Azon legnagyobb akadályok egyike, melyeket a keresztyén vallásnak valaha le kellett küzdenie, azon előítélet volt, mely a keresztyén vallás első követőinek szívökben mélyen legyökerezve volt. A zsidókból lett hívők, a tizenkét apostol és azok, kiket az Úr Jézus Krisztus az elszéledett Izraeliták közül elhívott, annyira hozzá voltak kötve azon képzelgéshez, hogy az üdv a zsidóktól jönne és senki másképp nem üdvözülhet, hanem csak úgy mint Ábrahám követője, és határozottan, mint körülmetélkedett tartatik meg, hogy azt még gondolatukba sem akarták megengedni, miszerint az Úr Jézus azért jött, hogy minden nemzet és nép Üdvözítője legyen, és hogy Ő benne meg kellene áldatni a föld minden nemzetségének. Csak nagyon nehezen adták ők fel téves előítéleteiket; az az ő egész zsidó neveltetésökkel és nézetökkel annyira ellentétben volt, hogy Pétert egy gyűlés elé idézték és ott komolyan szemére hányták: „Te a körülmetéletlen pogányokhoz mentél és velők együtt ettél.” Nem is tudott Péter ezen vád alól kimenekedni, mígnem a dolgot alaposan megmagyarázta, és nekik megmondotta, hogy a jó Isten néki látásban megjelent, és tudtára adta hogy; „amit Isten megtisztított, te azt ne mondd tisztátalannak,” és hogy az Úr néki megparancsolta, hogy Kornéliusnak és egész háznépének az evangyéliumot prédikálja, mivelhogy azok is hívők. Ezután a kegyelem oly hatalmassá lett, hogy a zsidók nem állhatták ellene és dacára az ő előbbeni neveltetésöknek, azonnal elfogadták a keresztyénség messze terjedő fundamentomát és magasztalták Istent, mondván: „Tehát az Isten a pogányoknak is adott megtérést az életre!” Adjunk hálát Istennek azért, hogy mi mostan egész mentek vagyunk a judáizmus békjóitól és hogy azok közötti nem egy pogány gyülekezet vagyunk, amely saját részéről ismét a zsidókat kizárta, hanem mi olyan közel élünk azon áldott időhöz, melynek el kell jönnie, hol zsidó és pogány, rabszolga és szabados, egynek érezik magukat a Jézus Krisztusban, a mi Fejünkben. De én erről ez alkalommal nem szándékozok körülményesebben beszélni, mert szövegem: „Megtérés az életre.” Adjon az Úr nékem kegyelmet, hogy úgy szólhassak hozzátok, hogy az ő igéje, miként a kétélű fegyver áthassa szíveiteket és „elhasson az akarat és elméig, megítélje a gondolatokat és a szívnek indulatait.”
Az „életre való megtérés” alatt, úgy gondolom, hogy azon megtérést érthetjük, mely a lelki élettől a lélekben nyilvánul, és mindazokat, kik ezt bírják örök üdvök felől biztosítja. „Megtérés az életre”, mondom, lelki életet hoz magával, vagy sokkal inkább, annak első következménye. A megtérésnek sok nemei vannak, melyek nem az életnek jelei, kivéve a természetes életet, mert az csak a lelkiismeret hatalmától, és a természetnek az emberben beszélő hangjai által eszközöltetik; de azon megtérés, melyről itten szó van, az élet adójától származhat, és ha az jön, egy olyan életet hoz létre a lélekben, hogy az, aki a vétkekben és bűnökben halva volt, a Krisztussal együtt megeleveníttetik, az akinek semmi lelki fogalma nem volt. Mostan „alázatossággal beveszi az Istennek ő belé oltatott beszédét” Az, aki annyira a romlás központján szunnyadozott, erőt nyer, Isten gyermekévé lenni, és az Ő trónjához közeledni. Ezt gondolom én az „életre való megtérésnek” lenni, ezt amely egy holt léleknek életet ád. Azt is mondottam, hogy ezen megtérés biztosítja az örök életet; ti pedig hallhattok olyan embereket is beszélni a megtérésről, kiknek megtérésük a lélek megmentését nem bizonyítja. Némely prédikátor azt akarja bebizonyítani, hogy az emberek megtérhetnek, hihetnek is, mégis elszakadhatnak és elkárhozhatnak. Mi ez alkalommal nem akarjuk az időt azzal tölteni, hogy az ő tévedésöket felmutassuk, hiszen már azt előbb megfontoltuk és megcáfoltuk mi. Gondoljunk tehát most itten egy annál végtelenül jobb megtérésre. A mi szövegünk megtérése, nem az ő megtérésük, hanem ez egy „megtérés az életre”; egy megtérés, mely a Krisztusban való örök üdvnek csalhatatlan jele; egy olyan megtérés, mely nekünk az Úr Jézusban adatik ezen ideig való helyzetünkben, és nekünk örök üdvöt ád, hogyha az örökkévalóságba bemegyünk, egy olyan üdvöt, mely el nem romolhat. „Megtérés az életre”, a léleknek tényleges megmentése azon csíra, mely a megmentéshez tartozó összes lényeges dolgokat magába foglalja, mely azokat részünkre biztosítja és arra minket előkészít.
