A bírák és a királyok kora között járunk, Kr. e. kb. 1000 évvel. Sámuel próféta élete áll előttünk, aki bíra is volt, a nép vezetője, de még inkább Isten embere, akin át igéjét tudatta a néppel. Talán nincs is más ember Sámuelen kívül a Bibliában, akinek ilyen tiszta, egyenes vonalú élete lett volna, mint neki. Gyermekségétől késő öregségéig, haláláig az Úr áldott embere volt. Általa nagy áldást nyert Isten népe. Évtizedeken át, a mindennapjaikon, az életmenetükön meglátszott Sámuel próféta szolgálata, és ennek nyomán Isten áldása. Nagyon szép a születése története. Elkána, az édesapa , az akkori kor szokása szerint két feleséggel is rendelkezett: Annával és Peninnával. Ez a szokás nem az Úr teremtési rendjéhez igazodott. Ott volt a két feleség, meg is volt a baj ebből. Annát szerette ő igazán. Tulajdonképpen ő lett volna a feleség, de Annának nem születtek gyermekei. Abban a korban ez igen nagy szégyen volt. Mintha a meddő asszony olyan bűnt követett volna el, amiért Istennek ez a csapása van rajta. Nagyon szomorú volt Anna. Sokat sírt emiatt. A vetélytársa, akinek voltak gyermekei, kigúnyolta, kipellengérezte. Évente felmentek Silóba, ott volt a közeli templom, ahol a frigyládát is őrizték. Különleges hely volt ez, ahol Éli, az ároni nemzetség vonalán sorra kerülő főpap vezette a szolgálatokat. Jöttek az ünnepre. Ez az évi találkozás az igehallgatáson, imádságon, áldozatbemutatáson kívül rokonoknak, barátoknak találkozást is jelentett. Napokat töltöttek együtt vendégeskedésben, beszélgetésekben. Ezeket az ünnepeket különösen is kihasználta a másik feleség, hogy Annának a gyermektelenségét hangoztassa a többiek füle hallatára. Ekkor történt, hogy ezt nem bírta már tovább Anna. Sírva futott be a templomba. Az öreg főpap ott bóbiskolt a templomajtóban, a hűvösben ülve. Arra figyelt fel, hogy az oltárnál egy asszony van. Úgy tűnt neki, hogy ez az asszony részeg, a szája némán mozog, mintha valakivel beszélne. Akkoriban nem volt szokás, hogy bemennek a templomba külön imádkozni. Megvolt a hivatalos rend, azt tartották. Rá is szólt a főpap Annára: – Nem szégyelled magad? Ide kell bejönni? Ha már ittál, akkor maradtál volna odakint. Anna így válaszolt: – Nem részeg a te szolgálólányod, hanem bánatos szívű asszony vagyok, és most a szívemet öntöttem ki az Úr előtt. Azért könyörögtem, hogy Uram, adj nekem gyermeket, könyörülj meg rajtam. Ha fiúgyermeket adsz, én felajánlom Neked, hogy legyen a Te szolgád, és Tiéd az egész életére. Erre Éli főpap elbocsátotta áldással: – Adja meg az Úr a te kérésedet! Ezután születik meg Elkána és Anna fiúgyermeke, akit Sámuelnek neveztek el. A bibliai leírásból úgy gondolhatjuk, hogy néhány éves kisgyermekként került Silóba, a főpaphoz. A kortörténeti leírásokból arra következtethetünk, hogy ez 12 éves kora körül történt. Így vitték oda, mint egy konfirmandus korú gyermeket, hogy Éli főpap nevelje, tanítsa. