát a fájdalom arra a gondolatra, hogy soha nem hallják többé az ő kedves szavát, sem nyájas arcán a mosolyt többé meg nem pillantják. Megmondhatatlan vigaszt okozott számukra, hogy minden kérdésükkel Hozzá mehettek, meg volt számukra az alkalom bármely pillanatban és bármily szomorúság vagy baj esetén Tőle vigaszt kérni vagy oltalomért esengeni. Boldogok és szerencsések voltak ezek a tanítványok, hogy olyan Mesterük volt, aki szeretetben egyesült velük, őket tökéletes példája által vezette, jelenléte által éltette, hibáikat eltűrte és őket a bűntől megmentette. Csodálkoztok-e tehát azon, ha szívük nehéz volt az elválás gondolatára, arra, hogy soha többé nem lesznek együtt vele? Úgy érezték magukat, mint a pásztor nélkül való juhok, mint az árva gyermekek, mikor egyedüli oltalmazójukat é támogatójukat is elvesztik. Csodálkoztok-e tehát azon, ‒ mondón ismét ‒ ha ők sírtak és szomorkodtak afelett, hogy bizalmuk kősziklája, szemük sugara és lelkük reménysége elvétetett tőlük? Nemcsak azért búsultak, mert az ő személyének elvesztése fájdalmat okozott nekik, hanem mert drága volt nekik Jézus. Nem tudták elviselni, hogy Az menjen, ki szívük minden szeretetét bírta, ki középpontja volt szeretetüknek. Bánkódásuk bizonyítja, hogy hűek voltak ahhoz, akit szerettek és nem voltak hajlandók arra, hogy vonzalmukkal mást kitüntessenek. Sírtak és bánkódtak azért, mert szívük fejedelmét elvesztették és az ő helye üres volt. Nem tudták az ő távollétét elviselni, mert azt az űrt, melyet ő elfoglalt, senki sem tudta betölteni. Mint a galamb vágyódik párja után, úgy vágyódtak és búsultak ők Az után, akit szerettek Kivel bírtak ők a mennyben, ha Jézus eltávozott tőlük? A földön minden bizonnyal nem volt senki sem, akinek társaságát ő mellette meg kívánták volna. Özvegyekké lettek és sírtak és jajgattak és nem akartak vigasztalást elfogadni. Nem volt semmi és nem akadt senki, aki kárpótolta volna őket ebbéli fájdalmukban, mert ő mindenükben minden volt nekik. Ő érette mindent és mindenkit elhagytak, csak azért, hogy követhessék szabadon, most tehát iszonyú volt előttük a gondolat, hogy elvesztik őt végképpen. Ti, kik már voltatok olyan helyzetben, hogy elvesztettétek azt, akit nagyon szerettetek és megbecsültetek ti el tudjátok képzelni, hogy a fájdalom milyen mérve tölthette meg a tanítványok szívét, mikor hőn szeretett Uruk azt mondta, hogy eltávozik tőlük és egy kevés ideig nem fogják látni őt. Ez a bánat természetes volt; de az is természetes, hogy mi is szomorúságot érzünk, hogy az Úr távol van tőlünk, bár azt hiszem, hogy éppen most tanultuk meg, hogy ez jó és ezért annyira megelégedettek vagyunk, hogy nyugodtan és türelemmel várjuk azt az időt, amikor újra meg fog jelenni.
Fokozta azután a tanítványok fájdalmát az a körülmény, hogy világ pedig örült annak, hogy az Úr eltávozott tőlük. „A világ pedig örül.” Odacipelték őt Pilátus ítélőszéke elé és ott ültek győzelmet felett elkeseredett ellenségei, mikor egy kelletlenül kimondott ítélet jött ki szeszélyes és állhatatlan bírájának ajkai közül. Akkor örvendtek ezek megkeseredett szívű férfiak, mikor látták, mint cipeli keresztjét kínok között fel a Golgotha hegyére. Ott álltak körülötte és gúnyolták őt utálatos cselekedeteikkel és alacsony kifejezésű beszédmódjukkal és mikor már meghalt, azt mondták: „Nos. ez a néptanító nem tud már többe beszélni; diadalt vettünk rajta, mert a mi parancsolatainkat kicsúfolta és bennünket a nép előtt lekicsinyített”. Azt gondolták, hogy kioltotta azt a fényt, mely homályos szemeikre fájdalmat okozott, ezért örvendtek és ezért növelték örömükkel még nagyobbra a tanítványok bánatát.
Azt hiszem, tudjátok testvéreim, hogy akkor, mikor ti fájdalmak és bánat közt vagytok, milyen keserű érzés valamely ellenségtek nyers kacaja, aki nyomorúságtok felett örvend és könnyeiteken vidul fel. Ez fájt legjobban a tanítványoknak Mesterük halála alkalmával. Miért örvendjenek az istentelenek felettük? Miért ócsárolják és csúfolkodjanak a felfuvalkodott farizeusok és papok Krisztus holtteste felett? Ez só-hintés volt a lesújtott tanítványok égő sebeire és megtöltötte epével és ürömmel azt a pohárt, amely már úgyis csordultig telve volt keserűséggel. Ezért nem csodálkozunk azon, hogy ők sírtak és jajgattak akkor, mikor Urunk istentelen kezek által meghalt. Magdolna is csak azt tette, ahová kegyelemben részesült természete űzte, mikor odavetette magát a sír szájához és ott zokogott, a többiek pedig csak ugyanazt tették, amit ő.
Azután a további okuk a szomorúságra az volt, hogy Jézus halála egy időre felfüggesztette reményeik valóra válását. Még régebben, elég önzőén egy birodalomra vártak, olyan birodalomra, melynek beteljesedését a zsidók mindnyájan várták. Dacára azután annak, hogy az Úr eme vágyaikat mérsékelte és e téves felfogásról felvilágosította annyira, hogy kívánságuk már nem valami határozott földi országra vonatkozott, mégis még mindig fejükben maradt az a gondolat, „hogy ő fogja ismét megalapítani az Izrael országát.” Ha voltak is köztük egyesek, kik annyira fel voltak világosodva, hogy valami szellemi országot vár?ak, mégis a Jézus halálánál úgy látszott, mintha minden, még ezirányú reményeik is megsemmisültek volna. Vezér nélkül miként érhették volna ezt el? Miként foglalhatnak el valami országot vagy birodalmat, ha magát a királyt megölik? Miként uralkodhat az, akit gyilkos kezek megöltek? Az, akinek uralkodnia kellett volna, azt megvesszőzték, kigúnyolták és mint valami gonosztevőt a keresztre feszítették, ‒ hová lett tehát az ő uralma? Eltávozott immár az élők közül, ugyan kicsoda az, aki szolgálna most neki? Ott fekszik a teste jéghidegen a József kriptájában, egy nagy kő van odahengergetve a sírbolt szájára, mely még a levegőt is elzárja, nem tesz-e az tönkre minden reményt és fojt meg minden szent célra való törekvést? Miként lehetnének boldogok azok, akik gyászos végét látták életük legszebb reményének? Óh ti szegény hívei egy holt királynak, micsoda reménységtek lehet még arra nézve, hogy az ő ügye vagy koronája diadalra jut? Tehát minden kétség nélkül, mélyen lesújtotta őket hitetlen gondolkozásuk, mert reménységük megtört, hitük pedig szétfoszlott. Oly keveset tudtak a jelen fontosságáról és oly kevésre becsülték azt, amit a jövő ígért, hogy a szomorúság teljesen megtöltötte szíveiket, ők maguk pedig a halált kívánták.
Gondolnotok kell még arra, hogy mindehhez még hozzájárult az, hogy látták Mesterüket szenvedésektől és kínoktól meggyötörve. Ki az, aki nem lett volna megdöbbenve, ha látta volna, hogy mint hurcolják el őt éjszakának idején, hamis tanuk által megvádoltan? Nem kívánhatták volna-e az angyalok is, hogy vele együtt sírjanak? Ki az, a meg nem állhatta volna, hogy fájdalom ne fogja el, ha látná Jézust ott állva, megcsúfolva szolgák által, kigúnyolva alávaló emberektől, elhagyat\ barátaitól és kiszolgáltatva ellenségeinek? Éppen elegendő lett volna ahhoz, hogy egy ember szíve megtörjék, ha látná ezt a nyers bánásmódot az Isten Bárányával. Ki tudná kiállani azt, ha látná, amint az ártatlan Megváltót mint szegezik át és mint örvend körülötte egy csúfolódó csapat? Ki tudná kiállani azt, nézni az ő fájdalmait, melyek visszatükröződtek arcáról, vagy hallani a szenvedő felkiáltását: „Szomjúhozom”, avagy ezeket a kín teljes hangokat: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Nem igen lehet csodálkozni afelett, ha Máriáról azt mondták, hogy éles tőr hatolt át a szívén, mert biztos, hogy nem volt még soha szenvedés, mely hasonlítható lett volna Jézus szenvedéseihez és nem volt még fájdalom, mely az ő fájdalmához hasonlított volna. Ezek a nehéz kínok minden épérzékű embernek,
‒ aki az ő példátlan szenvedéseit látták ‒ a szívét át meg átjárták és nem csodálkozhatunk, hogy mindazok, kik Jézust személyesen szerették, önmaguk számára is kívánták a halált, mikor látták őt meghalni. Vannak-e a fájdalomnak olyan mélységei, melyek nagyobbak annál, mint amilyeneket az Úr eltűrt? Ha Isten minden hullámai és áradásai átmennek rajtad, Jézus, nem kell-e nekünk is elmerülnünk a fájdalmakba? Ah, igen, mi inni akarunk abból a kehelyből, amelyből Te ittál és meg akarunk keresztelkedni úgy, amint Te megkeresztelkedtél. Le akarunk ülni a Te kereszted előtt és ott maradni legalább egy óráig, míg a Szeretet és Fájdalom együtt birtokba nem veszi szívünket.
Ha arra gondolunk, hogy mit tűrt el az Úr, akkor kell, hogy minden keresztyénben felébredjen a részvét. Nem tudjátok elolvasni négy evangyélistának a leírását erről az eseményről és azokat elképzelhető szeretettel egybeszőni, anélkül, hogy ne ereznétek, hogy a legmelegebb hang illik ilyen időben a ti érzéstekhez. Kell, hogy fájdalmat és bánatot érezzétek ekkor és csak természetes, ha ezt érzitek is.
Az Úr Jézus halála által okozott fájdalmak egyik legélesebbje az, hogy halálának mi voltunk okozói. Tulajdonképpen mi feszítettük meg az Urat, mert mivel mi bűnösök voltunk, szükség volt, hogy Ő ezért feláldozza magát. Ha senki közülünk el nem tévedt volna, mint egy elveszett juh, akkor a mi tévedéseink nem gyűjtettek volna össze, hogy a Pásztor fejére tétessenek. Azt a fegyvert, ‒ mely az Ő szívé átjárta, ‒ a mi bűneink élesítették meg; a bosszú azokat a bűnöket illette, amelyeket mi követtünk el, az igazság pedig elégtételt követelt az ő kezéből. Melyik tanítvány nem fog szomorkodni, ha látja, hogy cselekedeteivel saját Urát öli meg?
Ha mindezeket a dolgokat összefoglaljuk, akkor ‒ úgy gondolom ‒ elég okot találunk arra nézve, hogy miért szomorkodtak és bánkódtak a tanítványok és hogy miért tört ki bánatuk könnyekben és panaszhangokban. Úgy bánkódtak, mint azok, akik a temetőben laknak; a sírás és jajgatás igen feltűnő módon nyilvánul meg a keleti népek temetéseinél. Keleten az emberek sokkal izgékonyabbak, élénkebbek, mint mi és ebből kifolyólag hozzátartozóik halála esetén sokkal inkább és hangosabban fejezik ki fájdalmukat kiáltásokban és könnyárban. A tanítványok elébünk állíttatnak eme erős kifejezés által: „Ti sírtok és jajgattok”; panaszhangokat fogtok hallatni, amelyekre méltó az, aki felett jajgattok. „Ti sírtok és jajgattok” ‒ itt kétszeres bánatnak kétféle kitörése nyilvánul meg: a szemek könnyeznek, az ajkak pedig panaszhangokat hallatnak. Jézus halála valóban temetés volt az ő követői számára és okozója lett egy olyan mindent összezúzó fájdalomnak, melyben mindegyikük mintha mindenétől megfosztatott volna. Ki csodálkozik azon, ha ez tényleg így volt? „A ti szívetek megtelik szomorúsággal” ‒ mondta Krisztus; nem voltak képesek arra, hogy valami másra gondoljanak, mint csakis Jézus halálára. Szívük a megpattanásig telve volt fájdalommal az Ő elvétele miatt és ez a fájdalom oly nagy volt, mely hasonlított ahhoz a legnagyobb fájdalomhoz, melyet a természet elbír, egy szülő asszonynak a fájdalmához, ahhoz a kínhoz, amely úgy tűnik fel, mintha magát a halált hozná magával és amelyhez képest még maga a halál is mintha könnyebb volna. A kínok erőssége a fájdalom ez óráiban oly nagy volt, aminőt csak éppen hogy el tudtak viselni; ha nagyobb lett volna, akkor megsemmisültek volna. Mindezeket érezték ők és nem csoda, ha mi bizonyos mértékben érezzük, hogy ők mit cselekedtek, ha visszapillantunk arra, hogy mit tett a Megváltó mi érettünk. Kötelességünk beismerni, miszerint az Úr halála szomorúságot keltett fel; csakhogy a legigazabb és legőszintébb fájdalomban is mérsékelni kell magunkat és nem szabad helyet adni a legnagyobb elkeseredésnek még a kereszt lábainál sem, nehogy a mi fájdalmunk balgaságba menjen át.
