Pusztai vándorlás

Üdvtörténeti sorozatunkat követve elérkeztünk a pusztai vándorlás eseményéhez. Túl vagyunk az Egyiptomból való szabadulás nagy élményén. Isten hatalmas kézzel viszi a népet a megígért haza, az ígéret földje felé. Ami itt a pusztai vándorlás során elénk tárul, azt nem lehet megrendülés nélkül szemlélnünk. Három szempontot figyeljünk, amikor nagy vonalakban végigmegyünk a pusztai vándorlás eseményein. 1. Megrendítő, ahogy föltárul előttünk a nép, az ember hitványsága. 2. Megrendítő Isten hűsége, hosszútűrése, amellyel nem adja föl, amíg célba nem segíti a nyomorult és hitvány népet. 3. Megrendítő, hogy mit tud Isten kihozni abból az emberből, akit elhív magának ebből a népből, és aki átadja magát ennek az elhívásnak. Tehát úgy kövessük az eseményeket, hogy figyeljük a népet, figyeljük az Urat, és figyeljük az Úr elhívottját, Mózest. Az első kép, amely elénk tárul a nagy szabadulás után, a nép öröméneke, Isten dicsőítése a Vörös-tenger túlpartján. Végre ilyet is tud a nép! Soha nem olvastunk erről eddig. Csak jajkiáltás volt, csak nyögés volt, átkozódás, vagy könyörgés a rabszolgasors nyomorúságában. Olyan, hogy hálaéneket énekeljenek, itt jön elénk először. Nagyon jó, hogy elénk jön. Mert hatalmas volt az a szabadítás, amit átéltek. Jó lenne, ha innen kezdve ez a hálaének, ennek a hangzása lenne a háttere (vagy előtere) az ő egész további életüknek és útjuknak. Úgy, ahogy egyik lelki énekünkben mondjuk: „Bárcsak így telne el életünk, mindennap várva az Úrra. Kegyelmét hirdetné énekünk, újra meg újra, meg újra.” Ez lenne a jó alapmagatartás, amikor jönnek a hétköznapok. De az örömének után, ahogy jöttek a hétköznapok, három nap telik el csupán, és máris Mózes ellen támadnak. Nem is a most olvasott részben, hanem már előbb, mert nem volt vizük. „Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen. Ezt mondták, mit igyunk?” (2Móz 15,24) Ki hozta ki őket? Mózes? Az Úr szabadította ki a népet. Ki ígérte meg, hogy beviszi őket arra a földre, amelyet atyáiknak adott? Az Úr. Nem Mózes. Jön az első baj. Három nap után elfelejtik, hogy mit cselekedett velük a lehe tetlenben az ő Uruk. Isznak, mert kapnak vizet. Mindig kapnak vizet, mert az Úr nem felejti el a népét, minden ígéretét megtartja. Ha ő azt mondja, hogy én gondoskodom rólad, ezzel nem azt ígéri, hogy mindig tejben-vajban fürösztelek, de azt ígéri, hogy a következő lépést mindig megadom neked. Isznak. Nincs dicsőítő ének. Semmi. Megtörlik a szájukat, mennek tovább. Jön a következő helyzet, amiről most olvastunk. Ott vannak a Szin pusztájában, haladnak a Sínai-hegy felé, ahol az Úr szövetséget kíván kötni a néppel. Kitör a nép újra. Most már éhesek. „Zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában”: – Éhhalálért hoztál ide bennünket? Egyiptomban mindenünk megvolt. – Nem merik mondani, hogy a húsos fazekak mellett ültünk, mert még nagyon közel van az az idő. Később aztán húsos fazekakat is emlegetnek. Itt még csak azt mondják, hogy halat ettünk, meg felsorolnak itt egy csomó hagymát, mert inkább csak azt ették ők, minthogy halat. Éhhalálra hoztál ki? Akkor Mózes megszólal: – „Mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok”? Nem ellenünk zúgolódtok, vegyétek észre, hanem az Úr ellen. Ekkor