Most ez alkalommal nagy gondossággal és imával figyelmünket az „életre való megtérésre” akarjuk terelni. Legelőször is néhány percet a hamis megtérésről való beszédre akarok felhasználni; másodszor a valódi megtérés ismertető jeleit felmutatni, és azután az Istennek nagy jóságát magasztalni, melyről írva van, hogy: „Tehát az Isten a pogányoknak is adott megtérést az életre.”
Tehát legelőször figyeljük meg a hamis megtérésnek néhány nemeit. Ezzel a megjegyzéssel kezdem meg, hogy az evangyélium hirdetése alatt való reszketés nem megtérés. Vannak emberek, akik valamely hű evangyéliom hirdető beszédét ha hallják, azáltal rendkívül felizgattatnak, és igen megindulnak. Egy bizonyos hatalom által, mely az igét kíséri, bizonyítja be Isten, hogy az az Ő igéje és azokat, akik azt hallgatják megreszketteti azáltal. Láttam már több olyan embert, kiknek térdeik reszkettek, és szemeikből könnyek hullottak, mintha csak vízforrások lettek volna azok, mialatt e helyről Isten igéjének hirdetését hallották. Láttam az ő lelköknek mély levertségét, amikor ‒ mint némelyek nékem beszélték is ‒ megrendülve voltak lelkökben, míg nem azt sem tudták, hogy mit tegyenek az ige hatalmas szava hallatára, mert az nékik olyannak tetszett, mint a Sinai hegynél hangzó trombitának szava, mely az ő kárhoztatásukat dörögte fülükbe. Nos, kedves hallgatóim, ti lehettek igen nyugtalanok az igehirdetés alatt, és mégis megtörténhetik, hogy nincsen „megtéréstek az életre”. Tudhatjátok, hogy mi az, nagyon komolynak lenni, és nagyon ünnepélyes hangulatban találtatni, hogyha Isten házába mentek, és mégis lehettek megkeményedett bűnösök.
Hadd erősítsem meg ezen megjegyzésemet egy példa által: Pál apostol összeláncolt kezekkel állott Félix Tiszttartó előtt, és mikor ő „az igazságról, a mértékletességről és a jövendő ítéletről” szólott, reszketett Félix, amint írva van, és mégis a romlásban és veszedelemben maradt ő az ő több társaival egybe, kik előtt mondotta Pál apostolnak: „Most eredj el, de mikor alkalmatosságom lészen, hozzám hívatlak téged.” Vannak sokan közöltetek, kik Istennek házában nem tudnak megjelenni, anélkül hogy meg ne rémüljenek; tehát tudjátok ti is hogy mi az, gyakran megrémülve lenni a felett, hogy Isten megfog benneteket büntetni; ti gyakran őszinte felindulásokat érezhettetek már Isten igéje hirdetése alatt; de azért tűrjétek el, ha azt mondom néktek őszinte szívvel, hogy mind a mellett elvettettek lehettek, mert nem tértetek meg a ti bűneitekből. Megbánva bűneiteket, nem adtátok át magatokat Istennek.
Még tovább. Az nagyon könnyen megtörténhetik, hogy ti az Isten igéjének hirdetése alatt nem csak reszkettek, hanem bizonyos értelemben szeretetre méltó Agrippákká lesztek, akik „majd nem rá beszéltetett” arra, hogy megtérjen az Úr Jézus Krisztushoz, és mindazáltal nincsen bűnbánatotok, és megtéréstek; még tovább is mehettek, sőt az evangyéliomot is kívánhatjátok; mondhatjátok: „Ó, ez az evangyéliom olyan jó, én óhajtanám, hogy szívemben bírhatnám ezt, és magaménak mondhatnám.” Ez nagyon jó, az Istennek szavát így meghallgatni! De ott ülhettek és mialatt egy hatalmas ige jól előadatik, még azt is mondhatjátok: „Én hiszem, hogy ez igaz”; de annak be kell hatolni a szívbe, mielőtt megtérhetnélek. Sőt még térdeidre is hullhatsz imában, és megrémült ajkakkal imádkozhatol, kérheted azt, hogy ez a te telkeden megáldva legyen, és még sem vagy Isten gyermeke. Úgy szólhatsz, mint Agrippa szólott Pál apostolhoz: „Közel, majd ugyan elhiteted velem, hogy keresztyénné legyek”; mindazáltal Agrippához hasonlóan, ezen „közel”-t soha el nem érheted. Ő közel majd keresztyénné lett, de nem egészen. És íme mily sokan vannak itt köztetek, akik közel majd megtértek, de még sincsenek valóban az örök élet útján. Hányszor térdeitekre vitt már benneteket a bűn érzete, és csaknem megtértetek, de ott megadottatok a nélkül hogy valóban megtértetek volna. Nézzétek azon testeket. Azok nem rég haltak meg. Még nem mutatkoznak a halál rettenetességei. Azon holttest még az időhöz hasonló. A kezek még melegek, még azt képzelhetitek hogy él, majdnem úgy látszik mintha még lélegzene. Még minden meg van, ‒ a féreg még nem érintette; a feloszlás jelei még nem mutatkoznak rajta ‒ de az élet már elszállt, az élet nincs ott. Hasonlóan van veled is: te majdnem élő vagy; te e vallásnak majdnem minden külső szervezetével rendelkezel, amivel egy keresztyénnek bírnia kell; de nincs életed. Te bűnbánatot tarthattál, de nem őszinte bűnbánatot. Ó képmutató! ‒ Figyelmeztetlek most tégedet, te nemcsak reszkethetsz, hanem kedvelheted is az Isten igéjét, és dacára mindezeknek az „életre való megtérés” nélkül lehetsz. Alásüllyedhetsz a feneketlen mélységbe, és hallhatod ottan ama rettenetes szavakat: „Átkoztak, távozzatok el tőlem az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak!”