Az alapul vett szövegben a másik kifejezetten kijelentett igazság az, hogy ez a szomorúság örömbe fog átmenni. „A ti keserűségtek örömre fordul.” Nem lesz kicserélve a fájdalom öröm helyett, hanem tényleg azzá fordul, úgy hogy a bánatból öröm lesz és ami a szomorúság okozója volt, az most az öröm forrása lesz.
Tekintsük meg legelőször is azt a dolgot, amelyet, mint a legélesebb fájdalmak egyikét említettem fel és meg fogjátok látni, miként megy ez át örömbe. Hogy Jézus Krisztus a mi bűneinkért meghalt, az hasogató fájdalom; sírunk afelett, hogy a mi bűneink voltak a szegek és hitetlenségünk a lándzsa és mégis, kedves testvéreim, ez a legnagyobb öröm mindenekfelett. Ha valaki azt mondhatja: „Jézus szeret engem és önmagát adá érettem”, ‒ akkor az tényleg boldog ember. Ha saját személyes tapasztalatból eredő hitből tudjátok, hogy Jézus a ti bűneiteket magára vette és azokért szenvedett a fán, hogy ezáltal adósságtoka megfizesse és vétkeiteket egyszer s mindenkorra kiegyenlítse, akkor nincs szükségtek arra, hogy én csak egy pár szóval is bizonyítgassam, hogy az, ami a legmélyebb fájdalom volt előttetek, most az öröm tulajdonképpeni magja lett. Mit használt volna nekünk, ha máskülönben az egész világot is megmentette volna és csak bennünket nem váltott volna meg vére által? Igaz ugyan, hogy tiszta emberies indulatból örülnünk kellett volna, hogy mások részesültek e jótéteményben, de” micsoda mély fájdalom lett volna számunkra az, hogy a kegyelemből kizárattunk. De áldott legyen a Megváltó szent neve, nem zárattunk ki; ugyanolyai mértékben, amily mértékben bánkódtunk és keseregtünk Jézus halálán ugyanolyan mértékben örvendhetünk, hogy az Ő feláldozása mindörökre elvette a mi bűneinket és hogy most immár hit által megigazulva békességünk van Istennel. Mivel Isten a bűnt az Úr Jézus testében már átok alá vetette, ezért mi megszabadultunk az átok alól; most már meg engedtetett, hogy a törvény igazsága betöltessék, mivel nem test szerint, hanem lélek szerint járunk. Őszinte szívvel bánkódunk bűneink felett, de nem azért bánkódunk, mert Jézus azokat elvette és nem is ama halál felett, amely által elvette, hanem sokkal inkább örvend a szívünk ama fájdalmak felett, amelyek által elnyertük a fiúságot és magasztaljuk a halál minden egyes felemlítésénél, amely halál bennünket Isten fiává tett. Szomorúságra hangoló gondolat az, hogy mi követtük el azokat a bűnöket, amelyek az Ő vállaira nehezedtek, de viszont örömet kelt bennünk, ha arra gondolunk, hogy a mi személyes bűneinket magár vette és azokért eleget tett.
Egy további ok az örömre az, hogy Jézus Krisztus mindazt a kínt és szenvedést elviselte, mely tőle megköveteltetett. Hogy neki szenvedni kellett, az mindenesetre szomorúságot keltő ok, hogy azonban Ő meg is szenvedett mindenekért, az éppen olyan mérvben örömre hangoló ok. Ha egy harcos visszatér az ütközetből és a csata jeleit magán visel azokat a jeleket, amelyek neki tiszteletet és becsületet szereznek, vajon panaszkodik-e azért, hogy hadba kellett vonulnia? Mikor elhagyta vára neje a nyakába kapaszkodott és szomorkodott, hogy urának hadba kell vonulnia és véreznie, sőt esetleg éltét is fel kell áldoznia; mikor azonban trombitazengés és a diadalmas zászlók lobogtatása közt hazatért, magával hozva győzelmi jelvényeit, becsületet és hírt szerezve győzelmével távoli országokban is, Vajon szánakoznak-e legkedvesebbjei az ő kiállott fáradalmain és szenvedésein? Vajon böjtölnek-e ama napon, mikor ő porral és piszokkal telten, de győztesen hazatér? Megszólaltatják-e a halotti harangszót az ütközet évfordulóján? Sírnak-e azon sebek miatt, melyek még mindig láthatók rajta? Vajon nem tekintenek-e úgy azokra, mint amelyek ékes bizonyítékai az ő hősiességének? Sőt, úgy néznek azokra a sebekre, melyeket a hős a testén hord, mint az ő bátorságának legékesebb szószólóira és hősiességének legbeszédesebb jelvényeire. Ne szomorkodjunk tehát ma többé azon, hogy Jézus kezei átszegeztettek; azok ma már olyanok, mint aranygyűrűk, megrakva drágakövekkel. Ne sírjunk immár afelett, hogy az ő lábai odaszegeztettek a fához, mert azok a lábak ma márványoszlopok, melyek aranytalpakon nyugszanak. Az az arc, mely nagyobb szégyent viselt el, mint bármely emberé e földtekén, az az arc most annál kedvesebb és dacára minden halálfélelmének melyekben része volt, most olyan szépséggé változott, melyről az Énekek Énekében az elragadtatott menyasszony is csak azt tudja mondani: „mindenestől szép vagy”. Az az erős szeretet mely képessé tette őt eme kimondhatatlan szenvedések eltűrésére, olyan szépséget adott neki, mely kedvességében teljesen felfoghatatlan. Ne keseregjünk immár, mert a halálfájdalmak elmúltak és nem lettek rosszabbak azért, mert ő elszenvedte azokat. Nincs tehát már itt kereszt számára, kivéve azt a keresztet, mely Neki magasztalást és dicsőséget nyújt; nincs már lándzsa és elveszett a töviskorona, csak az maradt meg, amelyből ő jogcímet nyer arra, hogy mindig magasabbra és magasabbra emelkedjék övéinek a szeretetében. Hála legyen Istennek, Krisztus minden szenvedést végigszenvedett és minden fájdalmat eltűrt; a mi iszonyú váltságdíjainkból az utolsó fillért is megfizette. A fiúsítás kínjait mind elviselte, a harag kelyhét teljesen kiürítette és ezért zengjünk neki „Hallelujá”-t azokkal a nagy seregekkel együtt, melyek ott fenn magasztalják és örvendjünk Benne mindörökké.
Nemcsak azon örvendünk, hogy a fájdalom órái immár elmúltak, hanem hogy az Úr minden egyes kínzóját túlélte. Meghalt természetes halállal és most mégis él egy valódi életet. Ott feküdt a sírban és nem koholmány az, hogy az élet eltávozott belőle; de éppen úgy nem koholmány az sem, hogy Megváltónk most él. Az Úr kétségkívül feltámadt. Megállt a halálfélelmek és a halálfájdalmak közepette és most él; kikerült a tűzkatlanból, az izzó kohóból anélkül, hogy ruháján még csak a perzselés szaga is érezhető volna. Egyik tulajdonsága sem szenvedett kárt, sem az isteni, sem az emberi. Dicsősége nem veszett el, sem nem fogyott meg, hanem sokkal vakítóbb fénnyel tündököl, mint tündökölt valaha. Sehol sem vesztette el az uralmat, ellenkezőleg jogokat nyert nagyobb méltóságokra és új birodalmak felett uralkodik. Nyertes lett akkor, mikor úgy látszott, hogy mindent elvesztett és felemelkedett akkor, mikor alászállt. Az egész vonalon, minden egyes ponton diadalmas lett. Még sohasem nyertek meg úgy egy ütközetet, mely veszteségnek látszott, holott győzelem volt, mint ahogy a mi diadalmas Urunk azt megnyerte és e?ért legyen magasztalás úgy Neki, mint mindazoknak, akik részt vettek a győzelem kivívásában. Hát ne örvendjünk ezen? Mit, ti oda akartok állni sírni, mikor az anya örömrepesve mutatja néktek újszülött fiát? Össze akartok hívni egy sereg siránkozót és siratót akkor, mikor megszületett a ház örököse? Ez az anya örömének a legnagyobb kicsúfolása volna. És éppen így azt gondoljátok talán, hogy harsogtassunk gyászindulókat és énekeljünk bús dalokat, mert az Úr feltámadt és nemcsak hogy nem semmisült meg, kárt nem szenvedett, le nem győzetett, hanem sokkal dicsőbb és fenségesebb lett, mint halála előtt? Bevonult a dicsőség hónába, mert minden feladatának fényesen eleget tett; ne változzék a mi szomorúságunk a legnagyobb mérvben örömre? Ehhez még hozzátartozik az is, hogy azt a célt, melyért halálba ment és amelyért feláldozta magát, tényleg el is érte. Mi volt ez a cél? Három részre fogom osztani.
Először is eleget tett a bűnnek az ő feláldozása által, amely áldozás tökéletes volt. Véget vetett a kihágásoknak és győzelmet aratott a bűn felett; minden terhet levett az ő kiválasztottairól és elsüllyesztette azt a feneketlen mélységbe; ha keressük is, soha meg nem találjuk, igen, azok nem lesznek többé, ‒ szól az Úr. Olyan messze vetette ezeket tőlünk, mint amily messze van a hajnal az alkonyattól és ő ismét feltámadt, hogy bebizonyítsa, miszerint mindazok, akikért meghalt, Ő általa megigazíttatnak.
Egy második célja az volt, hogy az ő kiválasztottait megmentse és részükre az üdvöt biztosítsa. Mikor az Úr meghalt és feltámadt, akkor azok megmentése, akik Benne bíztak, minden kétségen kívül biztos volt. Megvásárolt bennünket Istennek vére által, tehát bizonyítható megváltás volt ez. Ne legyen immár senki sem szolga vagy rab azok közül, kiket ő megváltott. Ne maradjon meg senki sem a bűnben, ne vettessék senki sem a pokol mély sötétjébe azok közül, akiknek nevei az ő kezére fel vannak írva. Elment most a dicsőség hónába és magával vitte övéinek nevét felírva szívére, ahol most könyörög érettük: ezért tudja őket megmenteni a legszélsőbb határig. „Akarom, Atyám, ‒ mondotta főpapi imájában ‒ hogy ahol én vagyok, azok is ott legyenek, akiket nékem adtál, hogy így dicsőségem teljesebb legyen.” És ez a hatalmas, lelket emelő ima elég bizonyíték arra, hogy Hozzá megyünk, ha e földről elmegyünk.
Az igazi végcél azonban mégis az Isten dicsőítése volt. És az tény, hogy Isten az ő
Fiának halála által fényesen megdicsőíttetett mindazokért, melyek azelőtt vagy azóta történtek, mert e mű végrehajtása alkalmával Istennek szíve teljesen nyitva állt minden hívő szem pillantása előtt. Minden hívő szem megpillanthatta Isten igazságát, szeretetét, őszinte szigorát, amely nem megy el a bűn mellett aggodalom nélkül és megláthatta az Úr végtelen, határt nem ismerő szeretetét, amely odaadja legkedvesebbjét, egyetlen egy Fiát, hogy mi érettünk szenvedjen és bűneinkért meghaljon.
Légy ezerszer üdvözölve, Ki úgy szeretsz engemet!
Én érettem megszenvedve, Leróttad a vétkemet.
És hála legyen Krisztusnak, az Istennek, ‒ „beteljesült!” Krisztus mindent megtett, mindent elvégezett, minden célját keresztülvitte és egyetlen egy szándéka vagy terve sem maradt betöltetlenül, ‒ ne örvendjünk tehát ennek? A gyermek megszületett, ‒ ne örüljünk e felett? Az aggodalmak bánattá és gyásszá válnának, ha az anya szülés közben meghalt volna vagy a gyermek holtan született volna; csakhogy egyike sem vált be e rettenetes dolgoknak, minden elmúlt már, minden jól ment, miért aggódjunk és miért szomorkodjunk még? Jézus él és az az üdv, melyet Ő nyújt az emberiségnek, boldoggá és örvendezővé teszi őket. Miért hangoztassuk esetleg a gyászindulókat és miért „búgjunk mint a galambok”? Nem, ne tegyük ezt! Ellenkezőleg, harsogtassuk meg a trombitákat, mert az ütközetet megnyertük és a győzelmet egyszer s mindenkorra kivívtuk. A diadal, a győzelem a Krisztusé! Az ő jobb keze és az Ő erős karja megszerezte nekünk a harc gyümölcsét. Habár a harcos meg is halt a küzdelemben, de halálával megölte ellenségét és elpusztította annak hatalmát, aki kezében tartotta a halált és „ez az ördög? A mi dicsőség teljes hősünk felemelkedett eséséből és a pokol minden seregei sem tudták ebben megakadályozni. Megölte minden ellenségeit és végül pedig kijött a sírból és feltámadt a halálból, miként a tenger iszonyú mélységéből. Zengjünk háladalt és örvendezzünk, miként az Izrael örvendett a Vörös-tengernél, mikor Fáraó és minden seregei megsemmisültek. Menjenek ki az Izrael leányai cimbalmok zengése mellett, táncolva, hogy az Urnák énekeljenek, mert Ő dicsőségesen győzött és minden ellenségeit teljesen és egészen tönkretette.
Azt a tényt, hogy a szomorúság miként fordul örömre, nem ismerhetjük eléggé, mielőtt nem tudjuk, hogy a legnagyobb, az elképzelhető legszebb áldások fejlődtek részünkre azáltal, hogy Ő átokká lett mi érettünk. Eme halál által nyertünk megbocsátást, fiúsítást, elfogadást és szabad bemenetelt az Atyához; az Ő vére hangosabban szól „miként az Ábel vére”, és minden áldást lehoz a mennyekből a mi fejünkre.
