Spurgeon, Charles

Nem csudálkozhatunk azon, hogy Jób az ő lelkének nagy keserűségében, olyan nyilatkozatokra kényszeríttetett, melyeket később még igazolni sem akart. Többek között Jób gondolta és majdnem ki is nyilvánította, hogy Isten őtet megutálta. A 10. r. 3. versében mondja Istennek: „Avagy jónak tetszik-é néked, hogy megnyomorítasz? Hogy a te kezed munkáját megutálod?” Elihu az ő buzgalmában, amidőn az Ő Teremtőjének igazságosságát bizonyítja, amint hiszem, Jóbnak eme nyilatkozatát szem előtt tartja, és azt határozottan megcáfolja, amidőn Istennek hatalmát és nagyszívűségét bizonyítgatja. Ő megígérte, hogy az ő értelmét amennyire csak képes, előhozza, így nem csak Isten irgalmasságát és jóságát bizonyítgatja abban, hogy ő senkit meg nem utál és nem valami közönséges módon törekszik azt bebizonyítani, hogy ő senkit meg nem utál, amiképpen a csekély
értelemmel bírók is tehetnének, hanem az ő magyarázatát arra alapítja, hogy Isten senkit, tehát e szerint Jóbot sem utálja meg, mivelhogy Isten hatalmas. „Íme noha az erős Isten hatalmas: mindazáltal nem utál meg, mert ő hatalmas, és a mi lelkünknek is ő ereje.” Ezen bizonyíték néktek, vagy nékem, nem jött volna hamar elménkbe; mi inkább hajlandóak lettünk volna azt következtetni, ami ezen állításnak az ellenkezője, és így szólani: Ő olyan hatalmas, hogy nem lehet várni, hogy ő az olyan csekély dolgokat, mint az ő teremtései megtekintse, hanem ő mindazokat megutálja; tehát e szerint nem nagyon csudálkozhatunk azon, hogy többek között Jóbot is megutálta. Elihu sokkal jobb Ítéletet tesz és nyilvánít, mint amilyennel közülünk a legtöbben bírnak, egész ellenkező következtetést nyilvánítja ő, és megmagyarázza, hogy mivel a jó Isten hatalmas, éppen azért nem utál meg senkit.
A tények a legmeggyőzőbb bizonyítékok, és hogy ha gondosan megfigyelitek, látni fogjátok, hogy rendesen azok, akik másokat megutálnak, gyengék és erőtlenek a lelki életben, de hogyha másban nem is, az értelemben határozottan gyengék az olyanok. Azon kicsiny hivatalnokok, kik rövid ideig tartó hatalommal felruháztattak, gyakran kemények és kegyetlenek, de a valóban nagyok nyájasak és leereszkedők, gyengéd érzelműek és előzékenyek. Az erőseknek nincs okuk féltékenykedni és bizalmatlankodni, azért mentve vannak az irigységtől; ők nem félnek a mások hatalmától, azért arról gondoskodnak, hogy az ő hatalmuk, a körülöttük lévő vagy rendelkezésük alá adatott gyengéknek nyomasztó ne legyen. Ők előzékenyek másokkal szemben, mivel ez egy alkalmas működési kör az ő erejök gyakorlására. Ama férfiú, ki csak a látszat szerint erős, de valóságban gyenge, megutál másokat, mert fél, és mivel tudja, hogy ő mennyire méltó arra, hogy megutáltassék másoktól, így ő is megvetően és megutálóan tekint le embertársaira. Ő a félig képzett ember, akik gúnyolódik, Ő igényt tart a rangra, nagynak képzeli magát. A hol minden csak látszat, ott arra törekszenek, hogy a mások bírálatától megmenekülhessenek, mikor másokat lenéznek, és megcsúfolnak. A Farizeusokról az nyilváníttatik, hogy magokban bíztak és azt állították, hogy ők igazak, másokat pedig megvetettek; mivel ők vallásos érzelmekkel funérozva, vagy külsőleg beborítva voltak, csak egy felületes politurt, vagy az igazság által való megaranyozást nyertek, vagy pedig valami olyannal bírtak ők, mely úgy nézett ki, mint az igazság, így olyan arcvonásokat tettek, mintha a kisebbekre és azokra, akik a látszatot annyira nem mutatták, mint ők, megutálással tekintenének. Isten oly nagy minden dolgokban, hogy ő senkit meg nem utál; néki nincs vetélytársa, azért nincs arra szüksége, hogy úgy viselkedjék, mintha mások jó hírnevét az ő megvetésével beszennyezni akarná. Ő oly valódi, oly igaz és tökéletes, hogy ő benne soha, soha az a gondolat meg nem fogamzhat, hogy valakit megutáljon azért, hogy azzal magát nagyobbra emelje. Az ő hatalma nem hamar ingerül fel a harcra, mivel nem fél semmi ellenállástól; az ő ereje gyengédséggel párosult, bosszú nincs ő benne, mivel ő oly hatalmas, hogyha akarja, ellenségeit azonnal tönkre teheti, miképpen a tűz a pozdorját megemészti. Isten nagyobb minthogy megutáljon, hatalmasabb, minthogy felfuvalkodjék.
Figyeljétek meg azt is, hogy a csupán állatias erő a gyengébbekkel megutálja, de azon erő, mely itt az Úrnak tulajdoníttatik valami magasabb és sokkal nemesebb természetű. Az ő hatalma nem csak az uralkodásban látható, és nem csak a pusztításban, amikor a szilárd földet földrengéssel megingatja, és az eget sűrű felhővel borítja, hogy szélvészt és zivatart hozzon létre, hanem azon nemes formában is, mely az ő bölcsességében és nyájasságában nyilvánul. Az ő karjának ereje hasonlít az ő szellemének nagyságához. Hatalma szívében rejlik, az ő bölcsességben és szeretetében; ő hatalmas a lelki dolgokban, a gondolatnak magasztosságában, és az indító okok nagyságában; szellemének nemességében és céljának nagyságában. Hogyha ti az isteni érzelem magasztosságát és az isteni lény magasságát megfigyelitek, akkor látni fogjátok annak okát, hogy miért nem utál meg az Úr senkit. Hogy véleményemet egy nyomatékos szóba foglalhassam, azt kell nyilvánítanom, hogy Istennek nagyszívűsége az, mely őt abban akadályozza, hogy valakit megutáljon. A nap olyan dicső, hogy nem vonakodik még a szemétdombra is vetni sugarait, az eső oly gazdag, hogy nem vonakodik egy kicsinyke virág szirmára is esni; a tenger oly nagy hogy nem vonakodik a legkisebb tárgyakat is hordozni; és Isten oly hatalmas, hogy Ő a kicsinyeknek és csecsszopóknak dicséretét sem utasítja el. Ha Isten kicsiny volna, akkor a kicsinyeket megutálhatná, hogy ha gyenge volna, akkor a gyengékre megvetéssel tekinthetne le; hogyha igazságtalan volna, akkor kegyetlen volna az ő környezetéhez; de mivel ezekből egy sincs ő benne, hanem Isten, mindenek felett örökké áldandó, akiknek egyedül vagyon bölcsessége; úgy egy olyan lénnyel van dolgunk, aki, jóllehet nagy és dicső, mindazáltal a kicsinyekre alá tekint, aki habár a menny összes seregeit kormányozza, mégis alá tekint, és az alázatosoknak kiáltásokat nem utálja meg. Istennek magasztossága azon alap, amiért ő senkit meg nem utál. A Szentlélek gyámolításával időzni akarunk ma először is a tannál, azután pedig annak gyakorlati használatát fogjuk megtekinteni.
Legelőször óhajtanám, hogy tiszteletteljesen a tant megfigyeljétek, hogy Isten hatalmas és ezért ő senkit meg nem utál.
Kezdjétek meg a kezdettel: Az úr hatalmas ‒ azaz Isten oly erős, hogy megmérhetetlen és megfoghatatlan hatalma vagyon. „Egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalmasság csak az Istené.” Mindaz, amit Isten már cselekedett, bebizonyítja az ő nagy hatalmát, de az ő legnagyobb műveit el sem képzelhetjük, amelyeket még képes cselekedni. „Kicsoda értheti meg az ő hatalmának dörgő szavát?” Mivel hatalmának nincs határa és bűnös dolog volna, az Izráelnek szentét korlátok közzé szorítani, azonképpen szabadságunkban áll azt hinni, hogy az Úr még sokkal álmélkodásra méltóbb módon is működhetne, mint eddig működött, hogy ha az néki akartja volna. Kutassátok ameddig csak akarjátok, és az ő segítsége folytán egy olyan bepillantást tehettek az ő isteni hatalmába, amilyet csak egy halandó tehet. De ne felejtsétek, hogy ő minden értelemnek felette vagyon, és hogyha őtet látnátok, hogy a földet hogyan oszlatja el és a népeket hogyan különíti el egymástól, az örökké szilárd hegyeket hogyan rontja szét, és hogyan oszolnak el a halmok az ő orcája előtt, akkor is azt kellene mondanotok Habakukkal: „Abban rejtetett el az ő erőssége.” (Hab.3,4)
Istennél semmi sem lehetetlen. Tanuljatok valamit az ő hatalmáról a következő dolgokból. Legelőször is, minden erő, ami a világ alkotmányban van, először Istentől származott, de még most is tőle származik, és az ő parancsára egy pillanat alatt minden megszűnnék. Minő erő rejlik csak az érzéketlen természetben is. ‒ Isten az, aki működik egyedül, ő helyezi mozgásba a természetnek kerekeit, és az ő parancsára azok megszűnnének a mozgástól. Bármilyen szellemi tehetség van egy Kérubim, Sérafim, Angyal vagy emberben az az ő teremtői hatalmának kiáradása, az ő örök napjának egy sugárocskája, mely azonnal megszűnne, mihelyt ő az ő karját visszavonná. Ha Isten akarná, akkor azon temérdek világok, melyek rendben és háborítlanul forognak központjuk körül, vad zavarban összeomolnának elkerülhetetlen romlásban. A nehézség törvénye, mely minden tárgyat az ő helyéhez köt, egy pillanat alatt felbomlana, hogy ha ő erejét megvonná, mely ezen törvényt hatalomra emeli, nem lenne semmi összeköttetés az égitestek között, nem, így aztán azok is megsemmisülnének és egy nagy sírt, egy általános ürességet hagynának magok után. Ebben olyan hatalom rejlik, hogy mi Nehémiásal mondhatjuk: „Te vagy csak egyedül az Úr. Te teremtetted az eget, az egeknek egeit, és azoknak minden sokaságos seregét, a földet és a melyek a földön vannak, a tengereket, minden benne valókkal egybe; te tartod mind azokat, és az egeknek seregei téged imádnak.”
A nagy Isten megcselekedhetik minden dolgot, segítség nélkül. Néki nincs szüksége gyámolításra; valóban olyan segítség nem létezik, melyet ő elfogadhatna, mivel minden dolgok ereje egyedül ő tőle származik. A teremtmények nem gyarapíthatják az ő erejét, azok csak nyilvánvalóvá teszik őt és mutatják azon hatalmat, melyet ő tőle kölcsönöztek. Hogy valamely szándékot teljesítsen, nem kér senkit arra, hogy szövetséges társa legyen, mert egyedül teszen ő, amit akar. Ami több, ő éppen olyan könnyen véghez viheti szándékát, ha minden teremtett szellemek és erők ellene állani törekednének is. Nem lenne különbség az ő legfelsőbbségében akkor sem, hogyha mindezen nagy és rettenetes hatalmak, amelyek csak teremtettek, ellene fellázadnának is; Ő, akik az egekben lakozik, csak nevetné őket. Még azok a hatalmak is, melyek ő ellene fellázadnak, az ő uralma alatt állanak: az ő ellenségei az ő lábainak zsámolyai azoknak dühök, az ő béke terve megvalósítására szolgál! Figyeld meg jól, hogy ha Isten mindent megtett is, ami néki tetszett, erejét még akkor sem merítette ki. Nem fárad és nem lankad meg, az ő bölcsességének nem mehet senki végére. Ő folyton vigyáz, nem szunnyad és nem alszik, de azért soha sem fáradt, hogy álomra volna szüksége. Ő folyton munkálkodik, de soha meg nem pihen, hogy fáradalmait kipihenje, és kimerültségéből megerősödjön; hogyha mindent megcselekedett, amit cselekedni akart, éppen olyan alkalmas akkor is újabb dolgokat kezdeni, mint annak előtte; hogyha gondolatunk szerint már az ő tehetségének végső határáig eljutott, ő akkor még csak a kezdetnél van. Ez az ő ruhájának prémje, de az ő dicsőségét nem lehet látni. Reszketek, amidőn erről beszélek, amiről csak nagyon keveset tudok, de határozottan, Isten hatalmas a legmesszebb menő értelemben, amelyet csak a legnagyobb szellemek is kinyilváníthatnak és sokkal magasztosabb annál, mint azt az emberi szív felfoghatná.
Szövegünk azt is mondja, hogy ő nagy és hatalmas, erőben és bölcsességben, úgy hogy Istent úgy tekintjük, mint a szellemi erőkben hatalmast. „Az ő bölcsességének nem mehet senki sem végére.” Ő nem csak természeti erővel bír, mely által teremt vagy megront, hanem az értelemnek magasabb erejét, mert ő csudálatos az ő tanácsában. „Nagy a mi Urunk, nagy az ő ereje, és megfoghatatlan az ő uralkodása.” Nagyon nehéz szavakat találni, hogy véleményemet kifejezhessem, mert Isten lélek, de amennyire azt tiszteletteljesen kinyilváníthatjuk értelmünk és fogalmunk alapján, éppen olyan mindenható ő a szellemi, mint az anyagi világban. Ez az ő teremtményeinek biztosítéka, hogy ő nagy bölcsességű, mindentudó Isten. Akinek nagy hatalom van kezében, félhet, hogy ha az ahhoz megkívántató bölcsesség hiányzik nála. Nagyon veszélyes dolog az, hogyha egy országnak uralkodója saját szíve fölött nem tud uralkodni. A világ iszonnyal telt el a Nérók, Domitiánusok és Kaligulák felett, kik oly jellemtelenek voltak, hogy az emberiség és erkölcsiség minden törvényét megrontották és mégis nemzetségek vezérei és ügyeik intézői voltak! Nézzétek meg ezen szörnyetegek eljárásait és feltűnhetik néktek, hogy ezek részben hasonlítanak azokhoz, kik valami jutalomért küzdenek, részben pedig az együgyűekhez; és borzadunk, hogy ha halljuk, hogy az ilyen lények egykor a római világ urai voltak. Szerencséje és boldogsága az egy népnek, hogyha az ő uralkodója lelki erővel felékesíttetett és nagyszívű, erős az önmaga feletti uralomban és ellenállhatatlan erejű az ő erényeiben. A legmagasabb fokon megtaláljuk ezt abban, kinek egyedül van bölcsessége és halhatatlansága. Istennek nagy gondolatai, nagy célja, nagy bölcsessége és nagy jósága van.
Ő hatalmas minden tekintetben, de kiváltképpen az ő haragjának visszatartásában. Hogyha azt látni óhajtjátok, úgy tekintsétek meg azon nagy tűrést és szenvedést, mellyel az engedetlenek iránt viseltetik. Mily hasonlíthatatlan az ő békességes tűrése! Mily kitartó az ő irgalmassága! A gonoszok bántalmazzák őt, és ő érezi a bántalmazásokat, mégsem veri meg azokat. Hétről hétre szidalmazzák őt, sőt az ő szeme fényét is megérintik, amennyiben az ő népét üldözik, de mégis leszállítja a felemelkedett mennydörgést, és időt ad a gonoszoknak a megtérésre. Az irgalmasság hírnökét küldi azokhoz, kéri őket, hogy tévelygő útjokról térjenek le; de azok megkeményítik szíveiket, szidalmazzák őt, szent nevét fel veszik ajkaikra hiába. Mindazáltal sok éveken keresztül tűri azoknak folytonos lázadásukat, és habár azoknak szívök keménysége őt szomorítja, az ő haragját mégis visszatartja. Ezen türelmét ő nem csak itt és ott egyes emberek, hanem az emberek milliói iránt nyilvánítja, és nem csak egy nemzetség iránt, hanem minden korbeli nemzetségekkel szemben működik az ő jó lelke, még mindig kiterjeszti teljes egész napon kezeit, az egész gonosz és elfordult nemzetségekhez is. Ő nem akarja, hogy valakik elvesszenek, azért vár hosszan és türelemmel, mert gyönyörködik az irgalmasságban.
Éppen oly csudálatra méltónak látszik nékem azon hatalom, mely Istennek saját szíve felett nyilvánul, azon sok gonoszoknak végtelen megkegyelmezésében, kik őt a legvakmerőbb módon bántalmazták. Valóban álmélkodásra méltó, hogy Ő az olyannak meg tud bocsátani, és pedig teljesen megbocsátani. Gyakran megtörténik, hogy ha mi nagyon megsértetünk, hogy kényszerítve érezzük magunkat, így nyilatkozni: „Meg tudok bocsátani, de félek, hogy ezen megbántatást nem tudom elfelejteni.” Isten sokkal messzebb megyen ennél, mert ő minden bűneinket háta megé veti és kinyilvánítja, hogy soha többé azokról meg nem emlékezik. Hogyan? Soha többé! Olyan mély megbántatásról; olyan utálatra méltó gonoszságról! Olyan vakmerő vétkekről! Soha azokról emlékezet nem lesz? Soha? Nem lesz-é legalább egy élesebb tekintet, vagy egy bizonyos hidegség amiatt? Nem. „Eltörlöm a te álnokságodat, mint a felleget, és soha a te bűneidről meg nem emlékezem.” Ez Istennek nagyszívűségére mutat, hogy ő így cselekedhetik, és pedig azokkal szemben is, kik a bűntételben vezérszerepet vittek. „Kicsoda olyan Isten, mint te vagy, ki elvészed a mi álnokságainkat, és hátad megé veted a mi bűneinket, a te örökségednek maradékának gonoszságát elhallgatod? Nem mind örökké tartja meg az ő haragját, mert gyönyörködik az irgalmasságban.”
Hadd tegyem hozzá még, hogy még akkor is, ha meg nem bocsát, mert a folytonos megtéretlen állapot végül az elvettetést követeli, de Isten még ott is nagyszívű, az istenteleneknek megbüntetésökben. Ő nem örül a bűnösnek halálán, az ítélet, mellyel a bűnöst el kell vetni, idegen dolog ő előtte. A büntetést sohasem alkalmazza úgy mint az ő uralkodásának bizonyítékát, hanem azért, mivel azt az igazság megköveteli. Az Úr, hogy ha az ő igazságát érvényesíteni akarja, nem csak a szegények és csekélyekkel szemben cselekszi azt, hanem a földnek nagyjaival hasonlóképpen. Ő a császárokat és királyokat leveti magas helyökről, akiknek kezök véres az embereknek kiontatott véröktől, és leveti azokat a pokolba. Másrészről pedig nem gyakorol ő kivételes esetben túl szigorúságot a nagy gonosz tévőkkel szemben, hanem a csekélyebbekkel is ugyanazon módon cselekszik, és nem kíméli meg azokat sem, akik az ő nevét az utcákon szidalmazzák. Nyugodtan és személyválogatás nélkül osztja és gyakorolja Isten az igazságszolgáltatást. „A mi Urunknál Istenünknél nincs hamisság, sem az embereknek személyekre nem néz, sem ajándékot nem vészen.” Az ő ítélettétele oly igazságos, hogy senki sem merészkedik annak ellene mondani. Így bizonyítja be jellemének nagyságát, mert hogy ha ő elítél és büntet, soha sem teszi azt szenvedélyből, sem elhamarkodva, soha anélkül, hogy pontosan meg ne fontolná a bizonyítékokat. „Avagy az egész földnek Bírája nem cselekednék-e ítéletet?” Kétség nélkül, Isten senkit sem büntet igazságtalanul, és a Mindenható nem fordítja el az igazságot. Tehát a mi Istenünk hatalmas az ő szívében.
De a tannak magva itten abban rejlik, hogy Isten az ő nagy hatalmánál fogva senkit meg nem utál. A bizonyíték nagyon világos. Isten oly nagy és hatalmas, hogy ő előtte minden dolgoknak kicsinyeknek kell lenni. A végtelen Isten előtt nem lehet nagy dolog. Vannak olyan terjedelmű világok, hogy emberi számítás azoknak nagyságát meg nem bírálhatja; vannak oly nagy számú világok, hogy nekünk azokat megszámlálatlanul kell hagynunk, de egyenkint, vagy mind összevéve azok ő előtte csak csekélységek, azok ő előtte csak annyik, mint a veder vizének egy cseppje. Mivelhogy pedig ő előtte mindenek kicsinyek, abból az következik, hogy semmi nem lehet túl kicsiny ő előtte, és semmi sem eshetik a mérlegben sokkal alább a másik tárgynál, azon tárgyaknál például, amelyekről mi, mint nagyokról szoktunk beszélni. Hogy ha az isteni megfigyelés és gondoskodás mindenekre kiterjed, akkor a legcsekélyebb tárgyak, vagy teremtmények sem képeznek kivételt. Hogy ha egy bizonyítékát akarjátok annak, hogy Isten a legcsekélyebb dolgokat is figyelembe veszi, úgy tekintsetek a teremtésre. A nagy és hatalmas Isten az ő nagyságát épen úgy nyilvánította a kicsiny dolgokban, melyeket teremtett, mint a remek és szép világban, melyet alkotott. Sok, sok teremtmények játszadoznak, csak egy csepp álló vízben is, és ezeknek mindegyikében nyilvánult az ő mindenhatósága.
Ezen parányi állatoknak testök, minden részben álmélkodásra méltó művészetet, és csudálkozásra méltó szándékot nyilvánítanak. Éppen azoknak parányisága kelti fel a mi álmélkodásunkat, és arra kényszerít bennünket, hogy az ő isteni teremtő hatalmát érezzük. Ezen ázalék férgecskék mindegyikéről, legyenek azok bármily parányiak, hogy csak finom nagyító üvegen láthatók, gondoskodik Isten és talál részökre megfelelő táplálékot, életerőt tud önteni minden szervezetükbe, úgy hogy azok létezhetnek, növekedhetnek, magokat kinőhetik, az életet élvezhetik, és utódaiknak átközvetíthetik. Ő gondoskodik mindegyikről, egy szúnyogról vagy egy légyről is; és amiben bizonyos, hogy ő a Kérubimok és Sérafimok felett őrködik, megőrizi a földnek férgét és a pataknak halait is. Isten parányi tárgyakat teremtett, nem szeszélyből, vagy megkísérlésből, sem pedig időtöltésből, hanem komoly szándékból, és ő láthatólag éppen annyi bölcsességet nyilvánított a kicsinyek alkotásában, mint a végteleneknek formálásában; és hogy ha ő azt tette, akkor ne kételkedjünk abban, hogy ő a szegények és szűkölködőkkel gyengéden bánik, és senkit meg nem utál, aki őt őszinte szívvel keresi. Ő, akik szúnyogokról és legyekről gondoskodik, meghallgatja az ajázatosok imáját és nem vonakodik a tudatlanokra és csekélyekre letekinteni. Jézus, az ő fia, szelíd és, alázatos szívű volt, és a kicsinyeket magához hívta, azért az emberek között, a legcsekélyebb sem fog megutáltatni.
Ugyanazon tekintet észre vehető a gondviselésben is a kicsiny dolgokra. Istennek gondviselése nem csak a hatalmas birodalmak egymás közötti harcaikkal foglalkozik, és nem csak a miniszteri és királyi tanácsosok intézkedéseikkel, hanem mindent befoglal az ő kormányzásába, ami csak történik. A réten való sok millió virágocska virágzása, az örök elvégezett tanács folytán történik, és egy békának a mocsárban való brekegése, mint szinte az erdőben levő tölgyfának egy leeső levele, az örök bölcsesség tervének egy részecskéje. Minden fecskének a vándorlása éppen úgy elrendeltetett, mint a Kolumbus utazása; és egy madár fogónak a hálója elszakadása, éppen úgy elrendeltetett, mint egy népnek a megszabadulása. Isten ott van minden dolgokban; a ti Atyátok akarata nélkül egy veréb sem eshetik le a földre, sőt még fejeteknek hajszálai is mind számon vágynak. Egy olyan hatalom, mely ezen kicsinyke dolgokat is magába foglalja, és annyira leereszkedik, hogy azokat öröktől fogva elvégezett tanácsa egy részévé tette, nagyon világosan igazolja, hogy az Urat legkevésbé sem lehet gyanúsítani, hogy ő valakit megutálhatna.
Egy nagyon világos bizonyíték, hogy Istennek magasztossága senkit az emberek közül meg nem utál, abban nyilvánul, hogy ő az emberi nemzetet kegyelmesen megtekintette. Dávid is úgy gondolkozott, mikor az eget vizsgálgatta, „az ő kezeinek munkáit, a holdat és csillagokat, amelyeket ő teremtett,” mert így kiáltott fel: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla, vagy az embernek fia, hogy szemeidet reá vessed?” Az ember sem nem a legnagyobb, sem nem a legerősebb, sem nem a leggyorsabb az állatok között. Az oroszlán felülmúlja erősségben, a ló gyorsaságban, a sas azon művészetben, hogy gyorsan felemelkedjék, a hal pedig az alámerülésben. Az elefánt sokkal nagyobb nálánál, és a cethal az ő derekában való erősséggel erősebb nálánál. Az ember látszólag egy gyenge teremtmény, és inkább úgy néz ki mint a ragadozó állatok zsákmánya, mint azoknak pusztítója. Tekintsétek meg az ő mezítelen gyengeségében, és milyen védtelen oltalom nélküli teremtménynek látszik ő, dacára ennek ő a világ ura. Mint Dávid mondotta: Minden te kezeidnek mívein úrrá tetted őt, mindeneket vetettél az ő lábai alá, juhokat és minden barmokat, még a mezőnek vadat is. Az égi madarakat, és a tengernek halait, és a melyek átaljárják a tengernek ösvényit.” Hogy Isten az emberekre gondol az az ő nagyságának a példája, a mely nem terjedelmében vagy erejében látható, hanem gazdag az ő leereszkedésében.
De még világosabban látható az, hogyha meggondoljuk, hogy milyen embereket részesít Isten az ő kegyelmében, kik az ő választottai. Kik az ő választottai? Emlékezzetek arra, hogy Istennek legbizalmasabb szeretete ritkán jutott osztályrészekül ezen föld nagyjainak. „Nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek.” Avagy nem választotta-é inkább Isten e világnak szegényeit, hogy lennének gazdagokká a hitben?” „Hogyha Isten alá tekint
Ide erre a földre,
Akkor ő személyt nem tekint
Nem néz a Fejedelmekre.
Nem a nagyoknál időzik, Lehajol a szegényhez. Lelke, ki megalázkodik
Az olyannak adatik.”
Mit mond Pál apostol a Korinthusbeliekhez írott levelében?”Akik nemtelenek a világon, azokat választotta Isten, és akik semminek állíttatnak, hogy megszégyenítse azokat, akik valaminek lenni látszanak.” Abban bizonyosak vagyunk, hogy ő nem utál meg senkit, mert midőn ő atyákat rendelt a gyülekezetbe, és tizenkét apostolt választott, ezen hivatalra nem bölcsészeket, sem magas hivatalnokokat, sem királyokat nem választott, hanem alacsony sorsú halászokat, és azon idő óta egész e mai napig ez volt az ő eljárási módja, az ő népe között, a leghatalmasabb dolgokat azok által végeztetni, kik legkevésbé becsültettek az emberek között, mert Ő oly hatalmas, hogy senkit meg nem utál.
Testvérek, közületek többen ismernek egy igen kedves bizonyítékát annak, hogy ő senkit meg nem utál, mivel mondhatjátok ti is Dáviddal, mint azt a 22-ik zsoltárban olvashatjuk: „Mert nem utálta, és meg nem vetette a szegénynek nyomorúságát, és el nem rejtette az ő orcáját tőle, és midőn kiáltott őhozzá, meghallgatta.” Némelyek közületek mély vizekben voltak, testi fajdalmok, halálesetek, szegénység nagy üldöztetés közepette, és tapasztaltátok, hogy szeretteitektől el kellett maradnotok, de Isten nem hagyott el benneteket. Ő igen közel volt hozzátok a nyomorúság és próbáltatások idején és világosan bebizonyította, hogy ő senkit meg nem utál. Ezen emberre is alá tekintett akik szegény és töredelmes szívű, és akik az ő beszédét rettegi.
Nem szükséges tovább fenntartani titeket, hogy ezt bebizonyítsam, mivel az egész világtörténelem tanúskodik arról, hogy Isten nem tekint az emberek nagyjaira, és nem válogatja magának ki az emberek jeleseit hanem inkább ellenkezőleg a fejszét a fának gyökerére helyezi, a nagy, magas és zöldellő fa gyökerére, és a földre ledönti azt; de azokat, akik megaláztattak és megutálva, lenézve vannak, akik száraz fához hasonlóknak lenni látszanak, megszánja és megáldja, így fog aztán az ő szolgájának Ezékielnek szava beteljesedni: „És minden mezei fák megismerik, hogy én vagyok az Úr, ki a magas fát alacsonnyá teszem, és az alacsony fát magassá teszem, én száraztom meg a zöldelő fát, és az asszu fát akik zölddé teszem: „Én Úr szólottam, és megcselekszem.”
Látjátok testvérek, azon bizonyítékok, melyeket előttetek felhoztam, hogy az Úr a csekély és alacsony sorsúakra alátekint, mutatják és bizonyítják határozottan az ő lelkének nagyságát. Istenünk nem hasonlít az emberek nagyjaihoz. Királyok és Fejedelmek leginkább azokat szokták legtöbbre becsülni, kik nékik vagy az országnak legtöbb szolgálatot tehetnek. Istennek nincs arra szüksége, hogy valaki néki ily valami szolgálattal nyerhesse meg kedvét, azért sem a nagyokat többre nem becsüli, sem a kicsinyeket meg nem utálja. Ő minden befolyástól ment az emberek részéről, mivel ő maga minden mindenekben. Azok, kik az országnak semmi szolgálatot nem tehetnek, az uralkodóktól rendesen igen kevésre becsültetnek! Miért lenne nekik szavazati jogok is? Kik ők, hogy érdeklődésöket figyelembe lehetne venni? De Istennek nincs arra szüksége, hogy valakitől segítséget várjon, így ő nem is vezettethetik félre, hogy valakire kicsinylően vagy megvetően tekintsen. Hogyha valakik iránt valamely meg nem érdemelt nagy tisztességgel viseltettek, ez onnan származik, hogy nem tudtok kellő tekintettel lenni másokra, de mivelhogy Istennek erre nincsen szüksége, hogy valamely teremtményének kedvét keresni törekedjen, vagy hogy ő annak bölcsességét és erősségét kutassa, nem sokat ad a nagyokra és bölcsekre, és másrészről nem veti és nem utálja meg a szegényeket és alacsony sorsúakat. Istennek arra is van hatalma, hogy mindeneknek jogát megvédje. De az emberi uralkodók azt állítják, hogy ők ezt nem tehetik. A világ nagyjai gyakran azt állítják, hogy: a közjóért kell a nép egy részének szenvedni. Nagy rendszabályok itt és ott nyomort idéznek elő, és pedig elkerülhetetlenül. A törvény némelyeket keményen nyom és terhel, de azt mi meg nem változtathatjuk. Minden rendeletek teszik ezt kevésbé vagy jobban. De Isten oly hatalmas, miszerint néki nincs szüksége arra, olyan rendeleteket használni, mely az ő teremtései legcsekélyebbjére is igazságtalanságot hozna. Szigorú igazságosság szolgáltatik ki mindegyiknek, mintha csak ő volna az egyetlen teremtése Istennek. Az Úr az emberi társadalom mindegyik tagját oly gondosan figyelembe tudja venni, minthogy ha csak ez az egyetlen volna a világon; mert ő oly igen hatalmas, és oly mély bölcsesség rejlik gondolatában, hogy mindenek jogait és érdekét szem előtt tartja. „Az Úr jó és könyörül minden teremtésein.” Imádjuk és magasztaljuk őt, hogy ezen tan, olyan szilárd alapon nyugszik: ,,Az erős Isten hatalmas, mindazáltal nem utál meg.”
Mostan ezen nagy igazság gyakorlati használatához jövök. Ennek első haszna az, hogy azokat igen felbátorítsa, akik próbáltatások között vágynak. Kedves barátom, te nem jutottál olyan mélyre, mint Jób, midőn a hamu dombon ült, és cseréppel kaparta magát, de még hogyha annyira jutottál volna is, még akkor sem kell gondolnod, hogy az Úr tégedet megutált. Ő senkit azok közül meg nem utálhat, akikért a Krisztus meghalt. Az Úr nem kicsinylőleg gondolta és mondotta te felőled: „Bocsáss reá szenvedést! Hiszen ő semmi és egyre megy, bármi is lesz belőle. Éppen ellenkezőleg, bármilyen legyen is ma a te szenvedésed, az néked kiméretett az Ő végtelen bölcsessége és határtalan szeretete által. Te a legjobb helyzetben vagy, a tekintetben, amelyben lenned kell. Bármilyen rossznak látszik is a helyzeted, de a te sorsod helyesen rendeltetett el, Isten tudja azt. Hogyha inkább javadra lett volna a gazdagságban bövölködni, akkor azt adta volna neked Isten; hogy ha jobb lett volna részedre, soha fájdalmat és nyomort nem ismerni, akkor még soha meg nem kóstoltad volna azt; de Istennek nagy és bölcs terve reád és a több embertársaidra nézve követeli azt, hogy te megpróbáltassál, azért kell a próbáltatásokat szenvedned. Hogy ha minden körülményeket ismernél, és Istennek céljai mind előtted állnának világosan és olyan világosan láthatnád a dolgokat mint Isten, úgy éppen oda helyeznéd magadat, ahol most vagy, mert a te Atyádnak eljárása jó és helyes. Ő nem azért tett tégedet az olvasztó kemencébe, hogy utálna, hanem azért, mivel sokra becsül. Ő az Úr Jézus vérével váltott meg tégedet, azért bizonyos lehetsz abban, hogy ő tégedet nagyon sokra becsül.
Az Úr nem tekint titeket oly csekélyeknek és haszontalanoknak hogy fájdalmaitokban elfelejtkezhetne rólatok. Minden nyomoraitokban mély részvéttel viseltetik az Úr Jézus irántatok. Az éjjeli vigyázásban az ő szemei látják a ti kimerültségteket és álmatlanságotokat, hogy ha barátitok és ápolóitok kénytelenek benneteket otthagyni a fáradság következtében, ő még mindig veletek van: „ő megerősít beteg ágyatokban, és betegségeteket egészségre fordítja.” (Zsolt.41,4) Nem szabad mondanotok: „Istenem annyira el van foglalva a dicsőségben oda fent a mennyben, és e világ nagy eseményeinek kormányzásával, hogy rólam elfelejtkezik.” Korántsem. „Miképpen könyörül az atya az ő fiain, azonképpen könyörül az Úr az őt félőkön.” Támaszkodjatok erre, és legyetek biztosak afelől, hogy a nagy Isten hatalmasabb annál, minthogy egyet az ő gyermekei közül megutálhatna. Ő nem mondja: „Csak gyári leány, aki tüdő vészben fekszik, nem sok kár van benne.” Épp oly kevésbé mondja: „Csak egy szegény, öreg asszony, aki véletlenül és az öregség következtében betegségbe esett, nem sokat tesz, hogy mi lesz belőle.” Ő nem szól megvetően: „Egy gyenge értelmű ember, úgy nem sokat tehet, és nem méltó arra, hogy valaki vele törődjön; hadd szenvedjen és haljon meg, egy sírral több lesz a temetőben, és egy szájjal kevesebb lesz a mely eszik, ennyi az egész, és egyéb semmi.” Óh, nem, ő nem utál meg senkit. „Az Úrnak szemei előtt becsületes az ő szenteinek halálok.” Ő látja könnyeinket és hallja sóhajainkat, mert ő összeköttetésben van a legcsekélyebbel is megváltott gyermekeivel. Hogyha vannak itt mostan igen leverettek, mivel az ő fájdalmukat senki sem ismeri és nékik segítségökre nincsen, azok ragadják meg ezen szilárd tényt: ,,Ő senkit meg nem utál,” és ez igen megvigasztalja őket. Ti nem azért szenvedtek, mintha talán Isten közönyös volna irántatok, hanem azért, mert ő szeret titeket. „A kiket én szeretek” mondja ő „megdorgálom és megostorozom”. Vegyétek ezen megdorgálást és megostorozást az ő szeretete jeléül, és ha a vessző nehezebben esik, mint rendesen, úgy tekintsétek azt a szövetség vesszőjének, mely egy szerető Atya kezében van, és az csak az ő szeretett gyermekeire bocsáttatik.
Egy második használata ezen nagy igazságnak egy olyan, melyért Istent kérem, hogy azt hatásossá tegye. Ennek minden bűnöst fel kellene bátorítani, akik Istennek orcáját keresik, meggondolni azt, hogy Isten hatalmas és senkit meg nem utál. Kedves barátom, talán te úgy érezed most, mintha Isten tégedet elkerülne, és tönkre menni engedne. Te elkezdetted az Ő orcáját keresni, de őt nem is dorgálhatod, hogy ha orcáját előtted elrejti és téged elveszni, tönkremenni hagy, mert hiszen te fájdalmasan éreznéd méltatlanságodat és jelentéktelenségedet. Vigasztald magadat ezzel, hogy Isten nagyobb annál, mintsem hogy jóakaratát tőled megvonná. Mi haszna lenne néki a te véredben? Milyen előnyére lenne az néki, hogy ha te elevenen a mélységbe szállanál? Az ő igazsága eléggé megdicsőíttetett az ő Fiának az Úr Jézusnak halálában, azért akik ő benne hisznek azok élnek. Kedves barátom, lehet, hogy te így szólsz: „én oly tudatlan vagyok, hogy csak keveset tudok az Úrról” Megutál-é ő ezért tégedet? Hogy ha azt tenné, jajj volna akkor mindnyájunknak, mivel mindnyájan tudatlanok vagyunk, és tulajdonképpen még az Angyalokat is megutálhatná, mert azokban is talált gyarlóságot. Az ő mindenhatóságával való összehasonlításnál, minden ő teremtései balgatagok. Bármily keveset is tudsz, tanítni akarlak tégedet és bölccsé tenni, de nem megutálni. „Ah” – mondod ‒ „nékem oly csekély tehetségem van.” Tegyük fel, hogy te bírnál a legnagyobb értelemmel, amelyet Isten teremtett, de ő véle összehasonlítva az mégis csak kevés tehetség volna, így aztán mindeneket megutálhatna, akiket ő teremtett. De az nem úgy van. Követel-é Isten tőlünk más egyéb tehetséget, mint azt, hogy az ő irgalmasságát fogadjuk el, és kegyelmét ragadjuk meg? Éppen a te ürességed, és fogyatkozásaidnak érzete teszen tégedet alkalmassá arra, hogy az ő kegyadományait elfogadd. Ne légy hát csüggeteg, bármily keveset is nyomsz az értelem mérlegébe. Isten hatalmas az ő szívében és nem utál meg senkit.
Szíved megtörött. Meg vagyon írva: „Egy töredelmes és keserves szívet ó Isten nem fogsz megutálni. „Kegyelmi adományaid gyengék, nem láthatsz majd magadban semmi világos jelét az isteni léleknek. Meg vagyon írva: „Ő senkit és semmit meg nem utál.,, A kegyelemnek még a szikráit sem fogja eltapodni, és hogyha a bennetek lakozó kegyelem csak egy füstölgő bélhez hasonló is, amely inkább kellemetlen, mint dicséretes, még akkor sem oltja azt el. A kegyelem megrepedezett nádszálát, mely egész eltörni látszik, és a melyből semmi kellemes hangot kihozni nem lehet, nem utálja meg és nem rontja el. Mások megutálhatnak titeket, de Isten nem teszi azt.
Nagyon lehetséges, hogy mondod: „Ah, nékem nincsenek mély gondolataim. Megkísérlem a nagy tanokat megérteni, de azok túl magasak reánk nézve.” Isten oly hatalmas, hogy ő ezért téged meg nem utál, mert ő olyan evangyéliomot küldött számodra, mely semmi mély gondolatokat nem követel. Az evangyéliom: „higgy és élj,” elérhető és megérthető azoknak is, kiknek gyenge fogalmuk van, akik óhajtanak érteni és hinni. Jézus Krisztus az evangyéliom alaphangját oly alacsonyan választotta, hogy az a mi szegény alacsony hangunkhoz hasonló. Ő a szépség palotájához felvezető út lépcsőjét olyan könnyen járhatóvá tette, hogy még kis gyermekek is feljuthatnak azon. Én magasztalom őt emez igékért. „Engedjétek, hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek és ne tiltsátok meg őket” mert így bátorkodom ő hozzá jönni, habár erezem is, hogy az ő országa vagy titkai között én csak kicsiny gyermek vagyok, és bizonyos lehetek afelől, hogy ő senkit meg nem utál, tehát engem sem. „Ah”, mondod te, én félek, hogy Isten engemet el fog vetni mert én soha magamat még ki nem tüntethettem nagy kegyadományokkal, még hogy ha meg is mentett engemet. Félek, hogy hitem mindig gyenge marad, szeretetem hideg, jellemem fogyatkozás teljes.” Kedves barátom, éppen ezért, te még sokkal több okokat találsz arra, hogy az ő szeretetét dicsőítsd mint mások, annál inkább csudálhatod az ő türelmét és kegyelmét, de ő téged semmiképpen el nem vethet és meg nem utálhat. Gondolod-e, hogy a nagy Istennek szüksége van a mi nagy kegyadományainkra? Igaz, hogy néki tetszik a nagy hit, de ő csak olyan nagy Isten lenne, hogy ha nekünk éppen semmi hitünk volna. Igaz, hogy ő örvend; ha gyermekeinek hősies bátorságukat látja, de nem azért, mintha ő attól csak legkevésbé is függene, vagy néki arra szüksége volna. Ő nem vehet mi tőlünk semmit, a mi javaink nem hathatnak ki ő reá, azért ő sokkal hatalmasabb, mintsem hogy minket megutálhatna azért, hogy néki semmit nem adhatunk. De mondja egy másik: „Azt értem, hogy Isten megment egy olyan embert, akik később egy jelentékeny prédikátor, vagy tevékeny hittérítő lesz; de midőn engemet megmentett, velem nem sokat ért el. Mi tehetnék én, hogyha Istennek kegyelme velem megtenné, amit csak tehet? Csak egy csekély, jelentéktelen tagja maradnék az ő gyülekezetének, akik ő tőle sokat várnék, de néki igen keveset adhatnék vissza.” Igen testvérem, az Úr oly hatalmas, hogy hajlandó sok olyanokat kegyelmébe fogadni. Miért ne tenné azt? Hogyha fel nem venné az olyanokat, csak nem lenne gazdagabb ezen vonakodása által; hogy ha pedig őket felveszi, nem lesz szegényebb az által, amit az ilyeneknek kölcsönöz. Higgyétek erősen Istennek nagyszívűségét. Én tudtam, hogy mit teszen az Ő magasztossága mögé elrejtőzni, amikor kiáltottam: „Óh vajha szeretettel reám tekintene! Én egész méltatlan és jelentéktelen vagyok, ‒ vajon el fog maga elől űzni? Méltóvá tesz-é arra, hogy tőlem kegyelmét megtagadja? Határozottan én igen jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy miattam ígéretét megváltoztassa és engemet elvessen szemei elől, azzal természete ellen cselekednék, ezt pedig mindegyiket meg kellene tennie, hogy ha egy szegény szűkölködő, bűnbánó lelket elvetne, aki merészkedik a Jézus Krisztusban ő benne bízni.” Óh, szegény, bátortalan, higgy Isten nagyszívűségében. Borulj le a kereszt lábához, óh, bűnös, és mondjad Istennek: „A Te nagyságodra tekintve, bízok benned! Határozottan te annál hatalmasabb vagy, hogy egy hozzám hasonló férget eltapodj; hatalmasabb annál, hogy magad elől elűz. Mivel a Te Fiad vérében és érdemében bízok.” Mutasd meg hatalmadnak nagyságát, amennyiben engemet, igen engemet is szegény méltatlant megmentesz, kérlek Tégedet!” Látjátok-é, hogy milyen vigasz teljesek szövegünk igéi? Adjon a Szent Lélek néktek hitet, hogy ezt megragadhassátok!”
Végül ezen tan Isten gyermekeinek példaképül szolgál. Hogy ha mennyei atyátok hatalmas és senkit meg nem utál, abból az következik, hogy ha mi Istent követjük, mint szerelmes fiúk, senkit sem szabad megutálnunk. Kérlek titeket, hogy a Krisztusban való testvéreitek közül soha senkit meg ne utáljatok. Talán szegényebbek nálatoknál? Meg ne utáljátok őket, hanem inkább segítsetek nekik. Hogy ha nagyon szegények, gondoljatok arra, hogy mit kell azoknak hordozniok, és ne okozzatok nekik a ti megvetéstekkel még más fájdalmat és nyomort. Szelíden és barátságosan bánjatok velők. Hogy ha tagok az Úr testében, úgy örüljetek ha szolgálhattok nékik, mert azzal mossátok meg az ő lábaikat. Áldásul kellene azt tekintenetek, hogy vannak olyan szegény szentek, akiknek segélyt nyújthattok, mert azt mintha Krisztusnak adnátok. „Szegények mindenkor lesznek veletek;” de szükségesek is azok: mert ha szegény szentek nem volnának, akkor kiáltanunk kellene: „Urunk Jézus, mit tehetünk mi éretted? Óhajtanánk hozzád való szeretetünket ezen a téren is nyilvánítani, de most, amikor nincsenek szegény szentek, nem tudjuk, hogyan ruházzunk tégedet, vagy hogyan látogassunk meg betegségedben, és így áldásidat elveszítjük.” Hogyha sok szegény szentekkel jól tesztek, úgy lehettek abban a helyzetben, hogy Uratoktól majd dicséretet nyerjetek, ha majd mondani fogja: „Éheztem, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok.”
Talán szegény testvéreitek becsesebbek Isten előtt, mint ti, és talán jobban szeretik Istent, mint ti. Lehetséges, hogy ők sokkal inkább bebizonyítják az Isteni életnek erejét eletökben, mint ti, és megtörténhetik, hogy Krisztus, majd amikor elfog jönni az ő dicsőségében, azokat magasabb helyre ülteti, mint némelyeket, kik házakat és földbirtokokat bírtak itten. Testvérek, egyikőtök ne utálja meg a másikat. Hogyha egy testvért láttok az ő kevés adományával, hogy megteszi, amit csak tehet, ne csúfoljátok meg őt, talán Isten jobban meg fogja áldani annak egy marék magvát, mint a ti teli kosaratokét, ha több hitben vét, mint ti. Ne utáljátok meg az új kezdőket. Mit határoz az, hogyha annyit nem tudnak is mint ti; ti sem tudtok túl sokat, de még kevesebb hasznosat tudtok, hogy ha a nyáj bárányai iránt részvéttel nem viseltettek. Ne utáljatok meg egy testvért a tanokban való tévedéséért. Hogyha tudjátok, igazítsátok útba őt, de hogy ha az Istennek szeretete benne van, ne vessétek meg őt az ő tévedéséért. Ne mondjátok: Én nem társalgok ilyenekkel. A kegyelem országában vannak olyan gyenge fogalmú egyének, akiket ha az Istennek kiváltképpen való kegyelme el nem választott volna, nem tudom, hogy miért lehettek volna elválasztva. De hogy ha az Úr szereti őket, akkor néktek is arra kell törekednetek, hogy szeressétek őket. Soha meg ne utáljatok csak egyet is az Úr kicsinyei közül, különben rossz következése lesz annak.
Még egyszer kérlek, meg ne utáljatok senkit. Van egy ige, amely sokaknak igen tetszik: „A királyt tiszteljétek.” Igen, minden esetre: reménylem, hogy ebben mindnyájan egyet értünk, és azon országnak fejedelmét, mely országban lakunk, tiszteljük. De megfigyeltétek-é valaha azon előírást, mely azon igéket megelőzi, a melyeket én kiváltképpen ajánlok azoknak, kik a szegényekre megvetően tekintenek? Ez így hangzik: „Az atyafiságot szeressétek.” Ez éppen olyan kötelesség, mint az. hogy: „A királyt tiszteljétek,” „Az atyafiságot szeressétek.” Mi? Az alsóbb néposztályt szeretni? Igen: sőt az is ott áll: „Mindeneket tiszteljetek.” Tiszteld a munkást, ki a mezőkön dolgozik. Igen minden embert. Tiszteld a szerecsent, az utca seprőt, a gyári munkást, a napszámost. Tiszteljétek a munkálkodókat, a szenvedőket, becsüljétek a hivatalt és azokat, akik azt viselik! Mindenki, legyen az férfi, avagy nő, megérdemli, hogy tisztelve legyen, mert az ember az Isten képére teremtetett. Nem kell a megesett nőnek azt mondanotok: „El veled! Minél kevesebbet hallok felőled, annál jobb.” És nem kell mondanotok egy emberre vonatkozólag sem: „Ő megjobbíthatatlan, nem lehet vele társalogni.” Nem, az nem azon mód, mely szerint az Úr Jézus cselekedett az emberekkel szemben. ‒ ő senkit nem utál meg. A legrosszabbak iránt hétszerte nagyobb szeretetet és türelmet kellene nyilvánítanunk azon reményben, hogy azon alásüllyedteket a bűn örvényéből kimenthessük.
Hogyha a megvetés megkezdődik, ti és én elkezdjük embertársainkat megutálni, úgy Isten könnyen elbánhat velünk, és megutál mindnyájunkat. Ő bezárhatja a kegyelem ajtaját és mondhatja: Ti nagyon keveset adtok egymásra, ti szegények a gazdagokat kinevetitek, és ti gazdagok a szegényeket megcsúfoljátok. Saját ítéletetek szerint ítéltettek meg mindnyájan. Az Úr tudja azt, hogy ha egy asszonyt az asszonyoknak kellene megítélni, vagy egy férfiút, a férfiaknak, úgy egész sereg elveszne közülünk. De a helyett megnyitja a kegyelem ajtaját, és engedi a megvetetteket azon bejutni. Az Úr Jézusért részvéttel tekint ő le az emberekre, és kegyelmét adja azoknak. Ő felmutatja nekünk az irgalmasság nyílt ajtaját és kiáltja: „Érettetek szent Fiamat a halálra adtam, és akik közületek hinni akar, az tapasztalni fogja, hogy nem utál meg titeket, hanem atyai szívemre fogadlak, most „és örökké szeretni foglak, és az én fiam trónjának részesévé teszlek titeket.” Testvérek rázzátok le kevélységteket és szeressétek embertársaitokat, mert ha tesvérteket nem szeretitek, akit láttok, hogy szerethetnétek Jézust, akit nem láttok. Hogy ha ő hatalmas, és senkit meg nem utál, úgy legyetek biztosak abban, hogy ha ti valakit megutáltok, az onnan van, mivel nem vagytok olyan hatalmasok, mint amilyennek lenni látszatok; a mások megutálása arról tanúskodik, hogy ti kicsiny lelki életű teremtmények vagytok, gyengék és sajnálatra méltók. Gondoljátok meg, hogyha ti másokat megutáltok, úgy néktek is meg kell utáltatnotok, de ellenkezőleg, hogy ha résztvevő és szelíd szívvel viseltettek a szegények iránt, és még az elesett koldust is felsegéllitek, úgy hatalmasok vagytok, nagy lelkűek és Istenhez hasonlók. Segítsen a Szentlélek, hogy mind inkább olyanokká lehessetek. Ámen.

„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt, és a könyvek megnyittatának: és mát könyv is nyittaték meg, mely az etetnek könyve, és megitéltetének a halottak azokból, melyek a könyvekbe irattattak vala, az 5 cselekedeteik szerint.”
Jelenés 20, 12.
Kedves barátaim, bizonyságaim lehettek abban, hogy én nagyon ritkán foglalkozok azzal, hogy a jövő titkairól, például a második jövő titkairól szóljak, az ezeréves országról vagy pedig az első és második feltámadásról. Hogyha ugyan a mi elmélkedésünkben reá találunk azon dolgokra, nem térünk ki elölök, de hogyha valaki szemünkre akarná hányni, inkább azt mondhatná, hogy azon dolgokkal igen keveset foglalkozunk. És ma, amikor ezen tárggyal foglalkozni akarunk, előre kell bocsátnom, hogy ez nem azért történik, hogy kíváncsiságtokat valami új dologgal kielégítsem, sem pedig azért, hogy ezzel azt mutassam, miszerint én a még be nem teljesedett jövendölésekhez a kulcsot megtaláltam. Alig hiszem, hogy mentséget találhatnék, hogy ha én időmet a jövendölések kifürkészésére használnám fel, a melyhez nékem a szükséges adomány hiányzik; de nem is ezen feladat teljesítésére hívott el engem az én Uram és Mesterem. Nékem úgy tetszik hogy sok prédikátor, sokkal inkább elősegítené Isten gyermekeinek üdvét, hogyha az első jövőről többet, a másodikról pedig kevesebbet beszélne. De én ezen tárgyat azért választottam, mivel hiszem, hogy termékeny vonatkozást szolgáltat, és mindnyájunkra nézve hasznos lesz, tanulságos és felbuzdító hatást fog gyakorolni. Látom, hogy a legkomolyabb prédikátorok sem vonakodtak attól, hogy ezen tárgyakban elmélyedjenek. Emlékszem Bascter Rikhárd-ra, egy olyan emberre, ki bárkinél is jobban szerette az emberi lelkeket; ki sokkal inkább, mint valaha valaki, Pál apostolt kivéve, fájdalommal szülte a lelkeket, míglen a Krisztus bennök megábrázoltatott. (Gal.4,19) Látom, hogy ő is egy alkalmas nyilat készített az Úr eljövetelére vonatkozó tanokból, és ezen nagy igazságot a hitetlenek szívükbe és lelkiismeretökbe hajította, mintha az mennyei fegyver lett volna. Úgy szinte Bunyan János, az egyszerű, tiszteletre méltó Bunyan, ki oly egyszerűen prédikált, hogy egy gyermek is megérthette, és aki, határozottan a legkevésbé lehet azzal vádolva, hogy az ő homlokára ezt írta volna „titok”, ő is szól a Krisztusnak eljöveteléről, és az azután következő dicsőségről (1Pt.1,11), és ezen nagy igazságot ösztönül használja a szentekre nézve és figyelmeztetésül a gonoszoknak. Ezért nem félek azon megrovástól, hogy haszontalan dolgokat hozok élőtökbe. Hogyha Isten áldását adja éhez, úgy nem fog haszontalan lenni; és hogyha az Isten igéje, a melyről szólunk, úgy bizonyosak lehetünk az ő áldása felől, bármennyit is prédikálunk arról. De ezen áldást megfogja tőlünk vonni, hogyha saját bölcsességünket hirdetjük, Istennek örök tanácsa egy részét pedig elhallgatjuk, mivel azt gondoljuk, hogy annak tulajdonképpen nincsen haszna.