Mindazáltal, az lehetséges az embernek, hogy még tovább menjen, magát kétség nélkül Istennek hatalmas keze alatt megalázza és mégis teljesen idegen lehet előtte az életre való megtérés. Az ő javai nem olyanok, mint a reggeli felhő és a korai harmat, mely elszáll, hanem mikor a prédikációt hallotta, haza megyen, és elkezd afelett elmélkedni, hogy mit is tart ő a valódi megtérés felől, bizonyos gonosz szokásokkal és balgatagságokkal szakít, zsákba öltözködik, könnyei gazdagon folynak afelett, amit cselekedett; sír Isten előtt és mindezek dacára, az ő megtérése csak ideig való, és ismét visszatér az ő bűneihez. Tagadjátok-é, hogy lehetne ilyen megtérés? Engedjétek meg, hadd beszéljek el egy esetet. Egy bizonyos Akháb nevű ember megkedvelte és megkívánta szomszédjának, Nábóthnak szőlőjét, akik azt nem volt hajlandó sem pénzért eladni, sem elajándékozni, sem becserélni másikkal,
Akháb tanácskozott nejével Jézabellel, aki aztán kieszközölte, hogy Nábóth ölettessék meg, és a szőlőt Akhábnak ajándékozta. Miután Nábóth megöletett, és Akháb a szőlőt birtokába vette, az Urnák szolgája megjelent Akháb előtt, és mondotta néki: „Te megöletted Nábóthot, sőt el is foglaltad az ő szőlőjét. Ezt mondja az Úr: azon a helyen, ahol az ebek Nábóth vérét felnyalták, a te véredet is felfogják nyalni? Íme veszedelmet hozok reád és a te háznépedre.” Olvassuk, hogy Akháb ezt hallva elment, és bűnbánatot tartott, magát megalázta; és az Úr monda: „Mivel ő magát előttem megalázta, nem hozom reá a veszedelmet az ő életében.” Tehát bizonyos irgalomban részesült, de már a következő részben olvassuk, hogy Akháb fellázadt Isten ellen, és a Rámóth-Gileád melletti harcban elesett, az Úr szolgája szava szerint megölettetett, és az ő vérét az ebek épen Nábóth szőlő hegyén nyalták fel. Azonképpen ti is, egy ideig megalázhatjátok magatokat Isten előtt, és mégis a ti vétkeitek rabszolgái maradhattok. A kárhozattól féltek, de a bűntől nem féltek; a pokoltól féltek, de álnokságaitoktól nem féltek; féltek, hogy a kárhozat mélységébe vettettek, de attól nem féltek, hogy szíveteket Isten parancsai ellen megkeményítitek. Nem igaz, bűnös, hogy te reszketsz a pokoltól való féltedben? De ez nem a lélek állapota, mely téged nyugtalanít, hanem a pokol. Hogyha a pokol kialudna, úgy kialudna a te megtérésed is, hogyha azon rettegések és veszélyek, melyek reád várnak, elvétethetnének, úgy még vakmerőbben vetkeznél, mint annak előtte vetkeztél, és lelked még megkeményedettebb lenne, és fellázadna királya ellen. Meg ne csalatkozzatok itten testvéreim; próbáljátok meg magatokat, hogy vagytok é a hitben? Kérdezzétek meg magatokat, hogy rendelkeztek-é azzal az „életre való megtéréssel?” Mert az megtörténhetik, hogy egy ideig alázatosak lehettek, holott soha meg nem tértetek.
Sokan még tovább is mennek ennél, és még sincsenek a kegyelemben. Megtörténhetik, hogy ti bűneiteket megváltjátok és még sem tértetek meg. Te közeledhetsz Istenhez és mondhatod néki, hogy te valóban egy nyomorult ember vagy; a te álnokságaidról és általad elkövetett bűnökről egy hosszú sorozatot számlálhatsz elő, anélkül, hogy átalnád vétkeidet, vagy csak egy kis szikrája is volna benned a te gonosz cselekedeteid iránti gyűlöletnek. Vétkeidet elismerheted és bevallhatod, és még sem érezel utálatot a bűnnel szemben; és hogyha Isten erejében nem állassz ellene a bűnnek, hogyha attól el nem szakadsz, úgy ezen gondolt megtérés csak valami aranyozáshoz hasonlít, mely a felékesítést előmozdítja, nem pedig a tulajdonképpeni kegyelem, arannyá változtat, a mely a tüzet kibírja. Tehát, mondom, hibáidat is beismerheted, még sincs valódi megtérésed.
Még egy, és azután a legmesszebb menő gondolathoz jövök, a melyet ezen pontra vonatkozólag felmutathatok. Te a megtérésnek valamely valódi cselekedetét nyilvánítható, és mégis megtéretlen lehetsz. Hadd bizonyíthassam be ezt tényleg, és pedig isteni nyilatkozat által hitelesített ténnyel.