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert nagyon fontos üzenetet kell megértenünk. Egy édesanya hűséges szolgálata mérhetetlen áldást hozott. Olyan korban, amikor minden sötét volt, letiport a nép, nincs az Úrnak kijelentése, reménytelen a helyzet. Akkor egy édesanya valamelyik kis hegyi faluból az Úr elé áll. Gyermekért imádkozik és ígéretet tesz, hogy ha gyermeket kap, felajánlja az Úrnak. Ez a szolgálat, ez a hűség Isten kezében úgy megsokszorozódik, hogy nem csak a gyermekből lesz áldott életű ember, hanem egy egész nép élete gazdagodik a prófétai szolgálata által. Hosszú évtizedeken keresztül Isten népe szabadságában, életformájában, gazdasági életében különleges áldást nyer. Meg sem született volna ez a gyermek, ha az édesanyának a hűsége, tusakodása nincs, ha nem áll a helyén, nem neveli, segíti, hogy felnövekedjen az Úr előtt. Vegyük észre, hogy az áldások mögött sokszor csendes, alázatos, nem látványos, hűséges szolgáló életek állnak. Ritkán mondok neveket, de többször említettem már Kelemen Lajos gondnokunk nevét. Akik ismerték őt, azok tudják, hogy nehéz időkben állt a gyülekezet élén. Odaadóan harcolt minden fórumon a gyülekezet felemelkedéséért. Még egyházi vezetőkkel is szembeszállt, ha úgy látta, hogy ez a gyülekezet érdeke. Ha ő ezt nem tette volna meg, összefogva beteg, idős presbitereket is, az újabb kori ébredés, ami bekövetkezett gyülekezetünkben, elmaradt volna. Egy gondnok a maga helyén. Ő már elment a minden élők útján. De mi nagyot nyertünk abból, hogy ő akkor a helyén volt. Bátorítson bennünket: amit ránk bíz Isten, abban maradjunk hűségesek! Mit tudott az a kétfilléres özvegyasszony tenni, amikor bedobta minden vagyonát a perselybe? Tudjátok, hogy az a két fillér mennyit hozott azóta Isten országa javára? Hányan olvassák az igét, és az ő története hányak szívét, figyelmét indítja meg? Ott volt a vámszedő Máté, volt neki tolla, tudott írni. Felhasználta őt Isten úgy, hogy Máté evangéliuma itt van a kezünkben. Egy ember életéből, aki odaadja magát az Úrnak, mit tud Ő kihozni! Mindezeket azért mondom, hogy mindnyájan maradjunk hűséggel abban, amit az Úr ránk bízott, amit már felismertünk. Végezzük a szolgálatunkat, a többit bízzuk Istenre. Hogy milyen nagyságrendben, és hogyan bontja ki, az az Ő dolga. A miénk a hűség. „Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon” (1 Kor 4,2). Az Úr Jézus ezt mondta: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt 25,21). Pontos az Isten igéje. Menjünk tovább a második pontra. Sötét időkben imádkozik ez az édesanya a gyermekéért, és ajánlja fel az Úrnak. Azt olvassuk arról a korról: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott” (Bír 21,25). Ez Isten igéjével homlokegyenest ütközik. Ott vagyunk Éli főpapnál az Isten templomában. Szégyenteljes képet mutat az egész. A főpapnak van két fia: Hofni és Fineás. Ők is papok. Már csak a születési jog révén is, meg benne nevelkedtek. Igen ám, de ezek kapzsi, haszonleső papok! Hozzák az emberek hálából az áldozati állatokat. Az volt a rend, hogy amikor az áldozatokat bemutatták, a maradék húsból a papok részesedtek. Hiszen ez az ő ellátásukhoz tartozott. Hofni és Fineás megváltoztatta ezt a rendet. Mielőtt bemutatták volna az áldozatot, a legjobb húsdarabokat elvették. Az emberek tiltakoztak, hogy nem ez a rend, nem így van. – Akkor erőszakkal elvesszük – mondták nekik. Azt írja az ige, hogy az emberek megutálták a templomba járást, ezeknek az életvitelét látva. Ráadásul ott van az a mondat is, hogy ezek a papok a szolgálatokhoz beosztott asszonyokkal paráználkodtak. Így folyt az élet. Szégyen, gyalázat! Ott van Éli, az öreg, aki azt mondja