Végh Tamás

Ézsaiás prófétához érkeztünk. A Krisztus előtti 700-as évek második felében, 740-től a 701-700-as évekig végezte a szolgálatát. Négy király uralkodása alatt volt ott Isten embereként, hirdette Isten igéjét. Három király nem hallgatott rá – meg is látszott az ország életén –, a negyedik király Ezékiás volt. Ott már találkoztunk Ézsaiás prófétával, amikor az asszírok szorongatták Jeruzsálemet, elpusztítással fenyegettek. Ézsaiás többször is megjelent. Ezékiás király élete során, mint Isten embere, és hozta Isten üzenetét. Most Ézsaiás elhívása áll előttünk. Ebből a történetből megismerjük az elhívó Istent, az elhívott embert, és megtudunk valamit az elhívott ember küldetéséről is. Az elhívó Istennel foglalkozik legtöbbet igénk, és ez így is van jól. Tegyük mi is ezt, hiszen hívő életünk igazi kérdése, hogy mekkora Istenünk van, milyennek látjuk Őt, mennyit ismertünk meg belőle… Nagy bajunk, hívő embereknek is, hogy sokkal többet foglalkozunk a gondjainkkal, problémáinkkal, bukásainkkal, nyomorúságunkkal, mint Isten nagy tetteivel, akár a saját életünkben végzett nagy tetteivel is. Mostanában többször elgondolkozom azon, hogy életem eltelt idejében mennyiszer aggodalmaskodtam. Tudom én, hogy „ne aggodalmaskodjál…”! Meg tudjuk mi mindnyájan. Pedig én még a vidámabb, optimistább alkatok közül való vagyok, hívő életemben is. Mégis mennyi dolgon aggodalmaskodtam hatvan-egynéhány esztendő alatt. Amikor most visszatekintek, azt látom, hogy Isten megszőtte a szőttest, és hálával van tele a szívem, hogy küzdelmeken, harcokon át mennyi mindent elvégzett. Igazából kár volt – utólag azt mondom – aggodalmaskodni. Úgy gondolom, Testvérem, ezt te magad is így éled át a saját életeddel. Ha önmagunkra, a feladatokra, a körülményekre, a megoldatlan helyzetekre tekintünk, megvan az okunk az aggodalmaskodásra. De az egész útnak a titka az volt, hogy az Úrra kellett nézni – vagy kellett volna többet nézni –, mert Neki hatalma volt kivitelezni a terveit. Ézsaiással is így kezdte, bemutatkozik neki. Mindenkivel így kezdi Isten. A másik ember nem érti, miért tartod olyan fontosnak, hogy idejöjj vasárnap. Miért olyan fontos neked, hogy mit mond az Isten? Bemutatkozik az Isten, kijelenti magát. Ezt olvastuk: „Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve.” Leírja ezt a látomást a próféta. Azt, hogy milyen hatalmasan mutatkozott be az Úr őneki. Azzal kezdi: „…láttam az Urat, magasra emelt trónon”. Ha az eredeti szöveget nézzük, meg a Károli-fordítást, ott kétszer is megismétlődik: „…láttam az Urat ülni magas és felemeltetett székben”. Miért kell kétszer is leírni? Ha valami a Bibliában ismétlődik, az különösen is fontos mondanivaló. Isten trónol a világ fölött, mindenkinél magasabbról lát mindent. Az Ő horizontja határtalan. Mindent lát. Mindent, ami most a fejünkben van, amilyen helyzetben vagyunk, de az egész mindenség életét is áttekinti. Senki és semmi nincs Isten háta mögött. Egyik vasárnap szabadságunkat töltöttük kis falunkban. Aznap délután vagy estefelé meghallgattuk interneten a délelőtti fasori istentiszteletet. Utána még meghallgattuk a pasaréti istentiszteletet is, ahol az új lelkipásztor beiktatása utáni első igehirdetését tartotta. Kicsit évődve a sógornőmmel, azt mondtam neki: – Látod, milyen nagy csoda ez, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban egy délután meghallgathatjuk két nagy budapesti gyülekezet igehirdetését! Ő nyomban azt felelte: – Te mindig azt mondtad, hogy ez a falu a világ közepe. – Így is van, és igazad van! Isten háta mögötti falu nincs – mondtam. Isten háta mögötti hely nincs, Testvéreim. Erről beszél ez az ige is, de a teljes Szentírás is. Mi elképzelni nem tudjuk azt a hatalmat, áttekintést, amellyel Isten e világot látja. Ő nincs ebbe a világba zárva. A világ van Istenben. Ő mérhetetlen hatalommal átlát mindent, és mindenütt jelen van. Nagyon nagy felelősség ezért, hogy mit teszünk. De ez meg is melegítheti a szívünket. Soha nem lehetsz olyan bajban, olyan helyzetben, amely kívül esik az Ő figyelmén, hogy Ő most „mással foglalkozna”, és a te életed ne lenne világosan és nyíltan ott, előtte. Egyik barátunk felesége évek óta igen-igen súlyos állapotban van. Kockán van az élete folyamatosan. Éppen holnap indul egy kockázatos műtétre. Úgy voltunk vele, hogy most nehéz felhívni őket. Aztán mégis telefonáltunk, és meglepődtünk, mert arról beszélt, hogy nagy békesség van a szívében. Elmondta, mostanában megköszön mindent, ami szép volt az életében. Úgy indul a műtétre, hogy ha nem ébred föl onnan, akkor is tudja, hogy az Úré. Ha még kap időt, azt is köszönettel veszi. A gyermekei riadtan, és görcsösen rátámadnak, és azt mondják: – Anyu, ne beszélj, te feladod? Nem adja fel, hanem ilyen békességet hordoz a szívében. Ezt csak úgy kaphatja, ha látja az Urat. Jézus azt mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok nektek – nem sokkal a halála előtt mondta –, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen” (Jn 14,27). Értjük? Egyszer csak azt látjuk, hogy egy törékeny, súlyosan megterhelt édesanya azt mondhatja a gyermekeinek: – Nem ragaszko dom görcsösen az élethez, hanem az Úrban vagyok. – Milyen nagy kincs, amikor ezt átéli valaki! Mert ehhez látni kell az Urat! Az Ő igéjéből megélni, átélni, amit Ő jelent ki. Mert csak ebben a helyzetben tud valaki így reagálni, itt nem elég az értelmi ismeret. Itt az egész lényünknek kell ebben részt venni. Különben valamit tudunk elméletben, és amikor jönnek az események, akkor ez az egész tudás nem használható. Egyedülállóan hatalmas az Úr. Ézsaiás ezt a kijelentést úgy kapta. Azt olvassuk, hogy az Úr palástja szegélye betöltötte a templomot. Akik akkor éltek, minden kis részletet pontosan értettek. A palástszegély maximum négyujjnyi lehetett. A palástja szegélye betöltötte az egész templomot. Még nem is a palástja – az be sem fért –, maga Isten szóba sem jöhet, hogy a templomba beférjen. A véghetetlen hatalmú Isten nem fér be ebbe a világba – újra mondom. Csak a palástja szegélyéig lát Ézsaiás, az Urat nem látja. Földi szem Őt nem bírja el, nem is láthatja. Szeráfok álltak mellette, mennyei lények, akiknek az volt a dolguk, hogy „őrizzék az Urat”, testőrök legyenek. Ezek a szeráfok – úgy olvastam –, betakarják a szemüket, betakarják a lábukat, remegnek az élő Isten jelenlétében. Minden kis mozzanat kifejezi Isten mérhetetlen nagyságát és hatalmát. Még a mennyei lények is így állnak előtte. Egymáshoz kiáltanak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Hosszan lehetne elemezni ezeket a részleteket. Csak éppen érintve mondom a lényeget, úgyis megértjük. Szent, elkülönített. Más, mint a világ. Szent, szent, szent, és a Seregek Ura. Ezzel kifejezték, hogy a mennyei seregeknek, a földi hadseregeknek és a Sátán démoni seregeinek is Ura. Sőt – az akkori gondolkodásban mennyire benne volt –, hogy a csillagezrek seregeinek, amelyeket istenként tiszteltek, féltek tőlük, azoknak is Ura. Nem kell tőlük félni! Mennyi vigasztaló van ebben is: Seregek Ura. Szoktuk mondani a teremtéstörténettel kapcsolatban, hogy kimosolyogják sokan, hogy Isten fölakasztja a nagy lámpát, meg a kis lámpát: a Napot, a Holdat. Miközben ezzel pontosan azt az üzenetet küldte: – Ember, aki ezektől rettegsz, és a sorsodat úgy véled, hogy a csillagok határozzák meg, tudd meg, hogy ezek csak eszközök. Ezeket én raktam oda, mert szükséged van rájuk. Én vagyok a te Atyád! Te nem ezektől függsz, hanem tőlem. Az én védelmemben, szeretetemben vagy. Micsoda lelkigondozás ez, ha valakinek Isten erre megnyitja a szemét. Nincs új a nap alatt. Ma is, ha valakinek nincs élő Istene, akkor majd lesz egy kis amulett, egy kis csillagkép, amelynek a meghatározottságában mozog. Mintha ez lenne az istene, a sorsmeghatározója, ehhez kell igazodnia. Az ember ma is ennyire földszintesen határozza meg az útját, ha nem látja az Urat. „Dicsősége betölti az egész földet!” – mondják a szeráfok. Isten Szentségének a Földön való megjelenését csak a hívő emberek látják, amikor átélik az életükben, hogy mit cselekedett az Isten. Nálunk szállóigévé is lett, hogy „láttam az Urat!” Abban, amit rendezett, amit cselekedett, ahogy leszerelt minden gonoszságot, és amint átéltük valami különlegességben a szeretetét: „Láttuk az Urat!” Megrendültek az ajtók eresztékei, és megtelt a templom füsttel. Látjuk Isten gyengédségét, hogy betakarja magát: köd, füst – így olvassuk a Bibliában. Az Ő jelenléte ott van, megjelenik, de mivel nem bírja el a porszem ember az Isten feszültségét, Ő így jelenik meg. Mint ahogyan fut a vezetékben a nagy erősségű áram, agyoncsapná az embert… De redukálva már felhasználható. Ilyen nagy dolog, amikor Isten Jézusban redukálta magát arra a szintre, hogy meg lehetett fogni, érinteni. Vele lehetett lenni, ölébe ülhettek a gyermekek, és nem csapta agyon őket a mennyei áram. Mégis azt mondhatta Jézus: „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Ekkor megszólal Ézsaiás. Eddig végig Isten nagysága látomásában volt, ahogy ezt megértette, átélte. Most megszólal: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom.” Jaj nekem, az Isten jelenléte leleplezi a bűneimet! Mennyire más vagyok, mint Ő. Hadd utaljak a történetre, amelyet jól ismerünk sokan. Péter, a halász együtt van Jézussal, és Ő beküldi: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra” (Lk 5,4). Megtelik a két háló, megtelik a két hajó, akkor fölragyog az Isten szentsége Péter előtt. Addig: – Mester, nappal nem lehet itt halat fogni. – Most pedig nem a zsákmányon csodálkozik, hanem leborul a hajódeszkára, és azt mondja: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8). Felragyog neki Jézus isteni volta, és azonnal látja a saját bűnös voltát is. Valaki egy ifjúsági evangelizáción tért meg. Az igehirdető nem arról beszélt, hogy ilyen bűnös vagy, olyan bűnös vagy, hanem az Isten szeretetéről. Azt mondta ez a fiatal, hogy amíg hallgattam, felragyogott előttem, hogy mennyire szeret az Isten, egyszerre átéltem, hogy olyan szennyes vagyok. De Isten szentsége nem sújtja le a bűnös embert. Odaküld az Úr egy szeráfot, egy angyalt, hogy az oltárról vett szénnel tisztítsa meg az ajkát. Ha már látod az állapotodat, akkor lehet rajtad segíteni. Azt mondja Ézsaiás: – Elvesztem, ha ilyen vagyok, szóba sem áll velem az Isten. Isten válasza: – Most végre elkezdhetek veled beszélni. Most már látsz, most már munkába vehetem az életedet is. Milyen különös, ahogy elfedezi Isten a vétkét. Mit tett ezért Ézsaiás? Az égvilágon semmit. Elmondta az Istennek, és Ő elfedezte. Valaki beszélgetésben mondta nekem: – Ez azért olyan igazságtalan, hogy egy ember sok rosszat tesz, aztán megvallja Istennek, és bűnbocsánatot kap. El van fedezve. – Pedig a bűnnek semmi más megoldása nincs. Ha a bocsánatot nyert latorra nézünk, aki azt mondta a társának: – Hallgass már el, miért szidod Őt?! Mi méltán kapjuk a büntetést a bűneinkért, de Ő semmi gonoszt nem cselekedett. – Csoda, hogy látja az állapotát. Ez mindig csoda, Testvéreim. Az ember másképp szeretné látni magát! Kimagyarázza a dolgokat, de amikor lát valaki, és odafordul Jézushoz: – Uram, emlékezz meg rólam, ha eljössz a te országodban! – Mit válaszol Jézus? – Még ma velem leszel. Az mindig kegyelem, amikor valaki meglátja az Urat. Ennek a fényében kezdi látni a maga állapotát, a semmi, nyomorult voltát is, hogy ki vagyok én… Isten leveszi a bűnei terhét, és feltesz egy kérdést: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Mintha a legtermészetesebb lenne a válasz, Ézsaiás megszólal: „Itt vagyok, engem küldj!” Minden ezért a felkészítésért történt. Ennek a folyamatnak a végén már használható lesz ez az ember a hatalmas Isten kezében. Mert amikor bűnbocsánatot nyersz, Testvérem, úgy igazán, akkor mindenre kész vagy az Úrért. – Itt vagyok, Uram! – Akit megtisztít, az kész a szolgálatra. Neki mindnyájunkkal nagyon szép terve van úgy, amint Ézsaiással, akinek igen nehéz útja volt. Veled is nagyon szép terve van Istennek. Ehhez találkozni kell Vele. Úgy, hogy Ő kijelenti magát. Ne haragudj a másikra, aki ebből még nem élt át semmit, és nem tudja, nem érzékeli. Te itt vagy, hallgatod az igét, felmelegszik a szíved, érteni kezded, dolgozik benned az ige, rácsodálkozol Isten hatalmára, szentségére. Hívogat magához, lelepleződnek a bűneid. – Ki vagyok én? – Megvalljuk bűneinket, elhangzik a teljes feloldozás, és beállít a szolgálatába bennünket. Lépésről lépésre visz, de Ő ott lesz. Egy másodpercig sem hagyta magára Ézsaiást! Látjuk, ezen az úton végig a hatalmas Isten, a szerető Úr hordozza a porszem embert. Nem csak az elhíváskor. Egy Isten embere, aki lassan hazaérkezik, megtört egészséggel, idősen, megfáradtan összegez. Hallgassuk Füle Lajos mérnök-költő testvérünk versét: „Magasba tart utam, mélység feszül alattam. Porszem vagyok, Uram, felfénylek sugaradban. Időm kezedben van, pályám tudod, kimérted, minden tettem, szavam hála legyen, s dicséret! Hanyatlik már a Nap, hosszabbodnak az esti árnyak, húnyó fények alatt állok Uram, és egyre várlak. Hagyj néhány éneket még végigénekelnem; s ha nem jössz, én megyek, mihelyt szólítasz engem. Fogy már az út, s ha majd végéhez értem, pihenjek el az eszköz örömével; ahogy a lant, amely elhallgat egyszer ahogy a toll, melyet letesz a mester. Már kór lapul meg mindenütt e testben, már gyógyszerekkel élek este-reggel. Már bent vagyok a férfikor telében, indulnak tán az angyalok is értem. (Összegezés 2010 májusában)” Bárhol tart az életed, Testvérem, az elhívás körül, vagy az úton már, vagy talán megsuhint, amiről Füle Lajos írt, teljesen mindegy. Az igazi titka az életednek, hogy látod-e az Urat; nagynak látod-e, olyannak, akinek a kezében van a porszem életed? Képes leszel betölteni a küldetésedet. Neki hatalma van téged a célig elvinni, elvezetni. Úgy legyen! Ámen!