Júdás elárulta Mesterét; és minekutána azt tette, egy rettenetes érzete a nagy igazságtalanságnak erőt vett ő rajta. Az ő vétke a megtérésnek minden reményét eltemette, és a kétségbeesés nyomorában, nem a valódi megbánás fájdalmában, bevallotta bűnét a főpapnak, mondván: „Vetkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.” Azok pedig mondának: „Mit gondolunk mi azzal? Ám te lássad.” Erre az ezüst pénzeket elvetette a templomban, azzal jelölve, hogy nem képes a vétek díját magánál hordozni, és azt ott hagyta. Elment onnan és ‒ meg volt mentve? Nem. „Elment és felakasztotta magát” És pedig ottan az Isten haragja következett ő reá: mert a hogy magát felakasztotta, leesett a magasból ahol függött és szétszakadt; ő el volt veszve, és a kárhozatba jutott. Mindazáltal nézzétek mit tett ezen ember. Vétkezett, beismerte gonoszságát, visszavitte a pénzt; és mindezek után egy elvettetett volt ő. Nem-e megrettenthet ez bennünket? Láthatjátok, ebből hogyan lehetséges, a keresztyének majmolóivá lenni, ugyanannyira, hogy a legbölcsebb embert is tévedésbe hozhassa.
Minekutána felmutattam néktek, hogy milyen sok hamis nemei vannak a megtérésnek, mostan néhány megjegyzést akarok tenni a valódi megtérésre vonatkozólag, és felmutatni azon jeleket, melyekről megismerhetjük, hogy valóban van-é nekünk „megtérésünk az életre.”
Legelőször engedjétek meg, hogy bizonyos tévedéseket megemlítsek és kijavítsak, amelyekben gyakran találtatnak azok, akik az Úr Jézus Krisztushoz jönnek. Egy az, hogy ők gyakran azt gondolják, miszerint nekik érezniök kell mélyen, irtózatosan és rettenetesen a törvénynek és pokolnak rettegtetéseit, mielőtt mondhatnák, hogy ők megtértek. Mily sokakkal beszéltem már, akik nékem mondották a mit itten áttolmácsolhatok; „Én nem tudok elég bűnbánatot nyilvánítani, én nem tudom magamat kellően bűnösnek érezni. Én nem voltam olyan goromba és istentelen bűnös, mint némelyek ‒ és majdnem azt kívánom, hogy bárcsak olyan lettem volna; nem azért, mintha a bűnt szeretném, hanem, mivel úgy gondolom, hogy akkor bűnös voltomnak mélyebb érzetéről nyilatkozhatnék, és biztosabban erezhetném, hogy én valóban Krisztushoz jöttem.” Nos, ez egy nagy tévedés azt képzelni, hogy azon rettenetes és iszonyú gondolatok a jövendő nagy ítéletre vonatkozólag a megtérés érvényességével valami összeköttetésben volnának. Azok nagyon gyakran, nem Istennek ajándékai, hanem az ördögnek sugallatai; és még ahol a törvény működik is és eme gondolatokat létrehozza, azokat nem kell a megtérés egy részének tekintenetek. Azok nem visznek a tényleges megtéréshez. Megtérés a a bűnnek gyűlölete, az a bűntől való elszakadás, és egy elhatározás, a bűnösnek magát Isten erejére bízni. Lehetséges, hogy egy ember megtér, a nélkül, hogy valami rettenetes, érzelmei lennének a törvény rettegéseivel szemben; ő megtérhet és bűnbánatot tarthat anélkül, hogy a Sinai hegyről elhangzó trombita szavát hallotta volna, annál többet ő nem hallott, csak egy távolról zúgó mennydörgésnek gyenge moraját. Egy ember megtérhet csupán az irgalmasság hatalmas hangja hallatára is. Némely szíveket Isten a hit által nyit meg, mint Lídiának a szívét. Mások szívén pedig a következő harag kovács kalapácsával dolgozik ő. Némelyeknek szívét felnyitja ő a kegyelem finom kulcsával, másokét pedig a törvénynek feszítő vasával. Lehetnek különböző utak a bejövetelre, de a kérdés tulajdonképpen ez: „Bejött-e valaki? Ott van-é? Gyakran megtörténik, hogy az Úr nem a szélviharban, nem a földrengésben, hanem a „lassú és vékony szóban” jelenik meg
Van egy másik tévedés is, melyben sok szegény lelkek találtatnak, hogyha a megmentésre gondolnak és ez az ‒ hogy nem tehetnek elég bűnbánatot, azt képzelik, hogy ha egy bizonyos fokig való bűnbánatot tehetnének, úgy megmeríttetnének. „Oh lelkész ura, mondják némelyek magokról, „nékem nincs elegendő bűnbánatom.” Szerelmeseim értsétek meg azt, hogy nem a bűnbánatnak valamely magasabb foka ahhoz szükséges, hogy megtartassatok. Tudjátok, hogy vannak fokai a hitnek, mindazáltal a legcsekélyebb hit is üdvözíthet. Azonképpen vannak fokai a bűnbánatnak is, de annak legcsekélyebb mértéke is elegendő a megmentéshez, hogyha az őszinte. A biblia mondja hogy: „Valaki segítségül hívja az Urnák nevét, megtartatik.” Ez a bűnbánatnak legkisebb nemét is magába foglalja, a melyet csak valaki tehet. Minden attól függ, hogy őszinte legyen. De a megtérés senkinél sem tökéletes ezen halandó helyzetben. Mi soha tökéletes hithez nem juthatunk, hogy a