a fiainak: – Ne, gyermekeim, ne tegyétek! Ez nem jó így! – A gyermekei meghallgatták, és csinálták tovább. Az Úr egy prófétát küld Élihez, aki megmondja: – Éli, a te nemzetségedet választottam főpapi nemzetségnek – így szól az Úr. – Ebből örökségként kaptál te is szolgálatot. Gyalázat, ami folyik! Te ezt elnézed? Olyan ítélet lesz rajtatok, hogy belecsendül a fületek! – Éli meghallgatja. Neki kellett volna másoknak elmondani az Úr igéit. Most meg őt kell felvilágosítani, hogy mi a helyzet. Már ez maga szégyen. És marad minden a régiben. Nem akarom a saját házunk táját bántani, mármint az egyházat, papokat. Ó, de sokszor szégyenteljes helyzetek miatt vadultak el emberek Isten közeléből! A világ sok keresztyén temploma „üzemel”. Hány helyen csak megy a szolgáltatás, mint az idézett bibliai korban. Azt olvassuk: „Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje.” (1Sám 3,1) Elhallgat Isten. Mi még beszélünk, a szertartás még megy, az Isten már régen hallgat. Nem történik változás, szabadulás, gyógyulás szenvedélyekből, házasságok gyógyulása, bűnökből kitisztulás. Nem! Csendes unalommal zajlik az egyház élete. Hogy kellene ez a fiataloknak? Hogy mondanák, hogy én is ide akarok tartozni? Köln mellett jártam húsz évvel ezelőtt. Egy lelkészcsalád vendége voltam egy hónapig. Sok mindent láttam, hallottam. Többek között azt is, hogy amikor a kölni karnevál ideje eljön, akkor a jóérzésű emberek elhagyják a várost. Mert akkor az álarcok fedezéke mögött mindent lehet csinálni. Amikor ennek az orgiának vége, akkor jön a nagyböjt kezdete. A püspök a kölni dómban egy farsangot lezáró misét tart, amelyen általános bűnbocsánatot hirdet. Erre való Isten, nem? Csinálom a magam dolgait, gyalázatát. Azután „leúrvacsorázom”, és el van intézve, csinálom tovább. Megítélő, megállító, gyógyító ige nincs. Megüresedik az élet. „Miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között” (Róm 2,24). Szinte ugyanaz történik itt is, mint Éli főpap idejében. Ebben a sötét háttérben, a főpap mellett a templomban szolgál egy fiatal fiú, Sámuel. Telnek az évek, és egyszer csak megszólítja őt az Úr. Nem Élit, nem a fiait, hanem Sámuelt. Megdöbbentő, hogy azt olvassuk: „Sámuel még nem ismerte az Urat” (1Sám 3,7). Mit csinált Éli azok alatt az évek alatt? Nem azért küldték oda ezt a gyermeket, hogy az Úr országába, ügyébe bevezesse? Mi történik itt? Nem kap abból, hogy Éli hogy ismerte meg az Urat, hogy szól hozzá, mit olvasott az igéből. Nem olvastak ők naponta együtt igét? Nem foglalkoztak az Úr ügyével? Sámuelnek a templomban úgy kell megismernie az Urat, mintha vadidegenből jönne, és úgy szólítaná meg őt? És itt gyermek-istentiszteleteink kedves története következik. Sokan emlékszünk Sámuelre, amikor ott van a templom oldalszobájában, ott fekszik, ott van a másik szobában Éli, és az Úr szól: „Sámuel!” Nem tudom, hogyan szólt. Kívülről lehetett-e hallani, vagy csak ő belülről az Úr szavát hallotta… Ezt én nem tudom. Azt tudom, hogy amikor engem szólított az Úr, akkor nem kívülről hangzott. Néha kívülről is, mert hallgattam igehirdetést, és megszólított azon keresztül. Hallgatjuk az igehirdetést, és egyszer csak azt mondja valaki: – Honnan ismer engem ez a lelkész? Most jöttem ide először a templomba… Az Úr ismer bennünket. Ő szólítja