jön az újabb csodasorozat. Nem azért, mert zúgolódnak. Mert akkor azt mondhatnánk, hogy zúgolódni kell az Úr ellen, és akkor bőven lesz hús, bőven lesz eledel. Mert az Úr mindjárt „vigyázzba vágja magát”, és rendezi a sorokat. Szó sincs róla. Az Úr gondoskodott róluk az ő rendje szerint, ahogy vezette őket a pusztán át. Rólad is ő gondoskodott mind a mai napig. Megszólalt egy életerős férfiember: – Addig nekem nincs szükségem az imára, amíg ezek az erős karjaim megvannak. Amikor a kórházban feküdt beteg karokkal, nehéz volt megállni, hogy ne emlékeztessük korábbi könnyelmű beszédére. Inkább imádkoztunk: – Uram, könyörülj rajta, építsd föl! Kik vagyunk mi, semmi emberek? Kik vagyunk mi? Mi tartjuk meg a családunkat? Tartjuk el, tartjuk fenn? A nagyok és gazdagok hányszor élik át, amikor kiderül, hogy semmi a gazdagságunk, az erőnk?! Kiderül, ki az, aki eddig is tartott bennünket! Térjünk vissza a pusztába. Jönnek a fürjek. Szépen leírják a magyarázók, sokszor megtörténik ott a tengermelléken, hogy a vándormadarak, köztük a fürjek is csapatostól kimerülten, kifáradtan a földre hullanak. Akkor és ott húst ehetett a nép. Elkezdődik a mannacsoda is, amiből az Úr mindig egy napra valót ad, de minden nap adja. Majd látjuk, hogy negyven éven át. Amikor először esznek annak a földnek a terméséből, ahova beviszi őket, elmarad a manna. Az Úr pontosan tudja, mire van szükségük. Olvassuk is Mózes 5. könyvében, hogy megéheztetett, megsanyargatott téged, hogy megpróbálja, bízol-e Őbenne. Tőle várod-e a segítséget, és hiszed-e, hogy megadja. – Mondd meg – mondja Mózes a népnek, amikor már az ígéret földje határánál járnak –, 40 év alatt lekopott a cipőd? Leszakadt a ruha rólad? Nem megtanított az Úr a mannával arra is, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Isten szájából származik? Egyet nem szabadna elfelejtenie ennek a népnek. Itt nem üzletfelek állnak kapcsolatban egymással, hogy ha nem tetszik az áru, vagy nem tetszik a hozzáállás, akkor lázadunk. A szabadító Isten hozta ki őket abból a pusztulásból, amiben tönkrement volna az életük. Ez a vándorlás nem kéjutazás, amin ők bejelentik, hogy az ötcsillagos szállodában nincs meg ez vagy az. Itt üdvtörténetről van szó, el ne felejtsük! Mi másért tanulmányoznánk mi Izráel történetét itt és ma? Ha csak történelemről lenne szó, a magyar történelmet kellene mondanunk. Azért tanulmányozzuk Izráel történetét, mert Jézus Krisztusban Isten nekünk is olyan Szabadítót küldött, aki a mélységből, a felmorzsolódásból, a tönkremenetelből ki tud szabadítani bennünket is, népünket is. Sajnos így néz ki a pusztai vándorlás. Ez nem egy kis epizód, hanem egy része annak az üdvtörténetnek, amelyben Isten az egész emberiségért harcol, hogy megérkezhessen a Szabadító. Az ember, a hitvány ember pedig szüntelen lázad Isten ellen. A Heidelbergi Káté elején olvassuk a kérdést: „Hát Isten az embert ilyen gonosszá és romlottá teremtette? – Nem! Sőt inkább Isten az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette avégre, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse és vele örökké tartó boldogságban élvén őt dicsérje és magasztalja.” (6. kérdés-felelet) De az ember, amikor elbukott, olyan mélységbe hullott, amiből ízelítőt veszünk