Végh Tamás

Sorozatunkban egy nagy állomáshoz érkeztünk. Előttünk áll Betlehem, előttünk Júda törzse, most van a fordulat. Célegyenesbe fordulnak az ígéretek. Saul, az első király még a benjáminiták közül való volt. Az ifjú Dávid Júda nemzetségéből való. Mielőtt a történetre figyelnénk, nyissuk ki az Újszövetséget, Máté evangéliuma első részét, ahol Jézus nemzetségtáblázatát olvassuk. Itt is határnév Dávid. Ábrahámmal kezdődik, s ezt olvassuk: „Összesen tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig tizennégy nemzedék, a babiloni fogságba viteltől Krisztusig szintén tizennégy nemzedék” (Máté 1,17). Összesen negyvenkét nemzedék Ábrahám elindulásától Jézus érkezéséig. De nem csak ezért nagy határállomás ez, ahova elérkeztünk a bibliatanulmányozásunk során, hanem azért is, mert azt olvassuk, hogy Dávidot Isten szíve szerint választott királynak mondja. Ő az egyik legnagyobb előképe Isten szíve szerint választott Megváltójának, az Örökkévaló Királynak, Jézusnak. Mi pedig Jézus által lehetünk Istennek szíve szerint választott gyermekei. Ezek után nézzük a történetet! Isten népe első királya Saul. Isten figyelmeztette őket: – Ne akarjatok ti királyt választani, én vagyok a ti királyotok. Más a ti életformátok, mint a környező népeké! – Megmondta nekik a prófétán keresztül, hogy nagyon nagy baj lehet ebből. Mert ha a király önállósítja magát, függetleníti az Úrtól, akkor nagyon kemény uralmat és bajt hoz rájuk. Teljhatalom, földi ember kezében?! Most beérik a nép engedetlensége. Saul, a király elfordul az Úrtól, engedetlen, konok szíve nagy bajt hoz mindenkire. Ő maga is szinte megzavarodik, búskomor depresszióba esik. Fél, de félnek az alattvalói is. Mi történik ebben az országban, ahol az Úr békességet, boldogságot, kibontakozást ígért? Sámuel indulna a feladatára, amire küldi az Úr, és a próféta fél? Azt mondja: – Nem merek elmenni, Saul megölet engem, ha én szót fogadok az Úrnak. Amikor mégis megérkezik Betlehembe, miután megbátorította őt az Úr, akkor remegve jönnek elé a betlehemiek. Miért kell remegve menni az Isten embere elé egy város vezetőinek? Mert attól félnek, hogy bajt hoz rájuk. Ítéletet hoz, vagy Saul rosszallását közvetíti, vagy éppen Saul rosszallását hívják ki azzal, hogy Sámuelt körülveszik? Mi történik itt? Fél a király? Fél a próféta? Félnek a városlakók? Itt valami nagyon elromlott. Isten uralma alatt békesség van és hálás, boldog kibontakozás, élet van ott! És amikor elhagyják ezt az uralmat, összekuszálódnak a szálak. Előbb-utóbb a békesség, a kibontakozás helyét a leépülés és a félelem foglalja el. De Isten hatalmas irgalommal készíti a szebb jövőt a nép számára. Készíti a Messiás eljövetelét, még ha majdnem ezer esztendőre vagyunk is Jézus születésétől. De egyetlen láncszem sem marad ki. A mi hűséges Istenünk e világ és a saját népe minden nyomorúsága, bűne ellenére is célba viszi az ígéretét! Isten nem csak a távoli jövőt készíti, hanem készíti ennek a népnek a közeli jövőjét is. Dávidot, a szíve szerinti királyt elhívja. Az öreg Sámuelnek, aki szívesen élvezné már a nyugdíj békességét, nyugalmát – különösen így, hogy Saul, a király a megromlott szívével uralkodik –, még ezt a feladatot el kell végeznie. Azt mondja neki az Úr: – Mit bánkódsz Saul miatt? Ne arra tekints, ami most van, hanem tedd meg, amit én készítek! Menj el Betlehembe, vedd a szarudat, az olajos szarut, kend királlyá Isai fiát, akit majd mutatok neked. – Nem merek elmenni, Uram! Saul megtudja, megölet engem. – Nem úgy kell menned, Sámuel. Nem kell ezt elmondanod senkinek. Vigyél egy üszőborjút magaddal, ünnepet szenteljetek, hiszen te máskor is egy-egy városban áldozatot mutattál be az Úrnak. Nagy lakomát rendeztetek, örömünnepet. Menj örömünnepre Betlehembe! – Elmegy Sámuel. Ez az örömünnep össze is áll, miután megnyugtatja a városvezetőket: – Nincs adóemelés, nincs vész, nincs ítélet, nem úgy jövök, hogy félni kellene nektek. Gyertek a lakomára, hálaáldozatot mutatunk be az Úrnak. Isait és fiait is hívjátok oda. Mielőtt a lakomához ülnének, a feladatát is el akarja végezni. Szól Isainak: – Hozd elém a fiaidat. – Nem mondja meg neki, hogy miért. Isai hozza a legidősebbet, Eliábot, aki majdnem olyan dalia, mint Saul, a király. Sámuelnek megdobban a szíve: – Megvan a következő király! – De az Úr jelez: Nem őt választottam. Ne nézd a termetét! – És ekkor hangzik el a mai igehirdetés központi mondata: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Majd jön Abinádáb, jön Samma, és jön a többi fiú, mind a hét. Sámuel tanácstalan: mind a hét fiú elvonult, és ő nem kapta az Úrtól a jelzést. Akkor eszébe jut: – Minden fiad itt van, Isai? – Nem, a legkisebbet otthon hagytuk, hogy őrizze a nyájat. – Hívjátok ide, addig nincs ebéd. Küldenek a legkisebbért, aki szintén felnőtt fiatalember már. Jön Dávid. Megdobban Sámuel szíve, az Úr jelzi: ő az. Előveszi az olajosszarut, és ahogyan abban az időben jelzést tettek az Úr felkentjéről, ráönti a drága olajat Dávid fejére. Elhívja az Úr. Kiválasztja az indulásra. De nem az egész nép, nem a város vezetői szeme láttára, csak a család körében. A testvérek tudták, az apa tudta. Most erre a mondatra figyeljünk: „…az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Amikor a Biblia szívről beszél, tudjuk jól, hogy jelképes kifejezést mond. Természetesen ha sorolja, hogy a lép, a máj, meg a szív, akkor a mi hússzívünkről van szó. De a Biblia képes beszédében a szív az ember gondolatainak, érzésvilágának, akaratának a központja. Az ember egész lényének a centruma, ahol eldőlnek a dolgai. Amikor Isten embert teremtett, azt mondta: – Minden a tiéd, de a szíved az enyém. Neki semmi más nem kell, csak az ember szíve. A szíve sem azért kell, hogy Ő basáskodjon az ember fölött. Hanem azért, hogy az ember védve legyen, hogy kibontakozzon az élete. A műhelyünk, az a belső központ védve legyen. Mert amíg az Úré a szív, addig abban olyan döntések születnek, olyan útmutatást kapunk, olyan életet folytatunk, amelyben mi is boldogulunk, és a körülöttünk élők is boldogok lesznek. De ha az ember elfordul a szívével az Isten irányításától, megkezdődik a pusztulás a saját életében is, és a körülötte lévők életében is. Ne csodálkozzunk azon, ami e világban folyik, ez a természetes. Az Istentől elfordult ember csak így tud élni. Csak a szabad szívű ember, az Isten számára szabaddá tett szívű ember lehet boldog ember. Mert csak akkor harcolja az Úr harcait. Jó lenne megértenünk, hogy nem mi kezdtük az életet, Isten tervezett el bennünket. Annyira elvesztette a józan gondolkodását az ember, hogy ma már az is vita tárgya: van Isten, nincs Isten? Volt teremtés, nem volt teremtés? Miközben egyre inkább oda jutnak az ateista természettudósok is, hogy tervezett teremtésről beszélnek. Egy érdekes tudományos filmet láttunk gyülekezeti csendeshetünkön. Össze jöttek hívő és nem hívő természettudósok, Nobel-díjasok és mások. Becsületesen együtt tusakodva keresték a teremtés kérdésére a feleletet. A filmben láttunk egy érdekes magyarázatot. A sejtmagban lévő sejtmotor tizenhat csodálatos kis alkatrészből áll. Ez a tizenhat alkatrész csak akkor működik, ha mindegyik megvan. Ezt egy törzsfejlődés során nem lehet kivárni, hogy majd mindegyik, mint egy kicsi motornak a különböző kis részei, sorban kifejlődjenek, és majd akkor megindul a működés. Nem akarok belekotnyeleskedni az ő tudományukba, de nagyon jó volt nekünk, laikusoknak is látni, amikor a Nobel-díjas tudós azt mondta: – Amiért a Nobel-díjat kaptam, visszavonom. Én is azt mondom, hogy igenis tervezett teremtés történt ezen a világon. Csak arra akartam utalni, hogy amikor az ember szívéről van szó, nem semleges helyzetből indulunk: – Itt vagyok, mit kezdjek a szívemmel? Hanem onnan indulunk, hogy Istennek egy eredeti terve van velünk. Csodálatosan megteremtette az embert, nem tizenhat kis alkatrészből, hanem ámulhatunk, amikor az emberi agyat, idegrendszert, szemet, egész valónkat figyeljük. Isten így alkotta meg az embert: – A szíved az én szabad uralmam alatt legyen, különben elvesztél, ember. És elvesznek a körülötted élők is. És az elveszett embervilág életébe kiáltja be az Úr: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat” (Péld 23,26). Ezért voltak olyan áldottak az egész emberiség életére nézve azok, akik ezt megértették, és visszaadták a szívüket az Úrnak. Ábrahám nem kezdett el magyarázkodni, amikor kihívta az Úr: – Indulj arra a földre, amelyre én elvezetlek – és megadta hozzá az ígéreteket. Nem mondta Ábrahám: – Uram, nem megyek! Én itt építek egy oltárt, ott tisztellek Téged. Eljárok majd hetente az istentiszteletre, de egyébként azt csinálok, amit én jónak látok. A szívemet nem. Kapsz áldozatot, pénzt, kapsz ezt is, azt is. Erre mondja az Úr: – Mit adtok nekem? „Enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata… Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti” (Zsolt 50,10;12). Enyém az ezüst, enyém az arany. Mit adnátok nekem? A szíveteket adjátok nekem! Hagyjátok, hogy átvegyem az irányítást! Ugyanígy sorolhatjuk tovább Mózes életében is. Amikor a szívét adta – nem volt egyszerű a dolog –, mérhetetlen áldás bontakozott ki! Mert az Úr azt tehetett vele, amit akart. Ugyanígy vagyunk Dávidnál: Isten szíve szerint való király. Majd látjuk később: nem bűntelen, sőt! Egyszer nagyon gyalázatos, engedetlen útra tért. De az elfordulása után, mély összetörettetésben, őszintén a szívét újra az Úrnak adja. Saul-Pál. Mit tesz ez az ember? Odateszi a szívét az Úr elé. Kálvin János mit tesz? – Szívemet, mint egy égő hálaáldozatot, az Úrnak adom – vallja. Amikor odaadja valaki a szívét: – Uram, Te irányítasz, és én egész szívemmel figyelek Rád –, akkor mérhetetlen áldások bontakoznak ki a körülötte élők életében. Csak így lehetek azzá, akinek Isten elgondolt. Különben megnyomorított ember vagyok, akit a körülmények, a körülötte élő emberek irányítanak, és saját bűneim. Egy édesanya csak így lehet azzá, akivé Isten tenni akarja. De egy édesapa is. Egy gyermek, egy testvér, egy lelkipásztor, de bármilyen hivatásban lévő is. Így alkotott bennünket! Tudd meg, testvérem, hogy téged is így teremtett, mindent megadott, szívet is adott – nem csak hússzívet, hanem belső műhelyt is –, és azt mondja: Add ide a szívedet nekem! Kérdezzük meg: Olyan természetes az, hogy Dávid odaadja a szívét az Úrnak és engedelmeskedik? Nem természetes. Nem véletlen, hogy kiemeli őt az Úr: Szívem szerint való király. – Évszázadokkal később, amikor Jeroboám király gyalázatot gyalázatra halmoz, küldi az Úr a prófétát, és azt mondja neki: „…nem voltál olyan, mint szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, és teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit én helyesnek látok” (1Kir 14,8). Nem természetes, hogy te is azt mondd: – Itt van a szívem. Neked adom, Uram. Neked, ki alkottad. Mutasd a Te akaratodat. – Mert a megromlott szívünk inkább arra dobban: – Uram, majd én beosztom, hogy mi jut Neked, és hogyan élek én. Nem akarom a Te uralmadat. Miért nem akarja az ember az Úr uralmát? Mert fél, mert hitetlen! Mert nem hiszi el, hogy az Úr jót akar az életével. Milyen döbbenetes ez a félelem! Félünk, hogy becsap az Isten. Mi akarjuk a magunk világát kiépíteni. Nem munkát kér, nem áldozatot, a szívedet kéri, hogy szabadon rendelkezhessen veled. De mi lesz akkor, ha odaadom magam Neki? Ez az Ő gondja. Hogy mi lesz Dáviddal, az az Úr gondja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy micsoda „happy” életre hívta el őt az Úr. Ekkor még nem mondja meg Dávidnak, hogy évek hosszú során át üldöztetés lesz a része Saul király által. Nem mondja meg, hogy barlangban lakik hosszú ideig, és mint az űzött vad, vagy az üldözött madár, úgy kell menekülnie. De jó, hogy nem tudja még, mi minden vár rá! Annyit tud Dávid, hogy most Saul a király. Annyit tud, hogy vele most egy rendkívüli dolog történt. Tudtára adta az Úr prófétája, hogy ő lesz a király. De ennek még semmi jele! Ott van a nyáj, ott van a család, néznek rá a testvérei. De amit megmondott az Úr, végbeviszi. De jó, hogy Mózes sem tudta, amikor elhívta az Úr, hogy mi vár rá végig az úton! Akkor talán el sem indult volna… De jó, hogy Pál apostol sem tudta, hogy mi minden vár rá! Ha ezt elmondja neki az Úr, föl sem kel a damaszkuszi út porából. El sem indul. Később pedig mit mond a sok szenvedés, küzdelem után? – „…kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” (Fil 3,8). Megajándékozott emberek! Ennél nagyobb ajándék nincs. Testvérem, érted már, hogy ezért jött Jézus? Hogy Isten szíve szerinti férfiakká és nőkké tegyen bennünket. Mert Dávidért Sámuel jött, az Isten embere. De teérted tudod, hogy ki jött? Akinek egész szíve az Atyáé volt! Aki azt mondta: – Azért szeret engem az én Atyám, mert én leteszem az életemet. Van hatalmam letenni, senki nem veszi el azt tőlem. Nem kényszerpályán vagyok! Csak a szeretet kényszerpályáján. Aki így imádkozott: – Atyám, ha lehetséges, hogy megmeneküljenek, hogy életük legyen, és ne leéljék az életüket több-kevesebb sikerrel úgy, hogy lemorzsolják az éveket, eszik egymást és őket is eszik, Atyám, ha lehetséges, múljék el e keserű pohár! De Atyám, ha nincs más mód, hogy halálból életre jussanak, megyek, legyen meg a Te akaratod. – És ment a keresztre. Hogy te is, meg én is, nyomorult emberek, ne csak elénekelhessük, hanem szívből elimádkozhassuk: „A szívem mindenestül az Úr elé viszem, megtisztul minden szennytül a Jézus vériben.” (459. dicséret) Nincs más megoldás. Isten szíve szerint való akkor leszel, amikor nem a te nagyszerűségedet viszed az Úr elé, hanem amikor a keresztnél odateszed úgy a szíved, ahogy már te látod. És te is megérkezel azok közé, akik kimondják: – Fogadj el, Uram engem így, ahogy vagyok, és szeretném cselekedni egész szívemmel a Te akaratodat. Ezért történt az üdvtörténeti folyam évezredeken át, hogy neked, nekem egyszer csak ez a lehetőségem adódjék. Hogy megértsem, Isten Jézus keresztjén takarékba tette a boldogságomat. Hogy körülöttem ne szenvedés érje azokat, akik között élek, hanem áldást nyerjenek. Ezért pályázik a szívedre, meg a szívemre az Úr. Ezért nem éri be kevesebbel. Dicsőség Neki, hogy nem csak Dávidot választotta, a szíve szerint való királyt. Negyven olyan esztendőt kapott az a nép Dávid uralkodása alatt, amire ma is úgy tekint, hogy az volt a fénykor. Gondoljátok meg, ugye ezért imádkozunk: – Uram, adj a mi népünknek, nemzetünknek szíved szerint való vezetőket, akik átadják a szívüket Neked, és egyetlen gondolatuk van: mi az Isten akarata? – Még álomnak is szép. De ne hagyjuk abba az imádságot. Adjuk oda a szívünket: – Itt vagyok, Uram, sebzett, sok mindennel, sok keserűséggel, teherrel megrakott a szívem, és sok bűnnel is. Sok mindent észre sem veszek. Úgy járok a Te birodalmadban sokszor, mintha nem is a Tied lenne. És még csak föl sem tűnik, hogy Te mit mondtál az igédben, én meg mit cselekszem. Ó, de nagy kegyelem, amikor valaki így érkezhet az Úr elé: „A szívem mindenestől az Úr elé viszem, megtisztul minden szennytül a Jézus vériben.” Úgy legyen, ámen! 99