meg Sámuelt is, aki odasiet Éli főpaphoz: – Hívtál, itt vagyok! – Nem hívtalak, menj, feküdj le! Másodszor is jön. – Ejnye, fiam, feküdj le, nem hívtalak! – Az Úr ébreszti, a főpap aludni küldi. Milyen ellentmondás! Isten ébreszt embereket, az egyház meg altatja őket. Ez szégyenletes. Amikor harmadszor jön Sámuel, akkor derengeni kezd Élinek: – Talán mégis az Úr hívja? – Milyen régen volt az, amikor ő az Úrral személyesen beszélt?! Azt mondja: – Fiam, ha még egyszer szól, mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. És megtörténik. Ebben a helyzetben az Úr elmondja neki a kemény ítéletet Éli házáról. Gondoljuk el ezt a drámát. Ennek a fiatal fiúnak első istenélménye, amikor beszél vele az élő Úr, hogy elmondja: – Elpusztítom Éli házát! Éli és fiai egy nap halnak meg, és megállítom ezt a gyalázatot. El tudjuk képzelni, hogy nem rohan Élihez reggel ezzel a hírrel… De az öreg főpap előkeríti: – Sámuel, becsületedre, mondj el nekem mindent szó szerint, amit az Úr neked mondott. – Gondoljuk el azt a feszültséget, hogy mindazt a tisztelt, idős papnak elmondani?! És elmondja, hogy mit mondott neki az Úr. Az is jellemző, hogy az öreg Éli ahelyett, hogy térdre esne és könyörögne irgalomért, csak ennyit válaszol: – Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát! Bekövetkezik az ítélet. Hamarosan a filiszteusok az országra támadnak. A nép azt javasolja: – Vigyük a szent ládát is a csatába, majd az megvéd bennünket. Hofni és Fineás megteszik. Gyalázat volt háborúba vinni a ládát, mint egy bűvös varázstárgyat – az élő Isten nevében. Ez nekik nem számított. A filiszteusok elveszik a ládát. Megölik Hofnit és Fineást. Rohan egy hírnök. Éli ott ül az ajtóban megint. Kérdezi: – Mi van? – Meghalt Hofni és Fineás. – De mi van a ládával? – kérdezi az öreg főpap. – Elvitték a filiszteusok! – Abban a pillanatban gutaütést kap Éli, ott hal meg. A filiszteusok visszaküldik a szent ládát. Igaz, hogy diadallal városról városra viszik, de ahova kerül, ott szerencsétlenség történik. Az Úrral nem lehet játszani. Azt nem engedte meg, hogy a pogányok kényük-kedvük szerint gúnyolják Isten szent nevét. A kártételek egész sora miatt visszaküldik Izrael földjére, csak menjen, menjen ez a láda. Húsz év múlva – ezt olvassuk az igében – visszatérnek az Úrhoz. Húsz évet szolgál Sámuel hűséggel, amíg eltávolítják Izrael fiai a bálványisteneket, és egyedül az Úrnak szolgálnak. Jön újra a filiszteusok támadása. Összegyűlik a nép. Sámuel imádkozik. Az Úr hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött, akik úgy öszszezavarodtak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől. Akkor állítják fel azt a híres oszlopot: Ében-Haézer, „mindeddig megsegített minket az Úr. Így kellett a filiszteusoknak megalázkodniuk, és nem hatoltak be többé Izráel területére, Sámuel egész életében” (1Sám 7,12–13). Húsz év, mire eljutnak odáig, hogy felkiáltanak az Úrhoz. Akkor már értik, hogy miről beszél Sámuel. Hogy lehet szabadulásért kiáltani, imádkozni. Mi volt a titka Sámuel áldott életének? Ez a kicsi mondat: „semmit sem engedett földre hullani az Úr igéiből”. Egy ember, aki az Úr igéit őrzi és cselekszi. És kap, újra és újra. Kivirul az élete, és körülötte az élet. Ezek az évek Kálvin születésének 500. évfordulója körül a