mi is a XXI. században Magyarországon, Európában, ezen a világon. Sokszor bizony az eszünk is megáll, hogy ennyi gonoszat tesz ember embertársával, vagy embercsoportok embercsoportokkal. Ez az emberi fantáziát magasan felülmúlja. Isten irgalommal hajolt ehhez a hitvány emberiséghez. Valamelyik barátom könnyedén mondta: – Ha én lennék az Isten, úgy felrúgnám ezt a hangyabolyt, amely az embervilág, hogy csak úgy repülne. – De jó, hogy az Isten nem ember! Hosszútűrő és irgalmas. Egészen odáig megy, hogy Önmagát adja halálba Jézus Krisztusban. Emberi ész föl nem foghatja ennek a magasságát és mélységét. Mi jár nekünk? – így beszélünk Istennel. Pedig: Mit készít nekünk? – ezt kellene nagy hálával és nagy alázattal észrevenni. Jön a következő fejezet: – Mózes, adj nekünk vizet! Azért hoztál ide, hogy itt pusztuljunk? – Állandó refrénként jön, tízszer is, nem is tudom, hányszor, amikor rátámadnak Mózesre. Mózes Isten elé áll, és azt mondja: – Kis híja, hogy meg nem köveznek engem, Uram. Azt az embert, aki fölteszi az életét arra, hogy Isten eszközeként elvállaljon mindent. Amit Egyiptomban végigélt a fáraóhoz menetelekben, rendkívüli „terhelés” volt. Valóban Isten csodája és a megerősítő kegyelem ajándéka, hogy kibírta az idegrendszere ezt az óriási terhelést. Azt az embert akarják megkövezni, mert szomjaznak, aki ott állt a Vörös-tengernél, amikor egy egész nép várta, hogy végünk, és Isten rendkívüli módon felhasználta őt a szabadításban. Az Úr azt mondja: – Üss a kősziklára! – Vízforrás fakadt. Mindig egy lépéssel előbb lázadnak, és egymást is lázítják. Három hónap alatt elérkeznek a Sínai-hegyhez. Tudhatná Isten, hogy ezzel a néppel ne kössön szövetséget, abból az Ő számára semmi jó nem származik. Isten mégis szövetséget köt velük. Mózes, a közbenjáró, csodálatos előképe Jézusnak. Összekötő az Úr és a nép között. A történetben előttünk áll, hányszor megy a hegyre, az Úrhoz, és le a néphez, amíg a szövetségkötés létrejön. Megkapják a tíz igét. Nem tíz parancsolatot, hanem tíz áldott igét, amelyek nem korlátozzák a szabadságukat, hanem abban segítenek, hogy szabadságban élhessenek. Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok. Az a szabadság, hogy ne kelljen megtennem, amit nem akarok. Nem az a szabadság, hogy megölhetem a másikat, hanem hogy ne kelljen gyilkos indulattal lennem. Az a szabadság, hogy járhatok egy olyan utat, amelyik áldás útja nekem és a körülöttem élőknek, kis körben és nagy körben egyaránt. Az Úr olyan rendet ad nekik, amelyben élni lehet. Minden történelmi kor embere csak álmodott erről a rendről. Magyarázták nekünk, amikor gyermekfejjel úttörők voltunk, hogy ugyanaz itt is a parancs, mint a Bibliában, csak az Istent kell kihagyni. Ha kihagyjuk Istent, nézzük meg, hol vagyunk. Bármilyen rendszerben, ha Isten kimarad, akkor magyarázhatjuk, hogy tiszteld atyádat, anyádat, ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, mondhatjuk mi, ne kívánd a te felebarátodét! Más rendet ír a szívünk, más rendet ír a nép. Az Istentől kapott rend felborul. Mindent szabad nekem, szabad ember vagyok. Rádöbbenünk, hogy ez a szabadság mérhetetlen rabság. Csak elrontani lehet így az életet. Amikor az Úr megadja az igéket, jön a szövetségkötés. Megy Mózes újra a hegyre, a kőtáblákért. Ez a közbenjárás Isten gyermekei feladata. Akiket elhív az Úr, kicsiben ugyanezt cselekszik, közbenjárnak. Megyünk az Úrhoz, imádsággal visszük a mieinket. Azután megyünk hozzájuk, próbáljuk mondani, de gyakran visszautasítást kapunk. Próbáljuk szeretni őket, úgy, ahogy tudjuk. 