Ha mostan ezen igéket elibetek hozom, megjegyzem hogy az első rész, mely Isten népére vonatkozik, három nagy előjogot ígér nekünk; a második részben pedig, mely a gonoszokkal foglalkozik, kik a Krisztus kegyelmi szövetségébe nem tartoznak, három nagy és rettenetes dologról van szó, melyek elég világosan fel vannak mutatva.
Legelőször az első részével akarjuk kezdeni a szövegünknek, mely a három előjogot felmutatja. „Boldog és szent, kinek része vágyon az első feltámadásban, mert ezeken nincs hatalma, a második halálnak, hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer esztendeig.”
Mielőtt ezen előjogokról közelebbről beszélnénk, először meg kell jegyeznem, hogy ezen verset két különböző módon szokták magyarázni, melyeknek mindegyike tarthatatlan. Az egyik szerint mondják, hogy az első feltámadás jelenti a szellemi erők feltámadását, a régi vértanúk türelmének, megrendíthetetlen hitbeli bátorságoknak, szent hősiességöknek és állhatatosságoknak feltámadását. Ők mondják, hogy ezen nagy erények feledékenységbe mentek és mintegy eltemettettek, és a Krisztus lelki uralkodása alatt, mely el fog következni, ezen erők feltámadásra jutnak. Most azt kérdezem tőletek, lehet-é ez ezen igéknek elfogulatlan magyarázata? Hiszi-é azt valaki, hogy ezen igéknek az az értelme, anélkül, hogy valamely nézetét pártolja azzal? Ez éppen onnan származik, hogy a szentírás olvasásánál gyakran arra gondolunk, amit annak jelenteni kellene a mi nézetünk, vagy óhajunk szerint, és nem arra, ami annak igazi értelme. Én azt állítom határozottan, hogy minden elfogulatlan, ki a szentírás értelmébe behatolni törekszik, és nem azt keresi, hogy miképpen lehetne annak értelmét alakítani, és magyarázni, hogy az ő előre gondolt véleményének megerősítésére szolgáljon be fogja ismerni, hogy az erők, vagy a tanok feltámadása ezen említett igéknek helyes magyarázatául nem szolgálhat. Kedves testvérek, nem kell é néktek az első pillanatra megismernetek, hogy itten az emberek, feltámadásáról van szó? És vajon ez nem egy feltámadás-é a szó szoros értelmében? Nem úgy olvastuk-é itten: „És látám azoknak is lelkeket, akiknek fejeket vették a Jézus felöl való bizonyság tételért,, Nincs é megírva: „A halottak pedig többé meg nem elevenednek?” Vajon ezzel a meghalt erők említtetnek-é? Ezt nem foghatjátok így fel és nem szabad így magyaráznotok. Isten ‒ és pedig minden kételyt és félreértést kizárva ‒ Isten szenteinek betű szerinti feltámadásáról van szó, nem pedig az erőkről és tanokról. De még egy másik magyarázási mód is van. Egy alkalommal volt szerencsém egy testvért hallgatni, amidőn ezen szövegről prédikált, és meg kell vallanom, hogy az ő magyarázatait nem igen nagy türelemmel hallgattam. Ő mondotta, hogy ez annyit jelent, hogy: „Boldog és szent, aki újonnan született, aki megújíttatott, és így feltámadott a holt cselekedetekből, az Úr Jézus Krisztusnak feltámadása által.” Mi alatt ő prédikált, azon óhaj keletkezett bennem, miszerint óhajtanám azon nehézséget eleibe tartani, hogy ezen lelki magyarázatot azon betű szerinti tényállással, hogy a halottak többé meg nem elevenednek, míg be nem telik az ezer esztendő, hogyan egyeztetheti össze? Mert hogyha az itt említett feltámadás lelki, jelképes, példaszerű feltámadás, úgy azon szavaknak is, ahol a többi halottakról van szó, jelképes, lelki és példaszerűnek kell lenni. De ezt senki sem fogja állítani. Tudjátok, hogy egy rész olvasásánál nem lehet mondani: „Ez a része jelképes, és úgy kell olvasni, a következőket pedig betű szerint kell érteni.” Kedves testvérek a
Szentlélek a tényeket és képleteket nem zavarja össze. Egy jelképes könyvben van elég oly kifejezés, melyet úgy kell érteni, és hogyha egy példázatos részben egy olyan helyre találtok, hogy azt betű szerint kell érteni, úgy az mindenkor egy másikhoz van kötve, mely egész határozottan sajátságos értelemmel bír, és a helyes emberi fogalommal bíró könnyen felfoghatja annak értelmét. Hogyha tehát mi ezen helyet elfogulatlanul bíráljuk, és semmi titkos célt nem tartogatunk mögötte, semmi előre megalkotott véleményt támogatni nem akarunk ‒ és én őszintén kinyilvánítom, hogy nékem olyas valamim nincs, mivel én nagyon keveset tudok a jövendő titkokról, ‒ úgy ki kell nyilvánítanunk, hogy itten két betű szerinti feltámadásról van szó, az igazak és gonosz testeknek feltámadásáról; a szentek feltámadásáról, akik az Úr Jézusban elaludtak, és akikkel Isten egyesült és egy másik feltámadásról tudniillik, akik megtérés nélkül élnek, halnak meg és az ő bűneikben elvesznek. Menjünk tovább. Szövegünk három előjogot mutat fel.
Az első előjog a feltámadásban való elsőség. Nékem úgy látszik, hogy a szentírás igen világosan szól ezen pontra vonatkozólag. Talán úgy képzeltétek ti magatoknak, hogy minden ember ugyanazon pillanatban fog feltámadni; az arkangyal trombitájára minden sírok egyszerre fognak megnyílni és az összes alvóknak füleikbe egy időben fog a trombitaszó eljutni. De az Isten igéje nem úgy mutatja fel. Sokkal inkább azt hiszem én, hogy az Isten igéje azt tanítja, még pedig megmásíthatatlanul, hogy először a szentek fognak feltámadni. És hogy milyen időköz fog lenni a két feltámadás között, betű szerint ezer esztendő, vagy pedig egy rendkívüli hosszú időköz, azt én nem akarom vitatni; mostan nincs más egyébre vonatkozásunk, csak arra, hogy két feltámadás fog lenni, egy az igazaknak feltámadások, és egy másik a gonoszoknak feltámadások, ‒ egy idő, amikor az Istennek szentei feltámadnak és egy másik idő, amikor a gonoszok feltámadnak a kárhozatra. Akarok néhány szentírásbeli helyet felmutatni, melyeknek bibliátokban olvassatok utána. Legelőször is figyeljük meg az apostol szavait az ő Korinthusbeliekhez írott első levele 15. részében (1Kor.15,20‒21). De a Krisztus feltámadott a halálból és azoknak, akik elaludtak, lett első zsengéje, mert mivelhogy ember által vagyon a halál, a halottaknak feltámadásuk is ember által vagyon, mert miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképp a Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek. Minden ember pedig az ő rendje szerint: Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi az ő eljövetelekor támadnak fel. Azután vég lészen, mikor kezéhez adja a Krisztus az országot az Istennek és az Atyának, mikor eltörlend minden birodalmat, minden hatalmat és erőt.” Kétezer évig tartó időszak lett az „első zsenge Krisztus” között és azok között, kik a Krisztuséi az ő eljövetelekor. „Miért ne lehetne ezer” év az első feltámadás és a vég között. Itten azoknak feltámadásáról van szó, akik a Krisztuséi, és csak azokéról. És a gonoszok? Ezen bibliai versekből alig lehet következtetni, hogy azok is feltámadnak, ahogy ha az általános nyilatkozatokból kivehető nem volna: „Mindnyájan megeleveníttetnek”, de szinte ez sem olyan általános, amilyennek az első tekintetre lenni látszik. Nékem elég itten, hogy azoknak, akik az Úr Jézus Krisztuséi egy kiváltképpen való és kizárólagos feltámadásuk lesz. Vegyünk egy másik bibliai helyet, amely talán még világosabb, a Thessalónikabeliekhez írott első levél 4. r.
13‒17. v.: „Nem akarom pedig, hogy tudatlanságban legyetek atyámfiai, azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódj?tok, mint egyebek, kiknek reménységek nincsen. Mert ha hisszük, hogy a Jézus meghalt és feltámadott a halálból, azonképpen az Isten is azokat, kik elaludtak a Jézusban, előhozza ő vele. Mert ezt mondjuk néktek az Urnák szavával, hogy mi élők, kik megmaradtunk az Úrnak eljövetelére, nem vesszük elő azokat, akik elaludtak. Mert az Úr unszolásnak kiállásával, Arkangyalnak szavával és Istennek trombitájával leszáll az égből, és akik meghaltak volt a Krisztusban, feltámadnak először. Azután mi élők, kik megmaradtunk volt, elragadtatunk azokkal egyetemben a ködökben, az Úr eleibe, az éltető égbe, és eképpen mindenkor az Úrral leszünk.” Itten a gonoszokról semmi említés nem tétetik; csak az van említve, hogy a Krisztusban elaludtak fognak feltámadni először. Az apostol itten nyilván az első feltámadásról szól; s mivelhogy tudjuk, hogy az első feltámadás után a második következik, és a meghalt gonoszok szintén fel fognak támadni, éppen úgy, mint az igazak, így azon meggyőződéshez jövünk, hogy a gonosz meghaltak a második feltámadáskor fognak feltámadni, hogy ha a két feltámadás közötti időszak eltelt. Vegyük elő most Filippi 3, 8. v.-et és 10. 11. v.-et, hasonlítsuk össze azokat egymással: Sőt annak felette bizony mindeneket kárnak állítok lenni az én Uram Jézus Krisztus ismeretének nagy voltáért: kiért mindezektől magamat megfosztottam, és azokat ganéjnak állítom lenni, hogy a Krisztust megnyerjem” „Hogy megismerjem őt, és az ő feltámadásának erejét, és az ő szenvedéseiben való részesülésemet, mikor hasonlatos leszek az ő halálához. Ha valami módon juthatok a halottaknak feltámadásokra.” Mit gondol ő azzal? Mindenki fel fog támadni; egy igaz, hívő keresztyén sem kételkedik abban. Az általános feltámadásról való tan az egész keresztyén egyházban ismeretes. Micsoda feltámadás az, a melyre itten az apostol vágyódik, hogy ha valami módon ő arra eljuthatna? Az nem lehet általános feltámadás; hiszen abban bizonyos lehetne, hogy arra el fog jutni. Ennek a magasabb értelemben való feltámadásnak kell lenni, a melyen csak azok részesülhetnek, kik Krisztust és az ő feltámadásának erejét megismerték és hasonlatosokká lettek az ő halálához. Hogyha a Lukács ev. 20. r. 35. és 36. v.-ét megfigyeljük, találunk abban valamit, a mit kiváltképpen figyelmetekbe ajánlok, mint egy kiváltképpen való feltámadás bizonyítékát. A Sadduceusoknak kifogásuk volt az ellen, hogy a házas életben levők a jövendő életben együvé tartozhatnának, és az Úr mondja nekik: „A kik pedig méltóknak ítéltetnek, hogy ama világot elvegyék és a halálból való feltámadást, sem feleségeket nem vesznek, sem házasságra nem adatnak; mert meg sem halhatnak többé: mert hasonlatosok az Angyalokhoz és az Istennek fiai, mivelhogy feltámadásnak fiai azok”. Itten kedves testvérek az van említve, hogy akik méltóknak ítéltetnek arra, hogy a halálból való feltámadást elvegyék. Megérthetitek-é ezt? Ezen névben „feltámadásnak fiai”. De most ismét mondom: ne kételkedjetek a felett, hogy mindenek fel fognak támadni!
Ebben az értelemben minden ember a feltámadás fia volna, tehát nem lehetne szó a feltámadás méltóságáról. Azért lenni kell egy feltámadásnak, amelyhez bizonyos méltóság kívántatik meg, egy olyan feltámadásnak, mely egy kiváltképpen való előjog, mely annak, aki azt elnyeri, azon kitüntető és tiszteletteljes nevet adja: „feltámadásnak fiai”. Nékem úgy látszik, hogy ez elég világos, és minden kételyt kizár. A 14. részében ugyanezen evangyéliumnak a 14. versében egy ígéretet találtok, mely azoknak szól, kik ha ebédet vagy vacsorát készítenek, nem abban a szándékban, értelemben és indokkal teszik azt, hogy a jótétemény vissza legyen fizetve: „Hanem mikor lakodalmat készítesz, hívjad a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat és boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik néked a jótéteményt, mert megfizettetik néked az igazak feltámadások idején.” Nem akarom állítani, hogy itten az igazak feltámadásának egy külön ideje nyilváníttatik, de mégis lenni kell az igazaknak egy feltámadásuknak; és éppen úgy lenni kell a gonoszoknak is feltámadásuknak, és az istenfélők megjutalmazásuknak ideje, az igazaknak feltámadásuk napja, mely itten határozottan ki van fejezve. Az Úr Jézus mondhatta volna éppen úgy ezt is: „Megfizettetik néked az általános feltámadáskor.” Hiszen arra nem volt szükség, hogy így mondja: „Az igazak feltámadásuk idején”, hogy ha egyik közvetlen a másik után esne. Ezen szó „az igazak”, egész felesleges lenne, hogyha ez egy egész más időre, azaz a gonoszok feltámadási idejétől megkülönböztetőleg, más alkalomra nem vonatkoznék. Nem akarom mondani, hogy ebben már egy világos és határozott bizonyíték van, de hogyha ezen helyet és még más bibliai helyeket összefoglalva vizsgáljuk, amelyre most ugyan időnk nincsen, úgy határozottan találunk elegendő bizonyítékot ahhoz, hogy megállapítsuk, miszerint a szentírás alapján két feltámadásnak a tana határozottan fel van mutatva. Még egy bibliai helyre akarom figyelmeteket terelni, mely szerintem igen világosan tanúskodik az előbb említettek mellett. János ev. 6. r. 39.
40. 44. 45. v. Ezen versekben négyszer beszél az Úr az ő benne hívőkről és így feltámasztást ígér nekik: „Ez pedig annak akarata, aki engem elbocsátott, tudniillik az Atyáé, hogy valamit nékem adott, abban semmit el ne veszessek, hanem feltámasszam azt amaz utolsó napon. Ez is pedig annak akarata, aki engem elbocsátott, hogy minden valaki látja a Fiút és hiszen ő benne, örök élete legyen és én feltámasszam azt amaz utolsó napon. Senki nem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya, aki engem elbocsátott, vonándja azt; én pedig feltámasztom azt amaz utolsó napon. A ki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete vagyon annak, és én feltámasztom azt amaz utolsó napon. Ezen versekben gyönyörű és dicső nyilatkozatok találhatók Isten gyermekei részére. Mindenekre egy feltámadás vár, de itten a választottak, a Krisztusban hívők egy dicső előjogban vannak részesítve.
Határozottan, testvérek, különböző feltámadások lesznek. És itten még gondolok egy helyre a zsidókhoz írott levélben, (Zsid.11,35) hol az apostol, amikor az istenfélők üldöztetésekről, szenvedésekről és nyomorgatásokról szól; továbbá az ő nagy türelmeket is felmutatja, olyanoknak mutatja fel őket, akik nem gondoltak a szabadulással, hogy drágább feltámadást nyerhetnének.” A drágább nem a feltámadás gyümölcseiben, hanem magában a feltámadásban rejlik. Hogyan lehetne az egy drágább feltámadás, hogy az Isten gyermekei és a gonoszok feltámadása között semmi különbség nem volna? Az egyik dicsőséggel teljes feltámadás fog lenni, a másik pedig félelemmel és rettegéssel való feltámadás, tehát a kettő között igen lényeges különbségnek kell lenni, hogy a végezet is olyan legyen, mint a kezdet volt, mert az Úr nagy közbevetést tesz azok közé, kik Istent félik és akik nem félik.
Tudom, hogy nem voltam képes az alap bizonyítékokat úgy felmutatni, hogy azok ellen még valami kétely ne emeltethetnék; de nékem nem az a célom, hogy az ellenkező értelműekkel harcoljak, és vitatkozzak, hanem sokkal inkább az, hogy az evangyéliomot prédikáljam a gyülekezetnek; és én reménylem, hogy a felemlített bibliai verseket emlékezetetekben fogjátok tartani és szívetekből nem fog az kiesni. Hogy ha pedig azok meggyőződésre nem hozhatnak titeket, arra vonatkozólag, hogy a Krisztusban elaludtak előbb felfognak támadni, úgy ne higgyétek azt nékem. Ha ezen tényt meg nem foghatjátok, hogy ha a Szentlélek azt ti előttetek világossá nem teszi, úgy olvassátok el azon felmutatott helyeket még egyszer, és keressetek egy más, jobb magyarázatot, hogyha találtok. Nékem nincs más célom ezzel, minthogy a szentírást előttetek oly világossá tegyem, amilyenné csak tehetem. És mostan ismétlem ezt, az én lelkemben a kételynek legkisebb árnyéka sincs arra vonatkozólag, hogy ezen bibliai helyek világosan tanítják, miszerint előbb lesz egy feltámadás, melyre vonatkozólag mondatik: „Boldog és szent, kinek része vagyon az első feltámadásban, mert azokon nincsen hatalma a második halálnak, hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer esztendeig.”
Most átmegyek a második előjoghoz, mely az Istenfélőknek ígértetett: „Azokon nincsen hatalma a második halálnak.”Ez is egy betű szerinti halál; határozottan betű szerinti halál, habár az ő rettentései leginkább lelki értelműek, mert a lelki halál éppen oly valódi, mint a testi. Ami az első feltámadást illeti, melyet az Úr az övéinek megígért, annak igen dicsőnek kell lenni, annyira, hogy azt fel sem foghatjuk! „Még nem jelentetett meg, micsodák leszünk. Tudjuk pedig, hogy mikor Ő megjelenik hasonlatosak leszünk Ő hozzá, mert meglátjuk őt úgy, amint vagyon.” (1Jn.3,2) Én azt hiszem, hogy az első feltámadás dicsősége inkább azon dicsőséghez tartozik, mely bennünk vagyon, mintsem ahhoz, a mely nekünk meg fog jelentetni. Hogy azon alaknak méltósága miben fog állani, amelyben feltámadunk és azon leírhatatlan boldogság, amelynek örvendeni fogunk, azt ugyan gondolhatjuk, de a maga teljességében fel nem foghatjuk. De azt megérthetjük, amit a szentírás mond, és meg is értjük azt nagyon jól, hogy a második halál a kárhozat. Ennek a második halálnak, a kárhozatnak semmi hatalma nem fog lenni azok felett, kik az első feltámadásban részesültek. Miért? A kárhoztatás csak azokat érheti, kik bűnösöknek és vétkekben élőknek találtattak. De a szenteknek nincs semmi vétkek a bűnben. Ők is vetkeztek, mint mások, és természet szerint a haragnak fiai voltak, mint egyebek is. (Ef.2,3) De az ő bűneik elvétettek, azok a bűnhordozónak a fejére tétettek. (3Móz.16,10) Ő, az örökkévaló Helyettes, a mi Urunk Jézus Krisztus, minden bűneinket és vétkeinket elhordozta, és az elfelejtés nagy pusztájába vitte, ahol többé soha örökké meg nem találtathatik. Ők Megváltójuknak igazságát hordozzák, mint díszruhát, minekutána megmosattattak az ő vérében, és milyen harag érhetné még azokat, akik nemcsak hogy megtisztultak és megszabadultak vétkeiktől az Úr Jézus vére által, hanem meg is igazultak, a nekik tulajdonított igazság által! Óh, igazságnak karja, nincs hatalmad a vérben megtisztultakon! Pokoli lángok, forróságok legkisebb lehellete sem érintheti azokat, kik a Megváltó sebeiben biztos helyen rejtve vágynak. Hogy volna az lehetséges ó halál, kárhozat, rettegések, pokol tüze, nyomor és gyötrelem, hogy ti csak annyira is érinthetnétek azt, aki békét talált Istenben az Úr Jézus Krisztusnak vére által, mint ahogy egy felhőcske a tiszta égboltozatra tolakodik! Nem, az nem lehet testvérek.” „Bátran állok meg azon nagy napon; Mert ki az ki engem kárhoztasson? Mióta véres halálával megváltott, Harag, átok, halál alól feláldozott?”
Van egy második halál, de mi rajtunk nincsen hatalma. Igyekezzetek e gyönyörű képlet szépségét és dicsőségét felfogni.
Gondoljatok arra, mintha mi a pokol lángjai között átmennénk, és azok reánk nézve semmi hatással nem bírnának, éppen úgy, mint mikor a három zsidó fiú a Nabukodonozor hétszerte befutott kemencéjében vidáman és minden sérelem nélkül járdalhattak a tűz közepében. A halál kifeszítheti nyilait, elarányozhatja, de eredmény nélkül. Mi nevetünk téged ó halál, és csúfolunk téged ó pokol! Mert mindegyikőtök felett embereknek ellenségei, diadalmaskodhatunk azáltal, ki minket szeretett. Ott fogunk állani sérthetetlenül és győzhetetlenül, gúnyolva és megvetve a mi nagy ellenségünknek haragját.
De még másik alapja is van annak, amiért a második halál a hívők felett hatalmat nem gyakorolhat; az tudniillik, mert mi a világ fejedelmének, hogyha ellenünk támadna, a mi Urunk és Mesterünkkel felelhetünk: „Én ellenem semmi hatalma nincsen.” (Jn.14,30) Hogy ha feltámadunk, minden veszélytől és kárhozattól mentve leszünk; de egyszersmind minden romlottságtól, nem fog többé a gonosz kívánság bennünk lakni. „És kitisztítom vérekből, melyből ki nem tisztítottam vala; mert én vagyok a Sionban lakó Úr!” (Jóel 3,21) „Melyben ne lenne makula vagy sömörgözés, vagy valami afféle.” (Ef.5,27) Igen. A bűn foltjának legkisebb nyoma sem lesz található, melyet a Mindenható és Mindentudó szemei felfedezhetnének, oly tiszták fogunk lenni, mint Ádám volt a bűnbeesés előtt, szentek, mint a tökéletes, beszennyezetlen emberiség azon pillanatban, melyben a Teremtő kezéből kikerült. De még jobb állapotban leszünk, mint akkor Ádám volt, mert Ádám vetkezhetett, de mi annyira szilárdak leszünk a jóban, az igazságban és szentségben, hogy soha még csak meg sem kísértethetünk, sokkal inkább nem félhetünk pedig attól, hogy elesünk. Szentül és fedhetetlenül fogunk ott állani az utolsó nagy napon. Testvérek, emeljétek fel fejeteket. Ti, kik a bűnnel harcoltok, kik kételyektől gyötörtettek, emeljétek fel fejeteket, és töröljétek le könnyeiteket szemeitekről! Jönnek olyan napok, amilyeneket az angyalok sem láttak; de ti meglátjátok azokat. Jönnek olyan idők, amikor lelketek nem nyög többé a rabság alatt, amikor nem emlékezhettek meg a nyomorúságról, siralomról, méregről és keserűségről. (JerSir.3,19-20) „Bár a velünk született bűn, Nyomná testünk a porba. De Jézus, ki hisz benne hőn Megtart, s emel magasba!”
És hogyha Isten gyermekei feltámadnak, akkor otthagyják az ó Ádámot. Óh, áldott nap! A menny legdicsőbb áldásainak egyike ‒ odafent a mennyben, vagy pedig idelent a földön ‒ az fog lenni, hogy ha minden bűnös kívánságoktól megmenekedünk, ama régi természetnek teljes halála, mely a mi nyomorunk és fájdalmunk volt.
De még egy harmadik előjog is van említve alapigénkben, és én hiszem, hogy az is azon dicsőségek egyike, amely nekünk majd megjelentetik. Ezen harmadik előjog: „És uralkodnak ő vele ezer esztendeig.” E felett szintén sok és heves vita volt már. Az első keresztyének idejében azt hitték (nem tudom, hogy milyen bizonyítékokkal támogathatták azt a szent írásból), hogy a hetedik évezrede a világtörténelemnek egy szabbat, vagy nyugalom évezred fog lenni; amiképpen a hétben is, a munka és fáradság hat napja után egy nyugalomnap következik, azonképpen a világ is a harcküzdelem és nyomorúság hatezer éve után egy nyugalom ezer évet fog átélni. Mondom, hogy én nem tudom, találhattak é a szentírásban valami helyet, mellyel ezen véleményüket támogathatták; annyi bizonyos, hogy ezen állításnak ellene való mondásokat nyíltan nem találunk.
Én pedig hiszem, hogy az Úr eljön; de azon napot és órát senki nem tudja, még a mennyei angyalok sem, hanem csak az Atya egyedül.” (Mt.24,36) És én hiszem, hogy annak nincs haszna, hogy az Úr eljövetelének idejét meghatározni akarnák, annak évét vagy pedig évezredét. A mi feladatunk az, hogy mindenkor készen legyünk, és az ő megjelenését várjuk szüntelen, hogy ha eljön vigyázva találjon bennünket. „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok mikor jő haza a háznak Ura, estvén-é vagy éjfélkor, vagy kakas szókor, vagy reggel.14 (Mk.13,35); de legyünk készek mindenkor, hogy eleibe mehessünk, mint az okos szüzek, és bemehessünk a menyegzői öröm alkalomra. Hogy Megváltónkkal ottan örvendezhessünk. Hogy milyen idő meghatározások történtek, mostan fel sem mutathatom azokat, azt a munkát én a tudósoknak hagyom, az olyan embereknek, kik életfeladatukká tették az olyan dolgokat. A jelenések könyve magyarázatához még más jelentés is szükséges, mint a mi könyvszekrényünké, annak összes műveivel, még ha annyira megvolnának is azok rakva, hogy összetörnének, mivel ezek a zavart mindenkor még nagyobbá teszik. Ezek a magyarázatok inkább bezárások, mint felnyitások; ezek Istennek elvégezett tanácsát, tanács nélküli szavakkal meghomályosították, mintsem hogy a homályt eloszlatták volna. Én csak annyira vagyok hajlandó ezen dologba menni, mint Ámennyire elődeim mentek, annyira csak mint a régi egyházi atyák, annyira mint Bascter és Bunyan, de tovább nem. Mindazáltal ma szabad nekünk szilárdan arra építeni, hogy szövegünkben egy határozott ígéret adatik arról, hogy a szentek Krisztussal fognak uralkodni ezer esztendeig; és hiszem, hogy ők itt e földön fognak ő vele uralkodni. Vannak bibliai helyek, a melyek csudálatosan be fognak bizonyulni, ha ez megtörténik, olvassátok Zsoltár 37, 10. 11. v-et: „És kevés idő múlva a hitetlen elvész; nézed a helyét, és ő nem lészen. A szelídek pedig lesznek örökösei a földnek, és gyönyörködtetik magokat a békességnek sokságában.” Igaz, hogy lehet ezt úgy is felfogni, hogy az alázatos ember, e földnek javait nagyobb mértékben élvezheti, mint a bűnben élő ember, és hogy gyönyörködtetik magokat a békességnek sokaságában. De szerintem ez nem helyes magyarázata ezen igéknek. Így az ige tévesen van magyarázva, nagyon tévesen. Hogyha az igaz, hogy ezen szelídek éppen ezen földet bírják örökségül, és hogy ők a Messiás béke zászlaja alatt fognak örvendezni ezen örökségnek, úgy látszik nékem, hogy ennek egy jobb értelme van, és egy isteni társaságban való örökség ez. Hiszen Isten ígéretei mindenkor egy messzebb terjedő értelemben érthetők, mint azokat mi felfoghatjuk. Hogyha ezen ígéret ezen esetben csak azt akarja mondani, hogy a szelídek megnyerik azt, amit e földi életben megnyerhetnek, az még nagyon kevés, hogy ha csak annyit nyerhetnek meg, amennyit e földön élvezhetnek, az oly csekély valami, amelyre vonatkozólag azt kell mondanom, hogy csak e világon reményelhetnek, úgy ők minden embereknél nyavalyásabbak – hogy ha csak az az értelme ezen igének, akkor ezen ígéret sokkal kevesebbet tartalmaz, mint amennyit mi ebben lenni gondolunk; de hogy ha ez azt jelenti, hogy ők már e földön dicső állapotba fognak helyeztetni, akkor a legmesszebb menő értelemmel bírunk efelől, egy olyannal, a mely méltó az Istennek Ígéretéhez: hosszú, széles, mély és magas, igen isteni. Kedves testvérek, a mi időnkben a szelídek semmi kiváltképpen való részt nem kapnak e földön, tehát ezen ígéret beteljesedését egy más időben várhatjuk. Az Urnák szavait akarom itten ismét felmutatni, hogy netalán azt gondoljátok, hogy ezen bibliai hely az ő testamentomi rendtartásokra vonatkozik. Ő mondja: „Boldogok az alázatosok, mert ők örökség szerint bírják e földet.”
Mt.5,5. Hogyan? Hol? Mikor? Határozottan nem most! Nem a Krisztus földi életében, határozottan nem az apostolok idejében. Mit nyertek a szelídek és az alázatosok kedves testvéreim? Máglyát, lángokat, ostorozásokat, veréseket, tömlöcöket és fogságokat. Az örökség valóban semmi volt. Üldeztettek, kínoztattak, káromoltattak juhoknak és kecskéknek bőrökben bujdostak, elhagyattattak, szorongattattak, nyomorgattattak. És hogy a szelídek valamikor örökösei lesznek ezen földnek, úgy ezen időre még várnunk kell, mivel ők még nem bírták e földet. Továbbá tekintsétek meg jelenések könyve Jel.5,9-10: „És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy hogy elvegyed a könyvet és megnyissad annak pecsétit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból, és nyelvből, és népből, és nemzetségből. És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön.” Ezen szent igék is határozottan mondják, amennyiben a Szentlélek ezek által egy igazságot kinyilvánítani akar, hogy Isten gyermekeinek uralkodni kell e földön! Továbbá, emlékezzetek Urunknak a Megváltónak szavaira, hol ő Péternek egy hozzá intézett kérdésére, amidőn arról kérdezkedik, hogy néki és tanítványtársainak, akik mindeneket elhagytak és követték az Úr Jézust, mint fog lenni dolguk? Az Úr Jézus eme feleletet adta: „Bizony mondom néktek, ti kik engem követtetek, amaz újonnan való születéskor, mikor ül az Embernek fia az ő dicsőséges székibe, ti ültök tizenkét székekben, és megítélitek az Izráelnek tizenkét nemzetségit. És valaki elhagyja házait atyafiait, nénjeit, hugait, atyát, anyát, feleségit, gyermekit, jószágát az én nevemért, százannyit vészen, és az örök életet örökség szerint bírja.” Ebből azt következtethetjük, hogy Krisztus jönni fog, hogy e világot ismét megújítsa, akkor aztán kiváltképpen az apostolok, de meg mindenek is, akik Krisztusért valami földiekben fogyatkozást, veszteséget szenvedtek, dicső örökséget fognak nyerni, mely veszteségöket sokszorosan pótolja, új öröm és vigasság fog lenni a feltámadottak között, akik részesültek az első feltámadásban. Még több ezekhez hasonló verseket is találhatunk a szentírásban: „Mikor uralkodándik a Seregeknek Ura Sionnak és Jeruzsálemnek hegyén, és az ő vénei előtt dicsőséges lészen.” (Ézs.24,23)
Hasonlatosképpen találjuk a Zakariás könyvében: „És eljő az én Uram Istenem, és mind a szent Angyalok ő vele.” (Zak.14,5) Valóban most nincs időm ahhoz, hogy az összes ide vonatkozó szentírásbeli helyeket megemlítsem, melyek azt bizonyítják, hogy éppen a harc és küzdelem helye fog lenni a győzelem és nyugalom helyévé. Én nagy örömmel és teljes gyönyörrel tekintek azon jövővel szembe, amikor Krisztusban elaludtakkal, (hogy én akkorra elalszom-é, azt nem tudom) az ő megjelenésének napján felfogok támadni, és el fogom nyerni a jutalmat az igazak feltámadások napján, hogy ha hűen és hit-teljesen szolgáltam nékie. „Még nem jelentetett meg,
Mily nagyok és gazdagok leszünk; De ha megváltónk látjuk meg,
A főhöz hasonlók leszünk”
Ilyen mennyei remény Meggyőzhet itt minden nyomort, Lelkünk, hogy ha?ebben él,
Istent láthatjuk egykoron.
De hogy az előbbiekkel összeköttetésbe jöjjünk, még egy további megjegyzést teszünk. Ezen éppen előttetek felmutatott tan igen nagy hasznotokra szolgálhat. Mert az egész új testamentumon át, ahol csak szükségesnek látta ezt az apostol, hogy az embereket türelemre és a szeretet munkáinak gyakorlására buzdítsa, továbbá reményre, állhatatosságra és szent életre intse, akkor mindenkor az Úr Jézus eljöveteléről szól nékik. „Békességesek legyetek azért atyámfiai, az Urnák eljöveteléig.” (Jak.5,7-8) „Azért idő előtt semmit ne ítéljetek, mígnem eljön az Úr.” (1Kor.4,5) „A ti elméteknek mértékletessége nyilván legyen minden embereknél. Az Úr közel vagyon.” (Fil.4,5) „És mikor megjelenedik a Pásztoroknak, Fejedelmek elvesziték a dicsőségnek ama fonnyadhatatlan koronáját.” (1Pt.5,4) Kedves testvérek, az nem jó, hogy ha erre túl nagy súlyt helyezünk, de éppen olyan helytelen és rossz dolog, hogy ha erre nagyon keveset adunk. Tehát adjunk egy első helyet ezen gondolatnak a mi elménkben, és kiváltképpen azok, kik Istent félik közöttünk, és az Úr Jézus Krisztusban hisznek, használják ezt, mint ablakot, amelyen át a zavaros időkben, amikor sötét lesz a házban, a messze távolba kitekinthetnek, ama jövő időbe, amikor az első feltámadással Krisztushoz az elsőszülötthöz hasonlóakká leszünk, és ahol uralkodni fogunk Krisztussal, ahol részesévé leszünk az ő szentségének és határozottan tudjuk, hogy a második halálnak rajtunk hatalma nincs.
Most elmélkedésünk második részéhez jövünk. Az istenteleneket háromszoros jajj éri.
Bűnös, te hallottál az igazak feltámadásokról. Neked ezen szó, „feltámadás”, nem valami kellemes hangzású. Nem villan át valami öröm érzet a te szíveden ezen szónak hallatára, amikor hallod, hogy a halottak ismét fel fognak támadni. De kérlek tégedet, ajándékozz meg engemet most azzal, hogy hallgass meg, amikor most néked Isten nevében komolyan tudtodra adom, hogy a halottak feltámadnak. Nem csak a lelked fog élni, ‒ talán oly ostobává lettél, hogy elfelejtetted, miszerint neked lelked is van ‒ nem, hanem a te tested is fel fog támadni. Ezen szemeid, melyek most rossz kívánságoktól vezettetve széttekintgetnek, a megrémülés látásait fogják szemlélni; ezen fülek, melyek a gonosz kísérteteit örömmel hallgatták, az ítélet napja mennydörgéseit fogják hallani, a lábak, melyek tégedet a színházakba és bálokba vittek, megkísérlik azt, de hasztalan, hogy szilárdan állhassanak, ha majd Krisztus a világnak ítélő bírája a trónra ül. Ne hidd tehát, hogy a testnek eltemetésével minden el fog múlni. Tested részt vett a bűntételben, tehát részt kell vennie lelkeddel együtt a kárhozatban is; ő hatalmas arra, hogy a testet és a lelket a gyehennára vesse. A testnek feltámadására vonatkozó tan egy sajátságos tana a keresztyénségnek. Ti nem tagadhatjátok le Istennek kijelentéseit, azt én jól tudom. A szentírástól, mint Isten igéjétől talán féltek, mivelhogy tudjátok, hogy annak szavai igazak. De éppen ezen könyv mondja nekünk, hogy a halottak mind feltámadnak, a nagyok és a kicsinyek fel fognak támadni. Hogyha az Arkangyal trombitája megszólal, akkor fel fognak a föld összes lakói kelni, akik a vízözön alkalmával eltöröltettek, akik a tengerbe vettettek, az összeomlott paloták romjai alól, az összeomlott házak mind kiadják az ő halottaikat, azok, akik házasodtak és házasságra adattak, minekelőtte Noé bement volna a bárkába. A tengernek mélységéből azon ezerek és sok ezerek, kik ott lelték halálukat három, négyezer esztendő alatt. Minden temető előadja az ő halottait. A harctér egy nagy aratást fog nyújtani, egy olyan aratást, mely vérontással vettetett volt és zivatarral arattatik. De a fő dolog reátok nézve az, hogy ti is azok között fogtok lenni. Élők és mégis holtak, mint amilyenek most vagytok, istentelenek és megtéretlenek, a legrettenetesebb átok fog benneteket érni, mely a ti lelketeket a kárhozaton kívül érheti abban, hogy a ti testeteknek feltámadása igaz és elkerülhetetlen. Menjetek el és kenjétek ezen féreg zsákot, hogyha akarjátok, törekedjetek annak szépségére, amelyet a férgek fognak megemészteni. Menjetek és hizlaljátok testeteket, igyatok bort és egyetek jó étkeket. Menjetek el és tartsátok azt gyengéden jó kényelmes helyzetben. Igen uraim, csak ápoljátok testeteket finoman, kényelmesen, mert annak dicsősége rövid ideig fog tartani és hogyha ezen rövid idő eltelik, akkor majd egy másforma borból kell innotok ‒ akkor az Isten haragja borának seprőjét kell elfogyasztanotok, melyet a gonoszoknak utolsó cseppjéig ki kell inniok. Csak gyönyörködtesd füleidet a szép zenék hallgatásában és játszásában, mert nemsokára nem hallasz már egyebet, csak az elkárhozottak üvöltését és jajgatását. Menj utadra, egyél és igyál és gyönyörködjél, „de megtudjad, hogy mindezekért Isten tégedet ítéletre von” (Préd.12,1) Az ő haragjának nagy és rettenetes napján az Úr hétszer, sőt nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer fog téged megbüntetni minden bűnös gyönyöreidért, gonoszságaidért és álnokságaidért. Bűnös, gondold meg ezt, és amikor bűnt cselekszel, gondolj a feltámadásra.
A feltámadás után pedig ítélet lészen, mondja az írás. Ti káromoltátok Istent ‒ elhangzott és elmúlt a káromlás? Nem, barátom az nem múlt el; Istennek nagy könyvébe beíratott. Te helyedet találtad az erkölcstelenség kamarájában és az Istentől való elidegenedés házában, a gonoszság és vétek minden lépcsőjére felhágtál, fürödtél a paráznaság iszapjában és rútságában. A bűn után futottál, abban élvezetet találtál és azt gondoltad, hogyha a nap elmúlt, akkor elmúlt vele minden; azt hitted, hogy a miképpen az éjszaka elfedi a nappalnak alakját, azonképpen elfedi a halál éjszakáját, a te életednek cselekedeteit. De nem úgy van! A könyvek majd meg fognak nyittatni. Nékem úgy tetszik, mintha már látnálak téged elhalványult ábrázattal, lesütött szemekkel, mert nem mersz a Bírák szemei elé kerülni, hogyha az azon oldalt felnyitja, ahol a te életed feljegyezve van. Hallom azon bűnöst, aki vakmerőén a többinek vezetője volt a gonoszságban. Most ezt kiáltja: „Essetek reám hegyek!” Ott állanak azok magasztosan és rettentően egyszersmind azon gránit hegyek; sokkal inkább szeretne azoktól szétmarcangoltatni, mint ezen átható tűzláng szemek előtt állani; de az óriási sziklák nem akarnak mozdulni, az ő kő bensejök nem érez legkisebb részvétet sem ezen boldogtalanok iránt, meg sem mozdulnak. Lekötözve állatok ott, mialatt a titeket megreszkető hang olvassa, olvassa, olvassa, minden cselekedeteiket, minden szavaitokat és gondolataitokat. Nézlek titeket, amikor a gyalázatos cselekményeitek olvastatnak, amelyet minden ember és angyal hallani fog. Látom iszonyodástokat, amikor egy névtelen cselekedetetek, pontról-pontra elbeszéltetik, hogy semmi félreértés nem lehetséges. Hallom minden titkos gondolatotokat hangos szavakban kinyilvánítani: ezen feslett indulat, ama gyilkos szándék, melyet kívánságod szült, de amely soha tetté nem vált. Ez alatt csudálkozástól megdermedve állasz ottan, mint Baltazár, midőn a falon való kézírást megpillantotta, az ő dereka reszketett és térdei összeverődtek. (Dán.5,6) Úgy fog veled is történni, és ismét fel fogsz kiáltani: „Hegyek essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe előtt, ki a székben ül, és a Báránynak haragjától! (Jel.6,16)
De ekkor jön még a vég, az utolsó. A halál után az ítélet; az ítélet után a kárhozat. Hogy ha rettenetes ismét élni kényszeríttetni, hogy ha még rettenetesebb ezen újonnan kezdet életnek első napja az Isten ítélő széke előtt állani kényszeríttetni; mennyivel rettenetesebb lehet az, hogy ha az ítélet kimondatik, és a büntetés rettenetes szenvedése megkezdődik! Férfiak és asszonyok, kik Istent nem félitek, kik az Úr Jézusban nem hisztek, nem vagyok képes a kárhozatot ecsetelni. Reá húzom arra a függönyt. De habár én azt nem is ecsetelhetem, kényszerítlek titeket arra, hogy állítsátok lelki szemeitek elé azt komolyan. Azt tudjuk határozottan, hogy a pokol egy hely Isten jelenléte nélkül, egy olyan hely, hol a bűn uralomra és rettenetes kifejlődéshez jut, hol minden szenvedély zabolátlanul dühöng, minden gonoszság szabadon tombol, egy olyan hely, hol Isten éjjel és nappal büntet, ahol nappal és éjjel folyton vetkeznek, egy olyan hely, hol soha nem alusznak, nem nyugosznak, ‒ egész remény nélküli hely! Egy olyan hely, ahol egy csepp víz is megtagadtatik, jóllehet szomjúságtól eleped a nyelv, egy olyan hely, hol soha egy örömsugár nem dereng, soha egy fénysugár oda nem hat, soha egy vigasztaló hang nem hallatszik, egy olyan hely, hol az evangyéliom tagadtatik, hol a kegyelem nem létezik, egy olyan hely, hol a bosszúállás méreggé változik, egy düh és folyton gerjedező harag helye, egy olyan hely, amelyet a legnagyobb és legbátrabb képzeleti erő sem képes oly rettenetesre kigondolni, mint amilyen az a valóságban. Isten óvjon meg benneteket attól, hogy valaha azon helyet megpillantsátok, vagy annak rettegtetéseit erezhessétek. Bűnös, én nem akarom neked ezen helyet prédikálni, inkább arra akarlak téged kényszeríteni: Fuss, és mentsd meg magadat attól! Óh, bűnös, hogyha meghalsz, akkor többé már nem lehet menekülni: akkor biztosan el vagy veszve. Óh, még most, míg itt ezen imádkozás földjén időzöl, kérlek tégedet, gondolj végórádra! „Nem emlékezett meg az ő utolsó idejéről azért leszálla csudálatos képen.” (JerSir.1,9) Ne engedd, hogy rólad is ugyanazon nyilatkozat tétethessék. Gondold meg! Gondold meg! Talán utolsó figyelmeztetés ez, amelyet te folyton hallani fogsz. Talán már nem engedtetik meg néked, hogy ismét egy imaházba menj. Talán most míg itt ülsz, üt életed utolsó órája és azután ‒ azután már nem lesz figyelmeztetés számodra, mivel a megbékélés és a megmentetés reád nézve egész lehetetlenné fog válni.
Lélek, kérlek tégedet a megfeszített Krisztus előtt, akire figyelmedet akarom terelni; Aki hiszen ő benne, az kárhozatra nem megyen, hanem általment a halálból az életre, és örök élete vagyon annak” (Jn.10,28;3,16-17;36. v.) Miképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképpen fel kell magasztaltatni az Emberfiának. És ma ebben az alakban áll lelki szemeid előtt. Bűnös, tekints az ő sebeire, nézz az ő tövissel koronázott fejére. Tekintsd meg a kezében és lábaiban lévő szegeket. Eltudod-é őt képzelni? Hallod, hogyan kiált fel: „Miért hagytál el engemet?” Halld a másik nyilatkozatát is: „Elvégeztetett minden! Elvégeztetett! A megváltás elvégeztetett! És most hirdettetik néked ezen szabad megváltatás egy egész ingyen való megváltatás, ingyen kegyelemből. Higgy az Úr Jézus Krisztusban és idvezülsz. Bízz ő benne, úgy a jövendő harag nem fog reád hatást gyakorolni; hanem ezen jövendölésnek dicsősége fog rajtad beteljesedni, bármilyen nagyok volnának is azok, óh, vajha közületek ma, csak egy is, az ő elkövetett sok bűneivel az ő Urában és Megváltójában bízna, és hogyha az megtörténik, akkor nem kell kíváncsian tapogatni, hogy mi fog azután jönni, hanem nyugodtan leülhettek és mondhatjátok „Jöjjön bármi is; az én lelkem az örökkévalóság kőszikláján nyugszik, nem fél a gonosztól, nem fél a zivatartól, dacol minden fájdalmakkal. „Jövel hamar! igen jövel. Uram Jézus”. Ámen!

Ez Istennek panasza Efraimra vonatkozólag. Nem csekély jele az Ő jóságának, hogy annyira leereszkedik tévelygő teremtéseinek útba igazítására; nagy bizonyítéka az Ő kegyelmes érzületének, hogy kegyelmes orcáját aláfordítja a földi dolgok megfigyelésére. Isten tehetné, hogy ha akarná, hogy magát sötétséggel, mint egy öltözettel körülvenné; Ő a csillagokat karjaira helyezhetné, mint valami karperecet, és a napot nyakába helyezhetné, mint egy gyémánt ékszert. Ő lakhatna egész egyedül, messze, messze e világ felett, fent a hetedik égben, és nyugodt, egész néma közönyösséggel tekinthetne földi teremtményeinek minden munkájokra. Cselekedhetne úgy, mint ahogy a pogányok az ő Jupiterjük felől vélekednek, folytonosan csendességben ülve, olykor-olykor rettentő fejével intve, hogy a magasabb lények az ő akarata szerint mozogjanak, de ezen földnek kicsiny dolgairól egész elfelejtkezhetne, mint olyanokról, melyeket Ő figyelemre sem méltat. Teljesen saját lényétől elfoglaltatva, egyedül és visszavonulva élve. Én pedig mint egy, az ő teremtései közül, felállhatnék éjjel egy hegy ormára, merengve szemlélve a csendes csillagokat, mondhatnám: „Ti Istennek szemei vagytok, de én reám alá nem tekintetek; a ti világosságtok az ő mindenhatóságának ajándéka, de ragyogástok nem az ő hozzám való szeretetének mosolya. Isten a hatalmas teremtő, elfelejtkezett én rólam. Én a teremtés óceániában egy megvettetett csepp vagyok, a lények erdejében egy megszáradt falevél, egy parány a lét hegyében. Ő engemet nem ismer; egyedül vagyok, egyedül, teljesen?egyedül!” De az nem úgy van, szerelmeseim. A mi Istenünk egész másforma természetű. Ő megfigyel mindegyikőnket. Nincs egy veréb, vagy egy féreg sem, mely előtte ismeretes nem volna. Nincs olyan ember, kire szemei ne néznének. Legtitkosabb cselekedeteink is előtte ismeretesek. Bármit cselekedjünk, hordjunk, vagy szenvedjünk, Isten szeme folyton vigyáz reánk, és szemei vagy tetszőleg nyugosznak rajtunk, mint gyermekein, ‒ vagy pedig szánalommal tekintenek reánk ‒ mivel Ő tőle elfordultunk.
Óh, mily végtelen irgalmú Isten, hogy amidőn az emberiségre alátekint, azt maga elől el nem törli. Szövegünkből látjuk, hogy Ő alátekint az emberekre, mert ezt mondja Eíraimról: „Eleibe írtam az én drága törvényemet, de ők idegen dolognak állították azt.” Lássátok csak, hogy ha ő az embereknek bűnét észreveszi, azokat nem elveti és, magától nem lábaival taszítja el. Nem veti azokat azonnal a pokol torkába; sokkal inkább, alájön a mennyből, hogy teremtéseivel tárgyalásokba bocsátkozzék; törvénykezik azokkal; bizonyos értelemben egy színvonalra állítja azokat magával, megmondja nékik megbántatásait, és jogait érvényesíti. Ó Efraim, én néktek az én törvényemnek nagy dolgait elibetek írtam, de azok te előtted idegen dolgoknak lenni látszottak! Én ma Isten helyébe jövök hozzátok, kedves barátaim, hogy veletek, mint Isten követe tárgyaljak, sokakat közületek egy bűnnel vádolni, azt a lélek ereje által szívetekre helyezni, hogy meg legyetek győzve „a bűnről, az igazságról és az ítéletről.” Azon bűn, mellyel én itt titeket vádolni akarlak, az, mely szövegünkben található, Isten az ő törvényének nagy dolgait elébetek íratta, de azok ti előttetek idegenek voltak. Ezen drága könyv, a biblia az, melyről én e mai napon beszélni óhajtok. Itt van a szövegem ‒ az Isten igéje. Itt van a prédikációimnak főtétele (téma), egy olyan főtétel, mely több ékesszólást követel, mint amennyivel én bírok; egy olyan tárgy ez, melyről egyszerre ezer szónok is beszélhetne; egy hatalmas messze terjedő, megmérhetetlen téma, mely az örökkévalóságon át minden ékesszólást igénybe vehetne, és mégis kimeríthetetlen lenne.
A bibliára vonatkozólag ma háromfélét akarok mondani, és azok mindegyike szövegemben található: Legelőször annak szerzője, „eleibe írtam;” másodszor annak tárgyai, az Isten törvényének nagy dolgai; és harmadszor, az azzal való elbánás, a legtöbb embereknél idegen dolognak állíttatok az.
Legelőször is hát e könyvre vonatkozók, ki annak a szerzője. Szövegünk világosan kimondja, hogy Isten. „Eleibe írtam az én drága törvényemet. Itt van a bibliám, ki írta azt? Felnyitom és úgy találom, hogy az több Írásokból áll. Az első öt könyvét egy ember írta, kit Mózesnek hívtak. Tovább lapozgatom és találok más írókat. Ezek azt mutatják fel, hogy a biblia különféle emberek által íratott meg. Ott találom Dávidot, azután Salamont. Itt Mikeást olvasom, majd Ámóst, másutt Hóseást. Hogyha tovább megyek az újtestámentom könnyebb könyveihez, ott látom Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost, Pált, Pétert, Jakabot és másokat; de hogyha beteszem ezen könyvet, megkérdezem mintegy magamat, hogy ki ennek szerzője? Magoknak tulajdoníthatják-e ezen férfiak a szerzői jogot? Ők-é összeállítói ezen terjedelmes könyvnek? Megoszthatják-e magok között azon tiszteletet, hogy ezen munkát közösen ők végezték? A mi szent vallomásunk így felel: Nem! Ezen könyv az élő Isten írása: minden betű egy hatalmas kéz által íratott; annak minden szava szent ajakról hangzott el, annak minden mondata a Szentlélektől diktáltatott. Habár Mózes az ő történeteit az ő tüzes tollával írta, de Isten vezette ezen tollat. Lehetséges, hogy Dávid maga illette az ő hárfáját, és az ő ujjai alól kedves, hangzatos zsoltárok áradtak, de Isten vezette az ő kezeit, az ő arany-hárfájának élő húrjain. Lehetséges, hogy Salamon zengedezte az énekek énekét, vagy hogy a bölcsesség szavait ő mondotta ki, de Isten kormányozta az ő ajakait, és Ő tette a prédikátort bölccsé a szólásban. Hogy ha a dörgő Náhumot olvasom, hogyan szárasztja meg a tengert és folyóvizeket az Úr hatalmával, vagy Habakukot, ki a
Káldeusok jövetelét rettenetesen rajzolja; ha Malakiást olvasom, ki szerint a föld, mint egy kemence égni fog; hogy ha a János szelíd leveleihez jövök, melyek a szeretetről beszélnek, vagy pedig Péter merev, tüzes részeihez, melyek a megemésztő tűzről szólnak, mely megemészti Istennek ellenségeit; hogyha Júdás leveléhez fordulok, mely átkot kiált Isten ellenségeire; mindenütt Istent hallom beszélni. Ez Istennek hangja, nem embereké. Ez igék Istennek igéi, az örökkévalónak igéi, a láthatatlannak, a mindenhatónak, a menny és föld árának. A biblia Isten könyve, és ha én azt látom, mintha egy hangot hallanék, mely abból szól és mondja: „Én Istennek könyve vagyok: Ember olvass engemet. Én Istennek írása vagyok: nyisd fel leveleimet, mert én Isten által írattattam; olvass engemet, mert ő az én szerzőm, és őt érezhetően és világosan láthatod mindenütt.” „Eleibe írtam az én drága törvényemet.” Honnan tudod azt, hogy Isten írta ezen könyvet? Éppen az, amit most előttetek bebizonyítani akarok. Ha akarnám, ezt a legmeggyőzőbb alapon is tehetném, mert vannak elég bizonyítékok, hogy ha e mai napon a ti időtöket igénybe akarnám venni, hogy azokat elibetek adjam; de én olyasmit most nem akarok elővenni. Mondhatnám néktek, hogy ennek iránya, nagyszerűsége, minden halandó írásán felül emelkedik, hogy minden költő, ki csak valaha élt, összes munkájokkal, ha azokat egyitenék, olyan magasztos költészetet és olyan hatalmas beszédet nem szolgáltathatnának, mint amilyet a szent írásban találunk. Hivatkozhatnék arra, hogy azon tárgyak, melyekkel ez foglalkozik, az emberi fogalmon kívül esnek, hogy az ember a szentháromság nagy tanát az istenségben soha meg nem találhatta volna; az ember magától semmit sem mondhatott volna a világegyetem teremtéséről, és soha nem lehetett volna feltalálója az isteni gondviselés magasztos eszméjének, hogy minden dolgok egy legfőbb lény akarata szerint rendeztettek, és együttesen jót eszközölnek. Beszélhetnék a biblia nyíltságáról, mivel íróinak hibáit nyíltan elbeszéli, az ő egységéről, mivel soha magának ellent nem mond, kitűnő egyszerűségéről, hogy mindenek olvashatják. Még száznál több dolgot említhetnék, melyek határozottan azt bizonyítják, hogy ezen könyv Istentől származott. De én nem azért jöttem ide, hogy azt bebizonyítsam. Én egy keresztyén prédikátor vagyok, ti pedig keresztyének vagytok, vagy legalább is azt állítjátok, hogy azok vagytok. Így tehát nem szükséges hogy a keresztyén prédikátor a hitetlenek ellenvetéseit elősorolja, hogy azokat megcáfolhassa. Ez a világnak legnagyobb balgatagsága. A szegény hitetlenek! Magok sem ismerik ellenvetéseiket, míg mi meg nem mondjuk nékik, azután pedig megreparálják megromlott fegyverüket, hogy azzal az igazság pajzsa felé lőjenek. Balgatagság a pokolnak eme tűzfészkét előhozni, még akkor is, hogyha jól elkészülve vagyunk annak eloltására. Engedjétek, hogy a világi emberek tévelygéseit más világi emberek tanulmányozzák, mi pedig ne legyünk az ő igazságtalanságaik terjesztői. Igaz, hogy vannak olyan prédikátorok, kiknek kevés az anyaguk és ilyesmire szükségük van, hogy ezáltal anyagukat megszaporíthassák, de Isten választott embereinek ilyesmire nincs szükségök; ők Istentől taníttattak és Isten ellátja őket anyaggal, beszéddel és azzal, hogy befolyást gyakorolhassanak.