Az ókor hét csodája nevet viseli hét építmény, amelyek közül ma már csak a Kheopsz-piramis maradt meg épségben. De a régészek ámulattal fedezik fel és próbálják legalább leírni, ha nem is tudják rekonstruálni a többit: Szemirámisz függőkertjét, az alexandriai világítótornyot, az olimpiai Zeusz-szobrot, a rodoszi kolosszust, Artemisz efézusi templomát és Mauszólosz síremlékét. Mi ma egy olyan ókori csodát szemlélünk, amely felülmúlta az épületeket, és amely az egyik legnagyobb csoda ma is, ha valakinek az életében megjelenik. Fölolvasott igénk adja elénk ezt a csodát. Azt mondanánk, hogy ez nem más, mint az a csodálatos megszabadulás, amelyet kétezer-hétszáz évvel ezelőtt átélt Ezékiás király vezetésével Júda népe, különösen is Jeruzsálem városa. Több százezres hadsereg halálos szorításából menekült meg a kicsiny, hozzájuk képest jelentéktelen haderőt képviselő nép. Az asszír király Krisztus előtt hétszáz évvel végigdúlta a Közel-Kelet népeit, köztük Izráelt, Júda városait, és megérkezett Jeruzsálem alá. Már csak egy roppantás, és elesik a város kőfalastól, királyostól, templomostól, mindenestől. Ekkor egyetlen éjszaka alatt – így olvassuk – az Úr angyala megölt száznyolcvanötezer embert az asszír táborban. Az asszír király azt is meghallotta, hogy puccs készül ellene otthon, és sietve elvonult a város alól. Hogy járvány ütött ki, vagy mi más pusztítás ment végbe, azt pontosan nem tudjuk; de hogy megtörtént, és csodálatosan megszabadult a város, az tény. Mégsem ez az a csoda, amelyre felhívom a figyelmeteket. Ezékiás király hite az a csoda, aki ezáltal nem adta fel a várost, hanem Isten ígéretére építve vállalta az életveszélyes kockázatot, és így a rabság helyett megmenekült. Kövessük az eseményeket, figyeljük Ezékiás hitét, amely megtartotta őt a kilátástalan körülmények között is! Legutóbb gyönyörűséggel figyeltük a fiatal Ezékiást, aki uralkodásának első évében, az első hónap első napján kinyittatja a templomot, amelyet az apja bedeszkáztatott, és kitakaríttat mindent. Úgy tér vissza az Úrhoz, és téríti vissza a népet, hogy lerontják a bálványokat. Teljes szívvel visszatérnek az élő Isten imádásába, uralma alá. Hatalmas reformáció megy végbe az életükben, és a krónikaíró így foglalja össze ezt a korszakot egy mondatban: „Ezékiás minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki” (2Krón 31,21). Miután a lelki életük, az Istennel való kapcsolatuk, istentiszteleti rendjük alapjaiban rendeződött, máris rendkívüli politikai helyzetben találja magát a király. Elment, és visszafoglalta a filiszteusok által elrabolt városokat. Utána – talán elhamarkodottan – arra gondolt, hogy mégsem fizeti a mérhetetlen nagy hadisarcot az asszíroknak. Arra gondolt talán, hogy Ura megvédi őt. Nem mérte fel kellő mélységében, hogy Isten ítéletet tartott a korábbi bűnök miatt a nép életén, és ez az ítélet még most is tart. Jóllehet ők már rendezték a soraikat, de tetszett az Istennek, hogy még mindig az asszírok nyomása alatt, hadisarccal tanulja meg a nép, hogy ha bűnbocsánatot kaptak is, még hordozniuk kell korábbi bűneik büntetését. Gyermekkoromban megtanultam, hogy ha sarokba állítottak, csak annyit kell mondani, „bocsánatot kérek”, és már szaladhattam is. Meglepetésemre egyszer édesanyám azt válaszolta: – Maradj csak, fiam, ez nem megy így, maradj csak még! Isten is azt mondta: – Jó, jó, maradjatok még! Aztán eljön az idő, amikor leveszem rólatok ezt a büntetést. Ezékiás apja, Akház is fizette a hadisarcot. Sőt ő még az asszírok oltárát is bevitette a jeruzsálemi templomba. Annyira lojális volt, hogy azon az oltáron áldozott: – Ha az asszírok ennyire mennek előre, akkor biztos az ő istenük a nagyobb. Akkor már mi is kérjük annak az istennek a segítségét! Idáig züllött lelkileg a király. Mintha azért, mert a világban valakinek fut a szekér, azt az utat kellene követni, meg azokat a módszereket. Pedig homokra épít, ha valaki nem az élő Úrnak a szereteturalma alatt él. Így történt, hogy az asszír király fölháborodott. Jött megtorolni, hogy nem érkezett meg időre a hadisarc. Negyvenkét várost letarolt Júdában, és megérkezett Jeruzsálem alá. Ezékiás észbe kap, és azt mondja: – Fizetek, hagyd a várost! Szanhérib kirója rá, hogy hány ezer talentum ezüst, arany. Szegény Ezékiás, most szögeltek újra aranyborítást a templomkapura, meg edényeket szereztek be, azt mind oda kell adnia. Odaadta, de az orcátlan Szanhérib vagy kevesellte a hadisarcot, vagy miután bezsebelte, azt mondta: – Ha már itt vagyok, akkor kiraboljuk ezt a várost is. Mit számít a becsület?! Rendkívüli veszedelembe került Ezékiás és a nép. Az asszír király kincstárnoka megjelenik. Ez is a hadviselés része volt, hogy ne kelljen sok katonát beáldozni. Megjelenik a domboldalon, és a városfalon lévő néphez beszédet intéz. Meghallja Ezékiás, hogy mi folyik ott, kiküldi a főembereit. Azok hallják, hogy gyalázza az élő Istent, becsmérli a népet, és szépen fölfesti az arányokat. Még azt is mondja: – Ad nektek lovakat az én Uram, de még lovast sem tudtok rá adni. Így akartok ellenállni nekem? Ezékiás főemberei azt mondják a kincstárnoknak: – Ne beszélj zsidó nyelven, beszélj arámul, hiszen az a politika nyelve, értjük mi azt! – A kancellár válaszol: – Mit gondoltok, kikhez jöttem én, hozzátok? Veletek nincs mit tárgyalnom. Ehhez a néphez jöttem, akiket ti pusztulásba visztek. Lázadjatok fel, emberek! – És mondja tele szájjal: – Ne higgyetek Ezékiásnak, elkábít titeket, hogy így az Úr, úgy az Úr! Az Úr küldött engem, és az Úr nevében pusztítunk benneteket. Mit gondoltok, honnan van a mi hatalmunk és erőnk? Melyik nép istene állt meg előttünk? És megy a nagy beszéd. A három vezető visszatér, mindezt elmondják a királynak. Ezékiás ebben az életveszélyes helyzetben megszaggatja királyi ruháját, és zsákot vesz magára. Ez a megalázkodásnak, az Isten előtti legmélyebbre hajolásnak a kifejezése. Bemegy a templomba, és elküldi az embereit Ézsaiás prófétához, az Isten emberéhez. Vigyék hírül, mit beszél a kincstárnok, és mit akar az asszír király velük! Tudja, hogy kihez forduljon. Nem fűhöz-fához kapkod, hanem az élő Istenhez fordul. Ezért megy a templomba, ezért küldi a prófétához az embereket, mert a döntő kérdés számára ebben az életveszélyes helyzetben az, hogy mit mond az Úr? Nem akarom hosszan részletezni az eseményeket. Az asszír király – a kancelláron keresztül még levelet is küld – megismétli az ultimátumot: Adjátok fel a várost, különben elpusztítom! – Ekkor ugyanazt teszi Ezékiás, mint első ízben: bemegy a templomba, és leteszi a levelet az oltárra. Kiteríti az Úr elé, kiönti a szívét az Úr előtt. Újra üzen Ézsaiásnak. Imádsága ezzel végződik: „De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!” (Ézs 37,20). Megjön Ézsaiástól az ige, jönnek az üzenettel. A próféta kétszer is üzen a királynak. Első alkalommal ezt olvassuk: „Amikor Ezékiás király szolgái megérkeztek Ézsaiáshoz, így szólt hozzájuk Ézsaiás: Mondjátok meg Uratoknak: Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a beszédektől, amelyeket hallottál, amelyekkel káromoltak engem az asszír király szolgái! Íme, én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva, viszszatérjen országába. Saját országában pedig kard által ejtem el” (Ézs 37,5–7). Másodszorra megerősíti Ézsaiás próféta az előbbi üzenetet: „Akkor Ézsaiás, Ámóc fia ezt az üzenetet küldte Ezékiásnak: Így szól az Úr, Izráel Istene: Mivel imádkoztál hozzám Szanhérib asszír király miatt, ezt az igét jelenti ki róla az Úr: – Horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek azon az úton, amelyen idejöttél! – Neked pedig ezt a jelet adom Ezékiás: – Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben azonban vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek a gyümölcsét!” (Ézs 37,21–22; 29–30). Ezékiás ott van a rettenetes fenyegetettségben. Abban a felelősségben, hogy ha nem adják meg magukat, és betör az asszír sereg, a földdel teszik egyenlővé a várost, gyilkolnak, fosztogatnak, és viszik a rabokat magukkal. Ha feladják a várost, igaz, hogy rabszíjra fűzik a királyt, de életben hagyják, és megkímélik úgyahogy a várost. Jön a rabság, jön a hadisarc. De az Úr meg azt mondta: – Ne adjátok föl a várost! – Ezékiás ott van ebben a feszített helyzetben! De Ezékiás „forró drótot” tart az Úrral. Csodálatos ez: nem pap volt, ő király volt. De ennyire, vérre menően komolyan veszi, hogy az a lényeg, mit mond ebben a helyzetben az Úr. Isten ígéretére épít, mérhetetlen kockázatot vállal. Hisz az Úrnak minden ellenkező látszat ellenére, mert ezt mondta az élő Úr. Azt hiszem, bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe. Nem átélni, de beleképzelni. Egyfelől beszél a nagyszájú, hatalmas seregű király, másfelől a láthatatlan, élő Isten. De az ő számára Isten nagyobb valóság, mint bárki ezen a Földön. Ez az a csoda az ókorban, amely felette van a hét ókori csodának. Ez az a csoda azóta is, a XXI. században is, amikor egy ember életveszélyesen hisz az Úrnak. Nem hiszékeny, és mindenfélét elhisz, hanem az Úr szavára építi fel a kis és nagy eseményeket, dolgokat, döntéseket. Erre figyeljünk nagyon, mert ennél nagyobb ajándék nincs egy ember életében! Ebben nem az a legnagyobb ajándék, ami itt bekövetkezett, hogy megszabadult a város. Ha nem szabadulnak meg, akkor is az élő Úrral való kapcsolat, az ő szavára való építés a legnagyobb ajándék egy ember életében. És nem csak az, hogy jaj, ha én húzok az Úrhoz, akkor megoldódnak a problémák. Ha Ővele vagyok, ez már megoldás, akkor is, ha a problémák még nem oldódtak meg, vagy egészen másképp fordulnak, mint ahogy én várom. Az biztos, hogy nem annak ellenére, amit Isten megmondott. Mert amit Isten megmond, az az utolsó szóig beteljesül. Ezt figyeltük már a Biblia eddig feldolgozott részeiben is. Később látjuk – amikor már a perzsák a világ urai –, hogy Dániel és társai ott vannak a királyi udvarban. A király felállítja a szobrot, amely előtt meg kell hajolni mindenkinek. Ők nem hajolnak meg, és nem imádják; akkor a király égő, tüzes kemencébe vetteti őket. Mentené az életüket, mert nagyon nagy segítséget jelentenek ezek a vezető emberek neki, de a törvény már megszületett. A többi vezető ott lohol, liheg a király nyakán. Azt mondja akkor a király: – A ti Istenetek meg tud-e titeket menteni az égő, tüzes kemencében is? Az mondja a három fiatal: – Tudd meg, király, hogy a mi Istenünk meg tud minket menteni az égő, tüzes kemencében is. De ha nem tenné is, tudd meg, mi más Istent nem imádunk, csak Őt. Értjük, milyen nagy szabadságról tanúskodik ez a vallomás? Vagy amikor Pál apostol arról beszél, hogy akár életem, akár halálom által Istent dicsőítem… Nem tudom, mi következik – írja a Filippi levélben –, sejtem, hogy megmaradok, mert még szükségetek van rám; de ha elhív az Úr, akkor is, a halálom is Őt dicsőíti. Ha megtart, akkor pedig még a hasznotokra leszek. Értjük ezt a szintet, hogy valaki ilyen közösségben van az Úrral? Mit lehet ezzel az emberrel kezdeni? Ez hatalmas győzelem. Nem garancia arra, hogy ha én az Úr közelében vagyok, vagy ennyi-annyi perselypénzt elhelyeztem, akkor biztos, hogy átmegyek a vizsgán, vagy biztos, hogy majd megoldódik valahogy az ügyem. Persze, hogy Isten szabadító Úr, de értjük ennek a lelki szabadságnak mérhetetlen ajándékát? Hogy az események és a körülmények fölé emel valakit az Isten… Persze ne gondoljuk, hogy Ezékiás könnyedén vette az eseményeket! Mondtam is, hogy rettenetes szorításban van. El tudom képzelni, hogy elsápad, se élő, se holt, amikor ezt a problémát meg kellene oldani, de megteszi a következő lépést. Meglépi, nem rohan Egyiptomba, nem rohan mindenfelé szövetségest ke resni. Nem tüzet olt gyorsan, hanem fut az Úrhoz, hogy pontosan értse, hogy beállítsa a lelkét, az életét, hogyan is tovább. Ez a nagyobb csoda. Ne lepődjetek meg, Testvéreim, ha a veretes régi történetből hirtelen a mába ugrom. Egy harminc felé közeledő fiatalasszonyt bátorítgat a lelkipásztor, meg a néhány évvel idősebb férjét: – Olyan jó lenne, ha gyermeket vállalnának! – A lelkipásztor mondja, hogy az évek telnek, és annak a gyermeknek testvér is vagy testvérek is kellenének. Ők elmagyarázzák, hogy most véglegesítették az állásában a fiatalasszonyt. Egyébként is, a gyermeknevelés olyan macerás dolog… A lelkipásztornak pedig eszébe jut, hogy néhány héttel azelőtt az egyik panelház tizedik emeletén egy ötgyermekes – gyülekezetünkben élő és szolgáló – családot látogatott meg feleségével, és milyen áldott, vidám légkör volt abban a családi otthonban. Mi a különbség? A hit csodája! Hit nélkül ugyanúgy gondolkodnának, beszélnének ezek a szülők is. Még meg is értjük emberileg. Tanulni kell, aztán elhúzódnak a tanulmányok, aztán munkát kell keresni, aztán kevés a pénz is. De a végén szépen megöregszik két ember, és sóhajtozik azon, hogy egyedül vagyunk; nincsenek gyermekek, nincsenek unokák. Még az a jó, ha nem az Istent kezdik vádolni. Értjük? Egyetlen életszelet ez. Mondhatnám a többit is: hogy életveszélyesen rábízom-e magam az Úrra? Hogyan neveltek fel a szüleink bennünket? A Rákosi-időben, öt gyermeket egyetlen kis fizetésből. Megvagyunk mind az öten – Istennek hála! –, sőt tizenkét unoka, meg azoknak a gyermekei már létszámban lehagytak bennünket, még a gyermekeinket is. Hogy történt? A hit csodája által! Nem volt garancia, nem volt biztosítva, hogy ez hogyan történik. De ha valaki az élő Istenben hisz, annak az életét úgy vezeti, hogy csak egy lépést ad, talán csak annyit, hogy elmegy a templomig, mint ahogy Ezékiás. Ott hall egy igét, vagy ott kiönti a szívét, és megkönnyebbül, hogy az Úrnak letettem a problémát. Aztán jön az ige Ézsaiástól. Hogy ezt hogyan építi föl az Úr, azt Ő tudja. Nem könnyedén, minden harc nélkül megy a hívő élet. Valljuk meg őszintén, sokszor nagyon egyszerű, törékeny, kedvetlen, megfáradt, csüggedő, félelemben lévő gyermekei vagyunk az Úrnak. De Ő bekalkulálja, és elhangzik az igéje: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni” (1Kor 10,13). Csodálatos! A gyermekeinek ezt mondja az Úr. Azt kérdezhetjük: honnan ez a hit? Hogy lehet erre szert tenni? Testvéreim, nem ott kezdődött, amikor jött ez a borzasztó veszedelem Ezékiás király életében. Hol kezdődött? Az első év első hónapjának első napján. Az Urat kereste teljes szívéből – olyan szép az a mondat –, és sikerült neki! A tanulóiskolába járt, átadta az életét teljes szívvel az Úr uralma alá. A bálványokat vetették ki sorra, és ennek az lett a következménye, hogy összeszövődött az élete az Úrral. A napi részletekig megkapta, és engedelmesen cselekedte. A szolnoki repülőtiszti főiskolán tisztavatás volt. Ment egy falusi paraszt néni a fia tisztavatására nagy büszkén. Amikor ott álltak a tisztek, meg a főtisztek együtt, akkor odaközeledett, és a fiát, meg a főparancsnokot összehozva, az ott állók füle hallatára azt mondta: – Fiam, itt a tábornok úr előtt ígérd meg nekem, hogy mindig csak alacsonyan és lassan repülsz! Kitört a nevetés a szakemberek körében, mert ha valami veszélyes, az az alacsony és lassú repülés. Szomorú, amikor egy hívő ember ennek az édesanyának a szavát fogadja meg, hogy mindig csak alacsonyan és lassan „repüljön” a hívő életben. Milyen jó, ha valaki megtér, és egyből nekiindul teljes odaadással a hívő életének, mint aki a szenvedélyből, a rendezetlen kapcsolatokból, az engedetlen életéből szabadulva felismerte a csodálatos, új lehetőséget. Nem halogatja az engedelmességet. Arról van szó itt – a hit csodájáról –, hogy ez az ember kicsiben-nagyban életveszélyesen meglépi a döntéseket, mert ezt az ajándékot kapta. Ez kiváltság, hogy ő hihet. Testvérem, tudod, hogy a legnagyobb dolog ebben a világban az élő Istenbe vetett élő hit az Úr Jézus Krisztus által? Elhangzott egy kiáltás a Golgotán: „Elvégeztetett!” Azóta nincs olyan mélység, olyan kilátástalanság, nincs olyan elrontott helyzet, amiből az Úr az Ő gyermekeit nem tudja továbbvezetni. Még a halálból is. Jó lenne komolyan venni az ének üzenetét: „Ki Istenének átad mindent, Bizalmát csak beléveti, Azt csudaképpen őrzi itt lent, Ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, Az nem fövényre épített.” (274. dicséret) Merjük életveszélyesen rábízni magunkat minden helyzetben az Úrra! Úgy legyen! Ámen.