Jézus nem múlt el. Ő feltámadt és ez a feltámadás megigazulást és biztatást ad minden kérésünknek, melyeket a mennyekbe intéztünk. Ez a feltámadás hozta létre azt, hogy Ő most a dicsőség honában időzik, mint a mi közbenjárónk, ahol most mindent előkészít nekünk, ahol előkészíti a „sok hajlékokat”. Ez a feltámadás részt ad nekünk ama mindenhatóságban, amelyben menny és föld az ő lábai elé vettetett, amelynek erejében adja ki utolsó parancsát, hogy „elmenvén, tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében.” Testvéreim, a pünkösd csak azért jött hozzánk, mert Jézus eltávozott tőlünk: a Szentlélek ajándékai ‒ megváltás vigasztalás, életre hozás ‒ az igét hirdető erő és az a hatalom, mely a hirdetést kíséri, mindezekben csak azért lehet részünk, mert ő nem maradt tovább körünkben, hanem a halál országába ment, hogy ott koronáját megszerezze.
És mindezeken kívül megvan még az az örömünk is, hogy mer o meghalt, e földön egy oly birodalmat alapított, melynek ereje saját gyengeségében van és amely mégis ellenállhatatlanul fennmarad; alapított egy oly birodalmat, melynek dicsősége szenvedéseiben van és ennek dacára sem semmisül meg; egy oly birodalmat, mely szereteten önmegtagadáson, igazságon, tisztaságon, szentségen és az üdvösségen alapszik. Jézus egy oly birodalomnak a királyi palástját hordja, ahol Isten az embereket és az emberek Istent szeretik; és minekutána még trónra lépte előtt bebizonyította szeretetét, jog szerint a trónra lépett az összes szentek üdvrivalgása között. Az Ő birodalma, bármily kicsinynek lássék is, de e világ összes birodalmait szét fogja morzsolni és idővé az egész mindenséget betölti. Az Ő birodalma növekedni fog és mindig jobban és jobban kiterjed; ez egy oly birodalom, ahol az emberét rangja és állása egybefoly, ahol különböző színű népek más-más országokból, földrészekből úgy egyesülnek, amiként az Óceán minden földrészt körülfog és soha sem tudja a szárazföld megszakasztani a vizet A szenvedő pásztornak szenvedést nem ismerő birodalma, amely megalapíttatott halála által, szilárdságot vett az Úr feltámadása által, kiterjesztetett a Szentléleknek pünkösdi alászállása alkalmával és biztossá lett az örök szövetség által, ‒ ez a birodalom immár közeleg. Minden elrepült óra közelebb hozza ennek a birodalomnak teljes kifejlődését. Igen, ez az ország jön; az az ország, melynek alapkövét királya saját vére által szentelte fel a Golgotán. Boldogok azok, akik ez ország eljövetelén fáradoznak, mert amikor az Úr eljön, az Ő nevük is nyilvánosságra jut. Az a „vezér, aki sok ezer lélek közül választatott ki” és az a sok ezer lélek, akik vele voltak, szorosan egymás mellett fognak állni a győzelemnek napján, aminthogy szorosan egymás mellett álltak az ütközet alatt. Akkor majd tényleg át fog menni szomorúságunk a legnagyobb örömbe.
De hagyjuk el most ezt a tárgyat, hogy még avval a ténnyé; foglalkozzunk, miszerint ez az öröm valódi, szívbeli örömet képez. „Egy szívnek örvendenie kell” ‒ mondta a Megváltó; a mi szívünk pedig nem kíván felületes, könnyelmű vidámságot, hanem igazi, szível boldogító örömet. Ezt még az örökkévalóság ideje sem rabolhatja el tőlünk. A kereszt lábánál felfakadt az örömnek egy kis forrása, mely soha el nem apadhat, soha el nem dugulhat, hanem amelynek mindvégig csörgedeznie kell. Sem a nyár heve, sem a tél fagya meg nem állíthatja folyása közben és senki sem kísérelheti meg, hogy bennünket visszatartson eme élő víztől, sőt ellenkezőleg, mi iszunk belőle mindörökkön örökké.
Beszédem harmadik részében azon általános alapelvvel fogok foglalkozni, mely eme példában bennfoglaltatik.
Az általános alapelv az, hogy mikor összeköttetésben vagytok a Krisztussal, készen kell lennetek arra, hogy szomorúság fog titeket érni. „Ti sírtok és jajgattok, e világ pedig örül.” De bármilyen szomorúságtok vagy keserűségtek is legyen eme összeköttetésből kifolyólag, a vigasz mindig kész reá. Ezek a fájdalmak mind szülési fájdalmak, ezek mind szükséges feltételei, szoros hozzátartozói egy mindjobban fejlődő, kiterjedő örömnek. Testvéreim, mióta a Krisztust megtanultátok ismerni, azóta sokkal nagyobb fájdalmatok van a bűn miatt; engedjétek, hogy ez hagy folytatódjék tovább, mert ez szentséget hoz létre, a szentség pedig üdvösséget. Nagyobb részvét, mélyebb szánalom ébredt fel bennetek a bűnösök iránt; ne akarjatok ettől megszabadulni, mert ez ahhoz fog segíteni, hogy őket jobban tudjátok szeretni, többet fogtok értük imádkozni, jobban iparkodtok javukra lenni és inkább akartok nekik szolgálni és őket az Úrhoz vezetni. Lehet, hogy ezért esetleg tűrnötök is kell, hallgatni kemény szavakat és hideg elbánást. Ne veszítsétek el bátorságtokat, mert mindezek szükségesek ahhoz, hogy Krisztus szenvedéseivel közösségben legyetek, őt jobban ismerjétek és hozzá jobban hasonlítsatok. Lehet, hogy úgy veszitek észre, hogy úgy látjátok, mintha a Krisztus ügye meghalt volna és ezen szomorkodtok, keseregtek. Az ellenség győzelmet arat, hamis tanok előrehaladnak, úgy látszik mintha Jézust másodszor is a keresztre feszítenék vagy pedig hogy a sírban fekszik, elhagyatva, elfelejtve, kimosva az emberek emlékezetéből. Helyes dolog, ha ilyesmit éreztek, csakhogy éppen ez az érzés a legjobb bizonyíték arra, hogy a Krisztus igazsága nem maradhat sokáig eltemetve a sírban, hanem arra vár, hogy minél előbb hatalmasan feltámadjon. Az evangyéliom soha sem feküdt három napnál hosszabb ideig a sírban. Ha az igazság eltűnni is látszik, nem kell azt hinnünk, hogy elveszett, hanem csak visszahúzódott azért, hogy annál hatalmasabb ugrást tegyen előre. Miként a tenger vize apály esetén messzire visszahúzódik a parttól, de később, dagály alkalmával ismét visszatér, sőt még túl is lépi a partot, ugyanúgy áll ez a gyülekezetnél. Ha úgy látjuk, hogy apály idején a víz csak igen kevéssé vonul vissza, akkor tudjuk, hogy a dagály nem lesz valami nagy; ha azonban az ár nagy mértékben leapad, akkor várhatjuk, hogy dagály alkalmával nagy gyorsasággal foglalja el ismét előbbi helyét. Legyetek mindig rajta, hogy a keresztyénség ügyét diadalra vigyétek, ha ugyan mások azt mondják is, hogy ez túlhaladott álláspont; higgyétek azt, hogy éppen azon a helyen, amely leginkább van befedve szégyennel, ott vannak elrejtve a legszebb babérlevelek. Az igazság legszebb győzelmei rendesen a legrosszabb vereségek után következnek. Higgyétek Istenben. Azt mondjátok, hogy hisztek; de ha hisztek, ne felejtsétek el, hogy mit mond a Mester: „Higgyétek Istenben és higgyétek Bennem is.” Higgyétek Krisztusban, bízzatok Benne, harcoljatok, dolgozzatok és szenvedjetek érte, mert neki győznie kell. Ő már ott ül mint király a Sion hegyén és nemsokára eljön az az idő, hogyha pogányok az ő örökségei lesznek és a földnek minden határai az Ő tulajdonait képezik. A ti szomorúságtok minden ilyen esetben örömmé fog változni.
Ha minden szenvedéstek csak abból keletkezik, mert elfogadtátok Krisztust, akkor boldogok lehettek ezért, mert amint a tavasz elhozza a nyárt, ugyanúgy következnek a Krisztusért elért szenvedések után a Krisztusban való örömök. Egy rövid kis idő múlva elérkezik utolsó szenvedéstek is. Meg fogtok halni, amint mindenkinek meg kell halni. Legyetek készen a halálra. Tekintsetek erre a legkisebb félelem vagy aggodalom nélkül. A halál az a kapu, melyen áthaladva bejutunk a végtelen örömök honába és félelem lepjen-e meg, ha ezen áthaladunk? Nem. Sőt ellenkezőleg, ha Jézussal vagytok, akkor menjetek bátran a halál elé, mert meghalni annyit jelent, mint annak a halálnak köteleit széjjeltépni, mely bennünket mindenhol körülfog és az igazi öröm és az üdvösség hónába belépni. A szenvedések reátok nézve mindvégig a szülési fájdalmak után következő örömöket jelentik. Fogadjátok el ezt a felfogást és örvendjetek ennek mindenkor.
Még egy megjegyzést teszek és avval zárok. Nem akarok emellett hosszabb ideig időzni, hanem a?ok emlékezetébe akarom vésni, akiket illet. Hallgassanak ide mindazok, kik nem hisznek a Krisztusban. Figyeljétek meg, hogy az Úr ezt mondta: „Ti sírtok és jajgattok, e világ pedig örül, ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul.” Mit vehetnénk még bele, hogy ezt a kijelentést tökéletessé tegyük? Mit? Azt, hogy e világ öröme szomorúságba fog átmenni. Ez így lesz. Az nem valami biztató dolog, hogy az istentelen most gyönyörködik, míg a bűnökben van, mert ez az öröm át fog menni szomorúságba és mindörökre fájdalomban és keserűségben lesz része. Legyetek elkészülve arra, hogy a kihágások bora az önvád maró ecetjévé fog átváltozni, amely kínozni fogja minden egyes lázadónak az öntudatát. Azok a szikrák, melyek most gyönyörködtetnek titeket, azok fogják meggyújtani az örök kárhozatnak a lángját. Minden egyes bűn, amely most talán édes is, de maga lesz a teljes keserűség, ha megérik. Jaj néktek, kik most örömet találtok a bűnben, mert egykor majd fogatokat csikorgatva sírtok és jajgattok ama Krisztus miatt, akit most könnyelműen elvettek magatoktól. A dolgok állapota bámulatosan meg fog fordulni rövid időn belül. Boldogok vagytok ti, kik most telve vagytok fájdalommal, mert egykor majd vigasztalást nyertek, de jaj néktek, kik most meg vagytok telve, mert eljön az idő, mikor éhezni fogtok. A nap nemsokára le fog tűnni felettetek, kik most örvendtek a bűnben. A szomorúság, mint valami fekete felhő ereszkedik alá a magasból, hogy titeket örökké befogadjon rémes sötétségébe. Ebből a felhőből törnek majd ki az örök igazság vakító villámai és ebből a felhőből fogjátok majd meghallani mennydörgésszerű kijelentéseit az örök átoknak. „Bocsát a hitetlenekre égő szenet, tüzet, kénkövet és perzselő szelet, mely az ő osztályrészük lesz.” Az Úr oltalmazzon meg titeket ilyen sorstól, ellenkezőleg vezessen oda, hogy Jézusnak átadjátok magatokat és higgyetek az ő nevében. Vajha meghallgatná ezt a fohászt a Jézus nevéért. Ámen.

A felolvasott szöveg az egyik „grádicsok éneké”-nek az első versét tartalmazza. Ezeket az énekeket valószínűleg a Jeruzsálembe zarándokló zsidók énekelhették, amikor útjukban különböző helyeken állomásokat tartottak, vagy pedig olyan helyekhez értek, amely figyelmüket és érdeklődésüket különösképpen felkeltette. Nagyon meglehet az is, hogy ez a zsoltár abban a pillanatban hagyta el első ízben ajkukat, mikor Jeruzsálemet legelőször megpillantották, mikor először látták meg szent ünnepeik színhelyét. Boldog zarándokok! Alkalmasint; számtalanszor haladtak végig sivár utakon, mély hegyszakadékokon és hagytak maguk mögött veszélyes helyeket, míg végre most „szemük előtt feküdt a cél; tehát az eddig visszatartott örömök teljes felszabadulásával kezdték el éneküket. Ha megelőzőleg nem bánkódtak volna, és nem éreztek volna szomorúságot, akkor talán nem is tudtak volna olyan boldog örömmel énekelni. Ez a feltevés megnyilvánul a „grádicsok éneke” kifejezésből is, mert a kifejezés arra figyelmeztet bennünket, hogy „ez a zsoltár az előbbi fölé lép, ugyanúgy, miként a lépcső egyik foka a másik után következik. Dávid nem énekelte volna el a 125. zsoltárt, ha megelőzőleg nem tanulta meg elénekelni, ha nem lett volna ott, ahol az emberek azzal fenyegették, hogy elevenen elnyelik és ha nem érezte volna minden ilyen esetben, hogy az Úr ott áll az oldala mellett, akkor nem lehetett volna oly biztos benne, hogy „azok, akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog”. Azok a tapasztalatok, melyeket átéltünk, azok a mi legjobb tanítóink, mert az egyik fényt vet a másikra, és mi eleget tanulunk az egyik vizsgából, hogy hozzáfogjunk egy másik titok megoldására. Először át kell mennünk a 124. zsoltár egyes részein, hogy nyugodtan mondhassuk: „A mi segítségünk az Úrban vagyon”, mert máskülönben nem bírjuk felfogni a 125. zsoltár nagyszerű biztonságát és nem tudjuk énekelni, hogy: „Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye”.