Talán van itt mostan valaki, ki hit nélkül jött, az ész embere, egy szabad gondolkozású. Ő vele nincsen semmi dolgom. Kinyilvánítom, hogy én itten nem úgy állok, mint valakivel ellenkező, vitatkozó, hanem, mint azon dolgok prédikátora, melyeket ismerek és tapasztalok. De én is voltam ő hozzá hasonló. Volt az én életemben is egy olyan gonosz óra, amikor hitem horgonyát eldobtam, bizodalmam kötelét szétvágtam, igen messze voltam már a jelenés révpartjától. Hajómat engedtem a szelektől hajtani, és az értelemnek mondottam: „Légy az én kormányzóm,” és agyamnak: „Légy az én evezőm,” így az én merész és balgatag utamra indultam. Istennek legyen hála, ez már mind elmúlt; de azért elbeszélem annak rövid történetét. Az egy gyors evezés volt a szabad gondolkozás viharos óceánján. Eveztem tovább, és a tovább haladásban az ég elkezdett meghomályosodni; de ezen hiányt kipótolni, fénylett a víz” ragyogó dísszel. Láttam szikrákat felszállani, melyek nékem tetszettek és gondoltam: Hogy ha ez a szabad gondolkozás, akkor ez valami boldogító. Gondolataim drága köveknek lenni látszottak, és mindkét kezemmel csillagokat hintettem szét; de csakhamar ezután ezen dicső szikrák helyett gonosz ördögöket láttam, vadakat és retteneteseket a vízből felemelkedni, és midőn tovább siettem, csattogtatták felém az ő fogaikat, és morogtak reám; megragadták hajóm elülső részét, és magokkal hurcoltak tovább, mialatt én örültem a gyors haladásnak. De ugyanakkor megborzadtam a rettentő gyorsaságtól, mellyel az én régi hiteim határköve mellett elragadtattam. Midőn iszonyú sebességgel tovább siettem, elkezdtem saját létem felett kételkedni; kételkedtem még abban is, hogy vajon létezik-e egy világ, és hogy vajon én magam is létezek-e. Egész legszélső határáig mentem a hitetlenség kietlen országának. Alásüllyedtem a hitnélküliség tengerének fenekére. Mindenben kételkedtem, de éppen itt volt, hol az ördög maga rontotta meg összes munkáit, mert éppen a kételynek túlságos volta bizonyította be annak hiábavalóságát. Éppen, mikor magamat ezen tengernek fenekén találtam, jött hozzám egy hang, mely ezt mondotta: „És vajon igaz lehet ezen kétely?” Ezen gondolatnál fölébredtem. A halál álmából felébredtem és felkeltem, mely Isten az én bizonyságom, az én lelkemet kárhozatba döntötte volna, és testemet is tönkre tette volna, hogyha fel nem ébredtem volna Mikor felébredtem kezébe vette a hit a fegyvert, és azon pillanattól soha nem kételkedtem többé. A hit visszaevezett velem, kiáltotta: „El vele, el vele!” Horgonyomat a Golgotára vetettem ki, és felemeltem szemeimet Istenhez; most itt vagyok élve és kívül a poklon. Azért beszéltem, azt a mit tudok. Én ezen veszélyes utazást megtettem, és biztos földre jutottam. Ismét hitetlenné kellene-é lennem? Soha többé! Megpróbáltam azt, melyet először édesnek, azután pedig nagyon keserűnek tapasztaltam lenni. Most erősebben állok, mint valaha, Isten evangyéliumához ragaszkodva, úgy állok mint erős és mozdíthatatlan sziklán, és a pokol összes ellenvetéseit mintegy kihívom, hogy engem attól eltántorítsanak: „Mert tudom kiben hiszek és bizonyos vagyok benne, hogy az én ő nála letett kincsemet megtarthatja ama napra” De ma nincs szükség bármit bizonyítgatnom. Ti keresztyéneknek valljátok magatokat, különben nem is volnátok itt. Vallomástok lehet hazugság is, amit állítotok, lehet éppen az ellentéte is, amik tulajdonképpen vagytok, de mindazáltal azt föltételezem felőletek, miszerint mindnyájan elhiszitek, hogy ez Istennek igéje. Egy vagy két gondolatot óhajtok afelől nyilvánítani. „Eleibe írtam az én drága törvényemet.” Legelőször is kedves barátaim, álljatok meg csendben és csudáljátok ezen könyvnek tekintélyét. Ez nem valami közönséges könyv. Ebben nem a Görögország bölcseinek nyilatkozatai, nem az elmúlt idők bölcseinek tudományai vannak felmutatva. Hogyha ezen igék emberektől írattak volna, úgy elvethetnénk azokat, de ezen mély komolyságot, teljes gondolatot tartsuk erősen, hogy ezen könyv Isten könyve, és hogy ez Isten szavait tartalmazza. Tekintsük meg ennek keltét, ez a mennynek hegyein kelt. Ha a részeket olvasom, drága tartalmuknak találom és telve vannak azok ismeretlen titkokkal. Hogyha a jövendölésekhez fordulok, úgy a tudománynak csudája tárul elém, melyre soha az emberek közül senki nem gondolt! Óh, könyvek könyve! És hogyha te az én Istenemtől írattál, úgy meghajtom magamat előtted. Te magas tekintéllyel teljes könyv, te, a menny királyának felhívása vagy; távol legyen tőlem, hogy értelmemet arra használnám, hogy valami módon ellened szólhassak. Értelem! A te dolgod kitalálni, amit ezen könyv gondol; nem azt bizonyítgatni, amit ezen könyvnek mondani kellene. Jöjj értelmem, ülj le, és hallgass, mert ezen szavak Isten szavai. Nem tudom, hogyan magyarázgassam tovább ezen gondolatot. Vajha mindenkor arra gondolnátok, hogy ezen biblia tényleg és valóban Istentől íratott! Vajha a mennynek titkos kamarájába bebocsáttatnátok, vajha ottan láthatnátok, hogyan vezette Isten maga a tollat, ezen könyvnek megírásánál, úgy határozottan sokra becsülnétek ezt. Az éppen oly határozottan Isten kézírása, mintha csak láttátok volna annak írását. Ezen biblia a teljes hatalmi tökéletességnek a könyve, ez egy eredeti könyv, mert Isten írta. Reszkessetek, reszkessetek, hogy ezt valaha közületek valaki megutálja, figyeljétek meg ennek tekintélyét, mert ez Istennek igéje.
Továbbá figyeljétek meg a biblia igazságosságát. Hogyha én írtam volna azt, akkor csak rövid ideig tarthatott volna, hogy a bírálgatók egész serege meggyőzte volna az ő veszedelmes írásaikkal; hogyha én írtam volna, úgy nem hiányoztak volna az olyan emberek, kik azt azonnal és talán nem is jogtalanul, darabokra tépték volna. De ez Isten igéje, jöjjetek, vizsgáljátok át ezt, ti bírálgatók, és lássátok, hogy fedezhettek-é fel valami hiányt; vizsgáljátok meg ezt Mózes elsőső könyvétől János jelenések könyvéig, hogy találhattok-é csak egy tévedést is. Ez egy tiszta arany, melyben semmiféle földi vegyülék nincs. És egy tiszta folt nélküli csillag, egy folt nélküli nap, sötétség nélküli világosság, halványság nélküli hold. Ó biblia! Semmi más könyvről nem lehet mondani hogy tökéletes; de te rólad állíthatjuk, hogy minden bölcsesség benned összpontosul, minden balgatagság és tévedés nélkül. Te vagy azon bíró, ki a versengésnek véget vet, kivel szemben az éles elme és okosság semmit nem használ, te vagy azon könyv, melyet semmi tévedés nem szennyez, tiszta, vegyülék nélküli, tökéletes igazság. Miért? Mert Isten írta azt. Ah? Ne vádoljátok Istent tévedéssel, ne mondjátok, hogy az ő könyve nem olyan, amilyennek lenni kellene. Hallottam haszontalan emberek nyilatkozatait, kik a bibliát óhajtanák megváltoztatni, sőt még (pirulva kell ezt kimondanom) prédikátorokat is hallottam az igét megváltoztatni, mivel félelmesek voltak azzal szemben. Talán hallottatok már olyan embert, aki hirdette: „A ki hisz és megkeresztelkedik idvezül; akik pedig nem hiszen” ‒ mit mond a biblia? „elkárhozik.” De az ő szerintük nem elég illedelmes; azért mondják „az megítéltetik.” Uraim! mondjátok ki Isten igéjét szabadon és bátran, nekünk nincs szükségünk a ti változtatástokra. Hallottam már bizonyos egyéneket imában ezt hangoztatni: „Igyekezzetek a ti hivatalotokat és üdvösségteket megerősíteni”‒ a helyett: „Igyekezzetek a ti hivatalotokat és választástokat megerősíteni.” Kár, hogy ezek régen, nagyon régen nem éltek, hogy Istent taníthatták volna, hogyan kell ezt írni. Ó határtalan arcátlanság! Mérték nélküli látszat! Megkísérleni a Mindentudónak diktálni, az Egyedül bölcset tanítani, és az öröktől fogva élőt tanácsolni. Csudálatos, hogy vannak emberek, kik a Joákim zsebkését használják, hogy azzal Isten igéjének egyes részeit kivágják, mivel azok nékik nem ízlenek. Óh ti, kiknek a szentírás egyes részei elhordozhatatlanok, higgyétek el, hogy ízléstek megromlott, és hogy Isten nem sokat ád a ti véleményeitekre. A ti gáncsoskodástok éppen alap ahhoz, hogy Isten ezt írta, mivel hogy Ő nem volt arra kötelezhető, hogy ezt előttetek kellemessé tegye, azért nincs igazságtok ezt a ti óhajotok szerint valónak követelni. Isten az írta, a mit ti nem szenvedhettek; Ő az igazságot írta. Hajoljunk meg az előtt tiszteletteljesen, mert ezt Isten adta. Ez tiszta igazság. Ezen forrásból „az életnek vize származik,” a melyben semmi más alkatrész nincsen, ezen napból származnak a fény tiszta sugarai, a sötétség vegyülete nélkül. Áldott biblia; te egész igazság vagy.
Mindazáltal, mielőtt ezen pontot elhagynánk álljunk meg még egyszer, és fontoljuk meg Istennek irgalmasságát, mely abban nyilvánul, hogy Ő nekünk egy bibliát írott. Ah! Ő minket hagyhatott volna e nélkül, hogy sötét utainkon tapogassunk, mint a vakok tapogatva keresik a kőfalat; Ő engedhette volna hogy értelmünk által vezettetve tévelyegjünk, mint egyedüli vezetővel. Emlékszem egy bölcs történetére, aki határozottan azt állította, hogy az értelem világossága minden tekintetben kielégítő. Egy este egy barátjának házánál volt, aki egy keresztyén prédikátor volt, ahol ő ezen állítását szintén kinyilvánította. Mikor a házból távozott, barátja akart a lépcsőn lámpással világítani, de ő így szólt: „Nem, a természet világossága elegendő, a holdnak fénye kielégítő.” De mi történt? A hold éppen egy sötét felleg alá jutott, és ennek következtében ő a lépcsőn leesett. „Ah, H. úr!” ‒ mondá a prédikátor egy kis világosság felülről jó lett volna.” Tegyük fel, hogy a természet világosságát elegendőnek tartanánk mi is, mindazáltal sokkal jobban cselekednénk, hogy ha egy kis felülről jött világosságot is óhajtanánk, mert akkor bizonyosak lehetnénk abban, hogy jó állapotban vagyunk. Sokkal jobb két világosság, mint egy. A teremtés világossága egy fényes világosság. Istent a csillagokban láthatjuk, az ő neve aranybetűkkel van felírva az éjszaka homlokára; az Ő dicsőségét az Óceán habjaiban felfedezhetitek, igen, az erdőnek fáiban is, de sokkal jobb két könyvben olvasni, mint egyben. Itten még világosabban látjátok ezt kinyilatkozva lenni, mert ezen könyvet ő maga írta, és ennek értelméhez a kulcsot is megadta, ha a Szentlélek bennetek lakik. Ah, szerelmeseim, adjunk hálát Istennek ezen bibliáért, szeressük azt, és tartsuk drágábbnak az aranynál, még pedig a sok tiszta aranynál.
De még egyet akarok mondani, mielőtt a második részhez átmennék. Hogy ha ez Istennek igéje, mi fog közületek némelyekből lenni, kik ezen könyvet hónapok óta nem olvasták. „Hónapok óta!? Én azt évek óta nem olvastam.” ‒ Igen, sőt sokan közületek azt még soha nem olvasták. ‒ Sokan nagyon udvariasan bánnak a bibliával. Van nekik egy kis zsebbibliájok, szépen bekötött, erre egy szép fehér zsebkendőt tesznek, úgy viszik az istentisztelet helyére; hogy ha haza mennek, szépen belehelyezik azt a ládába jövő vasárnap reggelig, akkor egy kis időre ismét kikerül onnan és megy az imaházba, ez az egész idő, amikor a szegény biblia friss levegőre jön. Ilyen bánásmódban részeltetitek ezen mennyei követet. Elég por van némelyikőtök bibliáján, hogy arra ujjaitokkal ezen szót reá írhassátok: „kárhozat. Vannak sokan köztetek, kik bibliájukat rég, rég, nagyon rég idő óta ki sem nyitották. S mit gondoltok? Éles, de igaz szavakat mondok néktek. Mit fog Isten végül mondani? Ha előtte meg fogsz állani, mondani fogja: „Olvastad-é az én bibliámat?” „Nem.” Írtam neked egy levelet: az irgalmasság levelét, olvastad azt?” „Nem.” „Lázadó! Küldöttem néked egy levelet, mely által magamhoz akartalak hívni, olvastad-é valaha?” „Uram. én a pecsétet soha fel nem törtem, azt megtartottam zárva.” „Nyomorult!” -mondja Isten, akkor megérdemled a poklot, hogy én neked egy szeretetteljes levelet írtam, és te még csak a pecsétet sem akartad feltörni; most mit tegyek veled?” Óh, bárcsak közületek ez senkivel meg nem történne! Legyetek biblia olvasók; legyetek biblia vizsgálók és kutatók!
Második részünk ama tárgyakkal foglalkozik, melyekről a biblia szól. A szöveg szavai így hangzanak: „Eleibe írtam az én drága törvényemet.” A biblia nagy dolgokról szól, és csakis nagy dolgokról. Semmi sincs ezen bibliában, amely kevéssé volna fontos. Minden versnek mély értelme van, és hogy ha azt még fel nem foghattuk, de reményeljük, hogy azt megtehetjük. Láttatok már múmiát? Mely vászon szalagokkal körültekerve volt. Hasonló ehhez Istennek könyve a biblia, ez egy rettentő nagy tekercs, fehér vászonból, mely az igazság szövőjén szövetett meg; le kell ezt fejtegetnetek tekercsről tekercsre, mígnem annak valódi értelmét és jelentőségét megérteni tanuljátok; és hogy ha hiszitek, hogy ezen jelentőségnek egy részét megtaláltátok, úgy csak folytatnotok kell a munkát a fejtegetésben, és az egész örökkévalóságban találtok ezen csudálatos könyvtekercsben mit fejtegetni. Mindazáltal csak nagy dolgok vannak a bibliában. Hadd nevezzem meg és osszam be ezt röviden. Legelőször is, ezen bibliában minden dolgok nagyok; de másodszor, némely dolgok a legnagyobbak mindenek között.
A bibliában minden dolgok nagyok. Némelyek gondolják, hogy az nem tesz semmit, hogy milyen tanokat hisz valaki; az lényegtelen, hogy melyik gyülekezethez tartozik, minden vallás felekezetek egyenlőek. Nos, én nagyon ellene vagyok a vakbuzgalomnak, és soha nem hízelgek néki, sem nem dicsérem azt; de van még más egyéb is, amit nagyon gyűlölök, és az a tág szívűség, mely azt állítaná, hogy mindnyájan egyenlőek vagyunk. Én hiszem, hogy egyes emberek bármely egyházakban megmentethetnek. De mikor ezt mondom, gondoljátok, hogy azzal mindnyájan egyenlő fokon állanak? Mindnyájan egyenlő igazságosak? Egyik felekezet mondja, hogy a gyermek keresztség helyes, egy másik pedig, hogy az helytelen és téves, mégis azt mondanátok-é, hogy mindeniknek igaza van? Én azt nem értem. Egyik mondja, hogy Isten szereti az ő népét, és nem is fog megszűnni azt szeretni, egy másik mondja, hogy Ő az övéit nem szerette, míg azok Őt nem szerették, és hogy ő azokat gyakran szereti, azután pedig megszűnik szeretni és eltaszítja. Egyik azt tanítja, hogy mi a szabados kegyelem által tartatunk meg, a másik azt mondja, hogy nem úgy, hanem a szabad akarat által, és mégis hiszitek, hogy mindkettőnek igaza van? Lehet-é mindegyiknek igaza, ha egyik igent, a másik meg nemet mond? Egy olyan szemüveget kell szereznem, mely által képes legyek egy és ugyanazon pillanatban előre és hátra tekinteni, hogy ezt beláthassam. Kedveseim, az nem lehet, hogy mindegyiknek igaza legyen. De némelyek mondják, hogy lényegtelen az ő különféle véleményök. Ezen szöveg mondja: „Eleibe írtam az én drága törvényemet.” Semmi nincs Isten igéjében, ami nem drága és fontos. Tette-é már valaki közületek, hogy leüljön és megvizsgálja, megfontolja, melyik a legtisztább vallás? Talán mondjátok: „mi nem vettük magunknak azt a fáradságot. Mi csak oda mentünk, a hova éppen apánk, ősanyánk is ment.” Azt gondoltam, hogy értelmes emberek vagytok, és nem mentek oda, ahova más emberek vonzanak benneteket, hanem oda, ahova önmagatok vágyat és vonzalmat éreztek. Én szeretem szüléimet minden emberek felett, és azon gondolat, hogy ők valamit igaznak tartanak, alkalmat ád nékem arra, hogy elfogadjam, hogy az helyes dolog, de én őket nem követtem, én egy másik felekezethez tartozom, és hálákat adok Istennek, hogy ezt tehetem. Isten adott nékem értelmet és én használni akarom azt, és hogy ha néktek is van értelmetek, úgy használjátok azt. Ne mondjátok, hogy attól semmi sem függ. Nagyon is sok függ attól; amit Isten a bibliába helyezett, az mind nagy fontosságú: Ő semmit nem írott, ami fontos nem volna. Bármi legyen is az, bizonyos értékkel bír. Fontoljatok meg hát minden kérdést, vizsgáljátok meg azt Isten igéje mellett. Nem félek azt, amit e könyv alapján prédikálok, vizsgálat alá bocsátani. Adjatok nékem egy szabad földet, semmi más kedvezményt, csak ezen könyvet; hogy ha valamit ez ellen szólok, azt jövő vasárnap visszaveszem. Itt állok vagy esek. Vizsgáljátok és lássátok, de ne mondjátok: „Attól nem függ semmi.” Ha Isten valamit mond, annak mindig fontosnak kell lenni.
De míg Isten igéjében minden dolog fontos, mindazáltal nem mind egyenlő fontosságú. Vannak bizonyos alapigazságok, melyeket hinni kell, különben senki nem fog megtartatni. Ha akarjátok tudni, mit kell hinnetek, hogy megtartassatok, úgy Isten törvényének nagy dolgait ezen könyvben találjátok, azokat mind itt találhatjátok. Egy alkalommal mondotta egy öreg barátom: „Ah! Ön prédikálja a három nagy fő dolgokat, és Isten meg fogja Önt áldani mindenkor.” Kérdeztem, „Melyek azok?”
Ő erre azt felelte: „Romlottság, megváltás és újjászületés.” Ezek tartalmazzák a valódi theologia magvát és lényét. Romlottság. A romlottság és kárhozat az eset által mindnyájunkra kiáradott, midőn Ádám vetkezett, mindnyájan elveszve lettünk, és saját vétkeink által is a kárhozatra méltókká lettünk; mindnyájan a romlásban vagyunk, a mi bűnös gonosz szívünk és akaratunk következtében; és mindnyájan a kárhozatba jutunk, ha a kegyelem meg nem ment bennünket. Megváltatás a második. Megváltattunk Krisztus vére által, mint az ártatlan bárány vére által; megmentetve az ő hatalma által; szabaddá téve az Ő érdeme által; megváltatva az Ő ereje által. Harmadik az újjászületés. Hogy ha bűnbocsánatot óhajtunk, újjá kell siettetnünk; mert senki a megváltatásban nem részesülhet, hogy ha újonnan nem született. Lehet olyan jó, amilyen akar; véleménye szerint szolgálhat Istennek amennyire csak néki tetszik; hogy ha újjá nincs születtetve és új szíve, új élete nincs, még mindig a kárhozatban van. ‒ Ezen három magában foglalja az egész megváltási tervet. Hiszem, hogy a kálvinizmus öt pontjában egy jobb összeállítás található! ‒ Elválasztás Isten előre tudása alapján, természeti romlottsága és bűnös volta az embernek, kiváltképpen való megváltatás a Krisztus vére által, valódi elhívatás a léleknek ereje által, és a kegyelmi állapotban végig megmaradás Istennek ereje által. Ezeket mindet hinni kell, hogy valaki üdvözüljön; de nem óhajtanék egy olyan hitvallomást írni, mint az athanáziusi, mely így kezdődik: „A ki idvezülni akar, mindenek felett, a katolikus hittel kell bírni.” Hogy ha ennyire jutnék, akkor meg kellene állnom, mert nem tudnám, hogy tovább mit írjak. Én az általános és üdvözítő hitnek a bibliát tartom, az egész bibliát, és semmit csak a bibliát. Nem az én dolgom, hogy hitvallomásokat készítsek; de kérlek segítsetek, hogy a szent írást tudakozzátok, mert ez az életnek igéje. Isten mondja: „Eleibe írtam az én drága törvényemet.” Kételkedsz abban, hogy ez drága? Gondolod-é, hogy ez nem méltó a te figyelmedre? Gondolkozz egy pillanatig afelett: Hol állsz te most? Egy keskeny földnyelven állsz két mérhetetlen tenger között egy coll széles idő, egyetlen pillanat a mennybe vihet tégedet, vagy a pokolba taszíthat. ‒ Emlékszem, hogy egy alkalommal a tenger partján állottam egy földnyelven, ‒ és arra nem is gondoltam, hogy jön a dagály, vagy áradat. De az folyton közeledett mindkét oldalról, én pedig gondolatokba mélyedve ott állottam; mígnem végre a legnagyobb küzdelmekkel juthattam a partra, mert a habok közém és a part közzé nyomultak. Ti és én, minden nap egy keskeny földnyelven állunk, és közeleg felénk egy hullám; nézzétek mily közel van lábaitokhoz és nézzétek, egy másik követi azt minden tikkenésén az órának: „Szívünk, mint kifeszített dob veri a sírhoz való gyászindulót.” Utazunk ez élet minden pillanatában lefelé, a sír ürege felé. Ezen könyv mondja nékem, hogy ha megtérve vagyok egy öröm és szeretettel teljes menny várakozik rám, hogy halálom pillanatában engem befogadjon; ez azt mondja, hogy angyali szárnyak lesznek kiterjesztve, és én erős Kérubim szárnyukon hordoztatva felszállok túl a csillagokon, Isten trónjához, hogy mindenkor az Urnái lehessek.
Óh, az én szemeimből könnyek fakadnak, szívem eltágul az én testemben, és agyam szédülni kezd eme gondolatnál:
Jeruzsálem, te szép a mennybe fent, Óh bár laknálak én!
Szívem eped, utánad ide lent,
Mikor leszel enyém?
Fel, fel szállók te hozzád Hitemnek szárnyain Hegyen, völgyön, bokron át A test korlátain.
Óh, azon kedves betekintés a fellegeken túl; élő zöldbe öltözött kedves virágok és a gyönyörnek árja. Nem-é nagy és drága dolgok ezek? De másik oldalon szegény, újra nem született lélek, a biblia mondja, hogy ha te elveszel, úgy örökre el vagy veszve; a biblia mondja neked, hogy ha Krisztus és Isten nélkül halsz meg, nincs semmi remény reád nézve, mint azon rettenetes tudat, hogy te egy olyan helyre jutsz, hol a reménynek semmi sugara nem lesz, hol lángoló betűkkel felírva olvashatod: „Ismertétek kötelességteket, de nem tettétek;” mondja néktek, hogy ti az Ő orcája elöl el fogtok űzetni? eme szavakkal: „Távozzatok el tőlem, álnokságnak cselekedői.” Nem fontos dolgok-é ezek? Igen, kedves hallgatóim! Amilyen bizonyosan a menny kívánatos, a pokol pedig rettenetes, az idő rövid, az örökkévalóság végtelen, a lélek becses és méltó arra, hogy a fájdalmakat kerüljük és a mennyországot keressük, Isten örökkévaló, és igéje igaz, épp oly igazak és bizonyosak azon dolgok, amelyekre okvetlen figyelnetek kell.
Végül még azon bánásmóddal óhajtunk foglalkozni, melyben a biblia ezen a világon részesül. Valami idegennek állíttatik. Mit jelent az? A bibliát mint valami idegent, úgy tekintik? Először is ez azt jelenti, hogy az sokak előtt egész ismeretlen, mert azt
éppen nem olvassák. Emlékszem, hogy egy alkalommal a Dávid és Góliát történetét olvastam fel, és valaki a jelenlévők közül, ki már az öregek sorába tartozott, nékem azt mondotta: „Milyen érdekes történet! És ezen könyvben van az?” És emlékszem egy emberre, ki egy alkalommal hozzám jött azon óhajjal, hogy négy szem közt szeretne velem beszélni. Midőn vele az ő lelke üdvéről szóltam, elbeszélte, hogy ő milyen nyugtalan, néki óhaja volna Istennek szolgálni, de egy más törvényt talál az Ő tagjaiban. A Rómabeliekhez írott levél egy részét nyitottam fel néki és felolvastam: „Mert nem cselekszem a jót, melyet akarok, hanem a gonoszt, melyet nem akarok.” Erre ő így felelt: „A bibliában van az? Azt én nem tudtam.” Nem dorgáltam, mivel addig nem érdeklődött ő a biblia felől, de azon csudálkozom, hogy vannak olyan emberek, akik az olyan ismeretes igékről semmit sem tudnak. Óh, ti sokkal többet tudtok üzleti könyveitekből, mint abból, amit Isten írott, sokan egy regényt kezdetétől végéig elolvasnak, és mit nyertetek, mikor kész lettetek vele? Egy habbal teli szájat. De a bibliát nem olvashatjátok, ezen magvas, maradandó, szilárd és tápláló eledel használat nélkül marad a feledékenység ládájába zárva; még azok, amit emberek írnak, még akármilyen múló és csekély értékűek is, mohón elfogyasztatnak. „Eleibe írtam az én drága törvényemet, de ők idegen dolognak állították azt.” Soha nem olvastátok. Én előhozom ellenetek azon általános vádat. Talán mondjátok, hogy ezzel csak nem kellene nékem titeket vádolni. Én azt mindig jobbnak tartom, ha túl rossz véleményben vagyok felőletek, mintha túl jóban. Én vádollak titeket azzal, hogy ti bibliátokat nem olvassátok. Többen közületek azt még soha át nem olvasták. Én tudom, hogy azt mondom, amit a ti szívetek, mint teljes igazságot elismerni kénytelen. Ti nem vagytok biblia olvasók. Mondjátok, hogy van bibliátok odahaza: talán olyan pogánynak tartanálak benneteket, kiknek bibliátok nem volna? De mikor olvastatok abban legutóbb? Tudjátok-é hogy a szemüveg, melyet elvesztettetek három évvel ezelőtt, nem abban van-é? Sokan bibliájok levelét rég idő óta meg sem fordították, és így mondhatja Isten rólok: „Eleikbé írtam az én drága törvényemet, de ők idegen dolognak állították azt.”
De vannak olyanok is, akik a bibliát olvassák, mindazáltal azt mondják: olyan borzasztó száraz ez. Amaz ifjú ott túlról mondja, az nagyon „unalmas”, ezen kiejtést használja ő. Ő mondja:”Anyám mondotta nékem, hogy ha nagyvárosba mégy, olvass minden nap egy részt a bibliádból. Az ő óhajára én megígértem, akartam is megtenni. De bár meg ne ígértem volna néki. Tegnap és tegnap előtt nem olvastam belőle. Olyan sok dolgunk volt. Nem változtathattam rajta.” Te nem szereted a bibliát, nem úgy van-é? „Nem, hiszen nincsen benne semmi érdekes.” Ah, én ezt mindjárt gondoltam. Volt egy idő, amikor abban én sem láttam semmit. Tudod miért? A vakok nem láthatnak, nem igaz-é? De mikor a Szentlélek a hályogot megérinti, az lehull, és amikor a szemgyógyító irt rá keni, akkor becsessé és kedvessé válik a biblia. Eszembe jut egy prédikátor, ki egy öreg úri nőt meglátogatott, és akart néki néhány drága ígéretet adni Isten igéjéből. Midőn a bibliát felnyitotta a nyomtatás széliben látott egy D betűt, és kérdezte hogy mit jelent az. Az azt jelenti, hogy „Drága”. Tovább vizsgálva ismét egy M-et és egy B-t talált kérdezte: Hát ezek a betűk mint jelentenek? Felelet ez volt: Azok azt jelentik: „Megpróbálva és Bebizonyulva; mert én azokat megpróbáltam és bebizonyulni tapasztaltam.” Hogyha Isten igéjét megpróbáljátok és tapasztaljátok, hogyha az lelketeknek drágává lesz, akkor keresztyénekké lesztek; De azoknak, kik a bibliát megvetik, nincsen sem részök sem örökségök e dologban.” Ha az néktek száraz, úgy végül szárazon a pokolba juttok. Hogyha jobbnak nem tartjátok azt, mint rendes és szükséges táplálékot, akkor nincs remény hozzátok, mert hiányzik nálatok a keresztyénség legnagyobb bizonyítéka.
Ah! Ah! A legrosszabb még most jön. Vannak emberek, kik a bibliát gyűlölik, és megvetik. Van-é itten egy olyan, ki azokhoz tartozik? Némelyek közületek mondják, mikor ide jönnek: „Menjünk és hallgassuk meg, hogy mit mondhat nekünk a prédikátor.” Ez az, mit ő néktek mondani akar: „A hitetlenek a pokolba jutnak, és mindazok, kik Isten igéjéről elfelejtkeznek.” És ezt ő ismételve akarja tudtotokra adni: „Tudjátok meg, hogy az utolsó időben lesznek csúfolók, akik az ő saját gonosz kívánságok szerint járnak.” De még több, ő ma néktek azt is mondja, hogyha megmentve lenni akartok, megmentetéstöket ezen könyvben találhatjátok. Azért ne gyűlöljétek és ne vessétek meg a bibliát, hanem tudakozzátok azt, olvassátok és jöjjetek hozzá. Biztos lehetsz benne te csúfoló, hogy a te nevetésed az igazságon nem változtathat, hogy a te fajtalan vicceléseid, a te elkerülhetetlen sorsodat meg nem változtathatja. Habár a te megkeményedett helyzetedben a halállal frigyet kötöttél, és a pokollal egy szerződést aláírtál ‒ a gyors igazságszolgáltatás hamar utolérhet és a bosszúállás leteríthet téged. Hiába gúnyolódsz és csúfolódsz, mivel az örök igazságok hatalmasabbak, mint a te bölcselkedéseid, vagy harapós nyilatkozataid. Azok ezen szent könyv kijelentett igazságai közül, csak egyetlen szót sem képesek megváltoztatni. Óh, miért perlekedsz a te legjobb barátoddal, és miért viselkedsz oly rosszul a te egyetlen menhelyeddel szemben? De még a csúfolok részére is van remény. Remény van a Megváltó vérében. Remény az Atya irgalmasságában. Remény a Szentlélek mindenható erejében.
Még néhány szó és kész vagyok. Bölcsész barátom gondolja, hogy helyén van az, ha én a népeket biblia olvasására buzdítom, de az ő gondolata szerint nagyon sok bölcsesség létezik, amely épp úgy érdekesebb, mint szinte tartalom teljesebb és épületesebb, mint a theologia. Nagyon érdeklődöm az ön véleménye iránt uram. Ugyan mely bölcsességre gondol ön itten kiváltképpen? Arra a bölcseletre, mely a rovarokat egymástól megkülönbözteti, és a lepkéket osztályozza? „Nem”, mondja ő, „határozottan nem.” Arra a bölcseletre, mely a köveket régiségökre nézve rendezheti, és nekünk a föld rétegeit feltárja? „Nem, korán sem.” Hát melyik bölcsesség az? ,,Óh, hát minden tudomány jobb a biblia tudományánál!” Úgy uram, az az ön véleménye, és ön azért beszél úgy, mert távol van Istentől. De a Jézus Krisztusra vonatkozó tudomány, minden tudományok között a legjobb. Azért senki a bibliától el ne forduljon, mert az nem a tudomány és bölcsesség könyve. Az az. Akartok csillagvizsgálást tanulni. Itt van; ez a könyv beszél néktek az igazság napjáról és Bethlenem csillagáról. Akartok a növényvilágról valamit tudni? Itt van, beszél ez néktek a leghíresebb növényekről” ‒ a völgynek liliomáról és Sáronnak rózsájáról. Akartok föld és ásványismeretet tanulni? Itt tanulhatjátok, mert olvashattok az üdv kősziklájáról, és azon fehér kövecskéről, mit nem tud senki, csak aki azt elveszi (Jel.2,17). Akartok történelmet tanulmányozni? Ő található az emberi nemzet legrégibb történeteiben. Legyen bármilyen tudományotok, jöjjetek és hajoljatok meg azon könyv előtt, melyben bölcsességteket megtalálhatjátok. Jöjjetek, és igyatok az ismeretnek és bölcsességnek ezen forrásából, és úgy fogjátok találni, hogy az ő bölcsessége üdvösségtekre fog szolgálni. Bölcsek és balgatagok, gyermekek és férfiak, fehér hajú öregek, ifjak és lányok ‒ mindnyájatokhoz szólok, törvénykezem veletek és kérlek titeket, becsüljétek bibliátokat, tudakozzátok azt, mert néktek úgy tetszik, hogy örök élet van abban és azok, a melyek Krisztusról tanúskodnak.
A biblia egy ihletett könyv, amelyhez hasonló könyv nem létezik, vajha minden keresztyén meggyőződne afelől. Egy tudós ember G. M. alkalmilag egy asztali társaságban többek között eme megjegyzést hallotta a bibliára vonatkozólag: „Mai napság aligha találtatnék tudós ember, ki a biblia ihletettségét hinné.” Abban a pillanatban felemelkedett ő helyéről és így szólt bátran az előkelő társasághoz: „Én részemről hiszem azt!” Tovább egy hang sem szólt a biblia ellen. Ne vonakodjunk a hitetlenekkel szemben alkalmilag mi sem kinyilvánítani, hogy: „Én részemről hiszem, hogy a biblia Istentől ihlettetett könyv!”
Mi hisszük, hogy a bibliának minden szava Istentől ihlettetett. Péter apostol határozottan kinyilvánítja, hogy: „Nem emberek akaratából származott, régen a prófétáknak prófétálások, hanem a Szentlélektől indíttatván szóltak az Istennek szent emberei.” „Óh” mondja valaki, „a szavakra nem kell nagy súlyt fektetni, hanem az értelemre.” Igen, de hiszen éppen úgy áll a dolog, mint a midőn egy balgatag a tojásra vonatkozólag így szólt; „A héja annak jelentéktelen és semmit sem használ, hanem a bent lévő tartalom, az a csirkének az életmagva.” Ekkor fogta és mind összetörte a tojást, ezzel aztán megsemmisítette a benne rejlő életet is. Mi küzdünk a bibliának minden egyes szaváért, és hisszük annak szó szerinti, sőt betű szerinti ihletettségében, és hisszük, hogy éppen ebben rejlik annak ihletettsége. Hogy ha valaki annak szavait elvehetné tőlünk, akkor az értelme önmagától tönkre menne.
Még a szavak hangzására is nagy figyelmet kell fordítanunk. Jóllehet, hogy az igék értelmét kell nekünk kikutatnunk; de attól eltekintve, törekednünk kell arra, hogy a szavak hangzását is figyelembe vegyük, melyekben az ígéretek vagy parancsolatok kijelentve lettek. Figyeld meg pontosan a szavakat, mert habár vannak is bírálók, akik azt balgatagságnak tartják, ha valaki a szavak hangzására is súlyt akar fektetni, én mindazáltal teljesen hiszem, hogy mi vagy egy szó szerinti ihletettséget, vagy pedig semmit sem hiszünk. Ha valaki mondja neked: „Annak az értelme, amit néked atyád mond, egészen helyes, de a szavak pontos megfigyelésével nem kell törődnöd”; úgy határozottan ezt válaszolod: „Igen, de én szeretem és óhajtom azt szóról-szóra megfigyelni, amit atyám mond, hogy azt pontosan tudhassam.” Törvényes okiratoknál, vagy végrendeleteknél is pontosan és komolyan megfigyelendő minden szó. Ottan nem arra van a figyelem terelve, hogy az okiratnak általában mi az értelme, hanem minden szónak egyezni kell. Istennek igéje, amint az Ő tőle származott, oly tökéletes volt, hogy minden betű, melybe az értelem öltöztetett, tökéletes volt.
Istennek igéje a mi otthonunk. Midőn egy alkalommal egy hatalmas bükkfa alatt ültem, élvezettel tekintettem fel annak hatalmas nagy alakjára, és vizsgáló tekintettel kezdettem annak sajátságait fontolgatni, melyek ezen fát más fák felett kitüntetik. Csudáivá szemléltem ezen óriási bükkfát, de mégis azt kellett magamban mondanom, hogy én ezen gyönyörű nagy fát félannyira sem becsülhetem, mint ama kis mókus teheti, melyet annak egyik ágáról a másikra szökdösni láttam. Éreztem, hogy azt a hatalmas fát igen sokra becsüli, mivel annak valamely hasadékában van az ő otthona. Az ágak oltalmul szolgáltak neki, a fa makkjai eledelt adtak számára, ő a fáról táplálkozik. Ezen fa az ő egész világa, játszó és tornázó helye, élés kamarája, otthona, igen, ez néki minden. Nagyon hasznos volna részünkre, hogy ha a kis mókushoz hasonlóan mi az Isten igéjében otthonosak volnánk, és mi teljesen abban és abból élnénk. Kiszámíthatatlan hasznot nyernénk abból, hogy ha azt eledelünkké, orvosságunkká, kincsünkké, gyakorló terünkké, nyugvó helyünkké, és örömünkké tehetnénk. A Szentlélek segítsen meg bennünket hogy ezt tehessük és Istennek igéjét tegye nékünk becsessé és drágává!
Végezek. Menjünk haza, és gyakoroljuk magunkat abban, amit hallottunk. Hallottam egy asszonyról, aki midőn kérdezték, hogy mit tartott meg a prédikációból, így felelt: „Én már nem tudok abból semmit, csak arra emlékszem, hogy a hamis mértékről szólt, és mikor hazamentem, a vékámat megégettem.” Ha ti is el nem felejtitek, menjetek haza és égessétek el a ti vékátokat. Hogyha haza üzentek, azért hogy a bibliátokat olvassátok, akkor eleget mondottam. És adja Isten az ő végtelen irgalmából, hogy amikor bibliátokat olvassátok, a ti szívetekben az igazság napjának fénye szíveteket bevilágítsa az örökké állandó Lélek ereje által; akkor a bibliát a ti hasznotokra és lelketek üdvére olvashatjátok. Ámen.
Adjátok a szent bibliát kezembe, Ez ád vigaszt a gond és baj között,
Nincs vész mely égi szent fényét elfödje
Mióta Jézus értünk földre jött.
A bibliának hadd ragyogjon fénye
A szűk kapun át miket Ő vezet,
Az Úr iránt ragad szent tiszteletre, ígéret, törvény és a szeretet.
Adjátok a szent bibliát kezembe A fáradt vándort az enyhíti meg; Valódi ír ez, bármilyen sebekre,
Ez szüntet kint, ez gyógyít beteget.
Adjátok a szent bibliát kezembe, Abban találom Jézus életét
Ki érettem adá magát keresztre, S aki legyőzte lelkem ellenét.
Adjátok a szent bibliát kezembe
Mely megmutatja a legjobb
Atyát Ki engem bűnöst méltat kegyelemre, És értem adja egyszülött Fiát.
Adjátok a szent bibliát kezembe.
Hadd szívjam annak balzsam dús szavát. Ah, hadd fakasszon ez öröm könnyekre, S hálára az én Istenem iránt.
A bibliának hadd ragyogjon fénye
A szűk kapun át minket ő vezet.
Az Úr iránt ragad szent tiszteletre ígéret, törvény és a szeretet.

Barátaim, hogy ha megkezdettetek az Úrban bízni, úgy bízzatok benne szilárdan és teljesen! Hitetek hassa át egész élteteket. Bízzatok az Úrban, nem csak a lelki dolgokban; hanem bízzatok benne mindenkor ez időre és az örökkévalóságra nézve, test és lélekre nézve. Az Úr hordozni akar és tud mindent, amit a hívő reá rakni bír. A legnagyobb terhek is könnyűek az ő hatalmának, és a legsötétebb titkok is világosak az ő bölcsessége előtt! Bízz Istenben teljesen! Támaszkodj Ő reá és pedig szilárdan, igen, minden terheiddel.
A jövőt biztosan hagyhatod az Úrra, ki mindenkor él és soha nem változik. A múlt pedig Megváltód kezeiben van, és azokért soha el nem kárhozhatsz, mert az Úr minden álnokságodat eltörlötte, és a tengernek mélységes örvényébe temette. Higgy e pillanatokban a te jelenlegi jogaidban. Te meg vagy mentve. Hogy ha az Úr Jézusban hiszel, úgy által mentél a halálból az életre és meg vagy mentve. A rabszolgaság idejében egy úri nő rabszolgáját egy angol hajó fedélzetére vitte, és mondá a kapitánynak: „Azt hiszem hogyha én és rabszolgám Angolországba érünk, szabadok leszünk!” „Asszonyom”, mondá a kapitány, „önök már most szabadok. Azon pillanatban midőn egy angol hajó fedélzetére jő valaki, azonnal szabadsága van.” Midőn a rabszolga nő ezt megértette soha többé el nem hagyta a hajót. Nem a szabadság reménysége tette őt olyan bátorrá, hanem a tényleges szabadság. E szerint ne csak úgy reményeljétek az örök életet, hanem aki hiszen Ő benne, annak már örök élete vagyon. Vegyétek ezt, mint szilárd tényt, mely a szentírásban határozottan kinyilváníttatik és örvendezzetek, e szerint. Ne aggódjatok afelett, és ne kételkedjetek legkevésbé sem, hanem higgyétek azt és ugrándozzatok örömötökben.
Óhajtanám, hogy hallgatóim ha az Úr Jézusban hisznek, egy örök üdvben hinnének. Ne elégedj meg azon képzelettel, hogy te ujjá születést nyertél, mely ki fog halni, egy mennyei életet, melynek vége fog lenni, egy megbocsátást, mely vissza fog vonatni. Az Úr Jézus örök életet ád juhainak. Azért ne nyugodj, míg az Ő juhává nem leltél. Hogy ha pedig az élet örök, akkor hogy követhetné azt a halál? Légy határozottan megmentett az örökkévalóságra, van egy élő és örökké megmaradandó mag; ne hagyd magadat kielégíteni egy ideiglenes megváltozással, egy olyan természetű kegyelemmel, mely csak azért virágzik, hogy elhervadjon. Te megkezded az utazást a kegyelem vonatán ‒ válts jegyet az egész örökké valóságra. Nékem nem az a feladatom, hogy neked csak ideiglenes megmentetést hirdessek, az evangyéliom így hangzik: „A ki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” Higgy az Úrban hogy ő tégedet megoltalmazhat a legnagyobb kísértetek között is, és lenni fog a te hited szerint. Higgy az Úr Jézusba az örök életre!
Óh, vajha az Úrban bízhatnál e jelenkori élet minden szenvedéseiben! E világon nyomorúságod lesz; tanuld meg a hit által, hogy azok mind javadra szolgálnak, és úgy vesd alá magadat az Úr akaratának. Tekintsd meg a juhot mikor megnyíratik! Ha egész csendesen viselkedik, úgy az olló nem vágja meg, de ha zúgolódik, vagy csak mozog is, könnyen vágást kaphat. Add magad az Úr kezébe úgy a szenvedés fullánkja elvétetett. Akaratosság és békétlenség sokkal több fájdalmat okoznak nekünk, mint a nyomorúságok. Higgy Uradban teljesen, hogy az Ő akarata sokkal jobb, mint a tiéd és így ne csak alája vesd annak magadat, hanem örülj is néki.
Tulajdonképpen a legjobb hit egy mindennapi hit, mely kenyérrel, vízzel, ruházattal, gyermekekkel, állatokkal, házbérrel, minden házi szükséggel, sőt még az idővel is foglalkozik. A hit akkor növekedik legjobban, hogyha sok éveken át az Úrban bízik, a beteg feleségre, a szenvedő gyermekre, az alább szálló üzletre, a meg nem tért barátra és más egyéb ilyenekre vonatkozólag.
Kedves hallgató, legyünk ebben egyek, hogy ne arra törekedjünk, hogy naggyá lehessünk, hanem a szentségre törekedjünk buzgóan. Bízzunk ebben, Urunk segítségében, akié vagyunk és akinek szolgálunk. Épen úgy bízhatunk Urunkban, a mi mindennapi dolgainkban, mint a mi üdvünkre vonatkozólag. Bízzunk benne, szántóföldünkre, szőlőnkre, tehenünkre, mint komoly lelki ügyünkre vonatkozólag. Jehova a mi házunknak és családunknak Istene, az Úr Jézus „testvérünkké” lett, és a Szentlélek a mi vigasztalónk minden háborúságainkban és fájdalmainkban. Nem távol való Istenünk van nekünk. Ő meghallgat és könyörül rajtunk, segít a szükségben hű Istenünk. Bízzunk Ő benne folyton és szilárdan. Hogy ha eddig reszketve állottunk volna kint, a hitetlenség világában, úgy segítsen a Szentlélek most, azon nagy és döntő lépést megtenni, és egyszer s mindenkorra így nyilatkozni: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!

Kedves barátaim, ma reggel az én feladatom, titeket azon helyre vezetni, hol Jeremiás Istenben való bizodalmát bebizonyította. Amennyiben látja, hogy az dolga reménytelen, és tudja, hogy emberek ő érette semmit nem tehetnek, azonnal Istenhez folyamodik, ki a mennyet és földet teremtette, és így kiált fel: „Előtted nincs semmi lehetetlen.” Szövegemet háromféle módon akarom használni, hogy: 1. az evangyélistákat felbátorítsam; 2. a keresőket felindítsam, és 3. a hívőket vigasztaljam.
És ki az evangyélista? Minden férfi és nő, aki megkóstolta hogy az Úr jó és kegyelmes, kellene, hogy evangyélista legyén. Mindnyájan, kivétel nélkül, hogy ha újjászülettek egy élő reménységre, az Úr Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által kellene hogy mindeneknek mondják, mit kell cselekedniük, hogy üdvözüljenek. Egész seregünkben nem kellene lenni néma nyelvnek; nem kellene az egész munkaföldön dologtalan munkásnak találtatni, hanem mindenkinek, legyen az férfi vagy nő, az ő mértéke szerint tenni kellene valamit, az Úr Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak ismerete terjesztésére. És itten kedves testvérem, a Krisztusban, barátom és munkatársam, ebben van a te bátorításod, hogy a munka Istené, és a te eredményed annak kezében van, ki a mennyet és a földet teremtette. Engedjétek, hogy emlékezetetekben a teremtés régi történetét felfrissítsem, és gondolom, hogy olyan fényt nyertek munkátokra, mely abban titeket egész felbátorít.
Gondoljatok először arra, hogy a világ semmiből teremtetett. Talán gyakran mondod: .,Az én feladatom nagyon nehéz, mert olyan emberekkel van dolgom, kikben semmi reményteljest nem látok. A viharral szemben egy olyan lelkiismerettel küzdök, mint a gránitkő, és az nem indul meg, dörgöm a törvény igéit, de aholt és érzéktelen szív nem mozdul, beszélek Krisztus szeretetéről, de a szemek nem nedvesednek; reá mutatok a pokolra, de a félelemnek semmi nyomai nem mutatkoznak, és a mennyországra, de nem gyúl a szívben szent lelkesedés! Semmi sincs az emberekben, mely munkámban felbátorítana, lelkesítene és kész volnék munkámmal felhagyni.” Testvérem jöjj vissza velem a világ teremtéséhez. Miből teremtette Isten a világot? Volt valami anyag a kezénél, melyből a földet csinálta? Mit mond az írás? Nem-e semmiből teremtette azt? Te még soha azon gondolatot semmi komolyan nem méregetted. A szem azt nem láthatja, betekinthet az űrbe, de már az űr magában valami. Kitekintünk és fel a kék
égboltozatra, ha nem is tudjuk, hogy mi az, de a szem a semmire nem tekinthet, különben megvakulna. A semmi olyan dolog, melyet az értelem fel nem foghat, és mégis ezen rettenetes semmi az, melyből Isten a napot, holdat, csillagokat és mindazt ami van, teremtette. Hogyha a teremtés előtt beszélt volna, nem lelt volna ottan semmi hang, amely néki feleletet adott volna; ha kiáltott volna, nem lett volna visszhang, hogy a kiáltást visszaadja. A semmi volt mindenfelé mindazáltal Ő szólt és megtörtént, ő parancsolt és előállott minden! A bűnös hasonló helyzetben van. Mondod, hogy semmi sincs a bűnös emberben. Nos úgy hely van ott egy új teremtésnek. Mivel a szív mostan puszta és üres, így hely van ott az örök Istennek, hogy jöjjön és hatalmas karjával új szívet és új lelket teremtsen és kegyeimét oda árassza, ahol az előtt semmi nem volt. Hogyha te megtéríthetted volna a bűnösöket, úgy a te cselekményed épen csak olyan reménytelen lett volna, minthogyha a semmiből új világot teremthettél volna; de mivel nem te vagy, hanem a te Istened, aki cselekszik mindeneket, így vigasztalhatod magadat azon gondolattal, hogy az, ki ezen egész csudálatra méltó földet teremtette és akinek semmi sem volt előtte, amivel kezdhetett volna életet, gyümölcsöt, reményt, hitet és szeretetet adhat, oda is, ahol semmi nincs mennyei, amely alapul szolgálhatna néki: Örvendj ennek!
De azt mondod nékem, hogy néked nincs aki segítsen, és nagy nehéz feladatodban gyámolítson. „Ah uram,” mondja valaki,” hogy ha egylet volna mögöttem, vagy ha legalább csak egy pár meleg szívű barátom volna, kik velem összeköttetésben volnának és valami bátorítással szolgálnának, de egyedül kell kimennem, senki sincs velem. Felállok és prédikálok egy olyan faluban, hol minden hideg és érzéketlen, hol még prédikátorom is azt mondja, hogy én nagyon elhamarkodott, túl bátor fiatalember vagyok, kinek sokkal jobb volna száját befogni. A világra tekintek, az gyűlöl engemet, a gyülekezethez fordulok és lenéz engemet. Oly lelkesült vagyok a gyülekezetért és oly rajongó a világért. Mit tehetek? Egyedül vagyok és nincs segítőm! Testvér, midőn Isten a világot teremtette, ‒ és ugyanazon Isten veled ‒ egyedül volt. Kitől kérdett valamit, vagy ki volt néki tanácsosa? Mikor a fellegeket megmérte és a földnek fundamentomát letette, ki tanította őt a nehézség törvényére? Kicsoda mérte meg fonttal a hegyeket és mérőserpenyővel a halmokat? Nem ő egyedül? Nem volt egy angyali társaság, mely néki tanácsadóul szolgálhatott volna, mert még azokat is ő teremtette. Nem volt Arkangyal, ki meghajolva a Magasságos előtt, tanácsát ajánlotta volna fel néki; mert az arkangyal is egy teremtés. Midőn a teremtés be volt végezve, akkor örvendezhettek már a Kérubimok és Sérafimok, de segíteni a teremtés munkájánál nem tudtak. Tekintsd meg és mondd meg, melyik csillagot állította elő egy Angyal? A földnek melyik pontja egy arkangyalnak teremtése? Tekints fel az égre vagy le a mélységbe, hol láthatod valamely kéznek a munkáját Isten kezén kívül? Ő egyedüli tevékenységében teremtette a teljességet a végtelen semmiből, a semmiből hívott elő mindent és önmagából vett ő mindent, anyagot és a módot, hogy mi és hogyan legyen. Az ő udvarának nem szükséges távolról való támogatás, mert önmagából meríti az erőt, mely szükséges. Vessed az Úrra a te terhedet, hogyha egyedül vagy, mert egyedül csak ő vele van a legjobb társalgásod. Hogyha a mennyei seregek véled volnának, mi volnál a te Istened nélkül? Hogyha az egész gyülekezet mögötted állana. „rettenetes, mint a zászlós tábor”, tönkre menésed bizonyos volna, hogyha minden szentek és angyalok földön-mennyen egyesülnének, hogy törekvéseinkben támogassanak, mindaz által, hogy ha Istened veled nem volna, hasztalan munkálkodnál és hiába költenéd erődet. De ő vele énekelheted, habár minden emberek elhagynak is: „A mennyen és a földön
Ellent nem állhatnak.
A mit Ő mond, hogy legyen, Meg kell lenni annak.”
Tehát ne nyugtalanítson az, hogy egyedül vagy. „Ah, ah Uram Isten, íme te teremtetted a mennyet és a földet, a te nagy hatalmaddal és a kiterjesztett karoddal és semmi nincs tőled elrejtve.”