Több igehirdetésben is az északi országrészben jártunk, Izráel, Samária vidékén. Illés és Elizeus próféták szolgálatát követtük. Istentelen királyok idején végezték a szolgálatukat. Az északi országrész elszakadt a délitől, és tizenkilenc istentelen királyt ért meg egymás után. Ezt még kimondani is sok! Micsoda züllés, pusztulás, milyen állapot következett arra az országra! A déli országrészben is volt számos hitetlen, istentelen király, de itt azért úgy nagyjából váltakoztak. Sajnos, hogy itt sem egymást követték az istenfélő királyok. Most Júdába érkezünk, a déli országrészbe, mégpedig Ezékiás király idejébe. Krisztus előtt 725-ben kezdett uralkodni, és 697-ig volt király, 29 éven keresztül. Nagyon szép bizonyságot tesz az ige Ezékiásról: „Minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, teljes szívből, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki.” Nézzük meg, milyen körülmények között kezdte meg az uralkodást. Aztán nézzük, hogy mi volt a legfontosabb, a legelső teendője, amikor uralomra jutott. Végül pedig: mi lett a következménye annak, hogy teljes szívvel megújította az Úrral való szövetséget. Olyan országot örökölt, amely gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg, vallásilag nagyon mélyre jutott. Apja, Akház istentelen király volt, aki nem csak hogy nem kereste az Urat, hanem a bálványimádásnak olyan mélységéig jutott, hogy a szír–efraimi háború idején, amikor jöttek az ellenségek, kedves fiát feláldozta a Molok isten oltárán. Isten tiltotta népét: nehogy valaki átvigye a gyermekét a tűzön! Itt vagyunk Dávid, Salamon után mintegy kétszáz évvel, és Júdának, a jeruzsálemi templom területének a királya a Moloknak áldozik… Az asszír világbirodalom egyre közeledett. A kis népeket maga alá hajtotta, adófizetőjévé tette. Több kis nép összefogott, hogy nem fizetnek adót, ellene állnak. Akház nem szállt be közéjük, ezért megtámadták. Ez volt az a bizonyos szír–efraimi háború. Sok pusztulást jelentett ez is. Majdnem harmincezer embert vittek el fogságba, akiket aztán az asszírok még tovább vittek azoktól, akiket ők igáztak le. Ebben a helyzetben Akház az asszír uralkodótól kért segítséget. Úgy gondolkodott: – Mit ér nekem, hogy Izráel meg a szírek, meg a többiek összefognak, én majd biztonságban leszek, hogyha vazallusként szolgálom az asszír királyt. – Az asszír király meg is segítette őt úgy, hogy fizethették a kemény hadisarcot. Nem csak a királyi kincstár ürült ki teljesen, hanem még a jeruzsálemi templom ajtajainak az aranyborításait is le kellett szedniük. De őt a templom állapota nem izgatta. Amikor az asszír király a szíreket legyőzte, Damaszkuszt leigázta, elutazott elé, hogy hódolatát kifejezze. Látta az aszszírok áldozóoltárát. Látta, mennyivel szebb, mint az övék, meg mennyivel modernebb. Még onnan, Damaszkuszból futárral hazaküldte a mintát, a tervrajzot, és megcsináltatta odahaza. Az Úr oltára mellé tették az asszír oltárt, majd az Úr oltárát félre is tolták. Amikor hazaérkezett, felavatta az asszír oltárt, amelyen nagy áldozatot mutatott be. Közben már a papok meg a léviták otthagyták a templomi szolgálatot. Nem kaptak fizetést, nem törődtek velük, nem volt szükség rájuk, mentek a megélhetésüket keresni. A végén még a templomajtót is bedeszkázták. Már nem is a királyi palota és a templom közötti főbejáraton mentek a templomba, csupán egy oldalbejárat maradt meg. A templom tele volt bálványokkal. A nép az áldozóhalmokon mutatott be áldozatokat. Mivé lett az élő Isten népe?! A filiszteusok délen fosztogattak, városokat foglaltak el. Ebben a káoszban, ebben a mérhetetlen mélységben lép trónra Akház fia, Ezékiás. Isten különleges kegyelme volt ezzel a fiatalemberrel, hogy ebben a helyzetben tudja, mi a legfontosabb teendője. Azt mondanánk, hogy el van foglalva a királyság tűzoltó munkáival. Mégis azt olvassuk, hogy az első év első hónapjának első napján elindul, hogy megújítsa a szövetséget az Úrral. Gondoljunk el valakit, aki anyagilag lerobbant állapotban van, egészségileg, családilag, kapcsolatrendszerében is. Annyi baja és gondja között első dolga, hogy haladéktalanul, az első év első hónap első napján megújítsa a szövetséget az Úrral? Ezékiás ezt cselekedte! Nem a filiszteusok ellen ment, hogy legalább rendet tegyen a déli országrészben. Nem az adófizetési gondjait próbálta valahogy egyenesbe hozni. Nem szövetségeseket keresett és intézte, hogy kiépítse a királyságát. A legfontosabb az volt számára, hogy megújítsa a szövetséget az Úrral. A papokat, lévitákat előkeríti. Hogy néztek ki ezek… Azt olvassuk, hogy a léviták voltak a buzgók. A papok úgy tették-vették a dolgukat, nagyon lassan melegedtek bele újra a feladatukba. A léviták olyan hűséggel álltak oda, hogy azt külön is megjegyzi a Biblia. Ezékiás kihordatott minden szemetet a templomból. Tizenhat napon át hordták. Nem egy ember, nem kettő. El tudjuk képzelni, hogy nézett ki az a templom, amelyet egy nagy csapat a szentélytől kezdve a pitvarig tizenhat napig tisztogat, és hordják a szennyet, a szemetet, a bálványokat. Akkor a király bűnért való áldozatot mutatott be. Azzal indul, hogy azt, ami a népnek, ami neki, ami a papoknak a bűne is: a mögötte lévő időszakot odateszi az Úr elé. Ezzel a bűnért való áldozattal megalázza magát, és bocsánatot kér. Jön a következő lépés: páskát ünnepelnek. Mert elmaradt ez is! Ha az élő Istenről elfelejtkeztek, akkor miért is ez a szertartás? Ha úgysem törődünk az Istennel, miért kereszteltessük meg a gyermekünket? Ha úgysem törődünk Vele, miért jöjjünk az úrasztalához? Pedig az Egyiptomból való nagy szabadulásnak a pecsétje volt a páskaünnep. Azt a mérhetetlenül nagy kegyelmet, amit Isten velük gyakorolt, pecsételték meg ezzel. Most egy újabb nagy szabadítást élnek át. Isten ilyen kegyelmes volt hozzájuk, hogy alkalmas időt adott a megújulásra. Ők kihasználták az alkalmas időt, és újra ott vannak a páska hálavacsorájánál. Mind a 12 törzset meghívják. Ezékiás nem mondta: – Az északi országrész maradjon. Hiszen eredetileg 12 törzsből állt a nép. Elküldi a követeit. Csúfos dolog, amit átélnek. Kinevetik a követeket az északi országrészben: – Mit akartok ti? Mit képzeltek, hogy mi majd elmegyünk a templomba? Túl vagyunk mi már ezen! – Csak néhány ember vette komolyan az északi országrészben, hogy megalázza magát Isten előtt, és eljöjjön a páska ünnepére. A déli országrészt magával ragadta Ezékiás. Így olvassuk: „Júdában azonban ott volt az Isten keze, amely egy akaratra juttatta, és teljesítették a király és a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint” (2Krón 30,12). Úgy mentek oda, mint akiknek hallatlan nagy ajándék, hogy jöhetnek. Nem ők tesznek szívességet az Istennek, hogy ezt az időt odaszánják. Olyan istentiszteleti leírásról olvasunk, amelyben a hangszerek, az énekesek, mindenki valami kitörő hálával dicsőíti az Istent. Akkora volt az örömük, hogy megfejelték a hét napot még hét nappal. Mint egykor Salamon idejében, amikor felszentelték a templomot. Akkor is hét napra tervezték az ünnepet, de olyan örömük volt, olyan hála volt a szívükben, hogy azt mondták: – Ne hagyjuk abba! Ezt még hét napig tegyük! Itt reformációt él át egy nép. Újra fölfakad az ige légköre. Újra lehet érzékelni, hogy az élő Isten az Úr, ennek a népnek az Ura. Fölfakadt az élő forrás. A következő lépés az lett, hogy elmentek, és kivágták a bálványfákat, s mindent elpusztítottak, ami a pogány szokásokhoz, bálványozáshoz tartozott. A nép abbahagyta a kétfelé sántikálást. Ezékiás király tudta, hogy a nép élete és az ő élete sem történelem első renden, hanem üdvtörténet. Tudta, hogy sokkal fontosabb, hogy állok az Úrral, mint az, hogy állok a mindennapi kérdéseimmel. Mert az Úrral való kapcsolat megújulása hozza meg azt, hogy a mindennapi dolgaim is a helyére kerüljenek. Figyeljünk arra, hogy a mi életünk is templom, a Szentlélek temploma. „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben” (1Kor 6,19–20). Most úgy folytassuk az igehirdetést, hogy magunkra figyelünk az ige nyomán. Arra, hogyan zajlik a mi életünk, amelyben Isten egyszer csak olyan kegyelmet tesz velünk, hogy bekopog a „történetünkbe”. Talán a családod története futott napról napra, évről évre, a te egyéni történeted futott, és egyszer csak történik valami különleges kegyelmi mozzanat. Itt az, hogy Ezékiás királyt odaállítja az Úr ennek a népnek az élére. Egyszer csak megszólít az élő Isten. Rádöbbensz, hogy belép az életkörödbe, és elkezdődik a személyes üdvtörténeted – legalábbis, amiről már te is tudsz. Merthogy az kétezer évvel ezelőtt, amikor Jézus a kereszten meghalt, elkezdődött – sőt elkezdődött a világ alapítása előtt, ha nagyon messzire megyünk. Mi onnan tudjuk kezdeni, amikor belép az életkörünkbe Istennek ez a személyes kegyelme. Gondold végig, milyen körülmények között ért vagy ér el ez téged. Akár csak most is mi minden zajlik az életedben: munkahelyi, családi, anyagi, egészségi kérdések, lelki kérdések. Ebben a háttérben egyszer csak megszólal az ige. – Az a kérdés, hogyan reagálsz az Isten megszólító szeretetére. Haladéktalanul, azonnal, úgy, ahogy itt Ezékiás, hogy az első év első hónap első napján induljunk! Amit megértettem az igéből, teljes szívvel odaszánom magam, és nem latolgatok, nem taktikázok, nem halogatok. Van olyan testvér, akit tíz éve próbálok gondjában-bajában az Úrhoz segíteni. Tíz év után most megint mélyen maga alatt van, összeborult az élet fölötte. Mondom neki: – Most ne azzal törődjön, hogy ebből hogyan evez ki, hanem keresse az Urat! Még tudunk neki egy lehetőséget, ahol lelkileg felépülhet. Azt mondja: – Olyan gyönge vagyok, én ezzel nem tudok foglalkozni. Előbb meg kell oldani a dolgaimat! Hány ember oldogatja a dolgait évek óta, évtizedek óta! És igazán megoldja? Egyre jobban belekerül az ingoványba: minél jobban erőlködik, annál inkább sülylyed. Jézus világosan megmondta: „És ömlött a zápor, és jöttek az árvízek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, az összeomlott és teljesen elpusztult” (Mt 7,27). Mindnyájunk életének megvannak azok a súlyai, az a kerete, amelyben vagyunk. Az igazi kérdés az, hogy megértjük-e: nem tudunk úrrá lenni a körülményeken! Nem futni kell Ezékiásnak fűhöz-fához, hanem rendezni kell a kapcsolatát az élő Istennel! A szövetséget kell megújítania. Ne mondjuk: Most nem alkalmas, most nincs erőm hozzá. Már régen kellett volna. Ha ezt a kegyelmet Isten valakinek megadja, ne halogassa! Ne várjon alkalmasabb időre, kezdjen hozzá a nagytakarításhoz! Úgy, ahogy Ezékiás király hozzákezdett. Amit megért, hogy nem az Úrtól van az életében, hagyja abba! Valaki azt mondta: – Igaz, otthagytam a feleségemet. Igaz, hogy már négy éve valaki mással élek. Megértettem az evangelizációs héten, hogy vissza kellene menni a feleségemhez. De milyen becstelen dolog otthagyni azt a nőt, aki négy évig kitartott mellettem! – Hát ki a felesége? Ez a nő, vagy akit otthagyott? Ezékiás nem kérdezte, hogy „kinevetnek” vagy „mit szólnak hozzá”: ő megtette a lépést. És utána áldást jelentett azoknak is, akik talán fenntartással figyelték vagy fogadták. Ha neked Isten indítást ad, és megértetted, hogy mit kell cselekedned, ne halogasd! Tisztítsd ki azt, ami tisztátalan az életedben. Ne mondd, hogy még mennyi mindent ki kellene tisztítani! Azt tedd meg, amire Ő hangsúlyt tesz! Áldást fog hozni, reformáció megy végbe az életedben és körülötted is. Nézzetek körül, testvéreim egy-egy olyan családban, ahol egyikük igazán komolyan vette, amit Ezékiás komolyan vett. Ha nem is alakult át minden csodálatosan, de más a légkör! Amikor 1995-ben megválasztott a gyülekezet ide a Fasorba, rendkívüli körülményeket találtam. Azt mondtam: ez nem lehet igaz, hogy Budapest egyik legnagyobb gyülekezetében cigarettafüsttel tele az irodák. Leülök egy olyan székre, amelyiknek a hátsó része hiányzik, el kell takarnom, ha bejön egy esküvős pár, mert azt hiszi, hogy ilyen ódon intézmény az egyház. De ez volt a kisebb dolog. Amit lelkileg találtam… Annak az elesettsége, hogy szolgatársak egész sora nem is érti, miért küldött ide az Úr! Én voltam a vezető, de nagyon az Úr kegyelme az, hogy ezek után mi ma egy missziói bázis lehetünk. Nagyon becsüljük meg! Álljunk oda mindnyájan az Úr elé, mert úrvacsorai alkalmon vagyunk! Lehetőség arra, hogy szövetséget kössünk az Úrral! Lehet, hogy többen vannak, akik már régebben latolgatják, olyan jó lenne igazán megnyitni a szívem és az életem az Úr előtt. Itt a lehetőség! Vagy akik már megnyitották régen, elaludt a tűz a szívükben… Olvastam: villamoson utazott valaki pipával a szájában, rászóltak: Itt ne dohányozzon! Azt mondta: – A számban van, de nem ég. – S akkor odaírta az az igehirdető, hogy így vagyunk sokszor Jézussal is. Vele vagyok, itt van, csak nem ég a szívem. Sok minden rárakódik az életemre. Legyen imádságunk, amit majd az úrvacsorához készülve is énekelünk: „Áldott Jézus, a földre jöttél, S vállaltál értünk szörnyű kínt, Bárcsak tudnánk igéd követve Mi is szenvedni, tűrni mind. Sok szolgád, férfi, nő, ma bízva átadjuk szívünket Neked, hogy munkánk éljen és teremjen, gyújtsd fel bennünk szerelmedet!” (472. dicséret) Úgy legyen, ámen!