40 nap, és a nép nem győzi kivárni Mózes visszajövetelét. Pedig megkapják a szövetség igéjét: Ne legyen neked más Istened rajtam kívül! A várakozásba belefáradva Áronhoz mennek, hogy látható istent készítsen nekik. Áron kötélnek áll. Egy szava sincs Áronnak, legalább annyi, hogy álljatok meg! Aranyborjút akartok? Szedjétek le a fülönfüggőket, arany ékszereket, rakjuk össze, készítsük el. – Megy az orgia, mi kell a népnek? Ez a te Istened, aki kihozott Egyiptomból. Végre szabad élet folyik újra. Nincs itt a szigorú vezér, talán el is tűnt a hegyen, vagy itt hagyott bennünket. – Őrült a nép! Értjük már, miért nem mondott le Isten Mózesről? Mózes mondogatta, hogy küldd Áront, vagy küldj valakit, aki beszélni tud, akkor azt mondta Isten: – Én téged választottalak, Mózes. Te vagy az én emberem. Majd te megmondod Áronnak, mit mondjon. Nem Áront választottam. Isten szól: – Mózes, indulj, megromlott a néped! – Megy lefelé Mózes. A hűséges Józsué várja: – Hallod, mennyire örülnek neked? – Nem nekünk szól az örömének – mondja Mózes. Amikor a hegy lábához ér, földhöz vágja a kőtáblákat, feldönti a borjút. Odaáll a kapuhoz és elkiáltja: – Aki az Úré, ide hozzám! Lévi fiai jönnek, Mózes azt mondja: – Kössétek fel a kardotokat, ne nézzetek se anyátokra, apátokra, hátha irgalmaz az Úr nekünk. – Elindulnak. 3000 ember meghal. Mert a bűnnek mindig zsoldja a halál. A bűnnek kicsiben, nagyban pusztulás a vége. Akkor álljt kiált Mózes, és fölmegy újra a hegyre. Nagy tusakodásba kezd az Úr előtt. Azt mondja az Úr: – Mózes, eltörlöm ezt a népet, nem viszem tovább, eltörlöm mindenestől, téged pedig nagy néppé teszlek. Akkor Mózes azt feleli: – Uram, engem törölj ki a te könyvedből, de meg ne tedd, hogy elpusztítod ezt a népet. Azt mondják majd a környező népek: Azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy elpusztítsa őket a pusztában. Így tusakodik Mózes a népért az Úr előtt! Az a nép utána még hányszor akarja megkövezni őt! Azt mondja az Úr: – Rendben van, de én nem megyek veletek, az én orcám nem megy tovább veletek, ezzel a néppel nem vállalok közösséget. Az angyalomat elküldöm, bevisz arra a földre, én nem megyek. Nem lehet játszani az Úrral. Hogy egy gyors imabűnbánat, és el van rendezve minden. Csinálhatom tovább, amit akarok. Azután majd leúrvacsorázom, leimádkozom?! Mit számít, a bűn megy tovább! Megyek a parázna utamon, megyek hazug módra, mit számít az?! Tönkreteszek magam körül mindent. És akkor még nekem van igazam. Megmagyarázom, hogy így látom jónak, meg már én másképp gondolom, mint amikor elindultunk. Mózes azt feleli: – Uram, ha a te arcod nem jön velünk, ha Te magad nem jössz, én nem megyek tovább egy lépést sem. Uram, ezt az egészet én csak azért csinálom, mert Te velem vagy, én pedig Veled vagyok. Nélküled ennek nincs értelme! Ugyanígy tesz Jeremiás, a fiatal próféta, akit rettenetes időkben küld népéhez az Úr: – Uram, abbahagyom, nem csinálom tovább, csak gúnyomra, csak