kételytől teljesen mentek lehessünk, és soha nem juthatunk olyan töredelmességhez és megtéréshez, mely a szív keménységétől egész ment volna. A legőszintébb bűnbánó is, akit ismertek, érezni fogja, hogy ő csak részint bűnbánó. A megtérés is egy fokozatosan fejlődő, életfogytig tartó cselekmény. Én azt hiszem, hogy egy keresztyén az ő halálos ágyán sokkal mélyebb bűnbánathoz jön, mint annak előtte valaha. Ez oly valami, melyet egész életeteken át kell cselekedni. Vetkezni és bűnbánatot tenni, ‒ vetkezni és bűnbánatot tenni, ebből áll egy keresztyénnek az élete. Megtérni és az Úr Jézusba hinni, ‒ megtérni és az Úr Jézusban hinni, teszik az ő boldogságát teljessé. Nem kell azt várnotok, hogy a megtérésben tökéletesek legyetek, míg megmentve nem vagytok. Egy keresztyén sem lehet tökéletes. A megtérés egy kegyelmi adomány. Némelyek azt úgy prédikálják, mint a megmentéshez való feltételt. Isten maga adja a megmentést, és ő azt azoknak adja, akiknek akarja. Ő mondja: „Könyörülök azon, akin akarok.” Hogyha tehát Isten néked csak a legkisebb megtérést is adta, hogyha az őszinte megtérés úgy magasztald őt azért, és higgyed, hogy az mindig mélyebb, mélyebb fog lenni, minél tovább haladsz.
Ezen megjegyzés azt hiszem, minden keresztyénre vonatkoztatható. Keresztyén férfiak és nők érezitek, hogy megtérésetek nem elég mély. Érezitek, hogy hitetek nem elég nagy. Mit kell cselekednetek? Kérjétek a ti hiteteknek növekedését, és az meg fog növekedni. Így van ez a megtéréssel is. Próbáltátok-é már, hogy bűnbánatot érezzétek? Kedves barátaim, hogyha az néktek nem sikerült, csak bízzatok az Úr Jézusban, és törekedjetek arra minden napon, hogy egy töredelmes lelket nyerhessetek. Ismét mondom: ne várjátok azt, hogy azonnal egy tökéletes megtéréshez jussatok, csak őszintének kell lenni, és akkor Istennek kegyelmes vezérlete alatt, erőről erőre juttok, míg nem végre a bűnt utáljátok és gyűlölitek, mint egy mérges kígyót, és így közel juttok a tökéletes megtéréshez. Tehát ezen pár gondolat szolgáljon a szöveg megmagyarázására. De most talán kérdezitek: Melyek az Isten szemei előtt való igaz megtérésnek jelei?
Legelőször is azt mondom néktek, annak jele mindenkor fájdalom. Senki sem bánhatja meg bűneit anélkül, hogy amellett fájdalmat ne érezne. Kisebb, vagy nagyobb mértékben nyilvánulhat az, mindig aszerint, amint Isten elhív, és kinek- kinek előbbi életmódja szerint; de valami fájdalomnak lenni kell amellett. Mi nem kérdezzük azt, hogy mikor jön, de egy vagy más időben el kell annak jönni, különben az nem valódi keresztyéni megtérés. Ismertem egy embert, akik azt állította, hogy ő megtért, és határozottan egy változás” volt rajta észlelhető, amennyiben a külső eljárás jött tekintetbe, de azt soha nem láthattam, hogy ő valódi fájdalmat erezett volna bűnei felett, és a megtérésnek semmi bizonyos jelét nem láthattam ő nála; mindazáltal ő azt állította, hogy hisz az Úr Jézusban. Én avval tartottam, hogy ezen ember egy nagy elragadtatási ugrást tett a kegyelembe; és később tapasztaltam, hogy ő később éppen olyan elragadtatási ugrást tett be a vétekbe. Ő nem volt Istennek juha, mert nem mosattatott meg a megtérésben. Istennek összes gyermekei megmosattattak ott, midőn bűneikből megtértek. Senki sem jöhet Krisztushoz, és nem mondhatja, hogy néki bűnei megbocsáttattak, a nélkül hogy erezné, hogy a bűn egy utálatra méltó dolog, mert az az Úr Jézust megölte. Ti, kiknek könny nélküli szemeitek, meghajolni nem kész térdeitek, és töredelmesség nélküli szívetek van, hogy gondolhatnátok, hogy megmentve vagytok? Az evangyélium csak azoknak ígéri az üdvöt, kik valóban megtértek.
De hogy valakiket meg ne sértsek közületek, és érezhetővé tegyem veletek, amit nem is szándékolok, megjegyzem itten, hogy én nem azt akarom mondani, hogy könnyözönöket kell öntöznötök. Némely ember olyan erős szervezetű, hogy nem képes könnyét elejteni. Ismertem olyanokat, akik képesek voltak sóhajtozni, zokogni, de a könnyek nem akartak hullani. Mostan tehát azt mondom, hogy habár a könnyek gyakran a megtérés bizonyságául szolgálnak, mindazáltal az „életre való megtéréshez” el lehet jutni anélkül is. Az, amit óhajtanék hogy mindnyájan megérthetnétek, a bűn által okozott fájdalom, melynek nem szabad hiányzani. Hogyha az ima nem hangos, úgy titokban kell annak megtörténni. Egy zokogásnak kell lenni, hogy ha a szavak hiányzanak is, lenni kell egy sóhajtásnak, hogy ha a könnyek hiányzanak is, hogy a megtérést bizonyítsa, habár az csekély mértékben van is.