Mindenki a helyén van, nagyon szépen indult minden, és így is folytatódott. Évek telnek úgy, hogy a nép élete kibontakozik. Mert amikor valaki az Úrnak enged, a családjára, a környezetére, saját életére is, a népére is mérhetetlen áldást jelent. A ma felolvasott igék egészen másról tanúskodnak. Itt valami végzetesen megromlott. Mi történt ezzel a királlyal? Minden olyan hamisan cseng, rá sem lehet ismerni Saulra. Valami nagy baj történt. Megmondom, mi történt: engedetlenné lett ez az ember, és bűne megrontott mindent, benne és körülötte. Mert a bűn engedetlenség Isten szavával szemben. Ennek a következménye a romlás, amit első olvasásra is érzékeltünk mindannyian. Mielőtt részletesebben is figyelnénk a tüneteket, álljunk meg egy kicsit! Amikor körülnézel, testvérem, talán a saját életedben, vagy a tieid életében, vagy e nagyvilág életében, felteheted a kérdést: hogy romlott el minden ennyire? Nem találsz egészséges pontot talán. Megy az édesapa serdülő fia focicsapatának szülői értekezletére. Az edző mondja az ott üldögélő szülőknek: – Mi csak becsületre, egyenességre neveljük a gyermekeket. – Két-három nap múlva kupahétvégére indul a csapat. Szinte egyik sem mehet a gyermekek közül, mert az edző túlkorosokat válogat be. Nyerni kell a kupán, hiszen ettől függ az ő fizetése. Igaz, hogy a többi csapat is túlkorosokkal megy. Úgyhogy végül is ifjúsági kupasorozat ment le azon a hétvégén. De az edző kimondta, hogy csak egyenesség, csak becsület. A gyerekek pedig lógó fejjel mentek haza, hogy abban a csapatban nem játszhatnak, ahol pedig biztos helyük volt. Ez egy apróság csupán. Olvastam Cseri Kálmán testvérünk tízparancsolat-magyarázatának a bevezetőjét. Ő húsz évvel azelőtt is tartott egy ilyen sorozatot. Most azt írja a bevezetőben: Ami engem megdöbbentett, amikor visszatekintettem az akkori sorozatra, hogy milyen enyhe példácskákat mondtam én, az akkori élet szintjén, a romlásra. Hogy hol tartunk ma! Mert a bűn engedetlenség Isten szavával szemben. Megrontja az életet. Isten embere megromlott élete itt van előttünk. Fogadjuk úgy, mint röntgenképet. Engedjük, hogy Isten igéje átvilágítson ma bennünket. Különös kegyelem, hogy éppen úgy jött ki a sorozat, anélkül, hogy erőltettük volna, hogy ma van megterítve az Úr szent asztala. Négy tünetet szeretnék elétek tárni Saul életéből. 1. Hírül adták Sámuelnek, hogy Saul emlékoszlopot állított magának. Mi történt? Isten parancsot adott Saul királynak, hogy mindenestől irtsa ki az amálekitákat. Itt mindenképpen meg kell állnom, hiszen Isten népének ellenségei oldaláról sokszor jön a vád: – Ilyen Istent imádtok, aki parancsot ad, hogy kiirtsanak egy népet? – Jól kell értenünk, testvéreim, hogy az Ószövetség világában Istennek nagyon kemény úton kellett végigvezetni a népét addig, amíg Jézus Krisztus megérkezett. Ha Ő nem „amputált” volna, ami keserves dolog, mi ma nem ülhetnénk itt, és nem élhetnénk a kegyelem jegyeivel. Mindnyájan elvesznénk. Józsué idejében azt mondta az Úr: – Irtsátok ki azokat a népeket, akik közé mentek. Mert azok a népek nagy lelki sötétségben éltek. Odáig jutottak, hogy az elsőszülött gyermeket feláldozták bálványistenüknek, mert úgy hitték, hogy átok alatt élnek, ha meg nem teszik. A hitük, a gondolkodásuk, az elesettségük, a Sátánnak az erőhálózata ilyen mélységbe vitte őket. Az egész életfolytatásuk ilyen volt. Ha az Isten népét is beborítja ez a babonaság, ez a lelki sötétség, soha nem érkezünk meg Jézusig. Istennek nagyon nagy utat kellett bejáratni a népével, míg Jézus megérkezett. Akkor már felhangzik: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5, 44). Nem bárgyún, de az Isten erejével. Az Úrral, egészen másként, mint az adok-kapok. Ezen a ponton, ahol történetünkben járunk, tulajdonképpen Isten keményen érvényesített egy nagy büntetést. Heremnek mondja az Ószövetség azt, amikor egy törzset vagy egy népet ki kellett irtani. Nem azért, mert Isten kénye-kedve úgy hozta, hanem azért, mert ez az amálekita törzs, akik Ézsau egyik leszármazottai voltak, amikor vándorolt a nép a pusztában, megtámadta a gyermekeket, asszonyokat, öregeket. A várandós anyákat is karddal vagdosták föl. Azt mondta az Úr Mózesnek: – Jegyezd meg, Mózes, erre még visszatérünk! – El ne felejtsük már, hogy a bűnt nem lehet büntetlenül elkövetni ebben a világban. Pláne az életellenes cselekedeteket. Most, ahogy eltelt vagy két évszázad, az Úr Saulnak megmondja, amikor megerősödött a királysága: „Számon tartom, hogy hogyan bánt Amálék Izráellel… Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van!” (1Sám 15,2–3). Újra mondom: ne mosdatlan kézzel és füllel hallgassuk mindezeket. Ahhoz, hogy még élet van a földön, ahhoz Istennek nagyon-nagyon kemény kézzel kellett cselekednie, és ha valaki kegyetlennek gondolja az Istent, nézzen a Golgota keresztjére! Hogy a saját Fiát kellett beáldoznia azért, hogy mi engedetlen, mocskos nép – életet kapjunk. Bűnbocsánatot, könyörületet, olyat, amelyikben nemhogy nem kell embert ölni, hanem megtiltja az Isten, és azt mondja: Szeressétek, gyógyítsátok őket Krisztus erejével! Ott tartunk, hogy az amálékitákra Isten kimondta, hogy az utolsó szögig mindent pusztítsanak el. A zsákmányt is. Saul teljesíti a feladatot. A királyt meghagyja, és megengedi a népnek a szabad prédát. A legjobb állatokat viszi mindenki, ahogy tudja. Azt írja Lüthi, a híres svájci igehirdető ehhez az igéhez: – Úgy gon dolom, hogyha Saul a gyermekeket és az anyákat meghagyta volna, az Úr is másképp beszélt volna vele. De hogy a király meg a zsákmány legjava, az kellett… Engedetlen a király az Úr szava iránt. Amikor engedetlen valaki az Úr szava iránt, megromlik a szíve. Honnan látjuk? Elmegy ez az ember, és emlékoszlopot állít, állíttat magának Kármelben. Ez az ember, akit a farakások mögül kellett királynak előhozni?! – Ki vagyok, meddig jutottam?! – S megy diadalittasan, mint akinek már senki és semmi nem akadály. Még áldozatot is bemutatott Sámuel helyett. Ezt nem volt szabad! De megcsináljuk, mert szükséghelyzet van, és én vagyok a király. Amikor önmagunknak állítunk emlékoszlopokat! Állítottak addig is emlékoszlopot Józsué idejében, a Jordánból kihozott kövekből. Azután Sámuel idejében, Micpában. De kinek? Az Úrnak! Mindeddig megsegített minket az Úr, állítsunk oszlopot, el ne felejtsük! Kiszabadított, átvitt a Jordánon száraz lábbal, állítsunk emléket, el ne felejtsük, milyen hatalmasan cselekedett az Úr. De nem önmaguknak! Amikor a hívő ember a saját vállait veregeti, nagy baj van. Hívő családnál járt valaki. A barátja megkérdezte: – És láttad a szőlőt? – Azt mondta: – Tőkéről tőkére. – Mert az a hívő gazda azt, aki bement a házába, végigvezette a szőlőjében, nem menekülhetett. Tőkéről tőkére megmutatta, hogy kell a szőlőt oltani, és ilyen nincs senki másnál… Amikor készültem az igehirdetésre, bennem zsongott, hogy valami nem volt kerek a múlt heti lelkészkonferencián. Pedig teljes szívvel mondtam a többieknek a jót, mert szólhattam is, többször. És most már látom, hogy miért pattanok én vissza annyiszor a lelkipásztorokról. Lerázzák valahogy – hallgatják, nem is ellenkeznek –, csak semmibe veszik. Az Úr azt mutatta: mert te magadat mondod. Mindig benne van: ahol én, ahol mi. Megértettem: – Uram, én gáncsolom el saját magamat, és a Te ügyednek a továbbmenetelét? Amikor a hívő ember a hívőségével dicsekedve jár-kel… Vigyázzunk! 2. Megérkezik Sámuel, Saul osztja neki a szépet: – Áldott vagy te az Úrtól, Sámuel. Drága Sámuel, minden tiszteletem a tied! Végrehajtottam az Úr parancsát. Csakhogy Saul vesztére egyszer csak bégetni kezdenek a bárányok. Meg bőgnek az ökrök. Azt kérdezi Sámuel: „Akkor mi az a juhbégetés, amely a fülembe jut, és az a marhabőgés, amit hallok… Saul ezt felelte: Az amálékiaktól hozták azokat, mert megkímélte a nép a legszebb juhokat és marhákat, hogy Istenednek, az Úrnak áldozza.” Eszük ágában sem volt ezt tenni. Nyilván valamit áldoztak volna az Úrnak, de a nép nem az Úr iránti olthatatlan nagy hálából hagyta meg a javát. Azután milyen beszéd ez: A te Istenednek? Kinek az Istene az Úr, csak Sámuelnek? Saulnak nem az Istene? Milyen beszéd ez?! A hívő ember mondja a hívő zsargont, de a szíve már nem egyenes az Úr előtt. Tudjuk mondani, az Úr így, az Úr úgy – és közben megy a hamisság, megy valami egészen más. Evangélizáció alkalmával meghívta a vendéglelkészt ebédre egy hívő házaspár. Ismerte őket korábbról, és úgy volt vele, hogy most bármennyire ő a vendég, előhozza a kérdést, miért van zugban borkimérés abban az otthonban. Ahogy rátért a témára, mintha megcsípték volna a háziakat, és feleség is, férj is bizonykodott, hogy ők csak nagyban adják el a bort. Igen ám, csak még a levesnél tartottak, amikor benyúlt egy koszos kéz az ajtón, egy még koszosabb literes üveggel. A házigazda felállt, kiment, elintézte a kuncsaftot, visszajött, s megfagyott a levegő. Ugye, amikor bégetnek a bárányok! Pont most jött?! Igen, pont akkor fog jönni. Mert úgy rendezte Isten. És ahelyett, hogy bűnbánatra jutottak volna, kikérték maguknak, hogy a vendég ne kötekedjen velük. Áldozat? Azt mondja Sámuel: előbbre való az engedelmesség, mint a véresáldozat. Az áldozat csak egy rész, ha én azzal le akarom kenyerezni Istent. Az engedelmesség az, ha az egész szívem ott van Előtte. Azt mondja Sámuel, hogy sokkal döntőbb a szófogadás, mint az Úrnak tett bármiféle felajánlás. 3. Harmadik tünet: a másik a hibás. Azt mondja Saul: „Hiszen hallgattam az Úr szavára… A nép azonban elvette a zsákmányból a kiirtásra szánt juhok és marhák javát” (1Sám 15,20-21). Hát ki volt Izrael királya ott, akkor: a nép vagy pedig Saul? Igen ám, csak amikor a király lazára veszi az engedelmességet, akkor hiába mondja nagy hangon, az alattvalók is tudják, hogy lazára lehet venni. Nézzétek meg a mai magyar valóságot: fentről lefele, akármeddig. Nincs kihirdetve, hogy szabad a rablás. Csak mindenki tudja, hogy a maga módján élni kell. Sőt lassan oda jutunk, hogy egy új foglalkozási ág lesz, úgy nevezik, hogy megélhetési bűnözés. Saul engedetlen, és koncot kell vetni a népnek, engedni kell, mert elsodorja őt a nép. Ugyancsak a lelkészkonferenciánkhoz csatlakozik: nagyon jó igehirdetést hallottunk egyik este Éliről és a fiairól. Éli már öreg pap, a fiai ott paráználkodtak, mint papok, és elszedték a néptől az áldozati hús legjavát. Megutáltatták a néppel az Istennek való tiszteletadást. Éli csak annyit mond: – Ejnye-ejnye fiaim, ne tegyétek! – Azt mondhatnánk, hogy kedvez a fiainak, nem akar olyan durván szólni: – Állj! Ebben a templomban egyetlenegy áldozatot be nem mutattok, megvonom tőletek a további szolgálatot! Azt mondanánk, hogy kedvez a fiainak… De ha továbbolvassuk két fejezettel: megölte a két fiát. Mert jött a csata, és az Úr megmondta, hogy Éli fiai azért, ami a sílói templomban folyik, nem élik túl a csatát. Meg is halt mind a kettő. Érted?! Kedvezel a tieidnek, hogy azért nem kellene úgy. Kedvezel a rád bízott körben. Te vagy a jólelkű, és megölöd a tieidet, bajba sodrod. Mert amikor engedetlen az Isten gyermeke, a pusztítót engedi be. Értsük meg, hogy nincs semleges út. Vagy az Úrnak engedek, vagy a Sátánnak engedek. Ha az Úrnak engedsz, Ő az Úr a vonalon, az Ő védelme, az Ő kibontakoztató kegyelme alatt állnak azok, akik a te életteredbe tartoznak. Ha engedetlen vagy az Úrnak, kinyitottad az ajtót a pusztító előtt. Olyan az engedetlenség, mint a varázslás bűne. A varázslásnál démoni erőket kíván igénybe venni valaki, hogy a célját elérje. Mert beárad rajta a pusztítónak az arzenálja, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A Sátán hatalmával szemben! Csak amíg az Úr királysága alatt állsz, addig nem nyúlhat hozzád! „Nem fog a varázslás Jákóbon, sem az igézet Izráelen” – ezt mondta Bálám, amikor a moábita király meg akarta átkoztatni az Isten népét (4Móz 23,23). Nem fog rajtuk. Ha te benne vagy Isten védő szeretetében, engedelmességre kész szívvel, terajtad nem fog a varázslás sem. De ha te engedetlen leszel, te nyitod ki az ajtót az előtt, aki tulajdonképpen rászedte Ádámot és Évát is, hogy engedetlenek legyenek. Be is áradt a romlás úgy, hogy te is, meg én is hordozzuk a következményeit. De hát most ne őrájuk mutogassunk, mert nekünk szól az Isten, és megadta a lehetőséget az engedelmesség útjára. 4. Saul azt mondja: „Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt! Jöjj vissza velem, hogy leboruljak Istened, az Úr előtt!” (1Sám 15,30). – De jó lett volna, ha a „vétkeztem” után nem úgy folytatja, hogy „de” add meg nekem a tiszteletet népem vénei előtt… – most nem őszinte bűnbánatot tart, – csak a bajból akar kimenekülni. Nem tört meg a szíve. Ügyesen: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, az Úr is el van rendezve: Vétkeztem, vétkeztem… Hányszor jövünk úgy az úrasztalához: – Mindenestől fogva bűnös vagyok, vallom! Majd megyek haza, és folytatom az életemet. Ugyanúgy élek azzal, akire már rámutatott az Isten: ez parázna kapcsolat. Ugyanúgy haragszom, akire haragudtam, mint addig. „Vétkeztem, vétkeztem, Uram, rendezzük el!” – Akkor hirdetem bűneitek bocsánatát. Ez áll, érvényes. De hogyan? Aki megvallja, és aki elhagyja! Nézzétek meg az igét! Irgalmasságot nyer. Az, hogy hajbókolni Jézus előtt: „Te vagy a Király, Te vagy.” Hát úgy csinálunk, mint a poroszlók, amikor gúnyt űztek Jézusból. Köpenyt dobtak rá: „Üdvözlégy, zsidók királya, üdvözlégy!” Eszük ágában sem volt az ő királysága alá állni. Ne jöjjön az úrasztalához, akinek ott van a szívében: „Én nem akarok az Úr királysága alá állni. Én nem akarok engedni.” Még ne jöjjön. Vagy ha úgy látja, hogy nem tud engedni, akkor jöjjön, de egész szívével kiáltson: „Uram, könyörülj rajtam!” Sokszor épp az úrvacsora segít át bennünket azon, amit képtelenek vagyunk megtenni. De a szívünk! Az Úrnak semmi másra nincs szüksége, csak a szívedre, hogy boldogítson téged! Meg a körülötted élőket. Ha ez a szív nem az Övé, akkor ott garázdaság történik. Hát gúnyt űz belőlünk a Sátán! Nézzétek meg életetek egyegy szakaszát. Nézd meg az életedben: érdemes volt? Érdemes volt ezért élni az öt-tíz évet vagy negyven évet? Ez élet így? És itt hadd fejezzem be… Kiderül Dávidról is, hogy bizony mélységesen sebezhető, mert a motívumok mindnyájunkban ugyanazok. Elcsábítja, magához veszi az egyik katonája feleségét. Aztán levelet ír, hogy azt a katonát állítsák olyan helyre, hogy a csatában biztosan meghaljon: és meg is hal. Magához veszi az aszszonyt, az özvegyet, mert most már szabad a királynak is. Igyekszik úgy, hogy ha a környezetében feltűnést is kelt, azért ne legyen országos botrány belőle: a király azt csinál, amit akar. Aztán majd az alattvalók is, sorban. De jön Náthán próféta. Odaáll, és azt mondja: „Király, szeretnék valamit elmondani neked.” – „Mondjad, próféta!” – „Egy városban volt egy gazdag ember, szomszédja egy szegény ember. A gazdagnak sok báránya, sok juha volt. A szegénynek egyetlen kis nőstény bá-ránykája. Azt úgy őrizgette, dédelgette – ott volt a keblén. Etetgette. S mikor az gazdaghoz érkezett egy vendég, átküldte a szolgáit, hogy hozzátok el a szegénytől azt az egyet. S azok elvitték, és megölték, és azt tálalta fel neki.” Felugrott Dávid, és azt mondja: „Él az Úr, halál fia az az ember, akárki legyen!” Azt mondja Náthán: „Te vagy az az ember, Dávid.” Megfagy a levegő: „Elhozott a juh-kunyhóból, a pásztor mezőről az Úr, ezt és ezt és ezt adta neked. És te annak a szomszédodnak a feleségét magadhoz veszed, és megöleted a férjét, és utána még úgy teszel, mint aki megtörölte a száját, hogy el van rendezve a dolog. Dávid, halál fia vagy!” S itt a döntő pont: Dávid nem mondta, hogy becsülj meg a népem vénei előtt. Leborul Dávid, és az 51. zsoltár ekkor születik. Olvassuk el odahaza ennek a jegyében: „Bűnben melengetett engem az anyám is, vétekben fogantattam!” És nem az anyját szidja, hanem azt mondja, hogy ez a javíthatatlan, gonosz természet ott van bennem: „Tisztíts meg engem, Uram! Tiszta szívet teremts bennem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Az engedelmesség lelkével támogass engem! Vétkeztem!” Pont. Egy nagy pont. Nincs de. Semmi nincs. Leborul úgy, hogy három napig nem lehet a királlyal beszélni. Mert ebből a parázna kapcsolatból egy gyermek születik, aki megszületett ugyan, de halálosan beteg. És Dávid rimánkodik az Úrhoz: „Tartsd meg, az én bűnöm ne tegye tönkre ennek a kicsinek az életét.” Ment hozzá a fővezér: elküldte. Ment akárki: kiküldte. S a gyermek három nap múlva meghal. Azt mondták az emberek: ha eddig így bezárkózott, és nem lehetett szólni hozzá, mi lesz most? S akkor kijön Dávid. Csodálkoznak, hogyhogy nem dühöng. Megkérdezik, és akkor azt mondja: „Ameddig reményem volt, hogy ez a gyermek megmarad, ott küzdöttem az Úr előtt. De igaza van, hogy büntet engem, Ő tudja az Ő útjait.” Ó, de nagyon más a két ember: Saul és Dávid. S most kimégy a templomból, Testvérem. Te tudod, mennyit értettél az elhangzott igehirdetésből, de vagy Saul szívével, vagy Dávidéval mégy tovább. Az Isten legyen irgalmas hozzád és énhozzám! Ámen.