A próféták korában járunk. Az újszövetségi Zsidókhoz írt levél első mondata így hangzik: „Miután régen, sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk.” Sokáig a próféták által szólt Isten. Ők voltak az ige átvevői, hordozói, továbbadói. Milyen kegyelme az Istennek, hogy mindig adott olyan embereket – a legválságosabb időkben is –, akiken át igéit továbbadta. Krisztus születése előtt körülbelül nyolcszázötven évvel vagyunk e történetben, Samáriában. Ott él Elizeus próféta, Izráel kettészakadt országának északi fővárosában. Nagy tekintélye van. Ismerik az egész országban és tisztelik, mert Isten igéit hordozza. Az igék nyomán Isten sok csodát és szabadítást végzett el Elizeus prófétán keresztül az országban. A felolvasott történet is az ő működéséhez kapcsolódik. Először röviden, szinte csak elbeszélésszerűen menjünk végig a történeten, és utána vonjunk le tanulságokat, üzeneteket ebből a történetből a magunk számára. Naamán, a szíriai hadsereg, az arám sereg fővezére nagy tiszteletben állt. Sok sikert ért el, sok hadi győzelmet, de leprás lett, és nagy a baj. Egy kisleány, akit Izráel országából az egyik portyázás alkalmával elraboltak, a fővezér feleségének szolgáló leánykája lett. Amikor megtudta gazdája betegségét, azt mondta az úrnőnek: – Samáriában van egy próféta. Az meg tudná gyógyítani az én uramat, csak eljutna hozzá! – Ő elmondta férjének. Mivel a bajban az ember minden szalmaszálba kapaszkodik, Naamán felfigyel a hírre. Megy a királyhoz. Levelet ír Izráel királyának, a hűbéresének – ők tartották akkor adófizetői kötelezettség alatt Izráel északi országrészét –, parancsba adja, intézd el ezt az ügyet. Megrakják a kocsikat: négy és fél mázsa ezüst, meg más ajándékok is! Elindul a kocsikaraván, hogy ennek a főembernek a gyógyulása biztosítva legyen. Megérkeznek a királyhoz, elolvassa a levelet, döbbenettel mondja: – Szíria királya csak ürügyet keres ellenem. Hogyan teljesíthetném ezt a kérést? Isten vagyok én? De ha nem teszem meg, akkor jönnek az arám csapatok, megtámadnak bennünket. – Meghallja ezt Elizeus. Üzen a királynak: – Ne ess kétségbe! Van Istene Izráelnek, küldd ide azt az embert! Odamegy a karaván, megállnak a ház előtt, beüzen a főember. Várja, hogy Elizeus kijön, meghajol, körüludvarolja. A próféta ki se jön, csak üzen: – Menj a Jordán folyóhoz, hétszer mártózz meg benne. – A fővezér erre a fogadtatásra és ötletre méregbe gurul, kiadja a parancsot: – Vissza Damaszkuszba! Vannak ott tiszta folyók, ebben a posványos Jordánban fürödjek meg? Elindulnak haza, de a szolgái szólnak neki: – Uram, ha valami nagyon nagyot kért volna tőled, nem megtetted volna? Nincs vesztenivalód! Ha nem sikerül, nem sikerül. Ha csak ennyit kér, tedd meg! Akkor megmártózik hétszer a Jordánban, és meggyógyul. Olyan lett a teste, mint egy kisgyermeké, mondja a történetünk. Indul vissza. Amikor Elizeushoz érkezik, már tudja, hogy nem csak a teste gyógyult meg, hanem a hite is, mert kimondja: – Tudom már, hogy nincs más isten, csak az élő Isten! Elizeus nem fogad el ajándékot tőle. Tudja meg ez az ember, hogy Isten az, aki meggyógyította, nem ő. Nem a próféta bír varázserővel. Az élő Isten szabadította és gyógyította meg őt. Akkor Naamán azt kéri: – Hadd vigyek innen annyi földet, hogy egy kis oltárt építsek otthon. Mert én többet a pogány isteneknek nem áldozom, számomra most már egyedüli Úr és Isten a ti Istenetek, az élő Isten. Amikor elindul haza, még visszafordul: – Egy nagy gondom van, atyám! Ha hazamegyek, a király az én karomra támaszkodva megy a pogány templomba, és ott meg kell hajolni a Rimmón szobor előtt! Mit tegyek? Bocsássa meg az Úr, ha én meghajolok. Én már nem hiszek benne, nem tisztelem, de mit csináljak? Azt mondja Elizeus: – Eredj el békességgel! Eddig a történet, és most figyeljük, hogy milyen üzeneteket vehetünk belőle. Mi már nem Elizeus prófétára figyelünk igazán, bennünket nem oda irányít az ige. Jézusra figyelünk, a szabadító Jézusra. Ő elsősorban nem a fizikai betegségeinkből gyógyít bennünket – bár ilyet is tett és tesz, nem is keveset, még napjainkban is –, hanem a bűneinkből, a halálból, az értelmetlen életünkből végez valódi életgyógyításokat. Nézzük a tanulságokat, üzeneteket. Az első: Akkor keressük igazán a segítséget, amikor baj van, amikor szükségben vagyunk. Ez a fővezér nemigen érdeklődött a samáriai próféta iránt, amíg a győzelmek, a sikerek jöttek az életében. Nem érdekelte az élő Isten sem. Mentek a dolgok, ment az élet, de amikor nagy baj lett, egyszerre fontos lett a segítség, fontossá lett Isten. Így vagyunk mi is. Salgótarjánban kezdtem a lelkészi szolgálatot. Egy derék fiatalember szép autóján hozta vasárnaponként a nagymamáját. Figyelmesen, gyöngéden vette ki a kocsiból, aztán fölsegítette a hegy alatt lévő dombon álló templomba. Beültette a padba, majd kiment, kocsijával elhajtott. Háromnegyed óra múlva újra jött, és vitte haza a mamát. Egyszer azt mondtam neki: – Fiatalember, maradjon itt! Mire hazaér, már jöhet is vissza. Nem olyan hosszú ez az istentisztelet. Azt válaszolta udvariasan, de őszintén: – Tudja, lelkész úr, talán ha olyan idős leszek, mint a nagymamám, akkor nekem is szükségem lesz rá. Most még nincs. Többször előfordult már a lelkészi hivatalban, hogy valaki azt mondja: – Úgy szégyellem, hogy csak a bajban jövök, és keresem az Istent. Akkor én azt kérdezem: – Orvoshoz mikor megy valaki? Amikor beteg. Jézus is azt mondta: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. – Persze Jézus tudta, hogy mindnyájan betegek vagyunk, de nem mindnyájan vesszük még észre, hogy baj van. Látjuk ebből a történetből is, hogy akkor keressük igazán a segítséget, amikor szükségben vagyunk. A második tanulság: milyen szeretete Istennek, hogy kézről kézre adja ezt az embert, amíg eljut a gyógyulásig! Ezt jegyeztem föl magamnak, ha szabad így mondanom, hogy „mandinereken” át ér el az Úr emberéig. Kezdődik az aranyos kislánnyal, akin keresztül megindul a folyamat. Nem tud segíteni ez a leányka, de a legfontosabbat tudja: ki az, aki segíteni tud. Testvérem, tudod már, kinél lehet életgyógyulást nyerni? Akkor mondd el másoknak is! Nem tudsz segíteni rajtuk, de adj jelet! Legyél te az első láncszem! Azután jön a következő láncszem: megy a királyhoz, aki intézkedik. Megy a másik királyhoz, aki kétségbeesik. Meglepő, amit mindenki tudott Izráel országában, hogy kicsoda Elizeus, amit tudott ez a kisleány, azt nem tudja az ország királya?! Szégyen, amikor egy ország vezetői nem ismerik az élő Isten hatalmát! Hogyan vezetnek akkor? Hova vezetnek? Nem tudja ez a király? Kétségbeesik. Eszébe se jut, hogy imádkozzon? Nem. Igaz, hogy ebben az időben – ha szabad így mondani – „mosolyszünet” volt a próféta meg a király között. Ez a hitetlen király ment a maga feje után. Mindez mégsem akadályozza Elizeust, hogy üzenjen, amikor meghallja a helyzetet: – Miért estél kétségbe? Küldd ide hozzám! Az Úr az, aki segíteni tud! Megvan a következő lépés. Milyen féltőn vigyázta ezt az utat Isten szeretete, hogy nehogy valahol elakadjon a menet! Tovább gördíti Isten szeretete a szekereket, megérkezik ez az ember Elizeushoz. Itt majdnem megszakad a folyamat megint. Mert olyan magasan hordja az orrát Naamán, azt képzeli, kijön hozzá a próféta. De hogy csak kiüzen, hogy fürödjön meg a Jordánban?! Dühödten indul haza. Megint van egy láncszem. A szolgák figyelmeztetik: – Nincs veszíteni valód. Ha nagyobbat kért volna, nem megtetted volna azt is? Ha itt most mindnyájan elmondanánk, hogyan találtunk Jézusra, rácsodálkoznánk a „mandinerekre”. Valaki mondta nekem a múltkor: – Tudja, nekem nagyon tetszett, amikor a börtönben lévő embert említette, aki a finom bibliapapírt cigarettasodrásra használta, és elszívta Máté, Márk, Lukács evangéliumát. Egyszer csak megakadt a szeme János evangéliumán. Őt is Jánosnak hívták. Kíváncsi volt, hogy a János evangéliumában mi van. Ez volt az első láncszem. – Erre már azt mondjuk, hogy Istennek a sziporkázó sokszínűsége mutatkozik meg ebben, hogy még ilyen lehetetlen helyzetben is megérint valakit, mert más módon nem lehet hozzáférni. A saját nevén keresztül megállítja, hogy ne elszívja, hanem mellre szívja az igét. „Utad van számtalan sok, Uram, és eszközöd” – énekeljük a 265. dicséretünkben. Még egy példát mondok. Egy fiatal, jól menő, gazdag édesapát a kislányán keresztül szólított meg az Úr. A kislány ott volt egy nyári táborban, boldogan a többi gyermek között. Jött érte Audival az édesapja. A kislány futott felé, ölébe vette. A kislány azt kérte a csoportvezetőnőtől: – Énekeljük el édesapának a heti énekünket! – Elkezdték: „Krisztus hívása hangzik, az ige, hogyha szól”, s az énekversek végén ismétlődően felhangzott: „Ó, kőből van a szíved, ha néki nem felel?” A kristályhangú kislány hangja, ahogyan az apja fülében csengett, olyan húrt érintett, amely más módon nem rezdült volna meg. Később mondta el az édesapa, akinek mindene volt a kislánya, hogy az első érintés a hit felé ez az ottani ének volt. Esze ágában sem volt hinni, nem is foglalkozott ezekkel a dolgokkal. De ha a kislány vágyott ilyen hétre, hadd menjen. Amihez kedve van, mindent megadott neki. Értjük, hogy milyen nagy szeretet, ahogy terelget bennünket az Úr, hogy eljuttasson a szabadításáig? A harmadik tanulság. Amíg büszkén fenn hordom a fejem, és én diktálok – még az Istennek is! –, addig erre a szabadításra ne számítsak. Egy apuka a külvárosban sétált a kislányával, amíg a felesége a barátnőjéhez ment. Egy hosszú, magas palánk mellett mentek el. A kislány egyszer csak felkiáltott: – De szép virágok, de szép virágok! – Apja úgy volt vele, hogy bizonyára eszébe jutott valami, amit a tévében látott, és most emlegeti, mert ott semmiféle virág nem volt. De a kislány unszolására jobban odafigyelt, és amikor lehajolt, látta, hogy a deszka ki van törve egy szakaszon, és ott belátni egy nagy virágkertészet gyönyörű virágágyására. Később elmondta: – Én, aki fönt hordtam az orrom, csak a szürke palánkot láttam. A kislányom, akinek a szemmagasságában volt, ő látta a virágokat. Amíg ez a fővezér, meg a király intézkedtek, mint akik nyélbe ütik a dolgokat, megy a levél, megy minden, elvárja, hogy kijöjjön a próféta, addig magas lovon ültek. Amikor meggyógyul ez az ember, visszaér Elizeus házához, leszáll a kocsiról, bemegy, és úgy kezd beszélgetni Elizeussal. Addig ez nem ment. Még hogy ő leszáll a kocsiról! Valakit hívtam egy csendeshétre, azt mondta: – Ha biztosítanak nekem ott egy külön szobát – azon túl, hogy ingyenétkezés, ingyenellátás, ingyenszállás –, mert én nem szeretek másokkal együtt aludni! Meg tulajdonképpen ez a hét hosszú, ha két napra elmehetnék, akkor megyek. Majdnem megkérdeztem: – Még milyen extra szolgáltatást biztosítsanak? Amíg én diktálok, amíg azt várom, hogy Isten is alkalmazkodjék hozzám, addig ez a szabadítás nem lesz az enyém. Mert egyszer csak le kellett vetkőzni Naamánnak a díszruhából. Ott voltak a rangjelzések, kitüntetések több soron, a díszruháján, hogy azért érzékelje a próféta is, nem akárkivel van dolga. Ezt le kellett tenni, ha óvatosan is, a kocsiba vagy a földre. Ott volt lemeztelenítve a leprás fővezér. Amikor így megfürdött, megmártózott hétszer, volt gyógyulás. Amikor már nem te, nem én diktálok az Istennek, hanem azt mondom: – Köszönöm, Uram, hogy még velem is foglalkozol! Mondjad, hadd értsem, mit is kellene tennem? – akkor átélem az Ő gyógyító ajándékát és kegyelmét. Még egy tanulság: nem a Jordán vize gyógyította meg Naamánt. Ha annak ilyen varázsereje lett volna, már régen gyógyíttattak volna vele. Nem, nem! A Jordán vize bizony olyan volt, amilyen. De amikor hittel engedelmeskedett a beteg Isten igéjének, meggyógyult. A próféta megmondta: – Menj el a Jordánhoz, fürödj meg hétszer! – Hiába utánozták volna a leprások, hogy akkor hétszeri lebukás a víz alá, s meggyógyulunk… Mózes korában sem az érckígyó mentette meg a kígyómarásban lévő embereket, akik már a végsőkig lázongtak Isten ellen, és rájuk engedte a mérges kígyókat. Segítségért kiáltottak, s azt mondta Isten: – Mózes! Állíts föl egy érckígyót a tábor közepén póznára, aki föltekint a kígyóra, az megmenekül. Sokan nem tekintettek föl. De voltak, akik föltekintettek, és meggyógyultak. Nem a kígyóban, nem abban az ércdarabban volt a varázserő. Évszázadokkal később, Ezékiás király korában, amikor ereklyeként tisztelték ezt az érckígyót, egyenesen parancsba adta Isten: – Törjétek össze! Az emberek már nem bennem bíznak. Már az érckígyóhoz járnak erőt meríteni! Ereklyékben bízunk? Én nagyon szeretem a hazánkat, nem kell mondanom. Mégis fáj a szívem, amikor István király jobbja körül forgolódik a tömeg. Istvánt tiszteljük, adjunk hálát érte! Az Isten kegyelméért is. De gondoljátok, hogy István jobbja tartja meg az országot? Vagy Mária tartja meg az országot? Nem az élő Isten és a Megváltó Jézus Krisztus?! Megkereszteljük a kicsiket. Nincs ebben a keresztvízben semmi varázserő! Ez egyszerű, tiszta víz. Jelkép arra, hogy azon a kereszten, ahol Jézus a vérét adta és megváltotta ezeket a gyermekeket is, mi történt. De ez a víz nem tartja meg őket! Ettől még elveszhetnek mindnyájan, és elveszhetünk! Ha hittel föl tudnak tekinteni az Úrra, Jézus Krisztusban való hit által örök életet nyernek. Mindnyájan tudjuk az igét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3,16). Az én unokámat is Jordán-vízzel kereszteltük meg. De nem azért, mert én hoztam, hanem épp olyan vasárnap következett, hogy valaki hozta a Jordán-vizet. Mondtam, hogy teljesen mindegy. Kedves jelképként felhasználjuk. Volt olyan vállalkozó magyar–arab pár, akik eljöttek hozzám, s azt mondták, kössünk üzletet: ők szállítják a Jordán-vizet, és itt különböző kategóriájú kereszteléseket vezessünk be. Mondtam, még ez hiányzik! Hogy első osztályú, másodosztályú keresztelés, meg a Jordán vizével! Az Úr Jézus Krisztus drága vére árán van egyedül megtartatás! Naamán nem csak a testében gyógyult meg. Ez az ember életgyógyulást kapott. Óriási dolog az egészség. Én is tudom, én már fiatalon tüdőműtött voltam. Tudom, mit jelent az egészség. De ki ne mondjuk ezt a pogány beszédet: A legnagyobb dolog az egészség! A legnagyobb dolog az Úr Jézus Krisztusban kapott életgyógyulás, élő hit! Mert akkor lehet, hogy beteg a tested, de Jézusban gyógyult az életed. De a testi gyógyulásnál is nagyobbat kapott Naamán: az Úrban új életet. Azt mondja: – Most már tudom, hogy az Úr az Isten! Egyedül Őt tisztelem, Őneki szolgálok. Még egy utolsó kérése van: – Bajban vagyok – mondja a prófétának –, mert én már mindent úgy akarnék tenni, ahogy az Úr mondja, és már tudom is, hogy nem szabad meghajolnom a bálványszobor előtt. De hazamegyek, és az én uram rátámaszkodik a kezemre, együtt megyünk a pogány isten templomába. Mit csináljak? A próféta így szólt: – Eredj el békességgel! S tudjátok, miért mondta ezt? Te egy élő Urat fogadtál uradnak. Ő majd intézi a dolgokat. Bízd Rá! Meg kell hajolnod talán, de az is lehet, hogy már mást választott a király, és nem a volt leprással megy majd a templomba. Bízd Rá! Nem kaptafa az Úr követése. Csak bízzak Őbenne, Ővele legyek közösségben, és a következő lépést megadja. Egyik teológus társam a hatvanas években a határőrségnél szolgált, mint katona. Azt a parancsot kapta, hogy ünnep közeledik, egy nagy transzparensre fesse fel: „Dicsőség a dicső...” – és megvolt, hogy kiknek, hogyan. Azt mondta a társam: – Istenem, nekem kell felfestenem? Tudod, hogy én dicsőséget csak Neked adok. – Sóhajtozott kicsit, aztán bemártotta az ecsetet. De amikor festeni kezdett, kiabáltak: – Kovács tizedes, Kovács tizedes, azonnal befogni a kocsiba, és irány a falu! – De nekem ezt a parancsot adták... – Hagyja, azt megcsinálhatja más is! Ment és befogott a szekérbe, és elhajtott. Nem mindig van így, lehet, hogy meg kell csinálnia. De olyan jó ez, hogy itt Elizeus próféta nem uralkodik Naamánon, hanem azt mondja: – Eredj el békességgel! Majd az, aki téged meggyógyított, élő hitre segített, meg fogja mutatni személyre szabottan, hogy mi lesz a következő lépés. Ugye, Testvéreim, ez a régi történet rólunk és nekünk szól, mert igéjével az Úr egykor is, ma is életgyógyulásokat akar végrehajtani… Áldott legyen érte az Ő neve! Ámen!