Alkalmasint vannak itt olyanok, akiknek eszébe jutottak e szavak: „Szeretném, ha eme férfiak hitével rendelkeznék, és úgy tudnék szólani, mint ők.” Testvérem, ha e férfiak hitével akarsz bírni, akkor át kell esned e férfiak próbáin is. Nyugodtan meg lehetsz győződve afelől, hogy Isten nem adott és nem is ad egyetlenegy embernek sem egy cseppnyi hitet sem arra, hogy azt bezárja szekrényébe; ahol hit van, ott ő megadja a szükségét is a hitnek, mert különben is nagy hit csak azoknál található meg, akik először odavezettetnek, hogy a hitet megfelelően gyakorolják. A hit egy olyan fegyver, amelyet nem köthet fel senki az oldalára addig, míg van benne félelem. Mindig nagy örömmel gondolok azon szavakra, melyeket Luther mondott akkor, mikor a wormsi birodalmi gyűlésre ment. Egy pár barátja óva figyelmeztette, hogy őt is meg fogják égetni, mint ahogy megégették Husz Jánost; Luther azonban kinevette az aggodalmaskodókat, és azt mondta nekik, hogy nincs oka a félelemre. „Ha olyan tüzet raknának Wittenberg és Worms között, hogy lángja felcsapna szinte az égig, akkor is odamennék az Isten nevében egyenest be az oroszlán torkába, hogy megvalljam Krisztust, ráhagyván, hogy tegyen velem azt, amit jónak lát.” Az a bátorság és az a bizalom mintha túlszárnyalta volna az időket, bárha a veszély, amely fenyegette, szintén mindenkinek a szeme előtt világos volt. Ez a bátor kijelentés igen jól hangzik, és szinte örömmel cseng mindenki fülébe, csakhogy kegyelem nem minden gyermeke tudja ezt utánozni: ez az ember már az előkészítő tanfolyamok által odahozatott, hogy szelleme mintegy diadalmas állapotban volt, amennyiben olyan lett, mint a király az emberek között, vagy mint az oroszlán egy falka kutya közepette. Azok, „akik tengerre mennek és a nagy vizeken kereskednek”, (Zsolt.107,23) azoknak oly hajókba kell szállniok, amelyek kibírják a tenger háborgását, sőt a vihart is. Mi alkalmasint csak nyugodt tenger szélén evezgetünk, közel a partokhoz, ahol a mi kis hajócskánk az elénk kitűzött célnak elég nagy; ide nem igen látogatnak el a bősz viharok és hajócskánkat nem tartják hatalmas horgonyok; a mi feladataink nem tartoznak a legnagyobbak közé, és ezért nem láttatunk el olyan nagy készlettel, mint azok a nagy hajók, melyek távoli vizekre indulnak. Ennek dacára mégis megvan bennünk az a kívánság, hogy az Úr hasznos szolgái közé tartozzunk, és hogy végül is bátorsággal járjuk meg a legnagyobb veszélyeket. Nem akarunk gyermekek maradni, hanem felnőtt férfiakká akarunk válni, már pedig felnőtt férfi csak az, aki a 124. zsoltárt, mint valami keserű poharat már kiitta, és ezután úgy érzi, hogy ebédre leülhet a 125. zsoltárhoz, mely után felállva, az Urat magasztalja azért, mert „népét hasonlatossá teszi a Sion hegyéhez, amely meg nem mozdul, hanem mindörökké meg marad.”
Érdemes megfigyelni, hogy a szövegben használt hasonlat arról a hegyről szól, amely ott volt a zarándokok előtt; azaz, mivel ez a zsoltár nem egy bizonyos csoportra, hanem az egész Izraelre, vonatkozik, ezért szól a hasonlat is arról a hegyről, amelyet mindnyájan nagyon jól ismertek. Könnyen meglehet, hogy sokan az izraeliták közül nem látták a Libanon hegyeit, melyek az ország északi szélein feküdtek, és azok is sokan lehettek, akik a Karmel szépségeit vagy a Hermon büszke, magas csúcsait soha nem látták, olyanok azonban nem voltak közöttük, akik évente legalább egyszer nem látták volna a Sion hegyét, „ahová feljárnak a nemzetségek, az Úrnak nemzetségei, bizonyságul az Izraelnek, az Úr nevének tiszteletére.” A hasonlat tehát meglehetős ismerős, világos volt az izraeliták előtt és én sokszor gondoltam evvel kapcsolatban, hogy bárcsak nagyobb készség volna bennünk arra, hogy a mindennapi dolgokat szent használatra vonatkoztatva, kapcsolatba hozzuk egymással az utcákat, a házakat, a mi otthonunkat és egész hazánkat. Ha szemeink nyitva vannak, akkor azt hiszem, hogy nagyon sokszor találunk okot a szomorúságra, szinte minden bokorban és minden kis kertben; csakhogy haza is kell gondolnunk, ha hasonlatosságot keresünk, amikor is köszönettel és hálával kell Istenre tekintenünk, amiért biztonságban tart, és vigaszt nyújt. Csak egy kis házzal rendelkezni, már az is valami. A szél fújhat bármily hidegen, és vághat bármily erősen, de az a tűzhely otthon, az mégis meleg; mondjuk ezért: „Uram, te nekünk hajlékunk voltál minden időben”. Mindazok, akik szeretik otthonukat, ebben képmását és hasonlatosságát látják annak, amikor békében és örömben fognak az Úrban lakni. Ti különösen hálásak lehettek az Úrnak, hívő angol férfiak, mert Anglia fekvése rendkívül találó képét adja az ország biztonságának. Egyedül laktok, elválasztva a többi nemzetségektől hatalmas vizek által és ez adja meg a biztonságát szeretett szigetországunknak. Azok, akik bíznak az
Úrban, hasonlatosak lesznek e boldog szigetekhez, melyek sohasem fogják megismerni „a hódító jogarát”, mert az Úr olyan természetes erődítéseket adott nekik, melyek többet érnek minden bástyánál és minden várfalnál. A zsidó hívőknek zsidó környezetből vett hasonlatok feleltek meg a legjobban, vonatkoztassunk tehát hazai viszonyainkra hazai hasonlatokat és ebben az esetben úgy fog feltűnni a dolog, hogy kevesebb átültetés van hitünkben, ellenben sokkal több valóság, azonkívül pedig a vallásnak is sokkal inkább valódi és hazafias jellege lesz, amelyben feltűnően nagyobb erőt fogunk tapasztalni. Ha a hit élő és figyelmes, akkor minden országban és minden környezetben fog hasonlatokat és képeket találni. Ezen a borús téli napon, mikor a hó oly sűrűn hull, nem mondja-e a hit: „Avagy nem mondta-e Isten, hogy hideg és meleg, nyár és tél sohasem fog elmúlni?” Nem látjuk-e a szemünk előtt beteljesedni azt a szövetséget, melyet Isten a földdel kötött, és ebből kifolyólag kételkedhetünk-e abban, hogy az ő népével kötött szövetséget nem tartaná-e érvényben? Vajon ezek a hópelyhek nem jelei-e annak, hogy az Úr szavai soha nyomtalanul el nem tűnnek? Nem bizonyítja-e ez a dermesztő hideg annak mindenhatóságát, akiről olvassuk: „Darabokban szórja le jegét; ki állhatna meg az ő fagya előtt?” (Zsolt.147,17) Nyissátok ki szemeiteket, testvéreim, nézzetek körül és miként a hívő zsidó, ki mikor meglátta Sion hegyét, énekelni kezdett, ugyanúgy járjatok ti is békével, és vezéreljen benneteket a békesség, hogy hegyek és halmok örvendezzenek ennek.
Hogy a szövegre visszatérjünk ‒ mert hisz most csupán alig érintettem a széleit eme rövid lélegzetű bevezetésben, ‒ meg kell állapítanunk, hogy legelőször is egy kicsiny, csekélyke népet találunk e versekben, akik bíztak az Úrban, mert bármily sokat beszéljünk is róluk, mégsem volt nagy tekintélyük a körülöttük lakó nemzetek előtt; másodszor valami sajátságos szilárdságot találunk bennök, mivelhogy olyanoknak kell lenniük, mint a Sion hegyének, amely soha meg nem mozdul; harmadszor pedig meg akarjuk szemlélni azt a helyes és biztos alapot, amelyre alapították szilárdságukat.
A felolvasott szövegben szó van először is egy csekély kis népről. A rájuk vonatkozó ítélet nem valami nagy jelentőségű, különösen emberi felfogás tekintetéből, mert csak az van róluk mondva, hogy bíztak az Úrban. Ez igen egyszerű dolog. Isten különböző ígéreteket mondott és ők hittek ebben. Isten működése nyilvánvaló lett a gondviselésben, amiben ők megnyugodtak; Isten meghívta őket a kegyelem székéhez és ők elfogadva a meghívást, közeledtek ehhez; Isten odaadta nekik egyetlenegy fiát, hogy az mentse meg őket és ők hittek Benne; Isten nekik adja Szentlelkét, hogy az tanítsa őket, és ők elfogadva a tanítást, engedelmeskednek neki. Mindezt egybefoglalva, ki lehet fejezni e szavakkal: bíztak az Úrban. Nos, ez csakugyan nem nagy dolog, ‒ mondhatná valaki ‒ minden bolond meg tudja ezt tenni. Nagyon helyes; valószínűleg több ember megtenné ezt, ha az emberek legtöbbje nem volna bolondul bölcs is egyszersmind. Minden gyermek tud bízni és sokkal több ember bízna is az Úrban, ha több gyermekiesség volna bennük. Az elme semmi megerőltetésére nincs szükség, hogy bízni tudjunk, és nem kíván fárasztó kiképzést az ehhez vivő út megtanulása sem. Az Úrban bízni egyszerűen azt jelenti, elhinni azt, ami kétség nélkül igaz és ennek megfelelően élni. Az Úrban bízni azt jelenti, hogy elhinni a szavát Annak, aki nem tud hazudni és nem akarja megmásítani egyetlenegy szavát sem; már pedig ez tényleg nem nagy dolog, ha a természetes ember szempontjából nézzük ezt. Akik az Úrban bíznak, nem kérkedhetnek evvel nagyon, mert az Úrban való bizalom természet szerint kellene, hogy nagyon egyszerű dolog legyen. Vajon egy teremtmény ne bízzék-e Alkotójában? Rendkívül különös volna, ha valamely teremtmény ezt nehéznek tartaná! Világos bizonyítéka a mai nemzedék erkölcsi süllyedésének, hogy az Úrban való bizalmat nemcsak nehéznek gondolják, hanem tényleg annak is tartják: élénk bizonyíték arra vonatkozólag, hogy mennyire megrontotta a Sátán az emberiség érzületét, miszerint az egyszerű hit egyenesen képtelenség a meg nem újult szív számára, bárha ez a legkönnyebb gyakorlata a léleknek. Az emberek nem értik meg addig, hogy mi az Úrban való bizalom, míg a Szentlélek Isten meg nem nyitja értelmüket, mikor is a hitet fel kell nevelnie és táplálnia, mert máskülönben soha sem bírnának azzal.
Az Úrban bízni, ‒ amint ezt már elismertük ‒ igen egyszerű dolog, bárha a maga idejében rendkívül jó és hasznos. Vagy talán nem? Bármily együgyűek legyünk is, e dologban mégis a legnagyobb bizalommal fordulhatunk e világ bölcseihez, hogy véleményüket és ítéletüket kérjük e dologban. Kell-e egy embernek a saját Alkotójában megbíznia? Lehetséges-e, hogy a mi saját Istenünk nem volna méltó a bizalmunkra? Megérdemli-e vagy sem? Mikor volt igazságtalan velünk szemben vagy mikor ámított el valamivel? Van-e valahol egy, csak egyetlenegy példa arra vonatkozólag, hogy az Úr megszegte volna adott szavát? Jöttek-e valaha szomjas, száraz ajkak e forráshoz úgy, hogy azt kiszáradva találták volna? Ha valahol valami az Isten igazsága ellen szól, ugyan mondjátok meg nekünk. Legalább lesz egy bizonyítékunk, amelyre hivatkozhatunk. Az Úr maga hív fel mindenkit, hogy jöjjön és adja elő panaszát. Jehova felhívta az embereket, hogy adják elő erős bizonyítékaikat, ha tudják, és az esztendők százai, ezrei tűntek el anélkül, hogy okot találtak volna, miszerint Benne ne bízzanak, vagy hogy szavát ne vegyék figyelembe. Ha talán valamely új bizonyítékot találtatok volna, ti hitetlen szívűek, jertek és adjátok elő! Mondjátok meg, és mi meghallgatjuk De nincs, nincs semmi. Éppen ti tudjátok, hogy egy sincs? Természetes és kézenfekvő dolog például, hogy egy emberben megbízunk mindaddig, míg okot nem adott a gyanúra, vagy míg rá nem szedett bennünket. Angol közmondás ez: „Mindaddig megbízom a hídban, amíg átmehetek rajta.” És az Úr nem volt-e hű azokhoz, akik bíztak Benne, akik hittek Neki? Mint vélekednek ezek a bizakodók a régi időkről és a jelenről? Él-e valahol valaki, aki felállhat és azt mondhatná: „Én bíztam az Úrban és mégis szégyenben maradtam; ráhagytam magam az Örökkévalóra és hamisnak találtam
Őt?” Nem, ilyen nincs. Még a pokolban sem találunk olyan káromkodót, aki ily káromlást szólhatna az Isten hűsége ellen. Testvéreim, nagyon jó, ha bizalmunkat együgyűnek tartjuk, mert ezzel a bizalommal fogunk üdvözülni.