De te így felelsz nékem: „Az én aggodalmam nem annyira abban rejlik, hogy egyedül vagyok, mint azon szomorú tényben, miszerint én saját gyengeségemet és képességben való sok hiányaimat ezen kiváltképpen való nagy feladathoz nagyon erezem. Vasárnap iskolai működésemből, mikor visszajövök, így kell szólnom: „Kicsoda hiszen az én prédikálásomnak? És az Úrnak karjakiknek jelenik meg? Nékem úgy tetszik, mintha egy sziklát szántanék, egy sziklát, mely olyan kemény, hogy a szántó vasat eltompítja? Semmi benyomást nem tudok gyakorolni. Hiába vágom a levegő eget, úgy tetszik nékem, mintha csak a vízbe csapkodnék, félek, hogy a kellő adománnyal nem bírok és azon kegyelemmel sem, melyet bírnom kellene. Jaj nékem, mert tisztátalan ajakú ember vagyok. Nem vagyok alkalmas ezen munkára, hanem mint Jónás, szeretnék Társisba szökni, hogy az Úr megbízatását ne kellene a Ninivebelieknek elvinni.” Igen, testvérem, de jöjj csak, tereld vissza gondolataidat ismét a teremtésre. Az örök Istennek a teremtésnél nem vala szüksége semmi szerszámra. Milyen szerszámokat használt Isten, mikor e mennyet és földet teremtette? Ha a kovács munkáját végezi, szüksége van kalapácsra és üllőre, melyik üllőn kovácsolta Isten ezen földnek izzó anyagját, mikor azt formálta és annak a jelenlegi alakot megalkotá. Tudom, hogy a művész éles szerszámot használ, melyet egész erejével kell kezelnie, midőn a szépség liniáit bevési: de mikor Isten ezen szép képet készítette ‒ menny és föld gyönyörű tájait ‒ milyen szerszámot használt ő ottan? Hol olvassátok, hogy valami eszköz lett volna a kezében? Az ácsnak megvan a gyaluja, kalapácsa és fejszéje; mely gyalut, kalapácsot és bárdot használt a Mindenható? Volt-e valami az ő hatalmas kezén kívül? Nem-é az ő ujjai formálták a mennyet, és kezei a napot, holdat? Látod tehát, hogy ha Isten minden szerszám nélkül előállíthatta az egész világot, úgy ő egy csekély és erőtelen eszköze által létre hozhatja a bűnösök megtérését. Hogy ha magamra gondolok, úgy tetszik nékem, mintha a Mindenható egy szalmaszálat vett volna kezébe, hogy azzal egy gránát sziklát keresztül fúrjon; mindazáltal tudom, hogyha bár csak egy szalma szál is, ez az ő kezében mégis alkalmassá lehet arra, hogy az egész földgömböt átfúrja és az összes teremtmények rajta függjenek mint egy zsinóron. Tudom, hogy ha Isten csak egy sima követ veszen is a patakból ez, mihelyt Ő a parittyájába teszi, egy Góliátnak a homlokát is átfúrhatja. Ő nem valamely ember által ment meg, sem emberi tudomány, szónokiasság vagy tálentom által. Az Ő ereje, és nem az eszköz erőssége vagy gyengesége; amelyre tekintenünk kell. Kérlek, tekints el önmagadtól. Mi vagy te? Egy gyarló ember, kiben nincs erő! Egy ember, ki asszonytól születtél, tisztátalan származásodra nézve és szentségtelen a te cselekményeidben. Nincs benned semmi, melyért Isten tégedet egy lélek megnyerővé tehetne; de amennyiben te semmi vagy, annál alkalmasabb vagy, hogy Ő általa használatba légy véve. Néki annál nagyobb tisztessége lesz a te gyengeséged által. Kérlek azért, mondjad ezt Pál apostollal: „Nagy örömmel dicsekszem azért az én erőtlenségemmel, hogy a Krisztus ereje bennem megismertessék;” és legyen ez a te éneked: „E kincsünk pedig vagyon erőtelen, cserép edényekben, hogy azon cserép edényekben lakozó erőnek nagysága Istené legyen, és nem magunktól való.” Ah, ah Uram Isten! Íme te teremtetted a mennyet és a földet, a te kiterjesztett karoddal, és semmi sincs tőled elrejtve.” Te csudákat tehetsz a legcsekélyebb eszköz által is.
Még mindig panaszkodásodat hallom, amidőn mondod: „Ah, ah! Én oly keveset tudok mondani, ha szólok csak a szöveget tudom felolvasni és egy pár egyszerű megjegyzést tudok hozzá tenni ‒ igazán és komolyan, de nem hatalmasan. Egy Hall Róbert kikerekített szónokiasságával én nem tudok valamit előadni és a gyakorlott szónoklat magasságára nem tudok felemelkedni. Nem vagyok képes a lelkeket úgy áthatni könnybe merülve és sérafimi buzgalommal, mint Whitfield, Én egyszerűen csak az irgalmas Istenről tudok szólni, és amellett megmaradni.” Nos, és vajon Isten nem-é az ő szavával teremtett csupán mindeneket? Volt-e valami szónokiasság ottan, mikor Isten szólt és meglett? „Legyen világosság, és lett világosság. Észre vehetsz-é itten valami szónokias ékesítést? Nem-é Istennek hatalma az, az üdvösségre azokban, akik hisznek? Nem mondja-é a nagy apostol Pál, hogy emberi bölcs beszéddel nem kell az igét prédikálni, mert különben emberi bölcsességen épülne az emberek hite, hanem isteni erőben kell szólni, hogy isteni erőn alapuljon a hit? Csak folytasd munkádat evangyélista testvérem, csak folytasd Isten igéje hirdetését, mert az olyan ige, mely által Isten erős, a „nagy erősségeknek lerontatásokra.” Az egyedül az ő egyszerű igéje volt minden ékesítés nélkül, mely kezdetben az egész világot teremtette. Mi lehetne magasztosabb egyszerűség, mint ezen ige: „Legyen világosság.” Menj, és szólj, ugyanezen egyszerűségben. „Bűnös higgy az Úr Jézus Krisztusba!” és a te üzeneted a mennyei Isten szava fog lenni, mely nem fog Ő hozzá üresen visszatérni, hanem megcselekszi, amit Ő akar, és szerencsés lészen azoknál, kikhez Ő azt küldi.
De mintha hallanám, hogy egy testvér, valamely szegletből ezt kiáltaná: „Te nem ismered azon városrész sötétségét, ahol én munkálódok. Én sötétségben levő, értelem nélküli tudatlan nép között munkálódom. Nem is reményelhetek ottan gyümölcsöt látni, akármennyit is dolgozom.” Ah testvérem míg úgy beszélsz, addig nem is fogsz látni gyümölcsöt, mert Isten a hitetlen embereknek nem ad nagy dolgokat. De hitednek felbátorítására hadd figyelmeztesselek téged arra, hogy ő azon Isten, ki mennyet és földet teremtette, akibe bizodalmadat helyezheted, és hogy hangzik az a mi régidő óta írva van: „A föld pedig vala ékesség nélküli és puszta, és setétség volt a mélységnek színén.” Hogy milyen vastag volt ezen setétség, nem mondhatom, amaz ősrégi setétség, mely soha a világosság csak egy sugaracskájától sem volt áthatva ama vastag, kétszeres egyiptomi sötétség, mely soha napot vagy holdat nem látott és soha a csillagok fényét nem látta, a mely öröktől fogva volt, ‒ akartam éppen örök sötétségnek nevezni, de semmi nem lehet örök, csak a Mindenhatóság, ‒ csak egy szó lett mondva: „Legyen világosság” és lett világosság. Gondolod-e tehát, hogy a te hallgatóid sötétsége vastagabb volna, mint a folytonosan tartó éj sötétsége? Még hogyha úgy volna is, Isten mindenható, Ő néki csak szólnia kell általad, a ti szavaidat csak maga szavaivá kell tenni, azonnal leesnek a vakság hályogjai a szemekről, és az éjféli sötétséggel körülvett emberek a napnál fényesebb világosságra jutnak. Óhajtanám tudni, hogy hol van a világnak legsötétebb helye, mert oda kellene a hittérítőket legelébb küldeni. Óh, csak hihetnénk Istenért valamit tehetni, és bátorkodnánk a legnehezebb feladatot elvállalni! De ah, mily gyávák vagyunk, szeretjük a jó munkaföldet, óhajtjuk a sokat ígérő kilátásokat. Oda akarunk egy imaházat építeni, ahol azon kilátás van, hogy azt az emberek becsülni fogják, hittérítőt küldünk oda, ahol gondolatunk szerint az ő szavát elfogadják, és ahol az ő nevét mint gonosztevőét elvetik. És ez hitben való cselekmény, és ezt kívánja az evangyéliomi hősiesség? Örvendezzétek fel derekaitokat Krisztus követői, keressétek a nehézségeket és győzzétek le azokat! Hogy ha nagyobbak nem vagytok más embereknél, hogy lehettek az isteni Jézus követői? Ha nem munkálkodhattok, ahol mások kétségbe esnek, hogy lakna a Szent Lélek ti bennetek? Ha bátrak nem vagytok, hol mások gyáván elfutnak, hol van akkor a ti hiteteknek dicső méltósága?
Emez áldás teljes bizonyítékot még tovább vinni. „Igen”, mondja valaki, de azon emberek, kik között én munkálkodok, oly zavartak az ő képzeleteikben; ők a setétséget világosságnak és a világosságot setétségnek tartják, erkölcsi érzetök eltompultak; ha megkísérlem őket tanítani, az ő füleik restek a hallásra, és szíveik aluszékonyságra hajlandó. Azon kívül telve vannak civódással és az igazságnak ellene állanak; sok ellentmondásokat kell tőlök elszenvednem, és az igazságot nem akarják szeretetben elfogadni. Ah, így kérlek téged a teremtés régi történetéhez visszamenni, hogy magadat az által vigasztalhasd. Nem-é az Úrnak Lelke táplálja vala a vizeket, amikor még az egész föld felett nagy sötétség volt? Nem csinált-é rendet a nagy zavarból? Nem gondolsz-é arra, hogy Isten egy bizonyos napon az ég alatt való vizeket az ég felett való vizektől elválasztotta? Tudod-é hogyan hajtotta
össze a vizet az ő rendeltetésök helyére, és a szárazt földnek nevezte, a vizek tömegét pedig tengernek? Milyen nagy zavar lehetett! Azon izzó anyag tömege, mely talán előbb gáz volt, azután pedig folyékony tűz anyagból egy gömbbé alakult, Isten leheletétől meghidegült. És mikor a héja megkeményedett, és a feldühödött vizek habjaikat az Alpok fölé vetették, midőn a szél azokra fuvallott e nagy zivatar, aztán mindent összezavart, midőn a fellegek, a hegyek és tenger, a levegő és minden háborgó elemek összevegyülve voltak, hirtelen csak megjelenik a kék égboltozat, és a fellegek felszállottak az ő helyökre, a tenger pedig alászállott az ágyába. Ő szólt és íme az engedelmes vizek, melyek az ő fehér tajtékzó habjaikat magasra vetették, miként a vad lovaknak szelektől zavartatott serényei ‒ ezek Isten szavára siettek az ő részökre kirendelt helyre, a mélységbe, és ott maradnak, semmi más hatalmasabb zabolával vissza nem tartva, mint egy homok öv által korlátozva. Ekkor ott állt a föld szépen és ragyogván, mert Isten cselekedte ezt, a rendetlenség elvonulván az ő törvénye elöl, a setétség helyet adott a világosságnak, a nagy zűrzavar átváltozott az ő szemei előtt szép renddé. Lásd ezeket, ugyanezen csuda tud történni a te dolgaidban is; csak gondoskodj arról, hogy Istenért és Isten erejében cselekedj mindeneket, mert különben épen úgy parancsolhat egy ember a háborgó tenger habjainak, hogy megcsendesedjenek, mint ahogy te az emberek zavaros képzeleteinek parancsolni tudsz, hogy nyugalmat és békét találjanak Krisztusban. Ő, aki mennyet és földet teremtette, az örök Isten, nehézségeidet elveheti; csak bízz Ő benne, és megcselekszi. „Ah”, mondod, „ők mindnyájan holtak, annyira holtak!” Igen, és nem gondolsz te arra, hogy milyen gazdag életet hoztak létre a vizek ‒ halakat és a madarakat, melyek az ég alatt a levegőben repdesnek; és a föld ‒ igen, ezen rest, sötét föld csúszómászó állatokat és barmokat, mindenféle fajból, előhozott; és hogy formálta Isten végül az embert a földnek porából? Ó ember! Isten könnyen adhat életet az emberek holt, gonosz természetének is; csak Ő reá kell hagynod azokat, úgy a megelevenítő befolyás alá fog jönni, és élni fognak azok.
Lásd milyen szép és dicső mostan ezen föld! Igazán dicsérhették a fényes csillagok Istent ezért, és Istennek fiai méltán örvendeztek afelett! És talán azt gondolod, hogy Isten nem adhatna az embereknek ugyan olyan szép szívet, és nem tudná-ő a szent élet bimbóit és virágait létre hozni a szívben? Gondolod-é hogy nem tudna az Úr Jézus Krisztus az Angyalok által még nagyobb öröm éneket énekeltetni egy olyan lélek felett, ki az ő vérében megmosatott, és egy olyan felett ki fehér ruhába öltöztetett, és akik Istent és a Bárányt örökké magasztalni fogja? És Ő mindezeket általad és általam akarja cselekedni testvérem! Tehát munkálkodjunk, tevékenykedjünk és fárasszuk magunkat, a nehézségeket örömnek tartsuk és a szenvedéseket kicsinységeknek; támaszkodjunk Ő reá, ki az eget és földet teremtette, mert néki nem nehéz semmi. A hitetlenség boldogtalanná tesz tégedet, szolgálatodat utálatossá teszi Isten előtt. A hitetlenség akadályozza Istent abban, hogy tégedet megáldjon. „És nem tehetett ott sok csudákat az ő hitetlenségükért.” „Ha hiheted, mindenek lehetségesek a hívőnek.” És hogy ha úgy cselekszel, mint akik látja azt akik láthatatlan, úgy ezeknél még nagyobb dolgokat is látsz, és Isten a te utadat hasonlóvá teszi a fénylő világossághoz, mely mindig jobban Ténykedik, míg a tökéletes nap elérkezik.
E nagy gyülekezetben kétség nélkül találtatnak olyanok, kik valóban óhajtanak megmentve lenni, de telve vannak kételyekkel, nehézségekkel és különféle kérdésekkel; ennélfogva szólok a félelmes keresőkhöz.
Ketté vágjak-é egy görcsöt egy pillanat alatt? Gondolj arra nyugtalankodó barátom, hogy a te megmentésedre vonatkozó kérdés nem az, hogy vajon magad megmentheted-é magadat, mert erre már egy nemmel megadatott a felelet Isten trónjától. Te azt nem teheted! „A törvény cselekedeteiből egy test sem igazulhat meg.” A kérdés ez: Megmenthet-é Isten tégedet? Hogy ha ezen kérdést felteszed, úgy gondolom, hogy nem sokáig kell várni a feleletre.
Megmenthet-é Isten tégedet? Az a kérdés. Tudom, hogy hitetlenséged először is azon nehézséget súgja neked, hogy a te értelmed megsötétült. „Én nem láthatom Krisztust”, mondja az egyik, én olyan kedélyzavarban vagyok, hogy nem érthetek
,amint óhajtanék; éjtől borítva érzem magamat; olyan vagyok mint a Zebulon és Naftali földe lakói, egy nép, mely a setétségben ült és a halál árnyékának völgyében; nem láthatok semmit, minden homályos körültem, sötét mint az éj.” Igen, de most az a kérdés: Elfordíthatja Isten ezen éjszakát? A felelet ez: Az, aki mondotta: „Legyen világosság”, és lett világosság, azon csudát újból megismételheti.
Egy másik kétely onnan származik, hogy magadat olyan gyengének érezed. „És nem cselekedhetem a mit akarnék. Szeretnék a bűnnel felhagyni, de ismét visszaesek abba. Krisztust akarnám megragadni de nem tehetem.” Ekkor jön azon kérdés; Megteheti-é ezt Isten? Felelet: Az, aki az eget és a földet minden segítség nélkül teremtette, határozottan megmenthet tégedet, hogy ha magadnak nem segíthetsz.
Engedd, hogy arra figyelmeztesselek, miszerint a világnak semmi része nem működött az ő teremtésén. Határozottan bizonyos, hogy egy hegy sem emelte fel az ő fejét, sem pedig egy csillag sem írta elő az ő saját fényútját. Egy virág sem mondhatja felemelt fővel: „kedvességemet én teremtettem,” egy sas sem mondhatja, mikor a levegőt átszeli: én magam adtam magamnak az erős szárnyakat, és az éles látású szemeket:” Isten teremtette mind azokat, és épen úgy te bűnös, ki nyugtalan vagy tehetetlenséged következtében, gondold meg, hogy néki nincs szüksége a te erődre. „A megfáradottnak erőt ád, és akiknek nincs ereje, erejét megsokasítja.” Bízz Istenben, az Úr Jézus Krisztusban, támaszkodj Ő reá, és ő mindent megcselekszik. „Igen”, mondod te ismét, de én oly rettenetes lelki állapotban vagyok, olyan nagy zavar van én bennem; a pokol felnyílott előttem, és a fájdalom az én lelkemet átjárta; szemeimből folyamként ömlik a fájdalom, nem mondhatom, hogy mi van velem. Szívem olyan, mint valami csatatér, mely a lovak patkója által összegázoltatott, nem tudom mi vagyok; nem érthetem magamat sem.” Kérlek, állj meg csak, és felelj nékem. Nem olyan volt-é a világ időknek előtte és nem-e ezen rettenetes zavarból keletkezett minden országoknak szépsége? Nem tehetne-e meg Isten ezt te veled is, és nem adhatna-e neked békességet, mely minden értelemnek felette vagyon? Kérlek, kedves szomorkodó barátom, dacára mindazoknak, bízz Krisztusban, mert ő a zivatart elnémíthatja, megcsendesítheti és a vihart elaltathatja.
Engedd, kedves kereső lélek, hogy arra emlékeztesselek, miszerint nálad több reménység lehet, mint a világ teremtetésénél volt, mert a teremtés előtt semmi nem történt. A terv ugyan megvolt, de semmi anyag nem lett előkészítve, semmi készlet nem gyűjtetett a cél elérésére. Nem olvassuk, hogy Isten egy csomó ködöt összehalmozott volna, melyből aztán a világot alkotta. Nem, ő elkezdette, és el is végezte a munkát minden előzetes készület nélkül, de a te ügyedben már előre történt valami. Krisztus a véres keresztfán elhordozta bűnödet: a sírban meggyőzte a halált; a feltámadásban a sír kötelékét örökre eltépte; a mennybe menetelben a mennyországot minden hívőknek megnyitotta; és az Ő esedezésében imádkozik folyton azokért, kik Ő benne bíznak. Elvégeztetett, gondolj arra, és így könnyebb tégedet megmenteni, mint egy világot teremteni, mert a világra nézve előre semmi nem történt, ott semmi sem volt kész, itt pedig mindenek készek, és ami neked parancsolva van, összefoglalva annyi, hogy jöjj és ülj le egy vendégséghez, amely már feltaláltatott, egy olyan ruhát végy fel, amely már elkészíttetett, és egy olyan edényben megmosakodj, mely már vízzel megtöltetett. Bűnös, mit szólsz ehhez? Akarsz-e az Isten Felkentjében hinni, vagy nem?
Továbbá emlékezzél arra, hogy Isten te benned több dolgokat cselekedett, mint a világ teremtése előtt; Az üresség nem kiáltozta: „Óh Isten teremts engem!” A setétség nem tudott imádkozni: „Óh Uram, adj nékem világosságot.” A zűrzavar nem kiálthatott: „Óh Isten csinálj rendet én bennem!” De lásd csak, mit tett Ő te éretted! Ő megtanított téged így kiáltani: „Teremts bennem tiszta szívet ó Isten és az erős lelket újítsd meg én bennem!” Ő azon esedezésre indított téged: „Világosíts meg engemet Uram, hogy a halál álmába el ne aludjak.” Megtanított így kiáltani: „Tévelygek mint az eltévedt és elveszett juh. Keresd fel a te szolgádat.” Lásd barátom, a fű nem tud harmatért kiáltani, mégis reá száll a harmat, és a midőn te kiáltasz, megtagadná-e Isten tőled, amit Ő tőle kérsz? Nézd meg az erdőket télben, azok nem tudnak zöld levelekért esedezni, mégis megadatik lomb nékik annak idejében; sem a gabona nem esedezhetik a napfényért, mégis megád Isten minden jókat annak idején; és téged, kit az Ő képére és hasonlatosságára teremtett, hagyna kikiáltani, hogy meg ne hallgatna? Hiszen ő maga mondotta: „Élek én, azt mondja az Úr, nem örülök a bűnösnek halálán, hanem hogy a hitetlen megtérjen az ő gonosz útjáról és éljen.
Még egy, és ez a vigasz-teljes gondolat. Istennek hatalmában volt a világot teremteni, vagy nem, amint az néki tetszett. Nem kötötte őt azon munkához semmi ígéret, semmiféle szövetség nem tette azt szükségessé, hogy az ő karjait kiterjessze. Bűnös, az Úr nincs kötelezve arra, hogy téged megmentsen, kivéve az ő saját ígéretét, és ezen ígéret így hangzik: „Valaki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.” Ő nem teheti azt, hogy a megmentetést tőled megtagadja, hogy ha Őt segítségül hívod, Az Ő szövetsége kötelezi Őt arra hogy irgalmas legyen azok iránt, kik bűneiket beismerik és megbánják. Ő irgalmas és igaz, hogy megbocsássa minden bűneinket és megtisztítson bennünket minden hamisságtól.” Tehát ez egy olyan dolog, mely sokkal világosabb fényben ragyog, mint a még meg nem teremtett világnak állapota; és midőn Ő szabad akarata, minden ígéret vagy szövetség nélkül a földet azzá tette, ami, úgy ő biztosan megment tégedet, amikor azt meg is ígérte, hogy ha az Úr Jézusban hiszel.
És még egyet. Az bizonyos, hogy Isten magát tebenned jobban megdicsőítheti, mint a világ teremtésében. A világ teremtésében megdicsőítette az ő bölcsességét, és kinyilvánította hatalmát, de irgalmasságát nem nyilváníthatta. Nem tehetett irgalmasságot a vizekkel, hegyekkel, barmokkal és madarakkal, mert azok nem vétkeztek. De itt, a te helyzetedben van hely, ahol Isten minden tulajdonságait alkalmazhatja, az ő igazságát, hűségét, jóságát, hatalmát, kegyelmét, szeretetét. A te ügyed nagyon reményteljes, mivel reád nézve reménytelen; ott van hely Isten részére, mivel saját részedre biztosan nincsen hely. Te semmit sem tehetsz; reád nézve a szükség legnagyobb, és azért van Isten legközelebb. Mit adnék én ma reggel azért, hogy ha egy könnyekkel telt szemet, magától el, a Krisztusra irányíthatnék! Tudom, hogy milyen balgatagok vagyunk mindnyájan, hogy mindenkor a test és vérre nézünk. Bűnös, irányítsd tekintetedet a keresztre, melyen a Megváltó elvérezett. Bízd Ő reá magadat. Ő, aki nélkül semmi nem teremtetett, valami teremtetett, meghalt éretted Ő, ki kezdetben Istennél volt, és Isten volt, aki a te megmentésedet eszközli. Bízzál Ő benne, és a munka megtörtént. Támaszkodj Ő reá, úgy lelked ma a biztonság országába vitetik, és által mégy a halálból az életre.
Akarok néktek egy kis történetet elbeszélni, melyből láthatjátok, hogy milyen balgatagok vagyunk, ha magunkban bízunk. Hallottam, hogy nem régen egy Ausztráliába utazó hajó egy rettenetes vihar következtében sérülést kapott, arra egy iszonyú orkán által megragadtatott. Véletlenül éppen egy olyan úr volt a fedélzeten, aki nagyon ideges volt, és akinek fecsegő nyelve és fontos arcvonása alkalmas volt arra, hogy az összes utasokat megfélemlítse. Midőn a zivatar kitört, a kapitány feléje közeledett azon illetőnek, mivel a kapitány tudta, hogy milyen nagy baj van. Az úr így szólította meg a kapitányt: „Mily iszonyú zivatar, félek, hogy tönkre megyünk, mivel hallom, hogy a sérülés jelentékeny.” „Nos,” ‒ mondá a kapitány, „mivel úgy látszik, hogy tudja azt, és a többiek nem is tudják, úgy sokkal jobban tenne, ha nem is mondaná nekik, hogy az én embereimet ne kedvetlenítenék el. Talán Ön, mivel egy igen komoly állapotban vagyunk, becses segítségét kölcsönözné nékünk, akkor még lehetséges, hogy megmenekednénk. Lenne olyan kedves, hogy ide állana, és ezen kötelet erősen tartaná? Kérem el ne bocsássa ezt, hanem húzza, ahogy csak tudja, míg azt nem mondom, hogy bocsássa el.” Az ember összeszorította a fogát, megvetette a lábát és húzta a kötelet több óra hosszáig. A vihar elmúlt; a hajó biztonságba jutott ,és barátunk a kötelet elbocsátotta. Várta aztán, hogy majd az egész utazó közönség nevében, egy küldöttség fogja fölkeresni és a köszönetet nyilvánítani, de azok semmit sem tudtak az ő érdeméről. Gondolta, hogy legalább is gyűjtést rendeznek, hogy néki egy darab ezüst érmet vegyenek és ajándékozzanak annak elismeréséül, amit cselekedett, azért merészkedett arra vonatkozólag mindenfelé megjegyzéseket tenni, hogy ő a hála kifejezésére érdemes volna, nagy bosszúságára aztán végül hallotta a kapitányt nyilatkozni következőleg: „Mit gondol ön, talán azt hiszi, hogy a hajót megmentette? Csak azért adtam a kötelet megtartani az ön kezébe, mivelhogy másképp utunkban volt, mivel sok kellemetlenséget okozott, mielőtt azon úton nyugalomhoz hoztam.” Figyeljétek meg azt, ma is vannak olyanok, kik olyan sokat akarnak tenni, azt hiszik, hogy ők magokat azáltal megmenthetik, így aztán ott állanak összeszorított fogakkal, megvetvén szilárdan a lábokat és ott tartják a kötelet, míg tulajdonképpen semmivel sem tesznek többet, mint a mi szegény barátunk, aki olyanná lett, mint valami gyenge elméjű. Hogyha majd a mennybe jutsz, látni fogod, hogy mindaz, amit üdvödre nézve tettél, körülbelül olyan hasznos volt, mint az, amit ezen ember cselekedett, midőn a kötelet tartotta, és hogy a hajónak biztonsága más egyébben rejlik, nem tebenned, és hogy reád csak annyi szükség volt, hogy az útból eltéve légy. Hogyha aztán az útból eltétetel és törekvéseiddel ostobának nyilváníttatol, akkor jön Krisztus, és nyilvánítja bölcsességét. Talán egész időd alatt aggódsz a felett, hogy olyan rossz bánásmódban részesíttettél, de nem lett volna lehetséges téged másképp megmenteni, míg az útból el nem lettél téve, hogy a mindenható Isten tegye a munkát kezdettől fogva mindvégig.
És most zárni akarok egy pár megjegyzéssel, a hívők felbátorítására.
Ha te, kedves testvérem, a Krisztusban igen nyugtalan volnál. Az mindnyájunknak közös sorsunk. Talán nincsen semmi itt e földön, amiben bízhatnál, bizodalmadat tehát egyedül Istenbe kell helyezned? Hajód egészen a féloldalra hajol, és részedre más nincs egyéb hátra, mint magadat Isten gondviselésére bízni. Minő áldásos munka az, hogy ha egyedül Istenben bízunk! Boldogító zivatar, mely egy embert olyan sziklára viszen! Oh, üdvös orkán, mely a lelket Istenhez hajtja és egyedül Istenhez! Bizonyos alkalmakkal voltak fájdalmaim, melyeket senkinek nem mondhattam, hanem csak Istennek, és hálát adok Istennek azért, mert azáltal Uramat közelebbről ismerni tanultam, mint más időkben. Olykor-olykor, sok barátainktól nem tudunk Istenünkhöz közeledni. De hogyha egy ember olyan szegény, olyan barát nélküli, olyan segélytelen, hogy semmije sincs, akkor Atyja karjai közzé siet, és mily üdvösen átkaroltatik ottan. Így ez, ismét mondom, egy üdvös szenvedés, mely téged mennyei Atyádhoz hajt! Áldásos zivatar, mely hajótörést okoz az üdv szikláján! Dicső habok, melyek téged ezen mennyei partokhoz vetnek ki! És most, mivelhogy Isteneden kívül senkid sincs, akikben bízhatnál, mit akarsz tehát cselekedni? Aggódni? Ingadozni? Oh, kérlek téged, ne gyalázd meg Uradat és Mesteredet annyira! Légy férfiú, mint Isten emberéhez illik! Mutasd meg a világnak, hogy néked Isten tízezer világnál is becsesebb. Mutasd meg a gazdagoknak, hogy milyen gazdag vagy te szegénységedben, hogy ha az Úr a te segítőd. Mutasd meg az erőseknek, hogy milyen erős vagy te gyengeségedben, hogyha az örökkévalónak karjai alattad vannak. Most ember, most van az idő reád nézve, hogy őt, a te Istenedet megdicsőítsed! Tudod, hogy előbb nem volt hely a te bátorságodnak; de most van hely a hit hősies tettekre, és bátor cselekményekre. A jelen korbeli hadviselésünk olyan, mely mintha arra való volna, hogy a férfias bátorságot egész megsemmisítse, mert az emberek olyan távolságból küzdenek egymással, hogy a személyes összeütközés egész lehetetlen. De a régi idő hősies korában amikor a vitéz hősök ököl harcra és birokra mentek, akkor volt alkalom a hősiességet bebizonyítani. Akkor a harcosok nem tudtak küzdeni egy félórai távolságból, hanem ember emberrel. Akkor volt hely az egyes hősöknek az egész sokaság részére utat törni, akkor a hadvezér az egésznek élén arra törekedett, hogy a kőfalra felhághasson és az elveszett csapatnak hőse lóról-lóra kapott, mígnem a csapat élére juthatott, akkor híressé tehették magokat az emberek; de most acél hajókkal és nagy ágyukkal, alig ajánlkozik hely és alkalom a bátorság bebizonyítására. De te hívő lélek, a te magán küzdelmeidben, te visszatértél a régi hősies idők példájára. Midőn a te rendes jövedelmed megvolt, midőn üzleted virágzott, midőn barátaidat és gyermekeidet körülted szemlélted, akkor nem volt részedre hely. Hősiességedet bebizonyítani, és a te odaadásodat és Istenben való bizodalmadat nem nyilváníthattad; most pedig, amikor minden elraboltatott tőled, most „rajta”, mert ellenséged előtted áll. Midőn egy fejedelem egy katonától megkérdezte, melyik ruhát szeretné legjobban hordozni, hogy ha még egyszer azon a helyen kellene megjelennie, ahol győzelmet arattak, az illető azt felelte: „Felség,
én óhajtanék csak hadi ingben harcolni.” Nos, testvérem, te most oda jutottál, most már nincs semmid, ami megterhelhetne, most hadi ingben harcolhatsz, és itt az idő a győzelmet kivívni. Legyetek erősek és bátrak, és az Úr a ti Istenetek, amilyen bizonyos, hogy a mennyet és földet teremtette, ép oly bizonyosan megfogja magát dicsőíteni a ti gyengeségtekben, és az ő hatalmát nyilvánítani fogja a ti próbáltatásaitokban. Az Úr segítsen nekünk, hogy egész reá támaszkodhassunk, és soha magunkban ne bízzunk, és gondoljunk az Ő nagy nevére, míg a világ létezik. Ámen és Ámen.

Vannak közöttetek, azt hiszem olyanok, akik ezt nem mondhatják, s akik hálásak lehetnek, hogy nem kényszeríttettek még ily felkiáltásra: „Az én lelkem oroszlánok között van!” Boldogok vagytok ti ifjak és leányok, kiknek istenfélő szüleitek és hívő családtagjaitok van. Nevekednetek és fejlődnötök kell, mint azon virágoknak, kik olyan melegházban virulnak, ahol a pusztító köd és dermesztő szél ismeretlen fogalmak. Olyan kedvező körülmények között éltek, hogy csaknem azt mondhatnám, miszerint lelketek angyalok között van, mert olyan helyen időztök, ahol magasztalják Istent, ahol nem felejtik el a napi ájtatosságokat, ahol buzdítást és bátorítást találtok nehéz óráitokban és vigaszt nyertek fájdalmatokban. Olyan helyen laktok, ahol angyalok járnak-kelnek és ahova maga Isten is leereszkedik. Boldogok vagytok ti ifjú lelkek, kik ilyen sorssal birtok. Mennyire hálásaknak kell néktek ezért lenni! Szeretnélek benneteket, kik olyan helyeken laktok, ahol minden javatokra van, azokra emlékeztetni, kik ott laknak, ahol minden ellenük tör. Néktek, kik a templom ajtajában ültök, nem szabadna sohasem elfelejtenetek azokat, kik Kédár sátraiban szomorkodnak. Ha a ti lelketek nincs az oroszlánok között, úgy adjatok hálát ezért Istennek, azután pedig menjetek azokhoz, akik panaszosán sírják: „Az én lelkem sok ideig lakozott azok között, akik gyűlölik a békességet. Szeretem a békességet, de ha én szólok, ők viadalhoz készülnek.” Keresztyéni kötelesség, hogy a megkötözöttnek segítségére menjünk és ha a mi jó állapotunk esetleg odavezetne, hogy elfelejtsük azokat, akik megkisértések és megpróbáltatások között vannak, akkor a mi kegyelmi tapasztalataink szégyenünkre válnak. Mindnyájan egymás tagjai vagyunk és ha egy tag szenved, akkor kell, hogy a többiek is vele érezzenek. Fordítsuk tehát gondolatainkat a megpróbáltatások közt levő testvéreinkre, hogy együttes könyörgéseinkre tovább is kitartsanak a nehézségekben vagy pedig, ha az Úr úgy akarja, megszabaduljanak azoktól.
Mikor mondhatja egy keresztyén azt igazán, hogy: „Az én lelkem oroszlánok között van”? Ez az eset vagy akkor áll be, ha istentelen a családunk vagy pedig, ha élethivatásunk megtéretlen és könnyelmű emberek közé helyez, ahol gúnynak, csúfnak, szitoknak és nevetség tárgyának vagyunk kitéve a Jézus Krisztusért. Akkor tényleg mondhatjuk: „Oroszlánok között van a lelkem.” Sokat ismerek e gyülekezet tagjai közül, akiket családukból egyedül hívott el az Úr és én sokszor áldom az Úr nevét, hogy egy családból csak egyet hoz a Jézushoz. Előfordul, hogy egy hitetlen ember, ki sohasem gondol Istenre, csupa kíváncsiságból egyszer idejön, Isten megalázza a szívét és aztán ő lesz az első, aki hozzátartozói közül így szól: „Én az Úré vagyok!” Igen gyakori, hogy újonnan megtértek így szólnak: „Nincs a családomban senki, aki istenfélőnek vallaná magát, sőt inkább mindnyájan ellenem vannak.” Ilyen esetben a lélek oroszlánok között van és igen nehéz és kemény próba ilyen helyzetben lenni. Méltán sajnálhatunk egy istenfélő asszonyt, ha az egy hitetlen férfivel él. Sokszor elég csak az iszákosság is ahhoz, hogy egy férfit lealacsonyítson az öntudatlan állathoz. Az a nyájas, szelíd lélek, amelyet mint kedves virágot kellene ápolni és gondozni, a földre lesz tiporva és összekötözve mindaddig, míg a lélek aggodalommal telten felkiált: „Az én lelkem oroszlánok között van.” Nagyon keveset tudunk némely jámbor asszonynak egész életére kiható szenvedéséről. Némely helyen a gyermeknek is ily nehéz és súlyos terheket kell elviselni, ha az Isten kegyelme gonosz és hitetlen szülők közül hívta ki őket. Még nem is olyan régen ismertem egy leányt, ki szintén szerette az Urat, akinek olyan kedves és szeretetteljes volt a viselkedése, hogy ha az én leányom lett volna, úgy módfelett örültem volna néki - és ehhez a leányhoz így szólt az atyja: „Ha még egyszer elmész abba a gyülekezetbe, kizavarlak a házamból. Mi nem hiszünk olyan dolgokban és ha te ezt mégis megteszed, úgy nem maradhatsz meg köztünk.” Láttam azt az aggodalmat, amelyet e szavak idéztek elő e leánynál és mivel nem tudtam azt megváltoztatni, együtt szomorkodtam vele. De „jaj azoknak, akik egyet is megbotránkoztatnak az Úr kicsinyei közül!”
Nem tudja azt megérteni senki sem, hogy istenfélő, hívő munkásoknak mennyit kell elviselniök azoktól, akik között dolgoznak. Vannak helyek, üzletek és gyárak, ahol szabad vallásgyakorlat van, csakhogy a munkások gyakran óriási zsarnokoskodást visznek véghez e tekintetben. Ha egy férfi velük együtt iszik és káromkodik, úgy társul fogadják, ha azonban ezeket nem teszi, hanem istenfélő, akkor mindenfélekép akadályozzák munkájában. De én szeretném megkérdezni ez uraktól, hogy vajon nincs-e ennek az embernek épp oly joga imádkozni, mint nékik káromkodni? Vagy nincs-e épp úgy joga Istenben hinni, mint nékik nem hinni? Ez tényleg megcsodálni való az ilyen vallásszabadság! Majdnem olyan ez a szabadság, mint amilyen Amerikában volt a régebbi időben, amikor minden embernek szabad volt esetleg agyonverni is a néger rabszolgáját, mert most megköveteli a munkás azt, hogy szabadon gúnyolja és csúfolja azt a munkástársát, aki elhatározta, hogy szorgalmas és hívő lesz. Vannak Londonban nagy gyárak, ahol egy keresztyén férfinek egész nap vesszőt kell futni a gúnyos nevetések és csúfolódások között mintha csak nem is mutathatná magát a becsületes emberek között! És ezek az emberek, ezek a szabad angol munkások azt mondják, hogy ők nem rabszolgák. De igen is rabszolgák, rabszolgáik az iszákosságnak és az istentelenségnek. Szabadság csak ott lehet, ahol az isteni kegyelem előlép és a rabszolgaság láncait összetöri. Ha egy őszinte ember arra törekszik, hogy Istent szolgálja, akkor az emberek egy haszontalan része azt hiszi, hogy ezt a férfit lábbal tapodhatja és mindazokat a szidalmakat rászórhatja, amit csak a gonoszság kitalálhat. És végül kimondja, hogy mindez csak tréfa volt. Csakhogy e tréfák elhordozása áldozat volt! Ne mondjátok nekem, hogy a megpróbáltatások megszüntek, mióta az utolsó vértanút megégették! Vannak vértanúk ma is, akik az undok gúnynak lassú tüzében égnek állandóan, napról-napra és én nagy örömmel hálákat adok az Úrnak, hogy az a régi bátorság még ma is megvan és hogy az a régente hatalmas Lélek még ma is él, úgy hogy az emberek - dacára eme iszonyú megpróbáltatásoknak - még imádkoznak és szilárdan haladnak útjukon. Elbeszélhetnék néktek megtörtént eseteket, amelyek épp úgy felemelhetnék, mint örömmel töltenék el szíveteket, arról, amit az angol munkások alacsony osztálya követett el azok ellen, akik hívőknek nevezték magukat és hogy mily bátran és hősiességgel hordozták el mindezt ez igaz és őszinte emberek, akik végül mégis megnyerték az ütközetet, amennyiben még társaik közül is sikerült egyeseket a Krisztusnak megnyerni. Álszenteskedőknek és varázslóknak neveznek bennünket, de mihelyt eme határozott férfiasságot felismerik, önként felhagynak e hazugságok terjesztésével. Egy igazi angol férfi megadja másnak is azt a szabadságot, amit megkövetel a maga számára és ha ő nem is vallásos, de mint egy ember áll fel azok joga mellett, akik az Urat követni akarják. Nos, angol munkások, mikor fogjátok ti ezt megtenni?
Az alapul vett szöveg egy oly lélekről beszél, amely oroszlánok között van. De miért nevezi őket oroszlánoknak a zsoltáríró? Miért nem nevezi őket „kutyáknak”, holott ezt a nevet sokkal inkább megérdemelnék? Azért, mert a keresztyén férfi némelykor oly ellenségek közé jut, akiknek igen erős az álkapcsuk és ezért képesek oly jól a harapásra, szakításra és marcangolásra. Egész csupaszon lesz odaállítva azok közé, akik hitetlenségüket és Krisztus elleni szidalmaikat bömbölik reá és iszonyú dolog ily vadállatok közt lenni. Az oroszlán nemcsak erős, hanem kegyetlen is és az tényleg kegyetlenség, hogy mily szégyenben, gyalázatban és félremagyarázásban részesülnek e jóhiszemű és jóakaró emberek. A Krisztusnak és népének ellenségei oly kegyetlenek, mint az oroszlánok, mert képesek volnának mindnyájunkat megölni, ha a törvény ezt nem akadályozná meg. Az oroszlán oly
állat, amely telve van ravaszsággal. Elbujva oson a sűrűségben és villámgyors ugrással veti magát áldozatára. Éppen így bujkálnak a hitetlenek is a keresztyén körül, hogy egy őrizetlen, megfontolatlan pillanatban reávessék magukat. Ha úgy vélik, hogy egy vétket vagy hibát láttak nála, akkor teljes hatalmukkal reátámadnak. Az istentelenek leskelődnek az igazakra és ha ezeket a beszédben megfoghatják vagy megharagítják úgy, hogy egy meggondolatlan szót ejtenek ki ajkukon, akkor ah, milyen kéjjel vágják beléje karmaikat! Felfujják a hibáit, nagyítóüveg alá teszik, csakhogy nagynak tünjön elő botlása. Minden olyan dolog, amely Istennek egy őszinte gyermeke ellen irányul, édes cukor a számukra. És ezek, akiket mindennap ellenőriznek, mindennap gáncsolnak, mindennap csúfolnak és mindennap megakadályoznak mindabban, ami jó és helyes, ezek könnyekkel a szemükben kiáltanak az Úrhoz: „Az én lelkem oroszlánok között van.”
Ezek azok, akikhez ma szólani akarok, akiknek egy kevés vigaszt és egy kevés tanácsot óhajtok nyujtani.
Engedjétek meg tehát, hogy nyujtsak először is egy kis vigaszt minden egyes kísértésben levő lélek számára.
Abban az esetben, ha oroszlánok között vagy, kedves ifjú barátom, úgy feltétlenül összeköttetésbe fogsz jutni az Úrral és az Úr népével. Minden vasárnap, sőt minden egyes alkalommal, ha összejövünk, akkor az Ige áldása hangzik feléd, nehogy a Szentlélek társaságát valahogy elhanyagoljad. A Szentlélek társasága azután összeköttetésbe hoz Jézussal, ezzel pedig együtt jár, hogy megérted és megérzed Jézus szenvedéseit. Már pedig az Úr Jézus is oroszlánok között volt, mert korának emberei közül egynek sem volt jó szava Hozzá. Az „ördögök fejedelmének” és „Belzebub lakhelyének” nevezték őt és rosszabb jelzővel téged sem illethetnek. „Részegesnek” és „nagy borihatónak” nevezték Jézust. Lehet, hogy ugyanevvel vádolnak téged is, ami azonban ugyanúgy rágalom. Ne szégyeld magad azért, mert ugyanavval a sárral dobálnak meg, mint Mesteredet és ha a dolgok odáig jutnak, hogy mindenedtől megfosztanak és hamis tanukat állítanak ellened és mint egy tolvajt vagy rablót elítélnek, a jutalmad még mindig nem lehet rosszabb, mint Jézusé volt. Gondoljatok arra, hogy ti egy megfeszített férfiúnak a követői vagytok és nem remélhetitek, hogy a világ úgy bánjék veletek, mint az övéivel. Ha keresztyének vagytok, akkor reátok is vonatkozik a Krisztus követésének főfeltétele: a kereszt hordozása. Vagy pedig azt hiszitek, hogy majd az ölében fog ringatni ez az istentelen világ, amely Mestereteket ujjongással kisérte a bitófára? Nem, ezt nem gondolom, mert meg vagyok győződve, hogy tudjátok, miszerint aki szereti a világot, ellensége Istennek. Ez az igazság megmásíthatatlan és változhatatlan. Az, hogy „az istentelen férfiú gyűlöli az igazat és fogait vicsorgatja rá” - ma éppen úgy igaz, mint igaz volt a régebbi időkben. Elhiszem, hogy szívesen fogadnátok valamely divatos vallást, amellyel aztán kényelmesen haladhattok. Ha azonban igaz hitetek van, akkor harcolnotok kell érte. Ha a világé vagytok, akkor a világ szeretni fog titeket, ha azonban az Úr elhívott, kiválasztott a világból, akkor a világ ellenségtek lesz. Ha egy falusi lakos végighalad falujának utcáján, arra nem ugatnak a kutyák, mert ismerik, ha azonban egy idegen halad el előttük, azt bezzeg megugatják. Ebből megtudjátok, hogy vajon a világ fiai vagy a menny örökösei vagytok-e?
Mindezeken kívül azonban a Mester nem volt egyedül. Emlékezzetek csak vissza a próféták hosszú sorára, akik Krisztus előtt jöttek. Melyik volt közöttük az, akit dicsőséggel fogadtak? Nem kövezték-e meg az egyiket és nem fegyverrel ölték-e meg a másikat és nem-e bántak még ennél is gonoszabbul némelyekkel? A hívők ösvénye vérrel van jelezve. És mikor az Úr mennyekbe ment, vajon hogy bántak ittmaradt tanítványaival? Hányszor hangzott fel Róma és a többi nagy városok utcáin a vérfagyasztó kiáltás: „Dobjátok a keresztyéneket az oroszlánok elé!” Ha éjjel egy ház kigyullad, akkor a nép „tűz van, tűz van!” kiált, ha a csőcseléknek nincs ennivalója, úgy „kenyérért” harsog. Hanem a régi Rómának kiáltása, amely legjobban kifejezésre juttatta népének ellenszenvét minden jó dolog iránt, az volt, hogy: „Vessétek a keresztyéneket az oroszlánok elé!” Mindazokból a ragyogó pompájú, pazar kiállításokból, amelyeket a régi Róma felmutatni képes volt, az, ami a népet egyedül érdekelte, az volt, ha egy családot - mondjuk az apa, anya, egy felnőtt ifjú vagy leány és három-négy kis gyermeket - látott bevezetni az arénába (cirkuszhelyiség) és látta azután, hogy az oroszlánokat mint bocsátották reá a védtelen áldozatokra, amelyek azután összemarcangolták őket. De vajon mit véthettek ezek? Megbocsátottak ellenségeiknek, ez volt a legnagyobb bűnük. Nem akarták imádni a fából és kőből készült isteneiket. Nem akarták megtagadni az Úr Jézus nevét, akit szerettek, aki arra tanította őket, hogy szeressék egymást és szeressék összes embertársaikat kivétel nélkül. És az ilyen cselekedetekért hangzott fel azután a kiáltás: „Dobjátok a keresztyéneket az oroszlánok elé!” Ez a kiáltás azután szinte állandósult a világban mindazok ellen, akik hűen Krisztus lábnyomaiban haladnak. A jelen időben megakadályozza egy kegyelmes kéz a régi kísértések és próbák megújulását, mihelyt azonban ez a kegyelem megszűnik, a gonosz szellem ismét előjön. A kígyó magva még mindig harapja az asszony magvát és ha a régi sárkány nem volna megkötözve, felfalná még most is a kis gyermeket, amit oly sokszor megkísérelt már. Ne ámítsátok magatokat, mert az a régi kiáltás, hogy: „Dobjátok a keresztyéneket az oroszlánok elé!”, valamilyen formában fel fog még hangzani London utcáin is, ha ugyan a trónon székelő Mindenható az emberek dühét meg nem zabolázza.
Ti, kik a megpróbáltatások egy bizonyos mértékét szenveditek a Krisztusért, örüljetek annak, hogy nemcsak arra vagytok méltók, miszerint keresztyéneknek neveztessetek, hanem hogy a Krisztusért szenvedjetek is. Kérlek titeket, vigyázzatok, nehogy méltatlanok legyetek fontos hivatástokra, hanem viseljétek a megpróbáltatásokat, mint Jézus Krisztus jó vitézi és ne felejtsétek el, hogy a szenvedésekben együtt vagytok a Mesterrel és ezért ne féljetek.
Azután pedig, hogyha oroszlánok között vagytok, akkor ezek bizonyos mértékben közelebb hajtanak az Úrhoz. Amikor áldást, békét és szeretetet élveztek, akkor ugye tudtok örvendeni? Hanem akkor, mikor minden ellenetek támad és beteljesülve érzitek ezen jóslást: „Az embernek ellensége lesz a saját háznépe” - akkor mi a teendőtök? Az, hogy jöjjetek közelebb az Istenhez, közelebb mint voltatok. Jézus szereti az övéit, szereti annyira, hogy mikor elfáradt tanítványaira pillantott, azt mondta: „Íme, ezek az én anyám, testvéreim és testvérnőim.” Néktek pedig azt kell tennetek, amire a Mester tanított, vagyis hogy az övéire úgy tekintsünk, mint apánkra, anyánkra és testvéreinkre, mindezeken felül pedig, hogy a Krisztust teljesen és egészen a magunkévá tegyük, Legyetek rajta, hogy Krisztus jelentsen részetekre mindent és a mindenen felül valót.
Jöjjetek közelebb az Atyához. Minden keresztyénnek az Atyához kellene jönni, titeket azonban minden hamis vád, éles megjegyzés, csípő szó egyenesen kell, hogy az Atya szívéhez hajtson. Minél jobban gáncsolnak, szidalmaznak benneteket, annál gyakrabban vonuljatok az Úr szárnyainak árnyéka alá és igyekezzetek örömet csak az Úrban találni.
Mint vigaszt s egyben mint tanácsot is mondom néktek, hogy igyekezzetek mindig nyugodtnak és boldognak lenni. Ne figyeljetek lehetőleg semmit sem a gúnyra, ne hallgassatok a csúfolásra. Nagyon jó dolog, ha némely tekintetben süket fülünk van. Legyetek teljesen süketek a különböző vélemények és előítéletek iránt, úgy mint a zsoltáríró, mikor azt mondja: „... én pedig, mint a süket, nem hallok és olyan vagyok, mint a néma, aki nem nyitja fel száját.” (Zsolt.38,14) Sokszor jobb volna, ha teljesen vakok volnánk, semhogy a világ hiúságát két szemmel is lássuk. Ne lássatok, ne halljatok meg mindent! Ha egy goromba szót vágnak felétek, ne figyeljétek meg, ha pedig mégis meghallottátok, felejtsétek el. Minél jobban gyűlölnek titeket az emberek, annál jobban szeressétek őket, fizessétek jóval a gonoszt. Gyűjtsetek tüzes parazsat ellenségeitek fejére akként, hogy ha gorombán rátok támadnak, ti feleljetek vissza szeretettel, alázattal. Igen ritkán védekezzetek, mert minden védekezés haszontalan dolog és igazán csakis azt mutatja, hogy gyöngyöket vetünk a disznók elé. Járjatok nagy türelemmel a kitűzött úton. Ne felejtsétek el, az Úr azt az utasítást adta, hogy mint juhok menjünk a farkasok közé, már pedig a juhok nem tudnak védekezni. A farkas szétmarcangolhatja az összes juhokat, ha kedve tartja, csakhogy nem látjátok-e, hogy sokkal több juh van a világon, mint farkas, tízezer egy ellen. A győzelmet azonban mégis a Bárány vívta ki és Krisztus kis serege szintén diadalra jut. A kalapács sokszor rácsap az üllőre, míg az üllő soha a kalapácsra és az üllőnek mégis szüksége van a kalapácsra. A türelem megszünteti a zavart és legyőzi a gonoszt. Ha nem ellenkezünk egy ellenkezővel, úgy megszüntetjük az ellenkezésének okát. Az állhatatos tűrés, amely nem enged az izgatottságnak, hanem mint Jézus, nem felel a szitkozódónak, feltétlenül győzelmet fog aratni. Ez az, amit néktek, kik megpróbáltatások alatt vagytok, meg kell tanulnotok, jertek közelebb az Istenhez, minél inkább érzitek, hogy oroszlánok között vagytok és jertek közelebb az Istenhez, minél jobban dühöngnek és tombolnak is körülöttetek az emberek.
Gondoljatok azután kérlek arra, hogy habár a lelketek oroszlánok között van is, ezek az oroszlánok kárt nem okozhatnak, mert meg vannak láncolva. Mikor Dánielt bedobták az oroszlánverembe, az oroszlánok ki voltak éhezve és gyorsan szét akarták Dánielt tépni, de hogy miért nem tépték széjjel, azt hiszem tudjátok. Mert eljött az angyal. Abban a pillanatban, mikor az oroszlánok már meg akarták ragadni Dánielt, jött le az angyal mennyből és megállt előttük: „Csend!” - így szólt rájuk és azok úgy feküdtek a földön, mint egy darab kő. „Az én Uram angyalt küldött, aki befogta az oroszlánok száját.” Hatalmas, szép foguk volt, de a torkuk be volt zárva. Ha az Úr ily könnyen bezárja egy oroszlán száját, akkor épp oly könnyen be tudja zárni egy istentelen ember ajkait is. Egy pillanat alatt levehet vállatokról minden terhet, minden szükséget, ha Néki úgy tetszik és ha Néki úgy tetszik, gyönyörű árnyas utat készíthet néktek mennybe fel. Gondoljátok meg azonban, ha a menny felé vezető út ilyen édes gyönyört adna, akkor magát a mennyet nem tudnók élvezni utunk végén és egyben nem volna alkalmunk megmutatni a világnak azokat a keresztyéni erkölcsöket és hőstetteket, amelyeket most a világ ellenkezése és üldözése előidéz. Isten nem akarja a megpróbáltatás és a megkisértés tüzét eloltani, mert erre a tűzre szüksége és szükségünk van a salak megemésztése céljából, azonban a tűznek lángját mérsékelni akarja, nehogy a tiszta fém esetleg elveszítse a fényét és szürke legyen. Az oroszlánok meg vannak láncolva kedves barátom és nem mehetnek tovább, mint Amennyire az Úr engedi nékik. Ebben az országban az oroszlánoknak a törvény csak azt engedi meg, hogy ugassanak, harapniok nem szabad! Az ugatás pedig senkinek a csontjait el nem töri, miért féltek tehát? Az az ember, aki fél a kinevetéstől, az nem egész ember, és megérdemli azt a gúnyt amellyel illetik. Ne tegyetek semmit se úgy, ahogy ők tanácsolják. Nem fog megártani különben sem, ha bármit is darálnak rólatok. Álljatok meg erősen. Ha fogyóban van a bátorságtok, menjetek és mondjátok meg az Úrnak, azután pedig haladjatok tovább a megkezdett úton nyugodtan, úgy mint a Mester és ne féljetek senkitől és semmitől, mert az Úr átvisz minden bajon keresztül. Az oroszlánok ordítani tudnak, de harapni nem, nincs tehát okotok félni.