Megtanultuk az üdvtörténeti sorozat eddigi igehirdetései során, hogy az igéket kettős látószögből figyeljük. Van egy távoli kameránk, amellyel az üdvtörténeti vonalat követjük, ahogy Isten évszázadokon, sőt évezredeken keresztül megvalósította a mi megváltásunkat. Jézus megérkezett, Jézus keresztjében, feltámadásában teljes szabadítást szerzett a benne hívőknek. Ez a nagy távlatokban előttünk álló vonalvezetés. Ha így figyeljük mai igénket, megállapíthatjuk, hogy kb. félidőben vagyunk Ábrahámtól Jézus érkezésééig. Mintegy kétezer éves távlat ez, és most 1000 körül járunk, amikor korszakváltás történik Izrael életében, a királyság kezdődik el. Ha közelebbi kamerával nézzük a mai történetet, akkor egy fiatalembernek, Saulnak az elhívását, Isten által nagy feladatra történt kiválasztását követhetjük. Ő lesz az első király. Ugyanígy történik a mi életünkben is, ha figyeljük az igét. Van egy távolabbi kamera, és láthatjuk, hogy a XXI. században élünk, kavarog a világtörténelem, és Isten is viszi előre az Ő üdvtörténetét. Ha pedig közelebbi kamerával figyelünk személyes életünkre, akkor láthatjuk, hogy Istennek egyen-egyenként terve van velünk. Egy-egy családdal és egy-egy személlyel. Megrendítő ez a kettősség, hogy miközben Isten viszi végbe a világtörténelmen át az Ő terveit, nagyon aprólékosan foglalkozik egy-egy emberrel. Ahogyan ezt velünk is megteszi. Figyeljük ma, ahogyan Isten szeretete elkészíti Saul, Izrael első királya elhívását. A találkozást, amelyik életre szóló változást hoz az ő és a nép életében is. Ismerjünk rá Isten szeretetmunkájára, ahogy a mi személyes életünkben elkészítette, vagy mostanában készíti el a Vele való találkozást. Ez alapjában változtatja meg a további életutat. Így olvastam az alapigét: „Te pedig most állj meg, hogy elmondjam neked az Isten beszédét.” Két részre osszuk fel a mai üzenetet. Az első: amíg valaki eljut odáig, hogy személyesen meghallja Isten elhívó szavát. A második: mit válaszol erre a szóra. Még majd egy harmadik üzenetet is hozzáteszek Saul történetéből, de ezt hagyjuk a legvégére. 1. Nézzük, mi történt addig, amíg Saul ezt a személyes megszólítást megkapta. A Bibliában gyakran különös életutakat látunk. Olyan különös utakat és megoldásokat, amelyekre azt mondjuk, hogy nincs az a regény, amelyiknek ilyen sodrású útjai lennének egy-egy ember életvezetésében. Isten mit meg nem tesz, hogy megtaláljon bennünket! Onnan induljunk, hogy Saulnak fogalma sincs arról, hogy ővele találkozást készít Isten. Az ember él ebben a világban, történnek a mindennapi dolgai, és nem az jár a fejében, hogy Isten velem találkozást készít. Azt sem tudja, hogy ki az az Isten, meg nem is gondol rá, hanem végzi a mindennapi dolgait. Él a maga gondolatai szerint. Isten Sault nem itt kezdi el figyelni és készíteni a jövőre. Csak erről neki fogalma sincs. Éli az életét. Most éppen gondba jut a család, mert elvesznek, elkóborolnak a szamaraik. Akkor ezek a szamarak nagy értéket jelentettek. Az apja megkéri: – Fiam, menj a szolgával, keressétek meg a szamarakat! – Nekiindulnak. Magyarul azt mondanánk, hogy bejárják Tolnát-Baranyát, de a szamarak sehol. Azt mondja Saul: – Induljunk vissza, mert apám a szamarak gondját már elveti, miattunk aggódik, hogy mi lett velünk. – Abban az időben sem volt veszélytelen egyedül vagy akárcsak párosban is kóborolni ezen a világon. Akkor a szemfüles szolga azt mondja: – Itt lakik a látó, a próféta! – Róla az a hír járta, hogy mindent meg tud mondani. Hátha meg tudja mondani, hol vannak a szamarak. Nem a prófétára kíváncsi ő, hanem arra, hogy amit lehet, a prófétából kiszedjünk a magunk javára. Azt mondja erre Saul: – Igazad van, menjünk! – Azután eszébe jut, hogy azért illendő lenne valami ajándékot is vinni, még akkor is, ha Sámuel próféta nem pénzért végezte a szolgálatát. A szolgának erre is van megoldása: – Itt van egy negyed ezüstpénz a tartómban. – Megnyugszik Saul, elindulnak. Beérnek a városba, lányok jönnek szembe velük, akik vízért mennek a kútra. Megkérdezik, hogy hol lakik a látó, hol találják meg? A lányok mondják, hogy itt lakik, és most nagy ünnep lesz, ott megtaláljátok az áldozóhalmon, ahol nagy lakoma készül. Mennek tovább, és látnak egy idős embert. Megszólítják: – Hol lakik a látó, itt van-e? Azt feleli erre: – Én vagyok az. Ott állt Sámuel előttük. Neki már előző nap, mert Isten koreográfiája utánozhatatlan, megmondja az Úr: – Holnap ilyenkor küldök hozzád egy embert. – Sőt amikor megjelennek Saulék, jelez az Úr, hogy ő az. Sámuel tudja már ezt, de csak annyit mond: – Én vagyok a látó, menjetek fel az áldozóhalomra, és legyetek a mi vendégeink, én is jövök. Egyébként a három napja elveszett szamarak miatt ne aggódjatok, mert már megkerültek. Saul meglepődik ezen a beszéden. Felmennek az áldozóhalomra. A lakoma úgy kezdődik, hogy a nagy combot, a legjobb részt, amit félretett Sámuel, odarakatja Saul elé. Egyébként is mondott egy mondatot, amikor a szamarakról beszélt: – Különben is, kié Izrael egész gazdagsága? A tied meg a családodé. – Saul erre így válaszolt: – Hogy beszélhetsz így velem? Benjáminita vagyok, a mi nemzetségünk a legkisebb Izráelben… – Valóban, létszámban is, területre nézve is ők voltak a legkisebbek az összes nemzetség között. Sámuel nem mondott többet. Ő ezekkel csak úgy sejttette a dolgokat. A lakoma után így szólt Saulékhoz: – Maradjatok itt velem a szálláson, reggel megmondom neked, amin gondolkozol. – Ez megint egy különös mondat, hiszen ő a szamarakon gondolkodott. De amin neki gondolkodnia kell, ami rá vár, azt Sámueltől hallja meg. Másnap reggel Sámuel ébreszti őket. Lejönnek a felső házból, indulnak az utcára, s akkor Sámuel azt mondja Saulnak: – Küldd előre a legényt, te meg állj meg, hogy megmondjam neked az Istennek beszédét. Ezek után elmondja neki az Isten beszédét, mégpedig úgy, hogy Saul megérti: őt Isten királlyá választja. Megdöbbenve hallgatja ezt a hírt. Sámuel részletezi is, hogy most mit csináljon, hova menjen, mi történik vele. Valóban beteljesedik, amit Sámuel mondott neki: – Az Úrnak Lelke száll rád, és más emberré leszel. Azt mondhatná valaki, hogy olyan meseszerű ez az egész. Így elmondva, meg tálalva talán érdekes meghallgatni, de mi köze ehhez az én életemnek? Pedig talán a te utad is ilyen meseszerűen alakult. Három életutat röviden elmondok. Egy negyven év körüli férfi találkozik az Úrral, az Ő igéjével, a megállító szóval. De ennek előzménye van. Nagy vagányként élt. Nem csak ifjúsági Budapestválogatott focista volt, hanem üzletember is már fiatalon. Azután olyan motorbalesetet szenvedett, hogy egytenyérni ép koponyája nem maradt, úgy összetörte magát. Isten rendkívüli csodája, hogy egyáltalán életben maradt. Rátették a szívtüdő gépre, lélegeztetőkészülékre. Az utolsó napon, amikor már eldöntötték, hogy tovább nem tartják a gépen, megindult a szervei működése. Még egy hoszszú gyógyulási folyamat következett. Amikor kiengedték a kórházból, hálálkodott a katonafőorvosnak, aki műtötte őt. Azt mondta a főorvos: – Fiatalember, ne nekem köszönje! Százból, ha egy megmarad. Úgy szoktuk mondani, hogy köszönje az Istennek! – Ez az egy mondat őt elgondolkodtatta. Ha ez az ember is, aki a seregnél szolgál, az Istenre mutat, akkor nekem ezt az Istent keresnem kell. És kereste. Isten megtalálta őt, hitre segítette. Az az egy mondat jelentette számára azt: „Most állj meg!” Megállt, és Isten további mondatokat mondott neki. A másik példa egy asszonyról szól, akinek nem csak a házassága tört össze, hanem az egészsége, az idegrendszere is összeomlóban volt. Fiával üzemeltettek egy videokölcsönzőt. Másolást is végeztek. Egy esküvős pár megkérte őket, hogy az esküvőjük kazettáját másolják le. A másolás közben hallgatni kell és figyelni, hogy a másolás jól megy, minden a helyén van. Ő végighallgatta azt a felvételt. Az igehirdetés megragadta. Elhatározta, hogy elmegy abba a templomba, és élőben is meghallgatja azt a lelkészt, aki ezt az igehirdetést elmondta. Következő vasárnap már ott is volt. Majd hétről hétre visszatért. Néhány év eltelt, amikor igazán megfordult az útján. A találkozás megtörtént. Ma gyülekezetében sokféle szolgálatot végez, segíti, hogy emberek találjanak az Úrhoz. Még egy harmadik különös találkozásról szólok. A börtönben az egyik rab Bibliához jutott. Mivel vékony lapjai voltak annak az Újszövetségnek, elszívta lapról lapra. Miután Mátét, Márkot és Lukácsot elszívta már, János evangéliumához érkezett. Mivel őt is Jánosnak hívták, felfigyelt. Álljunk meg, mielőtt sorra kerülne a következő néhány lap, olvassuk csak! Ennek nyomán indult el az ő életében is az ébredés. Ne mondjuk, hogy a bibliai időkben volt Istennek fantáziája, a mai időben nincs. Gondolkozzunk el mindnyájan: hogy is vezetett az utunk a találkozásig. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy az én életemben ez a megállító találkozás még nem ment végbe, de már nagyon gyanús, hogy keres az Isten. Már sokféle jelből érzékelem, hogy valami elmozdult a holtpontról. Pusztán az is, hogy itt vagyok, valamiről beszél. Ez az első fele az igénknek. Amíg Isten el nem készíti ezt a találkozást, majdnem azt mondjuk, hogy mi csak téblábolunk. De még valamiről szeretnék szólni. Valami itt bajlódással, vesződséggel kezdődött. Nem biztos, hogy mindig így kezdődik Isten velünk való útja, de majdnem mindig. Elvesztek a szamarak! Bajlódunk, küszködünk, mérgelődünk, vergődünk, veszteségünk van. Valaki egyenesen azt mondta nekem: – Úgy restellem, lelkész úr, hogy a bajomban jövök a lelkészi hivatalba. – Azt kérdeztem: – Az orvoshoz egészségben mennek az emberek? Én is orvos vagyok. Lelki orvosok vagyunk, mi lelkészek, háziorvosok, meg körzeti orvosok. Ne restellje, csakhogy megjött! Így szoktunk elérkezni Istenhez. Lehet, hogy valaki most bajlódik valami nagyon, és azt mondja: ha ez nem így történik, de jó lett volna, meg Isten miért is engedte meg. Álljon meg, és mondja azt: – Uram, akarsz Te mondani valamit? Nem a szamaraid vesztek el. Nem hiszem, hogy valamelyikünknek is, akik most itt vagyunk, szamara van, bár lehet. De megvan a magad problémája. Nem is érted, hogy miért kell ezzel egyáltalán küzdened, miért nem oldja meg az Isten. Állj meg! Kérdezd meg Őt: hová vezet ez a „szamár”-ügy? 2. Mit válaszol Saul erre a megszólításra? Mert Isten nem kényszerít bennünket. Őt sem kényszerítette. Saul nem médium volt. Ő válaszolhatott. Isten bennünket úgy használ, hogy megszólít: világosan, értelmesen. Nem hanyatt vetődünk, nem elveszi az eszünket, hanem beszél velünk. Döntésre hív, és akkor én válaszolhatok. Saul megállt, meghallgatta az Isten beszédét Sámuel szájából, sőt elfogadta és tette is, amit Isten mondott neki. Nem úgy, mint az az asszony, akivel egy csendesnapon találkoztam, miután az igehirdetés szolgálatát elvégeztem. A kijáratnál azt mondja: – Megvan, megvan! – Mondom neki: – Mi van meg? – Maga! – Hogyan? Ezt nem értem! – Édesanyám hallgatta magnókészülékről a Saul-igehirdetés-sorozatot, és most beazonosítottam: a maga hangja volt az! Én meg dacból is otthagytam az anyámat, de valamiért át kellett mennem a konyhán, és amikor mentem, akkor éppen maga nagy hangon azt mondta: most pedig állj meg, hogy megmondjam neked az Istennek beszédét! És én azt mondtam, hogy azért se állok meg! De tudja, nem hagyott nyugodni ez a mondat. Teltek az évek, és én megálltam. Mondom neki: – Azért nem hagyta nyugodni, mert nem én, hanem az Isten mondta magának is, én csak a mikrofon voltam. Aztán beszélgettünk tovább, végül is megállt ez az asszony, csak húzta-halasztotta az időt még. Megszólít bennünket Isten, különböző helyzeteket készít, és amikor meghallom a szavát, amikor indítást ad, akkor lehetőséget is kapok arra, hogy lépjek. Van, amikor valaki személyesen, az igehirdetés alatt átéli, hogy most Isten olyan alapvetően mozdít egy döntésre, lépésre. Más meg kimegy a templomból, és úgy van vele: hallottuk-hallottuk, de tulajdonképpen nem kaptam én ebből személyesen semmit. Amikor indít az Isten, akkor léphetek is, és akkor nagyon döntő, hogy elinduljak, cselekedjem, amit mond, mint itt Saul. 3. Egy harmadik üzenetet is ígértem. Úgy folytatódik Saul története, hogy eljön a királybeiktatás napja. Sorsolnak, választanak az ő akkori módszereik szerint. Isten nem hibáz: Saulra esik a választás. Amikor be akarják iktatni a tisztébe, nem találják sehol. Egyszer csak valaki észreveszi, hogy ott lapul a farakások mögött ez a dalia. Előhozzák. Ebben jelzés-üzenet van: ez a fiatalember, aki megtudta, hogy mire választotta az Úr, alázattal elhúzódik, elrejtőzik. Ez nem engedetlenség volt. Ebben az a felkiáltás van: Kicsoda vagyok én? Nem úgy jött előre, hogy hol a korona, és délcegen járt-kelt volna, hogy én egy fejjel magasabb vagyok, mint ti… Hanem elrejtőzik. Ez az alázat nagyon jó jel. A másik jó jel: a következő fejezet utolsó mondatát olvassuk el. Mert amikor a beiktatási ünnep befejeződött, ott egy alig oda tartozó mondatot találunk. Úgy tűnne, hogy nem is nagyon kell ezt komolyan venni: „De az elvetemült emberek ezt mondták: Hogyan tudna ez segíteni rajtunk? És megvetették, ajándékot sem vittek neki. Ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna” (1Sám 10,27). Kis részlet, de ez is Saul lelkiállapotáról vall nekünk. Amikor ő király lesz, éppen az ünnepség csúcspontján valakik leszólják. Elvetemült emberek – ahogy az igében áll – semmibe veszik, és még a füle hallatára, hogy hallja azért, kimondják: – Hogy tudna segíteni, kicsoda ez? – Kifejezték a lekezelést, amire felhorkanhatna Saul. Azt olvassuk, hogy ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna. Isten Lelke lakik ebben az emberben. Ez nagyon jó mérce a mi számunkra is, hogy milyen lelki kondícióban vagyunk. Mint a lakmuszpapír: kimutatja, hogy is állunk az alázatban, és hol is állunk ebben az állapotban. Nagyon érzékenyek vagyunk? Minden izgat, idegesít: a legkisebb kritika, lekezelés, félreértés, nemtörődés? Saul szíve telve volt azzal a gazdagsággal, amit Isten kegyelme adott! Ő most nem összeszorított fogakkal megy tovább, hanem volt miből elengednie ezt a néhány lekezelő mondatot. Volt a lelkében erő, mert ő nagyon megajándékozott ember volt. Nem neki kellett a maga kisstílű életét megvédeni, meg hogy azért a királlyal így nem beszélünk, ezért még majd számolunk. Írjátok csak fel, kik azok, akik nem hajbókolnak! Sokan nem hajbókolnak nekünk. Sőt vannak, akik le is kezelnek, nem? Sokszor úgy, hogy ki is fejezik, hogy meg is halljuk. Nekem sem esett jól, amikor nem sokkal a tüdőműtétem után sorozáson vagy összeíráson vettem részt, és azt mondta a százados, amikor megtudta, hogy a Teológiára jelentkeztem: – Maga teljesen felesleges ennek az országnak. Nem nagyon volt mit magyarázni. Nem mondom, hogy nem esett rosszul. Nem is értettem egyet vele. Jó, ha elfogadjuk ezt a „vizsgálati módszert”. Hogy is állunk mi most? Annyira elöl vagyunk, annyira okoskodunk, törtetünk, annyira én-én? Vagy talán csendesebben, megajándékozottabban, nagyvonalúbban el tudjuk engedni a körülöttünk élők bosszantásait, szúrásait? Sokszor nem is tudja, aki cselekszi, hogy mit cselekszik. Jézus egy mondatát hadd idézzem. Ott volt a kereszten, és hangzott a gúnyolódás, a lekezelés. – Ha ez az Isten Fia, szálljon le a keresztről, és szabadítsa meg magát. Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani? Mit felelt erre Jézus? Imádkozott értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23, 4). Három kérdést vigyünk magunkkal: 1. Hogyan alakult Isten útja az életemben? Mi minden történt, amíg meghallottam a szavát? Látom-e már, hogy keres? 2. Mit válaszoltam, mit válaszolok a megszólító igére? 3. Ha most megvizsgálja, teszteli a szivemet az Úr, milyen eredményre jut az alázat és a bántások elengedése terén? Ámen.

Eljutottunk Sámuel életén át ahhoz a ponthoz, ahol a bírák és a királyok kora kapcsolódik. Sámuel volt az összekötő kapocs. A tizenkét törzs vezetői azzal állnak Sámuel elé: – Királyt akarunk! – Hiába mondja Sámuel nekik: – Az Úr a ti királyotok! Erőltetik: – Nem úgy, hanem adj nekünk királyt, aki bíráskodik felettünk, előttünk vonul, vezeti a harcainkat. Úgy legyen nálunk is, ahogyan a körülöttünk élő népeknél. Sámuel kétségbeesik, elpanaszolja az Úrnak. Akkor az Úr ezt feleli neki: – Sámuel, nem téged vetett meg ez a nép, hanem engem vetett meg. Úgy, ahogy már az egyiptomi szabadulásuk óta annyiszor. Válassz nekik királyt, ha már mindenáron akarják. De mondd meg, hogy milyen joga lesz a királynak. Ha királyt választanak, és az a király nem az Úrra figyel, akkor zsarnokoskodik felettük. A fiaik és lányaik szolgálnak neki, a földjeiket elveszi, a terméseikből nem csak a járandóságot kéri, hanem azon felül is sokat. Akkor majd meglátják, mit jelent, ha valaki basáskodik felettük, és nem az Úr a királyuk. Amikor elmondja ezt Sámuel, a nép továbbra is kitart a követelése mellett: – Adj nekünk királyt! Akkor azt mondja az Úr: – Engedj nekik, válassz királyt! Ebből a történetből most három kérdésre keressünk választ: 1. Miért baj az, hogy királyt kívánnak? 2. Mi segítette bele a népet ebbe az engedetlenségbe? 3. Miért ad Isten mégis királyt nekik, ha ez engedetlen lépés volt? 1. Miért baj az, hogy királyt kívánnak? Azért, mert ők kivételezettek voltak. Egyedül nekik volt az élő Isten a királyuk. Isten, aki kihozta őket a szolgaság nyomorúságából, és akinek egyetlen gondolata volt: Hogyan tudná boldoggá tenni ezeket az embereket? Az élő Isten így teremtette a világot is. Az a gondolata volt, hogyan tudná mérhetetlenül boldoggá tenni az embert. Mindent megadott: növényeket, égitesteket, testünket, lelkünket. Férfivá, nővé teremtett bennünket. Szemet adott, hogy lás sunk. Véget nem érően sorolhatjuk mindazt az ajándékot, amelyet a teremtésben adott Isten az embernek. De megmondta, hogy mindezek csak úgy lesznek áldásul, ha az Úr lesz az uruk, akire figyelnek, és akinek engedelmeskednek. A választott néppel is ez volt a gondolata. Kivételezett nép – egyedül a világtörténelemben –, amelynek az élő Isten a királya. Az Ő felséges uralma alatt olyan életet élhettek, hogy aki közel került hozzájuk, megirigyelte: Kicsoda ezeknek az Istene? Most éppen olyan időszakban élnek – Sámuel szolgálata idején –, amikor a korábbi sötétebb korszak után gyönyörű évtizedeket kaptak. Sámuel indulásakor még azt olvassuk, hogy ritkán volt kijelentése az Úrnak. A nép megutálta az istentiszteletet. Éli és fiai alatt közönségessé lett az Úr ügye. Akkor jön Sámuel, aki nagyon figyel az Úrra, és tisztul a nép élete. Kiderül, hogy boldog az a nép, akinek az Úr az Istene. „Uralkodik az Úr! Vigadjon a föld, örüljön a sok sziget!” (Zsolt 97,1) Ez van az igében. Mert ahol az Úr uralkodik, arra indítja a vezetőket, hogy a rájuk bízottak számára minél jobb lehetőséget teremtsenek. Ez az alapvető feladata a vezető embernek a családfőtől a királyig. Minél jobb, boldogabb, védettebb, kiteljesedettebb életlehetőséget biztosítson azoknak, akik rá vannak bízva. Ezzel egyszer el kell számolni az élő Isten színe előtt mindenkinek. Aki azt vallja, hogy nincs is Isten, egyszer majd megtudja, hogy ennek a csodálatos mindenségnek Gazdája van. Itt van ez a nép, amely azt mondja: – Adj nekünk királyt! Olyanok akarunk lenni, mint a többi nép! – Milyen mérhetetlen esztelenség ez a részükről! Arra választotta ki őket az Úr, hogy bemutató tanítást végezzen általuk: ilyen az élet, ha valakik figyelnek az Úrra. A többi nép ment a bálványimádás útján. És ez a nép, akiket az Úr arra választott, hogy az örömén, az engedelmes, áldott életén keresztül kapjanak a többiek jeladást, arra vágyik, hogy hadd legyek már olyan, mint azok. Testvéreim, ha a templom népe elvágyik a világba, elzüllik a nép. Az kellene, úgy élni, ahogy az ma megy ebben a világban? Abból hozott ki az Úr. Abból jöttetek közelebb. A gyülekezetünkben működő pároskör mintegy 30 házaspárjából 6-7 már bizonyára elvált volna, ha évekkel ezelőtt fel nem fedezik, hogy mit jelent az Úr királysága alatt élni. A gyermekeik közül az egyharmaduk meg sem fogant volna, vagy az anyaméhben megölték volna, ha nem az Úr a királyuk. Úgy vagyunk itt, Budapesten gyülekezet, hogy nem MÉG itt ragadtak emberek, mert még nem mondták meg nekik, hogy a hit útja lejárt. Hanem MÁR visszaérkeztek a világból. Fáj a szívem, amikor látom hívő szülők gyermekeit távolodni a hit útjától. Tálcán kapnák, hogy mit jelent az Úr uralma alatt élni. Ennek ellenére elmennek, és majd visszajönnek évek múlva. Addigra egy házasságot már tönkretesznek, egykét gyermek már tört családban él ebben a világban. Addigra már nagyon sok minden megromlott. Vissza lehet jönni, ha még az Úr lehetőséget ad. Értjük, hogy miért olyan nagy esztelenség, engedetlenség és hálátlanság a nép részéről, hogy úgy szeretne élni, mint azok, akiknek nincs Istenük? Tudod, testvérem, hogy milyen kiváltságos vagy, hogy az élő Isten igéjét hallod? Sokan azt sem tudják, mi történik az istentiszteleten. Ha bejön valaki ismeretlenül, néz, és azt hiszi, papol a lelkész, mondja a maga dolgát, aztán elmegyünk és kész. Mit tud ő arról, hogy Isten igéje Isten uralma alá von bennünket, és átalakítja a hétköznapjainkat! Más lesz bennünk és körülöttünk az élet! Itt van ez a nép, és elvágyik a világba. Pedig őket arra választotta ki az Úr, hogy hozzájuk jöjjenek mások onnan! Szép a többször emlegetett óvodánk. Jártam modernebb óvodában is a kerületünkben. Az első emeleten műfű van, meg olyan extraságok, hogy ahhoz képest mi elbújhatunk. Mégis telt ház van nálunk, és újabb csoportot kellene indítani. Jönnek a telefonok, és kérlelnek, hogy vegyék fel a kis unokánkat, gyermekünket… Igaz, hogy nem vagyunk megkeresztelve – mondja apa, anya –, de nem vagyunk ellene ennek. Sőt, nyitottak vagyunk. Miért kérik? Mert a világ valamit sejt, hogy jó annak a népnek, akinek az Úr a királya. Más az uralom ott, más az élet. Ma is van egy nép, nem Izráel népe – a világ minden népéből egy nép –, amelynek a királya Jézus, az Atyja Isten, és országuk az Isten országa. Ha ennek a népnek tagja lehetsz már, ne vágyj el onnan! Ne menj el, amikor jó dolgod van, talán vissza sem találsz soha. Elsodornak! Sámuel úgy érzi, összedőlt az egész életműve. Ezért fáradoztam, dolgoztam? Azt mondja az Úr: – Nem veled van bajuk, engem untak meg, sőt utáltak meg. 2. Fontos látnunk, hogy mi segítette elő a nép életében ezt az engedetlenséget. Két olyan mondatot találunk itt, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. A törzsek vezetői úgy kezdik: „Sámuel, te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak.” Az előző versekben úgy olvastuk: „Fiai azonban nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték, megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot” (1Sám 8,3). Sámuel fiai lejáratták az édesapjuk szolgálatát. A nép, amikor ezt tapasztalja, királyt kíván. Változtatni akarnak. Értjük, hogy mit akar a nép? Pontosan azt, amit Sámuel fiai tettek. Azt kívánják, hogy legyen valaki fölöttük, aki majd visszaél a hatalmával, ahogyan ezek a fiúk is tették. Amikor elvész az ige tisztessége, eltéved a nép. Nem tud különbséget tenni az Úr és emberek uralma között. Vidéki községben eskettem. Az esküvő előtti fogadáson az egyik gyülekezeti tag azt mondta: – Tudja, tiszteletes úr, az aranykor akkor volt a mi gyülekezetünkben, amikor a korábbi lelkipásztor és felesége szolgáltak itt közöttünk. Abban az időben nagy tisztessége volt Isten igéjének. A községben egy református gyerek sem volt, aki ne járt volna hittanra, meg gyermek-istentiszteletre. A családok életében is az volt az aranykor. Amikor ez ellaposodik, egyszer csak a nép már azt mondja: Miért menjek templomba? Ha nem hangzik igazán Isten élő igéje, elmaradnak az emberek a gyülekezetből. Ezért ürülnek ki a templomok Európa-szerte. Budapesten is a lakosság arányaihoz képest kevesen járnak templomba. Budapestet tekintve egy vasárnap – felfelé kerekítve – kb. 10 ezer ember vesz részt református istentiszte leten. Vajon azért vannak kevesen, mert annyira istentelen mindenki? Nem azért, mert nem hangzik a templomokban Isten élő igéje?! Ez oda vezet, hogy ellaposodik az élet. A hívő emberek élete is. Testvérem, ha körülötted négy-öt év alatt egyetlen munkatárs, családtag, barát, lakótárs sem keresi az élő Istent, tudd meg, hogy baj van a hiteddel. Ha ekkora ajándék az Úr uralma alatt élni, akkor el tudod képzelni, hogy ennek nincs kisugárzása a körülötted élőkre? Bűnbánattal kell megvallani: – Uram! Az életem sokszor nemhogy vonzana, hanem távol tart tőled embereket. Add meg, hogy meggyógyuljon a szívem, és én is úgy lehessek jelen a világban, mint akinek vonzó az élete. Valaki egyszer azt mondta a bibliaórán: – Tizenöt éve dolgozom egy munkahelyen, és amikor megtudta valaki, hogy én ide járok, elcsodálkozott. – Ha tizenöt év alatt a munkatársad nem tudja, hogy ki a te Urad és Istened, akkor nem is élsz te igazán hívő életet. 3. Ez a történet nagyon szépen zárul. Elcsodálkozunk rajta, hogy miért ad királyt nekik Isten, ha ez engedetlen út. Miért nem mondja meg, amíg ti királyt kértek, addig nem állunk szóba egymással. Azért, mert Isten irgalmas Isten. Az engedetlen nép életének is ad új lehetőséget. De a lelkükre köti: – Ha lesz királyotok, a király is, és ti is énrám figyeljetek, és jól lesz dolgotok! – Elmondja nekik, amikor királyt kapnak: „Ti ugyan elkövettétek mindezt a rosszat, de azért ne térjetek el az Úrtól, hanem szolgáljatok az Úrnak teljes szívből! Hiszen nem veti el az Úr a saját népét az ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket” (1Sám 12,20; 22). Nem mondja Isten, hogy olyan mindegy, hogy mit csináltatok. Elkövettétek! De van lehetőségetek, MOST, hogy egész szívetekkel az Úrra figyeljetek, a királyotokkal együtt. Ezer évvel később a nép égbekiáltó gonoszságot követett el, amikor Pilátus előtt azt kiáltotta: – Feszítsd meg! Nem királyunk van, hanem császárunk! Hazug beszéd volt. Gyűlölték a császárt, és mégis megfeszítették Jézust, a Királyt. Megfeszíttetett. Ez a mi számunkra a legnagyobb kegyelem. Azóta lehet újrakezdeni, újat kezdeni. Ezen az áron, Jézus keresztje árán van új kezdés. De nem úgy, hogy jövök úrvacsorázni, és csinálom tovább ugyanúgy. Nagy öröm számomra, hogy az utóbbi években egyre-másra megkötik a házasságokat azok, akik komolyan figyelnek Isten igéjére. Kettő-öt-tíz vagy mennyi éve éltek házasságkötés nélkül. De nem csak ez az örömöm. Sokunk életének változásai beszélnek arról, amiről az úrasztala beszél. Kinyitja előttünk az ajtót Isten, és azt mondja: – Gyere, de ne ugyanúgy menj tovább! Mi az, amit neked az Úr úgy mond, ez így nem mehet tovább? Így nem beszélhetsz a feleségeddel! Neked azt mondta az Úr, hogy úgy szeresd a feleségedet, mint a Krisztus az egyházat. Így nem beszélhetsz a férjeddel! Mert neked azt mondta az Isten, hogy az asszony pedig félje a férjét. Így nem beszélhetsz a szüleiddel, így nem viselkedhetsz velük. Mintha csak arra lennének, hogy kiszolgáljanak téged felnőtt fejjel? Ha valóban az Úr a királyunk, akkor megújult szívvel énekelhetjük: „Ti választottak, szent hívek, Mind, akit ő megváltott, Szent irgalmát dicsérjétek: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok! Ti bűnösök, mert ő hordott Ti értetek kínt s átkot, És szent vérével áldozott: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!” (468. ének) Úgy legyen, ámen!