Az ilyen megtérésben, gondolom, nem csak könnyeknek kell lenni, hanem a cselekedetnek is ‒ gyakorlati megtérés. Nem elég azt mondani:
Fájdalmat és bánatot érezünk
És mégis naponkint a régi bűnben élünk.
Sokan nagyon szomorúak és bánatosak az ő elkövetett bűneik miatt. Halljátok csak az ő nyilatkozataikat: „Ó”‒ mondják ők, „nagyon fáj nekünk hogy a részegség” bűnében élünk, és szívünkből fájlaljuk, hogy a bűnben annyira elmerültünk; mélyen sajnáljuk és siratjuk, hogy azt cselekedtük.” Azután elmennek egyenesen haza, és hogyha vasárnap egy óra, ismét ott találjuk őket a rossz társaságban. Mégis azt mondják az olyanok, hogy ők megtértek. Hiszitek nékik, hogy ha mondják, hogy ők bűnösök, de a bűnt nem szeretik? Abban a pillanatban nem szeretik, de vajon lehetnek- é őszinte bűnbánók, és azután még elmehetnek, és közvetlen azután ugyanazon módon vetkezhetnek, mint annak előtte. Hogyan hihetünk mi néktek, hogyha ismét csak kicsapongtok és bűneiteket el nem hagyjátok.
Egy fát az ő gyümölcséről lehet megismerni, és titeket, kik töredelmesek vagytok, a megtérés cselekedetei igazolhatnak megtéréstekben. Gyakran gondolok azon példára, melyet egy öreg prédikátortól hallottam, mely nagyon szép, és a megtérésnek erejét bizonyítja. Ő éppen a megtérésről prédikált, és beszéd közben a lopás bűnéről szólott. Hazafelé mentében hozzácsatlakozott egy munkás, és a prédikátor észrevette, hogy az ember valamit elrejtve tartogat a ruhája alatt. A munkás embernek egy bizonyos távolságban azt mondotta a prédikátor, hogy már elég a kíséret, tehát ne menjen tovább, de az ember csak ment tovább is. Végül mondotta: „Egy ásó van a hónom alatt, melyet amaz udvarból hoztam el; hallottam Önt a lopás bűnéről prédikálni, tehát most mennem kell, hogy azt ismét visszavigyem oda.” Ez őszinte megtérés volt, mely őt arra indította, hogy visszamenjen és az ellopott tárgyat ismét visszaszolgáltassa. Épen úgy tett, mint azon déli tenger szigetén lakó pogányok, kik a hittérítő ruháit és házi bútorait ellopták, de amikor valóban megtértek, mindazokat visszahozták. De hányan mondhatják közületek, hogy ők megtérnek, még sem mutatnak semmi jót azután; az olyan megtérésnek egy csipetnyi értéke sincs. Az emberek bevallják őszintén, úgy mondják, hogy lopást követtek el, vagy hogy egy játékházat tartanak; de nagyon ügyelnek arra, hogy minden jövedelem az ő kényelmökre fordíttassék. Valódi megtérés, a megtérésnek gyümölcseit tenni meg; az tevékeny megtérés.
Még tovább. E próba által megtudjátok, hogy vajon valódi-é megtéréstek. Maradandó-é az, vagy nem?
Némely megtérés olyan, mint a heptikai pirosság az arcon a tüdővészeseknél, mely nem az egészségnek a jele. Sokszor láttam már egy ifjút egy újonnan elért, de egészségtelen kegyességnek örvendeni, és ő azt gondolta, hogy most már azon törekvésben van, hogy bűneiről töredelmes vallomást tegyen. Néhány óráig volt egy olyan nagy töredelmességben Isten előtt, és hetekig sem adta fel balgatagságait. Ő meglátogatja az imaházat, és úgy beszél mint Isten gyermeke. De ismét visszamegyen bűneire, mint az eb a maga okádására. A gonosz lélek ismét visszatért az ő házába és magánál hét gonoszabb lelkeket vett magához, és azon embernek utolsó állapota gonoszabb lészen az elsőnél.” Meddig tartott a te megtérésed? Tartott hónapokig, vagy pedig hirtelen jött, és olyan hirtelen el is múlt? Talán mondottad: „Csatlakozom a gyülekezethez ‒ ezt vagy amazt fogom tenni Isten ügyéért.” Tartós-é a te munkád? Hiszed-é, hogy megtérésed hat hónapig tartani fog? Vagy talán tizenkét hónapig el fog tartani? Eltart-é ‒ vagy megmarad-é addig míg koporsóba tétetel?