Van azonkívül egy újabb ok is, amely vígasztalástokra szolgál, ez pedig az, hogy abban az esetben, ha lelketek oroszlánok között van is, mindazáltal létezik rajtuk kívül még egy oroszlán, mely hatalmasabb és erősebb, mint azok mindnyájan együttvéve. Nem tudjátok, hogy ki az? Ez a Júda oroszlánja! Ah, milyen fenséges nyugalommal várja, míg szolgálatra kerül a sor. A gúny, a rágalom, a lárma hangzik tovább, ő azonban nyugodtan és türelemmel vár. Ha ő akarná, ha jónak látná, ha nem volna oly méltóságteljes a nyugalma, akkor csak egy szempillantásra volna szüksége és a mi összes ellenségeink megsemmisülnének. Mikor az Úr Jézus Krisztust a Getsemáné kertjében bántalmazták, ha akarta volna, ha csak az egy ujját megmozdította volna, több mint húsz sereg angyal állt volna rendelkezésére. Ő azonban megmaradt egyszerű, szenvedő embernek. Fia akarná, akkor az istentelen embereket úgy szétszórná, mint a szél a polyvát, de ő türelemmel van eltelve és az Ő hosszútűrése az emberek üdvét szolgálja, hogy hátha megtérnek és élnek. Ha a hitetek olyan volna, mint amilyennek lennie kellene, akkor nagy örömötökre szolgálna tudni, hogy Ő mindenkor veletek, mindenkor nálatok van. Ha Ő távol is van valamely szolgájától, azért mégsem hagyja sohasem magára, sem nem hagyja egyedül. Kérdezzétek meg a covenantiánusokat (a skót anglikán egyház elnevezése) ott fenn a hegyek között Skóciában és ők meg fogják mondani, hogy soha olyan áldásos, oly üdvös vasárnapot nem élveztek, mint mikor a sziklák és szirtek között titokban összejöttek és őrszemeiket kiküldték, hogy vigyázzanak a veszélyekre. Mikor Cargill vagy Cameron (híres egyházi szónokok Angliában) az Igét hirdették, ah, milyen áldás kisérte szavaikat! Milyen határtalan szeretettel vonzódott a megpróbáltatások közt levő gyülekezet mennyei vőlegénye irányában! Ha a világ a próbák tüzes kemencéjét hétszeresen is befűti, még ez sem ér fel avval a gyönyörrel, látni megdicsőült szemekkel az Isten egyszülött Fiát! A tüzes kemence itt van előttetek, menjetek oda és nézzetek be!
A tűz olyan hatalmasan lángol ott benn, hogy azok, akik azt a három megkötözött embert bevetették, megégtek és elpusztultak a perzselő forróság miatt. De ah, nézzetek csak oda! Nem látjátok? Hívjátok csak gyorsan a királyt! És jön Nabukodonozor, ámulva néz be és szól: ,,Vajon nem három embert kötöztünk meg és dobtunk a lángok közé? Mi módon van az, hogy most négyen vannak? Egy idegen, titokteljes alak van köztük, úgy járnak ott a parazsak között, mintha virágos kertben sétálnának. Ruhájuk tündököl, mint a napsugár és oly nyugodtan tartózkodnak ott, mint emberek forró napsütéskor az árnyékos kertben és az a negyedik – ez a titokteljes negyedik – olyan, mintha az Isten Fia volna.” Ah, Nabukodonozor, te olyasmit láttál, amit már mások máshol is láttak. Mert, ahol az Isten szolgái a tüzes kemencében vannak, ott köztük van az Isten Fia is! Nem hagyja el sohasem azokat, akik őt el nem hagyják! Ha mi ragaszkodunk Hozzá, nyugodtak lehetünk, hogy velünk marad egész a végig. Ne féljetek tehát az oroszlántól! Bízzatok csak a mi Sámsonunkban, akinek ha eljő az ideje, egy szempillantás alatt szétszakítja őket.
Szolgáljon továbbá az is vígasztalástokra, hogy ha a lelketek oroszlánok között is van, az oroszlánveremből feltétlenül sértetlenül fogtok előjönni. Dánielt bedobták az oroszlánverembe. Rákövetkező éjszakán egész éjjel nem hunyta be a szemét Dárius király és reggel azzal a biztos tudattal ment a veremhez, hogy nem lát Dánielből semmit sem és ezért fájdalmában kiáltott hozzá. Mily óriási mértékben meglepte tehát, hogy Dániel felszólt hozzá, miszerint Isten életben tartotta. Mennyire kész volt őt rögtön a veremből felhozatni. És te Isten gyermeke, légy nyugodt, mert teljes épségben fogsz a veremből kikerülni. Megrágalmazhatják, meggyanúsíthatják az őszinte embert, de egy tiszta jellem sem fog elmúlni vagy a sírban elpusztulni. A te igazságosságod fel jő, mint a fényesség és igazad miként a nap. Ne féljetek semmit, mert amint Dániel feljött a veremből a fényességre, úgy mindazok, akik a Krisztusért szenvednek, „ama napon” majd hírt, dicsőséget és halhatatlanságot nyernek.
Gondoljatok továbbá arra, hogy ha ti most oroszlánok közt vagytok is, nemsokára eljő majd az a nap, mikor angyalok között lesztek. Mikor a Mester a pusztában tartózkodott a vadállatok között, akkor „előjöttek az angyalok és szolgáltak Néki.” Ilyen látogatást minden hívő elvárhat. Hogy örvendhettek a változásnak azok a vértanuk, akik e földön tüzes reggelit vettek magukhoz, de még ugyanaz napon vacsorát élveztek a Krisztussal, miután tüzes szekéren a dicsőség honába ragadtattak. Ha mindazt végigszenvedtétek a Krisztusért, amit csak a gonoszság kitalálhat, úgy nem fogtok többé rágondolni, ha csak öt percig lesztek a mennyben. És odafent majd boldogok lesztek, hogy - habár kis mértékben is - de mégis a Jézusért szenvedhettetek. Ezért legyetek nyugodtak, ti ifjak és járjátok bátorsággal útotokat.
Látok egy pár katonát itt a gyülekezetben és igen örülök, hogy az egyenruhások közül egy bizonyos rész mindig megjelenik gyülekezetünkben. Tudom, hogy nehéz dolog egy keresztyénnek a kaszárnyában bizonyságot tenni Jééusról. Némely katonának rendkívül nehéz a helyzete és göröngyös az útja, mint Krisztus követőjének. Olyan gondosan kell haladnia, mint egy hajónak a torpedók között és csak egyedül az isteni kegyelem képes őt biztosan megtartani. És ti, akik nagy gyárakban dolgoztok, ahol igen különböző emberek jönnek össze a közös hálószobákban, talán kínosnak találjátok, hogy imára leboruljatok. De ne mulasszátok ezt el! Tegyétek ezt meg bátran és maradjatok meg e mellett. Ne szégyeljetek színt vallani! Legyetek készen az indulásra, ha pedig elindultatok, ne álljatok meg. Ha csak keveset is kezdtek engedni, lassan az egész tekintélyeteket elvesztitek és ez mindig rosszabb lesz számotokra, de az Úr Jézus Krisztus nevében kérlek, maradjatok állhatatosak egész a halálig. Vigasztalódjatok, mert nem ujság az, ami veletek történik. Nem ujság az a Jézus követőinél, ha megvetik és kinevetik őket. Jézus azért jött, hogy tüzet hozzon e földre és ez a tűz már ezerkétszáz esztendeje ég. Ez a tüzes ösvény az igazi útja a harcoló keresztyénségnek. Ezért járjatok ezen az úton és legyetek boldogak, hogy engedélyt kaptatok, miszerint a menny hősei közé tartozzatok.
Engedjétek meg most, hogy szóljak egy pár tanácsadó szót. Természetesen ezek nem vonatkoznak mindenkire, aki itt van, bár remélem, hogy sok Istenfélő ember van itt jelen. De mivel feltétlenül vannak itt egyesek, kiknek lelke oroszlánok közt van, fogadják el azok tanácsadó szavaimat.
Először is, hogyha már kénytelenek vagytok oroszlánok között élni, ne ingereljétek őket. Ha én oroszlánok közt volnék, nagyon ügyelnék arra, nehogy vadságukat és vérszomjukat én keltsem fel. Ismertem egyes keresztyéneket, akik nagyon balgatagon viselkedtek és ügyüket saját magukra nézve elrontották. Vannak olyan keresztyének, akik a népet egész nyakig tömik vallásos dolgokkal, ájtatos képet vágnak és hosszú arcot csinálnak, holott a népet külső dolgokkal nem lehet megnyerni a Krisztus számára. Odakötözni vagy odaszögezni nem lehet senkit a Krisztushoz, aminthogy eddig sem lehetett. Ami nálatok és nálam jó és elfogadható szabály, az lehet, hogy másnál már nem állhat meg. Mi nem gondolhatunk arra, hogy azt együk, amit a disznóknak adunk. Evvel azonban nem mondjuk azt, hogy a disznóknak nem kell mindig moslékot adni. Nem, nem, ez nagyon jó nekik. És ezért, ami a világot és annak élvezeteit illeti, hagyjátok, hogy élvezzék azt, amit választottak maguknak. Cselekedjenek kedvük szerint, hisz mással úgy sem bírnak. Én nem veszek részt örömükben és azt hiszem ti sem, mert nem szerezne nékünk gyönyört az élvezetük. De ne hasonlítsd magad hozzájuk, mert te ujjászületett ember vagy, ők pedig megrögzöttek, sőt holtak a bűnben. Ne ítélkezzél tehát folytonosan, mert ez annyit jelent, mint ráncigálni az oroszlán szakállát, már pedig ez nem szolgál nekik nyugalmukra. Ha a te lelked oroszlánok közt van, úgy légy nyájas, barátságos, légy okos és légy kedves. Különösen pedig légy hallgatag. Lehet, hogy egy jó szó van ajkadon, de ha az alkalom olyan, hogy nem ejtheted ki, akkor semmi esetre se mondd ki, mert ezáltal felizgatod az oroszlánokat és felesleges bűnöknek léssz az okozója. Lehet, hogy olykor meg kellene védelmezned valamely igazságot, de ha tapasztalatlan és tanulatlan vagy, úgy meg ne kisértsd ezt, mert nincs erőd hozzá. A hitetlenség bajnoka kicsalja a gyenge és tanulatlan hívőket és legyőzi őket, aki pedig bátran előhalad, azt bizonyítékokkal üti agyon. Nem voltak meg a szükséges ismeretei a kellő mértékben és ezért megsebesült, de mit mondanak ilyenkor az ellenfelek? Kérkednek és büszkélkednek avval, hogy az igazság hazugságnak bizonyult be és hogy Krisztust legyőzték. Ez nem helyes, nem jó eljárás. Az angol birodalmat nem semmisítették meg akkor, mikor egy ezred katonaságot a gyarmatokon megöltek és ugyanúgy a Krisztust és igazságát sem semmisítették meg akkor, ha egy gyenge harcos csupa buzgalomból a tűzvonalba rohan, holott a hátvédben kellett volna tartózkodnia. Nem fogok sokat beszélni ezen pontról, mert manapság nem látunk sok ilyen buzgóságot és szégyen volna, ha a helyes buzgóságot is visszafojtanék, de van egy bibliamondásunk, amely így szól: „Legyetek okosak, mint a kigyók és szelídek mint a galambok.” Tegyétek ujjatokat az ajkatokra, ha felizgatnak. Nem tudtok helyesen, nem tudtok a megfelelő módon beszélni, ha kijöttök rendes kedélyhangulatotokból és annak a veszélynek vagytok kitéve, hogy a harag elönti szíveteket. Hallgassatok és várjatok, míg eljön a ti időtök. Némely ember sokkal inkább előmozdítaná az Isten országának ügyét, ha nem izgatná oktalanul a hitetleneket. Hagyjátok békén őket és mozdítsátok elő azok üdvét szeretettel és szelidséggel. Ha azonban ama fáradozástok, hogy nékik javukra legyetek, bűnre gerjesztik őket, úgy keressetek más módot, más utat. Ne hajtogassátok állandóan azt, ami indulatba hozza őket, keressetek más dolgot. Azt hiszem, hogy némely keresztyénnél a szenvedéseinek felét a rossz szeszélye és oktalansága okozza, amennyiben állandóan ingerli a világot. A harcot mindig ők kezdik, mert cselekedeteik szinte azt látszanak mondani: „Ki mer velem megvívni?” míg végre tényleg akar valaki, aki a füttyköst a kezei közé veszi és őket alaposan helybenhagyja. Ne csináljatok bolondságokat, mert ha a lelketek oroszlánok között van, legyetek nyugodtak és ne ingereljétek őket haszontalanul.
Azután pedig, ha oroszlánok között vagytok, ne bömböljetek velük együtt, bár ez igen rátok ragad. Ismertünk már többeket, akikről azt hittük, hogy keresztyének és mégis rágalmakra rágalmazással, durvaságokra durvasággal és vádaskodásokra vádakkal feleltek. Az istentelenek oroszlánok, de ti nem. Ne igyekezzetek tehát hozzájuk hasonlítani. Sohasem tudtok majd úgy, olyan igazán ordítani, mint ők. Engedjétek csak ezt át nékik. A te feleleted, a te válaszod nem lehet az, hogy őket ingereld, hogy ellenfeleid szidalmazd és így magad is közéjük tartozzál, hanem szelídséggel, türelemmel, nyájassággal és szeretettel kell őket meggyőznöd. Óh, én kérlek titeket, kedves testvéreim és testvérnőim, kik a Krisztusért szenvedtek, ne engedjétek, hogy kedélyetek megromoljék, elsavanyodjék. Nyilvánvaló célja e mai korszaknak, hogy a vértanukat keménnyakuvá és ellenkezővé tegye. De ti ne legyetek ilyenek. Legyetek telve szeretettel. Minél inkább ingerelnek, annál inkább szeressetek, Győzzétek meg jóval a gonoszt. Szükségesnek tartottam, hogy eme utasításokat felemlítsem előttetek, mert tudtam, hogy sokan nem vették eddig ezeket figyelembe.
Azonkívül pedig, ne legyetek gyávák, ha telketek már az oroszlánok közt van. Nem hallottatok még arról, hogy az oroszlán meghunyászkodik egy oly ember előtt, ki erősen szembe néz vele? Hogy ez a dolog tényleg így van-e, arról nem vagyok biztos, de hogy ennél az istentelen világnál így van, arról biztos vagyok. Ha egy férfi határozottan, elszántan, eltökélten szembeáll ellenfeleivel, akkor feltétlenül uralkodik azokon. Ha valaki bizalommal viseltetik az Úr iránt, akkor az Úr meg tudja kedveltetni e férfit még az ellenségei előtt is. Ha csak egy keveset engedtek a világnak, lassankint majd egészen átmentek. Ha először csak egy centimétert engedsz a világnak, később már métereket kell átengedned? Ez olyan biztos, mint amilyen igaz, hogy élsz. Míg ellenben, ha nem egy centimétert, hanem még csak egy millimétert sem engedsz, ellenben határozottan megállsz, akkor az Úr meg fog segíteni, Tehát a bátorság a fő. Egy bizonyos idő múlva aztán a világ így szól az ilyen felől: „Nem használ semmit sem, ha kinevetjük őt, mert nem veszi fel, vagy ha durva, goromba szavakat mondunk néki, egyszerűen nevet fölötte. Hiábavaló dolog az is, hogyha mi az ellenségei vagyunk, mert ő mindenáron barátunk akar lenni. Valójában pedig nem is olyan megvetendő ember, mint aminőnek gondoltuk, hagyjátok tehát békében.” Az embereknek van szívük, csak nagyon mélyen van és nehezen található meg. Ha azonban látják az állhatatosságot az igazság és irgalmasság mellett, akkor megváltoztatják nézetüket és szinte képesek a vállukon hordani és üdvrivalgással kisérni azt az embert, akit kevéssel előbb meg akartak feszíteni. Ne légy tehát gyáva, hanem bátor! Az ütközet nem tart soká, mert mihamarább felváltja a győzelmi dal.
De még akkor is, ha hosszú lenne a harc, ha tízezer esztendeig is eltartana, még akkor is megérné az a jutalom az az örökség azt a kevés szenvedést, amelyben részünk van.
Ha a lelketek oroszlánok között van, akkor ne menjetek közéjük egyedül. „Hát kivel menjek? - kérdhetitek - hiszen nincsen egyetlen hívő sem a gyárban, ahol dolgozom.” És én mégis azt mondom, hogy ne menj egyedül, hanem hívd magaddal az Urat. Még ha volna ott egy másik vagy több hívő, ahol dolgozol, akkor se bízz bennük, hanem te külön vidd magaddal az Urat. Hallottam és tudom, hogy mit mondtak neked tegnap és hogy mennyire kihoztak sodrodból, te pedig kemény és éles szavakkal feleltél nékik, még pedig azért, mert reggel nem imádkoztál úgy, ahogy kellett volna. Ha lelked az őszinte ima következtében nyugodtabb és békésebb lett volna, akkor félig sem vetted volna oly komolyan a dolgot. Vidd magaddal az Urat mindennap és ha beszélned kell, ígyekezz úgy beszélni, mint ahogy Ő beszélne, azután pedig, ha kivédted magad, képes lehetsz azt mondani: „Azt hiszem édes Uram, nem váltam szégyenedre, mert ígyekeztem a Te szavaidat mondani.” El ne felejtsd tehát, hogyha oroszlánok között vagy magaddal vinni a Krisztust. Azok, akik eltűrik az ellenkezést, azokból lesznek a legőszintébb keresztyének. Sokan, akik csak később jöttek a Krisztushoz, nagyon erős, durva megszólásban részesültek. Áldott dolog egy emberre, ha az igát ifjú korában hordozza. Ha képes volnék arra, hogy egy hengerrel lesimítsam előttetek a mennybe vezető út göröngyeit, azt hiszitek, megtenném? Nem, semmi esetre sem. Kell, hogy az út göröngyös legyen egy vagy több helyen, mert ez erősíti, edzi a vándor lábait és hasznára van. A gyermekből sohasem lesz férfi, ha egész életében mindig pólyában hordozzák, mint a csecsemőt. Meg kell tanulnotok egyedül járni, önállóan haladni. Gyakorolnotok kell magatokat a harcban, megtanulni a szabályokat, mert máskülönben nem lesztek a kereszt derék harcosai és a Bárány követői. Vajha a Szentlélek megtartana benneteket a Krisztus szövetségében, hogy így oltalmazva és védve legyetek minden kísértés és megcsalattatás ellen.
Engedjétek meg továbbá, hogy figyelmeteteket felhívjam arra, hogy ha a lelketek oroszlánok között van és ti nagyon gyengéknek érzitek magatokat, szabadságtokban áll az Urat arra kérni, hogy telketeket nyugodtabb és csendesebb helyre vigye. Egy keresztyén sincs arra kényszerítve, miszerint üldözéseket tűrjön el, ha változtatni tud azon. „Ha pedig ama városban üldöznek titeket, menjetek egy másikba.” Jogotokban áll bármikor egy másik állást keresni. Lehetnek ugyan okok, amelyek miatt ki kellene állnotok a megpróbáltatást is ilyen esetben, - és ha csak lehetséges - álljatok is meg. Vagy például a józan gondolkozás néha szintén azt mondhatja, hogy kerüljétek az üldözések helyét, csak vigyázzatok, nehogy a gyávaság legyen az okozó, mert az okosságnak semmi köze sincs a gyávasághoz. Mikor az imában azt mondjuk, hogy: „Ne vigy minket a kísértésbe!” – evvel, hogy úgy mondjam, engedélyt kaptunk arra, miszerint elkerüljük a megkísértések helyét. Néha pedig kötelessége a keresztyénnek más működési kört keresni, ha úgy érzi, hogy igen sok és nagy a szenvedése.
Mindezeken kívül azonban sokkal derekabb, hősiesebb dolog, kegyelemért könyörögni és tovább is ott maradni az oroszlánok között és őket esetleg megzabolázni. „Az én lelkem oroszlánok közt van.” Úgy van, mert ha az Úr oroszlánszelidítővé tett téged, akkor ez az a hely, ahol lenned kell. Vannak emberek, akik ha megtérnek, azt mondják, hogy nem tudnak tovább abban a környezetben élni, mert nincs bennük remény a környezet megváltozására. Egy kedves barátom, aki egy ily környezetben dolgozott, azt mondta, hogy az ő munkája végnélküli, mert az emberek mihelyt megtérnek, azt mondják: „Csak nem akarja talán a prédikátor, hogy én még tovább is ilyen rettenetes helyen éljek?” Természetesnek találják, hogy miután becsületesek, tisztességesek és józanok lettek, más helyre kell költözniök, amit általában meg is tesznek. Az eredmény pedig az, hogy az a régi, rossz fészek soha meg nem javul. Olykor azonban azt kellene, hogy mondja egy hívő ember: „Nem megyek el innen. Isten kegyelmet adott nékem és én itt maradok és itt fogok bőjtölni. Ámbár ezek oroszlánok itt körülöttem, de én meg fogom őket szelídíteni. Hiszem, hogy Isten szándékosan állított engem ide azért, hogy munkatársaim velem együtt a Jézushoz jöjjenek és kegyelmet találjanak.” Hogyha lámpa lennék és meg volna az a jogom, miszerint én válasszam meg a helyet, hogy hol világítsak, valószínűleg egy tiszta, egyenes utcát választanék. Nagyon szívesen világítanék például itt a gyülekezet előtt, ha azonban tényleg egy becsületes lámpa volnék, akkor azt mondanám: „Mivel csak kevés lámpánk van és mivel minden utcát meg kell világítani, azt hiszem sokkal szükségesebb egy sötét udvart vagy egy zsákutcát megvilágítani, mint egy tiszta, széles utcában fénykedni. Engedjétek meg tehát, hogy elvigyem világító sugaraimat abba a szomorú, sötét udvarba. Lemondok tehát inkább minden előnyről és elmegyek sugaraimmal oda, ahol egy tolvajt fel tudok tartóztatni vagy esetleg egy gyilkosságot megakadályozni.” Egy bölcs lámpa így felelne: „Azért jöttem e világra, hogy a világosságot terjesszem és szívesen megyek oda, ahol legjobban uralkodik a sötétség.” És keresztyén férfiak és nők, nincs-e értelem e tanácsban? Vagy nem helyes ez? Vagy nem azt akarja-e a Mester, hogy odamenjetek, ahol leginkább hasznot hozhattok? Ezért tehát, ha a lelketek oroszlánok között van, mondjátok ezt: „Hála legyen az Úrnak, hogy így áll a dolog. Csak arra kérem az Urat, segítsen meg, hogy én győzzem meg ez embereket és ne ők engemet.” Ah, milyen szép dolgot vitt véghez két testvér megtérésük ideje után. Forró szeretetre gyúltak a néger rabszolgák iránt, de nem tudtak hozzájuk jutni a nyugatindiai-szigetekre, mert az ültetvényesek, a gazdag földbirtokosok ott csak rabszolgákat tűrtek meg. Nem volt tehát más megoldás, minthogy saját magukat árúba bocsájtották, mint rabszolgákat és így éltek, a négereket tanítva és hitre hozva és így is haltak meg aztán. Azt mondják, hogy Afrikában volt egy helység, melynek lakói falakkal körül voltak zárva és őrizve, mert mindnyájukat megtámadta a bélpoklosság és tagjaikat egymásután elveszítették. Ezt megtudta két misszionárius, kik odajutva, felmásztak a falakra, benéztek és látták a szegény teremtéseket egyiket kar, másikat láb nélkül. Nagy részvétre gerjedt a szívük és engedélyt kértek, hogy bemehessenek a szerencsétlen lelkek közé és őket a Krisztusnak megnyerjék. A felelet ez volt: „Bemehettek éppen, ha annyira akartok, de ha egyszer bennvagytok, onnan ismét ki nem jöhettek, mert magatokkal hozhatjátok azt a ragályos bajt, amely őket pusztítja. Ha tehát bementek, legyetek elkészülve, hogy élve ki nem jöttök, mert a többi bélpoklosakkal együtt pusztultok el. És mindezek dacára, ez a két bátor ember bement és föláldozta életét azért, hogy a sajnálatraméltó embereknek a Jézust hirdessék.
Remélem, hogy eme nagyszerű keresztyéni vérből egy pár csepp még kering a mi ereinkben is, és ha tényleg érezzük, hogy van bennünk, abból valami, akkor valószínűleg készek volnánk egész a pokol kapujához menni, hogy még onnan is egy bűnöst megmentsünk. Ha nem vagytok készek arra, hogy egy lélekért még esetleg meg is haljatok, akkor nem vagytok méltók az Úrhoz. Készek lesztek elhordani a gúnyt és szitkot - ha a Mesterhez hasonlíttok - csakhogy egy lelket megnyerjetek. Ezért maradjatok meg ott, ahol vagytok, kedves testvéreim és testvérnőim, különösen ti, kik erősebbek vagytok az Úrban. Ha oroszlánok között vagytok, maradjatok is ott és igyekezzetek azokat megszelídíteni. Micsoda édes érzés lesz az, hogyha egy nap a gyülekezetbe jöttök, két vagy három olyan szomszéddal vagy munkatárssal, kiknek megtérésében eszközök voltatok. Ha egy hívő az Isten kegyelme által olyan embert tud a Jézushoz vezetni, aki részeges és káromkodó volt, az óriási győzelem. Nekem már évek hosszú sora a rendes foglalkozásom az oroszlánszelidítés és ebben nagy örömet találok. Ha egy ilyen fajtájú oroszlán most itt jelen volna, annak kívánom, hogy bárcsak a Mester megszelídítené és a lábaihoz fektetné. Ott van a te helyed, te szegény bűnös, a Krisztus lábainál. Ne féljetek tehát a bűnösöktől, sem a bűntől, kedveseim, mert miként tudnátok rajt uralkodni, ha reszkettek tőle? Menjetek oda a bűnösökhöz, menjetek és nyerjétek meg őket az élő Isten ereje által és meg fogjátok látni az oroszlánokat, amint a Bárány előtt térdelnek és egy kis gyermek vezeti őket.

Mennyi nemesség, mennyi magasztosság fekszik ez egyszerű engedelmes szavakban! Péter fogta a hálót, bevetette a tengerbe és egyszerű, keresetlen szavakkal felelt az Úrnak: „A te parancsolatodra (szavadra) levetem a hálót.” De evvel egyúttal kimondta a legbiztosabb alapot, amelyre okos lények építhetnek és a legnagyobb erőt, mely a világegyetemet irányítja, hogy: „Szavadra Uram!” A te szavad az, hatalmas Isten, amelyre a szerafinek szárnyra kelnek és a kérubimok meghajtják magukat. A te szavadra hallgatnak az összes angyalok, akik erővel teljesek és nagy alázattal teljesítik parancsolatidat. A te szavadra lépett elő a tér és az idő, valamint az összes dolgok, melyek most léteznek. „Szavadra Uram!”, ez minden okozatnak az okozója és ez a teremtés kezdete. A te szavadra jött létre a menny és a te szavad alkotta meg a földet úgy, amint ez most van. Mikor a föld még alaktalan és sötét volt, a te szavad hangzott át a homályon - óh nagy Isten -, amely így szólt: „Legyen világosság!” és világásság lőn. A te szavadra jött elő a nappal és éjjel és a te szavadra választattak el a vizek az égboltozattól. A te szavadra tünt elő a száraz föld és vonultak a vizek partjaik mögé. A te szavadra keletkezett a nap, a hold és a csillagod, hogy „legyenek jelei és meghatározói a napoknak és mindezek után előjött az ember. Mindezekről biztosak vagyunk, mert a hit által tudjuk, hogy a világot az Isten szava hozta létre. Ha az Úr szava után indulunk, akkor együtt érzünk majd a világegyetem mindazon erőivel, amelyek tényleg létrejöttek. Vajon nem előkelő tulajdonság-e ez, még ha a mindennapi élet közönséges szemüvegén nézzük is meg?
De nemcsak a teremtésben nyilvánul meg az Isten szava oly nagy mérvben, hanem a gondviselésben is előtünik hatalmas ereje, mert hiszen az Úr mindent szavának hatalma által tart meg. Szél, eső, hó és vihar mind-mind engedelmeskednek néki. Az Úr szava mindent áthat. Ha a fagy tönkreteszi és megakadályozza a növények fejlődésmenetét, akkor az Úr megenyhíti a kárt szavával. A természet az Úr szava és parancsolata alatt áll. És így az összes tények és eshetőségek egyaránt alávettettek az isteni Igének. Jehova a központja az összes létező dolgoknak, teremtményeknek és az évszázadok és évezredek minden eseményei elvonulnak szavára Ő előtte és térdet-fejet hajtanak királyi akarata előtt. A te szavadra jönnek létre az államok és virulnak az országok és a te szavadra kell az egyik nemzetnek háborúval támadni a másikra és uralkodni fölötte. A te szavad miatt múlnak el fejedelmi családok, omlanak össze királyságok, válnak pusztává a hatalmas városok és tűnnek el hadseregek,, mint forró napon a harmat. Dacára az emberiség bűneinek és a pokolbeli hatalmak dühének, mégis van egy magasabb elme, mely a kezdettől, azaz mióta Ádám az Éden kapuját átlépte, egész a mostani pillanatig, mindent a saját akarata, a saját szava szerint hoz létre. A próféták jövendölései és a történelem lapjai mind a te akaratodra és a te szavadra irattak meg, mindenható Istenünk.
Csodálatosan felemelő érzés arra a galileai halászra gondolni, aki korának összes szokásaival és rendjeivel ellentétben, mégis bevetette a vízbe hálóját. Az a háló ugyanannak a törvénynek engedelmeskedett, amely a bolygókat kormányozza. Az a kéz tudva cselekedte azt, amelyet a hatalmas égi testek tudatlanul visznek véghez. Az az elenyésző hang a galileai tó partján tökéletesen harmonizált az Örök
Fenségnek hatalmas. szavával. „A te szavadra Uram”, felelt Péter és ezzel ismételte a világok, csillagok, szelek és tengerek jelszavát. Milyen gyönyörű dolog így együtt, haladni a királyok királyának hatalmas hadseregével!
Van még egy hely ahová feltóduló gondolatainkat irányíthatjuk. A te szavadra, Uram!” Ez a jelszavuk az összes jámboroknak kezdettől fogva egész mostanig. A szentek ezen szavak szerint alkották meg rendjeiket, szokásaikat, cselekedeteiket. Például egy ősz, öreg ember, száraz időben, távol minden folyótól vagy tengertől, egyszer csak elkezd építeni egy nagy bárkát. Összejönnek erre a szomszédok, egy csomó közönséges ember és gúnyosan nevetgélnek az öreg fölött, de ő nem érez szégyent, megbánást, hanem miközben szemeit az égre veti fel, így szól: „Ezt a nagy hajót a te szavadra építettem, óh Jehova Isten!” Ábrahám elhagyja szülőhelyét, rokonságát, ismerőseit és elköltözik Sárával együtt egy oly helyre, amelyről semmit sem tud, átkel a széles Eufrát folyón és bejut a kánaániták országába, amelyben mint egy vándor jár: helyről-helyre és ahol Izsákkal és Jákóbbal együtt csak sátrakban lakik.
És ha gúnyolódni akarnak fölötte, amiért odahagyta biztos lakhelyét, akkor nyugodtan felnéz a hegyek fölé és mosolyogva mondja: „A te szavadra Uram!” Mikor aztán könnyei végigfolynak ábrázatán a fájdalom miatt, hogy fiát fel kell áldoznia és ha ezért őrültnek vagy gyilkosnak neveznők őt, akkor ugyanazzal a nyugalommal felelne, miközben szemeit a legfenségesebbre irányítaná: „A te szavadra teszem ezt Uram!” És akkor aztán örömmel teszi vissza az áldozati kést hüvelyébe, mert bebizonyította, hogy a legnagyobb áldozatra is kész, ha az Úr szava utasítja arra. Ha a hívők ezreit elétek állítanám, akik bebizonyították hitbeli engedelmességüket, akkor kitűnnék, hogy azok minden cselekedetüket az „Isten Szavá”-ból kifolyólag követték el. „A te szavadra, Uram” emelte fel vesszőjét Mózes Fáraó előtt és nem hiába, mert baj és fájdalom érte ezáltal Egyiptom népét. Meg kellett tanulniok, hogy az Úr szava nem hangzik el hiába, hanem célját eléri, akár ígérettel, akár fenyegetéssel. Nézzetek csak, hogy Mózes miként vezeti ki a népet az egyiptomiak közül és figyeljétek meg őket, mikor a Vörös-tengerhez érnek. A vizek tornyosulása a jobb- és baloldalon és az egyiptomi harcosok fegyvereinek zörgése a hátuk mögött. Hogyan lehetett Mózes ilyen balga, hogy ide vezette őket? Nem tudtak volna Egyiptomban nyugodtabban meghalni, mint itt a Vörös-tenger hullámai között? De Mózes felelete csak az a nyugodt figyelem volt, amelyet Jehova szava iránt tanúsított és az Úr be is igazolta szavát, mert megnyitotta a tenger mélységeit kiválasztott népe előtt, akik azután örömmel jártak ott és a partokon cimbalmokkal és tánccal adtak hálát Istenüknek. Ha azután a későbbi időkben meglátjuk Józsuét, amint Jerikó városát körüljárja és falait nem faltörő kosokkal, hanem harsonák zengésével dönti romba, akkor megtudjuk, hogy hitének alapja az Úr szava volt. És így haladhatnék tovább, csak éppen az időm hiányzik, hogy Sámsonról, Jeftéről,
Bárákról és még sokakról is beszéljek. Vagy talán azt hiszitek, hogy a fenségességről a nevetségesre térek át, ha Péterről és hálójáról beszélek, melyet ez hajójából a tengerbe vetett? Nem. Mert mi magunk nevetségesek vagyunk, ha nem tesszük életünket fenségessé az engedelmes hit által. A háló kivetésében éppen annyi fenség lehet, mint a harsonák fuvasában, mert világos, hogy bármely cselekedet, ha hittel tesszük, fenséges és nagy lehet. Azok a hullámok, amelyek Péter hálóját elfedték, épp oly fenségesek, mint a Vörös-tenger hullámtorlaszai, mikor az Úr parancsára visszatartották a víztömegeket. Az, aki meglátja a világot egy vízcsöppben, az meglátja a csodát a hittől eredt legkisebb cselekedetben. Ne gondoljátok azt, hogy fenségesség csak a tömegben, a nagy dolgokban fordulhat elő, úgy hogy például egy kilométert megbecsültök, de egy centimétert semmibe sem vesztek. Az erkölcsi vagy a szellemi dolgokat nem mérjük méter szerint. A halászok megszokott foglalkozásait Péter kapcsolatba hozta fejedelmi tulajdonságokkal, hatalommal és erővel, amelyek minden időben engedelmeskedtek az Igének: „Ő szólt és megtörtént, parancsolt és előállott.” És ugyanígy mi is közösségbe jutunk a fenséges dolgokkal, ha megtanuljuk, hogy az Isten szavának mindenben engedelmeskedjünk. „Szavadra, Uram!” ez legyen az egyedüli szabálya minden keresztyénnek teljes életében. Ez legyen a vezetőnk lelki és világi dolgokban, minden cselekedetünkben: „Szavadra, Uram!” Vajha így lenne ez, Üres fecsegés az, hogy a protestáns vallások egyedül a Bibliát használják tanításuk alapjául. Kevés olyan protestáns vagy reformált vallású ember van, akinek cselekedetei ennek ellent nem mondanak. Igen sok különböző könyveket, szabályokat és rendeleteket használnak a Biblia mellett, sőt a Biblia előtt is, aminek pedig nem kellene így lennie. A gyülekezetek vagy egyesek erősségének alapját, azt, hogy Isten tetszésére éljünk, sohasem fogjuk tökéletesen elérni, ha vissza nem térünk felolvasott szövegünknek oly végtelenül egyszerű és mégis fenséges szavaihoz: „Szavadra, Uram!”
Isten segítségével ma csakis ezekkel a szavakkal akarok foglalkozni: „Szavadra, Uram!” Ez egyszerű szabályt nagyon sokféleképpen lehet alkalmazni. Legelőször is ismételni fogom azt, amit már az előbb említettem és pedig, hogy ezt a szabályt a mindennapi életben kell erősen szem előtt tartam, másodszor alkalmazni fogom ezt a szabályt a lelki javakra és harmadszor meg fogom állapítani, hogy különösen a mi nagy hivatásunknál, amely abból áll, hogy lelkeket nyerjünk meg az Úrnak, kell alkalmazni ezt a szabályt.
A mindennapi élet minden egyes dolgában alkalmaznunk kell ezt az Igét: „Szavadra, Uram!” „Mindenki maradjon meg abban a hivatásban, amelyre elhívatott!” Vannak férfiak, akik kényszerítve vannak arra, hogy a mai nehéz gazdasági viszonyok között foglalkozását, földjét vagy üzletét felhagyja, mert dacára egész napi, sőt sokszor éjjeli fárasztó munkájának, nem bír keresetéből megélni. És ez tény, mert a pénzügyi szorultság még mindig tart, és ha ily háborús a hangulat, nincs is kilátás, hogy megszűnjék, de azért keresztyénnek mégsem szabad helyét elhagynia. Óh, ti, kik megpróbáltatások alatt vagytok, tartsatok ki még egy kissé és álljatok meg erősen. Ne csüggedjetek el, tápláljátok a reményt. Ha elfog a gond, az aggodalom, tegyetek úgy, mint Péter: „...mindazáltal a Te szavadra kivetem a hálót”. „Ahol nem az Úr építi a házat, ott hiába dolgoznak az építők”, - ugyebár, ismeritek ezt az igazságot és azt is tudjátok, hogy az Úr soha el nem hagyja az ő népét. A legőszintébb fáradozás sem használ semmit és éppen azért ne is reméljétek, hogy talán ezáltal saját javatokra lehettek. Ha az Isten Szava úgy szól hozzátok, hogy férfiak legyetek, erősek, akkor övedzétek fel derekaitokat, legyetek józanok és álljatok erősen. Mindaddig, míg az ütközet a ti javatokra nem fordul, el ne vessétek pajzsotokat és bizalmatokat ne adjátok fel, hanem vívjatok, küzdjetek erősen és bátran. Isten odaállított, ahol vagytok, és el ne mozduljatok onnan mindaddig, míg gondviselése rajtatok nyugszik. Ne fussatok hiú ábrándok és elérhetetlen dolgok után. Tegyétek meg mindennap rendes foglalkozástokat és ne vessétek magatokat a gyors meggazdagodás után. Ha vannak itt olyanok, kik munka nélkül vannak és állás vagy foglalkozás után járnak, hogy kenyeret keressenek maguk és családjuk számára, úgy azok fontolják meg különösen a szavaimat. Ha egy férfi nem tesz meg mindent családja érdekében, akkor az nem részesül az evangyéliom áldásában, mert rosszabb, mint egy pogány vagy mint egy farizeus, mert mindnyájunknak kötelessége, hogy kezeink munkájával tartsuk fenn magunkat, hogy eleget tehessünk mindazoknak, akik tőlünk függnek. Ha ti, kiknek nincs munkátok és egész addig jártok utána, míg ki nem sebesedik a talpatok és még sem tudtok foglalkozáshoz jutni, ne üljetek fel hétfőn reggel mindjárt a vonatra, hogy hazautazzatok és azt mondjátok: „Már nem próbálok többé semmit”. Figyeljetek a felolvasott bibliai versre és vegyétek elő újra a reménység fonalát és mondjátok Péterrel: „Bár egész éjjel dolgoztunk és semmit nem fogtunk, mindazáltal a Te szavadra kivetem a hálót”. Mutassátok meg az embereknek, hogy egy keresztyén férfi nem esik oly hamar kétségbe, azaz, nem ezt, hanem éreztessétek, velük azt, hogy az Úrnak van egy titkos módja, amellyel gyermekeit erősíti, úgy hogy azok sokat elbírnak. Ha a Szentlélek nyugodt határozottsághoz, biztos alaphoz juttat titeket, akkor oly örömtelt biztossággal fogjátok az Urat magasztalni, amely messze túlszárnyalja az összes egyházi beszédeket, minden ceremóniáikkal egyetemben. A mindennapi élet az igazi hely, ahol az Istenben való üdvöt bebizonyíthatjuk és az Urat dicsérhetjük. Nem a rendkívüli dolgok elintézése, hanem a mindennapi élet jámborsága által bizonyítja be valaki a keresztyénségét és becsülteti meg vallását. Tarts ki hűen, tarts ki jól, egészen a végig az Úr Szavánál. „Várjad az Urat és tégy jót és bizonnyal megelégíttetik a te lelked és lakozol békességben”.
Előfordulhat, hogy arra törekedel, miszerint a mindennapi életben több ügyességet sajátíts el, hogy jobban előhaladhass vagy pedig megpróbálod, hogy nagyobb ismereteket szerezz, hogy hivatásodat jobban betöltöd, de mindezideig nem teljesedett be a kívánságod. Ne hagyj fel azért ebbeli törekvéseiddel. A keresztyén férfiúnak nem szabad henyélőnek lennie. Az Úr Jézus nem akarja, miszerint azt mondják tanítványairól, hogy azok gyámoltalan, gyáva férfiak, akik, ha első kísérletük nem hoz sikert, soha többé nem próbálkoznak. A keresztyéneknek példát kell mutatniok úgy az erkölcsi, mint a szellemi tekintetekben és ezért dolgozzatok az Úr parancsa értelmében tovább is és az áldást, az előhaladást Tőle várjátok. „A te szavadra”. Vessétek le a hálót még egyszer a vízbe és Ő meg fog áldani, ha a próbák által bebizonyítottátok, hogy képesek vagytok az áldás elhordására.
Ez különösen azokat érinti közelről, akik gyermekek nevelésével foglalkoznak. Lehet, hogy a nevelés eredménye még a saját gyermekeiteknél sem sikerült, hogy a gyermek kedélye még mindig vad és dacos és nem fogadja el az alázatosságot és az engedelmességet. Vagy pedig vasárnapi iskolában, esetleg más helyen is munkálódtok és az a feladatotok, hogy az ifjúsággal különféle ismereteket közöljetek és az ifjúi jellemet helyes irányba fejlesszétek, és ha minden nem sikerül vágyatok szerint, akkor ne hagyjátok magatokat elkeseríteni. Maradjatok meg a helyeteken, mintha Jézust hallanátok: „Valamit cselekesztek, szívetek szerint cselekedjetek, mint az Úrnak és nem az embereknek”. Vessétek le azért a hálót a vízbe új reménységgel és bízzatok Benne.
Különösen azt ajánlom néktek, testvéreim, hogy ha valamely jó dologhoz hozzáfogtok, akkor űzzétek azt teljes erőtökből, ha pedig azt látjátok, hogy a dolog rossz, akkor rögtön hagyjátok abba. Meglehet, hogy éppen ti vagytok arra hivatva, miszerint a korszakot valamilyen erkölcsi igazságra tanítsátok. A nemzedékek közül legtöbbnyire csak egyesek lettek arra hivatva, hogy reformokat és ujításokat hozzanak létre és ezáltal az előadást előmozdítsák. Kötelesek vagytok felebarátotokat úgy szeretni, mint magatokat és ezért legyetek rajta, hogy mindig jót cselekedjetek, ha erre alkalmatok van. Ha megpróbáltál már valamit és nem jutottál eredményre, ne hagyd azért a dolgot abba, mert ha tiszta a dolog és te keresztyén férfi vagy, úgy ne engedd magadra azt mondani, hogy félsz a munkától és gyáva vagy. Csodálkozom Palissy-n (híres angol evángyélista), nemcsak a keresztyénségén, hogy a kísértések nem tudták elnyomni, hanem hogy nyugodtan és kitartóan folytatta fazekas mesterségét akkor is, mikor már híres ember volt. Örvendek, ha láthatom, hogy ilyen férfiak hívők voltak. Ha a gyávák vagy a henyélők nagy csoportja követné Krisztust, akik az élet mindennapi küzdelmeiben nem tudnak megállni, annak sem örvendenék, mert hiszen miként győzhetnének ezek „a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak?” Nékünk hősöknek kell lennünk a hősök között a mindennapi élet mezején úgy, hogyha egykor magasabb hivatásra jutunk el – ahol fontosabbak a cselekedetek –, ennek a magasabb hivatásnak is megfeleljen kiképeztetésünk.
Talán furcsának találjátok, hogy a szószékről így beszélnek? Ne gondolkozzatok így. Az ó-testamentomban olvashatunk pásztorokról, földmívesekről, egyszerű emberekről, akik állandó összeköttetésben álltak vallásukkal. Nekem feltűnt, hogy az okos sábai királyasszony mennyire érdeklődött Salamon háztartása iránt és megfigyeltem azt is, hogy van a Bibliában egy „Példabeszédek” és egy „Prédikátor könyve”, amelyekben kevés lelki oktatást, de annál több okos, józan, egészséges és általános, a mindennapi életre vonatkozó tanácsokat találhatunk. És ezért azt hiszem, hogy az Űr nem akarja, miszerint a mi hitünk be legyen zárva a templomba vagy a ládafiába, hanem hagy onnan előjőve, az élet minden vonatkozásában megállhasson, a Biblia pedig mindig segítségünkre legyen. Az alapigék, melyekről szólok, egy munkás ajkáról hangzottak él, egy olyan munkaerőről, aki fel volt szerelve csónakkal és hálóval, tehát a munkájához szükséges eszközökkel, és aki már elfáradt az egész éjjel tartó hiábavaló munkától, de az Úr szavára újra kezdte munkáját. Hivatkozva azután erre a munkára, felszólítom mindazokat, akik már elfáradtak és kétségbeestek a sok eredménytelen kísérlettől, hogy ,,Vegyétek elő még egyszer reményeteket és az Úr Szavára vessétek a hálót a vízbe”. Lehet, hogy ez a felszólítás egyesekhez éppen a legjobb időben érkezett, mert már mindennel fel akartak hagyni. Óh, én nagyon örülnék, ha egy kar újra megacélosodnék és egy szívben a lelkesedés újra fellángolna. Higgyetek az Úrban megpróbált testvéreim. „Legyetek erősek az Úrnak erejében!”
Ki kell vetnünk a hálót újra és újra a Krisztus szavára, ha lelki dolgokról van szó. Különösen azoknak mondom ezt, akik már sokszor voltak e kápolnában - és ha hinnem lehet szavuknak - mindig a legőszintébb reménységgel keresték megszabadulásukat és még sohasem találták meg. Imádkoztak a prédikáció kezdete előtt azért, hogy az Úr igazán megáldja őket és mégsem érezték az áldást. Hát kedves barátaim, én sehogyan sem tudlak megérteni benneteket, mert az üdvözülés útja világos, rövid, egyenes és minden pillanatban meglelhető és ez: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.” Semmire sem kell várnotok és amellett a várakozástok még bűnös is. A Bethesda-tava vizének megmozdulására ne várjatok, mert nincsen már tó és nincsen angyal, ki a hullámokat felkavarja. Ez a tó már régen kiszáradt és az angyalok sem járnak e célból a földre. Az Úr Jézus Krisztus beszüntette a Bethesda vizének gyógyító hatását, mikor annak partjához ment és odaszólt a harmincnyolc éve beteg férfiúnak: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és eredj haza!” Ez az, amit néktek is cselekednetek kell. Ne várjatok tovább! Ha azonban mégis haboztok, és ma halljátok a szavaimat, akkor őszintén és a Krisztus szavára támaszkodva meghívlak bennetek: „Jöjjetek és éljetek!” Vessétek ki a hálót újra, vessétek ki hittel. Szóljatok így: „Uram, én hiszek, segíts az én hitetlenségemen!” Bocsássatok fel egy fohászt Jézushoz, hogy fogadjon el benneteket. Vessétek magatokat ő alá és kérjétek, hogy most e pillanatban mentsen meg a gonosz hatalmától. Ő meg fog hallgatni. Még sok hal van, akiket meg kell fogni a hit hálójával. Vessétek ki tehát a hálót az Úr szavára.
Azonban most egyúttal olyanokhoz is akarok szólni, akik imájuk hálóját már több ízben hasztalanul vetették ki. Imádkoztatok már valamely hozzátok tartozóért vagy valamely más oly helyes dologért, amely megegyezik az Isten akaratával és hosszas, fáradságos fohászkodások után nem jöttetek-e oly kísértésbe - minekutána ez a dolog nem teljesedett be -, hogy elhatároztátok, miszerint ezt a dolgot nem hoztátok többé az Úr elé? Ha igen, akkor ne felejtkezzetek el a Krisztus a szaváról, aki azt mondta, hogy: „Szüntelen imádkozzatok!” - és erre a szóra, a Krisztus szavára vessétek ki hálótokat és imádkozzatok újra. Nem azért, mintha a körülmények talán kedvezőbbek volnának, hanem egyszerűen azért, mert Jézus mondja, és ki tudja, nem épp ez alkalommal mutatkozik-e eredmény?
Vagy pedig kutattatok az írásban egy oly hely után, amely ígéretet tartalmaz a ti helyzetetekre vonatkozólag? Egy oly szót akartok nyerni az Urtól, amely felbátorítson? A halaknak egész tömege rajzik a csónak körül, az írás tengere tömve van velük. Az ígéretek halait értem, amiből ti- fájdalom - egyetlenegyet sem tudtok fogni. De azért próbáljátok meg. Vegyétek elő újra az írásokat és kérjétek a Szentlelket, hogy mutasson néktek egy oly fenkölt verset, amelyet aztán a hit édességével csepegtessen szívetekbe. Lehet, hogy épp a mai napon teljesedik be kivánságtok és sokkal nagyobb áldásban részesültök, mint amelyet lelketek felfoghat.
Lehetséges az is, hogy már hosszabb idő óta egy bizonyos szent erő működik bennetek, amely arra ösztönöz, hogy egyes hozzátok tapadt bűnötöket legyőzzétek, hiteteket erősítsétek, buzgóságtokat gyakoroljátok, nagyobb haszonra igyekezzetek, és mindezideig nem értétek el kivánságtok teljesülését. Ha tehát az az Úr akarata, hogy ti minden jó cselekedeteteket az Ő akarata szerint tegyétek, akkor ne tegyetek le tervetekről, hanem az Úr akarata szavára vessétek a hálót újra a vízbe. Ne kételkedjetek soha. A ti indulatotok hevessége megszűnik és hitetlenségtek erős hitté fog változni. Vessétek ki a hálót és lehetséges, hogy avval az egy fogással az összes kegyelmi ajándékokat megfoghatjátok. Törekedjetek a Krisztus szavai szerint elérni a legjobb adományokat és meglátjátok, hogy azok mind a tiéitek lesznek.
Avagy éppen most törekedtek arra, hogy közelebb kerüljetek a Krisztushoz és szorosabb viszonyba jussatok Vele? Ama arcnak egy pillantására vágyódtok, amelynek fénye elhomályosítja a Napot? Ismerni akarjátok az Ő erejét és élvezni szeretetét? És hiába törekedtek erre? Akkor kiáltsatok hozzá még egyszer, ,,az Ő szavára”, mert megígérte, hogy el fog jönni, hozzátok, édes szava pedig hív, „hogy jöjjetek hozzám!” Jöjjetek hát Hozzá, kapaszkodjatok Belé, vessétek ki a hálót újra és olyan örömök várnak reátok, amelyek felülmúlják mindazokat, amelyeket eddig éreztetek.
Ezekből tehát világosan láthatjátok, hogy az alapigénk mily nagy mértékben vonatkozik a lelki dolgokra. Vajha segítene minket az Isten végtelen kegyelme által, hogy ezt az alapigét életünkben napról-napra kifejezésre juttassuk.
Az alapszövegnek főfontossága az, hogy ezt életünkben alkalmazzuk. Mert mi egy keresztyénnek legfőbb élethivatása? Nem az-e, hogy lelkeket nyerjen meg a Krisztusnak? Hogy az Isten dicsőségére szolgáljunk abban, ami által másokat a Krisztushoz vezetünk. Ez a főcélja földi életünknek. Sok eltévedt, szegény juh részére nagy áldás, hogy mi itt időzhetünk, mert így ezek hazavezettetnek a lelkek nagy pásztorához.
Az a mód, amely által az embereket Krisztusnak megnyerhetjük, abban nyilvánul meg, hogy az evangyéliom hálóját kivetjük. A lelkek megnyerésének más módját nem tanultuk és nem is ismerjük. Vannak férfiak, kik nagy buzgalommal, de kevés tudással felállítanak különböző rendszereket és eljárási módokat az emberek megnyerésére. A magam részéről azonban nem bízom semmi más módban,, mint csak az evangyéliom hálójának kivetésében, vagyis hogy az Isten szeretetét, mely megnyilvánult a Jézus Krisztusban, az emberek tudomására adjuk. Jézus nem bízott reánk semmiféle más módot, amely által ezt nyilvánosságra hozzuk. Az Úr mindnyájunkat arra hívott, el, hogy hirdessük az üdvöt mindazoknak, akik abban hisznek. Minden egyes hívőnek kötelessége, hogy érdeklődjön embertársainak megtérése iránt. Vagy nincs joga ahhoz az embernek, hogy felebarátját a lángok közül kimentse? Vagy nem szolgál-e Jézus megelégedésére az a törekvés, ha te ígyekszel megmenteni felebarátodat az örök kárhozatba való eséstől? Vagy nem mondta-e ezeket a szavakat: „Valaki hallja, mondja azt, hogy: „Jöjj!” Aki hallja az evangyéliomot, az szólítson fel másokat is arra, hogy jöjjenek a Krisztushoz. Az Úr Igéje késztet bennünket arra, hogy az evangyliomot hirdessük. Nagyon szomorú dolog volna az, ha vagy nagyon rendesek lennénk, vagy pedig egész más evangyéliomot prédikálnánk, mint amilyennek a hirdetésére utasítva lettünk. Az Úr szava olyan hatalom, amely igazolja azt az embert, aki annak engedelmeskedik. Ahol a király szava hangzik, ott jelen van a hatalom. Szükségtek van talán még nagyobb tekintélyre? „Igen, csakhogy elő kellene már haladnotok - mondhatjátok - és a népnek nem csupán a kegyelem elemeit, hanem olyan dolgokat volna szükséges magyaráznotok, amelyek lépést tartanak a kor fejlődésével.” Ezt azonban nem fogjuk megtenni mindaddig, míg fenn áll Jézusnak ama parancsa, hogy „elmenvén, prédikáljátok az evangyéliomot minden teremtett lénynek.” Ha azt tesszük, amit Ő parancsol, akkor a cselekedetekért való felelősség nem rajtunk nyugszik és büntetlenek leszünk, ha a parancsot kifogástalanul teljesítjük. A szolga ne módosítsa urának akaratát, hanem hajtsa azt végre. A mi feladatunk azt cselekedni, amit Krisztus mond, úgy ahogy azt Ő mondja és ezt kell tennünk újra és újra mindaddig, amíg csak élet van tagjainkban. Az ige folyton megszakítás nélkül hangzik felénk: „Prédikáljátok az evangyéliomot, hirdessétek minden teremtett lénynek!” Az ok azért, hogy a megfeszített Krisztust hirdetjük és hogy az embereket állandóan felszólítjuk a hitre, ugyanabban a szavakban rejlik, amelyeket Péter a tengeren és Mózes a sziklák közt hangoztatott, hogy: „Szavadra Uram!” Eme prédikációnak eredménye igazolni fogja mindazokat, akik annak engedelmeskedtek. Senki sem lehet majd abban az állapotban, hogy az utolsó napon ezt mondja a Megváltónak: „Te lehetetlen feladatokat bíztál szolgáidra és amellett olyan eszközt adtál kezükbe, amely nem volt arra alkalmas, hogy avval célt érjenek.” Nem, így nem beszélhet majd senki, sőt akkor majd meglátható, hogy a kiválasztottak megmentésére semmi sem volt alkalmasabb, mint egy megfeszített Üdvözítő és ezen megfeszített Üdvözítő megismerésére nem volt jobb eszköz, mint az ő szavainak egyszerű hirdetése, reszkető ajkakkal, de az Úr lelkének erejével. A prédikációk együgyüsége erős bizonyítékok lesznek majd az Isten bölcsességének kinyilvánítására. Testvéreim, ti, kik a szószékről beszéltek vagy iratkákat osztogattok avagy egyesekkel külön-külön beszéltek, ne féljetek, az Isten bölcsessége a maga módja szerint okvetlenül bizonyítja majd magát. Lehet, hogy ma még bolondnak neveznek, mert az evangyéliomot hirdeted, de ne bántson ez, mert e vád hamarább le fog jönni rólad, mint a rozsda a fegyverről, ha az ütközetben használják. Az ige hirdetése nemsokára minden zajt és kiáltást el fog nyomni, mert hiszen ez a lárma most különben is azért van, mert az igét nem prédikálják. Az evangyéliom fegyvere nem tompult el, mert ma is olyan, mint egy kétélű lángpallos. A mi válaszunk a lármára csak az lehet, hogy igyekezzünk az evangyéliomot még buzgóbban hirdetni, hangosabb szavakkal, a mennyekből leküldött Szentlélek segítségével.