A bírák és a királyok kora között járunk, Kr. e. kb. 1000 évvel. Sámuel próféta élete áll előttünk, aki bíra is volt, a nép vezetője, de még inkább Isten embere, akin át igéjét tudatta a néppel. Talán nincs is más ember Sámuelen kívül a Bibliában, akinek ilyen tiszta, egyenes vonalú élete lett volna, mint neki. Gyermekségétől késő öregségéig, haláláig az Úr áldott embere volt. Általa nagy áldást nyert Isten népe. Évtizedeken át, a mindennapjaikon, az életmenetükön meglátszott Sámuel próféta szolgálata, és ennek nyomán Isten áldása. Nagyon szép a születése története. Elkána, az édesapa , az akkori kor szokása szerint két feleséggel is rendelkezett: Annával és Peninnával. Ez a szokás nem az Úr teremtési rendjéhez igazodott. Ott volt a két feleség, meg is volt a baj ebből. Annát szerette ő igazán. Tulajdonképpen ő lett volna a feleség, de Annának nem születtek gyermekei. Abban a korban ez igen nagy szégyen volt. Mintha a meddő asszony olyan bűnt követett volna el, amiért Istennek ez a csapása van rajta. Nagyon szomorú volt Anna. Sokat sírt emiatt. A vetélytársa, akinek voltak gyermekei, kigúnyolta, kipellengérezte. Évente felmentek Silóba, ott volt a közeli templom, ahol a frigyládát is őrizték. Különleges hely volt ez, ahol Éli, az ároni nemzetség vonalán sorra kerülő főpap vezette a szolgálatokat. Jöttek az ünnepre. Ez az évi találkozás az igehallgatáson, imádságon, áldozatbemutatáson kívül rokonoknak, barátoknak találkozást is jelentett. Napokat töltöttek együtt vendégeskedésben, beszélgetésekben. Ezeket az ünnepeket különösen is kihasználta a másik feleség, hogy Annának a gyermektelenségét hangoztassa a többiek füle hallatára. Ekkor történt, hogy ezt nem bírta már tovább Anna. Sírva futott be a templomba. Az öreg főpap ott bóbiskolt a templomajtóban, a hűvösben ülve. Arra figyelt fel, hogy az oltárnál egy asszony van. Úgy tűnt neki, hogy ez az asszony részeg, a szája némán mozog, mintha valakivel beszélne. Akkoriban nem volt szokás, hogy bemennek a templomba külön imádkozni. Megvolt a hivatalos rend, azt tartották. Rá is szólt a főpap Annára: – Nem szégyelled magad? Ide kell bejönni? Ha már ittál, akkor maradtál volna odakint. Anna így válaszolt: – Nem részeg a te szolgálólányod, hanem bánatos szívű asszony vagyok, és most a szívemet öntöttem ki az Úr előtt. Azért könyörögtem, hogy Uram, adj nekem gyermeket, könyörülj meg rajtam. Ha fiúgyermeket adsz, én felajánlom Neked, hogy legyen a Te szolgád, és Tiéd az egész életére. Erre Éli főpap elbocsátotta áldással: – Adja meg az Úr a te kérésedet! Ezután születik meg Elkána és Anna fiúgyermeke, akit Sámuelnek neveztek el. A bibliai leírásból úgy gondolhatjuk, hogy néhány éves kisgyermekként került Silóba, a főpaphoz. A kortörténeti leírásokból arra következtethetünk, hogy ez 12 éves kora körül történt. Így vitték oda, mint egy konfirmandus korú gyermeket, hogy Éli főpap nevelje, tanítsa. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert nagyon fontos üzenetet kell megértenünk. Egy édesanya hűséges szolgálata mérhetetlen áldást hozott. Olyan korban, amikor minden sötét volt, letiport a nép, nincs az Úrnak kijelentése, reménytelen a helyzet. Akkor egy édesanya valamelyik kis hegyi faluból az Úr elé áll. Gyermekért imádkozik és ígéretet tesz, hogy ha gyermeket kap, felajánlja az Úrnak. Ez a szolgálat, ez a hűség Isten kezében úgy megsokszorozódik, hogy nem csak a gyermekből lesz áldott életű ember, hanem egy egész nép élete gazdagodik a prófétai szolgálata által. Hosszú évtizedeken keresztül Isten népe szabadságában, életformájában, gazdasági életében különleges áldást nyer. Meg sem született volna ez a gyermek, ha az édesanyának a hűsége, tusakodása nincs, ha nem áll a helyén, nem neveli, segíti, hogy felnövekedjen az Úr előtt. Vegyük észre, hogy az áldások mögött sokszor csendes, alázatos, nem látványos, hűséges szolgáló életek állnak. Ritkán mondok neveket, de többször említettem már Kelemen Lajos gondnokunk nevét. Akik ismerték őt, azok tudják, hogy nehéz időkben állt a gyülekezet élén. Odaadóan harcolt minden fórumon a gyülekezet felemelkedéséért. Még egyházi vezetőkkel is szembeszállt, ha úgy látta, hogy ez a gyülekezet érdeke. Ha ő ezt nem tette volna meg, összefogva beteg, idős presbitereket is, az újabb kori ébredés, ami bekövetkezett gyülekezetünkben, elmaradt volna. Egy gondnok a maga helyén. Ő már elment a minden élők útján. De mi nagyot nyertünk abból, hogy ő akkor a helyén volt. Bátorítson bennünket: amit ránk bíz Isten, abban maradjunk hűségesek! Mit tudott az a kétfilléres özvegyasszony tenni, amikor bedobta minden vagyonát a perselybe? Tudjátok, hogy az a két fillér mennyit hozott azóta Isten országa javára? Hányan olvassák az igét, és az ő története hányak szívét, figyelmét indítja meg? Ott volt a vámszedő Máté, volt neki tolla, tudott írni. Felhasználta őt Isten úgy, hogy Máté evangéliuma itt van a kezünkben. Egy ember életéből, aki odaadja magát az Úrnak, mit tud Ő kihozni! Mindezeket azért mondom, hogy mindnyájan maradjunk hűséggel abban, amit az Úr ránk bízott, amit már felismertünk. Végezzük a szolgálatunkat, a többit bízzuk Istenre. Hogy milyen nagyságrendben, és hogyan bontja ki, az az Ő dolga. A miénk a hűség. „Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon” (1 Kor 4,2). Az Úr Jézus ezt mondta: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt 25,21). Pontos az Isten igéje. Menjünk tovább a második pontra. Sötét időkben imádkozik ez az édesanya a gyermekéért, és ajánlja fel az Úrnak. Azt olvassuk arról a korról: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,25). Ez Isten igéjével homlokegyenest ütközik. Ott vagyunk Éli főpapnál az Isten templomában. Szégyenteljes képet mutat az egész. A főpapnak van két fia: Hofni és Fineás. Ők is papok. Már csak a születési jog révén is, meg benne nevelkedtek. Igen ám, de ezek kapzsi, haszonleső papok! Hozzák az emberek hálából az áldozati állatokat. Az volt a rend, hogy amikor az áldozatokat bemutatták, a maradék húsból a papok részesedtek. Hiszen ez az ő ellátásukhoz tartozott. Hofni és Fineás megváltoztatta ezt a rendet. Mielőtt bemutatták volna az áldozatot, a legjobb húsdarabokat elvették. Az emberek tiltakoztak, hogy nem ez a rend, nem így van. – Akkor erőszakkal elvesszük – mondták nekik. Azt írja az ige, hogy az emberek megutálták a templomba járást, ezeknek az életvitelét látva. Ráadásul ott van az a mondat is, hogy ezek a papok a szolgálatokhoz beosztott asszonyokkal paráználkodtak. Így folyt az élet. Szégyen, gyalázat! Ott van Éli, az öreg, aki azt mondja a fiainak: – Ne, gyermekeim, ne tegyétek! Ez nem jó így! – A gyermekei meghallgatták, és csinálták tovább. Az Úr egy prófétát küld Élihez, aki megmondja: – Éli, a te nemzetségedet választottam főpapi nemzetségnek – így szól az Úr. – Ebből örökségként kaptál te is szolgálatot. Gyalázat, ami folyik! Te ezt elnézed? Olyan ítélet lesz rajtatok, hogy belecsendül a fületek! – Éli meghallgatja. Neki kellett volna másoknak elmondani az Úr igéit. Most meg őt kell felvilágosítani, hogy mi a helyzet. Már ez maga szégyen. És marad minden a régiben. Nem akarom a saját házunk táját bántani, mármint az egyházat, papokat. Ó, de sokszor szégyenteljes helyzetek miatt vadultak el emberek Isten közeléből! A világ sok keresztyén temploma „üzemel”. Hány helyen csak megy a szolgáltatás, mint az idézett bibliai korban. Azt olvassuk: „Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje.” (1Sám 3,1) Elhallgat Isten. Mi még beszélünk, a szertartás még megy, az Isten már régen hallgat. Nem történik változás, szabadulás, gyógyulás szenvedélyekből, házasságok gyógyulása, bűnökből kitisztulás. Nem! Csendes unalommal zajlik az egyház élete. Hogy kellene ez a fiataloknak? Hogy mondanák, hogy én is ide akarok tartozni? Köln mellett jártam húsz évvel ezelőtt. Egy lelkészcsalád vendége voltam egy hónapig. Sok mindent láttam, hallottam. Többek között azt is, hogy amikor a kölni karnevál ideje eljön, akkor a jóérzésű emberek elhagyják a várost. Mert akkor az álarcok fedezéke mögött mindent lehet csinálni. Amikor ennek az orgiának vége, akkor jön a nagyböjt kezdete. A püspök a kölni dómban egy farsangot lezáró misét tart, amelyen általános bűnbocsánatot hirdet. Erre való Isten, nem? Csinálom a magam dolgait, gyalázatát. Azután „leúrvacsorázom”, és el van intézve, csinálom tovább. Megítélő, megállító, gyógyító ige nincs. Megüresedik az élet. „Miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között” (Róm 2,24). Szinte ugyanaz történik itt is, mint Éli főpap idejében. Ebben a sötét háttérben, a főpap mellett a templomban szolgál egy fiatal fiú, Sámuel. Telnek az évek, és egyszer csak megszólítja őt az Úr. Nem Élit, nem a fiait, hanem Sámuelt. Megdöbbentő, hogy azt olvassuk: „Sámuel még nem ismerte az Urat” (1Sám 3,7). Mit csinált Éli azok alatt az évek alatt? Nem azért küldték oda ezt a gyermeket, hogy az Úr országába, ügyébe bevezesse? Mi történik itt? Nem kap abból, hogy Éli hogy ismerte meg az Urat, hogy szól hozzá, mit olvasott az igéből. Nem olvastak ők naponta együtt igét? Nem foglalkoztak az Úr ügyével? Sámuelnek a templomban úgy kell megismernie az Urat, mintha vadidegenből jönne, és úgy szólítaná meg őt? És itt gyermek-istentiszteleteink kedves története következik. Sokan emlékszünk Sámuelre, amikor ott van a templom oldalszobájában, ott fekszik, ott van a másik szobában Éli, és az Úr szól: „Sámuel!” Nem tudom, hogyan szólt. Kívülről lehetett-e hallani, vagy csak ő belülről az Úr szavát hallotta… Ezt én nem tudom. Azt tudom, hogy amikor engem szólított az Úr, akkor nem kívülről hangzott. Néha kívülről is, mert hallgattam igehirdetést, és megszólított azon keresztül. Hallgatjuk az igehirdetést, és egyszer csak azt mondja valaki: – Honnan ismer engem ez a lelkész? Most jöttem ide először a templomba… Az Úr ismer bennünket. Ő szólítja meg Sámuelt is, aki odasiet Éli főpaphoz: – Hívtál, itt vagyok! – Nem hívtalak, menj, feküdj le! Másodszor is jön. – Ejnye, fiam, feküdj le, nem hívtalak! – Az Úr ébreszti, a főpap aludni küldi. Milyen ellentmondás! Isten ébreszt embereket, az egyház meg altatja őket. Ez szégyenletes. Amikor harmadszor jön Sámuel, akkor derengeni kezd Élinek: – Talán mégis az Úr hívja? – Milyen régen volt az, amikor ő az Úrral személyesen beszélt?! Azt mondja: – Fiam, ha még egyszer szól, mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. És megtörténik. Ebben a helyzetben az Úr elmondja neki a kemény ítéletet Éli házáról. Gondoljuk el ezt a drámát. Ennek a fiatal fiúnak első istenélménye, amikor beszél vele az élő Úr, hogy elmondja: – Elpusztítom Éli házát! Éli és fiai egy nap halnak meg, és megállítom ezt a gyalázatot. El tudjuk képzelni, hogy nem rohan Élihez reggel ezzel a hírrel… De az öreg főpap előkeríti: – Sámuel, becsületedre, mondj el nekem mindent szó szerint, amit az Úr neked mondott. – Gondoljuk el azt a feszültséget, hogy mindazt a tisztelt, idős papnak elmondani?! És elmondja, hogy mit mondott neki az Úr. Az is jellemző, hogy az öreg Éli ahelyett, hogy térdre esne és könyörögne irgalomért, csak ennyit válaszol: – Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát! Bekövetkezik az ítélet. Hamarosan a filiszteusok az országra támadnak. A nép azt javasolja: – Vigyük a szent ládát is a csatába, majd az megvéd bennünket. Hofni és Fineás megteszik. Gyalázat volt háborúba vinni a ládát, mint egy bűvös varázstárgyat – az élő Isten nevében. Ez nekik nem számított. A filiszteusok elveszik a ládát. Megölik Hofnit és Fineást. Rohan egy hírnök. Éli ott ül az ajtóban megint. Kérdezi: – Mi van? – Meghalt Hofni és Fineás. – De mi van a ládával? – kérdezi az öreg főpap. – Elvitték a filiszteusok! – Abban a pillanatban gutaütést kap Éli, ott hal meg. A filiszteusok visszaküldik a szent ládát. Igaz, hogy diadallal városról városra viszik, de ahova kerül, ott szerencsétlenség történik. Az Úrral nem lehet játszani. Azt nem engedte meg, hogy a pogányok kényük-kedvük szerint gúnyolják Isten szent nevét. A kártételek egész sora miatt visszaküldik Izrael földjére, csak menjen, menjen ez a láda. Húsz év múlva – ezt olvassuk az igében – visszatérnek az Úrhoz. Húsz évet szolgál Sámuel hűséggel, amíg eltávolítják Izrael fiai a bálványisteneket, és egyedül az Úrnak szolgálnak. Jön újra a filiszteusok támadása. Összegyűlik a nép. Sámuel imádkozik. Az Úr hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött, akik úgy öszszezavarodtak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől. Akkor állítják fel azt a híres oszlopot: Ében-Haézer, „mindeddig megsegített minket az Úr. Így kellett a filiszteusoknak megalázkodniuk, és nem hatoltak be többé Izráel területére, Sámuel egész életében” (1Sám 7,12–13). Húsz év, mire eljutnak odáig, hogy felkiáltanak az Úrhoz. Akkor már értik, hogy miről beszél Sámuel. Hogy lehet szabadulásért kiáltani, imádkozni. Mi volt a titka Sámuel áldott életének? Ez a kicsi mondat: „semmit sem engedett földre hullani az Úr igéiből”. Egy ember, aki az Úr igéit őrzi és cselekszi. És kap, újra és újra. Kivirul az élete, és körülötte az élet. Ezek az évek Kálvin születésének 500. évfordulója körül a Kálvin-évek. Sokan sok mindent írnak, mondanak róla. Egy biztos: Kálvin az ige embere volt, és körülötte kivirult az élet. Messze földről jöttek csodálni, hogy mennyire megváltozott a város élete. A város vezetőivel bezárattatta a kocsmákat. Azokat, akik mihaszna életet éltek, utasították, hogy költözzenek el. Aki ebben a városban akar élni, az éljen úgy, ahogy emberhez méltó. Sokan ellene álltak mégis, és elérték, hogy az Isten áldott emberét elküldték Genfből. Fokozatosan visszatértek a régi életformára, elveszítették a megszerzett értékeiket. Akkor visszahívják Kálvin Jánost. Kálvin nem sértődött meg, de fájt neki az elbocsátás. Azt mondta: – Ha az Úr engem visszaküld, megyek. – Visszaküldte, és visszament. Újra fellendült a város, gazdaságilag is felvirágzott. A családi otthonok légköre is megváltozott, mert ébredés történt a városban. Élő igét vettek az emberek. Ez a titka egy ember, egy család, egy gyülekezet, egy nép felemelkedésének. Amikor először vettél élő igét az Úrtól, talán nagyon kemény volt, a bűneidet megítélte. Lehet, hogy így kezdődött, és te elfogadtad. Igazat adtál neki, és bocsánatot kértél. Vagy kaptál egy indítást, és megtetted. Ugye, hogy milyen öröme volt a szívednek utána? Házasságod, családi életed, időbeosztásod, szórakozásod átalakult. Lett időd vasárnap idejönni. Elmagyarázzák nekem a családok, fiatal házasok: – Tudja, lelkész úr, erre nincs időnk. Ezt is, azt is, amazt is meg kell teremteni. Én ezzel tisztában vagyok. De azt is tudom, hogy akik itt vannak, valamire már rájöttek. Hogy az autó is akkor megy, ha először tankolnak. Mit mondott az Úr Jézus: „Keressétek először Istennek országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,33). Nem sült galamb módjára. Ráadásul! Az Úr rendje szerint. Egyszer csak körülötted is vonzást kapnak emberek, családtagok, szülők, barátok, munkatársak, mert oázis támadt az életedben. Észrevették, hogy az ige energiát hordoz. Nem tőled jön. Az Úrtól van, és mennyei energiát hordoz. Van hatalma a helyére tenni dolgokat. János evangéliumában olvassuk: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott” (Jn 1,14), amikor Jézus megszületett. Az ige azóta is testté akar lenni. Megérted, elfogadod, és a mindennapjaidban meg akar valósulni. Ha ez így történik, akkor oda mennyei áldás árad ki, és átéled a mindennapokban azt a békességet, növekedést, gyógyulást. Így élsz-e már, testvérem? Ugye mennyiszer elengedtük az igét? Hirdettük, elhangzott, elmentünk, és nem maradt meg. Hallottuk, és kifolyt a szívünkből, kezünkből, és nem lett belőle élet. Amikor meg komolyan vettük, annak is meglett a következménye. Ha valaki úgy van, hogy nem tudom, azt jelenti-e venni az Úr igéjét, amit én eddig gondoltam, kimondhatja: – Uram, én most megértettem, hogy azt mondod, álljak eléd így: Szólj, Uram, mert kész a Te szolgád hallani a Te szavad. Az eredeti kifejezés nem csak így hangzik: – Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Hanem így: – Kész a te szolgád hallani és megcselekedni a Te szavad. Imádkozzuk az éneksorokat személyes fohászként: „Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat, s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem, Szent igazságodat, szent igazságodat.” (512. ének) Ámen!