Továbbá, még egy kérdést kell tennem. Gondolod-é, hogy bűneidet megbántad volna, hogyha semmi büntetés szemeid elé nem állíttatott volna? Vagy talán azért bántad meg azokat, mert tudod, hogy örökké meg fogsz büntettetni másképp, azaz hogyha bűneidben megmaradsz? Tegyük fel, hogy nem volna pokol, és így hogyha neked úgy tetszik átkozódhatnál, káromkodhatnál és hogyha úgy akarnál, Isten nélkül élhetnél. Tegyük fel, hogy az erénynek nem lenne semmi jutalma, és a bűnnek semmi büntetése, mit választanál? Mondhatod-é ma lelkiismeretesen: „Azt hiszem, sőt tudom, hogy Isten kegyelme folytán az igazságot választanám, hogyha azért semmi jutalmam nem volna is kilátásban, hogy ha az igazság által semmit nem nyerhetnék, és a bűn által semmit sem veszíthetnék.” Minden bűnös gyűlöli az ő bűneit, hogyha a pokol kínjaival foglalkozik, minden gyilkos gyűlöli az ő gonosz cselekedeteit az ő bosszúállását, hogyha akasztófára ítélik érette, nem tudom, hogy egy gyermek annyira gyűlölte volna cselekedetét, mint mikor azért megbüntettetett. Hogy ha semmi okot nem találnál arra, hogy a pokol torkától félj,
‒ hogy ha tudnád, hogy életedet a bűnnek odaadhatod, és mégis büntetés nélkül fogsz maradni, még mindig éreznéd-é, hogy te a bűnt gyűlölöd, és semmi bűnt nem cselekedhetsz, ha csak testi gyarlóságból nem? Még mindig a szentséget óhajtanád-é? Óhajtanál-é még mindig úgy élni, mint ahogy Krisztus élt? Ha igen, ‒ és hogyha ezt őszintén mondhatod, ‒ hogy ha úgy megtérsz Istenhez, és bűneidet örök gyűlölettel gyűlölöd, akkor nem kell félned attól, hogy nincsen megtérésed az
életre.
Mostan jön a harmadik és utolsó pont, és ez az, hogy magasztaljuk Istennek jóságát, ki az embereknek ad „megtérést az életre” A „megtérés”, kedves barátaim, Istennek ajándéka. Ez egyike azon kegyelmi adományoknak, melyek az örök életet biztosítják. Ez az isteni irgalmasságnak csudája, hogy ő nemcsak az üdv útját készítette el, és nemcsak hogy hívja az embereket a kegyelem elfogadására, hanem az embereket még hajlandóvá is teszi arra, hogy megmentve legyenek. Isten az ő fiát, az Úr Jézus Krisztust megbüntette a mi bűneinkért, és azzal elkészítette az üdvöt minden ő elveszett gyermekeinek. Ő küldte prédikátorát; a prédikátor azt hirdeti az embereknek, sőt követeli tőlük, hogy megtérjenek és higgyenek, és arra törekszik, hogy az embereket Istenhez hozhassa. Ne tegyék hát azt a hallgatók, hogy a prédikátor felhívását meghallják, és megvessék. De emellett még egy másik hírnök is küldetik, egy mennyei hírnök, aki nem hibázhat. Ő felszólítja az embereket a megtérésre, hogy Istenhez jöjjenek. Az ő gondolataik ugyan csudálatosak, de hogyha az isteni Lélek rajtok munkálkodott, akkor elfelejtik azt, hogy milyenek voltak az előtt tehát megbánják bűneiket, és megtérnek. Váljon mit tennénk mi, hogyha úgy bánnának velünk, mint mi Istennel bántunk? Hogyha mi egy ebédet vagy vacsorát készítettünk volna, és követeket küldöttünk volna, hogy a hivatalosokat meghívják, azok pedig nem jönnének, mit cselekednénk? Gondoljátok-e, hogy elindulnánk magunk, ismét feljárnánk az illetőket, hogy őket az eljövetelre reá bírjuk? És hogyha leülnének és mondanák, hogy ők nem tudnak enni, felnyitnánk erővel az ő szájokat? Hogyha újból azt mondanák, hogy ők nem tudnak enni, kényszerítenék-é tovább is őket, hogy csak egyenek? Ah, szerelmeseim, én hajlandó vagyok azt hinni, hogy ti azt nem tennétek. Hogyha a meghívó levelet aláirtatok volna és azután nem jöttek volna el az ünnepélyre, nem azt mondtatok volna-é most már nem vehettek részt abból. „De mit tesz Isten? Ő mondja: „Egy vendégséget akarok készíteni, meg fogom az embereket hívni, és hogyha azok nem jönnek, akkor elküldöm az én szolgáimat, hogy azokat elhozzák. Ezt fogom mondani szolgáimnak: menjetek el, az utcáknak fejeire, és minden ösvényekre és kényszerítsék őket a jövetelre, hogy részt vegyenek azon vendégségen, melyet én készítettem.” Nem-e csudálatra méltó cselekedete ez az isteni irgalomnak, hogy tényleg aztán hajlandóvá teszi a bűnöst a jövetelre. Ő nem erőszakkal teszi ezt, hanem egy gyengéd, jóságos rábeszéléssel. Ők elébb oly kevéssé hajlandók megmentetni, és vonakodnak attól, Ámennyire azt tehetik; de Isten mondja: „az nem tesz semmit, mivel nékem hatalmam van, őket magamhoz téríteni, tehát azt meg is cselekszem „Azután a Szentlélek az igét oly áldott módon írja be az ő gyermekeiknek szívükbe, elméjükbe, hogy tovább nem vonakodhatnak az Úr Jézust szeretni. Figyeljétek meg, nem valami akarat ellen való kényszerítéssel, hanem egy gyengéd, szellemi befolyással, mely az akaratot megváltoztatja. Ó, ti elveszett és örökre elítélt bűnösök, álljatok meg itt egy kissé és gondolkozzatok, álmélkodjatok Mesteremnek e nagy irgalmasságán. Ő nem csak ebédet készít az emberekének, hol javaival ellátja őket, hanem kényszeríti őket a jövetelre, és abban való részvételre is kényszeríti őket az elkészített javak élvezete mellett megmaradni, mígnem a mennyei örök hajlékba viszi őket. És hogyha őket oda viszi, mindegyiknek ezt fogja mondani: „Örökkévaló szeretettel szerettelek tégedet, azért terjesztettem ki reád az én irgalmasságomat. Nos, hát te szeretsz-é engem?” „Ó Uram!” mondják ők, a Te kegyelmed, mely minket ide hozott, bizonyítja, hogy Te szeretsz minket, mert mi nem voltunk hajlandók a jövetelre. Te mondottad, hogy mennünk kell, mi pedig azt mondottuk, hogy nem akarunk menni, de Te mégis úgy intézted a dolgot, hogy mennünk kellett. És most ó, Urunk, mi szeretünk Tégedet, és magasztalunk-e nagy szeretetért. Egy édes kényszerítés volt az. Én egy ellenszegülő rab voltam, de most hajlandóvá lettem a szabadulásra.”
