Legutóbb Isten népe honfoglalását figyeltük, ahogy a megígért földet megkapták és elfoglalták. A Bírák könyve a honfoglalás után következő nagy korszakról beszél. Bemutatja, hogy ez a nép, amikor jól ment a sora, akkor jó dolgában faképnél hagyta Istenét, a környező népek isteneit kezdte imádni. A világhoz fordult, és istentelenül élt a mindennapjaiban, mert modernebb volt az élet így. Elfelejtette a Tízparancsolatot. Ugyan még a száján ott volt, de az életében már alig lehetett nyomon követni. Isten ilyenkor megengedte, hogy a környező népek gúnyt űzzenek belőlük, kifosszák őket. Amikor már elszegényedett a nép, akkor kiáltott. Nem az egész nép, de ébredezni kezdtek, és kiáltottak Istenhez. Akkor Isten szabadítót támasztott nekik. Egy-egy szabadsághőst. Ilyen volt Gedeon is, akiről most szó van a történetben. Isten a szabadító vezetésével újra helyére tette a népet, újra tekintélyt adott a környező népek szemében is, és újra az áldása alá vonta őket. Ők is megcsöndesedtek, odafigyeltek Istenükre. Az új vezetés alatt komolyan vették az isteni életrendet, és szépen kialakult az útjuk. Csak amikor megint jól ment a dolguk, kezdődött elölről az egész. Most az a történet van előttünk, hogy hét éve nyomorgatják már a midianiták őket, hatalmaskodnak fölöttük. Ez a midianita törzs a nem kis létszámú és a legvérmesebb beduin törzsek egyike volt, amely összefogott másokkal is. Azt olvassuk az igében: amikor vetett a nép, a midianiták más keleti törzsekkel rájuk törtek. Ott táboroztak, és tönkretették a föld termését. Nem hagytak élelmet, sőt egyetlen juhot, marhát vagy szamarat sem, mert jószágaikkal és sátraikkal együtt vonultak fel, úgy jöttek, mint a sáskák, tömegesen, maguknak és tevéiknek száma se volt, és behatoltak az országba, hogy tönkretegyék. Most a baj kellős közepében találjuk a népet. Rabolnak a nyakukra jött törzsek, és képtelenek védekezni. Az a nép, amelyik nem egy-két törzs, hanem a teljes kánaáni világ felett győzedelmeskedett, most néhány rabló törzs garázdálkodásának van kiszolgáltatva. Nem is értik, hogy lehet ilyen gúnyt űzni belőlük... Mégis ez történik, mert kiléptek az áldás alól, és áldatlan időket élnek. Gedeon, a fiatalember, akit Isten szabadítóul választott, éppen egy présházban csépel. Micsoda? Présházban csépelni?! Amikor a hegytetőn csépeltek, ahol a szél fújása kivitte a pelyvát, meg minden szemetet is, és így ott maradt a kicsépelt mag. A présházban egészen mást csináltak, szőlőt préseltek. Ő pedig most ott a sötétben, meg a porban fulladozik. Milyen fejre állított világ ez? Présházban, pincében csépelni? Igen, de csak így tudja a félig érett gabonát menteni. Menteni a menthetőt a rablótörzsek elől. A veszett fejsze nyelét legalább megragadni valahogy. Így él az a nép, amelyet Isten hatalmas kézzel kihozott Egyiptomból, a rabszolgaságból. Miután elhagyták Istenüket, rabszolgává tették magukat újra. Itt valami nagyon megváltozott. Csak az élet és az áldás hiányzik. Rejtekhelyeket készítenek, ahova bújnak, mentik a menthetőt. Ma pedig modern rejtekhelyeket készítünk. Egy fiatal pár igen nyomorúságos lakáskörülmények között kezdte a házasságot. Évek múlva eskető lelkipásztoruk megkérdezte a fiatalembert, amikor találkoztak: – Hogy vannak? – Azt felelte a fiatalember: – Egy egészen elfogadható kéglit építettünk. Jöjjön, lelkész úr, nézze már meg egyszer! Azt kérdezte a lelkipásztor: – És hogy élnek egymással? – Hát most már az új kégliben marjuk egymást. – Íme, a rejtekhely megvan, csak az élet és az áldás hiányzik. Hallottuk a televízió református adásában egyik gyülekezetünkben élő fiatal házaspár bizonyságtételét. Elmondta a két fiatal az útjukat röviden. 