Ha a Krisztus ama szavainak, hogy „vessétek ki a hálót újra,” nem teszünk eleget, akkor vétkezünk. Tegyük fel, hogy Simon Péter ezt mondta volna: „Mester, az egész éjjel dolgoztunk és semmit sem fogtunk; és ezért tekintet nélkül a te szavadra, a hálót nem vetem ki.” Akkor Simon Péter bűnös lett volna az engedetlenség tekintetében és amellett még az Isten fia elleni káromlásban is. Mit szóljak azokról a keresztyénekről, akik azt állítják, hogy ők Istentől hivattattak, a Krisztus tanítványai és ennek dacára még soha nem vetették ki a hálót? Helyes az, hogy semmit sem tesztek az igazságért? Helyes az, hogy a világ világosságának nevezitek magatokat és nem mutatjátok a fényt? Vagy rendjén van-e az, hogy kiindultok a szántóföldre magot vetni és otthon hagyjátok a vetőmagvakat? Vannak itt a gyülekezetben olyanok, kik ilyen dolgokat visznek véghez? Helyes dolog-e az, hogyha, kijelentitek, hogy életetek hivatása az lesz, hogy emberhalászok lesztek és mégis soha a hálót ki nem vetettétek, sőt még csak nem is segítettétek azt a partra vonni? Itt maradtok közöttünk hamis példákkal? Kevés az erőm ahhoz, hogy kárhoztassalak benneteket, de kívánom az Istentől, hogy keltse fel a lelkiismereteteket, hogy az vádolja, ha nem töltitek be a feladatot. Mi lehet a véleményünk arról az emberről, akinek az Úr azt a megbízást adja, hogy az örök kárhozattól való szabadulás örömét hirdesse és ez a férfi mégis bűnös módon hallgat? Az a nagy orvos megmondta néktek az orvosságot, rátok bízta a gyógyszer kezelését, amivel a betegséget gyógyíthatjátok”. Körülöttetek halnak, egyre halnak az emberek és ti nem mentek segítségükre, nem szóltok nékik a gyógyító üdvről! Az Örök Fenség néktek adta az élelmet, hogy az éhezőket tápláljátok és ti elzárjátok a raktárak ajtóit, mialatt a tömeg éhen pusztul az utcán. Hát nem olyan bűnök ezek, amely felett egy őszinte hívő könnyeket ejthet fölöttetek? London, ez a nagy város, pogányvallású lesz teljesen, dacára, hogy az Úr odaadta az evangyéliomot népe kezébe. Mi lehet az alapja az istenfélők eme rettentő közönyösségének? Ha az evangyéliomot csak a magunk részére tartjuk meg, akkor az utánunk következő korszak ítélete bennünket fog sujtani. A jövő nemzedék majd rámutat a mi időnkre és azt fogja mondani: „Micsoda népek lehettek ezek, kik a világossággal rendelkeztek és azt mégis egy sötét ládába zárták el?” Egy eljövendő felvilágosodott században, ha majd mások állnak itt a városban és mások járnak az utcákon, azt fogják mondani: „Átkozott az emléke azoknak a prédikátoroknak és férfiaknak, kik elmulasztották kötelességeiket, kik egy őszinte pillanatban az Úr országához jöttek, de soha hivatásukat be nem töltötték és így cél nélkül töltötték el egész földi létüket.” Igyekezzünk megszabadulni egy ilyen ítélettől. Nékünk hatalmunk van arra, hogy az Isten igazságát kiterjesszük, sőt ennél több, nemcsak hatalmunk, hanem határozott parancsunk van erre és jaj nékünk, ha az evangyéliomot nem prédikáljuk!
Testvéreim, ha a szívünk olyan állapotban van, mint volt Simon Péteré, akkor a keresztyének ez a hatalma nálunk ma meg fog nyilvánulni. Ez a hatalom rendkívül kifejlődött Péternél. Mert - figyeljétek meg - Péter a reménység eltűnésének a befolyása alatt volt és mégis kivetette a hálót. „Egész éjjel hiába dolgoztunk.” De mikor volt ez? Nagyon sokszor hallottam már e beszédeket, de micsodák voltak a tények? „Hiszen tudod, - felelik - hogy nemrég mily nagy ébredések voltak nálunk. Ezt nem tudom. Voltak itt-ott hirtelen fellobbanások, aránylag azonban oly kevés, hogy szégyen azokat így felfujni. Azonkívül pedig, ha megnézzük, hogy ezekért is mily kevés lett téve, akkor csodálnunk kell az evangyéliom elterjedését. Nézzétek meg a missziómunkát például Indiában a mostani időkben. Az emberek azt mondják, hogy a keresztyén vallás nem képes tért hódítani. Én pedig azt mondom, hogy igenis csodálatosan kiterjedt ott a keresztyénség, tekintve az érte történt munkát és áldozatokat. Ha kiadtok abban az országban egy fillért és nyertek a helyébe ezer koronát, akkor nincs jogotok azt mondani, hogy: „Mi ez? Nekem egy millió kell!” Ha ilyen nagy kívánságaitok vannak, úgy áldozzatok többet a kiadásokra. Az aratás csodálatosan bő, tekintve a silány vetést, aki azonban többet akar takarni, annak többet kell szórni. A gyülekezetnek aránytalanul nagyobb a jövedelme, mint a kiadása. Angliában történtek részleges ébredések, de mire vezettek ezek? A fénysugár egy bizonyos ideig látható lett, de a sötétség továbbra is hatalma alatt tartotta az országot. Az ujságok hatalmas, csodálatos dolgokról tettek jelentést egyes helyekről? Ha azonban azokról a helyekről írnának, ahol nem történtek ébredések, akkor más szemmel látnók a dolgokat. Az igazság az, hogy a gyülekezet ama hatalmas pünkösd óta egyetlenegyszer sem volt az általános ébredésnek állapotában. Történtek részleges ébredések a keresztyének között itt is, ott is, hanem az egész tömeg együttesen még sohasem lángolt avval a buzgalommal, amilyent e nagy dolog megérdemel. Ah, ha, az Úr egyszer az egész gyülekezetet fellelkesítené! Nékünk éppenséggel nincs semmi okunk arra, hogy elámítottaknak érezzük magunkat. Tekintve a mi csekély megerőltetésünket, mégis nagy dolgok részeseivé váltunk, ezért tehát fogjuk meg újra a hálót és ne szóljunk semmit sem arról az éjszakáról, amelyen dolgoztunk, de semmi eredményt el nem értünk.
Azonkívül ez a parancs még erőt vett Péter kényelemszeretetén is. Valószínűleg fáradt volt már akkor, mikor azt mondta: „Mester, az egész éjszaka dolgoztunk”. A halászat igen nehéz foglalkozás, különösen pedig, ha nincs is eredménye. Érthető dolog, ha valaki meg akar szabadulni a további munkától, ha már fáradt az addigi hiábavaló dologtól. Hallottam már egyes hívőket így beszélni: „Jól tudjátok, hogy kivettem a részemet a munkából a vasárnapi iskolában és megtettem a kötelességemet erőmhöz képest. És az tény, minden kétség nélkül, hogy ifjúkori megerőltetéseik bámulatra méltók voltak és a későbbi évekre is kihatottak. Szinte el se tudjuk képzelni, hogy micsoda nagy buzgalmuk volt, mert semmi maradék nem maradt utánuk, mely esetleg képzeletünk segítségére jönne? Most azután feljogosítva érzik magukat, hogy a dolgokat könnyen vegyék, mert immár nem tartoznak semmivel sem az Úrnak vagy legalább is úgy érzik, hogy semmit sem kell fizetniük. Rendjén van-e az, hogy valaki felhagy a szolgálattal, amikor világos dolog, hogy soha fel nem hagyunk avval, hogy az Úr kezéből irgalmasságot fogadjunk el? Nem szégyeljük magunkat, ha a dolog megvilágosodik előttünk? Nemsokára, lehet, hogy igen hamar könnyen vehetjük ezt a dolgot, mert majd nyugalmat találunk odalenn a sírban.
Hanem most nyugalmat keresni, amikor emberek elpusztulnak, a mi kényelmességünk miatt, az istentelenség. És dacára annak, Péter, hogy te egész éjjel dolgoztál, hogy alig állsz a lábadon a fáradság miatt, mégis újra ki kell vetned a hálót. És ő meg is tette. Az éjjeli munka egyedül nem ér semmit, mert nappal is dolgoznunk kell, ha halat akarunk fogni.
A Krisztus eme parancsa még abban is erőt vett Péteren, hogy nem hallgatott a józan ész szavára, amely ezt mondta: Ha egész éjjel dolgoztál és nem fogtál semmit sem, akkor valószínű, sőt biztos, hogy nappal sem fogsz semmit se fogni. A halászatra alkalmas idő a galileai tengeren az éj volt, mert nappal, mikor a ragyogó fénysugár a hullámokra süt és a halak a háló minden fonalát és szövését tisztán láthatják, nem valószínű, hogy a halak beléúsznak, ha azonban Krisztus úgy parancsolja, akkor a valószínűtlen idő valószínűvé válik és a reménytelen munka reményteljessé. Semmiféle cselekedetre sem lehet azt mondani, hogy rossz időben történik, ha azt Krisztus parancsolja. Ha Jézus azt mondja: „eredj!”, akkor menj minden megfontolás nélkül. Ne mondjátok azt: „Csak négy hónap mulva lesz az aratás!” „A gabona immár megérett az aratásra!” Péter kivetette a hálót rögtön és bölcsen cselekedett, hogy elfogadta a Krisztus szavát.
A tanulni való a mi számunkra ez esetből az, hogy tegyük azt, amit Péter tett és vessük ki a hálót személyesen, mert az apostol is azt mondta: „Mindazáltal a te szavadra kivetem a hálót!” Nem tudsz-e te valamit tenni testvérem a saját szíveddel, ajkaddal vagy kezeddel? Vagy te, testvérnőm, nem tudnál-e valamit elérni, kedves, lágy kedélyed segélyével? Hallottam, hogy a multkor valaki azt mondta: „Gondoltam arra, miszerint egy páran ismerősök társaságot fogunk alkotni abból a célból, hogy a szomszédságunkban levő szegényeknek segítségére menjünk”. Ennek nem lesz semmi eredménye, mert azok a szegények sem egy tál levest, sem egy darab kenyeret nem kapnak majd a társaságtól. Tegyétek meg azt egyedül! „De én azt hiszem, egy páran mégis összejönnénk és egyletet is tudnánk alkotni”. Igen és azután egész nap alapszabályokat alkotnátok és határozatokat hoznátok létre, amivel aztán kölcsönösen megelégedve, működésteket be is szüntetnétek. Sokkal jobban teszed, ha magad mégysz a munkára, mint Péter is tette.
Azután igen helyesen cselekednél, ha ezt rögtön megtennéd, mint ahogy Péter is rögtön kiment a mély vízre és bevetette hálóját. Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen jó alkalmad. Talán a buzgóságod eloszlik, vagy életed véget ér. Péter mégis csak egy hálót vetett ki és ez nagy szégyen volt. Ha János és Jakab, valamint a többiek is mind kivetették volna hálójukat, akkor az eredmény sokkal bámulatraméltóbb lett volna. Miért? - kérditek. Azért, mert az a háló, amelyet kivetettek, a szakadásig megtelt. Ha a többi hálót is kivetették volna, akkor először is több halat fogtak volna, másodszor a háló nem szakadt volna el.
Olvastam a multkor egy rendkívül bő heringfogásról, mely Brightan város közelében, a tengeren történt. A háló egészen megtelt és olyan nehéz volt, hogy a halászok képtelenek voltak felhúzni, sőt maga a csónak is abban a veszélyben volt, hogy elmerül, s így kénytelenek voltak a háló köteleit elvágni és a halakkal együtt elveszteni. Ha több háló és több csónak lett volna ott, akkor a halakat mind megfoghatták volna. Ugyanez az eset áll a tanítványoknál is. Sok halat tehát csak azért vesztünk el, mert a háló már szakadozik. Ha egy gyülekezet oly állapotban volna, hogy minden egyes tagja a Szentlélek erejével menne e munkába és azután mindnyájan együtt dolgoznának, hány lelket tudnának a Jézusnak megmenteni! A lelkek nagy tömege az elszakadt hálók miatt megy tönkre, a hálók pedig azért szakadoznak, mert mi nem tudunk egyesülni a szent munkában és tudatlanságunk miatt kárt okozunk az Úr ügyének. A prédikátoroknak nem kellene a megfeszített munka miatt panaszkodniok, ha a többiek is kivennék részüket belőle, és egy csónaknak sem kellene félni az elmerüléstől, ha a többi csónakok is a szent munka segítségére ígyekeznének.
Befejezem beszédemet, kedves testvéreim és testvérnőim, miközben megemlítem, hogy ha valami eredményt elértem ma az Isten Lelke által, úgy reménylem ez az, miszerint a felolvasott szöveg utasításait elfogadva, azt véghez viszitek. Az a mód, hogy Istennek szolgáljunk, abban áll, miszerint parancsát teljesítsük. Én kérem az Istent, hogy óvjon meg közülünk mindenkit attól a sülyedéstől, miszerint az Istent csupán megszokásból szolgálja. Prédikálnunk, tanítanunk és dolgoznunk kell, de nem a magunk erejéből, hanem az Ő nevében és az Ő szavára. Ha ezt fogjuk tenni, akkor nagyobb lesz a hitünk, tisztább az őszinteségünk és több lesz az eredmény munkánkban. Édes megnyugtató dolog tudni azt, hogy Krisztus a csónakban ül, míg mi kivetjük a hálót. Ha munka közben megpillantjátok jóváhagyó másolyát, miközben munkátokat figyeli, akkor valószínűleg nagyobb kedvvel fogtok tovább dolgozni. Teljes odaadással, Benne való bizalommal kell dolgoznunk, nemcsak azért, mert az igazság a mi részünkön van, hanem mert Jézus adja a szav?kat és az Ő szava igazság. Ne törődjetek azzal, ha munkátokat a kritikusok kigúnyolják, lebecsmérlik, hanem tegyétek azt hitbeli bizalommal, hogy annak jónak kell lennie, mert Jézus mondta. Eszembe jut, hogy mit mondtak nekem a multkor: „Te hirdeted az evangyéliomot holt bűnösöknek, azt mondod, hogy térjenek meg és higgyenek. De amilyen joggal ezt teszed, ugyan olyan joggal ráfektetheted a kendődet egy sirhalomra és kívánhatod, hogy a hulla onnan kijőve, életre keljen”. Természetesen kívánom ezt. Akik ezt mondták, igazságot szóltak, de azért én mégis örömmel tenném kendőmet a sírhalomra, hogy onnét a holtak kijöjjenek, ha ezt Jézus parancsolja. Minél jobban gúnyolják és csúfolják a bölcs emberek az evangyéliomot és állapítják meg róla, hogy elvesztette hatalmát a kitűzött célt elérni, annál erősebben fogjuk mi a megfeszített Jézust prédikálni és a régi tanítás mellett megmaradni. A mi meggyőződésünket az ily bölcs vélemények nem másítják meg. Az evangyéliom prédikálására való készségünket nem mi idézzük elő, hanem tesszük ezt a Krisztus parancsa folytán és inkább a Krisztus felelősségére dolgozzunk, mintsem a munkára. Szívesebben leszek bolond és teszem azt, amit Krisztus mond, mintsem legyek az új irány legokosabb embere és vessem meg az Úr szavát. Szívesebben teszem életem felelősségét annak lábához, aki szavával uralkodik rajtam, semmint hogy felállítsak magamnak életcélt és érezzem, miszerint a felelősség érte az én vállamon nyugszik. Legyen készen a Krisztus parancsára élni, a nehézségek alatt megállni, szolgálatának teljesítését elvégezni ez órától kezdve. Isten segítsen erre! Ámen.

Júdás* (Nem az az áruló Ischariót, hanem Jakab apostol testvére) apostol ezt írja: „Szeretteim, mivelhogy minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felől, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek.” Az apostol tehát nem az írás miatt, hanem kénytelenségből írt és itt mindjárt jó példát mutat nékünk, hogy ne a beszéd miatt beszéljünk és ne a prédikáció miatt prédikáljunk. Ha megkíséreljük azt, hogy isteni dolgokról írjunk, akkor ez az írás történjék azért, mert kényszerítve vagyunk rá és ha mondani akarunk valamit a Krisztus nevében, akkor mondjuk ezt azért, mert mondanunk kell. Ha egy férfi nem érzi nyomasztó szükségét annak, hogy beszéljen, akkor az nem is fog az Isten küldötteként beszélni. Én tudom, hogy Júdásnak nem csupán igyekezete volt arra, hogy írjon, hanem érezte annak a kénytelen szükségét is, hogy írnia kell. Mielőtt tehát másokat oktatni akartok, törekedjetek arra, hogy megérezzétek azt a kötelességet, amely arra kényszerít, miszerint a nyert világosságot másokkal is közöljétek, mert abban az esetben, ha Isten erre hívott el benneteket, akkor „jaj néktek, ha az evangyéliomot nem prédikáljátok.” A lelkeknek szükségük van arra az igazságra, amelyre őket tanítanotok kell, de néktek is szükségtek van arra, hogy őket tanítsátok, mert ha nem teszitek, akkor a ti palástotokat az ő vérük fogja bepiszkítani. Nem helyes dolog, ha a lélek tudatlan marad, de az sem helyes, ha eltitkolja azt, amit tud. Rettenetes elgondolni, hogy az ember éljen és meghaljon anélkül, hogy semmit se tudjon Krisztus felől... Ezért tehát akár írtok, akár beszéltek, tegyétek ezt azért, mert szükséges és mert kényszerítve vagytok arra, hogy ezt tegyétek. Amiként Krisztusnak illett szenvedni, ugyanúgy illik nékünk is az élet igéjét terjeszteni.
A fennforgó esetben arra volt szükség, hogy az apostol a közös üdvösségről írjon. Ha közös üdv - közösnek értve és közösnek nevezve -, akkor miért volt szükség arra, hogy írjon róla az apostol? Egy általános, közös dologról már valószínűleg eleget írtak az emberek és valószínűleg nem tudnak már olyan új és érdekes részt felhozni belőle, amit a közönség még nem tud. De a tapasztalatok és a megfigyelések azt bizonyítják, hogy sokkal szükségesebb az evangyéliom általános tanait hirdetni, mint valamely egyéb igazságokat és ezek közül éppen azokat, amelyek alapdolgoknak látszanak és amelyeket mindenki elfogadott, azokat kell ismét és ismét kidomborítani. Olyan bizonyos elvont igazságokat, amelyek bár az evangyéliumból eredtek, de mégsem tartalmazzák magát az evangyéliumot, hirdessetek ugyan, de a fősúlyt mégis ne helyezzétek reájuk, mert ha nem is lesznek hirdetve, a veszély és a felelősség nem olyan nagy; De az Írás. alaptanait, a főigazságokat, hirdetnünk kell napról-napra. Nem szabad azt mondanunk, hogy „hiszen mindenki ismeri ezeket”, mert sajnos, mindenki el is felejti őket. Nem szabad az evangyéliom hirdetésével azért sem felhagynunk, mintha esetleg félnénk ilyen unalmas, agyoncsépelt dologgal foglalkozni, mert az, amit a Szentlélek jelentett ki, arról nem lehet és nem szabad ilyen megalázó módon nyilatkozni. Nyujtsátok oda az embereknek az evangyéliom agyoncsépelt tanait, hogy ha akarják, hát fogadják el, ha pedig nem akarják, akkor arra az az egyedüli feleletünk, hogy a mi üdvösségünk mégis csak ezeken az agyoncsépelt tanokon fekszik. A valóságban az Isten Anyaszentegyháza nagy, általánosan ismert és mindenütt elfogadott igazságokra van építve. Alapjai tehát nem homályos filozófikus tanok, hanem nyílt, tiszta kijelentések. Ne törekedjünk tehát valami túlfinomodott dolgokra, a kiművelt értelem valamely magasfokú értelmetlenségére, hanem engedjünk a kényszerítő szükségnek, amely arra ösztönöz, hogy a közös, az általános üdvösségről írjunk és beszéljünk. Az evangyéliom telve van tündöklő igazságokkal és előnyösen ismert tényekkel. Mit mond Pál apostol? „Igaz és drágalátos beszéd az, amely adatott nékünk, hogy a Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket üdvözítené.” Ha tehát ez drágalátos beszéd, akkor mindenesetre érdemes a nyilvánossághozatalra is. Megérdemli tehát a fáradságot, ha újra meg újra ismételjük, hogy Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy a bűnösöket megmentse, mert egy ilyen általános igazságnak is szüksége van arra, hogy állandóan és szorgalmasan az emberek tudomására hozzuk. Az általános üdvről általánosan kellene beszélni, csakhogy én félek, miszerint ezt általánosan el is felejtjük manapság.
A kényszerítő szükség, az általános üdvről írni, előtűnik olyan személyeknél, akik észrevétlenül belopódzkodtak a gyülekezetbe. Egyesek ezek közül agyafúrt furfanggal ragadták meg az evangyéliomot praktikus oldaláról. Sokat, nagyon sokat beszéltek az Isten kegyelméről, hanem annál kevesebbet aztán arról a szent életről, amelyet ez előidéz. Csak könnyen vették a bűnt, azon ürügy alatt, hogy az Isten kegyelmét dicsőítik, gondos figyelmet fordítottak a törvény szellemére, kigúnyolták az alázatos önvizsgálódást és kijelentették, hogy ők, mint az Isten gyermekei, semmiféle esetben az előírások vagy a szokások által megkötve nincsenek. Az apostol azt mondja róluk: „kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják.” (Júd.1,4) Ezeken kívül, pedig még egy olyan gonosz csapat is betört a gyülekezetbe, kik „az egyedüli Urat, az Istent és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják.” Megtagadták Krisztus istenségét, fiúi és uralkodói mivoltát annyira, hogy végül, mint Megváltót és Királyt trónjától is megfosztották. Ez volt az ariánizmus lényege. Azt mondták, hogy Jézus Krisztus kiváló minta-ember volt, egy azok közül, akik fontos igazságokat fedeztek fel és ezért méltó a mi csodálatunkra, de egyben biztosítottak bennünket arról, hogy még magasabb igazságokat is fedeztek már fel, amilyen például az emberiség fejlődésének előhaladása és így tovább. Ezek a „gondolkodó emberek” befurakodtak a gyülekezetbe és ott az általános üdvről szóló tant a szívekbe akarják zárni. Sajnos, a mi gyülekezetünkben is sok van ebből az erjesztő kovászból. Vannak közöttünk is emberek, akik a kegyelem tanát prédikálják, e tan kegyelme nélkül, akik keresztyéneknek neveztetnek és folytonosan az „igazság”-ról beszélnek, de a legkisebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy a helyes „út”-on járjanak vagy a valódi „élet”-et elénk tárják. Azt hiszem, hogy ez a gonosz elem úgy időközönként azonban eltávolodik körünkből, bár félek, hogy ilyenkor igazságot is visz magával és mi az eszmeáramlatok egy egészen más körébe kerülünk. Nem látok semmi előnyt két különböző fajtájú gonoszság között, mert egyik olyan rossz, mint a másik. Ez utóbbiak megtagadják az igazságot, megcsonkítják azt minden oldaláról, elmozdítják a határköveket, ledöntik az emlékoszlopokat, megrongálják a falakat és felszaggatják az alapzatokat. Észrevétlenül belopódzkodtak közénk, megszokottakká váltak és most ők hirdetik nékünk az evangyéliomot a mi szószékeinkről és vezetnek hadat a Sion falain belül, annak kapui ellen. Feltétlenül szükséges tehát manapság, hogy azok, akik félik az Istent és Néki szolgálnak, újra meg újra beszéljenek és írjanak az „általános üdv”-ről és újra elkezdjék tanítani Krisztus életét és tanait a legelső fejezetektől, mert ez a kegyelem valódi ábécéje. A közös üdvnek kedves hangjait ott is hallatnunk kell, ahol eddig még nem ismerték azt. Meg akarom szólaltatni az üdvnek szavát ma teljes erőmből és különösen abból az erőből, amelyet Isten a Szentlélek által ad nékem. Ha azok a férfiak bizonyos üzleti teológiákat hirdetnek is, mit tehetnek vele? Azt mondja az Úr: „Mit árthat a bölcsnek a polyva?” Mindenesetre azért távolodjatok el a polyvától. Ha ők a műben, a tanításban vagy az életben bizonyos sajátosságokat fedeznek fel, akkor az, mindenesetre hasznunkra lesz, ha ezáltal az ő vádjaikból tanulni fogunk. Ha ők egy-egy személynek vagy árnyalatnak a különcségeit vagy pedig gyökerére helyezik fejszéjüket és ezért minden meggondoltságot félrevetve, fel kell övedznünk fegyverünket, hogy a közös üdvért erélyesen viaskodjunk és azt tőlük telhetőleg megvédjük. Mai tárgyunk tehát az általános üdv. Vajha a Szentlélek erejével beszélhetnénk róla.
Figyelmünket elsősorban fordítsuk arra, hogy Krisztus követői örvendenek jelenlegi üdvösségüknek, mert máskülönben nem is létezhetnék közöttük „általános üdv.” Azok, akik az Atyában megszenteltettek, a Jézus Krisztus által meghívattak és megtartattak és akik az üdvnek részesei, azok megmentetnek. Az Isten Anyaszentegyházában ez az üdv a hívőknek előjoga. Ez nem valamilyen jövendőbeli dolog, sem olyan áldás, amelyet a halálos ágyon meglátunk és a mennyekben majd el is érünk, hanem ez egy olyan áldás, melyet ezen a világon, a mi napjainkban élvezhetünk. Azok nagyon tévednek az üdv jelentőségében, akik azt hiszik, hogy ez nem jelent semmi mást, minthogy a pokolba megyünk halálunk után vagy a mennyországba, ha itt van az ideje. Az üdv azt jelenti, hogy a gonosz hatalmától megszabadultunk és hogy a bűn terhétől egyszer s mindenkorra megmentettünk. Az a szó, amelyet itt használunk, - közös üdv - mutatja, hogy maga Júdás apostol is nem mint valami elrejtetett kincset tekintette, amely ez elmúló életben az emberiség körzetén kívül fekszik. Mert ha esetleg így szemlélte volna, miként nevezhette akkor „közös üdv”-nek? Nem úgy tekintett tehát reá, mint egy olyan távoli célra, melyet csak 20, 30 vagy 40 évi szent élet után érhetünk el, hanem mint egy olyan dologra, amelyet megérzünk, megértünk és elérünk rögtön, mihelyt a lélek hinni kész. Máskülönben nem lehetne az üdv általános vagy közös. „Mi, akik megmentettünk” mondja az apostol, „bennünket megváltott és elhívott az Ő szent szava által” - mondja az Írás egy másik helyen. Az üdv hozzánk érkezett, birtokunkká vált és most általánosan érezzük áldott hatását a hit háztartásában.
Amint tehát az üdv nem jövendőbeli jótétemény, azonképpen nem is olyan jótétemény, amely a hívők kevésszámú legszentebbjei részére volna csak fenntartva. Némelyek azt mondják, hogy nem tudhatjuk, hogy meg vagyunk-e mentve mindaddig, míg csak a halálos ágyon utolsó pillanatainkat nem éljük vagy pedig, ha esetleg némelyek tudják, hát azok csakis valamely előkelő tanítók vagy különösen szent egyének lehetnek, kik igen vallásos életet élnek és ezért tudják, hogy meg vannak mentve. Azt meg kell állapítanunk, hogy minél szentebb és őszintébb az életünk, annál erősebb lesz bennünk az a tudat, hogy meg vagyunk mentve. Azonban az Istennek ez a különös jótéteménye mindenkire kiterjed, tehát azok, kiknek hitük gyenge vagy lelki életük ingadozó, mégis kivétel nélkül megmentetnek. Nem szabad addig nyugodtnak lenned kedves hallgatóm, míg nem tudod biztosan, hogy meg vagy-e mentve. Ezt tudnod kell, mert ha igaz, akkor tudod is. Nem gondolom, hogy te csak tíz percig is nyugodtan tudnál ülni anélkül, hogy tudnád miszerint meg vagy-e mentve vagy sem, mert valami félelmetes dolog kétségben lenni az iránt, hogy a bűnnek igája és nem az Isten kegyelme alatt vagy. Ez nem olyan állapot, melynél a bizonytalanságot elviselhetnők. Ez egy olyan pont, amelynél szükség van a biztos tudatra. Az a helyes dolog, ha törekedel arra, hogy biztos légy. Kérlek téged, sóvárogj úgy e tudat után, hogy vagy biztos légy benne vagy pedig kimondhatatlanul nyomorultul érezd magad. Minden egyes felmerülő kétség e tárgyban hasogassa csontjaidat, mint valamely éles tőr. Adná Isten, hogy szíved vagy teljes bizalomban örvendjen vagy halálos kétség gyötörje mindaddig, míg biztos alapra nem jutottál. Az az üdv, amely a Jézus Krisztusban van, közös üdv mindazok részére, kik az evangyéliomot ismerik és abban élnek. A kibékült hívőknek üdv az öröksége és az a tudat, hogy meg vannak mentve, egy mindennap megujuló édes érzés. Mi, akik szent közösségben egyesülünk e helyen, őszintén mondhatjuk: Örvendünk a Jézusban és nem bízunk többé testi dolgokban. „Megigazulván annakokáért a hit által, békességünk vagyon Istennel, az Úr Jézus Krisztus által.” Nem tartjuk önhittségnek vagy elbizakodottságnak, ha azt mondjuk, hogy meg vagyunk mentve, mert ezt az Isten szava mondja azokon a helyeken, ahol a hit által való megmentetést Jézus ígéri. Elbizakodottság akkor állana fenn, ha kételkedést tanúsítanánk az Isten szavai iránt, hanem ha egyszerűen elhisszük azt, amit mond, akkor sokkal nagyobb alázatosság van ebben, mintha kérdést intéznénk iránta. Minthogy tehát részesei vagyunk e fenséges hitnek, eszerint osztályrészesei vagyunk az üdvnek is, mivel drága véren váltattunk meg, amely bár minden érték felett áll, mégis általános és közös tulajdona az összes hívőknek.
Ez az üdv a kegyelem sok tényében mi nékünk és mi értünk működik. Elsősorban is megszabadít a lelki (szellemi) haláltól. Holtak, minden élet nélkül valók voltunk a bűn miatt, de jött az Isten Lelke és új, mennyei életre keltett, ami által aztán megszabadultunk a lelki haláltól. Ez vonatkozik minden egyes hívőre, - mert miként lehetne valaki hívő anélkül, hogy benső életet ne élne? Ha pedig benső életet él, akkor biztos, hogy az üdvnek részese. Érheti ugyan gyengeségi szerencsétlenség úgy, hogy oly tehetetlenül fekszik, hogy azt véli, már nem is él, de ez nem a rendes állapota. Az egészséges élet: öntudatos élet, ez pedig örvend, tevékenykedik és nevekedik. Ti, kik még idegenek vagytok az Isten népe között, nevezhettek engem vallási rajongónak, a valóságban azonban én mégis az igazságnak és a józanságnak szavait mondom akkor, ha azt állítom, hogy a hívő élete már itt e földön a mennyei üdvnek ízelítője.
Ez az üdv abban nyilvánul meg, hogy megszünteti azt a rettenetes nagy eltávolodást, amely egykor Isten és mi közöttünk fennállt, Eltávolodtunk Istentől gonosz cselekedeteink miatt és mikor azután új életet kezdtünk élni, akkor éreztük csak az eltávolodás nagyságát és rettegtünk ama gondolattól, hogy ezt az ürt semmi sem tudja majd áthidalni. De az Úr Jézus Krisztus azután odavezetett az Atyához, kinek hajlékában találunk most menhelyet. „Abba, szerelmes Atya”, ez a kiáltás tör elő most szíveinkből és talál a mindenható Isten előtt meghallgattatásra. Azelőtt nem igen foglalkoztunk Istennel, most azonban állandóan elfoglalja gondolatainkat és megszenteli az Isten jelenlétének érzete. Legnagyobb örömünket pedig azért érezzük, mert az Úr körülöttünk és bennünk működik, mi pedig Benne vagyunk és általa élünk. Áldva áldott tehát ez a közös üdv, amely minket az Istenhez hozott és Jézus Krisztus vére által a Legszentebbnek gyermekeivé és örököseivé tett.
Megmenekültünk attól a nagy szomorúságtól is, amely egykor fejünk felett lebegett, amelyet az Úrnak okoztunk azáltal, hogy nem éltünk akarata szerint. Azt gondoltuk, hogy soha többé bűnbocsánatot nem nyerhetünk és mégis nyertünk. Azt véltük, hogy a mennyei Atya nem fog bennünket elfogadni, de az ő Szerelmesében mégis elfogadott. Saját magunk is úgy véltük, hogy immár az átkozottak között vagyunk és most mégis megigazíttatunk az Úr Jézus Krisztusban nyert hit által! A sötétség elmúlt és most az igaz világosság tündöklik a hívő lelkek felett. Az Istennel való béke édes része a közös üdvnek.
A szeretet által azután megmenekülünk a bűntől. Nem találunk benne semmi kívánságot vagy gyönyört, mint egykoron. Megesünk, vetkezünk ugyan még most is, de ilyenkor szinte fellázad bennünk a lelkiismeret. A természeti ösztön, hajlam, ugyan most is bűnre vezet, ha azonban egyszer ráléptünk a keskeny ösvényre, akkor úgy érezzük magunkat, mint egy fáradt vándor, aki nehéz útról hazatérve, a rég óhajtott szülőföldi tájakat megpillantja. Egykor a bűn volt az éltető elemünk, miként a halnak a víz; most azonban megfordítva áll a dolog annyira, hogy a bűn most a halálunk. A bűn elkövetése felkelti lelkiismeretünket és nagy szomorúságot okoz szívünkben, mert az Istenben való életnél ez ismeretlen fogalom. Ha a mi óhajunk beteljesednék, akkor soha többé nem vétkeznénk. Lelkünk olyan ragyogó, tiszta volna, mint a fénylő égboltozat és a legkisebb rossz gondolat vagy bősz kívánság nem szennyezné be megszentelt lelkünk egét. Az Isten akaratát e földön úgy óhajtjuk beteljesíteni, mint az a mennyben lesz megtéve. Többesszámban mondom, hogy „óhajtjuk” mert mindazok nevében beszélek, akik a Jézus Krisztusban hívőkké lettek. Az ördögnek vasigája alól mindnyájan megmentettünk a Szeretet által és ez fényes része a közös üdvnek.
Az Úr azután megszabadított az emberektől való félelemtől is, mely mint egy hurok kötözött meg bennünket és tett a szokások rabjává. A lelki tudatlanság sötét börtönéből is kihozott és az ismereteket megujította bennünk, így azután tudatlanságunkat megszüntette és nékünk ismeretet, szabadságot és jogot adott, hogy Néki alázattal szolgáljunk. A büszkeségünket szépen a porba fektette, miáltal ettől az ijesztő zsarnoktól is megszabadultunk. Azután pedig önzésünket összetörte és mi megtanultunk másokat is szeretni. A mások szenvedése fájdalmat, örömük pedig örömöt idéz elő. Lelkünk nem tud megmaradni szűk határai között és ki- kicsap belőle. Az Istennel történt kibékülésünk folytán összes teremtményeit szeretettel öleljük magunkhoz. Ah, milyen áldott ez az üdv, amely minden hívőnek egyformán tulajdona.
Számtalanszor hallottuk már evangyéliumi prédikátoroktól, amint a bűnös embereknek az üdvöt hirdették és jövő életről beszéltek, holott – ha gyakorlatias gondolkozásuak volnának – inkább a mostani életnek a megjavításáról beszélnének. A vádaskodások, amint én sejtem, inkább gyűlöletből, mint tudatlanságból eredtek. Ha azonban mégis tudatlanságból, úgy azt mondanám: „Óh, ti balgatagok és restszívűek, minden jó dolog hallgatására és megértésére!” A mi folytonos teendőnk az, hogy megmentessetek a bűntől és nékünk az az álláspontunk, hogy ez a megmentés egy olyan jelenlegi foglalkozás, amely manapság megtekintve, a célnak teljesen megfelel. Az alapjában véve hamis dolog, ha az elkövetkezendő időkről úgy prédikálunk, hogy ezáltal mostani életünk kötelességeit és kísértéseit szem elől tévesztjük. A jövendő életet nékünk úgy kell tekintenünk, mint amelyet már itt e földön megkezdtünk és magát a mennyet is úgy, mely, mint egy erős meggyőződésnek a gyümölcse, amely belénk oltatott, mikor még a földön voltunk. Ha az emberek nem gyűlölnék oly nagyon az evangyéliumot, nem kellene oly sokszor ismételniük azokat az elhasznált kifogásokat és alaptalan mentegetődzéseket. Feltétlenül lesz olyan idő, amikor a hitetlenség új dolgokat fedez fel az ellenkezések tömegéből, mert ez a megalázatnak egy bizonyos foka.
Azt a mentő eszközt, mely a bűntől megszabadít és a tökéletességhez, valamint a menny kapujához vezet, az apostol „közös üdvnek” nevezi. Ez az az üdv, amely Isten minden gyermekének egyformán tulajdona és az az üdv, amelyről az összes hívőknek egybehangzó véleményük van, mert dacára a különféle vallásfelekezeteknek, Krisztusnak mégis csak egy nyája, egy anyaszentegyháza van. A Krisztus gyülekezetének egysége hasonlít egy különféle veteményekkel és terményekkel beültetett birtokhoz, mely dacára az egyes birtokrészek közötti különbségeknek, mégis csak egy gazdának a tulajdona. Nem beszélek most a névleges keresztyénekről, hanem az őszinte szellemi életet élőkről, ezek mindnyájan egyek a Krisztus Jézusban és az üdvük is - bármilyen tekintetben - ugyanaz. Ha az eljárásuk, egyházi szervezetük nem is egy, az üdvösségük azonban ugyanaz és közös. Az összes megtért férfiak és nők hisznek ugyanazon lényeges igazságokban, ugyanazon Lélek működését érzik bensőjükben és ugyanazon cél után törekszenek, azaz, hogy az Isten félelmének szentségében tökéletesedjenek. Megnevezhetnék egy főpapot, aki őszinte lelki életet él - ilyenek pedig vannak többen -, akit aztán odaállíthattok egy szigorú quekker mellé és ha elkezdenek Jézusról beszélni, azokról a cselekedetekről, amelyeket a Szentlélek visz végbe a lelken és szívöknek Istenhez való vágyódásáról, akkor alig tudtok a kettő között különbséget tenni. Minél közelebb jutunk ehhez az üdvhöz, annál tisztábban, világosabban látjuk, hogy az Isten gyermekei között az összekötő kapocs sokkal erősebb, mint a visszavonások feszítőrúdja. Fuller András helyesen és jól mondta: „Véleményem szerint négy olyan dolog létezik, amely feltétlenül szükséges a közös üdv elnyeréséhez. Először is ennek a szüksége, másodszor a Közbenjáró megnyerése, harmadszor az ő elégtétele a legnagyobb bűnökért és negyedszer az Ő szent befolyása és működése.” Lehet, hogy öt tétel felett már különböző volna a véleményünk, de ebben a négy pontban egyek vagyunk? Kérdezzetek meg csak minden egyes őszinte keresztyént, hogy nem ez-e a véleménye. Hogyha arra törekedtek, hát összehozhattok ugyan egy nagy csomó furcsaságot a keresztyének közül, mert elvégre vannak olyan csodálatos keresztyének, akik – miként ők állítják
– a világosságot felülről nyerik, de ha ezek a lelkek valóban őszinte hívők, akkor meglátjátok, hogy még ezek a helytelen gondolkozásuak is egyetértenek abban, hogy egy Megváltóra szükségük van, akinek halálában és ingyen kegyelmében hinniök kell, amely hit azután megváltoztatja az ember érzületét. Mindazoknak tehát, akik hisznek a Krisztusban, egyetemes örömük van a közös, általános üdvben.
Tovább megyünk most egy lépéssel és azt fogjuk figyelemmel kisérni, hogy ez az üdv a legnagyobb és a leglehetségesebb értelemben véve általános. Általános azért, mert minden népnek és nemzetségnek hirdetni kell, mindenféle értelműnek, minden jelleműnek, minden korbelinek, tehát az ég alatt élő minden teremtménynek. Az üdv általános, a legtágabb értelemben, amennyiben a Jézus Krisztusban való kegyelem hirdettetik általa minden népnek, mert nyilvánvalóvá lett, hogy akik Jézus Krisztusban hisznek, megmentetnek a haláltól. Ne aggódjatok tehát amiatt, hogy az evangyéliom nagyon szabadon és korlátlanul prédikáltatik. Fujjátok csak teljes erőtökből a harsonákat, hogy akinek füle van a hallásra, hallja az igéket. Én olyan erősen csüngök a kegyelmi elhívásokon, amiként élő ember egyáltalán csünghet csak valamin, de azért meg nem szűnök sohasem hirdetni az általános üdvöt. Bárhová ha hívnak, hogy gyülekezet előtt beszéljek, mondani akarom azt, hogy: „Mindnyájan, kik szomjuhoztok, jöjjetek e forráshoz!” „Aki akarja, jöjjön és vegye az életnek vizét ingyen.” Az evangyéliom meghívása annyira kiterjeszkedő, hogy az általa nyujtott üdvöt csakis általánosnak nevezhetjük.
Ez az üdv általános a legmesszebbmenő értelemben, mert mindenki, aki hisz a
Jézus Krisztusban, megmentetik. Nemcsak a zsidó, hanem a pogány is, nemcsak a gazdag, hanem a szegény is, nemcsak a fekete vagy a fehérbőrű ember, hanem bármilyen színű legyen is. Nemcsak a tudatlan vagy a tanulatlan vagy kizárólag csak a tanult ember, hanem minden, az Ádámtól született lélek, aki hisz a Jézus Krisztusban, megmentetik. „Annakokáért úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyetlenegyszülött fiát adná, hogy minden, valaki hiszen Benne, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen.” És így jutott hozzád is, kedves hallgatóm, ez az általános üdv. Ez a bibliai vers, amelyet felolvasok olyan parancs, amely hozzád van intézve és olyan kérés, amely neked szól: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.”
Általános továbbá ez az üdv azért is, mert aki megmentetik, az mind csak eme általános üdv által mentetik meg. Az emberek fecsegnek mindenfélét, mintha legalább is fétucat különböző út vezetne a mennybe, holott csak ez az egyetlen visz oda. Össze-vissza darálnak annyit, mintha legalább is hét vagy nyolc Megváltó lenne vagy mintha mindenki saját magát üdvözítené – amint legutóbb is hallottam, hogy mindenki a saját maga ügyvédje legyen – holott csak egy név adatott, amely által az emberek üdvözülhetnek. Aki saját magát akarja üdvözíteni, az esztelen ember. Örök szégyene lesz annak, aki erre törekszik, mert hogyha ember tudná magát menteni vagy üdvözíteni, akkor miért jött Jézus és miért halt meg? Az Ádám ivadékai közül mindazok, akik örök életet nyernek, csak ezen az egy ajtón mehetnek át. A gyermekek megmentetnek a Krisztus által és ha a pogányok közül egyesek szintén megmentetnek, az csakis a Krisztus által történhetik. Krisztus az általános
élet mindazok számára, akik élnek, az általános kenyér mindazoknak, kiket Isten táplál és az általános öröm azoknak, kiket az Úr megáldott. És így tehát a Krisztus által történt megmentetés hirdetése, ígérete és működése az egyetlen és az egyedüli evangyéliom, mely az emberek életét jelenti. Amiként tehát a levegő, a víz és a föld közös, ugyanúgy a megmentetés és az üdv is közös. Vajha tehát mi is e közös üdv hatalma alatt volnánk mindnyájan és az Istennek végtelen irgalma által megmentetnénk.
Hanem én meg vagyok győződve, hogy nem ez az, amit Júdás gondolt és ezért most, a harmadik részben fogok beszélni arról, hogy ez az üdv minden hívőnek egyformán közös tulajdona. Emlékezzetek csak vissza arra, amit ez a Júdás mondott egykor a Megváltónak: „Uram, mi dolog az, hogy te nem e világnak, hanem nékünk jelentetted meg magad?” Most már azonban értette a dolgot, de a súlyt most már nem arra helyezte, hogy „nem a világnak”, hanem arra, hogy „megjelentetted nékünk magadat.” Tökéletes örömöt okoz az, hogy a Jézus Krisztus üdvének megnyilvánulása minden hívőnek egyformán tulajdona. Foglalkozzunk most ezzel a tárggyal.
Bizonyos hivatalok, adományok, tehetségek és talentumok csak egyeseknek adattak és nem mindenkinek. „Avagy mindnyájan apostolok-e? Mindnyájan próféták vagy tanítók? Mindnyájan képesek csodákat tenni? Mindegyiknek megvan az az adománya, hogy betegeket gyógyítson? Tud mindegyik nyelveken beszélni? Nem mindegyik hívő van tele bizalommal, érez elragadtatást vagy használható minden egyes helyeken. Hanem igenis, minden egyes hívő ugyanazon üdvnek a tulajdonosa. Ebben a tekintetben nincs közöttünk különbség, mert mindegyiket a Jézus Krisztus váltotta meg és hívta el magának. Ha apostol is valaki, azért mégis csak így szólhat egy újonnan megtért lélekhez: „Kivánlak titeket látni, hogy közöljek veletek valamit a lelki adományokból, amelyek által megerősödjem és megvígasztalódjam veletek egyetemben ama hitben, amely mindnyájunknak közös tulajdona.”
Mert elsősorban is ez az üdv, amely minden hívőnek tulajdona, ?gyanegy kegyelemből ered. Nem üdvözülhetnek némelyek kegyelem, némelyek pedig cselekedetek által, hanem az üdvözülés minden egyes esetben csakis és egyedül a kegyelem által történhetik, ez a kegyelem pedig minden egyes tulajdonosában egy és ugyanaz. Minden egyes hívőt ugyanaz a Szeretet hívta el, ugyanarra a célra, még pedig az Isten kegyelmének dicsőítésére és így kiválasztva, ugyanegy életre vannak elrendelve, ugyanegy kegyelmi szövetségbe felvéve és egyenjogú polgároknak elismerve. Az örök Szeretet vígasztal, felemel, bátorít és megóv mindenkit és egyformán részesít a Jézus Krisztus örökségében. Meg vagy mentve e kegyelem által, testvérem? Én igen. Ha hiszünk a Jézus Krisztusban és bízunk Benne, úgy egyformán meg vagyunk mentve mindnyájan.
Általános ez az üdv azért, mert mindnyájan ugyanazon Megváltóban leljük üdvösségünket. Nem tekinthetnek közülünk egyesek Jézusra, mások pedig Mózesre avagy saját magukra, mert mindnyájan a Jézus Krisztus élete, cselekedete, halála, feltámadása és könyörgése által mentetünk meg. Szenvedett a mi megváltásunkért, feltámadt a mi meg-igazulásunkért, könyörgött az Úr előtt a mi bűnbocsánatunkért és hogyha elfogad az ő szentjei közé, elvisz mindnyájunkat és megmutatja nékünk dicsőségét. Ne essetek ti is abba a tévelygésbe, amely tan megosztja Krisztust és azt mondja, hogy egyes ígéretek az Izrael számára, egyesek pedig a gyülekezetek részére szólnak. Némelyek aztán ezt, mások pedig azt a tant fogadják el. Ezt azonban sehol sem olvastam ki a bibliából, mert különben is meg vagyok győződve, hogy az igazi izráeliták ma a Krisztusban hívők. Szeressétek az Isten minden egyes gyermekét és ugyanegy áldásban lesz részetek és akkor aztán örülni és örvendezni fogtok abban, hogy Isten nem adott egyeseknek külön örömet és áldást, a többieket pedig elhagyatottságban hagyta. Az üdvösség tekintetében mindnyájunknak ugyanaz az öröksége van, mert Krisztus mindnyájunké és mi mindnyájan tagjai vagyunk az Ő testének és részesei elkövetkezendő dicsőségének.
Általános ez az üdv azért, mert mindnyájan ugyanazon hit által mentettünk meg, mert ugyanazon isteni igazságokban hiszünk és mert ugyanazon módon fogadtuk el a Krisztust. Minden megmentett lénynek van hite, ha nem is mindegyiknek egyforma mértékben. Adná Isten, hogy mindnyájan egyformán erősek volnánk a hitben. A hit pedig nem más, mint gyermekies bizalom Istenben, úgy a legnagyobb, mint a legkisebb mértékben és az üdvnek a legfontosabb követelménye. Aki a Krisztusban hisz, nem esik ítélet alá, aki pedig nem hisz, immár megítéltetett. A Krisztusban való előjogok mind csak ez egy feltételből indulnak ki: „Higgy az Úrban teljes szíveddel és elméddel és üdvözülsz.”
Általános ez az üdv azért, mert a bennünk levő hitet és szellemi életet ugyanazon lélek idézi elő és fejleszti. A hitet nem nyeri az egyik szabad akaratból, a másik pedig szabad kegyelemből, hanem mindenki ugyanazon lélek által. Te annakokáért kedves barátom, ne feledd, hogy egy égő, lángoló házból mentettél ki az Isten Szellemének ereje által és ugyanúgy a te barátod is, aki veled együtt Örvend. Mindnyájan ugyanazon lélek által nyertek életet és tartatnak meg. A lélek szeretetét tehát minden fenntartás nélkül örömmel kell elfogadnunk, mert ez a lélek idézte elő a mi szeretetből eredt összes cselekedeteinket.
Általános továbbá az az üdv az eredményeiben, mert az összes hívők ugyanazon módon születtek ujjá és ujíttatnak meg. Az által, aki azt mondja: „Íme, én mindeneket megujítok!” Azok, akik az Isten házába jutottak, mindnyájan az Isten gyermekei és a Krisztus örökségének társai. Azok mindnyájan Megigazíttattak, elfogadtattak, megtartatnak és vígasztaltatnak. Lábaikkal ugyanarra a sziklára álltak, a király palotájába egyformán bebocsáttatnak és minden egyes lélek számára egy új ének tartatik készen, amellyel majd dicsérje az Irgalmasság Örök Kútfejét. Az
általános, a közös üdv hasonlít a közös asztalhoz egy családban, ahol mindnyájan megelégíttetnek és ahol visszanyerik kedélyüket.
Majd azután mindnyájan ugyanazon mennyei hajlékokban találkoznak. Ott, az örök trón előtt nem lesznek majd visszavonások és szakadások a hívők különböző csoportjai között. Egy családban kellene már most lennünk, ha nem merülne fel köztünk minduntalan a sok apró húzódozás és zsörtölődés; hanem ott fenn, ama nagy családban teljesen mentve leszünk eme gyarlóságoktól és tévelygésektől. A szentek ott fenn a trón előtt együttesen fognak énekelni közös uruknak, ha összejönnek majd a közös „hazában, megmenekülve a közös Mentő által.
Testvéreim, én rendkívül örvendek e felett. Különösen az szolgál nagy örömömre, hogy Isten legáldottabb ajándékai a legáltalánosabbak. Így van ez a természetben is. A napsugár, a harmat, a levegő, a menny nem lehetnek egyesek magántulajdonai, hanem általános javai az emberiségnek. Nincsen monopólium (egyeduralom) a legjobb ajándékokra nézve, mert ezekre egyformán megvan a joga minden élő embernek. És ugyanígy a kegyelmi szövetségben a hívők legfontosabb ajándékai általánosak. Az egyik az ékesen szólás ajándékát kapta Istentől, míg a másik nem. Csakhogy az Isten igéretei a prédikálóra éppen úgy vonatkoznak, mint a csöndben ülő másik hívőre. Az egyik ezt, a másik azt az ajándékot kapta, de az üdv ajándékai közösek mindazokra, akik hisznek. Lehet, hogy a legőszintébb, legalázatosabb hívőknek sokkal kevesebb földi javai vannak, sőt talán még szűkölködik is, ellentétben a felületesebb hívővel, azonban az Isten kegyelmi ajándékaiban már nem szűkölködik, mivel erre vonatkozólag egyenlő jogok állnak fenn. Ugyanegy alapon állunk mindnyájan és ugyanavval a mennyei kenyérrel táplál mindnyájunkat az Atya. Adjatok hálát az Istennek, hogy ily sok dologban élvezitek a közösséget, mert ezek az igazi hívőket már e földön arra a tudatra ébresztik, hogy mindnyájunknak eggyé kell lennünk. Vannak az Isten gyermekei között olyanok, akik nem tanultak, nincsenek kiképezve, de ezeket majd az Úr fogja kiképezni. Nem mindnyájan ízlelték meg az Isten mélységes titkait, de mindnyájan fel vannak reá jogosítva. Vannak egyes dolgok, amelyekben nem vagyunk egyformák, éppen úgy, mint egy családban a gyermekek kor, nagyság, hajuk vagy szemek által különböznek, hanem oly sok fontos és feltünő dolgokban vagyunk egyek, hogy nagy örömmel dicsérhetjük egy szívvel és egy szájjal Alkotónkat. Nem járunk mindnyájan egyforma ruhában, de mindnyájan ugyanazt a levegőt lélegzük. Nem eszünk mindnyájan egy tálból, hanem ugyanazt a kenyeret kapjuk az ételhez.