Üdvtörténeti sorozatunkban általában nagy léptékekben gondolkodunk: korszakokban, királyokban, népekben. Ma egy csendes jelenet áll előttünk a Bibliában. De ebből a csendes jelenetből legalább annyit tanulhatunk, mint a nagy történetekből. Isten embere áll előttünk, Illés, a rettenthetetlen próféta. Királynak, királynőnek szemébe mondta az igazságot, akkor is, hogy ha halálos veszedelembe került. Isten gondoskodott róla, csodáit élte át. Most is az előző napi Kármel-hegyi nagy élmény töltötte be a szívét, hiszen ott 450 pogány pappal csapott össze. Illés oltárán lobbant fel a mennyei láng, amikor az áldozatot elkészítették. Amikor ezt látta a nép, felkiáltott: – Az Úr az Isten, az Úr az Isten! Másnap pedig halni készül a próféta. Teljesen összeomlott. Kimondja: – Elég! Most, ó Uram, hadd hagyjam abba az életemet, hadd haljak meg! Igaz, hogy a nép ünnepelt a nagy győzelem után, de aztán mintha mi sem történt volna, folytatódott az élet ugyanúgy. Igaz, hogy halálos fenyegetést kapott a királynőtől, de volt ő már máskor is ilyen nagy veszedelemben, és nem hátrált meg. Mi történt az Isten emberével? Szeretjük mi úgy látni a Biblia szereplőit, a nagyokat, hogy erősek, sikeresek, hősök. Meg nem rendülnek, igazi nagy emberek. De a Szentírás őszinte könyv, hála Istennek. Előbb-utóbb kiderül a nagyokról is, hogy emberből vannak. Jó, hogy kiderül. Képesek lennénk azt hinni, hogy a nagy emberek építik Isten országát. Pedig azt az országot a nagy Isten építi, aki a nagy és a kicsi embereket használja az országa építésében. Megerősíti őket. De nem az emberek nagysága a titka Isten országának. A rettenthetetlen Illés összecsuklik, fél, menekül, halálosan belefárad a szolgálatba. Ott van Keresztelő János az Újszövetség első lapjain. Milyen hatalmas szóval mondja ki az ítéletet főpapokra, királyokra! Ott van Heródes, Heródiás előtt, akivel nem szabadna Heródesnek együtt élnie, meg is mondja nekik. Tántoríthatatlan ez az ember – be is börtönzi a király. Ott a börtönláncok között egyszer csak elbizonytalanodik János. Két emberét küldi Jézushoz olyan kérdéssel, amiről alig hisszük, hogy Keresztelő Jánosnak kérdése lehet: – Te vagy a Messiás? Te vagy, aki eljövendő? Keresztelő János egész élete, egész szolgálata erre épült: – Én vagyok a hírnök, jön utánam, aki Istennek küldöttje, és aki Szentlélekkel keresztel titeket. Most Jézus üzen: – Mondjátok meg Jánosnak, hogy a sánták járnak, a vakok látnak, a süketek hallanak, a szegényeknek az evangélium hirdettetik. – Ezek voltak a messiási jelek. János előtt ez világos volt. Nem volt kérdés a számára, csak elfelejtette a nyomorúságában. Elbizonytalanodott, és ott van egy remegő ember: Jó ügyre tettem föl az életemet? Vállalom a halált, de igaz mindez? Igen, ennyire törékenyek az Isten emberei, a legnagyobbak is. Nézzétek Pétert. Nem is értjük, hogy a Gecsemáné kertben, amikor Jézust elfogják, szablyát ragad, és kész lenne ott közelharcban az életét áldozni Jézusért. Néhány óra múlva pedig bent a főpap udvarában átkozódva, szitkozódva tagadja le, hogy bármi köze lenne Jézushoz. Ki érti ezt? Dietrich Bonhoeffer, a XX. század nagy keresztyén mártírja, akit nem a származása, hanem a kiállása miatt hurcoltak koncentrációs táborba, és halt meg aztán ott, egyik versében, amelyet ott írt, azt kérdezi: ki vagyok? Hallgassuk csak az írását: „Ki vagyok? Sokszor azt mondják, úgy lépek ki cellám küszöbén, Oldottan, s derűs erővel, mint a várúr palotája kapuján. Ki vagyok? Sokszor azt mondják, úgy szólok börtönöm őreivel Szabadon, tiszta kedvvel, mintha én parancsolhatnék nekik. Ki vagyok? Még azt is mondják, úgy állom a balsors napjait Nyugodt mosollyal, büszkén, mint az, ki győzelemhez szokott. Az vagyok-e valóban, akinek mások mondanak? Vagy csupán az, akinek magam ismerem? Nyugtalan, vágytól gyötört, beteg madár kalitban? Légszomjjal küzdő, mintha torkom fojtogatnák? Színt, virágokat, madárdalt éhező, Jó szóra, emberközelre szomjas, Önkénytől, sárba tiprástól haraggal remegő, Nagy történések várásától zaklatott? Végtelen messze tűnt barátaimért ájultan szorongó, Imára, gondolatra, tettre béna, Erőtlen és végbúcsúra kész? 135 Ki vagyok? Ez vagy amaz? Ma ez, s holnap más? Vagy mindkettő együtt? Képmutató az emberek előtt s önmagam szemében megvetendő szánalmas nyavalygó? Vagy az, mi megmaradt még bennem, Miként egy vert sereg fut Rendezetlenül a már kivívott diadal elől? Ki vagyok? Magányom kérdése gúnyolódik velem. Legyek akárki, Te ismersz: A Tied vagyok, Istenem.” Lehet így szolgálni? Hogy az Isten embere átéli, ennyire erőtlen vagyok, szégyellni valóan erőtlen? Talán másodéves teológus lehettem, amikor honnan, honnan nem, az a gondolat kezdett gyötörni, hogy nem önszuggesztió-e az egész hitkérdésünk? Nem úgy van-e, hogy belépünk egy gondolatkörbe, és ott aztán már minden működik? De vajon Istentől ered-e mindennek a forrása? Amikor ezzel a kérdéssel vívódtam – nem is mertem én ezt nagyon másnak mondani –, arra gondoltam: így nem lehet lelkipásztornak lenni! Hogy menjek én bizonyossággal hirdetni másoknak az igét? Már nem tudom, mikor és hogyan gyógyultam ki ebből. Talán csak annyi értelmét látom ennek, hogy másként értem meg a vívódó embereket. Csöndesebb vagyok, amikor valaki olyan kelepcében van, úgy vergődik, úgy vívódik, amin pedig könnyen tovább lehetne lépni, de még nem tud. Hozzátartoznak a vívódások is a hívő utunkhoz. Nagyságrendben összehasonlíthatatlan Isten nagy elhívottjaival a mi életünk, mégis ugyanolyan kérdés nekünk is Isten gyermekének lenni. Így épül Isten országa? Hogy közben engedi meglátni a saját gyöngeségünket? Nehogy azt higgyük, hogy mi építjük az Isten országát! Azt Ő építi! Isten nem esik kétségbe Illés állapotán. Ő pontosan tudja, hogy mi a helyzet. Így olvassuk a 103. zsoltárban: „Emlékszik rá, hogy porból lettünk.” Tisztában van pontosan a helyzetünkkel. Ő nem hősöket választ magának, hanem törékeny idegzetű, sokszor félelmekkel harcoló, vívódó embereket. Ő a titka a küldetésünk betöltésének. Pál elmondja: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan (ti. a többi apostol), de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme” (1Kor 15,10). Ismerte a gyengeségét. Sokszor idézzük: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el az tőlem.” Az volt az Úr válasza: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,7–9). Még el is gyengítette az Úr az apostolt. Azt mondja neki: – Elbizakodnál a kijelentések nagysága miatt, súlyt kell akasztanom rád. – Valami betegség volt, ami terhelte őt. Nehézzé tette a szolgálatát, de ott tartotta, kiszolgáltatottan az Úr előtt, hogy ne a magáét adja, hanem teljesen rászoruljon arra az erőre, amelyikről így vall: „…hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7). Ott van Mózes. Indul, hogy majd ő rendet tesz. Megöli az egyiptomit. Majd ő a népe élére áll! El kell gyengíteni, hogy megértse Mózes: az Úr a szabadító, és nem ő, nem az ember. Negyven év a pusztában! Mózes már le is mondott minden ilyen ambícióról. Éli a mindennapjait, és amikor úgy tűnik, hogy ő befejezné már – mihez kezdjen nyolcvanévesen? –, az Úr akkor kezdi vele a nagy munkát: – Most már alkalmas vagy, Mózes! – Tiltakozik, menekül, de azt mondja az Úr: – Én veled leszek. Érted már, Testvérem? Ha rád tette Ő a kezét, elhívott, mindezt nem azért tette, mert te vagy a legbátrabb, legrettenthetetlenebb. Ez az Ő titka, az Ő kegyelme, és Ő visz be a célba téged is, ahogy Illést. Ez az egyik üzenet ma. A másik üzenet pedig, hogy ebben a történetben fölragyog Isten mérhetetlen szeretete, gyengédsége az Övéi iránt. Ahogy Illést kezeli! Ahogy azóta is bánik a gyermekeivel! Isten nem botránkozik meg, nem szidja, nem veti meg Illést. Hanem kezelésbe veszi, és elkezdi gyógyítani. Egy lelkipásztor olyan szépen leírja, amikor erről az igéről mond igehirdetést, hogy Isten keze angyalkéz. Azt olvassuk, hogy angyal érinti Illést. Aztán továbbviszi a gondolatot. Számomra kedves volt, ahogy olvastam, hogy gondoljuk meg Isten kezét! A hatalmas Isten keze, amely összeroppanthatna bennünket, egyszer csak a betlehemi jászolbölcsőben olyan kicsi kéz. Két kicsi kéz, amikor Jézus megszületik. Azután az Isten keze, amikor a Golgotán ott látni Jézus felszögezett kezeit. Isten kezeiről olvasunk Mózes 5. könyvében is: „Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27). Úgy nyúl Illéshez, hogy nem roppantja öszsze. Megérinti az angyal, és azt mondja: „Kelj föl, egyél.” Fölkel, oda van készítve a lángos vagy pogácsa, ott van a korsó víz is. Fölkel, eszik, aztán újra elalszik. Altatókúrára vonja őt Isten. Nem újkori találmány ez, Isten sokkal előbb alkalmazta ezt. A kimerült embert altatja, eteti, itatja, újra elaltatja. De nem ettől gyógyul meg Illés! Szüksége van erre a kúrára, de Illés igazából az igétől gyógyul meg. Mert fölkel, elmegy a Hóreb hegyéig, bemegy egy barlangba, és akkor megszólítja az Úr: – Mit csinálsz itt, Illés? – Akkor kiönti a szívét. Isten végigvárja, amit Illés panaszként elmond: – Csak Te nem látod, Istenem, hogy itt nincs értelme tovább semmit tenni! Nem vagyok jobb, mint az elődeim, nem értem el eredményt! Látod, hogy mi van, halálra keresnek engem, megölték a prófétákat, oltáraidat lerombolták! Nincs egy ember sem, itt vagyok teljesen egyedül! Hagyja Isten, hogy Illés kiöntse a szívét. Aztán azt mondja: – Gyere ki a barlang elé! – Akkor elmegy ott Isten. A hatalmas Isten elvonul, de nem a sziklákat rengető, tördelő szélben jelenik meg Illésnek, hogy aztán a prófétának végképp vége legyen, nem! Nem is a vihar után a földrengésben jön. Nem is a tűzben. Ez mind-mind Isten mérhetetlen hatalmát mutatja. Ezután egy halk és szelíd szó hallatszik: – Mit csinálsz itt, Illés? Mit keresel itt? Itt a te helyed? Akkor Illés szó szerint elmondja újra a panaszáradatát. Mire megszólal az Úr: – Illés, menj! Tedd a következő feladatokat! Kend királlyá azt a két királyt, akiket mondok neked! Majd tedd prófétává a helyettesedet, az utódodat, Elizeust! Menj csak, terítsd a palástodat rá! Meglátod, Illés, menni fog neked! Te kimondtad, hogy elég, én meg megmutatom, hogy el tudod végezni mindazt a feladatot, amit terád bíztam. Te kimondtad, hogy nem vagyok jobb az elődeimnél, mert nincs nagyobb sikerem… Illés! A siker az Isten gyermekeinek az életkérdése? Nem a hűség? Azon méred, hogy mennyire sikeres vagy? – Az Úr azt mondja: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután” (Mt 25,21). – Illés, egyedül maradtál? Hétezer térdet meghagyok, akik nem hajoltak meg a Baalnak. És Illés megy. Mert az Úr igéje, amit kapott, a lelkében életre kelti. A testi kezelésre is szükség volt, de az igazi, amikor igét kapott, és azzal tudott tovább menni. Sokan szeretik a testvérek közül is Spurgeon: „Isten ígéreteinek tárháza” című napi vigasztaló sorozatát. A bevezetőben ezeket írja: „Amikor elkezdtem ezeket a mindennapi jegyzeteket írni, ellentmondások, viták hullámai között vergődtem. Azóta mély vízbe dobva kell úsznom, de ha Isten keze nem tartana, bizony megfulladnék. Sokféle próbatételben volt részem. A súlyos testi szenvedést követte a lelki levertség, s mindehhez járult a gyász szomorúsága, mert elvesztettem azt, aki az emberek között a legdrágább volt számomra. A hullámok folyamatosan támadtak, egyik a másik után. Mindezt nem azért írom, hogy részvétet ébresszek, csupán hogy megértessem az Olvasóval, nem szárazföldi tengerész vagyok, aki csak hírből ismeri a vizet. Sokszor átkeltem olyan óceánokon, amelyek egyáltalában nem voltak csendesek. Ismerem a hullámok csapkodását és a szél süvöltését. Az Úr ígéretei soha nem voltak olyan drágák számomra, mint éppen a veszély óráiban. Néhányat közülük máig sem értek. Nem érkeztem még el ahhoz az időponthoz, amikor beérhettek volna, mert én magam sem vagyok még eléggé érett a megértésükre. Mennyivel csodálatosabb számomra a Biblia ma, mint néhány hónappal ezelőtt volt. Miközben engedelmeskedtem az Úrnak, és hordoztam a gyalázatát a táboron kívül, nem kaptam új ígéreteket. De úgy éreztem, mintha mégis kaptam volna, mert a régiek új és gazdagabb tartalommal nyíltak meg előttem.” Kedves Testvéreim, úrvacsorához készülünk. Éppen most érkezett ez az ige hozzánk: „Kelj fel, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!” Azon gondolkodtam: csak most? Illésnek az eddigi út nem volt erő feletti út? Igazából az emberi életút erő feletti út. Valaki így mondta: – Igazán emberi életet csak emberfeletti erővel lehet élni. Csak Isten igéinek az erőivel lehet élni. Ez az erő pedig az Úrnál van. Ugye, értjük már Bonhoeffer titkát, Illés titkát, az Isten gyermekei titkát: igét kapunk, kezelést kapunk testben-lélekben, és megyünk tovább az úton. Egyszer pedig eljön majd mindnyájunk számára, ami Illés életében eljött, amikor egyszer s mindenkorra a terhek alól kivonta őt az Isten. De nem akkor, amikor ő mondta, hogy elég. Hanem amikor elérkezettnek látta az Úr azt az időt, és hazavitte magához. Addig pedig, és azután is dicsőség legyen a gyermekeit minden emberi értelmet meghaladóan szerető Istennek. Ámen!