Úr Jézus segíts engemet! ?Hogy még ma hozzád jöhessek! Most azonnal megtérhessek
Mielőtt a halál jöhet.
Hogy most, és minden időben
Haza menni legyek készen.
Tehát mit mondotok most? Némelyek talán mondják közületek: „Lelkész úr, én már rég megpróbáltam megtérni. A fájdalmak és nyomorok közt imádkoztam, és megpróbáltam hinni, és mindent tenni, amit tehettem.” Még valami egyebet akarok néked mondani: Te rég idő óta megpróbáltad ezt tenni, mielőtt alkalmas lettél volna arra. Az nem a helyes út oda eljutni. Hallottam két úrról, kik utaztak. Az egyik így szólt a másikhoz: „Én nem tudom, hogy van, de ön mindig nejére és gyermekeire látszik gondolni, és arra, ami csak odahaza történik, és úgy látszik mintha ön környezetében mindent összekötni akarna azokkal; én pedig megpróbálom az enyimet folyton emlékezetembe hozni, és az nékem nem sikerül.” „Nem”, monda a másik, éppen az az alap, hogy ön azt megpróbálja. Hogyha ön azokat minden kis eseménnyel, ami velünk történik, összekötni tudná, úgy nagyon könnyen emlékezhetne reájok. Én minden időben emlékezetemben tartom őket, a felkelésnél, a reggeli isteni tiszteletnél, a reggelizésnél. Ez alkalmokkal, sőt bármely alkalommal folyton előttem vannak ők.” Én gondolom, hogy épen így van ez a megtéréssel is. Ha valaki mondja „Én akarok hinni”, és valami gépies eszközzel akarja megtérését munkálni, az egy nagyon alkalmatlan, ízetlen eljárás, és azon az úton soha célhoz nem juthat. Azon mód, mely szerint a megtéréshez jönnünk kell az, hogy Isten kegyelme folytán hinnünk kell és az Úr Jézusra gondolni. Hogyha a bűnös megsebesíttetett, vérző oldalát, szegekkel átfúrt kezeit, tövissel koronázott fejét és összes szenvedését az Úr Jézus Krisztusnak maga elé tárja, akkor határozottan tudom és állítom, hogy töredelmes szívvel megtér Ő hozzá. Tudom határozottan, és bármit áldozni mernék, azon bizonyosság mellett, hogy az ember Isten Szentlelke vezérlete alatt a Krisztus keresztjét töredelmes szív nélkül nem vizsgálhatja. Hogyha az nem úgy van, akkor az én szívem másforma, mint más embereké. Soha sem ismertem még olyan embert, aki a kereszt alatt állva, ‒ azt szemlélve, és afelett elmélkedve azt nem tapasztalta volna, hogy az megtérést és hitet szül a szívben. ‒ Mi a Jézus Krisztusra tekintünk, ha megtartatást óhajtunk, és azután így szólunk: „Álmélkodásra méltó áldozat!, hogy az Úr Jézus úgy meghalt, hogy a bűnösöket megmentse!” Hogyha hinni akarsz, úgy gondolj arra, hogy ő ád néked megtérést, hogyha azt óhajtod. Ő adja azt, hogyha az örök életet óhajtod, gazdagon adja azt. Ő kényszeríteni tud tégedet arra, hogy érezzed sok bűneidet, és megtéréshez hozhat tégedet, a golgotai keresztre való tekintetnél, amikor hallod a keresztről a legnagyobb és legmélyebb halálos kiáltást: „Eloi, eloi lama sabak tani!” Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! Ez megtérést szül és könnyekre fakaszt tégedet, hogy így kiáltasz fel:
,, Elvérzett drága Megváltóm
És meghalt érettem! „
Tehát szerelmeseim, hogyha megtérni akartok, úgy az a legjobb tanácsom néktek ‒ tekintsetek az Úr Jézusra. És „az életre való megtérés adója óvjon meg titeket a hamis megtéréstől, amelyet néktek több oldalról felmutattam, és adja néktek az életre való megtérést kegyelméből. Ámen.