16 éves volt a leány, amikor férjhez ment a párjához, született egy gyermek, aztán annak rendje-módja szerint elváltak. Mintegy másfél év múlva rádöbbentek mindketten, hogy mégiscsak együtt lenne igazán jó az út. Született egy másik gyermek, újra összeházasodtak. Azután olyan jó volt hallani, amikor a férfi azt mondta, hogy amióta én is megismertem Jézust – mert a feleség hamarabb –, sokkal kevesebb a nézeteltérés közöttünk. Ez egy hangsúlyos mondat, miközben várják a harmadik gyermeküket, szeretettel, belekarolva egymásba. Értjük ezt, hogy mit jelent? Azt mondanánk, hogy olyan szép lírai történet. De ugye hogy kellene sok ilyen lírai történet? Hogy el tudják mondani az utat, és azt tudják mondani, hogy most áldás alatt élünk. Nem az hangzott, hogy most már semmi zördülés nincs közöttünk, mert ha ezt mondták volna, akkor lehet, hogy beleszólok. Ahogy azon a 30 éves házassági évfordulón tette a lelkész, ahol felállt a feleség, hogy 30 év alatt egy hangos szó nem volt közöttünk. A lelkipásztor is felállt, és azt mondta, hogy most imádkozzunk, testvéreim, ezért a képmutató házaspárért. Igen, de ez a fiatal pár nem így szólt, hanem úgy, ahogyan ez valóság ma is. Áldatlan idők, az Úrnak való engedelmesség nélkül. Áldás alatti élet, az Úrhoz térve és neki engedelmeskedve. Ami még megdöbbent ebben a történetben, hogy amikor prófétát küld az Úr a kiáltásukra és azt mondja, hogy elhagytátok az Urat, akkor nem az a válasz, hogy jaj, bocsánat. Nem. Amikor Gedeonhoz megérkezik az Úr követe oda, a pincébe – és azt mondja: Üdvözlégy, erős vitéz! –, akkor azt hiszi Gedeon, hogy gúnyolódnak vele. Itt vagyok a pincébe bújva, próbálok valamit összekotorni a termésből, mielőtt letarolnak mindent, és akkor azt mondja, hogy erős vitéz. Amikor én vagyok Manasséban a legkisebb nemzetséghez tartozó, és a családomban is a legkisebb… De mit felel, még neki áll följebb! Ha velünk az Úr, miért van ez a baj rajtunk? Atyáink azt mesélték, hogy az Úr hatalmas kézzel kihozta Egyiptomból őket, átvitte a Vörös-tengeren, tudjuk ezt. Az Úr velünk? Akkor most mi van? Csakhogy ők hagyták el az Urat. Értjük, hogy amikor áldatlan időket él egy nép, nem áll össze a kép. Nincs szabadulás, csodálkozunk, hogy lehet? Érteni is nehezen érti az ember, hogy világos nappal meg lehet tenni velünk mindezt? De az embernek az orcátlansága végtelen. Az Úr szól, és nekem áll följebb, hogy Uram, hát miért? Ahogy mondta az az asszonytestvér, aki jött jelenteni a temetést, és aztán belebonyolódtunk a beszélgetésbe. Kiöntötte a szívét, hogy mennyi baj, minden összejött, és háromféle nyugtatót is szed, ami nélkül nem tud aludni. Csak annyit mondtam neki, hogy asszonyom, mondok egy javaslatot: – Öt alkalommal jöjjön el vasárnap délelőtt ide a templomba, vegyen részt az istentiszteleten, tegye ki magát azoknak a hatásoknak, amik itt történnek. Ha az öt alkalom után egyet elhagyhat a nyugtatói közül, annak az árából csak a felét tegye a perselybe, és akkor még mindig jobban járt – mondtam én ilyen üzletiesre fordítva a kérdést neki. Azt válaszolta, hogy ahhoz valakinek másképp kell viselkedni, hogy én betegyem a lábam a templomba. Először azt hittem, hogy talán már