Dávid

Sorozatunkban egy nagy állomáshoz érkeztünk. Előttünk áll Betlehem, előttünk Júda törzse, most van a fordulat. Célegyenesbe fordulnak az ígéretek. Saul, az első király még a benjáminiták közül való volt. Az ifjú Dávid Júda nemzetségéből való. Mielőtt a történetre figyelnénk, nyissuk ki az Újszövetséget, Máté evangéliuma első részét, ahol Jézus nemzetségtáblázatát olvassuk. Itt is határnév Dávid. Ábrahámmal kezdődik, s ezt olvassuk: „Összesen tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig tizennégy nemzedék, a babiloni fogságba viteltől Krisztusig szintén tizennégy nemzedék” (Máté 1,17). Összesen negyvenkét nemzedék Ábrahám elindulásától Jézus érkezéséig. De nem csak ezért nagy határállomás ez, ahova elérkeztünk a bibliatanulmányozásunk során, hanem azért is, mert azt olvassuk, hogy Dávidot Isten szíve szerint választott királynak mondja. Ő az egyik legnagyobb előképe Isten szíve szerint választott Megváltójának, az Örökkévaló Királynak, Jézusnak. Mi pedig Jézus által lehetünk Istennek szíve szerint választott gyermekei. Ezek után nézzük a történetet! Isten népe első királya Saul. Isten figyelmeztette őket: – Ne akarjatok ti királyt választani, én vagyok a ti királyotok. Más a ti életformátok, mint a környező népeké! – Megmondta nekik a prófétán keresztül, hogy nagyon nagy baj lehet ebből. Mert ha a király önállósítja magát, függetleníti az Úrtól, akkor nagyon kemény uralmat és bajt hoz rájuk. Teljhatalom, földi ember kezében?! Most beérik a nép engedetlensége. Saul, a király elfordul az Úrtól, engedetlen, konok szíve nagy bajt hoz mindenkire. Ő maga is szinte megzavarodik, búskomor depresszióba esik. Fél, de félnek az alattvalói is. Mi történik ebben az országban, ahol az Úr békességet, boldogságot, kibontakozást ígért? Sámuel indulna a feladatára, amire küldi az Úr, és a próféta fél? Azt mondja: – Nem merek elmenni, Saul megölet engem, ha én szót fogadok az Úrnak. Amikor mégis megérkezik Betlehembe, miután megbátorította őt az Úr, akkor remegve jönnek elé a betlehemiek. Miért kell remegve menni az Isten embere elé egy város vezetőinek? Mert attól félnek, hogy bajt hoz rájuk. Ítéletet hoz, vagy Saul rosszallását közvetíti, vagy éppen Saul rosszallását hívják ki azzal, hogy Sámuelt körülveszik? Mi történik itt? Fél a király? Fél a próféta? Félnek a városlakók? Itt valami nagyon elromlott. Isten uralma alatt békesség van és hálás, boldog kibontakozás, élet van ott! És amikor elhagyják ezt az uralmat, összekuszálódnak a szálak. Előbb-utóbb a békesség, a kibontakozás helyét a leépülés és a félelem foglalja el. De Isten hatalmas irgalommal készíti a szebb jövőt a nép számára. Készíti a Messiás eljövetelét, még ha majdnem ezer esztendőre vagyunk is Jézus születésétől. De egyetlen láncszem sem marad ki. A mi hűséges Istenünk e világ és a saját népe minden nyomorúsága, bűne ellenére is célba viszi az ígéretét! Isten nem csak a távoli jövőt készíti, hanem készíti ennek a népnek a közeli jövőjét is. Dávidot, a szíve szerinti királyt elhívja. Az öreg Sámuelnek, aki szívesen élvezné már a nyugdíj békességét, nyugalmát – különösen így, hogy Saul, a király a megromlott szívével uralkodik –, még ezt a feladatot el kell végeznie. Azt mondja neki az Úr: – Mit bánkódsz Saul miatt? Ne arra tekints, ami most van, hanem tedd meg, amit én készítek! Menj el Betlehembe, vedd a szarudat, az olajos szarut, kend királlyá Isai fiát, akit majd mutatok neked. – Nem merek elmenni, Uram! Saul megtudja, megölet engem. – Nem úgy kell menned, Sámuel. Nem kell ezt elmondanod senkinek. Vigyél egy üszőborjút magaddal, ünnepet szenteljetek, hiszen te máskor is egy-egy városban áldozatot mutattál be az Úrnak. Nagy lakomát rendeztetek, örömünnepet. Menj örömünnepre Betlehembe! – Elmegy