Mindezeken felül: nincs-e ebben a bizalomban bölcsesség? Ugyan mi lehetne bölcsebb ennél? Azok a férfiak, akik az Úrba helyezték bizalmukat, soha megcsalva nem érezték magukat, ellentétben azokkal, akik bizalmukat az emberekbe helyezték, és nagyon hamar megcsalattak. Azok, akik bizalmukat önmagukba helyezték, feltétlenül úgy találták néha, hogy nagy tévedésben vannak; azok pedig, akik az Úrban bíztak, soha; egyetlenegy esetet sem ismertek, ahol az Úr kétszínű politikát folytatott volna velük. Nem volna-e borzalom teljes, ha egy férfi, ki tönkre tette életét, felállna és joggal mondhatná: „Az ok, amiért ilyen állapotban vagyok, abból eredt, hogy egyedül az Istenben bíztam, és Ő nem akart és nem tudott engem megsegíteni!” Milyen elrettentő tény volna, ha akadna egy élőlény, aki életét kétségtelenül Istennek szentelte, és aztán megcsalatkozna, megszégyenülne! Ez a gondolat szinte maga is Istentagadás-számba megy és szinte óhajtanám, hogy a borzongás végigfutna rajtatok ezt hallva, hogy belássátok, miszerint valójában ez soha meg nem történhet. Miként a költő szabadságot vesz magának némely tárgyak vagy elvont dolgok megénekléséhez, úgy vettem én is szabadságot arra, miszerint ezt elétek tárjam, abban a tudatban, hogy ez úgy is lehetetlenség. Láthatjátok tehát, mily biztos a hívő az eredmény felől! Mily képtelenség az, hogy reményei hajótörést szenvedjenek! Csak magát a gondolatot adtam elő és már azt is elvetettétek, mint ijesztő dolgokat. Jó dolog lesz tehát, ha egyesültök Avval, kinek neve: Szeretet. Helyes és bölcs dolog, ha életünk kis hajóját odaláncoljuk, odaerősítjük a Végtelenhez, hogy Ő szabja meg utunkat. Feltétlenül az életbölcsesség jelenlétére vall, ha Istenhez, a mi Urunkhoz hozzáláncoljuk magunkat és az az összekötő-kapocs, mely bennünket, szegény bűnösöket a Mindenható Istenhez hozzáláncol, egyedül az őszinte és gyermekies-bizalom. Vegyük fel ezt a láncot, és engedjük magunkat hozzáerősíteni mindvégig. Boldogok azok, kiket a Szentlélek odavezetett, hogy Istenben és az Úr Jézus Krisztusban bízni és hinni tudnak. Foglalkozzunk csak még egy kis ideig eme együgyű emberekkel, akikről a világ úgy vélekedik, hogy félbolondok. Rájöttek az Istenben való bizalomra, mint valami szükséges dologra, úgy hogy nem is tehetnek róla, hogy annyira életszükségletükké vált. Miért foglalkoznak oly sokan és oly örömteljesen a hittel? Mert nincs más út nyitva előttük. Mindazok, akik Istennel érintkeznek, csakis hit által érintkezhetnek, és Isten vigaszt ad azoknak, akik megbíznak Benne. Nem ajánlhatjuk fel az Úrnak szolgálatunkat, ezért tehát adjuk Neki őszinte bizalmunkat.
Mivel mi szegények vagyunk, forduljunk bizalom telten az ő gazdagságához; mivel mi nem tudunk segíteni magunkon, ezért van szükségünk az Ő hatalmára. Mit tehetnénk mást? Istenben megbízhatunk, bízzunk tehát Benne teljes szívvel. Talán más dolgok is igényt tartanak a mi bizalmunkra? Utasítsuk el magunktól, forduljunk el tőlük, mert elég azokra a szívfájdalmakra gondolnunk, melyeket valaha okoztak nekünk. Benned bízunk, Uram és hódolattal adjuk át magunkat Néked. Kihez mehetnénk vagy hová fordulhatnánk? Örök életnek beszéde van Nálad. Gyakran a bizalom az egyedüli ösvénye a hívőnek, mert csak ez az út van nyitva számára, vagy hinni kell vagy meghalni. Bekerül a szorosba, oly zavarba jut, hogy alig tud imádkozni, szinte egy ujját sem tudja felemelni a könyörgésre, és ebben az állapotban egyedül a bizalom mentheti meg a kétségbeeséstől. Ez nem is annyira saját elhatározásának, mint inkább a kényszernek a szüleménye. Testvéreim, nekem rendkívüli lelki gyönyörűséget okoz, ha szinte telítetlenül bemerülhetek a hitbe. Néktek is? Voltatok-e már olyan helyzetben, hogy végül már teljesen szétmorzsolódott az a felfuvalkodott „én”, és egész odaadással bemerültetek Isten kegyelmébe? Azt hiszem, ez a tehetetlenség, ez a gyenge állapot nyitotta meg sok szegény lélek számára a menny kapuját; békét leltek, megnyugvást találtak, nem erő által, hanem gyengeségük miatt; nem szaladtak az Isten karjaiba, hanem beleestek abba. Kétség nélkül vannak olyanok, akik szaladtak Krisztushoz, mert hiszen olvasunk is egy férfiről, aki futva jött hozzá; csakhogy vannak viszont olyanok is, akiket hordágyon kellett Hozzá vinni. De ez nem tesz semmit; nem a mód fontos, ahogyan Jézushoz jönnek, a lényeg az, hogy Hozzá jöjjenek; bár tényleg figyelemreméltó az a megjegyzés, hogy a hit sok esetben a gyengeség gyermeke, aki az illetőnek halálfájdalmai között született meg.
És mégis a hitnek, mely a saját gyengeségéből olyannyira felemeli magát, ‒ miként a Phönix-madár, mely a saját hamvaiból új életre kelt, ‒ megvan a maga nagy oldala is. Némely tekintetben a legtiszteletreméltóbb megnyilatkozása az ember szellemének. Ha azok a fényes, tündöklő lelkek, kik a trón előtt állnak, képességeikkel igyekeznének behatolni a gondviselés, az előrelátás, a meghatározás és az emberi szabad akarat titkaiba, ‒ ha megfejteni igyekeznének, hogy hol szűnik meg a teremtettség és hol kezdődik az isteni egyedüliség ‒ ha teljes értelmükkel, tudásukkal foglalkoznának ilyesfajta dolgok megfejtésével, a vége mindennek mégis az volna, hogy kijelentenék: Nem vagyunk képesek felfogni, elménkkel belátni a Mindenható végtelenségét, és ebből kifolyólag nem tehetünk mást, minthogy hiszünk Istenben és biztosak vagyunk abban, hogy Ő mindent jól és bölcsen rendelt el. Leteszik koronájukat a székben ülő előtt, a minden fenséggel és méltósággal telt Király előtt, és legmélyebb tiszteletük, igazi imádatuk abban merül ki, hogy ‒ hisznek. Testvéreim, a hitre nemcsak e földön van szükségünk, mert a mennyei szentek és az angyalok is hisznek az örök Istenben. Bűn volna, ha róluk az ellenkezőjét gyanítanánk. Az a felfoghatatlan bölcsesség, ahogyan Jehova a világot kormányozza, még mindig létjogot ad a hitnek; rágondolnak azokra az ígéretekre, amelyek még nem teljesedtek be, mert hiszen még nem látták, hogy a vőlegény eljött volna a menyasszonyáért, és hogy a földet uralma alá hajtotta volna, még nem ért véget a teremtés munkája, hogy az Isten gyermekei mind nyilvánvalók legyenek és hogy a teremtett lények megszűnjenek sóhajtani. A bizalom hozzáillik a gyermek együgyűségéhez, de viszont dicsőségére szolgál a legnagyobb szellemnek; megnyilvánul a hatalmas szeráfokban, és amennyiben egy gyermekben feltűnik, méltóvá teszi azt egy arkangyal fenségére. Szegény félbolondok ezek a hívő lelkek, de azért a legnemesebb lényekkel vannak összeköttetésben.
Igen, mindezek után azt kérdezhetnétek tőlem, miért van, hogy egy ember, dacára, hogy bízik Istenben, embertársaitól következetesen kigúnyoltatik. Ha valaki azt mondja: Nem félek attól, hogy nem fogok előrehaladni pályámon, mert van egy ismerősöm a kormánynál, akinek nagy befolyása van, és aki megígérte, hogy támogatni fog engem, én tehát megbízom benne; ‒ vagy másvalaki esetleg így szól: Atyámnak elég nagy tekintélye és vagyona van, ő majd fog gondoskodni sorsomról,
‒ akkor senki sem ítélné ezeket félbolondoknak, hanem bizalmukat a jövőre vonatkozólag egész helyeseknek tartanák. Ha azonban egy ember azt mondaná: Bizalmamat a jövőre vonatkozólag teljesen mennyei Atyámba helyezem, ‒ akkor az emberek szamárfüleket csinálnának, egymás közt összenevetnének, és mihelyt egy kissé távol volnának az illetőtől, azt mondanák: Ez az ember vagy bolond vagy vallási tébolyban szenved. Az emberiség nagy tömege előtt Isten nem számít semmit sem, és nevetséges dolognak tartják Benne bízni. A világi ember előtt az Istenben való bizalom annyit jelent, mint légvárakat építeni. A hitetlenek nevetnek, mert nem tudják a hívőket megérteni; de honnan ered az az ok, amiért haragra gerjednek ellenünk? Miért fordulnak ellenünk és óhajtanának széttépni bennünket? Más együgyű, félbolond embereknek nyugtot hagynak, ellenben azok, akik Istenben bíznak, azok állandó céltáblául szolgálnak minden gúnynak. A hívő ember bizalmából tréfát űznek, reménységét pedig kinevetik; bármit mond is, azt elferdítik, kicsavarják, és végül is mindenütt bolondnak tartják. Ez mindig így volt és így is lesz, míg az Úr el nem jön. Aki testből született, ellensége annak, aki lélekből született. Az az ember, aki csak az után megy, amit lát, nem értheti meg azt az embert, aki a hit után megy; miként is érthetné meg, hiszen két ellentét ez. És ha odajutunk, hogy bizalmunkat mi is Istenbe vetjük, és ez a bizalom lesz életünk vezérlő ereje, ‒ amint ezt őszintén óhajtom minden egyes léleknél ‒ akkor nem tudja a testies gondolkozású ember, hogy mit tartson a mi viseletünk felől és ezért először meglepődik, azután pedig ellenséggé válik. De ti ne aggódjatok az ellenség miatt; aki helyesen cselekszik, az előbb vagy utóbb, de feltétlenül győzni fog.
Mielőtt tovább mennénk, jegyezzük meg, hogy a szöveg milyen szépen foglalja magába mindazokat, akik az Úrban bíznak, tekintet nélkül arra, hogy nagyok-e vagy kicsinyek. Így szól: „Akik bíznak az Úrban”, ‒ nem így: „Akik bíznak az Úrban értelmes hittel vagy helyes felfogással.” Nagyon jó, ha valakinek helyes értelme van, és növekedő ismerettel helyezi bizalmát az Úrba, de kedves lélek, ha nincs is jó felfogásod, azonban az Úrban mégis bízol, „olyan leszel, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul”. A szöveg nem korlátozza az áldást csak azok számára, akiknek nagy hitük van. Minél erősebb a hited, annál jobb; minél nagyobb a hited, annál gazdagabb és szerencsésebb lesz életed; a szöveg azonban nem köti az áldást ily feltételhez, hanem csak hithez, ennélfogva mindenki részesül az áldásban, ha mindjárt csak oly kicsiny hite van is, mint egy mustármag; akik bíznak az Úrban, olyanok lesznek, mint a Sion hegye. És figyeljétek csak meg, az sincs mondva, hogy: akik már évek óta hisznek. Igen szép dolog, egy emberöltőn át hinni, mert a hit éretté és szelíddé teszi az embert; csakhogy ez az ígéret egyaránt vonatkozik úgy az ifjakra, mint az öregekre, azokra, is, akik az Isten Igéjét csak egy pár év óta, vagy csak hónapok, esetleg napok óta hallgatják, mint azokra, akik már megvénhedtek az Úr gyülekezetében. Azok, akik az Úrban bíznak, ha mindjárt csak tegnap óta is, mégis olyanok lesznek, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul. Éppen így nem követeli meg a szöveg, hogy bebizonyítsuk bizalmunk fenségességét és hősiségét, hanem csak egyszerűen azt az egy feltételt szabja meg, hogy bizalmunk legyen. A te hitednek nem kell olyannak lennie, mint amilyen Sámsoné volt, aki ezer embert ütött agyon egy szamár állkapcsával, elég ha olyan alázatos és tanulékony, mint amilyen Máriáé volt, aki leült az Úr Jézus lábai elé. Bárcsak mindenki olyan lenne, hogy hasonlítana Sion hegyéhez. Legyen őszinte és valódi a bizalmunk Istenben, és akkor hasonlatos lesz a szent hegy szilárdságához.
Lehet, hogy vannak köztetek olyanok, akiknek van bizalmuk az Úrban és akik nyugodtan, őszinte határozottsággal, mondhatják ezt: „Áldott legyen az Úr neve, hogy én bízni tudok Benne, igen, minden kétség nélkül.” Ti, kik ezt mondhatjátok, legyetek meggyőződve, hogy ez a bibliai rész a tiétek. Remélem, vannak most is köztünk olyanok, akik mindenben, minden felmerülő dologra nézve tudnak bízni az Úrban. Ha az Úr szavát csak valamely bizonyos tanban tudnánk meglátni, és csak azt vennénk észre, milyen titokzatos annak némely kifejezése, vagy hogy mennyire gyűlöli a testet és a vért, akkor meglehetős gyengén állunk. Fogadjuk el az Úr szavát minden vonakodás nélkül a nehéz és mély dolgokban is. Ha valamely ígéretet bírunk az Úr részéről, akkor ez egyedül elég kell hogy legyen, miszerint biztonságban legyünk. Egy kedves, jámbor öregasszony, aki most nemrég feküdt halálos ágyán, azt mondta az őt meglátogató lelkipásztornak, hogy ő az Isten igazságosságán nyugszik. A lelkipásztor azt hitte, hogy az anyóka valami különös helyet választott ki magának az isteni lény oldalán, hogy ott nyugodjék, ámde ez tévedés volt. Azt mondta a jámbor öreg asszonyka: „Igen, ott nyugszom az Isten igazságosságán, csakhogy az én áldott Közbenjáróm érdeme ez, mert az Úr nem engedi, hogy az Ő halála hiábavaló lett légyen”. És így válik a hajlíthatatlan, szigorú igazságból édes párna a mi bizalmunk részére, amelynél kedvesebb nem lehet semmi sem egy haldokló lélek számára. Ha az igazság oly kemény is, mint egy kő, de annak, aki élni tud vele, olyan lesz, mint Jákob köve Béthelben, hogy a mennyei angyalokat látja az, aki azon nyugszik. A látszólagos ellentéteket, éppen úgy, mint a szigorú tulajdonságokat egyaránt segítségül használhatjuk arra, hogy bizalmunkat fejlesszük. Történt egy napon, hogy Józsua rabbi testvérével, Elizeus rabbival felmentek Sion hegyére és jártukban felzavartak egy rókát, amely egy közeli bokorból ugrott ki.