most megbántódott, hogy ilyen ötleteim vannak, de nem! Jeleztem: Istenre gondol? Ő meg bólogatott. Nem kérdezte, hogy Isten hogyan szeretné felépíteni a családi életét, meg hogy kellene ott rendezni a dolgokat, esze ágában sem volt! De amikor összejönnek a bajok, akkor ki a hibás? Isten! Értjük? Ott van ez a nép, orcátlanul faképnél hagyja az Urat, aki kiválasztotta őket, tenyerén hordozta, rendkívüli életformát adott nekik. Még azt is megmondta népének: – Ha kimentek a táboron kívül, hogy elvégezzétek dolgotokat, ami elmegy tőletek, azt egy kisásóval kaparjátok el. – 3000 évvel ezelőtt még ezt is megmondta nekik!? Párizsban még az 1700-as években a szennyvizet csak úgy kiöntötték az utcára, ami járványhoz vezetett. Isten ilyen kivételezett helyzetbe hozott egy népet, s az a nép elkezdi a fűt-fát imádni, mindenféle pogány orgiába megy. Utána még azt kérdezi, hát hol az Úr? Hogyhogy velünk ezt meg lehet tenni? Micsoda lelki mélység! De az Úr komolyan gondolta a szabadítást. Ő komolyan gondolta azt is, hogy abban Gedeont választja eszközül. Neki megvan a koreográfiája, nem nekünk kell ötleteket adni neki. Nekünk kiáltani kell, és amikor kiáltott a nép, ahogy ébredeztek, az Úr megkezdi a szabadítás kivitelezését. Elsőként a nagy bálványfát le kell dönteni. Elvágni a visszavonulás útját. Nem indulhat úgy Gedeon, ha nem jön össze, akkor visszahúzódunk. Vágd ki a nagy fát, amelyet a bálványisten tiszteletére úgy őriznek a városban, hogy ahhoz hozzá sem szabad nyúlni. Gedeon nekikezd. Tíz barátját hívja, és éjszaka végzik el a munkát. Fél a néptől. Másnap reggel meglátják a városban, hogy kivágták a nagy fát. Megtudják, hogy Gedeon vezetésével történt, jönnek az apjához: – Add ki a fiadat! – Meglincselték volna, az biztos, ha kiadja az apja. De ha az Úr elkezdi a szabadító munkát, akkor mindig van egy ötlete. Higgyük el, hogy amikor sehol nincs út, még egyet talál az Úr, aki az eget és a földet teremtette. Az apának ad egy gondolatot. Érdekes, egy ilyen gondolat eldönti a folytatást? Igen! Azt a gondolatot adta: – Mit pereltek ti itt? Hát nem isten a Baál? Büntesse meg ő azt, aki kivágta a fáját. Ha pedig nem, akkor szégyelljétek magatokat. Ti harcoltok az istenetek helyett? – Ezek azt mondják: – Tényleg. Majd elpusztítja őt Baál isten. Ezután felgyorsulnak az események. Jönnek újra a midianiták. Nekik ez a zsákmány, ők addig jönnek, amíg valaki meg nem állítja őket. Nem tudnak leállni. Azt mondják a büntetés-végrehajtók, hogy ha a tolvajnak bejön a dolog, egy ideig jóllakik, de utána megy tovább, mert nem tudja kihagyni, hogy még nagyobbat szerezhet. És előbb-utóbb lebukik. Addig a rablók el nem mennek, amíg meg nem állítják őket. Jönnek is a midianiták, az egész környéket összetoborozták. Nagyobb volt a létszámuk, mint Gedeon csapatáé. Mind jöttek, mert ott enni lehetett, meg letarolni mindent. Jön az Úr parancsa: – Kürtöld össze Manassé népét, nemzetségét, katonáit, jöjjenek egybe! Összegyűjti Gedeon, megfújja a kürtöt, de azért azt mondja: – Uram, tényleg az én kezem által akarod ezt a szabadítást végbevinni? Adj nekem jelt, mert félek! – Akkor az Úr ad neki jelet. Ebben ne nagyon követgessük Gedeont, mert ezek a jelkéregetések nem a klasszikus útjai az Isten népének. Bízzon az Úrban, ha ő mondott valamit, és megértette az Úr szavát. De az Úr megengedi neki. Azt mondja Gedeon: – Egy fürt gyapjút kiteszek, reggelre legyen a föld teljesen száraz, a fürt gyapjú pedig nedves. – Másnap reggel Gedeon kicsavarja a gyapjúból a vizet, körülötte teljesen száraz minden. – Uram, még egy jelet kérek. Holnap reggelre legyen száraz a gyapjú, és körülötte harmatos az egész föld. Még ezt is megengedi neki az Úr. Nagyon nagy a tét, és abban az időben nagyon messze voltak az Úrtól. Nem élték át a csodáit úgy, mint amikor vele együtt lüktetett az életük. Megengedi. Másnap reggel száraz a gyapjú, körülötte harmatos a terület. Bizonyosságot kap, elindul. 