Sámuel. Ez az örömünnep össze is áll, miután megnyugtatja a városvezetőket: – Nincs adóemelés, nincs vész, nincs ítélet, nem úgy jövök, hogy félni kellene nektek. Gyertek a lakomára, hálaáldozatot mutatunk be az Úrnak. Isait és fiait is hívjátok oda. Mielőtt a lakomához ülnének, a feladatát is el akarja végezni. Szól Isainak: – Hozd elém a fiaidat. – Nem mondja meg neki, hogy miért. Isai hozza a legidősebbet, Eliábot, aki majdnem olyan dalia, mint Saul, a király. Sámuelnek megdobban a szíve: – Megvan a következő király! – De az Úr jelez: Nem őt választottam. Ne nézd a termetét! – És ekkor hangzik el a mai igehirdetés központi mondata: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Majd jön Abinádáb, jön Samma, és jön a többi fiú, mind a hét. Sámuel tanácstalan: mind a hét fiú elvonult, és ő nem kapta az Úrtól a jelzést. Akkor eszébe jut: – Minden fiad itt van, Isai? – Nem, a legkisebbet otthon hagytuk, hogy őrizze a nyájat. – Hívjátok ide, addig nincs ebéd. Küldenek a legkisebbért, aki szintén felnőtt fiatalember már. Jön Dávid. Megdobban Sámuel szíve, az Úr jelzi: ő az. Előveszi az olajosszarut, és ahogyan abban az időben jelzést tettek az Úr felkentjéről, ráönti a drága olajat Dávid fejére. Elhívja az Úr. Kiválasztja az indulásra. De nem az egész nép, nem a város vezetői szeme láttára, csak a család körében. A testvérek tudták, az apa tudta. Most erre a mondatra figyeljünk: „…az Úr azt nézi, ami a szívben van.” Amikor a Biblia szívről beszél, tudjuk jól, hogy jelképes kifejezést mond. Természetesen ha sorolja, hogy a lép, a máj, meg a szív, akkor a mi hússzívünkről van szó. De a Biblia képes beszédében a szív az ember gondolatainak, érzésvilágának, akaratának a központja. Az ember egész lényének a centruma, ahol eldőlnek a dolgai. Amikor Isten embert teremtett, azt mondta: – Minden a tiéd, de a szíved az enyém. Neki semmi más nem kell, csak az ember szíve. A szíve sem azért kell, hogy Ő basáskodjon az ember fölött. Hanem azért, hogy az ember védve legyen, hogy kibontakozzon az élete. A műhelyünk, az a belső központ védve legyen. Mert amíg az Úré a szív, addig abban olyan döntések születnek, olyan útmutatást kapunk, olyan életet folytatunk, amelyben mi is boldogulunk, és a körülöttünk élők is boldogok lesznek. De ha az ember elfordul a szívével az Isten irányításától, megkezdődik a pusztulás a saját életében is, és a körülötte lévők életében is. Ne csodálkozzunk azon, ami e világban folyik, ez a természetes. Az Istentől elfordult ember csak így tud élni. Csak a szabad szívű ember, az Isten számára szabaddá tett szívű ember lehet boldog ember. Mert csak akkor harcolja az Úr harcait. Jó lenne megértenünk, hogy nem mi kezdtük az életet, Isten tervezett el bennünket. Annyira elvesztette a józan gondolkodását az ember, hogy ma már az is vita tárgya: van Isten, nincs Isten? Volt teremtés, nem volt teremtés? Miközben egyre inkább oda jutnak az ateista természettudósok is, hogy tervezett teremtésről beszélnek. Egy érdekes tudományos filmet láttunk gyülekezeti csendeshetünkön. Össze jöttek hívő és nem hívő természettudósok, Nobel-díjasok és mások. Becsületesen együtt tusakodva keresték a teremtés kérdésére a feleletet. A filmben láttunk egy érdekes magyarázatot. A sejtmagban lévő sejtmotor tizenhat csodálatos kis alkatrészből áll. Ez a tizenhat alkatrész csak akkor működik, ha mindegyik megvan. Ezt egy törzsfejlődés során nem lehet kivárni, hogy majd mindegyik, mint egy kicsi motornak a különböző kis részei, sorban kifejlődjenek, és majd akkor megindul a működés. Nem akarok belekotnyeleskedni az ő tudományukba, de nagyon jó volt nekünk, laikusoknak is látni, amikor a Nobel-díjas tudós azt mondta: – Amiért a Nobel-díjat kaptam, visszavonom. Én is azt mondom, hogy igenis