bántásomra van a te igéd. De amikor megszólalsz, Uram, amikor szívembe adod az igédet, én meghajlok, és megyek tovább a küldetésem útján. Mit mond Pál apostol, amikor sok szenvedéssel jár az útja? Azt mondja: „Kárnak és szemétnek ítélek mindent az én Uramnak, a Jézus Krisztus ismeretének a gazdagságáért.” Mindent kárba veszni hagytam. Értjük? Valamit tudtak ezek az emberek! Testvérem, gondold csak végig az életedet! Ugye, majdnem mindenről kiderült, hogy nem azt éri, amit ígért. Akármire gondolsz. Ugye, hogy egyszer csak kiderült, hogy kifolyik minden a kezünkből? De ha az Úrral életközösséged van, beszél veled, és igéjét beírja a szívedbe, tudod, hogy ezért érdemes élni. Ez az igazi élet, amiről így beszél a Káténk: „…hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, és vele örökké tartó boldogságban élvén őt dicsérje és magasztalja.” Ha ezt még így nem ismered, akkor még futsz a többi után, akkor még az fog betölteni. Világosan megmondja az ige, hogy ami téged rabul ejt, amire ugrik a szíved, a gondolatod, amibe a reménységed veted, az a te istened. Ami az életedet alapjaiban mozgatja, motiválja. A körülötted élők pontosan tudják, hogy ki a te istened: a borosüveg, a pénz, vagy a magad hiúsága. Azt is észreveszik, ha az élő Isten a te Istened. Észreveszik a gyermekeid és az unokáid is. Őket nem lehet becsapni. Tudják, hogy nekünk ki vagy mi a legfontosabb. Az Úr Mózesnek „megadja magát”. Ilyenkor én csak hallgatni tudok. Mi ez? Olyan, mintha emberrel tusakodna Mózes. Ennyire közel hajol hozzánk az Úr! Tudja ő jól, hogyan vezeti végig az utat. De hagyja magát meggyőzni Mózes által, mintha bátorítaná: – Mózes, győzz meg az ígéretemmel, mindenek ellenére, mert szeretem őket. – Annyira szerette – már akkor –, hiszen az Úr Jézus Krisztust a világ alapjainak levettetése előtt megígérte, előkészítette Isten. Mélyedjünk csak el sokszor ebben a csodában, s rendüljön meg a szívünk, hogy ki a mi Istenünk. Folytassuk a 4Mózes 11. része igéivel: Ismét siránkozik a nép, hogy rosszul megy a sorsa. Húst követelnek. Ekkor Mózes odaáll az Úr elé: – Miért raktad rám ennek a népnek a terhét? Hát bennem fogant ez a nép? Én szültem őket? Azt mondod: – Ahogyan a dajka viszi a csecsemőt, úgy vidd az öledben arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáidnak. Honnan vegyek húst, hogyan adjak ekkora népnek? Akkor azt mondja az Úr: – Mózes, válaszd ki a hetven leghűségesebb embert, és a benned lévő Lélekből elszakasztok, és adok beléjük is, hogy megosszák a terhet veled. Húst meg én adok, Mózes, de annyit, hogy egy hónapig eszik a nép. Másnap húst adott Isten olyan mennyiségben, hogy zabált a nép. Dögvészben hulltak el az emberek, mert mértéktelenül teleették magukat. Haladnak a megígért föld felé. 4Mózes 13–14: A kémek, 12 kém, minden törzsből a legvitézebb harcos elindul, kikémlelik az ígéret földjét. Jönnek haza hatalmas gyümölcsökkel, élménybeszámolóval. Igen ám, de a beszámoló egyik része az, hogy valóban gazdag, tejjel-mézzel folyó föld Kánaán. A másik fele pedig, hogy oda mi soha be nem megyünk. Olyan harcosok lakják, olyan hadifelszereléssel, hogy reménytelen a helyzetünk. Előáll azonban közülük két ember, Káleb és Józsué: – Álljatok meg, az Úr megígérte nekünk, hogy