‒ Ah, testvérem ‒ szólt Józsua ‒ ez szomorú jel; nem jelenti ez talán az Isten haragját Izrael ellen? Sion hegye kopár és sivatag, mert rókák lakoznak azon.
‒ Igazad van, testvérem ‒ felelt Elizeus ‒ de Vajon nem bizonyítja-e éppen ez a Jehova hűségét, mert ha ő meg is mondta, hogy rókák fognak tanyát ütni Sion hegyén, ha a nép vetkezik, de viszont azt is megmondta, hogy lesz idő, amikor újra felépíti Jeruzsálem falait. Ha Isten ily igazságos ítéleteiben, akkor éppen ilyen igazán be fogja tölteni ígéreteit, ha elérkezik azok ideje.
Testvéreim, Istenben mindenképpen és teljesen meg kell bíznunk, mindenre és mindenkire nézve. Bízzatok Benne mindenkor. A homályban és az Úr szárnyainak árnyékában éppen úgy meg kell bíznunk, mint tekintetének fényességében. Vannak köztünk olyanok, akik csak azt tanulták meg, hogy az Úr mosolygó, derült arcában bízzanak; jegyezzétek meg ti, hogy az Úrban akkor is bíznotok kell, ha haragját érezteti veletek. Vajha Isten odahozna, hogy ezt megtanulnók. Csakhogy, ‒ sóhajtoztok ekként ‒ mi sohasem fogjuk ezt elérni. És mégis meg tudjuk ezt tanulni, mondom határozottan, mert nem mondta-e a régi hívők közül valaki: „Ha mindjárt meg kellene is halnom, mégis bízni akarok Benne.” És ugyanez a mi vágyunk.
A második részben a felvett szövegnek nagy előnyét fogjuk megtekinteni. Ez pedig a hívők biztonsága. „Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog és mindörökké megáll.” Sion hegye már Dávid idejében is igen sokszor látta e dolgok fordulás; változását, azóta pedig még többet látott, de még soha meg nem ingó hanem szilárdan áll helyén. Ott állt már helyén, mikor a jebuzeusi fellázadtak Dávid ellen, ott állt Salamon uralkodása alatt, ott állt, mik a templom aranyozásai tündököltek a ragyogó napfényben, ott állt, mik a római katona az égő fáklyát bevetette a szentélybe és ott áll most is: soha meg nem ingott azóta és nem is fog ezután sem. Az Isten gyermekei sok különböző tapasztalatokon mennek át az életben. Lehet, hogy lelkük ma az áldozásnak helyén van, de holnap már valamely ütközetben vagy felváltva lelkük egyszer a templomban, egyszer a kínzókamrában található; de bárhogy változzék is a sorsuk, bármily helyre kerüljenek is, soha sem szabad elmozdulniuk kirendelt és meghatározott helyükről mert Isten által vannak ott, ahol vannak és ahol lenniük kell.
Sohasem szabad elmozdulniuk arról a helyről, ahová a végtelen Szeretet helyezte őket. Mert tulajdonképpen hol vannak most a hívő Azt felelhetjük erre: A hívők most a megigazulás helyén vannak. Mihelyt az Úr Jézus Krisztusban hisznek, ő általa megigazíttatnak. Hány esztendő múlt már el azóta? Ez nem tesz semmit, ‒ nincs kárhoztatás azok számára, akik a Jézus Krisztusban vannak. Túl vannak már az átok határán: nem űzettek el az igaz ember?k tiszteletreméltó helyeiről, mert Isten kegyelme és elhívása nem bélyegzi meg őket. Az Úr felöltözte őket a Krisztus igazságával, összes bűneiket pedig levetette a mélységes tenger fenekére és ezért meg kell állniok és meg is fognak állni az Úr kegyében mindaddig, míg Sion hegye a helyén marad. Valaki hisz az Isten Fiában örök élete van annak. Aki Benne hisz, ítélet alá nem esik. A Krisztus juhai nem pusztulhatnak el elhagyottan, sőt nem is ragadhatja ki őket senki sem pásztoruk kezei közül.
A hívők azután ott vannak az újjászületés helyén, és bárcsak soha ki nem mozdulnának az ezt a helyet jelképező állapotukból. Újjászületett. Bizonyítsátok be valakiről ezt a tényt, és akkor azt soha meg nem tudjátok mozdítani. Aki újjá született, az újjászületett. Nem fogadhatjuk egy embernek az. első születését, sem a másodikat; a gondolat nevetséges, a tény lehetetlen. Az a kérdés: Isten gyermeke vagy-e vagy nem? Mondjuk, Isten gyermeke vagy és soha nem lehetsz más, mint Isten gyermeke, úgy most, mint az örökkévalóságban. Van gyermeked? Tegyük fel, hogy van és ezt letagadod, a gyermek azonban éppen úgy a tied marad, mintha nem tagadtad volna le. Ellenszegülhet szavaidnak, megtagadhatja akaratod teljesítését, viselkedése aggodalmat és bánatot okozhat neked, mindezek dacára azonban a gyermek mégis a tied. Tényt megváltoztatni nem lehet. És éppen úgy; ha Isten az én Atyám, aminthogy tudom, hogy ez így is van, akkor Ő megtanít arra, hogy Benne bízzam, és akkor nem szabad az én gyermekségemet kérdésként felvetni, holott az egy megmásíthatatlan tény, amely alól épp oly kevéssé vonhatom magamat, mint Sion hegye az ő régi helyéről.
Hol van a hívő? Ott van a kegyelem székénél. ‒ Mert Az, aki mindent betöltött és mindent elvégezett, Az azt is elrendelte, hogy a enne hívők hasonlatosak legyenek fiához. Meg vagy híva arra, hogy hívő légy, ezért légy biztos és meggyőződött arról, hogy hívő vagy, épp oly biztos, hogy eme előre meghatározástól nem távolodhatsz el, mint amily kevéssé távolodhat el a hegy a maga alapjától vagy amint tenger vize ki nem szakadhat a saját mélységéből.
Ott vagy azonkívül az isteni Szeretet helyén is; becses vagy az Isten előtt, mert az Atya maga szeret téged és semmi sem fogja megingatni abban, hogy szeretetét megszüntesse veled szemben. Nem valami tulajdonságod miatt kedvel, óh nem. Mikor kiválasztott téged, tudta, hogy mi lesz majd belőled és éppenséggel nem fog csodálkozni semmin sem, bármilyen bajba jutsz is és bármit fogsz is elkövetni, mert ő mindent már előre meglátott, már előre aggódott és már előre megmondta: Szerettelek téged mindig, mindenkor és ezért választottalak ki magamnak. A hegyek megindulhatnak és a halmok összedülhetnek, de az én kegyelmem állandóan megmarad veled szemben és az én békességeinek szövetségét soha fel nem bontom, ‒ szól az Úr.
Kedves barátom, ha tényleg van bizalmad Istenben, és ezt be is tudod bizonyítani, akkor a lehető legjobb szövetséget, illetve szerződést kötötted. Isten szövetségre lépett veled, hogy meg fog áldani téged. Eskü és ígéret által, tehát két megmásíthatatlan és megváltozhatatlan dolog által vigaszt adott néked arra, hogy az örök üdvöt a Krisztus Jézusban megadja számodra és eme Ígéretek és eskü birtokában olyan leszel, mint a Sion hegye, amely soha helyéből ki nem mozdul. Ha a te házad népe nem is jár úgy az Úr előtt, amint szeretnéd, azért ő mégis kötést tett veled, hogy minden dolgodban biztonságban lehetsz. (2Sám.23,5)
Milyen most a te helyzeted? Nos, te a Krisztusban vagy, eggyé lettél Uraddal és Mestereddel, egy élő tag vagy az ő testén. Te egy része vagy a titokzatos Krisztusnak és senki sem tudja az újjászületett Igét feldarabolni vagy pedig a mindenség Urát széttépni. Lehetetlen dolog, hogy ő csak egy tagot is elveszítsen a saját szent testéből. Addig, míg a Sion hegye el nem szakad alapjától, addig senki, aki a Krisztusban van, el nem szakadhat Tőle. Ebben az igazságban olyasvalami van, amivel mi erősíthetjük magunkat. Ez egy puha nyugágy fenséges vigasztalásokkal tele, amelyre akkor fekhetünk, ha betegek vagyunk vagy pedig egy napsugaras kert, amelyben akkor járunk, amikor egészségünk helyreállt. Ez férfieledel, amelynek erejében Urunkért élni és halni egyaránt képesek vagyunk.
Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog és mindörökké megáll. Ez nemcsak ténybeli állítása legyen a hívőknek, hanem szükséges, hogy tudattá, határozott érzéssé váljék számára, ha hitében és életében előhalad. A hívők kedélyhangulata azért oly változó és azért szenvednek oly sok szívfájdalmakat, és kellemetlen tapasztalatokat, mert nem bíznak meg az Úrban, úgy, ahogyan kell. Ennek nem szabadna így lenni; nekünk erősen és mozdíthatatlanul kellene az Úr mellett megállnunk, csakhogy gyengeségünk és határozatlanságunk az oka, hogy oly sokat hányattatunk ide s tova, mintegy vihar által. Mégis, még az ilyen állapotban is a hit mélyen tartja horgonyát benn a lélekben, úgy, hogy nem szakadhat el teljesen és egészen attól. Ama sok szomorú hitetlenség dacára, amelyben nyomott hangulatunk eseteiben voltunk, néha mégis felcsillan az élő hit, amely meg nem inog, hanem minden erejével odaragaszkodik és csüng és várja, míg jobb napok jönnek. Emlékszem egy másik kis esetre, mely Luther Mártonról szól és amely jól ide illik. Luther Mártonnak hatalmas hite, de sokkal nagyobb és több kételkedése volt, mint bárkinek abban a korban; hitével talán még az angyalokat is túlszárnyalta, de a kételkedés borzasztó gondolataival viszont az ördöggel vetekedhetett. Nagy lelkek rendszerint igen sokszor esnek a kétségbeesés olyan fokú mértékébe, amely kisebb lelkek előtt teljesen ismeretlen. Egy napon annyira le volt sújtva, hogy barátai szinte megrémültek attól, amit cselekedett vagy amit szólt. Ez rossz lehetett a nagy ügy számára és a reformátor ebben a rettenetes lelkiállapotban még nagy tévedést követhetett volna el. Ezért aztán barátai eltávoztak tőle és azt mondták egymásközt: „Ennek az embernek egyedül kell lennie, az agya túl van erőltetve; hagyjuk pihenni.” Egy kevéssé magára hagyták, de mikor visszajöttek, épp oly szomorú és lehangolt volt, mint azelőtt. Nyugalom és magány nem állította meg a vihart és nem csillapította le a hullámokat. Luther kedélyében még mindig vihar dúlt és azt hitte, hogy a szent ügy hajótörést szenvedett. Hazament és mikor kinyitotta az ajtót, senki sem jött eléje. Belépett a szobába és ott látta feleségét, Katalint, fekete ruhába felöltözve, amint sírt, mintha halott lett volna a háznál. Oldala mellett ott feküdt egy olyan fekete kabát, melyet a nők akkor szoktak használni, amikor temetésre mennek. Luther ijedten állt meg az ajtóban és kérdezte:
‒ Ah, mi történt? Meghalt talán valaki?
Felesége tagadólag rázta a fejét és azt mondta, hogy a kicsikék életben vannak, hanem valami sokkal szomorúbb és nagyobb baj keletkezett.
‒ De hát mi történt? ‒ tört ki Luther. ‒ Felelj gyorsan!
‒ Kedves férjem, ‒ felelt az asszony ‒ te még nem hallottad?
Lehetséges volna-e, hogy ez a rettenetes hír még nem jutott a te tudomásodra?
Ez a kijelentés aztán még izgatottabbá és még aggódóbbá tette a reformátort és már készen volt arra, hogy a legsújtóbb kijelentést fogja hallani.
‒ Hát neked még igazán nem mondták meg? ‒ szólt neje – hogy a mi áldott jó
Istenünk meghalt és az ő műve megsemmisül a földön?
Luther először megdöbbenve hallgatta e szavakat, majd hirtelen nevetésbe tört ki, amelyet képtelen volt visszafojtani és így szólt:
‒ Katikám, kitalálom, mit akarsz evvel mondani; ah, mily ostoba is vagyok én! Isten nem halt meg, nem is fog, hanem örökké él, én azonban úgy viselkedtem, mintha már tényleg meghalt volna. Köszönöm, hogy ilyen okos voltál velem szemben.