Folytassuk ma Sámson történetét. Több fontos üzenet van Isten gyermekei számára ezekben az igékben. 1. Nagyon kemény mondattal kezdődött a felolvasott alapigénk: „De a filiszteusok megragadták Sámsont, kiszúrták a szemét és elvitték Gázába, bilincsbe verték, és malmot kellett hajtania a foglyok házában.” Megdöbbentő dolog, hogy Sámson abban kapja a büntetését, amiben vétkezett. Azt olvastuk korábban, hogy rendre meglátott egy-egy leányt vagy asszonyt, és akkor nem bírt magával. Nem tudott nekik ellenállni. Most a filiszteusok kiszúrták a szemeit. Sámson ebben az életben többet egyetlen asszonyt sem látott meg. A bűn természetéhez tartozik, hogy a bűn oda tér vissza, ahonnan elindult. Amit vet az ember, azt aratja is. Nagyon valóságos élettörvény, amit Isten igéje kimond. Nincsenek véletlenek. Amikor az ember a büntetés súlya alatt nyög, akkor bűnismeretre juthat. Nem biztos, hogy minden nehéz baj, minden szenvedés a bűneink miatt következik ránk. De amikor nehézben, nyomorúságban vagyunk, az mindig alkalom arra, hogy megalázzuk magunkat Isten előtt. Ne perlekedjünk Vele, hanem azt kérdezzük: – Uram, mire akarsz figyelmeztetni? Valamit ki akarsz tisztítani az életemből? Mi az, amit el akarsz végezni? – Boldog ember az, aki ezt megteszi, és önvizsgálatra, bűnvizsgálatra segíti őt a nehéz helyzet. Egy cserbenhagyott asszony mondta, szomorúan összetörve: – Elment a férjem egy fiatalabb leánnyal. Mennyit dolgoztunk a házon, mindent egy lapra tettünk fel, és amikor végre megvan, itthagyott. – Egy kis csönd után hozzátette: – Tudja, az fáj a legjobban, hogy én is így hoztam el a férjemet a felesége meg a gyerekei mellől. Amikor ezt a második felét is hozzátette, elkezdhettünk beszélgetni arról, hogy van bűnbocsánat. Van kegyelem, és megállhat a rontás. Még akkor is, ha a hegeket és a töréseket hordozni kell. Nem lehet játszanunk, rendetlenkedni a rendben, ahogy Gyökössy Bandi bácsi olyan sokszor mondta. Mi csak azt hisszük azért, mert a Sátán úgy állítja be, hogy sikerül. Sikerül bemenni a csapdába. Azért, mert 5–10 évig még nincs látható következménye? Nagyon komoly életrend van ezen a világon! Odáig menően, hogy amikor keresem a szemüvegemet, eszembe jut, hogy milyen fölényes fiatalsággal mosolyogtam az édesapámon, hogy már megint a szemüvegét keresi! A csúcs az volt, amikor kerestem a szemüvegemet, és a fiam azt mondta: – Ott van a szemeden, apu. – Azt mondom, hogy megérdemlem. Vigyázz, testvérem, kin mosolyogsz, kit csapsz be. Hogyan ügyeskedsz, hogy előnyhöz juss a másik kárára. Maradj meg az Úr ösvényén. Íme, Sámson átéli azt, hogy egyszer csak kiszúrják a szemét. Mint a bumeráng, a bűneim egyszer csak visszaköszönnek, keservesen. Bizonyára Sámsonnak is volt alkalma, hogy megbánja a bűneit. Nyilván, ahogy olvassuk, újra nőni kezdett a haja, ami azt jelezte, hogy az Úrral való kapcsolata gyógyult. Az pedig úgy gyógyul, hogy rendezi velünk a rendezetleneket. Amikor rendezte a bűneit, újra felragyogott életében az Úrral való kapcsolat ereje. 2. Álljunk meg Sámson nyomorult állapotánál, s értsük meg a lelki üzenetét annak, amit ő itt fizikailag is átélt. Kiszúrták a szemét, és malmot kellett hajtania a foglyok házában. Ezt ő itt fizikailag élte át, de lelkileg is jellemző, amikor egy hívő ember megvakul, és taposómalommá válik a hívő élete. A lelki szemünk, látásunk a hit. Pál így mondja: „Mert hitben járunk, nem látásban!” (2Kor 5,7). Amikor valaki hitet kap, egészen másként látja a dolgokat. A társát, a körülötte élőket, még az ellenségeit is. Sokszor megesik a szíve, hogy milyen nyomorult helyzetben vannak. Az arányok megváltoznak a bajról is, a nehézségről is. Fantáziával telik meg az élete. Nem az a kérdés, hogy nagy dolgok történnek-e, hanem ahol vagyok, ott lesz más a légkör a számomra. Ott lesz ünnepibb az, ami egyébként egyszerű cselekedet. A Sátán azon mesterkedik, hogy veszítsük el ezt az új lelki látásunkat. Tompuljunk el. Amikor ez sikerül neki, kiderül, hogy a hívő ember megvakul lelkileg. Ott ül a templomban, és nem szól hozzá az ige. Vagy olvassa, de nem lesz üzenetté számára az olvasott ige. Volt látása, de megtompult, mennek a mindennapok, elnehezedik az élete, és olyanná lesz, mintha börtönben őrölné a napokat. Talán volt, amikor ezt így meg is fogalmaztad a hívő életedben, hogy olyan börtön az egész, olyan üres, olyan unalmas. Néhány évvel ezelőtt nagyon megijedtem, mert azon járt az eszem, hány évem van még a nyugdíjig. Örültem a gondolatnak, hogy nyugdíjba mehetek, és reggeltől estig kedvenc futballcsapataim meccseit nézhetem és elemezhetem. Milyen balga gondolat ez?! Ha meggondolom, hogy mire hívott el az Úr, menynyi örömet, fantáziát adott a hívő életben, szolgálatban, és arra a szintre süllyedek, mint kedves salgótarjáni ismerősöm… Ez a nem hívő bácsi az élete vége felé negyven spirálfüzetet teleírt a lottószámokkal, mert ő nagyot akart nyerni, és az esélyeket reggeltől estig számolgatta. Megijedtem, és azt mondtam: – Uram, könyörülj! Mert eljuthatunk a hívő életünk olyan fázisába, hogy ránk sem lehet ismerni. Azelőtt kedvesen szóltál, most valahogy nem szólsz. Pedig olyan jó lenne, ha mondanád a másiknak is a hitnek dolgait. Megvakultál, az egész kong, mintha te egy leckét mondanál föl. Azelőtt meg kibuggyant a szívedből, mert tele voltál azzal a töltéssel. Amivel tele a szívünk, azt szólja a szánk. És taposómalom lesz az életünk. Őröljük, őröljük… Kinek a gabonáját? Mire való ez? Kinek őrölöd? Nem viszel el ebből a világból semmit. Őrölsz, őrölsz, és nem tudsz mást tenni. 3. Milyen nagy dolog, hogy Sámson kiáltott az Úrhoz! De jó, hogy Isten nem hagyja a gyermekeit ilyen megfáradt állapotban maradni. Örömhírt mondok: aki Jézus Krisztust befogadta a szívébe, az Isten szeretett gyermeke lett. Akkor is, ha évtizedek nyomorúságában eltompult, és rá sem lehet ismerni. Isten azt mondta: „Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja” (Zakariás 2, 12). Neki nagyon drága a mi életünk. Hihetetlen árat fizetett, és akié a Krisztus, azé az élet. Még ha eljátsszuk is újra-újra. Egyszer csak a szívünk visszavágyik. A hitem friss lendületével indultam a teológiára. A sok minden elmélet, meg egyéb hatások elhalványították a Krisztusban való élő utat. Csaknem tíz évem telt ebben a tompább állapotban. Evangélizációs szolgálatra hívtak az egyik gyülekezetbe. A helyi lelkész házaspár nagyon frissen a hitben való megújulásuk idejét élték. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt ugyanígy voltam én is. De elvesztettem ezt az eleven kapcsolatot az Úrral. Hova jutottam? Visszavágyott a szívem a régi kapcsolatba. Hamarosan elhozta Isten a megújulás idejét. Sámson életében is eljött a megújulás ideje. Nőni kezdett a haja, azaz az Úrral való kapcsolata megújult. Az Úrhoz kiáltott, és ezt mondta: „Ó, Uram, Uram, emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem!” Milyen különös történet az ő életének a vége is. A filiszteusok ünnepet ültek, ők már úgy érezték, hogy nyeregben vannak. Sámsont leigázták, meggyalázták, sőt befogták a malomba, hogy őrölje a gabonájukat. Azt tesznek vele, amit akarnak. Odáig mennek elbizakodottságukban, hogy elhatározzák, hívjuk ide Sámsont, hadd táncoljon itt előttünk. Hadd legyen még egy kicsit szebb az ünnep, hogy látjuk, milyen nyomorult állapotban van a nagy Sámson. De valamit eltévesztettek. Nem lehet játékszernek tekinteni Isten emberét azért, mert Ő megengedte, hogy megalázzák őt! Ha más kezdi megalázni, vigyázzon! Isten szentségével játszani, és az Ő gyermekeiből gúnyt űzni nagy könnyelműség. Amikor évszázadokkal később Bélsaccar, a babiloniak királya a Jeruzsálemből elorozott szent edényeket részeg jókedvében behozatja a lakomára, hogy azokból tivornyázzanak tovább, Isten ítéletét szakította magára. Megjelent még abban az órában egy kéz, amely a falra írta: „Mené mené tekél ú-parszin… megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált… felosztotta királyságodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta” (Dán 5,25–28). Ezután ennyit olvasunk az igében: „Még azon az éjszakán megölték Bélsaccart, a káldeusok királyát” (Dán 5,30). Hasonló történt a szomszéd országban, amikor a falurombolást kezdte el a diktátor. Ördögi tervét megfejelte azzal, hogy a Bibliából WC-papírt készíttetett! Amikor ennek a híre eljutott hozzánk, tudtuk, hogy meg vannak számlálva a napjai. Sok mindent meg lehet tenni, Isten megengedi, de azt, hogy Vele játsszon, packázzon az ember, kénye-kedve szerint, azt csak egyszer tehette meg: a Golgotán! De azt is csak addig, amíg el nem hangzott a kiáltás: „Elvégeztetett!” (Ján 19,30). Röhögnek a fejedelmek Isten emberén. Akkor Sámson megfogja a két középső oszlopot, amelyen a fő súly nyugodott. A teremben háromezer férfi és nő mulatott. Sámson azt mondja: „Hadd haljak meg én is!” Az újra kapott hatalmas erejével elrántja az oszlopokat. Óriási borzalom: mindnyájukra rászakadt a tető, és ott pusztultak. Ez volt Sámson legnagyobb győzelme. Nem öngyilkos akciót kezdett ő, Isten parancsát hajtja végre. Önmagát sem kímélő harcot folytat Sámson. Azért, hogy Izraelnek megmaradjon a földje, hogy legyen hova eljönni Jézus Krisztusnak. Azért, hogy megváltson bennünket. Hogy mi itt, most hallhassuk, aki hisz Jézus Krisztusban, örök élete van. Ennek a szabadító útnak egy részlete ez a történet is. Kire emlékeztet Sámson halála bennünket? Ki az, aki halálával aratta a legnagyobb győzelmet? Ki az, aki halála árán győzte le az ember legnagyobb ellenségét: a gonosz minden erejét, a halál minden hatalmát? Önként vállalta a kereszthalált, azt mondta: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól” (Ján 10,17–18). Ezek az ószövetségi személyek mind-mind előre mutatnak Arra, Aki az igazi győzelmet szerezte: Jézusra. Beleremeg a szívem, hogy lehet ezt a két helyzetet egymás mellé állítani. Micsoda különbség van aközött, ami ott Sámsonnál történt, amikor összedőlt az a hatalmas épület, és ami a Golgotán történt. Óriási a különbség! Sámson megöl ennyi embert, Jézus pedig halála árán a halálból hoz ki annyi, de annyi embert! Mégis Sámson bűnös, gyarló élete is tükör. Egy tükördarab, amelyik Jézusra mutat, az igazi Szabadítóra. Mert Sámsonnál látjuk, hogy a bűn büntetése hogyan érte utol őt is. De milyen nagy dolog, hogy az ősi átok megtört ott, a kereszten. Én a bűneimmel megérkezem Jézushoz, az átkot ő viselte el. Lehet, hogy bizonyos következményeket nekem is hordoznom kell, de az elrontott utaimnak a mérge sem engem, sem mást nem mérgez tovább, mert a mérgét Jézus vette át, vette magára. Micsoda horderejű dolog, hogy ebben a bűnbe borult világban a Golgota keresztjén megtört az ősi átoklánc, és élhetsz tovább. Fölragyog a te életeden, sok mindenben elrontott életeden az Úr Jézus arca. Keresztyén azt jelenti, hogy krisztusi, Krisztust hordozó, Krisztust követő. – Uram, milyen torz tükör az életem – mondod te is, mondom én is. Mégis tetszett az Istennek, hogy ebben a világban a te életeden, meg az én életemen át, a tört tükrökön át Jézusról adjon jeladást. Mert nincs más megoldás. Hogy jutottál Jézus közelébe? Úgy, hogy volt egy nagymama, egy szülő, egy barátnő, egy szomszéd, egy munkatárs, akinek az életében valami felcsillant az Úr Jézus Krisztusból. S te itt vagy. Már régen azt mondod, mint a samáriai asszonynak mondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője” (János 4,42). De az ő segítségük nélkül nem lennénk itt. Míg készültem, előttem is megjelentek azok a segédlelkészek, szolgálattevők, szülők, mások, akiknek az életéből tükröződött, felragyogott valami az Úr Jézus arcából. Ez a mi igazi lehetőségünk. Amióta Jézus meghalt a kereszten és feltámadott, és a Szentlelkét kitöltötte, így énekelhetünk, imádkozhatunk: „Ó Jézusom, szegényed, kér, vár, epedve hív, Te készítsd el, Tenéked lesz otthonod e szív. Jer hű szívembe hát, habár szegény e szállás, De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.” (312. ének) Ámen!