tervezett teremtés történt ezen a világon. Csak arra akartam utalni, hogy amikor az ember szívéről van szó, nem semleges helyzetből indulunk: – Itt vagyok, mit kezdjek a szívemmel? Hanem onnan indulunk, hogy Istennek egy eredeti terve van velünk. Csodálatosan megteremtette az embert, nem tizenhat kis alkatrészből, hanem ámulhatunk, amikor az emberi agyat, idegrendszert, szemet, egész valónkat figyeljük. Isten így alkotta meg az embert: – A szíved az én szabad uralmam alatt legyen, különben elvesztél, ember. És elvesznek a körülötted élők is. És az elveszett embervilág életébe kiáltja be az Úr: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat” (Péld 23,26). Ezért voltak olyan áldottak az egész emberiség életére nézve azok, akik ezt megértették, és visszaadták a szívüket az Úrnak. Ábrahám nem kezdett el magyarázkodni, amikor kihívta az Úr: – Indulj arra a földre, amelyre én elvezetlek – és megadta hozzá az ígéreteket. Nem mondta Ábrahám: – Uram, nem megyek! Én itt építek egy oltárt, ott tisztellek Téged. Eljárok majd hetente az istentiszteletre, de egyébként azt csinálok, amit én jónak látok. A szívemet nem. Kapsz áldozatot, pénzt, kapsz ezt is, azt is. Erre mondja az Úr: – Mit adtok nekem? „Enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata… Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti” (Zsolt 50,10;12). Enyém az ezüst, enyém az arany. Mit adnátok nekem? A szíveteket adjátok nekem! Hagyjátok, hogy átvegyem az irányítást! Ugyanígy sorolhatjuk tovább Mózes életében is. Amikor a szívét adta – nem volt egyszerű a dolog –, mérhetetlen áldás bontakozott ki! Mert az Úr azt tehetett vele, amit akart. Ugyanígy vagyunk Dávidnál: Isten szíve szerint való király. Majd látjuk később: nem bűntelen, sőt! Egyszer nagyon gyalázatos, engedetlen útra tért. De az elfordulása után, mély összetörettetésben, őszintén a szívét újra az Úrnak adja. Saul-Pál. Mit tesz ez az ember? Odateszi a szívét az Úr elé. Kálvin János mit tesz? – Szívemet, mint egy égő hálaáldozatot, az Úrnak adom – vallja. Amikor odaadja valaki a szívét: – Uram, Te irányítasz, és én egész szívemmel figyelek Rád –, akkor mérhetetlen áldások bontakoznak ki a körülötte élők életében. Csak így lehetek azzá, akinek Isten elgondolt. Különben megnyomorított ember vagyok, akit a körülmények, a körülötte élő emberek irányítanak, és saját bűneim. Egy édesanya csak így lehet azzá, akivé Isten tenni akarja. De egy édesapa is. Egy gyermek, egy testvér, egy lelkipásztor, de bármilyen hivatásban lévő is. Így alkotott bennünket! Tudd meg, testvérem, hogy téged is így teremtett, mindent megadott, szívet is adott – nem csak hússzívet, hanem belső műhelyt is –, és azt mondja: Add ide a szívedet nekem! Kérdezzük meg: Olyan természetes az, hogy Dávid odaadja a szívét az Úrnak és engedelmeskedik? Nem természetes. Nem véletlen, hogy kiemeli őt az Úr: Szívem szerint való király. – Évszázadokkal később, amikor Jeroboám király gyalázatot gyalázatra halmoz, küldi az Úr a prófétát, és azt mondja neki: „…nem voltál olyan, mint szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, és teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit én helyesnek látok” (1Kir 14,8). Nem természetes, hogy te is azt mondd: – Itt van a szívem. Neked adom, Uram. Neked, ki alkottad. Mutasd a Te akaratodat. – Mert a megromlott szívünk inkább arra dobban: – Uram, majd én beosztom, hogy mi jut Neked, és hogyan élek én. Nem akarom a Te uralmadat. Miért nem akarja az ember az Úr uralmát? Mert fél, mert hitetlen! Mert nem hiszi el, hogy az Úr jót akar az életével. Milyen döbbenetes ez a félelem! Félünk, hogy becsap az Isten. Mi akarjuk a magunk világát kiépíteni. Nem munkát kér, nem áldozatot, a szívedet kéri, hogy szabadon rendelkezhessen