És azok, akik megtalálták az Isten örök, maradandó szeretetét, ha tényleg az Úrban bíznak, olyan erősen fognak helyükön megállni, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul. Az Isten gyermeke biztos lehet a maga dolgában, állhatatos a bizalmában és mégis keletkezhetnek oly viharok és tombolások belsejében, hogy ő maga sem értheti meg ezt és nem tudja igazi helyét megtalálni. Ez még tapasztalt hívővel is megeshet; de minél jobban nevekedünk a kegyelemben, annál nyugodtabb és állandóbb lesz a bizalmunk. Tapasztalt hívőket nem fog minden kis szél feldönteni, nem, sőt ellenkezőleg, később odafejlődnek, hogy szembe tudnak nézni minden viharral, orkánnal és miként tapasztalt hajósok, úgy ők is az élet viharát kicsinységnek tartják. Édes nyugtot ad egy pátriárkának a szemeibe nézni, látni a homlokára felírva e szavakat: Isten soha, örökké meg nem változik. Az ilyen szív erős és teljesen megbízik az Úrban. Az ilyen emberek oszlopai a gyülekezetnek és megtanítják a szegény, remegő és kétségeskedő szívet abban bízni, hogy van valami, ami állandó és ami soha meg nem változik. Legyen a mi célunk és a mi vágyunk, hogy az ilyen erős alapú hívőkhöz hasonlítsunk. Az Isten ígéretei megérdemelnek rendíthetetlen bizalmat és miért ne bírjunk mi ilyesmivel, amikor ez csak tőlünk függ?
Eltekintve attól, hogy örömet okoz számunkra, ha a hívők mozdíthatatlanságát tekintjük és igen hasznos a hitnek mindig mélyebb alapot keresni, ezenkívül van még egy pont, amellyel mi már rendelkezünk és amelyre való tekintettel sem engedhetjük meg, hogy kétség keletkezzék bennünk. Ami az evangyéliumot illeti, azt hisszük és tanítjuk és az egyszersmind erősen és biztosan áll előttünk; a mi vallomásunk nem hasonlít valami ingadozó és változó alakú felhőhöz. Tudjuk, hogy kiben hiszünk és erősen állunk az örök igazság mellett, amelyre reménységünket építettük, oly erősen, amily erősen áll Sion hegye a maga alapján. Amióta az Úrban bízunk, mindig meglehetősen ment a dolgunk, habár a segítséget és a vigaszt nem onnan vártuk, ahonnan kaptuk, ‒ de mi következhet ebből? Adjuk talán ezt fel és nézzünk másfelé? Isten oltalmazzon! Körül vagyunk fogva az egész világon kétségeskedők, gondolkodók, filozófusok és tudományos álmodozók által; eleget tudunk az evangyéliumból ahhoz, hogy határozottan ellenálljunk az ilyen szellemek légióinak. Megvetjük a hitetlenek tanácsait éppen úgy, mint az ördög csábításait és soha sem akarunk a magasztos, egyszerű, régi evangyéliumtól elszakadni, amelyet már egyszer elfogadtunk. Nem, kedves testvéreim, a legrosszabb helyzetben is jobb ez az evangyélium, mint a legjobb helyzetben az ő?„Új gondolat”-aik. Inkább iszom a Krisztus borának a seprűjét savanyú szőlőből, mint a hitetlenek pincéjéből a legédesebb bort, amelyben semmi seprű nincsen. Álljunk meg biztosan és határozottan Isten kijelentései mellett és higgyünk benne állhatatosán. Vegyétek tudtul, hitetlen férfiak, hogy a mi bizalmunk semmiképpen meg nem rendül azáltal, ha kedélyünk olykor-olykor le is van sújtva. Az is lehet, hogy néha-néha szomorúaknak láttok és azt mondjátok erre: éppenséggel nem látjuk, hogy az evangyéliom oly nagyon felderítene titeket, amint gondoljátok. A mi feleletünk azonban kész: Mi hiszünk az evangyéliomban akkor is, ha nem is kapunk bánatunkra vigasztalást ebben a percben. Inkább leszünk Istennek kutyái, mint az ördög kedvencei és inkább esszük az evangyéliom morzsáit, mint a ti legfinomabb pecsenyéiteket. Megtanultuk, hogyan kell az Úrban bíznunk és hasonlítani akarunk Sion hegyéhez. Ami pedig az evangyéliom lényeges igazságait illeti, amellett meg akarunk állni, ha mindjárt az egész világ is ellenünk fegyverkezik.
Immár be fogom fejezni beszédemet, csak engedjétek meg, hogy végül még egy pillantást vessek a helyes és tiszta alapra. Miért van az, hogy azok, akik az Úrban bíznak, soha meg nem mozdulnak?
Először azért, mert ők az Igazságban bíznak. Nem hisznek valami hazugságban és ezért nem eshetnek ki abból az alapból, amelyet elfoglaltak. Bíznak Abban, aki nem fog megváltozni és aki nem akarja elhagyni őket. Ezek az emberek kősziklára
építették házukat; nemde? Ha emberekben bíztak volna, akkor ezek megváltoztak volna vagy elhagyták volna őket, de íme, ők olyanban bíznak, aki maga az Igazság, Hatalom, Szentség és Erő, ‒ mi módon ingadozhatnának tehát? Nem tudok okot képzelni magamnak erre. Ismétlem, mi alapjuk lehetne arra, hogy megmozduljanak?
Másodszor: azért bíznak az Úrban, mert itt bizalmukat elfogadják és örömmel veszik. Isten örvend annak, ha sokan vannak olyanok, akik függnek Tőle. Az Isten módja az, hogy kijelenti magát és dicsőségét nyilvánosságra hozza. Lehet, hogy most, e késő utókorban nem tudjátok, hogy az Úr mit cselekedett azelőtt? Egyedül lakott fenn a magasban, magába zárkózva, mint Atya, Fiú és Szentlélek, magányos fenségében teljesen megelégedve egyedül. Nem volt szüksége semmire és ha mégis volt valami, amit akart, az az volt, hogy legyenek előtte teremtmények, akik Benne bízzanak, őt szeressék, Tőle függjenek és teljesen Reá hagyják magukat. Az Ő célja az volt a teremtésben, a gondviselésben és a megváltatásban, hogy Magának oly lényeket teremtsen, akik mindenben tőle függjenek. Egy hatalmas főúr valamely szép, nagy házban, óriási birtokkal, de teljesen egyedül nem boldog, mert neki szolgák és inasok kellenek, ha pedig adakozó szíve van, akkor szegényeket is keres, akiken könyörüljön. Körülnéz és keresi, hogy hol segíthet és azt mondja: Ezeknek kell valamit adnom karácsonyra, ‒ vagy nincs senki sem, akinek egy darab kenyérre szüksége volna? Senki, akinek meleg ruha vagy barátságos meleg szoba ne kellene ebben a hideg, fagyos időben? És így akar Isten is olyanokat látni maga körül, akik függnek Tőle, akik Reá vannak szorulva. Szereti azokat, akik reánk hagyják magukat és nem tudom belátni, hogy miért utasítaná el őket? Miért is tenné ezt? Ha Ő olyanokat keres, akik magasztalják, dicsőítik, hisznek Benne, akkor miért utasítaná vissza kérelmüket?
Azután nem egyezik meg az Isten bölcsességével, hogy azokat elutasítsa, akik bíznak Benne; ellenkezőleg arra különösen ügyel, hogy a hit soha kevesebbet ne kapjon, mint amennyit kér. Figyelembe veszi a hit bátorságát, nem engedi sohasem, hogy szégyenbe essék. H? valamilyen ajtót vagy ablakot nyitva hagytok és azon át bejön hozzátok egy kis vörösbegy, megdermedve, félig megfagyva a hideg miatt. Vajon elzavarjátok-e? Nem, sőt örvendtek annak, hogy az a kis madár így megbízik bennetek és örömmel fogadjátok. Éppen így viselkedik Isten azokkal a szegény, remegő lelkekkel szemben, akik Hozzá jönnek. Azt olvassuk V. Károly német-római császárról, hogy mikor észrevette, miszerint két kis madár fészkét az ő sátorának rúdjai és eresztékei közt ütötte fel, ‒ nem engedte sátrát szétbontani, bár itt volt az ideje, hogy tovább menjenek. A madárkák megbíztak benne és ő nem akarta, hogy bizalmukban megcsalatkozzanak.
Még egyet. Ha egy őszinte hívő átadatnék a romlásnak, akkor ez megszegése volna
Isten összes Ígéreteinek. Az Úr azonban ezt mondta: Nem hagylak el téged és nem felejtkezem meg rólad. Saját szava ez: Az igaz ember állhatatosán megmarad útján. Aki Istenben bízik, azt soha szégyen nem érheti. Ha tehát ezek az Ígéretek megváltoznának avagy megsemmisülnének, akkor az Isten gyermeke tényleg meginoghat; addig azonban, míg Isten van az égben, lehetetlen dolog, hogy az, aki Benne bízik, megcsalatkozzék. Addig, míg él az Isten, addig minden hívő biztonságban van. Legyetek meggyőződve efelől, kedves testvéreim és bízzatok Istenben teljesen, mert evvel Neki örömet szereztek és kedvet találtok a magatok számára. Bárcsak adna az Úr nekünk egyszerű hitet az Úr Jézusban és tartana meg ebben mindvégig. ‒ Ámen.

E szavak Pál apostol búcsúszavai közül valók, mert egyik legutolsó levelének befejező szavai között találjuk. Ez a rész igen szépen és érdekesen mutatja meg, hogy mint vesz egy, a földről távozófélben levő ember búcsút legjobb barátainak egyikétől, miközben az életében előfordult eseményeket még egyszer felidézi emlékezetében. Hogy így felidézi emlékeit, megtudjuk, hogy Pál azért említi fel Trofimust, mert gyakran mellette állt, mikor veszélyben volt a tengeren, a rablók között és más veszélyes alkalmakkor, amelyek oly gyakran előfordultak az apostol pályafutása közben. A legértékesebb embereinek egyikét hagyta hátra betegen Miletumban, és mivel Efézus, ahol Timotheus lakott, nem volt messze, tehát szükségtelen lett volna Pál apostol részéről, ha külön figyelmeztetést hagy hátra, hogy látogassa meg a beteget, mert Timotheus ezt minden valószínűség szerint úgy is megtette. Ahol Jézus szeretete megvan a tanítványok szívében, ott valóban megtalálható az igazi szeretet és az egység. Az Úr Jézus lelkéből kiáramló nagy szeretet igazi testvéries vonzalommal köti össze minden hű követőjét; mivel Jézus szerette Pált, ennélfogva Pál szerette Timotheust, Timotheusnak pedig szeretnie kellett Trofimust. Ebből a szeretetből fakadt azután a közösség érzete, úgy hogy egyiknek része volt a másik örömében és bánatában. Ha a test egy tagja örvend, akkor örvend az egész test és ha a test egyik tagját fájdalom éri, akkor az egész test vele szenved. Pál nem tudja elfelejteni a beteg Trofimust, bárha ő maga sejti, hogy nemsokára vértanúhalált fog szenvedni; éppen oly kevéssé akarja Timotheust bizonytalanságban hagyni a tények felől, amennyiben kétszer is felszólítja, bár rövid versekben, hogy igyekezzék Romába menni, mondván neki: „Igyekezzél hozzám jönni hamar.” Ha Timotheus személyesen nem is tudta beteg barátjukat meglátogatni, mégis jó volt, hogy tudomása volt annak betegségéről, mert legalább imáiban megemlékezhetett róla. Kedveseim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől való. A szeretet isteni adomány. Gondoljunk mindazokra, akik egyek velünk a Krisztusban és különösen hordozzuk szívünkön azokat, akik lélekben vagy testben, avagy egyéb külső körülmények folytán szenvednek. Ha halljuk, hogy Trofimus Miletumban vagy valamely más városban elmaradt betegen, akkor hagyjuk hátra szívünk szeretetét is nála; és ugyanígy ha halljuk, hogy egy másik Trofimus betegen fekszik, nem messzire a saját lakásunktól, akkor tekintsük ezt a hírt úgy, mint amely elegendő felszólítás is már arra nézve, hogy elmenvén, szolgáljunk neki. Bárcsak őszinte és szent részvét hatná át mindnyájunk lelkét, mert bármily szorgalmasok, tevékenyek és buzgók legyünk is máskülönben, még nagyon messze vagyunk a tökéletességtől, ha nincsen bennünk részvét, szeretet és rokonérzés a szomorkodók iránt, ‒ mert csak ez az indulat teheti az embert hasonlóvá a Krisztushoz.
Bármilyen egyszerű is legyen ez a megjegyzése szövegünknek, mégis csak a Szentlélek által ihletett könyvben találjuk és ezért nagyobb a jelentősége, mint egy közönséges megjegyzés valamely mindennapi levélben. Mint egy másik megjegyzés ugyanabban a levélben: „A felső ruhámat, melyet Troásban Kárpusnál hagytam, jöttödben hozd el, és a könyveket is, kiváltképpen a hártyákat,” ‒ amelyről szintén azt mondom, hogy az ihletett szavak közé tartozik, bárha sokan talán nem is osztják e véleményemet. Mert Isten, aki bölcs gondoskodásában megszámlálja a fejünkön levő hajszálakat, minden valószínűség szerint megengedi, hogy egy beteg szolgája az általa ihletett könyv lapjaira kerüljön. Ahelyett azonban, hogy eme kicsinyes dolgokon rágódnánk, inkább csodálkozzunk a Lélek szeretetén, mely, ‒ míg Ezékiel és Dániel könyveiben a felhőkig felvisz, és Dávid meg Ézsaiás írásaiban a költészet és az ékesszólás legmagasabb fokára emel, ‒ e helyen mégis leereszkedik, hogy egy minden szépség nélküli mondatot állítson egybe, amely így hangzik: „Trofimust pedig Miletumban hagytam betegen.” Tudunk-e tanulni valamit az apostol írásának eme egyszerű soraiból? Majd meglátjuk. Ha ugyanaz az isteni Lélek, amely adta őket, meg is világosítja előttünk, akkor nem hiába olvastuk el, és nem hiába fordítottuk figyelmünket megvizsgálására.