Történetünk előzménye a Bírák könyve 13. fejezeténél kezdődik, ezzel a mondattal: „Izrael fiai ismét azt tették, amit rossznak lát az Úr. Ezért az Úr a filiszteusok kezébe adta őket negyven esztendőre.” Még olvasni is nehéz egy ilyen mondatot – akár saját népünkre gondolva –, amikor ilyen vagy olyan kezekbe engedett vagy enged az Úr bennünket. Itt negyven esztendőről van szó, de nem hagyta örökre iga alatt a népét az Úr. Mert ez fegyelmező, ébresztő eljárás volt. Ő nagyon szerette népét, és ha felkiáltottak hozzá, szabadulást kértek, szabadítót adott. Volt, hogy nem is kiáltottak, mert annyira eltompultak már. Sámson idejében a negyven év végére már azt is elfelejtették, hogy Isten szabadító Isten, és lehetne hozzá kiáltani. Csak a bajt érezték: a filiszteusok nyűgét a nyakukon. Isten akkor is, ha nem kiáltottak, egyszer csak szabadítót támasztott. Isten Sámsont adja nekik, akinek nagyon ellentmondásos az alakja a Bibliában. Az ige ellenségei sokszor gúnyolódnak rajtunk, és azt kérdezik, hogyan tudtok ilyen embert Isten emberének mondani? Szép Isten embere ez, egyik szerelmi kaland a másikat követi... Mint egy nagy erejű szertelen kamasz, kettészakít puszta kézzel egy oroszlánkölyköt. Másnap, ahogy a vad méhek az oroszlán tetemébe mézet gyűjtenek, kimarkolja azt, nyalogatja, és úgy megy a pogány szerelméhez. Dühében barátaival háromszáz rókakölyköt összefognak, páronként öszszekötik a farkukat, közé egy szalmacsóvát, meggyújtják, és beengedik a filiszteusok szérűjébe. Máskor, amikor ott van egy parázna nőnél, el akarják fogni a filiszteusok. A városkaput bezárják erősen, hogy ne tudjon elmenekülni. Ő meg kijön az éjszakában, leemeli a városkaput a zárral együtt, és átviszi a szemben lévő hegyre. Micsoda szertelenség, micsoda összevisszaság ez? Így néz ki egy Isten embere? Lehet egy ilyen szertelen vagány erőművészt az Isten emberének tekinteni? Nagyon jó kérdés ez. De álljunk meg Sámson megszenteletlen élete mellett, mert Isten megkérdez bennünket is. Te vajon a kevesebb erőddel nem tudod ugyan leemelni a városkaput, de nem ilyen szertelenül éled a hívő életedet? Isten fegyelme alatt áll az érzelmi életed? Vagy szenvedélyek sodornak? Szokások, kényszerek rabságában éled a mindennapjaidat? Most azonban ne ezzel kezdjük, hanem Sámson élete kezdetére nézzünk. Gyönyörű a születése története. Apja, anyja gyermeket várna, de meddő az asszony, gyer mek nem születik. Megfigyelhetjük, hogy Istennek a tervei sokszor nulláról vagy mínuszból indulnak. Sokszor a legreménytelenebb helyzetben kezd cselekedni úgy, hogy amikor megvalósul, megdöbbenve kérdezzük, ezt meg hogyan cselekedte? Jön Isten angyala az asszonyhoz, és ezt mondja: „Lásd, te meddő vagy, nem szültél. De teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Mostantól fogva vigyázz, hogy bort vagy részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél. Mert teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Ne érje annak a fejét borotva, mert Istennek szentelt lesz az a gyermek már anyja méhében” (Bírák 13,3–5). Az asszony elújságolja a férjének: – Mánoah, gyermekünk lesz! – Nagyon boldog a férj. Azt mondja imádságban: „Kérlek, Uram! Istennek az az embere, akit küldöttél, hadd jöjjön el ismét hozzánk, és tanítson meg bennünket, hogy mit cselekedjünk a gyermekkel, ha majd megszületik” (Bírák 13,8). Nagyon jó kérdés ez, amikor egy izgatott szívű édesapa, aki tudja, hogy gyermeke születik, azzal van tele, hogy Isten szerint hogyan is neveljék. Nyilván nem azt kérdezte, hogy tisztába tegyük-e, meg etessük-e. Ez magától értetődő volt. Hanem azt: – Istenem, hogyan neveljük, mi legyen a jövőjével, és mit cselekedjen? Mit bízol ránk ebben a tekintetben? Akkor jön is az Isten küldötte, és megmondja, hogy Isten kiválasztott gyermeke lesz. Borotva ne érje a fejét. Ez abban az időben a nazíreusok – akik külön fogadalommal Istennek szánták magukat – jellemzője volt. Az, hogy a hajukat, szakállukat nem vágták le, az Úrral való folyamatos kapcsolatra utalt. Ha már itt tartunk, Sámson esetében nem valami varázserő volt a hajában, hanem erre a kapcsolatra utalt. Ha levágják a haját, ennek a kapcsolatnak vége. Sámson az Úr erejével hatalmas tetteket hajtott végre. De az érzelmi, elsősorban a szerelmi élete nem volt Isten megszentelő uralma alatt. Így olvassuk a mai igénk kezdetén: „Történt ezután hogy Sámson megszeretett egy asszonyt a Szórék völgyében, akinek Delila volt a neve.” Ő már hányadik szerelme? Még az elsőt menteni tudjuk, amikor lemegy a filiszteusokhoz, és Timnában feleségül vesz egy filiszteus nőt, akibe beleszeret. Azt olvassuk: „Apja és anyja nem tudta, hogy az Úrtól van ez, és csak ürügyet keres a filiszteusok ellen” (Bírák 14,4). Amikor hazament, a feleségét a vőfélyhez adták, úgy gondolva, hogy Sámson szerelmi felindulásában vette el azt a nőt, de a későbbiekben ügyet sem vet az asszonyra. Amikor visszajön a feleségéhez, be sem engedik, hanem a húgát kínálják neki. Erre felkiált, hogy ha most az egyszer nagyot teszek az filiszteusok ellen, akkor igazam lesz. De egyértelmű az Úr igéjében, hogy a további részletekben sehol nincs, hogy az Úr így akarta, vagy az Úr mondta neki, hanem az van, hogy megszerette, és kész. Sőt az Úr igéjében nagyon világos az, hogy pogány nőt ne vegyenek feleségül, mert mi lesz akkor az Isten népe életével? A paráznaságról is egyértelmű a Tízparancsolat igéje, amely alól Sámson sem kivétel. Sámson életében ez a terület nem volt Isten fegyelme alatt. És Isten szolgái, gyermekei sem vétkezhetnek büntetlenül. Mert majd látjuk azt, hogy háromszor is kegyelmet kapott Sámson, és negyedszer is belemegy a bűnbe. Olyan úton járt, amely a filiszteusok börtönébe vezetett. Kiszúrt szemmel feküdt ott bilincsek között, és vakon a malomkövet hajtotta megmaradt erejével. Mert még így is hasznos volt a filiszteusoknak, akik őt gúny tárgyává tették. Ha Isten gyermeke megtűri a megszenteletlen területeket az életében, amelyek nem kerülnek Isten uralma alá, azok legyőzik őt. A megtűrt bűnök uralmuk alá hajtják az Isten gyermekeit is. Ne vegyük könnyedén, hogy úgy nagyjából figyelünk Istenre. Ha Isten valakit elhívott, az azt jelenti, hogy „testestől, lelkestől mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”. (HK 1. kf.) Az csupán általános népi vallásosság, hogy tisztelem az Istent, igyekszem jót tenni, így istenfélő ember vagyok. A Biblia arról beszél, hogy uralomváltás nélkül vallásos lehet az ember, de Isten gyermeke nem! Ha elfogadta az Úr kegyelmét, akkor ez azzal jár együtt, hogy belép az Isten országába, azaz Isten irányítása alá adja magát. Akkor Isten elkezdi az élete megszentelését. Mint amikor átvesz egy telket az új gazda, és elkezdi rendbe tenni. Isten jól tudja, hogy melyikünknél milyen területeket vesz sorra, tisztít ki, világít meg, és rendez el. Úgy vezet bennünket, hogy uralma alá kerüljön az a terület az életünkben. Sámson érzelmi élete nincs Isten uralma alatt. Sámson és Delila története nem csak az ő szerelmi történetük, hanem a hívő ember és a megtűrt bűn története is. Isten gyermeke játszik a bűnnel. Sámsont nem kellett megkötözni, ő már meg volt kötözve – Delila szerelmében. Sámson szerette Delilát, de Delila a pénzt szerette. Odáig merészkedik, hogy még azt is megkérdezi Sámsontól: „Mondd meg nekem, mitől olyan nagy az erőd, mivel lehet megkötözni téged, és hogyan lehet elbánni veled?” (Bírák 16,6). Ezek után hogy maradhat ott ez az ember? Azzal kezdődött mindez, hogy játszik a bűnnel, és egy idő után nem tud szabadulni. Az esze érti. Nem volt bolond Sámson, és mégsem tudta otthagyni Delilát. Amikor a bűn rabja az Isten embere, amikor szokások, rossz beidegződések, szenvedélyek rabja, nem tudja megrázni magát könnyedén, és menni tovább. Ott kellett volna hagynia Delilát! Háromszor kap kegyelmi időt. Sokszor Isten gyermekei is elkövetik a bűnt, játszanak vele, és nincs következménye. Nem dobott el az Úr, nem szakadt ránk az ég, mehetünk tovább. Azt hisszük, hogy megúsztuk. Delila a fenti kérdést teszi fel Sámsonnak, amikor már nagyon jó pénzért megegyezett a filiszteusokkal, hogy ezt a férfit átjátssza nekik. – Ha hét nyers ínnal megkötöznek – feleli Sámson. Becsapja Delilát, kicsit játszik vele. Hozza a hét nyers ínt Delila, megkötözi a férfit, amikor az alszik. – Rajtad a filiszteusok, Sámson – mondja neki. Jönnek is, de aztán menekülnek is. Sámson játszi könnyedséggel szétszakítja a köteléket, még nevet is egy nagyot – ezt jól megcsináltuk. Jön a második futam: – Ha új kötelekkel megkötöznek. – Jönnek az új kötelek, megint ugyanez történik. Sámson talán még hangosabban kacag, még Delilát is ugratja talán, hogy ezt jól összehoztuk. Jön a harmadik, ha a fejem hét hajfonatát összeszövöd a szövőszék fonalával. Nem vigyáz eléggé, itt már a hajával is játszani kezd. A szentet és a profánt keveri. Itt már azt, ami az Istennel való kapcsolatát jelentette, belekeveri a tréfába! Vigyázzon az Isten embere, ne vicceljen a szent dolgokkal. Egy társaságban, indulva az ebédhez, ezt mondta a házigazda: – Na gyerünk az Úr asztalához! – Vigyázzunk! Eszembe jutott, amikor az első csendeshéten – majd harminc évvel ezelőtt – ott ültem a vezető mellett ebédnél. Visszaadtam a sótartót valakinek, akitől elkértem, mire azt mondták, hogy de rendes ember, még vissza is adja. Azt feleltem jópofaságból, hogy így illik minden igazságot betöltenünk. Jó poén. – Hopp-hopp – mondja a vezető –, tudja maga, hogy ezt az igét hol olvassuk a Bibliában? – Hát hogyne tudnám. Amikor Jézus beáll, hogy őt is megkeresztelje Keresztelő János. János nem akarja engedni, s akkor Jézus azt mondja, hogy így illik nekünk minden igazságot betölteni. – Úgy van – mondta a vezető –, és maga a sótartóval kapcsolatban viccelődik ezzel az igével, amely akkor hangzik, amikor Jézus beáll a bűnösök közé, hogy magára vegye ennek a világnak minden szennyét? – Két-három perc eltelik, megint jön a következő poén. Megszoktuk teológusok, fiatal lelkészek, hogy aki jobban tudja ezeket az igéket forgatni, az jó fej. Azóta mindig eszembe jut, amikor más mondja. Általában meg is jegyzem: – Nem szabad keverni a szent igét, meg a mindennapi dolgokat viccelődve. Viccelődni, meg vidámnak lenni szabad a maga helyén. De nem úgy, hogy ezt a kettőt keverjük! Sámson belekeveri most már a haját is. Ha a hajamat összefonják a nyüst fonállal, akkor elgyengülök. Kiderült, hogy most se jött be Delilának, mert megint elszakította Sámson a köteléket. Akkor már Delila nem tágít, az egészet követeli. Sámson szívét! Hogy is olvastuk az igében: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved?” Mit mondott az Úr? „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26). Vagy Deliláé, vagy az Úré az a szív. Mind a kettő az egészet követeli. Ez a világ is, Isten is. Az elején kellett volna igazán erősnek lennie, amikor megmozdult a szíve, amikor dobbanni kezdett Delilára. Azért, mert megdobban egy férfi szíve, nem szükségszerű, hogy ennek folytatása legyen. Akkor kellett volna az Úr elé vinni, és az Urat segítségül hívni. Most már Delila birtokon belül van! Biztosra megy. A szívét kéri. „Amikor mindennap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot.” A Károli Biblia így mondja: „halálosan belefáradt a lelke". Amikor belefárad a lelked a hívő életbe, taposómalom lesz, unalom lesz. Vigyázz, ott valami más helyzet van. A szíved másutt jár! Amikor igazán az Úré a szívünk, – így mondta ezt egy asszonytestvérünk hosszú nyomorult élet után, meg az öngyilkosság határáról visszahozva: – Jézussal olyan mások a napjaim, lejövök az emeletről, és még a fáknak az illatát is érzem az eső után. Pedig már milyen régen nem éreztem. – Amikor megtelik a szíved az Úr közelségével, egyszerre a hétköznapi, egyszerű dolgokban is örömed lesz. Olyan más lesz a világ. Nagy nyomorúság, amikor elgyötört a hívő ember. Kettős a szíve, elvész az öröme. Micsoda, kicsoda a te Delilád? Személy, szenvedély, szokás? Az életed megszentelődését az Úr évek vagy évtizedek óta nem tudja előbbre vinni, mert ebből te nem akarsz engedni, vagy nem tudsz engedni. Ekkor már elmondta Sámson, hogy ha a hajamat levágják, oda lesz az erőm. Meg is tette ezt Delila az első adandó alkalommal. El is fogták a filiszteusok Sámsont, kiszúrták a szemeit, rabláncra verték, meggyalázták. Miközben mi sokszor játszunk a bűnnel, a mi Istenünk a szívét egészen odatette a golgotai keresztre. Egészen! Lehetett kigúnyolni, leköpni, visszaélni vele. Azért tette, hogy szabadulást nyerjünk. Mert azt mondta, hogy szeretlek! Nem úgy, mint Delila. Hanem úgy, hogy szabadulást adhasson nekünk. Álljunk meg ma Jézus értünk felállított keresztje előtt, és kiáltsunk Hozzá: – Uram, amit világossá teszel, és amit már sokszor megmutattál, de még nem engedtem neked, adj belőle szabadulást! Hiszen azt valljuk, hogy Megváltó, Szabadító a mi Urunk, aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Azért jött, hogy megkeresse, megtartsa az elveszettet. Jézus neve azt jelenti: Szabadító. Válaszoljunk őszintén az úrvacsoravétel előtti kérdésre: Ezért a kegyelemért készek vagyunk egész életünket az Úrnak szentelni, és már a jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére élni? Vegyük komolyan, amit az ige mondd: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek”(Róm 12,1). Ennél kevesebbel Ő nem éri be. Ámen!

Legutóbb Isten népe honfoglalását figyeltük, ahogy a megígért földet megkapták és elfoglalták. A Bírák könyve a honfoglalás után következő nagy korszakról beszél. Bemutatja, hogy ez a nép, amikor jól ment a sora, akkor jó dolgában faképnél hagyta Istenét, a környező népek isteneit kezdte imádni. A világhoz fordult, és istentelenül élt a mindennapjaiban, mert modernebb volt az élet így. Elfelejtette a Tízparancsolatot. Ugyan még a száján ott volt, de az életében már alig lehetett nyomon követni. Isten ilyenkor megengedte, hogy a környező népek gúnyt űzzenek belőlük, kifosszák őket. Amikor már elszegényedett a nép, akkor kiáltott. Nem az egész nép, de ébredezni kezdtek, és kiáltottak Istenhez. Akkor Isten szabadítót támasztott nekik. Egy-egy szabadsághőst. Ilyen volt Gedeon is, akiről most szó van a történetben. Isten a szabadító vezetésével újra helyére tette a népet, újra tekintélyt adott a környező népek szemében is, és újra az áldása alá vonta őket. Ők is megcsöndesedtek, odafigyeltek Istenükre. Az új vezetés alatt komolyan vették az isteni életrendet, és szépen kialakult az útjuk. Csak amikor megint jól ment a dolguk, kezdődött elölről az egész. Most az a történet van előttünk, hogy hét éve nyomorgatják már a midianiták őket, hatalmaskodnak fölöttük. Ez a midianita törzs a nem kis létszámú és a legvérmesebb beduin törzsek egyike volt, amely összefogott másokkal is. Azt olvassuk az igében: amikor vetett a nép, a midianiták más keleti törzsekkel rájuk törtek. Ott táboroztak, és tönkretették a föld termését. Nem hagytak élelmet, sőt egyetlen juhot, marhát vagy szamarat sem, mert jószágaikkal és sátraikkal együtt vonultak fel, úgy jöttek, mint a sáskák, tömegesen, maguknak és tevéiknek száma se volt, és behatoltak az országba, hogy tönkretegyék. Most a baj kellős közepében találjuk a népet. Rabolnak a nyakukra jött törzsek, és képtelenek védekezni. Az a nép, amelyik nem egy-két törzs, hanem a teljes kánaáni világ felett győzedelmeskedett, most néhány rabló törzs garázdálkodásának van kiszolgáltatva. Nem is értik, hogy lehet ilyen gúnyt űzni belőlük... Mégis ez történik, mert kiléptek az áldás alól, és áldatlan időket élnek. Gedeon, a fiatalember, akit Isten szabadítóul választott, éppen egy présházban csépel. Micsoda? Présházban csépelni?! Amikor a hegytetőn csépeltek, ahol a szél fújása kivitte a pelyvát, meg minden szemetet is, és így ott maradt a kicsépelt mag. A présházban egészen mást csináltak, szőlőt préseltek. Ő pedig most ott a sötétben, meg a porban fulladozik. Milyen fejre állított világ ez? Présházban, pincében csépelni? Igen, de csak így tudja a félig érett gabonát menteni. Menteni a menthetőt a rablótörzsek elől. A veszett fejsze nyelét legalább megragadni valahogy. Így él az a nép, amelyet Isten hatalmas kézzel kihozott Egyiptomból, a rabszolgaságból. Miután elhagyták Istenüket, rabszolgává tették magukat újra. Itt valami nagyon megváltozott. Csak az élet és az áldás hiányzik. Rejtekhelyeket készítenek, ahova bújnak, mentik a menthetőt. Ma pedig modern rejtekhelyeket készítünk. Egy fiatal pár igen nyomorúságos lakáskörülmények között kezdte a házasságot. Évek múlva eskető lelkipásztoruk megkérdezte a fiatalembert, amikor találkoztak: – Hogy vannak? – Azt felelte a fiatalember: – Egy egészen elfogadható kéglit építettünk. Jöjjön, lelkész úr, nézze már meg egyszer! Azt kérdezte a lelkipásztor: – És hogy élnek egymással? – Hát most már az új kégliben marjuk egymást. – Íme, a rejtekhely megvan, csak az élet és az áldás hiányzik. Hallottuk a televízió református adásában egyik gyülekezetünkben élő fiatal házaspár bizonyságtételét. Elmondta a két fiatal az útjukat röviden. 16 éves volt a leány, amikor férjhez ment a párjához, született egy gyermek, aztán annak rendje-módja szerint elváltak. Mintegy másfél év múlva rádöbbentek mindketten, hogy mégiscsak együtt lenne igazán jó az út. Született egy másik gyermek, újra összeházasodtak. Azután olyan jó volt hallani, amikor a férfi azt mondta, hogy amióta én is megismertem Jézust – mert a feleség hamarabb –, sokkal kevesebb a nézeteltérés közöttünk. Ez egy hangsúlyos mondat, miközben várják a harmadik gyermeküket, szeretettel, belekarolva egymásba. Értjük ezt, hogy mit jelent? Azt mondanánk, hogy olyan szép lírai történet. De ugye hogy kellene sok ilyen lírai történet? Hogy el tudják mondani az utat, és azt tudják mondani, hogy most áldás alatt élünk. Nem az hangzott, hogy most már semmi zördülés nincs közöttünk, mert ha ezt mondták volna, akkor lehet, hogy beleszólok. Ahogy azon a 30 éves házassági évfordulón tette a lelkész, ahol felállt a feleség, hogy 30 év alatt egy hangos szó nem volt közöttünk. A lelkipásztor is felállt, és azt mondta, hogy most imádkozzunk, testvéreim, ezért a képmutató házaspárért. Igen, de ez a fiatal pár nem így szólt, hanem úgy, ahogyan ez valóság ma is. Áldatlan idők, az Úrnak való engedelmesség nélkül. Áldás alatti élet, az Úrhoz térve és neki engedelmeskedve. Ami még megdöbbent ebben a történetben, hogy amikor prófétát küld az Úr a kiáltásukra és azt mondja, hogy elhagytátok az Urat, akkor nem az a válasz, hogy jaj, bocsánat. Nem. Amikor Gedeonhoz megérkezik az Úr követe oda, a pincébe – és azt mondja: Üdvözlégy, erős vitéz! –, akkor azt hiszi Gedeon, hogy gúnyolódnak vele. Itt vagyok a pincébe bújva, próbálok valamit összekotorni a termésből, mielőtt letarolnak mindent, és akkor azt mondja, hogy erős vitéz. Amikor én vagyok Manasséban a legkisebb nemzetséghez tartozó, és a családomban is a legkisebb… De mit felel, még neki áll följebb! Ha velünk az Úr, miért van ez a baj rajtunk? Atyáink azt mesélték, hogy az Úr hatalmas kézzel kihozta Egyiptomból őket, átvitte a Vörös-tengeren, tudjuk ezt. Az Úr velünk? Akkor most mi van? Csakhogy ők hagyták el az Urat. Értjük, hogy amikor áldatlan időket él egy nép, nem áll össze a kép. Nincs szabadulás, csodálkozunk, hogy lehet? Érteni is nehezen érti az ember, hogy világos nappal meg lehet tenni velünk mindezt? De az embernek az orcátlansága végtelen. Az Úr szól, és nekem áll följebb, hogy Uram, hát miért? Ahogy mondta az az asszonytestvér, aki jött jelenteni a temetést, és aztán belebonyolódtunk a beszélgetésbe. Kiöntötte a szívét, hogy mennyi baj, minden összejött, és háromféle nyugtatót is szed, ami nélkül nem tud aludni. Csak annyit mondtam neki, hogy asszonyom, mondok egy javaslatot: – Öt alkalommal jöjjön el vasárnap délelőtt ide a templomba, vegyen részt az istentiszteleten, tegye ki magát azoknak a hatásoknak, amik itt történnek. Ha az öt alkalom után egyet elhagyhat a nyugtatói közül, annak az árából csak a felét tegye a perselybe, és akkor még mindig jobban járt – mondtam én ilyen üzletiesre fordítva a kérdést neki. Azt válaszolta, hogy ahhoz valakinek másképp kell viselkedni, hogy én betegyem a lábam a templomba. Először azt hittem, hogy talán már most megbántódott, hogy ilyen ötleteim vannak, de nem! Jeleztem: Istenre gondol? Ő meg bólogatott. Nem kérdezte, hogy Isten hogyan szeretné felépíteni a családi életét, meg hogy kellene ott rendezni a dolgokat, esze ágában sem volt! De amikor összejönnek a bajok, akkor ki a hibás? Isten! Értjük? Ott van ez a nép, orcátlanul faképnél hagyja az Urat, aki kiválasztotta őket, tenyerén hordozta, rendkívüli életformát adott nekik. Még azt is megmondta népének: – Ha kimentek a táboron kívül, hogy elvégezzétek dolgotokat, ami elmegy tőletek, azt egy kisásóval kaparjátok el. – 3000 évvel ezelőtt még ezt is megmondta nekik!? Párizsban még az 1700-as években a szennyvizet csak úgy kiöntötték az utcára, ami járványhoz vezetett. Isten ilyen kivételezett helyzetbe hozott egy népet, s az a nép elkezdi a fűt-fát imádni, mindenféle pogány orgiába megy. Utána még azt kérdezi, hát hol az Úr? Hogyhogy velünk ezt meg lehet tenni? Micsoda lelki mélység! De az Úr komolyan gondolta a szabadítást. Ő komolyan gondolta azt is, hogy abban Gedeont választja eszközül. Neki megvan a koreográfiája, nem nekünk kell ötleteket adni neki. Nekünk kiáltani kell, és amikor kiáltott a nép, ahogy ébredeztek, az Úr megkezdi a szabadítás kivitelezését. Elsőként a nagy bálványfát le kell dönteni. Elvágni a visszavonulás útját. Nem indulhat úgy Gedeon, ha nem jön össze, akkor visszahúzódunk. Vágd ki a nagy fát, amelyet a bálványisten tiszteletére úgy őriznek a városban, hogy ahhoz hozzá sem szabad nyúlni. Gedeon nekikezd. Tíz barátját hívja, és éjszaka végzik el a munkát. Fél a néptől. Másnap reggel meglátják a városban, hogy kivágták a nagy fát. Megtudják, hogy Gedeon vezetésével történt, jönnek az apjához: – Add ki a fiadat! – Meglincselték volna, az biztos, ha kiadja az apja. De ha az Úr elkezdi a szabadító munkát, akkor mindig van egy ötlete. Higgyük el, hogy amikor sehol nincs út, még egyet talál az Úr, aki az eget és a földet teremtette. Az apának ad egy gondolatot. Érdekes, egy ilyen gondolat eldönti a folytatást? Igen! Azt a gondolatot adta: – Mit pereltek ti itt? Hát nem isten a Baál? Büntesse meg ő azt, aki kivágta a fáját. Ha pedig nem, akkor szégyelljétek magatokat. Ti harcoltok az istenetek helyett? – Ezek azt mondják: – Tényleg. Majd elpusztítja őt Baál isten. Ezután felgyorsulnak az események. Jönnek újra a midianiták. Nekik ez a zsákmány, ők addig jönnek, amíg valaki meg nem állítja őket. Nem tudnak leállni. Azt mondják a büntetés-végrehajtók, hogy ha a tolvajnak bejön a dolog, egy ideig jóllakik, de utána megy tovább, mert nem tudja kihagyni, hogy még nagyobbat szerezhet. És előbb-utóbb lebukik. Addig a rablók el nem mennek, amíg meg nem állítják őket. Jönnek is a midianiták, az egész környéket összetoborozták. Nagyobb volt a létszámuk, mint Gedeon csapatáé. Mind jöttek, mert ott enni lehetett, meg letarolni mindent. Jön az Úr parancsa: – Kürtöld össze Manassé népét, nemzetségét, katonáit, jöjjenek egybe! Összegyűjti Gedeon, megfújja a kürtöt, de azért azt mondja: – Uram, tényleg az én kezem által akarod ezt a szabadítást végbevinni? Adj nekem jelt, mert félek! – Akkor az Úr ad neki jelet. Ebben ne nagyon követgessük Gedeont, mert ezek a jelkéregetések nem a klasszikus útjai az Isten népének. Bízzon az Úrban, ha ő mondott valamit, és megértette az Úr szavát. De az Úr megengedi neki. Azt mondja Gedeon: – Egy fürt gyapjút kiteszek, reggelre legyen a föld teljesen száraz, a fürt gyapjú pedig nedves. – Másnap reggel Gedeon kicsavarja a gyapjúból a vizet, körülötte teljesen száraz minden. – Uram, még egy jelet kérek. Holnap reggelre legyen száraz a gyapjú, és körülötte harmatos az egész föld. Még ezt is megengedi neki az Úr. Nagyon nagy a tét, és abban az időben nagyon messze voltak az Úrtól. Nem élték át a csodáit úgy, mint amikor vele együtt lüktetett az életük. Megengedi. Másnap reggel száraz a gyapjú, körülötte harmatos a terület. Bizonyosságot kap, elindul. 32 ezer embert trombitált össze. Az Úr ezt mondta Gedeonnak: – Sok ez a nép, mondd meg, aki fél és retteg, menjen haza. Mert a végén még ez a nagy nép győz, és veregetni fogja a vállát, eszébe sem jut, hogy az Úr adta a szabadítást nekik. Marad minden a régiben, sőt még nagyobb gőg lesz bennük. 22 ezer ember hazamegy. Ott marad 10 ezer. Az Úr megszólal, és ezt mondja Gedeonnak: – Még ez a nép is sok, vezesd le őket a vízhez, hogy igyanak. Aki odahasal, és úgy térdel, mint a kutyák, vagy úgy szürcsöl, azt küldd haza. Aki lehajol és merít, és úgy iszik, az maradhat. Háromszáz ember maradt. Ott van Gedeon 300 emberével, az ellenséges túlerő pedig körbeveszi őket. Akkor Isten még egy lehetőséget ad Gedeonnak, és azt mondja: – Gedeon, ha teljes bizonyosságot akarsz meríteni, hogy fél tőletek ez a nép, menj le a szolgáddal az éjszaka leple alatt az előörsig és majd ott meghallasz valamit. – A szolgájával, Púrával lemegy Gedeon. Az egyik sátorból hangzik a beszéd: – Álmot álmodtam – mondja az egyik harcos a másiknak –, és egy nagy árpakenyér legördült a hegyoldalról, földöntötte a midianiták sátrát. – Ez senki más – mondja a másik –, mint Gedeon, aki jön ellenünk hatalmas sereggel. – És ez elterjedt ott a táborban. Gedeon visszamegy, és a 300 embert három, egyenként 100 fős csoportra osztja. Mindenkinél egy agyagkorsó, egy fáklya és egy kürt. Azt mondja, három irányból támadunk. Ha én jelet adok, belefújok a kürtbe, mindnyájan fújjátok a kürtöt, kiáltsátok, az Úrért és Gedeonért, és törjétek össze a korsókat. Megtörténik, és az összezavarodott ellenség menekül. A soraikban korábban már elterjedt a félelmes hír, mert Isten mindenről gondoskodik. Ez a szabadítás nem Gedeon műve, ez Isten nagy szabadítása. Ez nem régi mese, legenda, hiszen velünk is megtörtént Isten szabadítása, amint már említettem az óvoda elindulása kapcsán. Tegnap azt mondtam szolgatársamnak: – Tudod, amióta az óvoda megvan, azóta az én hitem határait kijjebb tágította az Úr. Megtelik a szám és a szívem nevetéssel, ha rágondolok: Uram, mit tettél? Nem mi csináltuk, nem ember, az Isten. Ő szabadítást ad. Be is fejezem. Gedeon története csak egy kis előkép, csak egy kis részlete annak a vonulatnak, az üdvtörténetinek, amelyet Isten a Golgotán Jézus halálában és feltámasztásában beteljesített. Volt ott 300 harcos? A tizenkét tanítványt hol találjuk? Pétert a tagadásban, Júdást az árulásban, tizet pedig a szélrózsa minden irányában. Még Isten is elhagyta, amikor felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? De csak egy szempillantásra hagyta el, amíg a bűn ítélete végbement. Óriási szabadítás, ember nem tett ahhoz hozzá semmit. És ennek a szabadításnak ereje van a XXI. században is. Itt vagytok, testvéreim. És itt lehetek én is, hirdethetjük Jézust, hirdethetjük azt, hogy áldatlan életet az Ő kereszthalála által áldás alatti életre tud fordítani. Dicsőség legyen neki érte. Ámen!