Nem iszunk mindnyájan ezüst kelyhekből, hanem ugyanazt a bort kapjuk mindnyájan. „Az ajándékok különbözők, de a lélek ugyanaz. Az adományok is mások, de ugyanaz az Úr. Az erők különbözők, de ugyanaz az Úr működik általuk, aki mindenekben minden.” Nagy örömömre szolgál nékem, hogy néktek, akikkel így össze vagyok kötve a szeretet által, minden fenntartás nélkül beszélhetek az általános üdvről, mert ti ismeritek ezt, érzitek ezt, szeretitek ezt és örvendtek ennek éppen úgy, amiként én is örvendek felette.
És így azután közeledem a befejezéshez avval a megjegyzéssel, hogy az általános üdv tényét Júdás azért említette meg, mert mint bizonyítékra volt reá szüksége. Ez a tény azután sok tant foglal magában.
Először is. Az általános üdv kizár egy bizonyos szellemet. A régi istenfélő férfiak azt szokták mondani, hogy a különböző tilalmak a törvény ellen valók voltak. Nekem fáj, hogy ma már nem mondhatom ezt, mert ezek a tilalmak lelki dolgokban ellenkeznek a Krisztus törvényével. Mert ugyan, kicsodák vagyunk mi, hogy kizárunk a társaságunkból olyanokat, kik az Atyával és fiával, a Jézus Krisztussal közösségben vannak. És ennek dacára mégis vannak körülöttünk olyanok, kiket a keresztyénség némely pontjaiban nem létezőknek tekintünk. A tilalom reájuk nézve tovább is fennáll. Ha a keresztyénség szelleme nevelné a mi szeretetünket az emberek iránt, akkor - kedves testvéreim - sokkal jobban kellene szeretnünk azokat, akikben az Isten Lelke működik. Vagy tényleg fennáll az az állapot, hogy egy embert egy kis tévedés vagy félreértés miatt hitetlennek nevezünk? Ha az Isten hívővé teszi a te atyádfiadat, te arra törekedel-e, hogy hitetlen legyen? Az Isten méltónak ítéli őt arra, hogy érezze imájának hatalmát és élvezze az ő közellétét, te pedig olyan csekélynek véled azt, akinek része van a Krisztusban, hogy még észre sem akarod venni? Ha ezt meg is tudnám tenni, akkor is az utolsó volnék, aki megkísérelné, hogy a Vele kötött szövetségemet körülbástyáznám és azt mondanám: „Az Úr temploma én vagyok!” Nem akarok rácsot vagy korlátot állítani az alámerített hívők sokasága közé és azt mondani: „Ezek azok, akik alámerítettek a vízbe, akik meghaltak a bűnnek és akik képviselik most a Krisztus anyaszentegyházat.” Kedves testvéreim, az Úrnak van egy népe, amelynek sok dologban annyira igazsága van, Amennyire csak lehet és az alámerítés dolgában pedig annyira nincs igaza, Amennyire csak ebben is lehet, de ennek dacára mégis az Úr népe, akik egészségesek a hitben és bátran megállnak az Úr mellett. Az ilyenekkel ellentétbe jut a mi hitünk és ellentétbe kell is jönnie, dacára szomorú tévedésüknek. Más dolgokban aztán vannak különbségek a hívők között, de az általános üdvöt az örmény éppen úgy élvezi, mint a kálvinista, a presbiteriánus mint az episkopálus és a quekker pedig csak úgy, mint a baptista. Azok, akik a Krisztusban vannak, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint tudják és a belső egységük a mély, fontos igazságokban sokkal erősebb, mintsem csak el is képzelik. Adjatok csak nékik megfelelő teret és csodákat fognak elkövetni. Ami pedig bennünket illet, vigyázzunk, hogy ne legyünk azok között, akikről ezt mondja Júdás: „Ezek azok, akik különszakadtak, érzékiek, kikben nincsen Szentlélek.”
Ez a tan azután közelebb hoz, bennünket az áldáshoz. Júdás azt mondja levelének kezdetén: „Irgalmasság, békesség és szeretet adassék néktek bőségesen.” Testvéreim, szívjátok tele tüdőtöket ezzel az éltető levegővel! Közösen mentettettek meg mindnyájan, ugyanazon Mentő által, kívánjátok tehát mindazoknak, akik ebben a kegyben részesültek, hogy nevekedjenek és fejlődjenek. Egy hajóban vagytok mindnyájan, örvendjetek egymásnak. Egy hadseregnek vagytok mindnyájan tagjai, kérjétek azért a ti üdvösségtek fejedelmét, hogy erősítsen meg Ő minden egyes harcost és engedje, hogy érezze magában az Úr hatalmas erejét. Ez az általános üdv arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, miszerint törekedjünk a Sion javát előmozdítani. Nemcsak arra kell ígyekeznünk, hogy a mi gyülekezeteink fejlődjenek, hanem hogy minden egyes olyan hely, ahol a keresztyének összegyülekeznek, a fejlődés legmagasabb fokát elérje.
Azonkívül felébredt néhányukban a közös hitért való közös küzdelemnek a szelleme. Mert mit mond az apostol? „Szeretteim, mivelhogy, minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felöl, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek, hogy tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott.” Ha az evangyéliomot megtámadják, akkor mindnyájunknak fel kell készülnünk védelmére, mert a közös üdvösségünket támadják meg benne. Mikor évekkel ezelőtt az a hír járta be Angliát, hogy háború készül közte és Franciaország vagy Oroszország közt, akkor mi volt ennek a következménye? Az, hogy mindenki megtelt harci kedvvel. A fiatalemberek beléptek céllövő iskolákba, az idősebbek pedig nagy buzgalommal javítgatták régi puskáikat.
Mindenki sietett, hogy felfegyverezze magát, hogy megvédjék a közös hazát az ellenség ellen és ha az ellenség tényleg előjött volna, akkor még az asszonyok is kiálltak volna ellene, hogy segítségül legyenek övéiknek a harcban. Valószínűleg minden férfi, asszony és gyermek talált volna valami fejszét, bárdot, kapát vagy kaszát, amivel a közös hazát megvédjék. Az érdekek közössége létrehozza az érzések közösségét. Mindnyájan szabad hazafiak vagyunk és közösen énekeljük: „Nem leszünk rabszolgák! ...” És így ebben az esetben is, ha a Jézus Krisztus evangyéliomát megtámadják egyesek, akkor úgy érzem, jogosan hívhatom fel az összes keresztyéneket a közös üdvért való harcra. Testvéreim, készüljetek fel a harcra, mert az üdv megtámadása nagyobb fontosságú, mint a haza megtámadása. Tagadják a Krisztus istenségét? Nemcsak az én vallásomat tagadják meg akkor, hanem a tiéteket is. Féktelenségbe viszik az Isten kegyelmét? Akkor nemcsak ez az egy rész az, amely veszélyben, forog a gyülekezet ajándékai körül, hanem az összes adományok. Ez az evangyélium nemcsak az én vagy a ti örökségtek, hanem általános öröksége az összes hívőknek és kérlek benneteket, vegyétek ezt így. Az igazságra gondot viseljetek abban a körben, ahol vagytok és álljatok meg mellette erősen. Ti, akik sem beszélni, sem írni nem tudtok e tanok védelmére, legalább negatív segítséget nyujtsatok annyiban, hogy közreműködtök a tévelygések eloszlatásában. Ne menjetek el hamis tanok meghallgatására, ne bátorítsátok azokat semmiféle módon és ne segítsetek nékik. Szeressétek mindazokat, kik őszintén szeretik az Úr Jézus Krisztust, de ha csak egy szót szólnak ellene vagy az evangyélium ellen, akkor fordítsatok hátat nékik. Szeretném ha több határozottságot, több csontot és velőt látnék a hívőkben, valamint több elszántságot megóvni hitüket a tévedésektől és a gúnytól, nehogy azt is elhigyjék, hogy a fekete fehér, a fehér pedig a feketének egy vállfaja. Nem hirdetem-e néktek folyton, hogy az igaz, őszinte szeretet cselekedetekben nyilvánul meg? De ezzel a szeretettel kapcsolatban erős összefüggés szükséges az igazsággal, úgy amint ez Jézusban volt és buzgó elhatározás, hogy ezt a tulajdont mindaddig megóvják, amíg erre képesek. Őrizze tehát és védje az egész gyülekezet ezt az általános üdvöt és vegyetek részt ebben ti is.
Ez azután - azt hiszem - felkelti mindnyájatokban azt a kérdést: „Ez az üdv általános, de van nékem is ebben részem? Az Isten népének tulajdona ez, de vajon közéjük tartozom-e én is?” Szeretném, ha most, majd ha hazamentek innen, elővennétek egy darabka papirost és arra felírnátok, hogy meg vagytok-e mentve vagy nem. Azt hiszem, ennek a kívánságnak meg volna az alapja. Felírnátok azután azt: „Meg vagyok mentve, áldott legyen érte az Úr neve!” Ha pedig elfog a félelem és nem tudjátok aláírni, akkor menjetek be kamrátokba és kiáltsatok hatalmasan az Úrhoz mindaddig, míg le nem tudjátok írni. Boldog az, aki le tudja írni: „Meg vagyok mentve!” Ha pedig le tudjátok írni, akkor menjetek és adjátok tudtára mindenkinek, hogy megtaláltátok az általános üdvöt. Azt mondja Júdás: „Némelyeket üdvözít”, de én tudom, hogy azt így mondja: „Némelyeket félelemmel üdvözít” - tehát kíséreljétek meg, amennyire csak erőtökből kitelik, másokat az üdvösségre hozni. Egy olyan lélek megmentését, aki nem akar a mások megmentésén közreműködni, nem lehet a „követel” rovatba írni. Nem érzitek a megmentés érzetét, ha nem igyekeztek azon, hogy gyermekeitek, rokonaitok, szomszédotok, sőt az egész világ ne hozassék Jézushoz. Ha az üdv általános, akkor menjetek és tegyétek általánossá.
Végül pedig megkövetel ez a szöveg egy közös dicséneket mindazoktól, akik ennek az általános üdvnek részesei és erre vonatkozólag nem fejezhetem ki helyesebben magamat, mint amit Júdás mond levelének végén: „Annak pedig, aki titeket a bűntől megőrizhet és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségében nagy örömmel, az egyedül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság erő és hatalom most és mindörökké. Ámen.”

Ez a kifejezés nem közönséges embertől ered. Az Izrael szentei, prófétái vagy az apostolok közül egyetlenegy sem szólhatott így hívő emberek társaságához, hogy: „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek!” Ha Jézus Krisztus ‒ mint egyesek állítják ‒ csak egy jó ember lett volna és egyéb semmi, akkor ez a kifejezés illetlen és hatástalan lett volna. Egy tökéletes és egy átlagos ember erényei között természetesen különbségeket kell tennünk, de ez a kifejezés egy olyantól, aki csupán csak ember, szégyenteljesen megkülönböztető volna. Teljes lehetetlenség megérteni, hogy a názáreti Jézus ‒ ha nem lett volna egyéb is, mint csak ember – ezeket a szavakat mondhatta volna: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Én e kifejezésben ama isteni Lénynek a szavát hallom, aki nélkül semmi sem teremtetett, valami csak teremtetett. A szavak hatalmas ereje annak istenségét jelenti ki, aki azokat mondotta. Ezek a szavak istenséget jelentenek vagy semmit. Az az érzés, amely bennünket áthat ha e szavakat halljuk, csak a meghódolás, a feltétlen alázat lehet. Hajtsuk meg tehát magunkat a trón előtt ama óriási tömeggel egyetemben, amely hatalmat, dicsőséget és erőt csak a trónban ülőnek és a Báránynak tulajdonít.
Ilyen alázatos, hódolattelt hangulatban azután a legjobban előkészíttetünk arra, hogy az alapul vett szöveg szellemébe behatoljunk. Nem fogok ez alkalommal arról szólni, hogy a meg nem tért emberek erkölcsileg mennyire képtelenek valamire ‒ habár ezt feltétlenül hiszem és állítom ‒ mert az Úr nem ezt az igazságot állította előtérbe és szavait nem is vonatkoztatta erre. Az teljesen tiszta dolog, hogy ujjá nem született emberek ‒ Krisztus nélkül ‒ semmiféle lelki működést véghez nem vihetnek és olyan eredményt fel nem mutathatnak, amely Isten előtt kedves volna. Az Úr azonban nem szólt sem hozzájuk, sem pedig róluk. Csak az apostolok vették körül, az a tizenegy, akik közül Júdás már száműzve volt és hozzájuk, mint az igaz szőllőtőkéről való vesszőkhöz, szólt az Úr Jézus: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Ez a megállapítás azokra vonatkozik, akik már a szőllőtőkén vannak, de egyúttal azokra is, akik megtisztíthattak és egy idő óta megállapodtak már azon a tőkén, amely tőke a Krisztus. De még ezeknél is fényes bizonyságul szolgál a képtelenségre akkor, ha a törzstől különválasztatnak.
Nem az a szándékom, hogy a cselekedetek mindama formájáról beszéljek, amelyek a mi erőnkön túlfekszenek, hanem ama formákról, amelyek a szövegben megemlíttettnek. Vannak olyan cselekedetek, amelyekben kitüntetik magukat az olyan emberek is, akik keveset vagy éppen semmit sem tudnak Krisztusról, hanem a szöveget a maga összhangjában kell megtekintenünk és az igazság rögtön előtűnik. A hívők itt úgy ábrázoltatnak, mint szőllővesszők, az említett cselekedet tehát: gyümölcstermés. Ennélfogva én úgy is mondhatnám: „Nálam nélkül semmit elő nem tudtok állítani, semmit sem cselekedni és semmit sem felmutatni.” Annyira vonatkozik ez a cselekedetre, mint a szőllővessző a szőllőtermésre és ezért azok a jó cselekedetek és kegyelmi ajándékok, melyeket ama emberektől elvárunk, akik a Krisztussal összeköttetésben vannak, azok, amelyekre vonatkozólag mondta, hogy: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Az alapul vett szövegünk csak egy más formája a negyedik versnek: „Miképpen a szőllővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőllőtőkén marad, akképpen ti sem, hanem ha én bennem maradtok.” Ezért tehát hozzátok fordulok, kik az Urat ismeritek, szeretitek és Nevének dicsőségére törekedtek és arra akarlak emlékeztetni, hogy egyesülni a Krisztussal igen lényeges dolog, mert csak abban a mértékben, amely mértékben Vele eggyé lettetek és ebben az egységben megmaradtok, lesztek képesek arra, hogy olyan gyümölcsöt teremjetek, amelyeket Ő magáénak elfogad.
Miközben ezt a mély, tartalmas kijelentést újra átolvastam, legfőbben is reményteljes kívánságot gerjesztett bennem. Valamit vinnünk kell, hogy hitünket megszilárdítsuk és elősegítsük. Úgy gondolok Krisztusra, mint a szellőtőkére és arra a millió hívő lélekre, mint szőllővesszőkre és szívem megtelik nagy reménységekkel. Milyen és micsoda gyümölcsöt kell teremnünk, ha vesszőszálak vagyunk Rajta! Micsoda szüretnek kell ott lenni, ahol ilyen gyökér van! Nem lehet szegényes és ínséges a termés, ha ilyen erős a szőllőtő. A legfinomabb, legjobb ízű és legtöbb termést hozónak kell lenni e szőllőtőnek. Ennek a szónak, hogy „cselekedjetek”, szinte dallamos csengése van. Testvéreim, Krisztus széjjeljárt, jót cselekedvén és ha mi Benne megmaradunk, mi is jót fogunk cselekedni. Minden, ami Benne van, az mind helyes és eredményteljes, úgyszólván termőképes és ha mi Vele teljesen egyesülünk, nagyon sokat cselekedhetünk. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a haláltól, nem a mi cselekedeteink, hanem csak az Isten végtelen kegyelme volt szükséges, most azonban, hogy megmenekültünk, lássunk hozzá, hogy ezért valamit tegyünk, legyen bennünk az a becsvágy, az a törekvés, hogy sokaknak javára és az Úrnak, a mi nagy Mesterünknek pedig szolgálatára éljünk. Az alapul vett vers ‒ bárha tagadja, hogy valamit is cselekedhetünk ‒, mégis azt a reményt kelti a lélekben, hogy mielőtt innen eltávozunk és elmúlunk, még itt e földön valamit tehetünk a Krisztusért.
Az a törekvés és az a remény fekszik előttünk, hogy tehetünk valamit az Isten dicsőségére, ha a szentségnek, a békének és a szeretetnek gyümölcsét előhozzuk! A Megváltó minden tanítását örömmel kell elfogadnunk. Tisztasággal, őszinteséggel, türelemmel, hamisítatlan szeretettel és minden jó és szent cselekedettel hirdetni akarjuk az Isten dicsőségét. Az Úr Jézus nélkül nem lehetünk szentek, ezt tudjuk, hanem Vele egyesülve, meggyőzzük a testet, a világot és a pokol hatalmasságait és olyan ruhákban járhatunk, amelyet e világ sara nem mocskolt be. A lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, békességes tűrés, szelídség, jóság, hit, alázat, mértékletesség és az ehhez tartozók. E tulajdonságok közül egyben sem vagyunk kiválók és mégis Pállal együtt hittel mondjuk: „Igyekszem megtenni mindent Az által, aki ebben hatalmas, még pedig a Krisztussal.” Nem lehetetlenség tehát, hogy megtelünk szőllőfürtekkel és olyan örömöket szerzünk a Megváltónak, amely a mi
örömünket teljessé teszi. Nagy lehetőségek fekszenek előttünk.
Nemcsak az után törekszünk azonban, hogy mi magunk gyümölcsöt teremjünk, hanem hogy egyebek megtérése által ‒ mint Pál remélte a rómaiak felől ‒ azok is gyümölcsöt teremjenek. Ezen a téren egyedül abszolut semmit sem tehetünk, ellenben, ha Krisztussal egyesülünk, úgy sok lelket vezethetünk az Úrhoz. Az Úr Jézus azt mondja: „A cselekedeteket, melyeket én cselekszem, ti is megtehetitek, sőt ezeknél nagyobbakat, mert én az Atyához megyek.” Micsoda bíztató reménység az, amely előtör kebelünkből, hogy mindegyik közülünk, aki hű az Úrhoz, sok lelket vezethet Hozzá. Nem mintha valamelyes erő volna bennünk, hanem mert egyesültünk Jézussal, reméljük örömmel, hogy gyümölcsöket hozunk létre és így másokat is az evangyéliom ismeretére vezethetünk.
A reménység szárnyain felrepül a lelkem és azt mondom, hogy ha ez tényleg úgy van, akkor e szőllővesszők az áldásnak bő gyümölcsét termelhetik e szegény világ számára. Az egész emberiség megáldatik, azért, mert mi megáldattunk a Krisztusban. Micsoda befolyást kell teremtenie tízezer Istenfélő, példásan viselkedő embernek! Ha a mi hazánkban, a keresztyén férfiak és asszonyok oly ezrei élnének, kiknek cselekedeteit a szeretet, az öröm, a mértékletesség és a szentség hatja, át, micsoda, átalakulást kellene létrehozniuk! Ha mindenki arra törekednék, hogy másokat a Krisztushoz hozzon, mennyire megszaporodnának a megtérések és megnagyobbodnék az Isten anyaszentegyháza! Azt nem tudjátok ugye, hogy ha csak tízezer valódi keresztyén élne e földön és ezek mindegyike minden évben csak egy lelket vezetne Krisztushoz, akkor húsz esztendő sem kellene és az egész föld népessége hívő lenne. Ez egy olyan egyszerű számtani feladat, amelyet bárki is kiszámíthat. Természetesen nagyon csekély dolognak látszik, hogy évenként csak egy lelket akarunk Krisztusnak megnyerni, ha azonban teljesen eggyé váltunk Vele, akkor remélhetjük, hogy ez be is fog teljesedni. Leülök tehát és álmodozom az ígéret szerint: „Abban az időben a ti véneitek, álmokat álmodoznak, ifjaitok pedig látásokat látnak.” Látjátok tehát ezt az ezernyi szőllővesszőt, amelyek ebből a törzsből, a Jézus Krisztusból sarjadtak és amelyekben a Szentlélek éltető nedve kering. Nos, ez a szőllőtő befutja indáival az egész hegyet, úgy hogy egy kis rész se maradjon kopáran, gyümölcs nélkül. Akkor a hegyek megtelnek édes borral és a halmok ujjongással. Nem a szőllővesszők természetes termése miatt, hanem ama hatalmas törzs, gyökér és éltető nedv következtében, amely képessé tette a vesszőket, hogy fürtöket hozzon létre. Testvérek, nincs bennetek erős vágy eme hivatásra? Nem igyekeztek-e arra, hogy néktek is részetek legyen abban a magasztos hivatásban, hogy megnyerni a világot Krisztusnak? Ah, ti, kik még fiatalok és erővel teljesek vagytok, nem vágyódtok-e arra, hogy a Kereszt hadseregének élére állhassatok? A mi lelkünk vágyódik az Úr ismerete után. Édes hír az részünkre, hogy Krisztussal egyesülve valamit tehetünk mi is, valamit, ami fölött az Úr megelégedését fejezi ki, és ami az Ő uralmának dicsőségére fog válni. Nem vagyunk tétlenségre kárhoztatva, a szolgálat édes érzése sincs megtagadva előlünk. Az Úr kiválasztott és elrendelt magának, hogy kimenvén, gyümölcsöt teremjünk Néki, gyümölcsöket, amelyek megmaradjanak. Legyen ez olyan vágy, amely nagy erővel emelkedjék fel lelkünkben és adja az Úr, hogy valódi alakjában ki is fejlődjék életünkben.
Hanem most, a második részben valami borzalom suhan át a lelkemen, a félelem borzalma. Bárhogyan lángoljon és lobogjon is bennem a vágy és bárhogyan emelkedjen is a becsvágy hatalmas szárnyain felfelé: tenni valamit a Krisztusért, mégis ha elolvasom a verset, pillanatnyi rettegés fog el. „Nálam nélkül ...” - tehát lehetséges az, hogy Krisztus nélkül élhessek”, de képtelenül minden jóra. Ah, barátaim, én kívánom, hogy bárcsak ereznétek, mint fut végig rajtatok is a hideg borzalom arra a lehetőségre, hogy „Krisztus nélkül” éljetek. Kívánom, hogy
éreznétek ezt a velők oszlásáig, igen, a szív legmélyéig. Azt mondhatjátok, hogy a Krisztuséi vagytok, de nem biztos, hogy tényleg az Övéi vagytok-é? Azok nagy többsége, akikhez ma reggel beszélek, látható tagjai a Krisztus látható gyülekezetének, hanem milyenek akkor, ha nincsenek úgy a Krisztusban, hogy gyümölcsöt teremjenek? Természetesen vannak szőllővesszők, melyek a szőllőtőkén vannak és még sem hoznak gyümölcsöt. De meg is van írva: „Minden szőllővessző, amely gyümölcsöt nem terem, kivágattatik.” Tehát lehet, hogy te tagja vagy a Krisztus gyülekezetének, talán gyülekezeti vén vagy előljáró, esetleg prédikátor és így rajta vagy a szőllőtőkén, de előhozod-e a szentség gyümölcseit? Fel vagy-e avatva Istennek? Fáradsz-e azon, hogy másokat a Krisztushoz vezess? Vagy sehogysem törekedel a szent élet után és még sohasem gyakoroltál befolyást másokra? Van-e előtted egy név, az Úr népe között és más semmi? Mondd meg, csupán szokásos, természetes-e a te egyesülésed a gyülekezettel vagy pedig élő, természetfölötti összeköttetés a Krisztussal? Foglalkozzál ezzel a gondolattal és vesd magad le Az előtt, ki a mennyekből tekint le reád és felemelve átlyukkasztott kezeit, azt mondja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Ha te Krisztus nélkül vagy, mit használ néked, kedves barátom, hogy végig jelen vagy az imaórán, ha semmit sem tudsz cselekedni? Mit használ nékem, hogy e szószékre jövök, ha Krisztus nélkül vagyok? Vagy mit használ az, ha ma délután a vasárnapi iskolába mégy és mégis Krisztus nélkül maradsz? Ha magunknak sincs meg az Úr Jézus, akkor nem vihetjük Őt másokhoz. Ha nincs meg bennünk az élővíz kútfeje, a forrás, amely az öröklét felé folyik, akkor az élővíz hullámai nem folyhatnak ki bensőnkből.
Más irányt adok a gondolatoknak. Mi lenne, ha én a Krisztusban volnék, de nem úgy, hogy Benne meg is maradjak? Az Úr szavaiból kitűnik, hogy egyes szőllővesszők kivágattatnak a szőlőből és elvettetnek. Aki nem marad meg Bennem, kivágattatik, mint egy szőllővessző és azután elszárad. Egyesek tehát, kik keresztényeknek neveztetnek, kiket tanitványai közé soroznak, kiknek nevét mindig halljuk, mikor a gyülekezeti tagok névsorát olvassák, mégsem maradnak meg Benne. Kedves hallgatóim, mi lenne, ha bebizonyosodnék, hogy te csak vasárnap vagy a Krisztusé, de egész héten a világé? Ha csak az úrvacsoránál, az imaórán vagy más ily alkalmakkor biznyulna be, hogy a Krisztusé vagy? Ha csak néha, hébe-hóba volnál a Krisztusé? Ha csak ördög volnál? Mi fog az ilyen magaviseletből? És mégis vannak, akik Krisztussal ilyen meg nem engedhető összeköttetést tartanak fenn. Ma, mert vasárnap van, a Krisztusban vannak. Holnap azonban, mikor heti vásár lesz, már Krisztus nélkül cselekszenek, mert a Krisztus iránti engedelmesség rendkívül kényelmetlen a vétel és eladás alkalmával. Ez nem mehet így. Úgy kell a Krisztusban lennünk, hogy mindig Benne maradjunk, mert ellenkező esetben nem lehetünk ő szőllővesszők az élő szőllőtőkén és képtelenek leszünk gyümölcstermésre. Mit gondoltok, azok a szőllővesszők, amelyeket levágtak a szőllőtőről vagy amelyek elszáradtak, fognak-e gyümölcsöt hozni? Éppen úgy nem hozhattok gyümölcsöt ti sem, ha csak néha-néha vagytok a Krisztusban! Ha nem vagytok állandó összeköttetésben Vele, úgy semmit sem cselekedhettek.
Mikor egy pár évvel ezelőtt szokásos téli üdülőhelyemre utaztam, egy alkalommal Marseilleban (Franciaország) nagy fájdalmakba és megkisértésbe estem. A szállóbeli szobámban fáztam és kértem a szolgát, hogy fűtsön be. Nagyon nyomott kedélyhangulatban voltam és nem bírtam visszafojtani könnyeimet bánatom és szomorúságom miatt. Talán sohasem felejtem el azon gondolatokat, amelyek akkor a szívemet nyomták. A szolga bejött a szobába, kezében hozva egy csomó gallyat, hogy tüzet gyujtson. Éppen be akarta rakni a kályhába, amikor megkértem, hogy mutassa meg nekem a gallyakat. Mikor a kezembe vettem a csomagot, láttam, hogy a gallyak szőllővesszőkből valók voltak, - szőllővesszők, melyek levágattak a törzsről és elszáradtak. Ah, gondoltam ekkor, vajon nem ez lesz-e az én részem is? Itt vagyok most, távol otthonomtól, képtelenül a gyümölcstermésre, amelyre pedig úgy vágyódom. Bevégzem-e itt működésemet? Összegyűjtetem-e én is a tűzrevalók közé? Ezek a szőllővesszők, kétség nélkül, egy egészséges szőllőkének a részei voltak. Olyan szőllővesszők, melyek egykor szép zöldek és üdék voltak, és most? Most pedig a lángok martalékai lettek. Levágták a tőkéről és eldobták, mint haszontalan, értéktelen dolgokat, azután jöttek az emberek, csomóba kötötték és most végül a tűzbe vetik. Micsoda hasonlat! Itt egy csomó prédikátort vetnek a tűzbe! Ott egy csomó elöljárót! Amott pedig gyülekezeti tagokat, vasárnapi iskolai tanítókat vetnek egymásután a lángok közé! „Egybegyűjtetvén azok a szőllővesszők, a tűzre vettetnek és mégégnek.” Mit gondoltok, kedves testvéreim és nővéreim, nékünk is az lesz a jutalmunk, kik keresztyéneknek neveztetünk? Tényleg, borzalom foghat el bennünket, ha halljuk eme szavakat: „Nálam nélkül...” Krisztus nélkül a mi életünk vége rettenetes lesz. Először gyümölcstelenül, másodszor élettelenül és harmadszor hely nélkül a szentek között, kizárva az Isten gyülekezetéből! Krisztus nélkül nem cselekedhetünk semmit, nem vagyunk semmik és rosszabbak vagyunk, mint a semmik. Ez a pogányok mostani és ez volt a mi egykori állapotunk. Isten mentsen, hogy ez legyen a mostani állapotunk is: „Krisztus nélkül, mint akik remény nélkül valánk.”
Most, miután a második részben már ennyire eljutottunk, a harmadikban meglátjuk a teljes sikertelenséget. Azt mondja a felolvasott szöveg: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, semmit létre nem hozhattok. A Krisztus látható gyülekezete már sokszor megkisérlette e tényt, de mindig ugyanavval az eredménnyel. Elkülönödve a Krisztustól, nem képes a gyülekezet semmit ama feladatokból végrehajtani, amelyre képesítve lett. A világba küldetett ez a gyülekezet magasztos tanokkal, fennkölt célokkal és hatalmas erőkkel azok véghezvitelére, hanem ha felhagy a Krisztussal való összeköttetéssel, akkor képtelen lesz minderre.
Melyek tehát a külső jelei egy olyan összeköttetésnek, amely Krisztus nélkül áll fenn? A felelet elsősorban az, hogy ez meglátható egy olyan prédikációban, amelyben Krisztus nélkül tanítanak. Ezt már mi magunk is tapasztaltuk. Sajnos, hogy ez így van. A történelem azt tanítja, hogy nemcsak a római és az anglikán egyházakban, hanem az ezektől elváltaknál is akadtak időszakok, amikor elfelejtették a Krisztust. Nemcsak az unitáriánusoknál, hanem a presbiteriánusoknál, a methodistáknál, a baptistáknál, köröskörül kellett Jézusnak megszégyenítést elviselnie. Megkísérelték, hogy ama igazságokból, melyeket prédikáltak, valamit a Krisztus nélkül vigyenek végbe. Micsoda balgaság, micsoda dőreség ez! Magasztalják a magasztos szárnyalású, szellemtelt prédikációkat és azt gondolják, hogy ebben nyilvánul meg az Isten hatalmas ereje; de a dolog nem így áll. „Természetesen - mondják - az új gondolatok és a szépen csiszolt beszédek majd nevelő és megnyerő hatással bírnak. Ha a prédikátorok arra törekszenek, hogy gondolatban fejlődjenek, vajon nem fognak-e a tömegeken uralkodni és a képzetteket is meggyőzni?
Fűzzétek még ehhez a zenét és a művészetet is és mi befolyásolhatja akkor az eredményt? Egyes ifjú prédikátorok egész törekvésüket arra helyezték, hogy beszédeik kiváltképpen kiműveltek és szellemdúsak legyenek. És micsoda eredményt értek el eme tündöklő eszközökkel? A végeredményt a vers megmondja: „semmit”. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” És tudjátok, hogy milyen tanulságot szűlt ez a balgaság? Azt, hogyha a szószékről hiányzik a Krisztus, akkor a padokból nemsokára hiányozni fognak a hallgatók is. Ismerek egy kápolnát, amelyben egy híres teológusnak éveken át nem volt hallgatósága. A múltkoriban Londonba jött egy megtért zsidó és mikor vasárnap reggel elindult, hogy az Isten házába menjen, véletlenül éppen annak a híres teológusnak a kápolnájába tévedt. Azután elbeszélte, hogy amikor kijött, szinte bujkálva osont el onnan, nehogy valaki is meglássa, honnan jött. Azt hitte, - úgymond - hogy a keresztyének egy összejövetelére ment, holott, amikor hallotta, hogy egész délelőtt egyszer sem említették a Krisztus nevét, úgy vélte, hogy valami más vallásos szekta házába került. Nagyon félek, hogy az ujszabású egyházi beszédeket egy mohamedán mecsetben éppen úgy meghallhatjuk, mint egy keresztyén kápolnában. Sok olyan prédikátorunk van már, akiket jogosan vádolhatunk avval, hogy „elvitték az én Uramat és én nem tudom hová tették Őt.” A keresztyénség Krisztus nélkül rendkívül különös dolog. És ha az emberiség követi ezt az útmutatást, mi következik még belőle? Az, hogy folyton fogy a hallgatóság, nem marad meg a prédikátor oktatásai számára más, csak az üres padok, amivel aztán az ügy majd véget is ér. Legyen hála is érte Istennek! Szívből örvendek, hogy Krisztus nélkül eme haszontalan prédikátorok nem fejlődhetnek ki. Hagyjátok csak Krisztust ki a prédikációból és meglátjátok, hogy semmi eredményt sem tudtok felmutatni. Próbálja megmutatni csak egy pék is, hogy tud kenyeret készíteni liszt nélkül! Vagy hirdesse az ujságban: „Kenyér liszt nélkül!”, majd meglátja, hogy milyen hamar bezárhatja az üzletét, vevők hiánya miatt. Valami különös előszeretettel viselkedik a nép ama kenyérrel szemben, amely lisztből készül, ellentétben avval, amelyet fahéjból és gyökerekből készítenek és éppen úgy viselkedik az emberi lélek is, amely ha evangyéliomról hall említést, feltételezi, sőt szinte megköveteli, hogy abban a Krisztus is bennfoglaltatik. Egy olyan prédikáció, amelyben sem a kezdetén, sem a közepén, sem a végén nem említik a Krisztust, annak már a tervezete is bolondság, a kivitele pedig egyenesen gonoszság. Úgyis mondhatjuk, hogy: „Sok hűhó semmiért”, ha Krisztus nincs benne a prédikációban. És én Krisztus alatt nem csupán a példáit és erkölcsi tanításait értem, hanem feláldozását, csodálatos elégtételét az emberi bűnökéit és a hitből való életnek nagy tanítását. Ha az élet a keresztre való pillantás által elhomályosul, akkor minden sötétségbe borul. Ha az igazulás hit által nem lesz teljesen és tündöklően világosságra juttatva, akkor semmit sem mozdíthat elő. Ha Krisztust nem használjátok az oktatásban, semmit sem tudtok cselekedni.
Továbbá a Krisztus korlátlan uralmának elismerése nélkül szintén nem tudunk semmit sem tenni. Bókolnak ugyan sokat manapság is Krisztusnak, hanem nem fogadják el úgy, mint korlátlan uralkodót. Sok szép dolgot hallottam már Krisztusról olyan emberektől, akik máskülönben evangyéliomát nem fogadják el. Ezer meg ezer könyv fordul közkézen, melyeknek mind „Krisztus élete” a címe. De vajha csak egy volna olyan, mely Őt, mint dicső Istent, mint a gyülekezet fejét és mint mindeneken uralkodó Urat ismertetné. Nagyon szeretnék látni egy olyan „Krisztus élete”-t, melyet egy olyan valaki írt, aki teljes közösségben és hódolatteljes alázatban ült lábai előtt. úgy tűnik fel előttem, hogy mintha a túlnyomó részét ama szép eseteknek, melyek Jézusról szólnak, mind olyan emberek írták volna, akik Őt csak nagyítóüvegen keresztül látnák vagy „Máté után” és nem személyes tapasztalatokból ismernék. Vajha volna nékünk egy „Krisztus élete” ama gazdagon megáldott lelkektől, kik Vele mindvégig szoros összeköttetést tartottak fenn! Az újabbkori dicséretek Jézusról csak elmélet után íródtak és arról szólnak, hogy egészben véve Jézus oly vallást adott nékünk, mely a huszadik században is meglehetősen megfelelő és amely megengedi, hogy ennél valamivel hosszabb ideig időzzünk. A mai kritikusok magasztalják és egy kevéssé csodálják is Jézust, hogy a legtöbb vallásalapítót megelőzte, ámbár azért a legkevésbé sem ajánlják, hogy Őt vakon kövessük. Szerencséje Jézusnak, hogy mint a „legjobb gondolkozó” és legokosabb ember ajánlta magát korának, mert máskülönben ezek a bölcs urak egyszerűen kimondták volna, hogy nem abba a korba való és félreállították volna. Természetesen azért helyesbíteniök kell egy némely kijelentéseit, mint például az igazulás hit által, azután a fiúsítás és a kiválasztás tanát, mert ezek csak olyan ósdi dolgok, amelyek a régi és kevésbé felvilágosodott kor számára valók voltak és ezért aztán átalkalmazzák úgy, hogy eredeti jelentőségüket teljesen elvesztik. A kegyelemről szóló tanítás pedig rendkívül elavult dolog már a mai csalhatatlan kritikusok előtt; nem hiszi senki és úgy tekintenek a régi hívőkre, mintha egyszerűen nem léteznének. Krisztust helyesbítik, megigazítják és átalkalmazzák. Varratlan köntösét leveszik róla és divatos kelmékből készült szép új öltönyt adnak fel rája, amely kifogástalanul hozzásímul tagjaihoz. Azután előállítják őt, mint egy tekintélyes tanítót és azt ajánlják, hogy fogadjuk el és kövessük őt, már ameddig vezetni tud. Most még eltűrik ezek a bölcs urak Jézust, de nem lehet megmondani, hogy meddig, mert korunk bámulatos nagy léptekkel halad előre és így lehetséges, hogy egyszerre csak Krisztus és Vele együtt az egész keresztyénség a hátunk mögött marad.
És mi fog következni majd e megbolondult bölcseségből? Nem más, mint csalódások, szégyen, hitetlenség, teljes anarchia és mindenféle fajtája a képzelhető és képzelhetetlen bűnöknek. Tény dolog, hogyha Krisztust nem fogadjátok el mindenekben mindennek, akkor őt, a Lényt, elveszítettétek és nélküle vagytok. Az evangyéliumot prédikálnunk kell azért, mert azt Krisztus nyilvánosságra hozta. Összes logikánk (gondolkozásunk) csak ez lehet: „Így szól az Úr!” Úgy kell prédikálnunk az evangyéliomot, mint küldötteknek, kik üzenetet hoznak, ami tehát annyit jelent, hogy a király nevében és a király tekintélyével felruházva küldettünk. Mi hirdetjük tanainkat nem azért, mert azok gyönyörűségesek és könnyűek, hanem mert Krisztus meghagyta nékünk, hogy ezt tegyük. Mi hiszünk a kegyelem tanában, nem azért, mert ez a „felvilágosodott század” szégyenteljes imprimálását (jóváhagyását) ráhelyezte, hanem mert az igaz és mert az Isten szava állítja. Az évszázadok nem befolyásolnak bennünket. A világ gyűlöli Krisztust, mert gyűlölnie kell. Ha nyíltan vádolná Őt, akkor ez reményteljes jel volna részünkre, akárcsak áruló Júdás csókja. Mi egyszerűen álljunk erősen mellette, hogy: „így szól az Úr!”, és ne aggódjunk azon, ha a világ tetszését vagy nemtetszését fejezi ki. Jézus a gyülekezet Feje és a mi Istenünk. Nékünk azt kell tennünk, amit parancsol és azt mondanunk, amit részünkre előír. Ha nem azt cselekszük, akkor semmi esetre sem fogunk jó dolgot elérni. Ha a gyülekezet alattvalói kötelességéhez visszatér, akkor meglátja, hogy mit képes cselekedni Jézus, hanem ha nem fogadja el Krisztust, mint korlátlan uralkodót, csalhatatlan tanítót és dicső királyt, akkor a teljes züllésbe fog jutni.
Menjünk egy kissé tovább. Néktek helyes tanaitok lehetnek, helyesen is tanítjátok a népet és mégsem tudtok eredményt elérni, mert ti magatok sem fogadtátok be a Krisztust. Ismertem vidékeket, ahol a tanítók mind helyesen és világosan tanították a kegyelemről szóló tant és mégsem voltak megtérések. Az ok pedig az volt, hogy a megtérést nem várták, sőt nem is kívánták. Egy pár évvel ezelőtt voltak olyan prédikátorok, kik egyedüli kötelességüknek vélték, ha a kevésszámú megmaradt istenfélőt vigasztalják és erősítik. Ezek a testvérek úgy beszéltek a bűnösökről, mint olyan emberekről, akiket Isten talán össze fog gyűjteni, ha úgy tetszik néki, hogy azután ez be is következik-e, aziránt már nem sokat törődtek. Ami a bűnösök felett való sírást illeti, mint Jézus is sírt Jeruzsálem felett, vagy pedig azt a vakmerő tényt, hogy őket Krisztushoz hívják, mint ezt az Úr megtette, hogy egész napon át kiterjesztette kezeit vagy pedig, ami Jeremiás vádjait illeti, egy oly nép ellen, amely saját romlásába rohan, az ilyen mozgalmak vagy ilyen dolgok iránt semmi részvétük sem volt, sőt féltek attól. Szinte úgy látszott, mintha valami erős válaszfallal lett volna e kettő - a prédikátor és gyülekezete egymástól elkülönítve és úgy éltek, mintha mindegyiknek csak a saját lelke megmentése volna egyedüli életcélja.
Ha valakit esetleg búzgóság fogott meg és kereste a megtéréseket, arra rögtön ráfogták, hogy tolakodó és beképzelt. Ha egy gyülekezet ilyen állapotba került, akkor a benne uralkodó lélek szerint „Krisztus nélkül” van. Mi következik azután ebből? Egyesek közületek, saját tapasztalataikból következtetve, tudják. Az ilyen kényelmes testület egy darabig csak él és nevekedik is kis mértékben, hanem semmit sem gyarapodik. És ez nem is lehet másként. Ahol a Krisztus szelleme és Krisztus tana egyformán nincs képviselve, ott lehetetlenség gyümölcsöt előmutatni. Ha az Úr Lelke nem nyugszik meg rajtatok és nem ösztönöz arra, hogy félelemmel és rettegéssel igyekezzetek az emberek lelkét megmenteni, úgy, amint ezt Jézus is tette, akkor nem tudtok önmagatoktól semmit sem cselekedni.
És mindenekfölött nékünk bírnunk kell Krisztust az ő személyes jelenlétének erejében. Gondoljatok minduntalan csak erre: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Elmegyünk ma délután a vasárnapi iskolába, hogy ott a kicsinyeket tanítsuk, hanem, teljesen biztosak vagytok-e, hogy Krisztus velünk van vagy pedig megállunk hirtelen az út keresztezésénél és azt mondjuk: „Én az Úr nélkül indultam el és nem szabad most egy lépést sem tovább tennem?” A Krisztus szeretetének lelkünkben maradt öntudata lényeges része a mi erőnknek. Éppen úgy nem téríthetünk meg egy bűnöst Krisztus nélkül, aminthogy nem rakhatunk fel csillagokat az égre vagy nem gyujthatjuk meg azokat. Olyan hatalom és erő, amely az emberi akaratot megváltoztathassa, az emberi értelem előtt isteni dolgokat megvilágítson vagy pedig, hogy a lelket megtérésre és hitre befolyásolja, ilyen egyedül csak a Mindenhatótól ered. Így érezzük ezt mi is? Vagy pedig összes gondolatainkat az előadásra irányítjuk és azt mondjuk: „Ezek már aztán erős kifejezések, amelyek valószínűleg életet fognak előidézni”, és ezzel abbahagyjuk a dolgot? Ha így cselekszünk, akkor soha sem tudunk valamit létrehozni. Az erő a mesterben van, nem pedig a szolgában vagy egy másik hasonlat: az erő a kézben van, nem pedig a fegyverben. Nékünk Krisztust kell bírnunk ezen a széken, ebben a padsorban, ezen a szószéken és velünk kell lennie Krisztusnak a vasárnapi iskolában, lenn az utcasarkon, ha esetleg ott Róla beszélünk és éreznünk kell, hogy Ő velünk van mindenhol egész a világ végéig, mert máskülönben semmit sem tehetünk.
Előttünk van tehát a teljes sikertelenségek hosszú láncolata, ha esetleg valahol valamit Krisztus nélkül óhajtanánk megkísérelni. A legjobban kitünnek a sikertelenségek a cselekedetekben. Beszélhettek Róla hosszú ideig. Ő nélküle gyűléseket, kongresszusokat, konferenciákat tarthattok, cselekedni valamit ez már egészen más dolog. Jézus nélkül beszélhettek amennyit akartok, hanem Jézus nélkül cselekedni nem tudtok semmit. A legékesszólóbb prédikáció is Jézus nélkül csak hatás nélküli füst marad. A terveket jól elkészíthetitek, a gépezetet rendbehozhatjátok, hozzáfoghattok a kivitelhez is, de az Úr nélkül nem tudtok semmit sem cselekedni. Az egésznek a vége az lesz, hogy a javaslatok és indítványok végtelen nagy tömegével szemben akkora kis helye sem lesz a cselekedetnek, ahova egy galamb a lábát leteheti. Annyi pénzetek lehet, amennyit csak kigondolhattok, annyi tudománnyal rendelkezhettek, amennyit csak az egyetemen mind tanítanak, a tehetségesek az összes tudományukat lábaitok elé helyezhetitek, de „nálam nélkül” - mondja Krisztus - „semmit sem cselekedhettek.”
Hadd ismételjem újra e szavakat: „Semmit sem cselekedhettek” Itt van körülöttünk a haldokló, az elveszni induló világ és ti „semmit sem cselekedhettek!” Afrika sötétségben bolyong, Kína nyomorban sínylődik, Hátsó-India hitetlenségben tévelyeg és mindehhez van itt egy gyülekezet, amely semmit sem tud cselekedni! Nincs egy falat kenyér sem az éhezők számára és a tömegek így pusztulnak és vesznek el. Itt van az életnek vize, amely a szomjas lelkek csillapítására szolgál de egyetlen egy csepp víz sem törhet elő, mert nincs itt Jézus! Itt vannak, a prédikátorok, az evangyélisták, a gyülekezetek, a mentőegyesületek és a világ elpusztul a hiány és szükség miatt, mert ti „semmit sem cselekedhettek”, ha a ti uratok nincs itt. A korszak nagy léptekkel halad előre a találmányok terén, a tudomány emberei megteszik mindazt, amit képességük szerint megtehetnek, csak egyedül ti nem tudtok semmit sem tenni. Krisztus nélkül, abszolut semmit! Egy centiméterrel sem tudtok előrehaladni fáradságos pályátokon, ha mindjárt úgy is eveztek, hogy evezőitek az erőlködéstől eltöredeznek, sőt a szél és a tengeráramlatok szinte visszavernek, ha nem fogadjátok be Krisztust a hajóba. Azután pedig emlékezzetek vissza, hogy a nagy szőllőmíves pedig ezalatt folyton jár-kel a szőllőben és megfigyel minden egyes szőllővesszőt. Látja, hogy ti egyetlenegy szőllőfürtöt sem hoztok elő és odamegy éles késével és levág a szőllőtőről. Mi lesz belőletek, akik semmit sem teremtek? Szinte megáll az embernek a szívdobogása arra a gondolatra, hogy éljünk és semmit sem cselekedjünk. És én mégis félek, hogy ezer meg ezer ilyen keresztyén van, akik idáig jutottak. Nem erkölcstelenek, sem igazságtalanok, sem el nem világiasodtak, csak egyszerűen nem cselekszenek semmit. Arra gondolnak, amit legjobban szeretnének cselekedni, ezt tervezik, ennek végrehajtására készülődnek, amellett pedig semmit sem cselekszenek. Vannak tehát bimbók tömegesen, de egyetlenegy szőllőfürt sem lesz belőlük, ha a Krisztus éltető, átalakító és befolyásoló hatása alá nem jönnek, amely életet ad beléjük és készteti arra, hogy gyümölcsöt hozzanak létre az Isten dicsőségére. Látjuk tehát a sikertelenséget az egész vonalon, ha esetleg megkisérelnők Krisztus nélkül cselekedni valamit.
Hanem most, a negyedik fejezetben, hallom a bölcseségnek szavát, halk, kedves hangon, mely a szövegből beszél is hozzánk, kik a Krisztusban vagyunk, így szól: ismertessétek ezt meg velünk. Boruljatok térdeitekre, fektessétek arcotokat a porba és mondjátok: „Úgy van Uram, igaz dolog, Nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk; semmit, ami jó és elfogadható volna a Te tekinteted előtt.” „Nem vagyunk képesek arra, hogy jó dolgot cselekedjünk vagy csak elgondoljunk is, ha Te nem vagy velünk, hatalmas Urunk.” Ne mondjátok azonban ezt, csak egyszerűen bók gyanánt, hanem eredjen ez a szív mélyéből és igazságként álljon az Úr elé. „Akaratom van a jóra, hanem azt megcselekedni nincs elég erőm.” Uram, én semmire sem vagyok jó, nem tudok cselekedni semmit és csak gyümölcstelen, kiaszott, elszáradt és ellustult szőllővessző vagyok Nélküled, ezt érzem egész bensőmben. Ne légy távol tőlem, hanem éltess a Te állandó jelenléteddel!
Azután pedig imádkozzunk! Ha Krisztus nélkül nem tudunk semmit sem cselekedni, kiáltsunk Hozzá, hogy ne legyünk sohasem Nélküle. Kényszerítsük Őt arra, kiáltásunkkal és könnyeinkkel, „hogy állandóan velünk legyen. Jézus odamegy azokhoz, akik keresik Őt, ne szűnjünk meg sohasem Őt keresni. Ha közösségben vagyunk Vele, úgy könyörögjünk, hogy ez a közösség szétbonthatatlanul fennálljon továbbra is. Fohászkodjunk az Úrhoz, a mi Mesterünkhöz, hogy kegyelmének éltető vizét ne szüntesse meg ránk ömleszteni, mert tudjuk, hogy máskülönben vagy tévedésbe esünk, vagy nem tudunk semmit sem cselekedni. Testvérek, imádkozzunk sokat, sokkal többet, mint amennyit szoktunk. Az imának az a rendeltetése, hogy irányt adjon annak az áldásnak, amelyet Isten rendelt népének. Használjuk tehát állandóan ezt a kirendelt módot és meglátjuk, hogy az eredmény napról-napra nagyobb lesz..
Továbbá csüngjön mindegyikünk a saját személyével Jézuson. Ne próbáljunk elválni Tőle ez életben, mert ez annyit jelentene, mint holtak közt keresni élőt. Még csak egy pillanatra sem szakadjunk el Tőle. Vagy pedig olyan állapotban akartok lenni, - ha csak egy pillanatig is -, hogy nem tudtok semmit sem cselekedni? Én őszintén beismerem, hogy soha sem akarok ilyen állapotba kerülni: képtelennek a védekezésre ellenségeim ellen és képtelennek Isten szolgálatára. Ha egy felébredt lélek nagy lelki nyomorában hozzátok jön és ti képtelenek vagytok néki hasznára lenni, micsoda szomorú dolog az! Vagy ha nem érzitek magatokat képtelennek, de a valóságban mégis azok vagytok és ennek dacára vallásos módon fáradoztok a lélekkel, de semmi erőt vagy meggyőződést néki adni nem tudtok, ah, micsoda szomorú, micsoda lehangoló eset az! Vajha soha sem lennétek olyan állapotban, hogy semmittevők legyetek olyankor, mikor az alkalom megvan, de hiányzik az erő, hogy hasznot hozzatok elő. Ha Krisztustól elváltatok, akkor attól a lehetőségtől is elváltatok, hogy valaha jót cselekedjetek. Csüngjetek azért az Üdvözítőn teljes erőtökkel és ne engedjétek, hogy bármi is elszakasszon Tőle, még csak egy órára is.
Azonkívül vessétek alá magatokat teljesen az Úr uralmának és vezérletének és legyetek készek arra, hogy mindent úgy tegyetek, amint Ő akarja. Jézus nem marad meg nálatok, ha nem fogadjátok el Őt Mesteretek gyanánt. Semmiféle vitának nincs itt helye a fővezérséget illetőleg, mert néktek csak egyszerűen és teljesen át kell adnotok magatokat Néki és akarata szerint élni, cselekedni vagy szenvedni. Ha ez tényleg így lesz, akkor Jézus veletek fog maradni és mindent meg tudtok tenni, amit követel tőletek. Csodálatraméltó dolgokat fog az Úr véghezvinni általatok, de csak úgy, ha mindenekben mindennek elfogadjátok. Vajon mi nem óhajtjuk-e ezt?
Azután még egyet. Higgyetek Benne örömmel. Amiként Ő nélküle semmit sem tudtok cselekedni, ugyanúgy Vele mindenek lehetségesek lesznek néktek. Akiben a Krisztus lakik, az az ember mindent tehet. Lehetsz te gyenge, lehetsz te gyarló, de tanuld meg, hogy hálával fogadd ezt a gyengeséget, mert a Krisztus ereje lakik benned, ha folytonosan felügyelsz a Krisztussal kötött egységedre. Vajha nevekednének a mi reménységeink Krisztus iránt! Még a ruhájának a prémjéhez sem ért fel a hitünk, mert már ez a hit egyedül is meggyógyította a beteg asszonyt. Ah, ha a mi hitünk kifejlődhetnék egészen az ő véghetetlen istenségéhez! És ha a mi hitünk arra a beláthatatlan magasságra emelkednék, amily magasságban az a hit volt, amelyben Krisztus bízott!... Bárcsak vezetne fel minket az Úr erre a magasságra és akkor sok-sok „gyümölcsöt teremhetnénk szent Neve dicsőségére!”