Ama tényből kifolyólag, hogy Pál apostol Trofimust Miletumban hagyta betegen, megtanuljuk, hogy Isten akaratával megegyezik, miszerint némely jámbor emberek testileg szenvedjenek. Bármily betegségben szenvedett is Trofimus, Pál apostol feltétlenül meg tudta volna gyógyítani őt, ha az isteni Lélek a maga csodálatos gyógyító erejét rendelkezésére adja. A halálból ébresztette fel Eutichust, és azt a nyomorékot Listrában, aki nem tudta használni egy tagját sem, teljesen meggyógyította; éppen ezért feltétlenül bizonyosak vagyunk abban, hogy ha Isten megengedte volna az apostolnak, miszerint a gyógyító erőt használja, akkor Trofimus felkelt volna fekhelyéről, hogy tovább utazzék Rómába. De nem ez volt az Úr célja; a jó, gyümölcstermő vessző megtisztíttatik, tehát Trofimusnak szenvednie kellett. Az Úr némely eszközöket sokszor gyengévé tesz, mert erősségükben, egészségükben nem tudja úgy felhasználni a maga céljaira. Hiszen meg gyógyíttathatta volna az Úr rögtön Trofimust, de ez talán nem felelt volna meg az isteni előrelátásnak.
Ez a tan azután teljesen bebizonyítja a hiábavaló feltevéseket a véletlenségekről. Mi nem sebeztetünk meg olyan nyilaktól, amelyek minden cél nélkül lövöldöztetnek szét a levegőben, hanem ha szenvedünk is, az a menny előre megállapított határozata szerint történik. Az a mindenható, bölcs kéz mindenütt jelen van, amely feltartja és elhárítja a bűnt, és a betegségnek egyetlen nyilát sem engedi, hogy a Halál illetéktelen helyre bocsássa. Ha valakit betegség ér, akkor ez bölcs előrelátás folytán történik, és ha Trofimust érte a betegség, az mindenesetre jobb volt, mintha Titus, Tikhikus vagy Timotheus lett volna beteg. Az is jó volt, hogy Miletumban érte a betegség, amely hely közel volt szülővárosához, Efézushoz. Az Isten kezét nem látjuk meg minden esetben nyilvánvalóan sorsunkban, de afelől egész nyugodtak lehetünk, hogy sorsunkat Ő intézi. Ha egyetlenegy veréb sem esik le a mi Atyánk tudta nélkül, akkor meg lehetünk győződve afelől, hogy Istennek egy gyermeke sem vettetik a betegágyra az Ő akarata nélkül. A véletlenség pogány felfogás, amely nem állhat meg egy mindenhol jelenlevő, mindenható és élő Isten szeme előtt. Minden keresztyén ember vesse félre ezt a felfogást! Ez éppen úgy mutat tiszteletlenséget Istennel szemben, mint ahogy felesleges gondot okoz saját magunknak.
Ez a tény azután megszabadít bennünket ama felfogástól, hogy úgy tekintsünk a fájdalmakra, mint amelyek az embereket saját, személyes bűneikből kifolyólag érik. Némely betegség egyenes következménye a mértéktelenségnek vagy van, amely gonosz cselekedetnek; itt azonban egy általánosan tisztelt, közbecsülésben álló testvér akasztatott meg útjában, mert egy oly betegség érte, amelynek felidézésében legkevésbé sem lehet vádolni. Megszokott dolog manapság, hogy az emberek keményszívűek és mérges kedélyűek, és hogy még azok betegségeit is, akik Istennek őszinte gyermekei, valamely hibájuk vagy bűnük rovására írják. Szeretném tudni, hogy mint tetszene az nekik, ha ebből a szempontból kifolyólag
ítélnék meg őket, mikor fájdalmakat szenvedve, betegen feküdnének, akkor, mikor visszapillantva napi életükre, teljesen ártatlanoknak tartanák magukat. Mikor az Úr Jézus e földön járt, így szóltak hozzá: „Uram, akit szeretsz, beteg”, ‒ holott bölcs Salamon régen Krisztus földön járta előtt így írt: „Akit szeret az Úr, megdorgálja azt és jót tesz vele, miként az Atya jót tesz a fiával.” Ez mindenesetre sokkal jobb, sokkal emberiesebb és sokkal igazabb kifejezés volt, mint a mai idők megfagyott filozófiáé, akik az emberi betegséget onnan származtatják, hogy az ember a természeti törvénynek ellent áll, és így a vigasztalás balzsama helyett a bűntudat maró vádját öntik reá. Az a szenvedő lélek hadd vizsgálja meg csak maga-magát, hogy a vessző nem azért bocsáttatott-e reá, hogy valamely rejtett bűntől megszabadítsa és próbálja meg csak szorgalmasan, hogy mely ponton kell megváltoztatnia életét; tőlünk azonban távol legyen az a gondolat, hogy ott álljunk betegágyánál mint bírók vagy mint vádlók, és így a szenvedőt nemcsak mint beteget, hanem mint gonosztevőt is végigmérjük. Az ilyen goromba viselkedést átengedhetjük a felvilágosodott filozófusoknak, mert az Isten gyermekeinek nagyon rosszul állna az ilyen viselkedés. A legcsekélyebb mértékben sem szabad kárhoztató véleménnyel lennünk Trofimusról, mivel Miletumban betegen feküdt; valószínűleg sokkal jobb ember volt, mint sokan mi köztünk és alkalmasint éppen ezen ok miatt próbáltatott meg jobban, mint mi. Volt benne annyi arany, amennyi megérdemelte, hogy érte az olvasztótégelybe tegyék; oly gazdag gyümölcsöket hozott, hogy megérdemelte a gondozást; gyémánt volt, abból a fajból, amely meghozta a gyémántcsiszoló fáradságának jutalmát. Mirólunk talán nem állítható fel mindez így, és éppen azért nem is vettetünk ily próbák alá. Fogadjuk el, amit Jakab mond, hogy tartsuk boldogoknak azokat, akik kísértéseket el tudnak szenvedni és mondjuk Dáviddal: „Boldog az a férfi, akit te, Uram, tanítsz a te törvényedre.” Mit mond az írás: „Akit az Úr szeret, megdorgálja azt; megfenyíti minden fiát, akit elfogad.” Ha tehát elfogadjátok a dorgálást, akkor Isten is elfogad fiainak titeket; mert hol van az a fiú, akit az apja meg nem büntet? A bethániai Lázár, Tabea, Epaphroditus és Trofimus, ezek mind az Úr betegei közül valók, akiket az Úr betegségükben szeretett, és akik számára szól az ígéret: Az Úr meglátogatja és felüdíti őket betegágyukban és meggyógyítja minden ő betegségükből.
Van még erőnk és egy kis helyünk egy pár megjegyzésre, és ezért megállapítjuk másodszor, hogy némelyek a betegség által akkor sújtatnak le, mikor legnagyobb szükség volna reájuk, mint Trofimus, aki akkor lett beteg, mikor az ősz apostolnak amúgy is alig volt kísérője, és amikor rá volt szorulva az ő segítségére. Pálnak elég nagy szüksége volt reá, mert minekutána kényszerítve volt arra, hogy őt Miletumban hagyja, szomorúan így írt: „Mert Démás elhagyott engem, e jelen való világhoz ragaszkodván és elment Thessalonikába, Krescens Galáciába, Titus Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Tikhikust pedig Efézusba küldöttem.” Mennyire örvendett volna, ha Trofimus vele lehetett volna; mert láthatjuk a levélből, mint kérte Timotheust, hogy jöjjön mielőbb és hozza magával Márkust is, kinek szolgálatára nagy szüksége volt az agg apostolnak. És mégis ez alkalommal még Pál kedvéért sem gyógyult meg mindjárt Trofimus; az Úr látta, hogy jó lesz, ha még érzi a tüzes katlan forróságát és ha még benne marad egy kevés ideig az olvasztó tégelyben. Mi gyakran azt gondoljuk, hogy a gyülekezet talán semmiképp sem tudná nélkülözni az őszinte prédikátort, a fáradhatatlan misszionáriust, a hű diakónust vagy a kedves tanítót, ‒ de az Úr nem így gondolkodik. Nincs senki sem, aki nélkülözhetetlen volna az Úr gyülekezetében. Nemcsak akkor tudja művét véghezvinni, ha Trofimus hiányzik, hanem még akkor is, ha mindjárt Pál is hiányzik. Igen, mi haladunk tovább; előfordul néha-néha, hogy az Úr munkája megakad egyiknek vagy a másiknak halála folytán, anélkül azonban, hogy egyúttal meg is állna ez a munka. Ha egy hatalmas, messzire szétágazó fát kivágnak helyéből, akkor sok apró fa, melyek eddig fejlődésükben a nagy fa miatt akadályozva voltak, hirtelen nagy erővel kapnak növésre; és ugyanígy lehet, hogy egy ember sokat tesz, de ha kidől helyéből, mások még többet tesznek. Hogyha azok, akik sokat tesznek, megbetegszenek, ezáltal azokat is előtérbe hozhatják, akik máskülönben csupa szerénység miatt csak hátrább vannak, és így a végeredmény nagy nyereség lehet.
Ez a szegény Trofimus, mikor még egészséges volt, teljesen ártatlanul okozója volt annak, hogy Pál nagy veszélybe került, mert mint az Apostolok csel. 21. rész 27. versében olvassuk, a zsidók az egész népet felzendítették, mivel azt hitték, hogy Pál Trofimust magával vitte a templomba és ezáltal a templomot megfertőztette. Most pedig, mikor az apostolnak javára lehetett volna, mikor szolgálhatott volna neki, most beteg lett és valószínűleg nagy fájdalmat okozott neki, hogy a dolgok így fejlődtek; csakhogy ‒ miként gyakran nekünk ‒ úgy neki sem volt más választása, mint belenyugodni az Isten akaratába és azt érezni, hogy az Úr mindent javunkra tesz. Miért nem egyezünk sokszor be ebbe? Miért harapdáljuk mérgünkben a póznát, és toporzékolunk ész nélkül, mielőtt nyugalomra térnénk? Ha az Úr csendre int, nem tudunk nyugton maradni? A heves természetűek gyakran nyakas fejűek lesznek, ha egy erős kéz hatalma alá kerülnek; az akaraterő lázadássá romlik, és ellene támadunk Istennek, mert nem engedi meg, hogy a saját akaratunk szerint dicsőítsük őt; a hadakozásnak egy balga formája ez, melynek alapja az, hogy Istent csak oly feltétellel szolgáljuk, ha az a mi akaratunknak megfelel. Testvéreim, az az ember, aki e sorokat írja, tudja, hogy mit ír, és tapasztalatának leszűrődése ez: Istennek sokkal kevésbé van reánk szüksége, mint azt beképzeljük magunknak, és ezért azt akarja, hogy ennek tudatára ébredjünk, mert épp oly kevéssé engedi meg, hogy dicsőségét emberi eszközöknek átadja, mert amiképpen nem engedi, hogy szobrok tanúsítsák fenségességét.
Az alapul vett szöveg tisztán megmutatja, hogy jámbor emberek azt akarják, miszerint az Úr műve előbbre haladjon, bármi is legyen belőlük.
Pál nem hagyta el saját akarata miatt a beteg Trofimust, hanem elhagyta azért, mert egy magasabb szózat elhívta őt Rómába. Trofimus pedig ‒ ebben körülbelül biztosak lehetünk ‒ nem akarta visszatartani az apostolt, hanem meg volt elégedve azzal is, hogy visszamaradt Miletumban. Természetesen mindkettőjüknek fájt a válás, de mindketten a Krisztus harcosai voltak, akiért el kellett tűrniök a fájdalmakat, így tehát belenyugodtak abba, hogy az Úr ügye miatt elválnak egy kevés időre.
Meglehetős fájdalmat okozhat egy őszinte munkásnak, ha megtudja hogy Ő miatta egy másik munkás elhanyagolta munkáját. Valamely földi királyság hadseregében a betegek elég nagy hátrányt okozhatnak, csakhogy nem szabadna ennek ugyanígy lennie a Királyok Királyának hadseregében is. A lelki betegség elég nagy akadály, de a testi betegségnek nem szabadna a sereget megakasztani útjában. Ha nem tudunk beszélni, még mindig tudunk imádkozni; ha nem tudunk dolgozni az egyik oldalon, próbáljuk meg a másik oldalon, és ha sehol sem tudunk hasznot hajtani, akkor legyen a mi tehetetlenségünk felszólítás az erősekhez, hogy még többet tegyenek. Trofimus beteg, tehát Timotheusnak sokkal többet kell tennie. Trofimus nem tudja elkísérni az apostolt, tehát igyekezzék Timotheus minél hamarább eljönni, még a tél beállta előtt. Ha az egyik ember kidől a munkából, ez sarkallja arra a másikat, hogy tízszerte annyit tegyen, hogy a hiány meg ne mutatkozzék, sőt a külön munkából még haszon is álljon elő.
Testvéreim, egy beteg pásztor fájdalmainak enyhítése leginkább azzal sikerül, ha mindnyájan mindenben különös módon buzgólkodtok; azt a kényszerű pihenést sokkal nyugodtabban tudja elviselni, ha érzi, hogy az isten gyülekezete nem szenved ezalatt; az a kedély és a lélek pedig sokkal hathatósabban tudja fokozni a test egészségének helyreállítását, ha a lélek gyümölcsét mindnyájatokban meglátja, kik hűen megálltatok. Trofimus beteg, de ha tudja, hogy betegsége alatt nem akad meg a munka az Úr országa építéséért, akkor nem fáj oly nagyon a betegség. De ha megtudja, hogy megakadt a munka, akkor még egyszer oly nagy a gyötrődése. Jöjjetek elő, ti, kik eddig hátul jártatok, jöjjetek és dolgozzatok a beteg Trofimus helyett. Jertek és tegyétek meg ezt a Jézus nevéért! ‒ Ámen.