(Elhangzott március 15-i nemzeti ünnepünkön.) Az olvasott ige kétezer évvel a mi honfoglalásunk előtt hangzott el. Kétezer évvel azelőtt, hogy a hét vezér Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe érkezett. Milyen jó, hogy Isten a pogány magyarok útját is igazgatta már. Mert őróla ezt olvassuk Az apostolok cselekedetei 17. fejezetében: „Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait” (26. vers). Sőt milyen kegyelemmel gondoskodott arról, hogy István király idejében felvegye népünk a keresztyénséget. Milyen őrző, gondoskodó kegyelme Istennek, amit hallottunk a Himnusz elévülhetetlen soraiban. Ahogyan a történelmünk szinte lejátszódott előttünk, annyi vész között: tatár, török, Habsburg. Kölcsey még nem tudhatott az orosz veszedelemről, de mi tudjuk, mennyi veszedelemben, világháborúk ütközőhelyén mindmáig megtartotta, megőrizte nemzetünket. És mi itt, Budapest egy központi templomában a Megváltó Jézus Krisztus népe lehetünk. Ha egy kicsit elcsöndesedünk, mérhetetlen hálára indulhat a szívünk, ha ezt az ívet befogjuk, hogy ami ott, akkor történt, az itt, most, a mi életünkben beváltott ajándék, a miénk lehet. Kik vagyunk mi, hogy az eltévedt embervilágban a Világ Világossága vezethet?! Hitet kapunk, bűnbocsánatot, áldott földi életet és örök életet. A bibliai honfoglalás igéi nem csak egy láncszem az üdvösségtörténetben, hanem mai életünkre is igei üzenet. Gazdag üzenet, hiszen Isten hívő népe folyamatos honfoglalásban él ezen a világon. Az élő hitű keresztyének egyfelől örök hazát nyertek Jézus Krisztusban, övék a Menny. Másfelől honfoglaló nép, akik küldetést kaptak, hogy területeket foglaljanak el Isten országa számára itt a földön. Ez történik velünk ezekben az években itt, a Fasorban is. Isten uralma terjed ki családokra, életterületekre Budapest egy-egy pontján, sőt sok-sok pontján, hiszen sokfelől jövünk ide. Akik követtük gyülekezetünk legújabb kori történetét, átéltük 1995-től azt az újkori honfoglalást, amelyet Isten irgalma vezet közöttünk. Az első években még azért is küzdenünk kellett, hogy iskolánkban, a Julianna iskolában csendesnapokat tarthassunk. Akkor még az iskola vezetése azt mond ta: – Nincsenek olyan szabadnapjaink, amiket erre fordítsunk. – Honfoglalás, hogy lépésről lépésre előbbre jutottunk. Küzdeni kellett, hogy családok fogadják be Jézust, és éljenek az Ő uralma alatt. Örömöm volt a múltkor, ahogyan valaki megjegyezte, amikor először jött ide közénk, olyan furcsa volt neki, hogy nyíltan Jézust hirdetjük. Nem tradicionálisan őrizzük csupán az értékeinket, és Istenről beszélünk, hanem a gyülekezet különböző életterületein a gyakorlatban érzékelhető, hogy Jézust Úrnak, Megváltónak tartjuk. Tudjuk, hogy mennyi kívánnivalót hagy maga mögött gyülekezeti életünk, meg személyes életünk is, mégis valóság ez az újkori honfoglalás. Ne dicsekedjünk, hanem Istent dicsőítsük. Ezt a honfoglalást jó lenne kiterjeszteni az ország egész területére, és sok lakójára, akkor más lenne az élet ebben a hazában. Ennek a honfoglalásnak az eredménye, hogy házasságok nem felbomlanak, hanem megújulnak. Gyermekeket nem halálba küldenek foganásuk után, hanem elfogadnak családok. Más légkör van a szívekben, otthonokban, munkahelyeken, lakóközösségekben, ahol Isten gyermekei az Urat szeretve, követve jelen vannak. Figyeljük, ami ott és akkor történt, és ami itt és most történik. Isten Józsuét választotta a honfoglalás vezetésére. Elhívta erre a feladatra. Három dolgot mondott neki: 1. Légy igen bátor és erős! 2. Őrizd meg és tartsd meg azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked, ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz. 3. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz. Lehetne azt mondanunk, hogy mindez Józsuénak szólt. De figyeljük úgy az igét, hogy minden hívő ember Isten elhívottja a honfoglalás harcában. 1. Isten azt mondja Józsuénak, csak légy igen bátor és erős. Ezzel jelzi, hogy messze erő feletti feladata van, amelyet ha meglát, akkor megijed. Így vagyunk mi is. Ehhez én kicsi vagyok, hogy legyek én honfoglaló? Olyan környezetben, amelyik körülvesz engem? Hogy legyek én honfoglaló, amikor még azt is szégyellem megmondani az osztályban, hogy templomba járok, és hiszek Istenben, és hiszek Jézus Krisztusban, és követni szeretném Őt? Hogy legyek én honfoglaló, amikor olyan fölényes a világ, hogy a szavam, a hitem úgy tűnik, itt a templomban erős, de amikor kimegyek, amikor a munkahelyi környezet vesz körül, lekezelik, meg se hallgatják, el sem jut embereknek a tudatáig… Hogy legyek én honfoglaló ilyen arányokat tekintve? Ki vagyok én egyedül? Vagy kis csapat, kik vagyunk mi ebben az országban? A feladat messze erő fölötti. És mégis azt mondja az Úr, légy igen bátor és erős. Ki teremtette ezt a világmindenséget? Ki mondta azt mennybemenetele előtt, hogy nekem adatott minden hatalom mennyen és földön? Régi fasori fiatalok, ifisek találkozója volt a gyülekezeti teremben. Ahogy beszámoltak elmúlt időkről, bennem még sokáig visszhangzott egyikük vallomása. Fiatal, törékeny leány volt, elváltak a szülei. Ő maga nagy belső küzdelmet élt át fiatal szívében, életében. Idehozta az édesanyja konfirmációra. Otthonra talált itt, és két gimnáziumi osztálytársát is ebbe a közösségbe hozta. Egyikük lelkipásztor lett. Ki vagyok? Isten elhívottja. Talán egy törékeny élet olyan közegben, ahol reménytelennek tűnik az eredmény. Még csak a családban is hogyan képviseljem én ezt a honfoglaló harcot? Azt mondja az Úr, légy igen bátor és erős. Eszembe jutott az is, hogy 91-ben Fóton, az ottani szolgálatunk idején, négy felekezet összefogásában megalakult az ökumenikus általános iskola. Úgy határoztunk, hogy nyolcadik osztályt nem indítunk. A továbbtanulás előtt ne zavarjuk meg a gyermekeket. Akkor az egyik evangélikus fiú, aki nyolcadikba készült, augusztus elején végigjárta a falut, és összegyűjtötte a három iskolából a nyolcadik osztályt. Azóta is ez az osztály tart össze a legbensőségesebben, találkozik évente. Ez a nyolcadik osztály úgy alakult ki, hogy egy diák elindult, mert azt mondta neki az Úr: – Légy igen bátor és erős! 2. Őrizd meg, tartsd meg a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz. Jerikó kőfalainál Isten megmutatta, hogy Övé a győzelem. – Járjátok körül hat nap egyszer, hetedik nap hétszer, és a hetedik kör után kürtöljetek és kiáltsatok! – és a bevehetetlen város kőfala leomlott. Ma a régészek csodálkozva nézik, hogy kifelé dőlt a fal. Isten azt is megmondta nekik, semmit meg ne tartsanak abból, amit zsákmányolnak. Ákán, az egyik harcos elásott a sátrában aranyrudat, ezüstöt, szép ruhákat. A következő városnál már vereséget szenvedett a seregük. Nagyon megdöbbentek, hogy mi történt, hiszen gyengébb sereggel álltunk szemben… Akkor Isten szólt, és azt mondta: – Vegyétek elő az eldugottat, tisztítsátok ki a gonoszt magatok közül. – Ákán és családja belepusztult ebbe, de a nép is nagyon megsínylette. – Őrizd meg, tartsd meg! – Nagyon tisztán mondták a mi eleink… Károli Gáspár, a reformátorok, Kölcseynek a költői hangján is hallottuk: „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” Nem élhet úgy a nép, ahogy neki tetszik. Közben pedig kéri: „Isten áldd meg a magyart!” Ő azt mondja:– Tartsd meg a parancsolatot! Ezt nem fogja fel a nép, hogy ezt a feladatot kapta: őrizd meg, járj az Ő útjain! Kinek engedelmeskedsz? A mindennapok gyakorlatában kinek a rendje érvényesül az életedben? A reformátorok megmondták, hogy Isten büntetése van rajtunk. Térjünk vissza Hozzá, és újjáépíti az életünket, szabadítást ad. Honfoglalás csak ezen az alapon mehet végbe. Az Úr rendje adja a sínpárt, amelyen futhat a vonat. Ezen kívül nem megy. Csodálkozunk országunk állapotán? Amikor a legújabb statisztika szerint 1000 házasságra 641 válás jut? Az utolsó 50 évben 6 millió abortusz történt? Amikor ezt mondja az ige: – Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz reá, mert ez a te életed. Felnőtt konfirmáló fiatal mondta kedves beszélgetésben nekem: – Ugye azért ma már a Tízparancsolat igéi sem úgy érvényesek, mint egykor? Visszakérdeztem, a hetedik parancsolatra gondol: ne paráználkodjál? – Igen – válaszolta. – Mondtam: – Ugyanúgy érvényesek, mint akkor, csak a mai ember nem veszi olyan komolyan. 3. „Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.” Itt a garancia: veled van az Úr, a te Istened mindenütt. És a Jordán kettévált, úgy keltek át. Azt olvastam, hogy ez az esemény háromszor megismétlődött még a történelemben. 1267-ben és kétszer jóval később, hogy a Jordán, azon a ponton, ahol ők átkeltek, a partja mentén beomlott. Magas vízállásnál bedőlt a partoldal. 1267-ben tíz órán át állt a víz. Nem kell nekünk megmagyarázni ezeket a csodákat. Istennek a hatalma megállít bármikor egy emberi szívet, vagy bármikor a víz folyását is, ha Ő úgy akarja. De milyen nagy kegyelem, hogy ha úgy időzíti, hogy meg is tudjuk magyarázni sokszor. Hogy ott mi történt? Nem tudjuk, az ige ennyit ad elénk. De átkeltek száraz lábbal. Micsoda lendületet adott nekik. Isten honfoglalási csodákat tesz a hétköznapokban is. Sokat emlegetem óvodánkat. Próbálnánk ma polgármesterünktől óvodát kérni! Próbáltuk azelőtt, és nem kaptunk. És pont akkor és úgy, amikor a Jordánnál omlani kellett a falnak, amikor egy milliárdos lépett vissza az épületszint megvételétől az ott lakók peres ügyei miatt. Számunkra érthetetlen csoda, hogy ott lehetnek a gyermekek, és honfoglalást végezhetünk. Mert jönnek szülők, hogy meg sem kereszteltek minket, mi sem kereszteltettük a gyereket, de nem vagyunk ellene, csak hadd hozzuk őket. Milyen gondosan vezette Isten a honfoglalás útját. Azt mondja egy helyen az ige: – Nem űzöm ki ezeket a népeket mind előled, mert elszaporodnak a vadak. Nem tudod kezelni a rád váró feladatokat, még nem adom a kezedbe. Sokszor nem érted, hogy még miért nem történik, amire te már olyan régen vársz? Amit úgy látsz, hogy Isten országa dolgaiban is előbbre lépés lenne. A történetünkkel kapcsolatban álljunk meg egy nagyon fontos ponton. Sokan megkérdezik, nem csak ellenségesen: Ugyanaz az Isten van az Ószövetségben, mint az Újszövetségben? Aki azt mondja, hogy öld meg, irtsd ki azokat a népeket? A Jézus Krisztus Atyja ez az Isten? Mi történt ott? Hogy lehet ezt a Bibliát egybekötni, együtt olvasni? Nagyon figyeljünk, mert rólunk van szó. Isten az elpusztult, kárhozatba zuhant emberiségen egyetlen módon könyörülhetett. Úgy, hogy egyszülött Fiát, Jézust beküldi Megváltónak ebbe a világba. Semmi más megoldás nem segített. Mennyi mindent megpróbált az emberiség addig is, azóta is. Hányféle messiás megjelenik?! Nincs senki másban üdvösség, nem adatott más. Isten elindít egy folyamatot, amit végig kell vezetnie, míg Jézus megérkezik. Olyan világban, amelyik mélyebbnél mélyebbre zuhant. Olyan környezetben, ahol az első gyermeket halálba vetik a pogány isten oltárán, hogy ne legyen átok alatt az egész család. Ilyen környezetben, a kánaáni népek szorításában, Isten azt mondja, hogy amputálni kell. Az okkultizmus mocsarában élő kánaáni népeket ki kellett irtaniuk. – Amputálni? – mondta nekem valaki. – Köszönöm ezt az Istent. Isten végigviszi az utat, egészen Jézusig. Amióta Jézus keresztjén elhangzott: „Elvégeztetett!” – azóta nem mondott ilyet Isten, hogy pusztítsd ki azt a népet. Azóta sokszorosan aláhúzva világít: – Ne ölj! Sőt! Szeressétek ellenségeiteket! mondja Jézus a Hegyi Beszédben tanítványainak. Nemzeti ünnepünkre is gondolva még egy kérdésnél álljunk meg. Mit mondjunk szabadságharcosainkról? Hogy is van ez ezen a világon? Sokan Istenre hivatkozva mondják, nem veszünk kezünkbe fegyvert. Legyen, ami lesz. Hogy megértsük, azt a példát hozom, amikor Jézushoz odamentek, és azt kérdezték tőle: – Uram, Mózesnél olvassuk, hogy Isten a törvényében megengedte nekünk, hogy elválólevelet adjon a férfi az asszonynak, mit mondasz te? Akkor Jézus azt mondja: – Igen, Mózes megengedte, a ti szívetek keménysége miatt. De nem így volt ez kezdetben. Férfivá és nővé teremtette Isten az embert, ezért elhagyja a férfi az ő atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, lesznek ketten egy testté. Így volt ez kezdetben. De a ti szívetek keménysége miatt szükségmegoldást kellett beiktatni, mert megölitek egymást! Olyan világban élünk – amíg be nem teljesedik majd Isten országa Jézus viszszajövetelével –, ahol Istennek szükségmegoldásokat kell alkalmaznia a bűnbe bukott emberiség kezelésére. Ebben benne van az is, hogy szükség esetén fegyvert kell fognia annak, aki védi a családját, aki védi a nemzetét. Azt nem lehet igazolni, hogy zsákmányt szerzek, és fegyvert fogok és „Gott mit uns!” („Velünk az Isten!”) Nincs Isten velünk. Nem volt akkor sem, még ha Isten megengedte is. De az, hogy a hazáját védje valaki, kötelessége. A magyar szabadságharc honvédő, nemzetvédő harc volt, olyan életküzdelem, amelyben Isten kegyelme, áldása ott volt a mi nemzetünk mellett. Még akkor is, ha elbukott a szabadságharc. Csendesedjünk el! Honfoglalás. Olyan hazában, ahol hont kell foglalni újra. Azt mondjuk, hogy reménytelen. Ne mondd, Testvérem! Hanem Isten elhívásának engedve állj be abba a harcba, amit Ő rád bízott. Azt mondja neked is, hogy légy igen bátor és erős. Azt mondja: az én rendemben, az én használati utasításom rendjében járj. Akkor veled lesz az Úr mindenben, amiben jársz. És áldást hoz kicsiben, nagyban, ha valaki az Ő harcait harcolja. Legyen áldott az Ő neve érte. Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunkat követve elérkeztünk a pusztai vándorlás eseményéhez. Túl vagyunk az Egyiptomból való szabadulás nagy élményén. Isten hatalmas kézzel viszi a népet a megígért haza, az ígéret földje felé. Ami itt a pusztai vándorlás során elénk tárul, azt nem lehet megrendülés nélkül szemlélnünk. Három szempontot figyeljünk, amikor nagy vonalakban végigmegyünk a pusztai vándorlás eseményein. 1. Megrendítő, ahogy föltárul előttünk a nép, az ember hitványsága. 2. Megrendítő Isten hűsége, hosszútűrése, amellyel nem adja föl, amíg célba nem segíti a nyomorult és hitvány népet. 