És végül, míg figyelmezek a szövegre és hallgatom azt, úgy mikor egy kis gyermek kagylót helyez a fülére és hallgatja annak hajlásaiban a mély tenger zúgását, úgy hallom én is felcsendülni a szövegből a megelégedés szavát: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” „Uram - szólal meg a szívem -, mi az, amit én Te nélküled akarok cselekedni? Hiszen, ha valamit Nélküled el tudok érni, akkor fájdalmat okoz az olyan veszélyes dolognak a birtokában lenni? Örülök, ha minden erőmtől megfosztatom, kivéve azt az erőt, amely Tőled ered. Lelkem az örömtől emelkedik és szinte elragadtatást érez arra a gondolatra, hogy Te nékem mindenem vagy. Te engem egyetlenegy fillér nélkül birtokodba vettél és rám bíztad kincsestáradat. Inaimból és izmainkból az összes erőt kivetted, hogy alázatosan nyugodhassam kebleden.” „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Legyen ez így! Testvéreim, nem egyeztek bele ebbe ti is? Vagy másként kívánjátok ezt ti, kik szeretitek az Ő szent nevét? Én meg vagyok győződve, hogy nem, mert feltéve, hogy tudnánk valamit létrehozni Krisztus nélkül is, Ő semmi esetre sem fogadná el ezért a dicséretet. És ki óhajtja ezt? Az örök napnak hajnalán lesznek majd apró koronácskák a mi fejünk részére, de lesz majd ott egy nagy tündöklő korona is ama fej számára, amely fejet egykor tövisek sebeztek véresre, mert az ő összes szentei együttvéve sem tudtak semmit sem tenni Nélküle. Az apostolok dicső társasága, a vértanuk tündöklő tömege és a Bárány vére által megváltottak győzelmes nagy serege, mindnyájan együttvéve semmit sem tudnak cselekedni Jézus nélkül. Koronázzátok meg méltósággal azt, aki mindent elő akar és elő tud hozni belőlünk saját dicsőségére. Boldogok vagyunk, hogy ez így van, magunk miatt és az Úr miatt. A mi összes dolgaink becsesebbek azáltal, hogy az övéi lettek és ha a mi gyümölcseink inkább az övéi, mint a miéink, azért nem kevésbé, sőt még inkább a miéink. Nem bűbájos dallamok ezek egy megszentelt fül részére?
Rendkívül örvendek azon, hogy Krisztus nélkül semmit sem cselekedhetünk, mert félek, hogyha a gyülekezet tudna Nélküle valamit tenni, megpróbálná azt is, hogy Nélküle éljen. Ha a vasárnapi iskolákban a gyermekeket üdvhöz tudnák vezetni Krisztus nélkül is, úgy nagyon félek, azt hiszem, Krisztus soha sem jutna be a vasárnapi iskolákba. Ha eredménnyel tudnánk beszélni Jézus nélkül is, úgy gyanítom, hogy Jézus Krisztus nem ritkán lenne a nép által felelősségre vonva. Ha a keresztyén irodalom áldására válna a népnek Krisztus nélkül is, úgy - félek - megindítanók a nyomógépeket és soha többé eszünkbe sem jutna a Megfeszítettre gondolni. Ha kápolnákat, imaházakat tudnánk építeni Jézus nélkül, akkor - azt hiszem - volnának abban olyan helyiségek is, amelyekbe Jézust soha meg nem hívnánk és amelyek nemsokára rémtanyákká alakulnának át, borzalmakkal telve. Semmi sincs, amit Krisztus nélkül tenni tudnánk! És így az egész gyülekezetnek óriási áldása, hogy Krisztusra mindenhol, mindenben szükségünk van. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” Miközben az e szavakból kicsengő dallamra figyeltem, hirtelen úgy éreztem, hogy mosolyognom kell. Azért mosolyogtam, amiért Ábrahám is mosolygott hajdan. Azokra gondoltam, akik arra törekszenek, hogy a régi hitet kiirtsák az emberekből és teljesen eltüntessék a földről. Mennyire dicsekednek ezek avval, hogy a régi módú, ósdi evangyéliumi hit is teljesen kipusztult, elmúlt már e földről. Olvastam már egyszer-kétszer, hogy én vagyok az utolsó e puritánok közül és hogy a faj már kiveszőben van. Már pedig ezt megcáfolom, mert kész vagyok azt elfogadni, hogy az utolsó vagyok e szolgálatban, de azt már nem, hogy velem együtt ez a fajta is elmulóban van. Vannak még sokan rajtam kívül, akik erősen megállnak a hitben. Azt mondják, hogy a mi régi teológiánk szintén kihalóban van, és hogy senki sem hisz már benne. Ez hazugság! Csakhogy hát azok bölcs emberek, akik ezt mondják és ezért kényszerítve vagyunk arra, hogy magunkra, mint elöregedett vénekre és aggokra tekintsünk. Az ő véleményük szerint éppen úgy kimentünk már a divatból, mintha csak vízözön előtti férfiak és asszonyok jelennének meg előttük az utcán. Igen, ők készek arra, hogy tüzünket kioltsák és bennünket kitiltsanak Izrael földéről. Ujságok, hírlapok, kritikák és a korszak különféle eszközei mind készek arra, hogy a mi sirdombunkon táncot lejtsenek. Csakhogy hát tegyétek fel a hálósipkát, jó emberek, kik az evangyéliumi rendnek a hívei vagytok, azután menjetek haza és aludjatok az igazak álmát, mert a ti végetek elkövetkezett. Így beszélnek a nyárspolgárok, de az Úr hadserege nem. Az ellenfél minduntalan felemeli szavát, de Krisztus nincs köztük. Nagyon keveset tudnak a Krisztusról, nem munkálkodnak az ő szellemében, nem emelik fel őt, nem magasztalják drága vérének evangyéliumát és ezért azt hiszem, hogy ha azt a keveset megtették, amit meg tudnak tenni, akkor sem jutnak semmire. Ha az apostoloknál bebizonyult, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, akkor mennyivel inkább igaznak kell lenni az ellenzékieskedőknél. Ha Jézus barátjai nála nélkül semmit sem tudnak cselekedni, úgy nyugodt vagyok, hogy ellenségei sem tudnak semmit sem tenni ő ellene. Ha azok, kik Jézus tanítása szerint járnak és kebelén nyugszanak, nem tudnak semmit sem tenni nélküle, akkor biztos vagyok, hogy ellenségei sem fognak célt érni és ezért nevetem az ő hahotájukat és mosolygom az ő elbizakodottságukat. Mosolygok azért is, mert eszembe jutott egy történet, amely Angliában ment végbe, hol egy délután a prédikátor a maga ünnepélyes modorában beszélt, a hallgatóságnak pedig egy része figyelt, a másik része pedig aludt, ki amilyen hangulatban volt. Hatalmas, erős épület volt az, amelyben összegyülekeztek, olyan állapotban, hogy talán egy földrengést is kibírt volna. A dolgok szép nyugodtan folytak azon a délután, mígnem csak egyszerre felugrik egy őrült férfi, bocsánatot kér a prédikátortól és a lehető legkomolyabban kijelenti, hogy a következő percben kitépi az oszlopokat és rájuk ejti a házat. Egyben ki is ugrott a padból és odarohant ez az új Sámson az egyik főoszlophoz. Mindenki felállt. Az asszonyok közel voltak az ájuláshoz, a férfiak az ajtóhoz rohantak és az a veszély fenyegette a gyengébbeket, hogy a nagy tolongásban agyontapossák. Óriási kavarodás keletkezett, a rend teljesen felbomlott, senki sem tudta, hogy mi fog következni, mikor egy tisztafejű testvér, ki a szószék mellett állt, egyszerre helyreállította a nyugalmat. Az az érv, amellyel lecsillapította a hullámokat, az volt, hogy odakiáltotta a népnek: „Várjatok, hadd próbálja meg!” És ugyanígy hajlandó az ellenség ma is arra, hogy az evangyéliumot meghazudtolja és a kegyelem tanait szétzúzza. Remegtek, elfogott a félelem, nem tudtok a lábatokon állni? Legyetek nyugodtak, mert az ellenség hiú, üres dicsekvéseire, hogy szétveri a Sion házának falát, ez a legjobb felelet: „Próbáld meg!” - Ámen.

Igen gyakran és igen sűrűn intéztek és intéznek támadásokat az evangyéliom főtételei és pedig a megváltás és fiúsítás tanai ellen, mert köztudomású tény, hogy ezek képviselik az evangyéliom főerősségeit. Ezek a támadások sokszor a legfortélyosabb módon vitetnek keresztül. Néha úgy véltük, hogy csupán helyesbítései a mi kifejezésünknek, holott burkoltan a legvakmerőbb támadások voltak az igazság ellen. Hisszük, hogy a Jézus Krisztus vérével és vére által megszabadulunk és hogy a gonosz hatalmától a Közbenjáró halála folytán megmenekülünk, mivel Jézus megvásárolt magának ama szolgálat és engedelmesség által, melyet érettünk betöltött. Mihelyt behatóan foglalkozni akarunk evvel a ponttal, bizonyos képzelődő teológusok ‒ kiknek szokásuk a régi teológiai tanokat kinevetni ‒ rögtön kifogásokat emelnek ez ellen, amelyet előszeretettel „a fiúsítás gyakorlati tanának” neveznek. Némely gyenge lelkek aztán egy-egy ilyen gyűlölettelt, rút kifejezést, mint bizonyítékot fogadnak el, de a fennforgó esetben nincs semmi rettenetesség a leírásban, még akkor sem, ha a maga teljes erejében fogadjuk is el. Vannak köztünk olyanok, akik a megváltásról és a megszabadításról szóló eszmét egyszerűen a ládafiába zárják, hanem azért meg akarom állapítani, hogy ezek közelebb vannak az igazsághoz, mint azok, akik az Úr Jézus által fizetett megváltási árat haszontalannak tekintik, és akik megváltás művét jelentéktelennek tartják. A vásárlásról szóló előadásban maga a mag elrejtetett a Megváltó műve elől és éppen ezért erősen meg kell azt ragadnunk. Eljön ugyan ismét, hogy megváltott tulajdonát kiváltsa és tökéletessé tegye, és mi reméljük is ezt. Mindenesetre azonban Pál apostol nem ijedt meg a gyakorlatias irányú teológiától ‒ ha már így nevezzük ‒, mert ezt mondja: „megvétettek”, sőt hogy jobban kifejezhesse magát, még azt is mondja: „áron vétettetek meg.” Egyenesen, tisztán van kimondva és nem lehet belőle semmit sem elcsavarni. Ha egyáltalán jelent valamit, úgy azt jelenti, hogy bizonyos árat fizettek értünk, hogy ne sínylődjünk örökös rabságban és szolgaságban, mert megtaláltatott az az ár, amely már a régi írásokban megíratott: „Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba, mert váltságdíjat találtam.” A mennysereg éneke nincs minden alap nélkül. Hallgassátok csak, mint zeng a hatalmas nagy kar ünnepi éneke az Isten és a Bárány trónjához: „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a Te véred által, minden ágazatból, nyelvből, népből és nemzetből.” Vagy nincs-e megírva felőle: „Az embernek Fia nem azért jött le (e földre), hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” Csakis Jézus Krisztus önfeláldozása volt az, amely az ő választottait elveszett állapotukból megmenthette. Ez eredményes és az igazságnak megfelelő vásár volt, melyben Jézus azokat, kiket megváltott, megvásárolta. Mi nem valami homályos, fantasztikus fiúsításban hiszünk, aki tett is, meg nem is tett semmit értünk, hanem hisszük, hogy Jézus tényleg megvásárolta, megváltotta népét, még pedig szenvedéseinek és halálának váltságdíja által, amelyben az Isten kegyelme megnyugodott és törvénye megdicsőíttetett. Ha semmi más ezt bizonyító mondat nem volna a szentírásban, még akkor is teljesen elegendő és mindent kifejező volna ez a mondat, amelyet annyira kigúnyolnak: „Immár nem a magatokéi vagytok, mivel áron vétettetek meg.” Dacára annak, hogy nem romlandó, elmúló anyagokon vagy ezüstön és aranyon váltattunk meg, hanem a Jézus Krisztus drágalátos vére által, azért a vásár nem kevésbé tényleges és eredményes. Az igazság az, hogy a kifogás nem annyira a gyakorlatias kifejezés ellen, mint inkább az értünk történt önfeláldozás ellen szól. Előre bocsátom, hogy a rosszul értelmezett szavak megkritizálhatók (megbírálhatók), de ez esetben ez csak kibúvó lenne, mert hiszen a tulajdonképpeni ellenvetés az ellen a tan ellen irányul, amely azt állítja, hogy Krisztus az Isten haragja miatt tűrt és szenvedett. Ez az a tan, amelyet el nem szenvedhetnek. Sokszor kell célozniok és sok ágyujok fog elromlani addig, míg a mi hitünket és igazságunkat szétrombolják és az Ézsaiás próféta könyvének 53. részében és egyéb helyeken leírt próféciákat felrobbantják. És ha az értünk történt szenvedésekről szóló tant megvizsgálják és bebizonyítják, hogy ez az önfeláldozás képtelenség, akkor a legjobb, amit még tehetnek az, hogy elkészülnek a halálos gyötrelmekre, mert a legtündöklőbb csillagot oltották el, amely egy nyugtalan lelkiismeret roncsai fölött ragyogott. A teológia egyetlen igazsága sem oly vigasztaló azon lelkek számára, kik bűn igája alatt görnyednek, mint az a tény, hogy Jézus Krisztus a mit bűneinket magára vette és a vállain vitte fel a Golgotára. Engem nem bánt, hogy mások hiszik-e ezt vagy nem, én azonban meghajtom lobogómat és odatűzöm ama kereszt elé, amelyen az én Uram Jézus Krisztus megfizette az ő vérével értem is a váltságdíjat. Igen nagy kitüntetés a mi szegény és elesett nemzedékünkre, hogy az összes teremtmények közül egyedül az ember lett megváltva, egyedül az ember üdve követelte meg az Üdvözítő életét. A pártütő, fellázadt angyalok elvesztették előkelő állásukat és átadattak az ítéletnek. Semmiféle váltságdíj nem lett értük adva, a többi angyalok pedig ‒ az Isten ereje által hordozva ‒ szintén elvégzik kitüntető kötelességeiket, anélkül hogy megváltattak volna vér által. Bennük nyilvánul meg az isteni hatalom, bölcsesség és jóság, csak éppen a szabad kegyelem és a végtelen szeretet nem. Az ember ebben a tekintetben egyedül, teljesen egyedül áll, sehol máshol nem nyilvánul meg az Isten fiának vérjegye. Csak egyedül mi vagyunk az Istennek ama serege, amelyet vére hullásával váltott meg. És ezért drágábba került az ember Istennek, mint az egész világegyetem. Az Úr világot hozhat elő szavával, égi testeket alkothat úgy, amint mi az agyagot formáljuk kezeink között, csillagokat állíthat elő úgy, amint a kovács pattantja le üllőjéről a szikrákat, hanem, hogy az új teremtményekre megváltott embereket vigyen, kénytelen volt egyetlen Fia elvesztésébe belenyugodni, őt a halálnak átadni és az Egyszülött személyes fájdalmai és szenvedései árán a váltságdíjat megfizetni. Nem akarok most az emberré lett Isten fájdalmaival foglalkozni, de ezek mind szükségesek voltak arra, hogy általuk az ember megváltassék. Az Úr többet adott nékünk, mint az ethiopia vagy a sábabeliek híres királynőjükkel együtt, mert míg ezek csak ajándékokat hoztak, az Úr önönmagát adta. Úgy szemléld tehát magadat, kedves barátom ‒ ha ugyan tényleg hiszesz a Krisztusban ‒ mint egy fontos nevezetességet a lények világában vagy mint a teremtés egy különös csodáját. Csak te vagy az, aki mondhatja: „Tudom, hogy Megváltóm él!” Sem a földön, sem a csillagokon vagy a különböző égi testeken ‒ amennyiben azokon is vannak élő lények ‒ nincsenek más lények az emberen kívül, akik ruháikat megmosták és megfehérítették a Bárány Jézus Krisztus vérében. A teremtés legértékesebbjei, Isten legkedvesebbjei vagyunk, mert a legtöbbet adott értünk és megkülönböztetett előnyökkel ruházott fel.
A megváltás e műve igen csodálatos, mert minél inkább igyekeznek azt kifürkészni, annál jobban feltűnik annak sokfélesége. Milyen tekintetben és milyen vonatkoztatásban váltattunk meg? Úgy vélem, rövid az idő arra, hogy ezt mind elősoroljam. Megváltattunk ‒ amint tudjuk ‒ az isteni igazságra nézve. Az Isten törvényeit áthágtuk, megszegtük és ezért bűnhődés alá esünk. Ezt a bűnhődést hordozta el azután az Úr Jézus Krisztus mi érettünk. „Betegségeinket Ő viselte, fájdalmainkat hordozta és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik az Istentől. És Ő megsebesítetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg.”
Megigazíttattunk, vagyis igazságunk előtűnt a Jézus Krisztus megváltásában. A törvény dicsőségére, felmagasztalására többet tett a mi nagy Szabadítónk, mint mindnyájan együttvéve tehettünk volna, ezt pedig elegendő váltságdíjul fogadta el Isten, mivel ő betöltötte helyettünk a törvény előírásait, ami által mi megszabadultunk a törvény büntetéseitől. Ez egy oly áldásos oldala megszabadíttatásunknak, amelynek gondolatainkban és tanításainkban előkelő helyet biztosítunk. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk, mert meg van írva: „Átkozott minden, aki fán függ.” Vajha adná a Szentlélek, hogy ezt a megváltást teljes értéke szerint becsülnők meg.
Ezenkívül mi megszabadittatunk a gonosz hatalmától is, amint ezt a Szentlélek Pál által a Titushoz írt levélben ki is nyilvánítja: „Aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt.” Erről a megváltatásról elmondhatjuk, hogy nem annyira az ár, mint inkább hatalom által ment végbe, bár itt is ki van tüntetve az ár, mert az apostol azt mondja: „aki önmagát adta mi érettünk”. Az tény, hogy semmiféle összeg sem fizettetett értünk a sátánnak, ez a feltevés egy pillanatig sem állhat fenn. Mi nem voltunk sohasem jogos tulajdonai az ördögnek és ezért kénytelen volt minden összeg vagy jutalom nélkül szabadon bocsátani azokat, akiket megkötözött. Ugyanúgy vezettetünk ki mi is a gonosz hatalmából, mint Izrael népe a Fáraó zsarnoksága alól. Az egyiptomi király sem kapott semmiféle váltságdíjat, mert csakis az Úr hatalmas kiterjesztett karjai szabadították meg Izráelt, megszabadítás, megváltás volt, de hatalom által. És mégis, az a vér, amelyet izsóppal az ajtófára és a küszöbre hintettek, mutatta, hogy a hatalom együtt jár az árral és hogy a fiúsítás vére éppúgy szükséges, mint a mindenhatóság pálcája. A gonosztól való megszabadításunkban nemcsak a Szentlélek hatalma nyilvánult meg, hanem szükség volt ebben a vérre is, mint megtisztító erőre. Az Úr Jézus Krisztus a mi megszabadítónk és megszentelőnk. Azokról, akik a bűnt és a sátánt meggyőzték, ez íratott meg: „Győzelmesek lettek a Bárány vére által.” A kegyelem letöri az igát a hívő nyakáról, a megszabadító kegyelem vérbe mártott ujja pedig otthagyja mindenhol a szabadság jelét, ahová ér. Ti még nem láttátok ezt? Ti még nem tudjátok, hogy mostantól kezdve nem vagytok a magatokéi? Az az ár, amely a Getsemáné kertjében és a Golgotán lefizettetett, az megvásárolt benneteket. Ne felejtsétek ezt el!
A megváltatásnak egy másik vonatkoztatását ‒ amelyre nem gondolunk gyakran ‒ magyarázza meg nekem a szöveg. Előfordul olyan idő testvéreim, amikor azt hisszük, hogy mi igenis a magunkéi vagyunk. A felolvasott szöveg azt mondja: „Nem vagytok a magatokéi!”‒ Miért? ‒ Mert áron vétettek meg.” Megvétettünk, de ki által? Nem mondhatom-e joggal, hogy bizonyos értelemben ti adtátok el magatokat? Hol volna máskülönben a kifejezés súlya: „Nem vagytok a magatokéi”? Abban a megváltásban, melyet Jézus Krisztus hozott, egyúttal kárpótlás is van magatok részére, azért, mert a ti jogaitok az Úr Jézus tulajdonába mentek át. Az a függetlenség és szabadság, amelynek egykor annyira örültetek, most átadattak Jézusnak. „A mi ajkunk a sajátunké ‒ mondhatjátok ‒, ki uralkodik fölötte? Kicsoda az Úr, hogy engedjünk Néki? Szabadok akarunk lenni és azt cselekedni, ami jólesik.” Igen, csakhogy a hasonlíthatatlan váltságdíj kifizettetett és az önakaratra és tulajdonjogra vonatkozó összes gondolatok kihágások a Szabadító jogai iránt. Az a jog, hogy magunk fölött rendelkezzünk ‒ bár soha a mi valódi tulajdonunk nem volt
– egyszer s mindenkorra átadatott Annak, aki életével megvásárolt bennünket magának. Ezerszeresen visszakaptuk az Úr kezéből mindazt, amit Néki adtunk. Az ár, amelyet értünk adott, oly nagy, oly hasonlíthatatlanul nagy, hogy mi örömmel átadjuk a mi értéktelen valónkat Néki, hogy mindörökké uralkodjék felettünk. Nagyon szeretném, ha a megváltás e formáját emlékezetetekben megtartanátok, és éppen azért bocsátom ezt ama pontok elé, amelyekre fel akarom hívni figyelmeteteket.
Kísértsük meg, kedves testvéreim és engedjük magunkat át ama igazságnak, hogy mi tényleg áron váltattunk meg, és hogy nem vagyunk immár a magunkéi, nehogy e kinyilvánítás csak holt betű legyen, hanem hogy megragadja szívünket és képes legyen befolyásolni életünket. Én megkísérlem, hogy ezek segítsenek abban, hogy tisztábban lássatok és erősebben érezzetek. Ez a rendkívül fontos, gyakorlatias igazság elég erősen soha sem ragadhat meg bennünket. Bárcsak az Isten Szentlelke bevésné ezt mélyen, jó erősen a szívünkbe!
Először is ki kell jelentenem, hogy a felolvasott szövegben kárpótlást és mégis nyereséget találunk. A kárpótlásnak az a rendeltetése, hogy valamely veszteséget jóvátegyen, csakhogy a jelen esetben az átruházás rólunk Krisztusra tiszta nyereség. Íme, a kárpótlás: „Nem vagytok már a magatokéi, mert áron vétettetek meg!” Tehát mint hívők, feladtátok a jogot, hogy magatok fölött rendelkezzetek. Jó vásárt tettetek? Feltétlenül. Mert először is: ti éltek, és ha a magatok fölött vélt rendelkezési jogot megtartanátok, akkor meghalnátok. Aki meg akarja menteni életét, abban az értelemben, hogy magának menti meg, az elveszíti azt. Dacára annak, hogy még éltetek, mégis holtak voltatok már az igazságban, mivel csak kívánságaitoknak hódoltatok amelyek belőletek eredtek. Most azonban az Úr egy új, magasabbrendű, nemesebb és tökéletesebb életet adott nékünk. Vajon ez a cselekedet nem kárpótlás-e azért, mert felhagytunk a testi élettel, mely nem bírt felülemelkedni a sár fölé? Ehhez pedig még békességet is kaptatok, nyugalmat a Jézusban. Mint hívők, tudjátok, hogy bűneitek megbocsáttattak a Jézus Krisztus nevéért, hogy az Atya szeretettel ölel titeket keblére és hogy biztos helyen vagytok a Jézus Krisztus karjaiban. Olyan nagy, mély és tartós békét éreztetek, amely soha el nem múlik. Vagy nem jobb-e békét nyerni és a Krisztushoz hasonlóvá lenni, mint a háborgó tengerhez hasonlítani és élvezni azt a látszólagos jogot, hogy rendelkeztek önmagatok fölött? Csak egy csöppnyi édes béke is elegendő jutalom szívünk átadásáért. A béke mellett azután örömetek is van. Olykor, mikor örömáradások vannak, boldogságtok oly nagy, amilyet csak képesek vagytok elhordani. Ereztétek már, ugye, hogy mit jelent az, felemelkedni a földről forgószélhez hasonló elragadtatásban, akkor, mikor az Úrra vetettétek szemeitekét, mikor láttátok szeretetét és azt az árt, a melyet lefizetett? Ah, az öröm az a kimondhatatlan boldogság, amely a Lélek gyümölcse. Micsoda édes gyümölcsök fakadnak a kereszt keserű fájából! Melyik szőlőtőkének vagy gyümölcsfának a termését lehet a Golgotha keresztjéhez hasonlítani? Biztos, vagyok abban, hogy gazdagon vagytok kárpótolva azokért az örömökért, amelyeket otthagytatok, ama váltságdíjban, amelyet Krisztus adott értetek. És aztán milyen nagy örökség vár reátok. Reménység, mely a halál folyója mellett jobb hazát pillant meg, a halhatatlanság reménye Krisztussal, a hasonlóság, az összeköttetés, a dicsőség Vele együtt örökké! Nemde, kedves barátom, még akkor is, ha egy királyságról kellene lemondanod, az önmegtagadások egész raját elkövetned, tízezer kellemes dolgod feladnod, még akkor is mennyire megelégednél, ha ilyen árt fizetnének érte. Te azért a kevésért, amit adtál, sokat, nagyon sokat kaptál, megkaptad Krisztust, aki mindenekben minden. A megfoltozott örömökért, a veszélyes függetlenségért, a fel-fellázadó megelégedésért, a bűnös kívánságért, mind együttvéve hasonlíthatatlan adományokat nyertél, amelyek kizárják azt a feltevést, hogy érettük lemondj a szabadításról. Még ma átvehetitek mindazt, amit a Jézus Krisztus vére kieszközölt és véghezvitt és én nem tudom egyes szavakban kifejezni e kegyelem valódi értékét. Az az ár, amelyet Jézus fizetett, megtisztulást jelent: „Mert a Jézus Krisztusnak, az Isten fiának vére tisztít meg minket minden bűneinkből.” Vagy nem jobb: az Úr tulajdonában tisztán, mint a magunk tulajdonában piszkosaknak lenni? Az Úr Jézus vére közel visz az Atyához, mert „kik azelőtt távol valátok, a Jézus Krisztus vére által közelebb jöttetek.” Vagy nem jobb közel lenni az Úrhoz és a Krisztus tulajdonává válni, semmint idegen tartományokban bolyongani és megkívánni a disznók eledelét, amellett pedig büszkén hangoztatni, hogy a magunk urai vagyunk? Ez a vér békéről beszél, hangosabban beszél, mint az Ábel kiontott vére. Vagy nem jobb: eme békességnek vérét hallani és az Úré lenni, mint a sajátotoknak nevezni magatokat és már előre hallani az elkövetkezendő rettenetes ítéletet? Ez a vér képessé tesz arra, hogy a legszentségesebb helyre, az Atya színe elé mehettek, és nem hasonlíthatatlanul jobb: az Úr kedveltje lenni, Hozzá közel jönni, Vele úgy beszélni, mint az ember a barátjával beszél, mintsem elvetve Istentől és jelenlétének dicsősége előtt kizárva lenni? Addig, míg e vér ki nem folyt, egy ember sem merészkedhetett a háromszor szent Istenhez közeledni, mihelyt azonban ez megtörtént, szabad bemenetele van oda minden töredelmes szívű bűnösnek. Nem nagy öröm ez? Ha valaki arról panaszkodik, hogy az őszinte keresztyénség ma csak az önmegtagadások sorozatából áll ‒ amint ez sokszor be is bizonyul ‒ nem szabad elfelejtenie, hogy a kárpótlás mégis aránytalanul nagy, mert az Úr Jézus vérében tízezerszer többet kaptunk, mint amennyit érette elveszítettünk. Ennyit a kárpótlásról.
Emellett aztán nem kell elfelejtenünk, hogy a képzelt veszteség valódi nyereség lehet. Hasznothajtó dolog az, ha egy ember valamely veszteségéért kárpótolva lesz, amellett pedig a veszteséget hasznára is fordíthatja. És ez a legszorosabb értelemben áll fenn a mi esetünknél, mert mindazt, amit a Krisztusért elveszítettünk, igazság szerint tiszta nyereségnek könyvelhetjük el. Csak azt veszítettük el, ami megbecstelenített, megszégyenített és megalázott volna. Áldott veszteségek! Mik lennénk a Krisztus nélkül?
Saját magunk rabszolgái voltunk és ha ebből megszabadultunk, akkor rosszabb sorsból szabadultunk meg, mint amilyenben az egyiptomi rabszolgák voltak, mert ennek jutalma a halál. Valakinek kellett, hogy uralkodjék felettünk, ez kikerülhetetlen, de összes eddigi uraink mind, mind zsarnokok voltak. Most pedig megszabadultunk a sátántól, megszabadultunk pedig ama Győző által, aki a mennyben uralkodik. Egykor a világnak szolgáltunk, az uralkodott felettünk, de nem nyereség-e azt most, érezni, hogy immár nem szolgálunk az embereknek, mert megváltattunk drága áron. Ahelyett, hogy kárpótlást követelnénk odaadásunkért, inkább azt mondhatnók: Örömünket és boldogságunkat csak abban találtuk, hogy a Krisztuséi lettünk és legnagyobb törekvésünk most odahatni, hogy teljesen az Isten akarata szerint éljünk. Vajha ez a vágyunk sohasem csillapodnék, mert mindaddig nem ismerjük meg a teljes szabadságot, míg eme fenséges fokozatot el nem értük és amikor elkészíttetünk, hogy a dicsőség honába bemenjünk. Az Úr segítsen erre!
Ennyit az első pontról. Bár még csak veszteségünk sem volt, az Úr Jézus mégis kárpótlást nyujtott vére által és így nagy, határtalan nagy nyereségünk lett.
Vessetek csak egy pillantást a szövegre és látni fogtok ott igen magas és mégis alacsony értéket „Nem vagytok a magatokéi, mert áron vétettetek meg.” Nyilvánvaló lesz itt tehát az érték, mivel feltünő nagy áron vásároltattunk meg. Mennyire becsüli Isten az embert, ha arról van szó, hogy megvásárolja őt. Isten nem gondolkozik kicsinylőleg az emberről, sőt határtalan leereszkedésében őt a kigondolható legmagasabb áron óhajtja megvásárolni. A fellázadt angyalokat nem váltotta meg és még csak egy fillért sem óhajtott értük fizetni, hanem mikor az ember elesett, odaadta érte váltságdíjul fiának életét. Néked, kedves embertársam, a legméltatlanabb lénynek kell vélned magadat, de mégis meg kell látnod, hogy Isten mennyire felbecsül. „Micsoda az ember, hogy gondolsz reá és az embernek fia, hogy felkeresed őt?” És mégis felkerested. Felkereste pedig az embert úgy, hogy egyesítette magában az emberi és az isteni természetet. Nemcsak pedig, hogy felkereste, hanem kimondhatatlan kínok és fájdalmak árán meg is váltotta. Ha tudni akarod értékedet, úgy tekints a keresztre feszített Krisztusra, és pillants sebeire. Ne gondold azt, hogy valamily árútárgy vagy, amivel játszani is lehet. Ne véld azt, hogy értéked oly csekély, mint valamely földi kukacé. Sokkal, nagyon sokkal értékesebb vagy. Ne képzeld be magadnak, hogy te esetleg magadra méltó lehetsz addig, míg valamely földi cél után törekedel. Nem, mert nem szabad elfelejtened, hogy olyan lény vagy, akit Isten teremtett magának. Ne felejtsd el: saját képmására teremtett és ezt más nem ronthatja meg, csak a bűn. Most azonban, hogy megváltattál, értékesebb lettél, sokkal értékesebb, mint egy teremtmény. Nem vagy immár egy közönséges edény az Úr házában, esetleg egy eltört fazék, amelyet azután a szemétdombra vetnek ki, hanem oly edény vagy, amelyet drága áron vettek meg, amelyet megbecsülnek, amely a Mestert szolgálja és néki dicsőségére válik! „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” A legmagasabb fokú szentség által vásároltatott meg az ember: az Úr váltotta meg saját életével. Bizonyos fokú szentség veszi körül ezt a halandó testet, amint az apostol ki is fejezi magát. Engedjétek csak meg, hogy felolvassam: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek az élő Isten temploma és hogy nem vagytok immár a magatokéi?” Ne adjátok tehát testeteket a henyélésnek, az iszákosságnak vagy valamely tisztátalanságnak. Pál különösen a paráznaságról beszél, mint olyan bűnről, amely a szentek között nem fordulhat elő, mivel a test Isten dicsőségére kell, hogy szolgáljon, azért is váltattatott meg és emiatt nem szabad tisztátalannak lennie. Habár Pál apostol a testet más értelemben, mint „gyalázatos testet” említi (Fil.3,21), mégis nem lehet minden tekintetben gyalázatos, mert mint az előbb is felolvastam, olykor az élő Isten lakhelye is. Különben még az eltávozott szentek porát is meg kell becsülnünk. Habár igen keveset jelent egy holttest, azért én mégis tiszteletteljesen
óhajtanám utolsó nyughelyére helyezni, és hagyjátok ott csontjait háboríttatlanul mindaddig, míg az ítélet angyala harsonájával életre nem kelti azokat, mert a hívő testének minden egyes részecskéje a Jézus Krisztus vérével van megváltva, épp úgy mint a lelke és a szelleme. Azt akarom tehát, hogy a hívők értékeseknek tartsák magukat. Az Úr így szól az övéihez: „Mivel méltónak találtattál szemeim előtt, én niegdicsőítlek téged és szeretetemet adom néked.” Ti a „Sion nemesei” közé tartoztok, kik drágábbak az aranynál. Csak tiszteletreméltó céloknak adjátok oda magatokat és akkor az Isten megdicsőít benneteket.
Tekintsünk azonban a kép másik oldalára. Habár értékesek vagytok, azért mégis alacsonyaknak kell tekintenetek magatokat, mert akármilyen ára is van valamilyen árúnak, magára a tárgyra nézve nem jelent semmit. Nálatok sem jelenthet semmit, mivel nem vagytok a magatokéi, épp így az érték sem a tiétek. Ti hívők, a Krisztus vagyonát képezitek, amint egykor eladtátok magatokat a bűnnek, ugyanúgy vásároltattatok meg mostan ár által. Az emberi rabszolgaság intézményét már megszüntettük, habár némely helyeken még fennmaradt és gyalázatosabb módon vitetik végbe, mint valamely bűntett, a társadalom mégis felemelte tiltakozó szavát ellene, de amiért esedezem az, hogy vajha a Krisztus áldott igája az egész földön elterjedne. Pál apostol azt mondja: „Magamon hordom az Úr Jézus Krisztus jegyeit”, mintha ‒ miként a birkákra és a szarvasmarhákra rá szokták égetni uruk nevét – ő rajta is ott volna a bélyeg. Úgy vélem, hogy Pál az ostorcsapások helyeire gondolt, vagy pedig a vízbemerítés emlékjelére, mely egész testére kihatott és amelynek oly sokan örülünk, mert visszaemlékeztet arra, hogy a Krisztussal együtt haltunk meg és Vele együtt mi is fel fogunk támadni. Az a tény, hogy ama Szentnek a nevében meríttetünk a víz alá, soha el nem múlhat. Az Ő nevében meríttetünk víz alá, hogy mindörökre az övéi legyünk és nem a magunkéi. Egy ember nem lehet büszke arra, hogy mily nagy értékkel bír, ha észreveszi, hogy sem kezein az ujjak, sem fején a hajszálak nem az övéi. Ha valóban őszinte keresztyének vagyunk, akkor tudni fogjuk, hogy egyetlenegy érverés vagy egyetlenegy lélegzés sem önmagunkért történik és a testnek, ennek a bámulatos gépezetnek legparányibb részecskéje, úgyszintén a lélek vagy a szellem működése sem a mi javunkért megy végbe. Mindent a Krisztus miatt kell tennünk, mert megvásárolt és igénybevett tulajdonai vagyunk a Krisztusnak örök időkre. Szeretném, ha mindegyikőtökbe be tudnám vésni azt a gondolatot, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint véren megváltottakra, mint egy-egy szentségre épp oly szent dologra, mint az arany gyertyatartó, vagy az arany asztal, és hogy amellett a legcsekélyebbeknek és legalacsonyabbaknak tartsuk magunkat az Úr házában, mivel nem vagyunk a magunkéi. A mi dicsőségünk annak a dicsősége, aki megvásárolt magának. Isten őrizzen, hogy dicsekednénk valamivel, kivéve, hogy a Krisztuséi vagyunk. Azt azonban örvendező szívvel és szent bátorsággal mondjuk, hogy az Úréi vagyunk és az Ő ösvényén haladunk.
Tekintsük meg és elmélkedjünk egy másik tárgy felett: „Nem vagytok a magatokéi, mert áron vétettetek meg.” Biztosságot és mégis éberséget kelt bennem ez a vers ujólag. Elsőbben is biztosságot. Nem veszhettek el, nem mehettek tönkre, mert az, akinek tulajdonai vagytok, képes arra, hogy megőrizzen. Ha ti elvesznétek, ki volna a károsult? Az, akié vagytok, ti pedig a Krisztuséi vagytok. Az a reményem, hogy mindvégig megoltalmaztatom, abban fekszik, hogy Krisztus sokkal többet fizetett értem, semmint hogy csak oly könnyen engedne elveszni. Minden egyes hívőért vérével fizetett. Maradjatok csak csendesen a Getsemáné kertjében és hallgassátok sóhajtásait, azután menjetek közelebb és nézzétek meg véres izzadságcseppjeit, és azután mondjátok meg, hogy enged-e ő elveszni csak egy lelket is, akiért ennyit szenvedett? Nézzétek meg, amint a fán függ, megkínozva, kigúnyolva, elárulva, rettenetes nagy teherrel, azután ama sötét felhő alatt, mely eltakarta előle az Atya ábrázatát és gondoljátok meg, hogy mindezt elszenvedte és, mégis megengedi, hogy azok, akikért ezt eltűrte, a pokolba vettessenek? Ő sokkal többet veszt, mint én, ha elpusztulok, mert ő elveszti azt, amibe az élete került, de természetesen ezt nem fogja megtenni. Íme, itt van a biztosság: ti az Úré vagytok és ő nem engedi örökségét elrabolni. Oly kezekben vagyunk, amely kezek magukon hordják a szegek helyeit. Elrejtettünk egy sziklahasadékba, olyan sziklába, amely tizenkilencszáz év előtt hasíttatott meg értünk. Nincsen senki és semmi, ami kiszakíthatna ebből a kezekből, mert a Szabadítónak szeretete sokkal forróbb és ereje sokkal hatalmasabb, semhogy erre valaki sikerrel vállalkozzék.
Pillantsunk most az érem másik oldalára. Itt megvan az alap az éberségre, „Nem vagytok a magatokéi, mivel áron váltattatok meg. És ezért szerfölött vigyázzatok és őrizzétek meg szíveteket, mert egy király kincsei közé tartoztok. Ha valami az én tulajdonom, úgy azt teszem vele, amit jónak látok, ha azonban valamit az én gondjaimra bíznak, akkor vigyáznom kell arra, hogy hűen és buzgón járjak el benne, mert máskülönben hűtlen sáfár leszek. Jöjj, kedves barátom, bár azt követheted, akit akarsz, de ha a Jézus Krisztushoz tartozol, akkor kérlek arra a szeretetre, amelyen Rajta csüngsz, szent személyének méltóságára, az ő halálára ‒ arra az árra, amelyet érted adott ‒, hogy ne piszkítsd és ne alacsonyítsd le magadat. Te nem vagy a magadé és ezért ne engedd, hogy az Úr tulajdona kárt szenvedjen és ő kénytelen legyen téged számadásra vonni. Az elveszett fiú a távol országokban ‒ aki büszkén mondta, hogy ezentúl a magamé akarok lenni ‒ élhet úgy, amint akar, mert annak a tartománynak polgárai és disznai nem törődnek avval, hogy mit csinál. Az a hitvány tönkremehet, ha éppen úgy akarja, saját fejére száll a veszteség, mert senki sem fog egy korhely vagy egy tékozló miatt búsulni. Hanem mi reánk ez már nem vonatkozhat, mert hazajöttünk, Atyánknak édes gyermekei lettünk és engedelmeskednünk kell háza törvényeinek, azután mindenben akarata szerint kell eljárnunk. Nékünk nincs rendelkezési jogunk önmagunk felett, ha a Krisztus megvásárolt magának. A mi kötelességünk úgy eljárni, mint a szőlőmunkásoknak a szőlővel, amelynek gyümölcsét leszedik, de nem a maguk, hanem Uruk számára. Őrizzünk meg minden egyes szőlőfürtöt, amelyet szívünk termelt az Úr számára és szolgáljon minden járás-kelésünk lelkünk tisztítására és minden virágápolásunk az ő tetszésére. Vigyázzatok tehát, nehogy a király javait megrontsátok vagy tönkretegyétek. Biztos helyen vagytok az Úr kezében és ezért örvendjetek. Gondoljatok azonban az igazság másik oldalára és vigyázzatok, hogy fehér ruhátokat megtartsátok és az Isten társaságától el ne távolodjatok.
A negyedik tárgy, amely teljesen méltó arra, hogy megfontoljátok és figyelemre méltassátok: átadás és mégis tökéletes szabadság. „Nem vagytok immár a magatokéi, mert áron vétettetek meg” ‒ ez átadás. Teljesen és tökéletesen át kell adnotok magatokat az Úrnak, mivel teljesen és tökéletesen váltattatok is meg. Viseled még a test gondjait, kedves barátom? Távol akarod még tartani Krisztust valamilyen dolgodtól? Nem gondolod, hogy az Úr megrablása ez? Mit szólnál ahhoz, ha éppen ama bizonyos dolgod miatt esnél el a megváltástól? Meg volnál-e elégedve, hogy a Jézus vére egy bizonyos részben nem folyt érted? Melyik részed az, amelyet dédelgetni és elkényeztetni akarsz? Megnyugodnál abban, hogy megváltatlan tested van? Megnyugodnál-e, hogy a férgek elpusztítsák és hogy soha többé a porból fel ne támadjon? Avagy odaadod-e Krisztusnak szeretetteljes szívedet, a szellemedet azonban megtartod és azt mondod: „Magam akarom a hitemet megtalálni és nem engedem ítéletemet a kinyilatkoztatás szavának alávetni”? Tehát az értelmed, a felfogásod nincs megváltva? Mi lesz ebből majd azon a napon, amikor csak az bocsáttatik be a mennyek kapuján, ami vérrel váltatott meg és amit Krisztus a magáénak ismer el? Azon a napon, mikor Jézus megtekinti majd a kincseit és idegen tulajdont talál köztük, mit fog avval tenni? Ugy-e nem fogja megtartani a sajátjai között? Ne tartsátok meg tehát képességeiteket magatoknak! Ne tartsátok meg hangotokat, hanem énekeljetek Jézusnak vagy beszéljetek érte, ha tudtok beszélni. Írjatok Jézusért, fessetek, varrjatok ruhát és foldozzátok azokat ő érette. Ne tartsátok vissza azt a csekélyke talentumot, amit kaptatok, hanem kérjétek az Urat, hogy segítsen néktek, hogy adjon ügyességet ujjatoknak és erőt karotoknak, mert hiszen ninden egyes tagjaitokat megvásárolta Krisztus. A ti időtök elmúlt a vásárlás által, mert nincsen egyetlen szempillantás sem, ahol megváltatlanul volnátok. Vannak egyesek, akik azt vélik, hogy ekkor és ekkor szolgálaton kívül” vannak. De én azt kérdem tőlük: Ki vagytok törülve a megváltottak jegyzékéből? Lehetséges az, hogy legyen egy oly nap a héten, amikor nem vagytok megváltva, hanem a magatoké és az ördögé vagytok? Tegyük fel, hogy éppen azon a napon haltok meg, mi történik akkor?
Amiként ez az átadás minden időre, ugyanúgy minden esetre is vonatkozik. Arra vagytok elhívva, hogy amit csak tudtok megtenni Jézus dicsőségére, azt megtegyétek és hogy amit el tudtok szenvedni, azt szenvedjétek el, ha ő ezt akarja és hogy mindenekelőtt ‒ úgy a cselekedetben, mint a szenvedésben ‒ az Úréi legyetek. Nem kicsiny, hanem nagy dolog őszinte keresztyénnek lenni, akkor, amikor nem vagyunk semmivel sem elfoglalva, amikor sem imádkozunk, sem énekelünk, sem dolgozunk, hanem ‒ hogy úgy mondjam ‒ csendben vagyunk. Igen kedves és jó dolog, ha hasonlítunk a kerti virágokhoz, akik illatjuk őszinte és teljes átadásával áldoznak az Úrnak. Vajha megtelnénk kegyelemmel és a Szent Lélek szele átfogná szeretettel a mi első életünket akkor is, amikor alig tudunk róla.
Az átadással azonban összeköttetésben van a tökéletes szabadság. Ha a dolgot alapjában megnézzük, akkor a Krisztusnak való átadás a legbiztosabb út arra, hogy természeti képességeinknek teljes szabadságot adjunk. A bűn nem más, mint átadás a szenvedélyek uralmának. Igen, ha az ember összes szenvedélyeit helyes mederbe tudnók irányítani ‒ ami meg is lenne – akkor, ha eredeti állapotában megmaradt volna, akkor teljes erény és nem pedig gonoszság volna az eredmény, amely erényekben aztán értékes és drága szabadságot nyernénk. Természetünk kívánságai ‒ nem az elesett természeté! ‒ teljes kielégülést nyernének, ha azokat az Isten akaratának és törvényének vetnők alá. Szabadság a bűnre: rabszolgaság, ellenben szabadulás a bűntől: igazi szabadság. Ha a törvény keretei közé szoríttatunk, akkor nem kevésbé vagyunk korlátozva szabadságunkban, mint mikor egy madarat a végtelen levegőégben tartunk fogva, vagy pedig, ha egy halat az óceán hullámaiba zárnánk. Krisztus iránt való engedelmesség: a mi éltető elemünk. Az igazán megujhódott, megváltott ember eleme a szentség, és ha mi teljesen átadjuk magunkat Krisztusnak, úgy hogy csak egyedül néki élünk, akkor elértük azt az életmódot, amelyet az Isten megállapított nékünk és amelyben mi tökéletes boldogságot találunk. Ne gondoljátok tehát, hogy mindig több korlátozottságot és nagyobb megkötöttséget találtok, minél jobban nevekedtek a keresztyénségben. Mondjátok inkább, hogy annál több szabadságot élveztek, még pedig olyan szabadságot, amelyet csak a megtért emberek értenek meg. Az igazság az, hogy még az önmegtagadás sem lesz többé az, hanem nagy örömmé válik, ha szívünk teljesen és tökéletesen átadatott az Úrnak.
Mielőtt végeznék, még egy pár idevágó tárgyat említek és pedig a meghódolást és a várakozást. Mind a kettő benne foglaltatik a szövegben. A meghódolás: „Nem vagytok a magatokéi” ‒ és ezért joga van Istennek azt tenni veletek, amit akar. Nem mondhatjuk azt, hogy „mit akarsz még velem tenni?” amikor már hétről-hétre fájdalommal telten heverünk betegágyunkon, mert néki akkor is joga van, hogy a földhöz sujtson és minden egyes tagunkat megbüntesse. Ha az Úr azt mondja: „Most egész télen át köhögni fogsz, utána pedig sorvadásban fogsz sínylődni”, akkor nem szólhatunk egy szót sem, hanem alázatosan e szavakra kell gondolnunk: „Nem vagytok a magatokéi”. Vagy pedig ha azt mondja: „Hagyd ott a te jómódodat és eredj ínségbe és nehéz munkába”, akkor ismét csak arra kell gondolnunk: „Nem vagytok a magatokéi”. Vagy ha ezt mondja: „Vándorolj ki és keress magadnak az óceán mellett egy új hazát, vágd el az összes kötelékeket és tépd el a legdrágább kapcsolatot is, mely e helyhez köt, akkor örömmel kell engedelmeskednetek, mert nem vagytok a magatoké. Ha a kötelesség hívó szava szól: „Eredj, hirdesd az evangyéliumot a pogányok között, légy kész meghalni köztük, légy kész arra, hogy a malária a felényire rövidíti éltedet vagy pedig, hogy rettenetes halált hoz reád egy előre nem látott pillanat”, akkor minden kérdés nélkül mennetek kell, mert nem rendelkezhettek önmagatokkal. Mi nem hozhatunk elő kérdéseket vagy kifogásokat, mert ezt csak azok tehetik, akik rendelkeznek maguk fölött,
Nem illik, hogy ,,Miért?”-et kérdjünk, csak a parancsot kell teljesítnünk mert nem vagyunk a sajátunké. Meghódolás, feltétlen és teljes meghódolás a kötelessége a véren megváltottaknak.
Szorosan a meghódolás mellett jár a várakozás. Ha a magamé vagyok, nem tehetek sokat magamért, ha azonban a Krisztusé vagyok, elvárom, hogy a Krisztus sokat és nagyot tesz majd értem. A gyermek nem sokat tehet magáért, hanem reményteljes várakozással van telve. Miért? Azért, mert szeret ő és gazdag Atyja van, akitől nagyot vár. Azt mondja: „Atyám majd gondoskodik rólam, hiszen én a fia vagyok!” Ugyanígy áll a dolog velünk. A mi tulajdonosunk nagy jósága és hatalma csak emeli reménytelt várakozásunkat. Nézzétek meg a testemet, ennek el kell múlnia és porrá válnia, csakhogy az én Uram megvásárolta ezt és biztosan nem engedi, hogy poraiból fel ne támadjon. Ez immár nem az enyém és azért biztos vagyok abban, hogy Az, akinek ez jogos tulajdona, ismét meg fogja alkotni, nemesebben, oly fényesen és tündöklően, mint az övé, amikor nem lesz már fájdalmaknak, betegségnek és romlásnak alávetve. Biztos vagyok ebben. Ha ez a test csak az enyém lenne, akkor elvárnám, hogy velem együtt elpusztulna, mikor a sírásó eltemeti, csakhogy nem az enyém, hanem az Úré, aki oly nagy árt fizetett érte, hogy feltétlenül nagy szándéka van vele. Az Úr ebben a testben a nyers anyagot látja, amelyből hatalma és kegyelme által valami olyast csinál, amely Néki dicsőségére válhat. Nem jogos-e tehát a várakozásunk, ha a Krisztusé vagyunk? Nem vagyunk a magunkéi. Az Úr ‒ bízzatok ebben ‒ tovább fogja fejleszteni szellemünket, lelki képességeinket szaporítani és a tulajdonát tulajdonosára méltóvá fogja tenni. Te azt mondod, kedves testvérem: „Én belőlem már sohasem lesz más, mert nincs képességem a tanulásra!” Ne feledd azonban, hogy az, ami a tiéd: a Krisztusé, aki megszenteli tehetségedet és bölcsességet ad majd, hogy azt az Ő dicsőségére használjad. Nem tudod még, hogy mi lehet majd belőled. Ha csak öt percig a mennyben voltál, többet fogsz majd tudni, mint a theológia összes doktorai, mert akkor megtudod, hogy mint ismertek meg téged. Megismered akkor a Krisztust, látni fogod és örvendesz benne sokkal inkább, mintsem azt csak elgondolhatod is. Nem vagy a magadé, de annak, akié vagy, az a szándéka, hogy belőled valamit alkosson, mert sokkal nagyobb árt adott érted, semhogy parlagon hevertessen. Az az agyag, amely még a bányában fekszik, nem igen rendelkezhetik önmaga felől, de ha a fazekas megveszi, megformálja és valamilyen edényt készít belőle, akkor megvan az oka hinni, hogy hasznos helyet fog majd betölteni. Hogyha beszélni tudna, azt mondhatná: „Én nem vagyok a magamé, mert nagy áron vettek meg, azért, hogy készítsenek belőlem valamit. Még nem tudom, hogy mi lesz belőlem, de ha az, aki most formál, teljesen el fog készíteni, akkor minden kétség nélkül érdemes leszek arra, aki alkotott.” A ti várakozástok bármily nagy legyen is, Isten mégis csak nagyobbat fog cselekedni, mint amennyit kérni és megérteni tudtok. Boldogok azok, akik felől megiratott ez: „Nem vagytok a magatokéi, mivel áron vétettetek meg.”
Zárni fogok most e kérdéssel: ,,A magadé vagy, kedves barátom?” El tudom képzelni, hogy azt mondja valaki: „Természetesen nincs semmi kedvem ahhoz, hogy Istennek adjam át magam.” Hát, hiszen az a helyes dolog, ha a magadé vagy, mert akkor oda fogsz menni, ahol a magad hazája van, azonban, hogy hol van a te hazád, azt keresd meg az Isten szavában. Ott meg fogod találni azt, hogy azok, akik nem ismerik az Istent, elűzetnek az Ő tekintete elől. Ha ők rendelkeznek maguk fölött, akkor vigasztalják magukat és segítsenek magukon, de az Isten elé nem jöhetnek.
Nem jöhetnek még pedig azért, mert az „alázatosaké a mennyek országa.” Már pedig az olyan ember, aki büszkén, fenhéjázóan azt mondja, hogy a „magamé vagyok, magam rendelkezem a fölött, hogy mit csináljak, magam mondom meg, ki előtt hajtom meg lobogómat és csak azt fogadom el, akit akarok”, az ilyen ember nem alázatos. Az ilyen ember magának véli magát, de csak véli, mert azt gondolja, hogy saját akarata teljesül, holott a pártütő, a fellázadt angyalok szelleme uralkodik benne és az készteti a lázongásra.
Meg akarsz azonban mentetni, kedves barátom? Ha igen, akkor az üdvösséghez vezető út az, hogy higgy az Úr Jézus Krisztusban. Lényeges része azonban a hitnek az, hogy át is add magad Jézusnak. Ha Ő meg akar menteni, nem akarsz tulajdonává válni? Ha meg akar vásárolni, nem akarsz az Övé lenni? Ha meg akar szabadítani, nem akarod beismerni, hogy nem vagy a magadé? Némelyeknek képtelenség békét találni, mert függetlenek akarnak lenni, saját útjukon haladni és s?ját akaratukat követni. Ne tedd ezt, hanem add át magad! Ez szükséges intés minden egyes lázadó részére, aki azt akarja, hogy elfogadtassák. Add át magad! Add át magad életre- halálra, kegyelemre vagy kegyvesztésre! Isten nem tárgyalhat a lázadókkal addig, míg kezükben tartják a fegyvert. Le a fegyverrel! Le a büszkeséggel, a hiúsággal, fennhéjázással! Fordulj Hozzá bizalommal, szeretettel, hittel, de különösen és legfőképpen alázattal! Óh, alázd meg magad az Úr, a te Teremtőd előtt! Gondold meg, hogy micsoda hatalmas alkotások, világegyetemek hajtják meg Előtte magukat és kiáltják, hogy: „Szent, szent, szent a Seregek Ura Istene!” És te, szegény, földi féreg, te lázongani akarsz, amikor Ő szeretettel jön feléd? Eredj hozzá, kiálts Hozzá: „Uram, én elpusztulok, tönkremegyek, ha a te haragod körülvesz engem, nyujtsd ki a kezed, hogy megtisztuljak és én a tiéd akarok lenni mindvégig, ha kegyelmed erre megsegít.” Jézus elfogad téged. Elfogad most, ha teljes szívedből kiáltasz Hozzá, úgy hogy boldogan énekelhetsz:
A Tied vagyok, hisz szavad mondja; „Megbocsátottam néked!”
Az Isten adja ezt, a Jézus Krisztus érdeméért. Ámen.