győzni fogunk. – Semmibe veszik a szavukat. Olyan siránkozás kezdődik, hogy elhatározzák, megkövezik Mózest és Áront. Józsué és Káleb odaállnak eléjük, és azt mondják, hogy ne dobjátok a köveket, megígérte az Úr. De ezzel a néppel már nem lehet beszélni. – Új vezért választunk, és visszamegyünk Egyiptomba. – Visszamenni Egyiptomba az ígéret földje határáról?! Mózes bemegy a szent sátorba, és a sátor fölött megjelenik az Úr dicsősége. Kiesik a kő a kezükből, erre nem számítottak. Akkor felhő borítja be a sátrat, meg az a fényesség, amiről tudták a zsidók: amikor az ott van, akkor az Úr van jelen. Az Úr azt mondja: – Mózes, elég! Ez a nép nem megy be arra a földre! 20 évestől fölfelé mind elhullanak a pusztában. A gyermekeik, akikre azt mondták, ezek mind prédává lesznek azon a földön, ők mennek be az ígéret földjére, meg Józsué és Káleb. Amíg az utolsó meg nem hal a lázadó népből, és el nem temetitek, addig nincs bemenetel. 40 nap volt a kémek útja, 40 évig fogtok járni a pusztában. Magukra szakították a bajt. Amikor Mózes elmondja nekik, jajveszékelés kezdődik. Összefognak és elhatározzák, hogy mégis csak bemennek arra a földre. – Megyünk, mert az Úr megígérte. – Másnap nekiindulnak elfoglalni a legközelebbi várost. Csúfos vereséget szenvednek, szétszórják őket az ott lakók. Hiába figyelmeztette őket Mózes, hogy ne menjenek, az Úr megmondta, nem lesz velük. Az Úr 40 éven át mégis hordozza őket továbbra is. Amikor elérkezik a 40 év vége, Mózes összefoglalja még egyszer az Úr igéit. Megkérdezi tőlük: – Cserbenhagyott az Úr benneteket? Ugye nem! Emlékezzetek vissza az útra! Ha bementek arra a földre, hallgassatok az Úrra! Egy egész könyv, Mózes 5. könyve végig arról szól, hogy mit tegyenek, ha bemennek a megígért földre. Nehogy elbízzák magukat, ha szép házakat építenek. És sorban a többi életterületről is szól az eligazítás. Hogyan éljenek a házasságukban, hogyan bánjanak dolgaikkal, vagyonukkal, egymással. Mózesnek pedig azt mondja az Úr: – Menj fel a Nébó hegyére. Szemeddel megláthatod a megígért földet, de oda nem mégy be. A 4Mózes 11-ben olvassuk, amikor a nép vizet kívánt, Mózes a kősziklára csapott és ingerülten kiáltotta: – Fakasszunk vizet nektek ebből a sziklából? Nem szentelte meg az Úr nevét, hogy azt mondta volna: – Fakasszon az Úr vizet nektek? Akkor Isten azt mondta neki: – Te sem mégy be az ígéret földjére. Én azért, bocsáttassék meg nekem, azt is a szívemben hordozom, hogy ez a nagy irgalmú Úr nem akarta már Mózessel végigharcoltatni, ami a honfoglalás során jött. Bár erre semmi jelzés nincs a Bibliában. Amikor ott van Mózes a Nébó hegyén, végignézi a látóhatárt. 40 évvel ezelőtt, végzős teológus diákként többször is megnéztem a Mózest a Nemzetiben. A legnagyobb jelenet ez volt, amikor ott van az ősz hajú Mózes a Nébó hegyén. Megrendülve letérdel, és hullanak a könnyei az Úr beteljesített ígéretét látva. Akkor azt kérdezi tőle az Úr: – Készen vagy, szolgám? – Azt feleli, készen. És magához emeli őt az Úr. Jó lenne így végigjárni az utat. Sok harcon át, bukáson, vívódáson, küzdelmen, örömön, ajándékon, hogyha majd az út végén azt mondja az Úr: – Készen vagy? Azt mondani hálásan, csöndesen: – Készen, Uram. Adja meg nekünk, egyen-egyenként, hogy így legyen. Ámen!