3. Megrendítő, hogy mit tud Isten kihozni abból az emberből, akit elhív magának ebből a népből, és aki átadja magát ennek az elhívásnak. Tehát úgy kövessük az eseményeket, hogy figyeljük a népet, figyeljük az Urat, és figyeljük az Úr elhívottját, Mózest. Az első kép, amely elénk tárul a nagy szabadulás után, a nép öröméneke, Isten dicsőítése a Vörös-tenger túlpartján. Végre ilyet is tud a nép! Soha nem olvastunk erről eddig. Csak jajkiáltás volt, csak nyögés volt, átkozódás, vagy könyörgés a rabszolgasors nyomorúságában. Olyan, hogy hálaéneket énekeljenek, itt jön elénk először. Nagyon jó, hogy elénk jön. Mert hatalmas volt az a szabadítás, amit átéltek. Jó lenne, ha innen kezdve ez a hálaének, ennek a hangzása lenne a háttere (vagy előtere) az ő egész további életüknek és útjuknak. Úgy, ahogy egyik lelki énekünkben mondjuk: „Bárcsak így telne el életünk, mindennap várva az Úrra. Kegyelmét hirdetné énekünk, újra meg újra, meg újra.” Ez lenne a jó alapmagatartás, amikor jönnek a hétköznapok. De az örömének után, ahogy jöttek a hétköznapok, három nap telik el csupán, és máris Mózes ellen támadnak. Nem is a most olvasott részben, hanem már előbb, mert nem volt vizük. „Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen. Ezt mondták, mit igyunk?” (2Móz 15,24) Ki hozta ki őket? Mózes? Az Úr szabadította ki a népet. Ki ígérte meg, hogy beviszi őket arra a földre, amelyet atyáiknak adott? Az Úr. Nem Mózes. Jön az első baj. Három nap után elfelejtik, hogy mit cselekedett velük a lehe tetlenben az ő Uruk. Isznak, mert kapnak vizet. Mindig kapnak vizet, mert az Úr nem felejti el a népét, minden ígéretét megtartja. Ha ő azt mondja, hogy én gondoskodom rólad, ezzel nem azt ígéri, hogy mindig tejben-vajban fürösztelek, de azt ígéri, hogy a következő lépést mindig megadom neked. Isznak. Nincs dicsőítő ének. Semmi. Megtörlik a szájukat, mennek tovább. Jön a következő helyzet, amiről most olvastunk. Ott vannak a Szin pusztájában, haladnak a Sínai-hegy felé, ahol az Úr szövetséget kíván kötni a néppel. Kitör a nép újra. Most már éhesek. „Zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában”: – Éhhalálért hoztál ide bennünket? Egyiptomban mindenünk megvolt. – Nem merik mondani, hogy a húsos fazekak mellett ültünk, mert még nagyon közel van az az idő. Később aztán húsos fazekakat is emlegetnek. Itt még csak azt mondják, hogy halat ettünk, meg felsorolnak itt egy csomó hagymát, mert inkább csak azt ették ők, minthogy halat. Éhhalálra hoztál ki? Akkor Mózes megszólal: – „Mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok”? Nem ellenünk zúgolódtok, vegyétek észre, hanem az Úr ellen. Ekkor jön az újabb csodasorozat. Nem azért, mert zúgolódnak. Mert akkor azt mondhatnánk, hogy zúgolódni kell az Úr ellen, és akkor bőven lesz hús, bőven lesz eledel. Mert az Úr mindjárt „vigyázzba vágja magát”, és rendezi a sorokat. Szó sincs róla. Az Úr gondoskodott róluk az ő rendje szerint, ahogy vezette őket a pusztán át. Rólad is ő gondoskodott mind a mai napig. Megszólalt egy életerős férfiember: – Addig nekem nincs szükségem az imára, amíg ezek az erős karjaim megvannak. Amikor a kórházban feküdt beteg karokkal, nehéz volt megállni, hogy ne emlékeztessük korábbi könnyelmű beszédére. Inkább imádkoztunk: – Uram, könyörülj rajta, építsd föl! Kik vagyunk mi, semmi emberek? Kik vagyunk mi? Mi tartjuk meg a családunkat? Tartjuk el, tartjuk fenn? A nagyok és gazdagok hányszor élik át, amikor kiderül, hogy semmi a gazdagságunk, az erőnk?! Kiderül, ki az, aki eddig is tartott bennünket! Térjünk vissza a pusztába. Jönnek a fürjek. Szépen leírják a magyarázók, sokszor megtörténik ott a tengermelléken, hogy a vándormadarak, köztük a fürjek is csapatostól kimerülten, kifáradtan a földre hullanak. Akkor és ott húst ehetett a nép. Elkezdődik a mannacsoda is, amiből az Úr mindig egy napra valót ad, de minden nap adja. Majd látjuk, hogy negyven éven át. Amikor először esznek annak a földnek a terméséből, ahova beviszi őket, elmarad a manna. Az Úr pontosan tudja, mire van szükségük. Olvassuk is Mózes 5. könyvében, hogy megéheztetett, megsanyargatott téged, hogy megpróbálja, bízol-e Őbenne. Tőle várod-e a segítséget, és hiszed-e, hogy megadja. – Mondd meg – mondja Mózes a népnek, amikor már az ígéret földje határánál járnak –, 40 év alatt lekopott a cipőd? Leszakadt a ruha rólad? Nem megtanított az Úr a mannával arra is, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Isten szájából származik? Egyet nem szabadna elfelejtenie ennek a népnek. Itt nem üzletfelek állnak kapcsolatban egymással, hogy ha nem tetszik az áru, vagy nem tetszik a hozzáállás, akkor lázadunk. A szabadító Isten hozta ki őket abból a pusztulásból, amiben tönkrement volna az életük. Ez a vándorlás nem kéjutazás, amin ők bejelentik, hogy az ötcsillagos szállodában nincs meg ez vagy az. Itt üdvtörténetről van szó, el ne felejtsük! Mi másért tanulmányoznánk mi Izráel történetét itt és ma? Ha csak történelemről lenne szó, a magyar történelmet kellene mondanunk. Azért tanulmányozzuk Izráel történetét, mert Jézus Krisztusban Isten nekünk is olyan Szabadítót küldött, aki a mélységből, a felmorzsolódásból, a tönkremenetelből ki tud szabadítani bennünket is, népünket is. Sajnos így néz ki a pusztai vándorlás. Ez nem egy kis epizód, hanem egy része annak az üdvtörténetnek, amelyben Isten az egész emberiségért harcol, hogy megérkezhessen a Szabadító. Az ember, a hitvány ember pedig szüntelen lázad Isten ellen. A Heidelbergi Káté elején olvassuk a kérdést: „Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette? – Nem! Sőt inkább Isten az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette avégre, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse és vele örökké tartó boldogságban élvén őt dicsérje és magasztalja.” (6. kérdés-felelet) De az ember, amikor elbukott, olyan mélységbe hullott, amiből ízelítőt veszünk mi is a XXI. században Magyarországon, Európában, ezen a világon. Sokszor bizony az eszünk is megáll, hogy ennyi gonoszat tesz ember embertársával, vagy embercsoportok embercsoportokkal. Ez az emberi fantáziát magasan felülmúlja. Isten irgalommal hajolt ehhez a hitvány emberiséghez. Valamelyik barátom könnyedén mondta: – Ha én lennék az Isten, úgy felrúgnám ezt a hangyabolyt, amely az embervilág, hogy csak úgy repülne. – De jó, hogy az Isten nem ember! Hosszútűrő és irgalmas. Egészen odáig megy, hogy Önmagát adja halálba Jézus Krisztusban. Emberi ész föl nem foghatja ennek a magasságát és mélységét. Mi jár nekünk? – így beszélünk Istennel. Pedig: Mit készít nekünk? – ezt kellene nagy hálával és nagy alázattal észrevenni. Jön a következő fejezet: – Mózes, adj nekünk vizet! Azért hoztál ide, hogy itt pusztuljunk? – Állandó refrénként jön, tízszer is, nem is tudom, hányszor, amikor rátámadnak Mózesre. Mózes Isten elé áll, és azt mondja: – Kis híja, hogy meg nem köveznek engem, Uram. Azt az embert, aki fölteszi az életét arra, hogy Isten eszközeként elvállaljon mindent. Amit Egyiptomban végigélt a fáraóhoz menetelekben, rendkívüli „terhelés” volt. Valóban Isten csodája és a megerősítő kegyelem ajándéka, hogy kibírta az idegrendszere ezt az óriási terhelést. Azt az embert akarják megkövezni, mert szomjaznak, aki ott állt a Vörös-tengernél, amikor egy egész nép várta, hogy végünk, és Isten rendkívüli módon felhasználta őt a szabadításban. Az Úr azt mondja: – Üss a kősziklára! – Vízforrás fakadt. Mindig egy lépéssel előbb lázadnak, és egymást is lázítják. Három hónap alatt elérkeznek a Sínai-hegyhez. Tudhatná Isten, hogy ezzel a néppel ne kössön szövetséget, abból az Ő számára semmi jó nem származik. Isten mégis szövetséget köt velük. Mózes, a közbenjáró, csodálatos előképe Jézusnak. Összekötő az Úr és a nép között. A történetben előttünk áll, hányszor megy a hegyre, az Úrhoz, és le a néphez, amíg a szövetségkötés létrejön. Megkapják a tíz igét. Nem tíz parancsolatot, hanem tíz áldott igét, amelyek nem korlátozzák a szabadságukat, hanem abban segítenek, hogy szabadságban élhessenek. Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok. Az a szabadság, hogy ne kelljen megtennem, amit nem akarok. Nem az a szabadság, hogy megölhetem a másikat, hanem hogy ne kelljen gyilkos indulattal lennem. Az a szabadság, hogy járhatok egy olyan utat, amelyik áldás útja nekem és a körülöttem élőknek, kis körben és nagy körben egyaránt. Az Úr olyan rendet ad nekik, amelyben élni lehet. Minden történelmi kor embere csak álmodott erről a rendről. Magyarázták nekünk, amikor gyermekfejjel úttörők voltunk, hogy ugyanaz itt is a parancs, mint a Bibliában, csak az Istent kell kihagyni. Ha kihagyjuk Istent, nézzük meg, hol vagyunk. Bármilyen rendszerben, ha Isten kimarad, akkor magyarázhatjuk, hogy tiszteld atyádat, anyádat, ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, mondhatjuk mi, ne kívánd a te felebarátodét! Más rendet ír a szívünk, más rendet ír a nép. Az Istentől kapott rend felborul. Mindent szabad nekem, szabad ember vagyok. Rádöbbenünk, hogy ez a szabadság mérhetetlen rabság. Csak elrontani lehet így az életet. Amikor az Úr megadja az igéket, jön a szövetségkötés. Megy Mózes újra a hegyre, a kőtáblákért. Ez a közbenjárás Isten gyermekei feladata. Akiket elhív az Úr, kicsiben ugyanezt cselekszik, közbenjárnak. Megyünk az Úrhoz, imádsággal visszük a mieinket. Azután megyünk hozzájuk, próbáljuk mondani, de gyakran visszautasítást kapunk. Próbáljuk szeretni őket, úgy, ahogy tudjuk. 40 nap, és a nép nem győzi kivárni Mózes visszajövetelét. Pedig megkapják a szövetség igéjét: Ne legyen neked más Istened rajtam kívül! A várakozásba belefáradva Áronhoz mennek, hogy látható istent készítsen nekik. Áron kötélnek áll. Egy szava sincs Áronnak, legalább annyi, hogy álljatok meg! Aranyborjút akartok? Szedjétek le a fülönfüggőket, arany ékszereket, rakjuk össze, készítsük el. – Megy az orgia, mi kell a népnek? Ez a te Istened, aki kihozott Egyiptomból. Végre szabad élet folyik újra. Nincs itt a szigorú vezér, talán el is tűnt a hegyen, vagy itt hagyott bennünket. – Őrült a nép! Értjük már, miért nem mondott le Isten Mózesről? Mózes mondogatta, hogy küldd Áront, vagy küldj valakit, aki beszélni tud, akkor azt mondta Isten: – Én téged választottalak, Mózes. Te vagy az én emberem. Majd te megmondod Áronnak, mit mondjon. Nem Áront választottam. Isten szól: – Mózes, indulj, megromlott a néped! – Megy lefelé Mózes. A hűséges Józsué várja: – Hallod, mennyire örülnek neked? – Nem nekünk szól az örömének – mondja Mózes. Amikor a hegy lábához ér, földhöz vágja a kőtáblákat, feldönti a borjút. Odaáll a kapuhoz és elkiáltja: – Aki az Úré, ide hozzám! Lévi fiai jönnek, Mózes azt mondja: – Kössétek fel a kardotokat, ne nézzetek se anyátokra, apátokra, hátha irgalmaz az Úr nekünk. – Elindulnak. 3000 ember meghal. Mert a bűnnek mindig zsoldja a halál. A bűnnek kicsiben, nagyban pusztulás a vége. Akkor álljt kiált Mózes, és fölmegy újra a hegyre. Nagy tusakodásba kezd az Úr előtt. Azt mondja az Úr: – Mózes, eltörlöm ezt a népet, nem viszem tovább, eltörlöm mindenestől, téged pedig nagy néppé teszlek. Akkor Mózes azt feleli: – Uram, engem törölj ki a te könyvedből, de meg ne tedd, hogy elpusztítod ezt a népet. Azt mondják majd a környező népek: Azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy elpusztítsa őket a pusztában. Így tusakodik Mózes a népért az Úr előtt! Az a nép utána még hányszor akarja megkövezni őt! Azt mondja az Úr: – Rendben van, de én nem megyek veletek, az én orcám nem megy tovább veletek, ezzel a néppel nem vállalok közösséget. Az angyalomat elküldöm, bevisz arra a földre, én nem megyek. Nem lehet játszani az Úrral. Hogy egy gyors imabűnbánat, és el van rendezve minden. Csinálhatom tovább, amit akarok. Azután majd leúrvacsorázom, leimádkozom?! Mit számít, a bűn megy tovább! Megyek a parázna utamon, megyek hazug módra, mit számít az?! Tönkreteszek magam körül mindent. És akkor még nekem van igazam. Megmagyarázom, hogy így látom jónak, meg már én másképp gondolom, mint amikor elindultunk. Mózes azt feleli: – Uram, ha a te arcod nem jön velünk, ha Te magad nem jössz, én nem megyek tovább egy lépést sem. Uram, ezt az egészet én csak azért csinálom, mert Te velem vagy, én pedig Veled vagyok. Nélküled ennek nincs értelme! Ugyanígy tesz Jeremiás, a fiatal próféta, akit rettenetes időkben küld népéhez az Úr: – Uram, abbahagyom, nem csinálom tovább, csak gúnyomra, csak bántásomra van a te igéd. De amikor megszólalsz, Uram, amikor szívembe adod az igédet, én meghajlok, és megyek tovább a küldetésem útján. Mit mond Pál apostol, amikor sok szenvedéssel jár az útja? Azt mondja: „Kárnak és szemétnek ítélek mindent az én Uramnak, a Jézus Krisztus ismeretének a gazdagságáért.” Mindent kárba veszni hagytam. Értjük? Valamit tudtak ezek az emberek! Testvérem, gondold csak végig az életedet! Ugye, majdnem mindenről kiderült, hogy nem azt éri, amit ígért. Akármire gondolsz. Ugye, hogy egyszer csak kiderült, hogy kifolyik minden a kezünkből? De ha az Úrral életközösséged van, beszél veled, és igéjét beírja a szívedbe, tudod, hogy ezért érdemes élni. Ez az igazi élet, amiről így beszél a Káténk: „…hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, és vele örökké tartó boldogságban élvén őt dicsérje és magasztalja.” Ha ezt még így nem ismered, akkor még futsz a többi után, akkor még az fog betölteni. Világosan megmondja az ige, hogy ami téged rabul ejt, amire ugrik a szíved, a gondolatod, amibe a reménységed veted, az a te istened. Ami az életedet alapjaiban mozgatja, motiválja. A körülötted élők pontosan tudják, hogy ki a te istened: a borosüveg, a pénz, vagy a magad hiúsága. Azt is észreveszik, ha az élő Isten a te Istened. Észreveszik a gyermekeid és az unokáid is. Őket nem lehet becsapni. Tudják, hogy nekünk ki vagy mi a legfontosabb. Az Úr Mózesnek „megadja magát”. Ilyenkor én csak hallgatni tudok. Mi ez? Olyan, mintha emberrel tusakodna Mózes. Ennyire közel hajol hozzánk az Úr! Tudja ő jól, hogyan vezeti végig az utat. De hagyja magát meggyőzni Mózes által, mintha bátorítaná: – Mózes, győzz meg az ígéretemmel, mindenek ellenére, mert szeretem őket. – Annyira szerette – már akkor –, hiszen az Úr Jézus Krisztust a világ alapjainak levettetése előtt megígérte, előkészítette Isten. Mélyedjünk csak el sokszor ebben a csodában, s rendüljön meg a szívünk, hogy ki a mi Istenünk. Folytassuk a 4Mózes 11. része igéivel: Ismét siránkozik a nép, hogy rosszul megy a sorsa. Húst követelnek. Ekkor Mózes odaáll az Úr elé: – Miért raktad rám ennek a népnek a terhét? Hát bennem fogant ez a nép? Én szültem őket? Azt mondod: – Ahogyan a dajka viszi a csecsemőt, úgy vidd az öledben arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáidnak. Honnan vegyek húst, hogyan adjak ekkora népnek? Akkor azt mondja az Úr: – Mózes, válaszd ki a hetven leghűségesebb embert, és a benned lévő Lélekből elszakasztok, és adok beléjük is, hogy megosszák a terhet veled. Húst meg én adok, Mózes, de annyit, hogy egy hónapig eszik a nép. Másnap húst adott Isten olyan mennyiségben, hogy zabált a nép. Dögvészben hulltak el az emberek, mert mértéktelenül teleették magukat. Haladnak a megígért föld felé. 4Mózes 13–14: A kémek, 12 kém, minden törzsből a legvitézebb harcos elindul, kikémlelik az ígéret földjét. Jönnek haza hatalmas gyümölcsökkel, élménybeszámolóval. Igen ám, de a beszámoló egyik része az, hogy valóban gazdag, tejjel-mézzel folyó föld Kánaán. A másik fele pedig, hogy oda mi soha be nem megyünk. Olyan harcosok lakják, olyan hadifelszereléssel, hogy reménytelen a helyzetünk. Előáll azonban közülük két ember, Káleb és Józsué: – Álljatok meg, az Úr megígérte nekünk, hogy győzni fogunk. – Semmibe veszik a szavukat. Olyan siránkozás kezdődik, hogy elhatározzák, megkövezik Mózest és Áront. Józsué és Káleb odaállnak eléjük, és azt mondják, hogy ne dobjátok a köveket, megígérte az Úr. De ezzel a néppel már nem lehet beszélni. – Új vezért választunk, és visszamegyünk Egyiptomba. – Visszamenni Egyiptomba az ígéret földje határáról?! Mózes bemegy a szent sátorba, és a sátor fölött megjelenik az Úr dicsősége. Kiesik a kő a kezükből, erre nem számítottak. Akkor felhő borítja be a sátrat, meg az a fényesség, amiről tudták a zsidók: amikor az ott van, akkor az Úr van jelen. Az Úr azt mondja: – Mózes, elég! Ez a nép nem megy be arra a földre! 20 évestől fölfelé mind elhullanak a pusztában. A gyermekeik, akikre azt mondták, ezek mind prédává lesznek azon a földön, ők mennek be az ígéret földjére, meg Józsué és Káleb. Amíg az utolsó meg nem hal a lázadó népből, és el nem temetitek, addig nincs bemenetel. 40 nap volt a kémek útja, 40 évig fogtok járni a pusztában. Magukra szakították a bajt. Amikor Mózes elmondja nekik, jajveszékelés kezdődik. Összefognak és elhatározzák, hogy mégis csak bemennek arra a földre. – Megyünk, mert az Úr megígérte. – Másnap nekiindulnak elfoglalni a legközelebbi várost. Csúfos vereséget szenvednek, szétszórják őket az ott lakók. Hiába figyelmeztette őket Mózes, hogy ne menjenek, az Úr megmondta, nem lesz velük. Az Úr 40 éven át mégis hordozza őket továbbra is. Amikor elérkezik a 40 év vége, Mózes összefoglalja még egyszer az Úr igéit. Megkérdezi tőlük: – Cserbenhagyott az Úr benneteket? Ugye nem! Emlékezzetek vissza az útra! Ha bementek arra a földre, hallgassatok az Úrra! Egy egész könyv, Mózes 5. könyve végig arról szól, hogy mit tegyenek, ha bemennek a megígért földre. Nehogy elbízzák magukat, ha szép házakat építenek. És sorban a többi életterületről is szól az eligazítás. Hogyan éljenek a házasságukban, hogyan bánjanak dolgaikkal, vagyonukkal, egymással. Mózesnek pedig azt mondja az Úr: – Menj fel a Nébó hegyére. Szemeddel megláthatod a megígért földet, de oda nem mégy be. A 4Mózes 11-ben olvassuk, amikor a nép vizet kívánt, Mózes a kősziklára csapott és ingerülten kiáltotta: – Fakasszunk vizet nektek ebből a sziklából? Nem szentelte meg az Úr nevét, hogy azt mondta volna: – Fakasszon az Úr vizet nektek? Akkor Isten azt mondta neki: – Te sem mégy be az ígéret földjére. Én azért, bocsáttassék meg nekem, azt is a szívemben hordozom, hogy ez a nagy irgalmú Úr nem akarta már Mózessel végigharcoltatni, ami a honfoglalás során jött. Bár erre semmi jelzés nincs a Bibliában. Amikor ott van Mózes a Nébó hegyén, végignézi a látóhatárt. 40 évvel ezelőtt, végzős teológus diákként többször is megnéztem a Mózest a Nemzetiben. A legnagyobb jelenet ez volt, amikor ott van az ősz hajú Mózes a Nébó hegyén. Megrendülve letérdel, és hullanak a könnyei az Úr beteljesített ígéretét látva. Akkor azt kérdezi tőle az Úr: – Készen vagy, szolgám? – Azt feleli, készen. És magához emeli őt az Úr. Jó lenne így végigjárni az utat. Sok harcon át, bukáson, vívódáson, küzdelmen, örömön, ajándékon, hogyha majd az út végén azt mondja az Úr: – Készen vagy? Azt mondani hálásan, csöndesen: – Készen, Uram. Adja meg nekünk, egyen-egyenként, hogy így legyen. Ámen!