32 ezer embert trombitált össze. Az Úr ezt mondta Gedeonnak: – Sok ez a nép, mondd meg, aki fél és retteg, menjen haza. Mert a végén még ez a nagy nép győz, és veregetni fogja a vállát, eszébe sem jut, hogy az Úr adta a szabadítást nekik. Marad minden a régiben, sőt még nagyobb gőg lesz bennük. 22 ezer ember hazamegy. Ott marad 10 ezer. Az Úr megszólal, és ezt mondja Gedeonnak: – Még ez a nép is sok, vezesd le őket a vízhez, hogy igyanak. Aki odahasal, és úgy térdel, mint a kutyák, vagy úgy szürcsöl, azt küldd haza. Aki lehajol és merít, és úgy iszik, az maradhat. Háromszáz ember maradt. Ott van Gedeon 300 emberével, az ellenséges túlerő pedig körbeveszi őket. Akkor Isten még egy lehetőséget ad Gedeonnak, és azt mondja: – Gedeon, ha teljes bizonyosságot akarsz meríteni, hogy fél tőletek ez a nép, menj le a szolgáddal az éjszaka leple alatt az előörsig és majd ott meghallasz valamit. – A szolgájával, Púrával lemegy Gedeon. Az egyik sátorból hangzik a beszéd: – Álmot álmodtam – mondja az egyik harcos a másiknak –, és egy nagy árpakenyér legördült a hegyoldalról, földöntötte a midianiták sátrát. – Ez senki más – mondja a másik –, mint Gedeon, aki jön ellenünk hatalmas sereggel. – És ez elterjedt ott a táborban. Gedeon visszamegy, és a 300 embert három, egyenként 100 fős csoportra osztja. Mindenkinél egy agyagkorsó, egy fáklya és egy kürt. Azt mondja, három irányból támadunk. Ha én jelet adok, belefújok a kürtbe, mindnyájan fújjátok a kürtöt, kiáltsátok, az Úrért és Gedeonért, és törjétek össze a korsókat. Megtörténik, és az összezavarodott ellenség menekül. A soraikban korábban már elterjedt a félelmes hír, mert Isten mindenről gondoskodik. Ez a szabadítás nem Gedeon műve, ez Isten nagy szabadítása. Ez nem régi mese, legenda, hiszen velünk is megtörtént Isten szabadítása, amint már említettem az óvoda elindulása kapcsán. Tegnap azt mondtam szolgatársamnak: – Tudod, amióta az óvoda megvan, azóta az én hitem határait kijjebb tágította az Úr. Megtelik a szám és a szívem nevetéssel, ha rágondolok: Uram, mit tettél? Nem mi csináltuk, nem ember, az Isten. Ő szabadítást ad. Be is fejezem. Gedeon története csak egy kis előkép, csak egy kis részlete annak a vonulatnak, az üdvtörténetinek, amelyet Isten a Golgotán Jézus halálában és feltámasztásában beteljesített. Volt ott 300 harcos? A tizenkét tanítványt hol találjuk? Pétert a tagadásban, Júdást az árulásban, tizet pedig a szélrózsa minden irányában. Még Isten is elhagyta, amikor felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? De csak egy szempillantásra hagyta el, amíg a bűn ítélete végbement. Óriási szabadítás, ember nem tett ahhoz hozzá semmit. És ennek a szabadításnak ereje van a XXI. században is. Itt vagytok, testvéreim. És itt lehetek én is, hirdethetjük Jézust, hirdethetjük azt, hogy áldatlan életet az Ő kereszthalála által áldás alatti életre tud fordítani. Dicsőség legyen neki érte. Ámen!
Lekció
Bír 6