veled. De mi lesz akkor, ha odaadom magam Neki? Ez az Ő gondja. Hogy mi lesz Dáviddal, az az Úr gondja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy micsoda „happy” életre hívta el őt az Úr. Ekkor még nem mondja meg Dávidnak, hogy évek hosszú során át üldöztetés lesz a része Saul király által. Nem mondja meg, hogy barlangban lakik hosszú ideig, és mint az űzött vad, vagy az üldözött madár, úgy kell menekülnie. De jó, hogy nem tudja még, mi minden vár rá! Annyit tud Dávid, hogy most Saul a király. Annyit tud, hogy vele most egy rendkívüli dolog történt. Tudtára adta az Úr prófétája, hogy ő lesz a király. De ennek még semmi jele! Ott van a nyáj, ott van a család, néznek rá a testvérei. De amit megmondott az Úr, végbeviszi. De jó, hogy Mózes sem tudta, amikor elhívta az Úr, hogy mi vár rá végig az úton! Akkor talán el sem indult volna… De jó, hogy Pál apostol sem tudta, hogy mi minden vár rá! Ha ezt elmondja neki az Úr, föl sem kel a damaszkuszi út porából. El sem indul. Később pedig mit mond a sok szenvedés, küzdelem után? – „…kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” (Fil 3,8). Megajándékozott emberek! Ennél nagyobb ajándék nincs. Testvérem, érted már, hogy ezért jött Jézus? Hogy Isten szíve szerinti férfiakká és nőkké tegyen bennünket. Mert Dávidért Sámuel jött, az Isten embere. De teérted tudod, hogy ki jött? Akinek egész szíve az Atyáé volt! Aki azt mondta: – Azért szeret engem az én Atyám, mert én leteszem az életemet. Van hatalmam letenni, senki nem veszi el azt tőlem. Nem kényszerpályán vagyok! Csak a szeretet kényszerpályáján. Aki így imádkozott: – Atyám, ha lehetséges, hogy megmeneküljenek, hogy életük legyen, és ne leéljék az életüket több-kevesebb sikerrel úgy, hogy lemorzsolják az éveket, eszik egymást és őket is eszik, Atyám, ha lehetséges, múljék el e keserű pohár! De Atyám, ha nincs más mód, hogy halálból életre jussanak, megyek, legyen meg a Te akaratod. – És ment a keresztre. Hogy te is, meg én is, nyomorult emberek, ne csak elénekelhessük, hanem szívből elimádkozhassuk: „A szívem mindenestül az Úr elé viszem, megtisztul minden szennytül a Jézus vériben.” (459. dicséret) Nincs más megoldás. Isten szíve szerint való akkor leszel, amikor nem a te nagyszerűségedet viszed az Úr elé, hanem amikor a keresztnél odateszed úgy a szíved, ahogy már te látod. És te is megérkezel azok közé, akik kimondják: – Fogadj el, Uram engem így, ahogy vagyok, és szeretném cselekedni egész szívemmel a Te akaratodat. Ezért történt az üdvtörténeti folyam évezredeken át, hogy neked, nekem egyszer csak ez a lehetőségem adódjék. Hogy megértsem, Isten Jézus keresztjén takarékba tette a boldogságomat. Hogy körülöttem ne szenvedés érje azokat, akik között élek, hanem áldást nyerjenek. Ezért pályázik a szívedre, meg a szívemre az Úr. Ezért nem éri be kevesebbel. Dicsőség Neki, hogy nem csak Dávidot választotta, a szíve szerint való királyt. Negyven olyan esztendőt kapott az a nép Dávid uralkodása alatt, amire ma is úgy tekint, hogy az volt a fénykor. Gondoljátok meg, ugye ezért imádkozunk: – Uram, adj a mi népünknek, nemzetünknek szíved szerint való vezetőket, akik átadják a szívüket Neked, és egyetlen gondolatuk van: mi az Isten akarata? – Még álomnak is szép. De ne hagyjuk abba az imádságot. Adjuk oda a szívünket: – Itt vagyok, Uram, sebzett, sok mindennel, sok keserűséggel, teherrel megrakott a szívem, és sok bűnnel is. Sok mindent észre sem veszek. Úgy járok a Te birodalmadban sokszor, mintha nem is a Tied lenne. És még csak föl sem tűnik, hogy Te mit mondtál az igédben, én meg mit cselekszem. Ó, de nagy kegyelem, amikor valaki így érkezhet az Úr elé: „A szívem mindenestől az Úr elé viszem, megtisztul minden szennytül a Jézus vériben.” Úgy legyen, ámen! 99