Kálvin-évek. Sokan sok mindent írnak, mondanak róla. Egy biztos: Kálvin az ige embere volt, és körülötte kivirult az élet. Messze földről jöttek csodálni, hogy mennyire megváltozott a város élete. A város vezetőivel bezárattatta a kocsmákat. Azokat, akik mihaszna életet éltek, utasították, hogy költözzenek el. Aki ebben a városban akar élni, az éljen úgy, ahogy emberhez méltó. Sokan ellene álltak mégis, és elérték, hogy az Isten áldott emberét elküldték Genfből. Fokozatosan visszatértek a régi életformára, elveszítették a megszerzett értékeiket. Akkor visszahívják Kálvin Jánost. Kálvin nem sértődött meg, de fájt neki az elbocsátás. Azt mondta: – Ha az Úr engem visszaküld, megyek. – Visszaküldte, és visszament. Újra fellendült a város, gazdaságilag is felvirágzott. A családi otthonok légköre is megváltozott, mert ébredés történt a városban. Élő igét vettek az emberek. Ez a titka egy ember, egy család, egy gyülekezet, egy nép felemelkedésének. Amikor először vettél élő igét az Úrtól, talán nagyon kemény volt, a bűneidet megítélte. Lehet, hogy így kezdődött, és te elfogadtad. Igazat adtál neki, és bocsánatot kértél. Vagy kaptál egy indítást, és megtetted. Ugye, hogy milyen öröme volt a szívednek utána? Házasságod, családi életed, időbeosztásod, szórakozásod átalakult. Lett időd vasárnap idejönni. Elmagyarázzák nekem a családok, fiatal házasok: – Tudja, lelkész úr, erre nincs időnk. Ezt is, azt is, amazt is meg kell teremteni. Én ezzel tisztában vagyok. De azt is tudom, hogy akik itt vannak, valamire már rájöttek. Hogy az autó is akkor megy, ha először tankolnak. Mit mondott az Úr Jézus: „Keressétek először Istennek országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,33). Nem sült galamb módjára. Ráadásul! Az Úr rendje szerint. Egyszer csak körülötted is vonzást kapnak emberek, családtagok, szülők, barátok, munkatársak, mert oázis támadt az életedben. Észrevették, hogy az ige energiát hordoz. Nem tőled jön. Az Úrtól van, és mennyei energiát hordoz. Van hatalma a helyére tenni dolgokat. János evangéliumában olvassuk: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott” (Jn 1,14), amikor Jézus megszületett. Az ige azóta is testté akar lenni. Megérted, elfogadod, és a mindennapjaidban meg akar valósulni. Ha ez így történik, akkor oda mennyei áldás árad ki, és átéled a mindennapokban azt a békességet, növekedést, gyógyulást. Így élsz-e már, testvérem? Ugye mennyiszer elengedtük az igét? Hirdettük, elhangzott, elmentünk, és nem maradt meg. Hallottuk, és kifolyt a szívünkből, kezünkből, és nem lett belőle élet. Amikor meg komolyan vettük, annak is meglett a következménye. Ha valaki úgy van, hogy nem tudom, azt jelenti-e venni az Úr igéjét, amit én eddig gondoltam, kimondhatja: – Uram, én most megértettem, hogy azt mondod, álljak eléd így: Szólj, Uram, mert kész a Te szolgád hallani a Te szavad. Az eredeti kifejezés nem csak így hangzik: – Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád! Hanem így: – Kész a te szolgád hallani és megcselekedni a Te szavad. Imádkozzuk az éneksorokat személyes fohászként: „Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem Elrendelt utamat, s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem, Szent igazságodat, szent igazságodat.” (512. ének) Ámen!
Lekció
1Sám 1