Lelkészi szolgálatom első éveiben jártam, amikor hallottam, hogy egy magas beosztású vezető ember a kislányának hogyan mutatta be a Bibliát. Idősebb korában született egy szem gyermeke. A szeme fénye volt ez a kitűnő tanuló, aranyos kislány, aki talán tízéves lehetett, amikor komolyabban érdeklődött a Biblia iránt. Ez az édesapa el akarta téríteni leányát a Bibliától, kikereste az Ószövetség legvéresebb történeteit. Elolvasta a kislányával együtt, és azt mondta neki: – Látod, ez a Biblia. Isten irgalmas volt, mert ez a leány, ahogy növekedett, nem csak az édesapjától kapott információt a Bibliáról. Így jutott el Jézusig, a Megváltóig, és megértette, hogy nem az a Biblia, amit édesapja olyan tendenciózusan mutatott be neki. Amikor elolvassuk ezt a történetet, eszembe jut, talán valaki arra gondol: nem elég a televízió, a híradóban, a krimikben hallunk elég szörnyűségeket… Idejövünk a templomba, hogy kicsit megnyugodjunk, és akkor egy ilyen borzalmas történetet olvas föl a lelkipásztor. Drága Testvéreim, jogos a tiltakozásotok. De tegyük föl a kérdést: Isten teszi ilyen rettenetesen elviselhetetlenné, gonosszá az életet, vagy pedig az ember? Talán nem is kell felelni rá, annyira egyértelmű. Mielőtt figyelnénk a régi történetre, ugorjunk majd 2800 évet abból az időből. Hadd olvassak nektek egy elgondolkodtató levelet a mából. Kicsi a levél, de van egy hosszú bevezetése: „Gyakran megkérdezik az emberek a vallások képviselőit: Ha van Isten, miért engedi meg azt a sok szenvedést és bajt, amely sújtja világunkat, benne a sok ártatlan embert és gyermeket. Az alábbi interjú találó választ ad a kérdésre. Billy Graham leányával készítettek interjút az egyik rádióműsorban, amelyben a riporternő megkérdezte őt az utóbbi idők borzalmas eseményeivel kapcsolatban: Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyenek történjenek? Anne nagyon mély éleslátásra utaló választ adott: – Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik. Ám évek óta azt mondjuk neki: Menj ki az iskoláinkból, a kormányunkból, és távozz az életünkből. – És Ő csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül? Valaki azt mondta: nem akar imádságot az iskoláinkban. És mi azt mondtuk, rendben. Majd azt mondta: jobb, ha nem olvassuk a Bibliát iskoláinkban. A Bibliát, amelyik azt mondja, ne ölj, ne lopj és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És mi azt mondtuk, rendben. Azután dr. Benjamin Spock azt mondta: ne fenekeljük el a gyermekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megsérül, és lerombolhatjuk önbecsülésüket. (Zárójelben ott van: Spock fia öngyilkos lett.) És mi azt mondtuk: egy szakember biztosan tudja, miről beszél, s azt mondtuk, rendben. Aztán valaki azt mondta, hogy a tanárok és az osztályfőnökök jobb, ha nem fegyelmezik a gyermekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. S az iskola vezetői azt mondták, hogy a tanárok inkább meg se érintsék a diákokat, nehogy ezzel rossz reklámot csináljunk az iskolának, és semmiképpen sem akarjuk, hogy bepereljenek bennünket. És mi azt mondtuk, rendben. Aztán valaki azt mondta: hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végezhessenek, ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják szüleiknek. S azt mondtuk, rendben. Aztán egy bölcs vezető azt mondta: mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszámoljanak. S azt mondtuk, rendben. Aztán valaki az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve velük azt mondtuk: nem számít, mit tesz valaki – beleértve az elnököt is – a magánéletben, amíg van munkánk, és a gazdaság jól működik. Aztán valaki egyre tovább lépett ebben a csodálatban, s meztelen gyermekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. S mi azt mondtuk, rendben, a szabad szólás joga ezt lehetővé teszi számukra. És aztán a szórakoztatóipar azt mondta: csináljunk tévéműsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget és a tiltott szexet reklámozzák. És készítsünk olyan zenefelvételeket, amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, a kábítószer-fogyasztásra, a gyilkosságokra, az öngyilkosságra, és a különböző sátáni témákat dolgozzák fel. És mi azt mondtuk: ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása. És különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy csak hadd menjenek. Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyermekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat? Talán ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van mindennek ahhoz a mondáshoz, hogy amit vet az ember, azt aratja.” S itt jön a levél: „Kedves Isten! Miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályban? Tisztelettel: egy érintett tanuló.” És a válasz: „Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolából. Tisztelettel: Isten.” „Furcsa, milyen egyszerű az embereknek kivetni, kidobni Istent, zagyvaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy a világ a pokolba!” A felolvasott történet az üdvtörténeti sorozatunk következő állomása, Aháb és Jezábel uralkodásáról szól, a Krisztus előtti nyolcszázas években. Hallottuk, hogy Dávid és Salamon uralkodása után kettészakadt Izráel országa, a déli Júdára és az északi Izráelre. A nép, amely arra hívatott, hogy a környező népek számára bemutató tanítást tartson arról, milyen jó azoknak, akik az Úr népe, milyen más az életük, milyen áldás van rajtuk, elközönségesedett. Ezekben az évszázadokban – rövid felvillanásoktól eltekintve – olyan sötétség jellemzi a választott nép életét, különösen az északi országrészben, amelyik a szomszéd népek szintje alá megy. Istentelen vezetők önkényeskedtek felettük. Az a húsz esztendő, amit Aháb és Jezábel az északi országrész trónján töltött, talán a legsötétebb idő volt a történelmükben. Aháb király a tiruszi királyleányt, Jezábelt vette feleségül. Ennek a nőnek az erőszakos, akaratos uralkodása rányomta bélyegét a férje életére, és arra a korra is. A Bibliában később is elrettentéssel halljuk Jezábel nevét. Hozta magával a bálványait, jöttek a bálványpapok, az egész udvartartás. Úgy berendezkedett ott, mintha tudomást sem venne férjének és a népnek az Istenéről. Hozta a Baal-kultuszt, az Astarte-kultuszt. Az egyik a termés biztosításának az istene, a másik a szexualitásnak, szerelemnek, termékenységnek az istennője. A nép nem vetette el az Urat, csak mellé besorakoztatta Baalt, Astartét: ki tudja, nekünk is fontos, hogy jó termés legyen. Tiszteljük Istent is és a Baalt is, biztos, ami biztos. Így nem lehet az élő Istennek szolgálni. Ő azt mondta: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül” (2Móz 20,2–3). Nem azért, mert sajnálta volna, hogy más istenek segítsenek nekik, hanem mert tudta, hogy minden más isten Őrajta kívül csak pusztít és romlásra van. Ezért kizárólagosságot igényelt, mert így tudta vezetni őket, vinni előre. A mai történetünk arról szól, hogy Aháb király – sok gonoszságuk után – megkívánja egyik alattvalója szőlőskertjét. Ott van a nyaralója a jezréeli palotája mellett, milyen jó veteményeskertet lehetne készíteni belőle… Kínál érte többet vagy más földterületet. Azt mondhatnánk, hogy nincs annyi esze annak az embernek, hogy most jó üzletet csináljon? De nem erről volt szó, hanem az ősi földről Isten rendelkezett! Izráelben nem lehetett eladni a földet, csak az éves terméseket. Mintha azt mondanánk, hogy lízingelték a földet. Mert ötvenévenként jött a kürtölés éve, és viszsza kellett adni az eredeti tulajdonosoknak, annak a nemzetségnek, törzsnek, akié eredetileg volt az a földterület. Ezt olvassuk Mózes 3. könyvében: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam” (25, 23). Nábót ragaszkodott az ősi földhöz. Nem dacból, hanem Istene rendelése szerint. Aháb ismerte az isteni törvényt. Nem erőszakoskodott tovább, hazament, és mint egy gyermek, duzzogott. Szinte nevetséges a kép, ahogy lefekszik, fal felé fordul, nem eszik. Jön Jezábel: – Mi a baj? – Aháb elmondja neki. Akkor Jezábel a szokott módján megszólal: – Majd elintézzük az ügyet. – El is intézi. Aháb nevében leveleket ír, Aháb pecsétjével lepecsételi azokat, és a jezréeli vezetők összevágják a bokájukat: a királynő, a rettegett királynő üzent, mi meg teljesítjük. Hamis tanúkat hívnak: – Becsmérelte Nábót Istent és a királyt, kövezzük meg! Meg is kövezik. Kiviszik a városon kívül, és végrehajtják ezt az ítéletet. Akkor jön Jezábel diadalmasan: – Megkaptam a választ, rendben van minden, Aháb indulj! Aháb fölkerekedik, most már földerül az arca: – Birtokba vehetem, amit akartam, nem akárki a feleségem, Jezábel! Csak egy dologról feledkezett el Aháb is és Jezábel is. Kihagyták a számításból, hogy van Isten az égben! Ezt nagyon sokan kihagyják ma is a számításból. Istennel nem számoltak, pedig Isten a helyén van! Akkor is a helyén van, ha minden ember kifordul a helyéről! Illés próféta megjelenik előttünk. Nem volt a népnek Bibliája. Mózes öt könyve már közszájon megvolt, sőt kézzel írva is. Ismerték sokan. Azt látjuk majd az elkövetkező király idején, hogy megtalálnak egy Biblia-tekercset befalazva a templom falába, amikor renoválják a templomot. Nem volt Biblia a kezükben, de Isten megtalálta a módot, hogy világos üzenetet küldjön. Prófétát állított. Jön a nagy próféták kora. Illéssel kezdődik, azután Elizeus, Ézsaiás, Jeremiás, jönnek a többiek, mert Isten hűséges Isten, és küldi az Ő igéjét, a megmentő igét. Isten szeretetének, hűségének, mentő kegyelmének az eszközei ők. Amikor Aháb elé toppan Illés, a király így fogadja: „Rám találtál, ellenségem?!” Úgy beszél Aháb, mint a bolond ember, aki leszereli az érintésvédőt az elektromos készülékekről. Illést ismerte ő már! Tudta azt is, ki az, aki küldi! Isten hatalmát is ismerte ez a király. Az első találkozásuk éppen úgy következett be, hogy Illés Aháb elé állt, és a sok gonoszságot elkövető királynak és királynőnek azt az üzenetet mondja: nem lesz eső addig, amíg nem mondom, az Úr ezt üzeni. Három és fél éven át szünetelt az eső, és Aháb, aki már nem talált fűcsomót se szinte, az embereit mozgósította, mert a lovainak enni kell. Kereste égre-földre Illést, hogy legyen már eső. Nem lett eső. Még az se tűnt fel nekik, hogy hiszen ott van Baal, ott van a bálványszobor, ott van a 450 pap. Ők a termésnek és az esőnek a letéteményesei! Mi történik itt? Mégse tőlük függ az eső? Mégis Illés Istene uralkodik? Három és fél év után Illés üzen Ahábnak: – Készülj, jön az eső! Jött is az eső, és onnan kezdve éltető esőt kaptak. Azt mondja Illés Ahábnak: – Gyűjtsd össze a pogány papokat a Kármel hegyére, én is ott leszek! Jön az istenítélet a Kármel hegyén. Építsék föl az oltárt, állít sák rá az áldozatot, helyezzék el. Én is fölépítem a másik oltárt, elhelyezem az áldozatot. Imádkozzanak előbb ők! Aztán imádkozom én is, hogy égi tűz szálljon le. – A népnek pedig azt mondta: – Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek! Ha a Baal, kövessétek azt! Kiderült, hogy egész napi műveleteik ellenére sem szállt le a tűz a pogány oltárra. Illés tizenkét vödör vízzel leönteti az oltárt, hogy lássák, még a megöntözött, átáztatott oltárra is leszáll az Úr tüze. Amikor felcsapott a tűz, a nép fölkiáltott: – Az Úr az Isten! Az Úr az Isten! Aztán ment tovább a nép ezt az élményt kiheverve, kétfelé sántikálva. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy Aháb számára nyilvánvalóvá lett, hogy ki az élő Isten. Ő tudhatta ezt, és ennek ellenére azt mondja: „Rám találtál, ellenségem?! – Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az Úr.” S elmondja az ítéletet. Nekünk már, akik ismerjük a folytatást, és olvashatjuk a Bibliában, megerősítő is, megrendítő is, hogy Isten igéje betűről betűre pontosan beteljesedett. Az az ítélet, amit itt elmond Illés, évek múlva bekövetkezett. Hiába gondolták, ugyan már, ezt mondta a próféta, de ez kinek számít? Megy az élet tovább, nem? De sokan gondolkodnak úgy, mintha azt tehetnének ebben a világban, amit akarnak! Úgysincs következménye! Telnek az évek, évtizedek, úgy tűnik, hogy senki nem kér számon semmit. Ez a prófécia is betű szerint beteljesedett. Aháb a nagy elbizakodottságában vissza akart foglalni az arámoktól egy várost, Rámót Gileádot. Jött Jozafát, a déli király. Nagy lakomát csapnak. Jozafát Aháb húgát feleségül veszi, s ennek a nagy akciónak a kapcsán azt mondja a király: – Eljössz velem Rámót Gileád ellen? – Elmegyek – vágja rá Jozafát. De azért óvatos. Azt kérdezi: – Van itt próféta a közelben? Hívjuk elő, mondja meg, hogy Isten mit szól ehhez a gondolathoz. – Aháb előhív négyszáz prófétát, udvari prófétákat, akik mindig kéznél vannak, hogy kedvére beszéljenek a királynak. Ezért fizették, etették őket. Ezek négyszázan azt mondják kórusban: – Menj el, győzni fogsz, király! Jozafátnak gyanús a dolog. Ez nem így megy: – Nincs itt az Úrnak még egy prófétája? – Van egy Mikejáhu nevű – most nem Illésről beszél Akháb –, de az mindig rosszat mond nekem, azt nem szeretem meghallgatni. – Ne beszéljen már így a király! Hívjuk elő! Megjön Mikejáhu, ő is kezdi mondani azt, amit a négyszáz. De olyan hangsúllyal is! Akkor ráparancsolnak, hogy mondd meg az igazat. Azt mondja: – Aháb király, ha elmégy a harcba, ott maradsz. – Fogjátok el! Ha visszajövök a harcból, majd számolunk. Elmegy a harcba. Ráadásul olyan ravasz, Jozafát pedig olyan naiv, hogy azt mondja neki: – Te maradj a királyi ruhádban, én majd páncélt veszek. Mennek a harcba. Jozafátot majd' megölik, de rájönnek, hogy nem ő Izráel királya, akire küldték a katonákat. Közben egy ember találomra kilő egy nyilat az arámok táborából, és eltalálja Ahábot ott, ahol a páncél nem védte. Elvérzik a kocsiban a király. Amikor a kocsit mossák Jezréelben, a tóban, azon a területen, ahol Nábótot megkövezték, a kutyák nyalják a kocsiról lefolyó vizet, véres vizet. Aháb így fejezte be. De még Jezábelre is sor kerül. Aháb fia lett a király. Megsebesül egy csatában, és megy ő is, hogy gyógyíttassa magát. A fővezér föllázad ellenük, és Isten parancsára Aháb házát kiirtja. Megöli Jorámot, Aháb fiát, megöli Aháb többi gyermekét is. Befut a királyi palota elé, az ablakból kinéz Jezábel, aki még most is kifesti-kikeni magát, mint aki kínálja magát a leendő vezérnek, az felszól az ablakba: – Van-e ott valaki énvelem? Amikor kihajoltak a főemberek, jelezték, hogy igen. – Dobjátok ki! Kidobják Jezábelt, aki ott hal meg. A fővezér lakomázik, s egyszer csak észbe kap: – Menjetek ki, nézzétek meg, hogy eltemethessük igazán. Amikor kimennek, már csak a csontokat találják. A kutyák lakmároztak ott, a palota mellett, és amint a próféta megmondta, úgy történt, azok ették meg Jezábel holttestét. Rettenetes történet ez. Én igazából Illésről szerettem volna szólni. Az volt a gondolatom, hogy a következő lépés az üdvtörténetben Illés lesz, akit a legnagyobb prófétának ad elénk a Biblia. Halljuk mindig, hogy „Mózes és Illés, a törvény és a próféták”. Illés, akiről Keresztelő János szolgálata idején is megemlékeznek, hogy ő az, aki „az Illés lelkével fölruházott”. Aki ugyanúgy szőrruhában megy, és rettenthetetlenül hirdeti az Úr igéjét és ítéletét. Az Újszövetségben a megdicsőülés hegyén is látjuk Illést, ahol a tanítványok látják a halála felé közeledő Jézust még egyszer nagy dicsőségben. Isten elhúzza a függönyt, és ebben a látomásban Mózes és Illés ott vannak Jézus mellett, és beszélik Jézus halálát. Ma ennél a történetnél kötöttünk ki, mert Isten a prófétát azért küldi, hogy megállítsa a romlást. Mert ítéletbe rohan a bűnt elkövető ember. Jeleket adott az Isten Ahábnak és Jezábelnek is. Isten igéje a legsötétebb időkben is világosság. De ha nem figyelünk az „érintésvédőre”, kikapcsoljuk, az Isten igéje ítélet. Szó szerint beteljesedett ott is, azóta is. Rend van ebben a világban! Még ha úgy tűnik is, hogy ekkora rendetlenség, káosz soha nem volt. A bűnnek büntetése van. Isten őrzi a rendet akkor is, ha mi nem látjuk ilyen közvetlen összefüggésben. Az üdvtörténet végén Jézushoz érünk, és Jézus keresztjéhez. Mert az ítéletet, a mi bűneink ítéletét Ő szenvedte el. „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 6,23). Isten mérhetetlen hűsége, hogy a bűnlánc Jézus keresztjén megtört. Isten igazsága elégtételt kívánt. Aháb és Jezábel életén látjuk, hogy beteljesedett az ítélet. De Isten szeretete mentsvárat adott a kereszt alatt. Mert Isten kiegyenlítette a bűnnek büntetését Jézus keresztjén. Ez a hatalmas üzenet hangzik a világon át: egyetlen megoldása van a bűnnek! Az, hogy valaki az ítéletét Jézus keresztjén meglátja. És újat lehet kezdeni a kereszt alatt. Saulus, a későbbi Pál a keresztyének életét pusztította. Emberek vére tapadt a kezéhez. Mégis elmondhatta, miután kegyelmet kapott: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Az ige nem csak az ítéletről beszél, hanem Isten hűségét és irgalmát is hirdeti: a bűneim büntetése Jézuson van. Lehet újat kezdeni az ige erejével, az ige útmutatása nyomán. Úgy legyen, ámen!

Valaki, aki hallgatja az üdvtörténeti sorozatot, kicsit neheztelve megkérdezte tőlem: – Miért kell nekünk a zsidó nép történetét tanulnunk, ráadásul ilyen részletesen? Nem a magyar történelmet kellene a magyarnak tanulnia? Igaz, minden nemzet a saját történelmét tudja a legjobban. Ez a feladat. A magyar is a magyar történelmet. Vegyük is nagyon komolyan, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg a nemzetünkért. De amikor a Bibliát tanulmányozzuk, ezt csak úgy tehetjük meg, hogy odafigyelünk Izráel népe történetére. Mert az Isten ezt a népet kettős feladatra választotta ki. Az első, hogy az ő nemzetük körében adja a világ Megváltóját, Jézust. A második, hogy ők legyenek az a nép, akik az ige világosságát elviszik a többi néphez is. Az első küldetés beteljesedett. Jézus Betlehemben, a zsidó Mária fiaként érkezett erre a világra. Felejtsük el a szittya pártus királyfit, Jézust. Őrültség. Még odáig is elmennek tudományosnak látszó könyvek írói, hogy Emese volt az édesanyja. A Biblia Isten kijelentése. Nem emberek vélekedése. A Biblia az első mondatától az utolsóig az élő Isten kijelentése. Vagy odafigyelünk, vagy mindenféle meséket kitalálunk, amelyeknek semmiféle alapjuk nincs. A második küldetésében csődöt mondott Izráel népe. Nekik kellene a legharsányabban Jézust, a Messiást, a Megváltót hirdetni, és őket idegesíti a legjobban, hogy mi Jézusban a Messiást hisszük és hirdetjük. Jóllehet a legnagyobb apostol, Pál, aki a pogányokhoz fordult és bejárta az akkor ismert világot, maga is zsidó volt. De népe őt is üldözte, amikor Jézushoz tért. Engedetlen lett a nép az Úr parancsához. Mi ne legyünk engedetlenek, és alázatosan fogadjuk el Isten döntését, amikor az ő történelmükön át vezet el bennünket az Ószövetség lapjain Jézushoz, minden nép Megváltójához. Remélem, hogy az üdvtörténeti sorozat elhallgattat bennünket, hiszen olyan sok értékes üzenetet vettünk már ezen keresztül, és várjuk, mi lesz a folytatás. Figyeljük az elolvasott igét. Időrendben is el tudjuk helyezni az eseményeket. Ábrahámtól Jézusig kb. kétezer esztendő. Már túlhaladtuk ennek az időnek a felét. Salamon halála időszámításunk előtt 922-ben következett be. Jövünk visszafelé az időben. Salamonról szólt a legutóbbi igehirdetés is. Ma pedig haláláról hallottunk és utódjáról, pontosabban utódairól. Mert Salamon uralkodása után kettészakadt Izráel országa. Gyönyörűen indult Salamon országlása. Olyan kibontakozás történt a nép életében, amelyet sem azelőtt – még Dávid korában sem –, sem azóta át nem éltek. A király öregkorában letért az engedelmesség útjáról. Azt olvassuk: Salamon király sok idegen asszonyt szeretett a fáraó leányán kívül, ezekhez ragaszkodott szerelemmel. Feleségei elhajlították a szívét. Megharagudott azért az Úr Salamonra, mert nem tartotta meg, amit az Úr parancsolt. Astóretet, Milkómot követte, áldozóhalmot épített Kemósnak és Moloknak. Ekkor azt mondta az Úr: – Ki fogom szakítani kezedből az országot, és a szolgádnak adom. Miért olyan nagy baj ez a bálványozás? Néhány áldozóhalmot épített a pogány asszonyoknak. Jól van, imádják az ő elképzelt isteneiket. Ő úgyis tudja, hogy az élő Isten egyedül az Úr. Azért olyan nagy probléma ez, mert minden bálvány mögött az életet pusztító Sátán áll. Ő pedig emberölő volt kezdettől fogva és a hazugság atyja. Megrontója, pusztítója az életnek. Nagyon rossz tendenciák uralkodnak ezen a világon. Toleranciáról beszélnek, New Age mozgalomról. Hallottuk talán ezt a kifejezést, amely egybeölelne minden vallást ezen a világon. Már ott tartanak az egyházak, hogy az ökumenikus mozgalom címszó alatt a világvallások közös imaalkalmait tartják. A genfi központban, az egyházak ökumenikus világközpontjában egy totemoszlop áll, amelyet tiszteletből vagy toleranciából fölállítottak. Ez a totemoszlop afrikai népek bálványkultuszának az imaoszlopa. Ha valaki szót emel ellene, máris hangzik: Miért kell a békességet megbontani? Miért kell ilyen merevnek lenni? A keleti val lások nem ugyanúgy egyfajta megközelítései az istenhitnek? A mohamedánok nem ugyanazt az Isten imádják? Megkérdezem, Testvéreim, a mohamedánoknak Megváltó Uruk Jézus Krisztus? A keleti vallások azt mondják, hogy a golgotai kereszt által van üdvösséged, ember? Bizony kapunk mi is neheztelést, mivel nem veszünk részt az ökumenikus imahét alkalmain. – Miért kell az ökumenikus mozgást így megtörniük a fasori reformátusoknak? – kérdezik tőlünk. Azt a döntést hozta presbitériumunk, hogy a Szentírással és hitvallásainkkal össze nem egyeztethető felekezetekkel közös szertartásba, közös alkalomba nem megyünk. Jól tettük vagy nem tettük? Találunk hívő testvéreket olyan felekezetben is, amelynek tanítása hitvallásainkkal nem egyeztethető össze. Nem arról van szó, hogy szeretetlenek legyünk. De arról szó van, hogy Isten nagyon komolyan a szívünkre helyezte, hogy igéjéhez ragaszkodjunk. Ne keverjük semmi mással. Isten az élet Istene. Nem a vallásosság istene. Jézus nem azt mondta, hogy én vagyok a vallásosság fejedelme. Hanem azt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” Férfiak csendeshetén voltam az elmúlt öt napban. Volt köztünk egy férfi, aki még nem hisz Istenben. Igen-igen nagy összeget veszített a vállalkozásában, túl van egy öngyilkossági kísérleten és egy pszichiátriai osztályon történt kezelésen. Azonnal láttuk, hogy penge agya van. Figyelt mindent, mert a hívő leánya és veje elhozták. Két nap alatt megállapította: – Idefigyeljetek, valamire rájöttem, hogy a bibliai szisztéma az életre: élhetőbb, egyszerűbb, értelmesebb és talán boldogabb is. Akár hisz valaki, akár nem, ha megpróbálja ezt élni, akkor jobbat talál, mint amivel eddig az életben találkozott. – Még azt is hozzátette több nap után, hogy érdekes, ez IQ-tól függetlenül működik. Értjük? Egy ember, aki még csak úgy körülnéz. Azt mondja nekem, hogy még az is kérdés, hogy Ószövetség, Újszövetség, még a fogalmakkal sem vagyok tisztában. Én egészen más világban jártam, engem gyerekkoromtól senki sem tanított ezekre… A Bibliáról hallottam, és mostanában ismerkedek a lányomék révén az egész hitkérdéssel. De arra eljutott, hogy itt valami életszerű helyzetről van szó. Mégpedig az életnek a szerkezetéről van szó. Isten ezért kéri az ember szívét és bizalmát, hogy az életet adhassa neki. Salamon asszonyainak a bálványai életellenes hatásokat hoztak be. A Molokról már beszéltünk, hogy a legsötétebb vallásosságukban a kánaáni népek eljutottak odáig, hogy az elsőszülött gyermeket be kell dobni az égő bálványszobor torkába. Nem csak gyermeket, felnőttet is áldoztak a Moloknak. Gondoljuk meg ezt az irtózatot… Kit áldoztak? Vagy valaki jelentkezett? Hogy volt ez az egész? Azért, mert félelemben voltak, hogy átok alatt lesznek, ha meg nem teszik. Gondold meg, testvérem, ha van gyermeked, az elsőszülöttet néhány naposan így áldozod fel félelmedben, eltorzult gondolkodásodban. Rettenet! Aztán ott volt Astóret. A szerelem, a szexualitás istennője. Orgiákat tartottak, és szexáldozatokat hoztak. Áldozópapokkal, papnőkkel. Nem ma találták ki a homoszexualitást sem. Hát micsoda dolog ez? Amikor Köln környékén töltöttem egy hónapot egy lelkésztestvérnél, csiszolgatva némettudásomat, elmondták nekem, hogy az egyházak fenntartanak közösen egy olyan kis házat ott Kölnben, hogy bárki szeretkezni kíván, az megkapja a kulcsot, mert a szeretet jegyében nem kérdeznek semmit, hanem próbálják az életet támogatni. Értjük, Testvéreim? A szeretet jegyében… Döbbenetes. Gondold meg, mi a bálvány az életedben! Bármi lehet az. Ha az ital bálvánnyá lesz, megesz, szedi szét az idődet, idegrendszeredet, családodat. Ha játékszenvedély, ha egyéb, ha a pénz, ha akármi. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, s közben lelkében kárt vall? Érzékeljük, ugye, az életünk megfogott pontjait. Ha valami bálvánnyá lesz, akkor uralkodik rajtunk. Mint ahogy a medvetáncnál a karika a medve orrában van, és az állat kényszerből engedelmeskedik. Értjük már, hogy a következményekért baj ez? Salamon, mit lát a fiad, aki utánad jön a trónra? Mit tanul az életedből? Az utolsó évek, évtizedek határozzák meg Roboám felnövekedését. Hogyan kezdte Salamon? Ismerjük. Hogyan kezdte Roboám? Úgy, hogy Salamon után megörökli a trónt: azt se tudja, mit csináljon, ugyanúgy, ahogy az apja sem tudta. De hallunk itt egyetlen imádságot is? Hogy jaj, Istenem, igazítsd be a szívemet, adj nekem tanácsot… Salamon kemény adókat vetett ki, az már a sarccal volt egyenlő. Most jön a 12 törzs vezetője: – Roboám, könnyíts rajtunk! – Úgy látják, hogy alkalmas az idő erre. Jön Jeroboám, Salamon szolgája, aki összefogja a tíz északi törzset. Mert Júda törzse, ott a dávidi királyság, Jeruzsálem, azért erősen ragaszkodott a dávidi vonalhoz. De a tíz törzs már másképp volt. Most eljönnek: – Könnyíts rajtunk! – Tanácstalan a fiatal király, és azt mondja: – Gyertek viszsza három nap múlva. – Ez idáig még okos dolog, mert nem kell nekünk azonnal dönteni. Megkérdezi apjának a tanácsadóit: – Mit is csináljak? Azok megmondják, hogy látod, most alkalom van arra, hogy megnyerd a szívüket, csökkentsd az adókat, engedj nekik. Igen ám, de fiatal társainak, akikkel együtt nőtt, elmondja ezt. Azok megszólalnak: – Állj már meg, hova tetted az eszedet? Ha most nem mutatod meg, hogy te király vagy, és nem állsz a sarkadra, akkor megesznek ezek az emberek. Az első lépés megtörtént, aztán szépen, mindent az ő kedvük szerint. Mondd meg nekik: A kisujjam erősebb apám derekánál. Három nap múlva jönnek vissza. El tudjátok képzelni ezt a gőgös, nagyszájú beszédet. Milyen király lesz ez, ha így kezdi? Kő kövön nem marad. Azt mondja a tíz törzs: – Mi közünk nekünk Dávid házához?! – Megválasztják Jeroboámot királyuknak. Kettészakad az ország. Izráel északi tíz törzse és egy törzs, illetve kettő, a kis Benjámin törzse is, Júdával ott marad Roboám kezében. Értjük már? Salamon, forgolódsz az asszonyok körül, és a bálványkultuszt űzöd. Nem olvasod az igét? Az Isten igéje megmondja. Nekik már megvolt a Tóra, megvolt az ige, és ott van 5Móz 11,18–21-ben: „Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket, kössétek jelül a kezetekre (hogy ott legyen, hogy el ne felejtsétek), legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz. Írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra, hogy hosszú ideig éljetek, és éljenek fiaitok is azon a földön, amelyről megesküdött az Úr atyáitoknak, hogy nekik adja, amíg csak ég lesz a föld fölött.” E nélkül zuhanórepülésben van a következő nemzedék. Testvérem, fontos az, hogy a gyermeked tudja-e? Nem az, hogy meg van-e keresztelve, az is. Fontos az, hogy az Úr rendeléseit olvassátok, tanuljátok, tanítsátok, hordozzátok, kiírjátok, nézzétek? Fontos? Hát hogyne lenne fontos! Roboám egy imát sem mond. Testvérem, a gyermeked mond imát? Lehet, hogy te megtettél mindent, és nem mond. A maga bőrét viszi a vásárra. Te akkor is mondj imát érte. De megtanítottad? Vagy felnőtt gyermek körbenevetné a szülőt. Imádkozni? Naponta? Kiönteni a szívemet az Úr előtt? Észnél vagy, apám? Soha nem láttam, hogy te ezt csináltad volna. Isten megmondta a próféta által, hogy mi következik. Megmondta Ahijjá prófétának: – Szólj Jeroboámnak! Egy nagy formátumú szolga volt ő, a robotfelügyelő, Salamonnak az első embere, egy özvegyasszony fia, így írja a Biblia. Abszolút szegénysorból jött. – Jeroboámnak mondd meg, hogy elszakítom a tíz törzset, és neked adom a tízet, egy marad vagy kettő Salamon fiának. Jön Jeroboám. Nagy ígéretet adott neki az Úr. Most már csak azt kérdezzük meg, hogy ha Isten ezt így eldöntötte, felel ezért Roboám? Figyeltétek az igét: – Nem hallgatott a király a népre, mert az Úr rendelte így, hogy beteljesítse azt az igét, amelyet a silói Ahijjá által mondott az Úr Jeroboámnak, Nebát fiának. Azt mondhatjuk, az ügy el van intézve, ehhez azután már Roboám nem tehet hozzá vagy vehet el belőle. Csak azt csinálta, amit az Úr eldöntött. Valóban, ezt eldöntötte az Úr. De adott lehetőséget a visszatérésre, így mondjuk, hogy a megtérésre. Az üdvtörténet erről beszél. Az egész arra fut ki, hogy Jézust küldte a világba, hogy el ne vesszünk. Szétesünk, pusztulunk kicsiben, nagyban. De Megváltót adott az Isten. Lesi, várja, kérlel bennünket: – Térjetek vissza hozzám! Mert Isten nem akarja a bűnös ember halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ezért jött Jézus. Mérnök barátunk összefoglalta a hét tanulságait. Nagyon örültem, hogy odáig eljutott, ő már nem tud élni e nélkül az igeismeret nélkül. Ezt keresi tovább. Az a véleménye, hogy ehhez nem kell feltétlenül hinni Istenben, hanem komolyan kell venni az ige útmutatását. Azt mondtam neki: – Rendben van, eddig még senkinek nem sikerült Isten nélkül, de próbáld meg. Meg fogod tapasztalni, hogy nem volt igazuk azoknak, akik egy bizonyos ideológia szerint azt mondták: Tulajdonképpen jó ez a Tízparancsolat, csak az első négyet el kell hagyni, és onnan kell kezdeni. Tiszteld atyádat és anyádat! Ne ölj! Ne paráználkodj, ne törj házasságot! Ne lopj! Ne hazudj! Ne kívánd a másét! Nézzetek körül, Testvéreim, hogy mire jutottunk a Tízparancsolat második felével! Az első fele nélkül nem lesz belőle semmi. Még a legbecsületesebb ember életében sem. Mivel ez az egész egy magasabb forrásból jön. Ez az ember még nem látja, hogy elveszett. Nem az agyamnak kell helyrejönni csupán, hanem a szívemnek is, egész kapcsolatrendszeremnek Istennel és emberekkel. A csendeshét befejező napján odajött hozzám egy olyan férfi, akinek nagyon egyszerű a gondolkodása. Elitta, amit elihatott. Odajön, és azt mondja: – Lelkész úr, valamit szeretnék mondani. Igen nagy bűnöm van nekem. Nyolcvan év fölött van édesapám, édesanyám. Ahogy én bánok velük, az borzasztó! Megláttam. Azt is, ahogy a családom szétesett. Ott van a feleségem, a két tízéves ikergyermekem. Nem törődtem velük. És azt mondja: – Én szeretnék megtérni. – Mondjuk el ezt imában is az Úrnak. – Megtettük. Utána azt mondta ez az ember felcsillanó szemmel: – Jézus az én Megváltóm! Mondtam: – Bizony, az! És van hatalma megtartani. Kíváncsian várom, majd figyelem, hogy bontja ki lépésről lépésre az életét. Barátainak mondtam, hogy egy tíznapos dömösi konferenciára, alkoholmentőre segítsétek el. Ki fogja bontakoztatni az Úr. Az üdvtörténetben nem Salamonnál van a titok, meg Roboámnál, hanem Jézusnál! Mert amíg Salamon Jeruzsálemmel átellenben a dombon áldozóhalmokat rakott az asszonyok kedvéért, Isten Jeruzsálemmel szemben a dombon más áldozatot mutatott be. Érted, Testvérem, amit megértett a lator? Talán a lator IQja sem volt óriási. De azt mondta: – Uram! Ments meg! – Velem leszel az én országomban! Hol tartasz, Testvérem? Bálványok itt-ott, az igaz Isten is, úgy keverve. Gondold meg, a legjobb leves is ehetetlen, amelybe beleteszünk néhány csipetnyi szemetet. Vagy pedig ott tartasz már te is: – Uram Jézus, könyörülj rajtam! Gondold végig. Vidd haza az igét. Szétesik az életed, mint ott az ország, és pusztul. Vagy pedig már épül újjá. Mert Jézus ezért jött. Ezért van értelme ennek a templomnak is, és hogy a zsidók történelmét így, ahogy ma is tettük, követgetjük. Mert Isten Megváltót adott neked is, nekem is. Áldott legyen érte az Ő neve. Ámen!

Az új év első napjaiban Isten odaáll eléd és ezt mondja: – Kérj valamit, és én megadom neked. – No, ne vicceljen már a lelkipásztorunk – mondhatja valaki –, annyi bajunk, terhünk van, már annak is örülnénk, ha egy kicsit is enyhítene rajta Isten. De ilyet mondani, hogy kérj valamit és megadja neked… Ilyen csak a mesében van, ahol lehet három kívánságunk, és ott az teljesülhet is. Ma ez az ige áll előttünk: „Kérj valamit, én megadom neked.” Jó, jó, ezt háromezer évvel ezelőtt Salamonnak mondta Isten. De mi a helyzet ma? Ez az ige, mint a többi is, túlmutat az akkori szereplőn. Ma is érvényes, ma neked mondja Isten: „Kérj valamit és megadom neked.” De haladjunk csak sorban. Az első megrendítő üzenete igénknek, hogy Dávid után Salamont látjuk a trónon. Tudjátok, miért megrendítő üzenet ez? Ki volt Salamon anyja? Az a Betsabé, akivel az egyébként szent életű Dávid élete legnagyobb gyalázatát vitte végbe. Elcsábította, teherbe ejtette a férjes asszonyt. Alja sul, orvul megölette a férjét, magához vette ezt az asszonyt, és a kisgyermek, aki megszületett ebből a parázna kapcsolatból, néhány napon belül meghalt. Dávid ötödik, utolsó feleségeként vette nőül ezt a Betsabét. Születtek a királyfiak korábban, „egyenes ágon”, ha szabad így mondani. Azután a Betsabéval való házasságból született meg Salamon. Ő a következő láncszem az üdvtörténeti sorban, ahogy haladunk egészen Jézusig. Én azt mondanám: – Istenem, természetes, értem, hiszen bűnbocsánatból élünk. Te megbocsátottál Dávidnak és Betsabénak is. De ne tedd már középpontba őket… Takard el ezt a házasságot, legyen a háttérben. Nem szépségdíjas házasság ez. – Isten pedig kit ültet a trónra? Betsabé gyermekét, Salamont. Mert Isten nem szépségdíjasokat választ magának. Átnéztem Jézus nemzetségi táblázatát. Ott van a hivatásos parázna, Ráháb ebben a láncolatban. Ott van a pogány, moábita Ruth. Előttük ott van Jákób, a csaló, meg Jákób fia, Júda, és Júdának a menyétől született gyermeke is egy láncszem ebben a sorban. Ott van a bálványimádás csúcsteljesítményét évtizedeken át teljesítő lezüllött király, Manassé. Élete utolsó éveiben tér meg, de addig hihetetlen pusztítást végzett erkölcsileg, gazdaságilag, minden vonalon a nép életében. Mit tesz az Isten?! Csúfot űz a szent dolgokból? Nem. Hanem megmutatja az irgalmát. A mi szemünk olyan mélyet nem tud látni, és a mi eszünk olyan magasra nem tud jutni, amilyen az Isten irgalma. Így énekeljük egyik legszebb zsoltárunkban: „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem, És hűséges voltát mindenkor hirdetem, Mert mondom, hogy megáll mindörökké irgalma, Melyet úgy megépít, hogy megálljon mindenha, És, hogy mind az égig erősíted, megtartod Te szent igazságod és a te fogadásod.” (89. zsoltár) Valaki fanyalog, és azt mondja: – Ilyen népbe tartozzam? Mit tett az Isten, amikor a nagycsütörtök éjszakáján levitézlett, tagadó Pétert állította oda pünkösdkor igehirdetőnek, és az ő igehirdetésével indult el az egyház élete? Mit tett az Isten, amikor a keresztyéneket üldöző, gyilkos Saulust tette a legnagyobb apostollá? Bizonyára nem tudsz ilyen nagy mélységeket felmutatni, mint amilyet láthatunk egyik-másik imént idézett személy életében. De mit tett az Isten, amikor téged és engem választott, és bevett a kegyelmébe? Értitek? Sírni kellene, hogy ilyen nincs, Istenem. Ééén? A Te gyermeked lehetek? Elhívottad? Örök élet örököse? Milyen nagy üzenet ez! Ha Salamonról hallunk, fölragyog az Isten kibeszélhetetlen irgalma előttünk. Jézus ezt mondta: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek… nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket” (Mt 9,12–13). Ha te igaznak tartod magad, akinek még a sokadik őse is az egyházat építette, és aki úgy tekintesz az életedre, hogy azért én valamit letettem az asztalra, halld meg: ha benne lehetsz a láncolatban, egyetlen dolog miatt van az, mert az Isten olyan irgalmas tehozzád. A Római levélben Pál le is írja: nincs egy igaz sem, mindnyájan elhajlottak, mindnyájuk szája, nyelve, keze, lába, mindene nyomorult, bűnös. De az Isten irgalma Jézust küldte értünk. Itt nem lehet fölényeskedni. Én azt szoktam mondani, amikor valakivel beszélgetek, és életében a bűn mélységei tárulnak fel, hogy van kiút és van bocsánat. Ebben a gyülekezetben egyikünk sem nézhet úgy a másikra, hogy én ki vagyok, ő meg kicsoda?! Mert mindnyájunkat a víz alól húzott ki az Isten. Lehet, hogy nem ötven méterről, csak negyvenről, és ezért te ne akarj dicsekedni testvérem! Az Ő irgalma az, hogy testben, lélekben idáig elsegített. Az Ő irgalma az, hogy hit támadhatott a szívedben. Mai történetünknek ez az előzménye. Ennek a Salamonnak mondja az Úr: Kérj, amit akarsz, és megadom neked. Mennyi minden benne van ebben a mondatban! Benne van az, hogy minden Istené. Neki nincs lehetetlen. Nem azért nem adja neked, amit kérsz már régóta, mert arra nem terjed ki a hatalma. Nagy titkok ezek. De tudd meg: az Istennek minden lehetséges. Különös filmről számolt be valaki. Azt mondta, hogy ebben a filmben egy embernek megadatott, hogy ő legyen Isten: – Na végre, én teljesíteni fogom mindenki kívánságát! – Hozzákezdett. Az első lépések között volt, hogy aki lottóötöst szeretne, annak mind meglesz. Kiderült, hogy majdnem agyonverték, mert a lottóötösért annyit sem kaptak, mintha kettes találatuk lett volna. Mert ugye, ha mindenki nyer, akkor… És így halad tovább az ő istenkedésében, mert ő majd megmutatja, hogyan kell egy istennek ebben a világban forgolódni. A végén azt mondta, hogy inkább visszaadom ezt a pozíciót Istennek. Ugye, Testvérem, sokszor isten vagy meg isten vagyok, elképzeljük… Nem értjük, hogy neki egy kézmozdulat lenne, és nem csinálja. Mióta kérem, mióta várom… De tudd meg, hogy Istennek minden lehetséges. Azt is tudd meg, hogy Isten nem tartja vissza az ajándékait. – Kérj valamit, és megadom neked. – Szívesen szétosztja azok között, akiknek ilyet mond. Jó lenne megérteni nekünk, sokszor uborkareklám-hívőknek, hogy az Istennek van humorérzéke, van vidámsága, van gazdagsága. Amikor teremtett, ezzel a pazar bőséggel teremtett. Nézz végig a pingvinek meg a madarak között. Lásd meg, hogy Isten nem csak szűkösen összekombinált egy siralomvölgyet ezen a földön, amelyben valahogy leéljük az életünket egy sarokba vonulva, szegényen imádkozva, és kibírjuk, amíg majd az örökkévalóságban kitárul minden. Jó lenne nekünk megértenünk: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32). Jézus megjött, és azt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn 10,10). Kedves Testvérem, vedd számba, mit kaptál Istentől azóta, hogy hitben jársz! Előtte is sok mindent kaptál, de azóta… Vedd számba, hogy mennyivel jobb neked, nem feltétlenül forintra gondolok, de az áldásban nem csak lelki, hanem testi ajándékok is benne vannak. Figyeljük Salamon válaszát. Milyen különös ez a fiatalember. Nem veti rá magát azonnal a kérdésre. Hogy kérj valamit, és már kér is. Nem. Elidőzik az Isten színe előtt. Figyeljük a Királyok 1. könyve 3. részét, hogy Salamon azt mondja: – Ó, Uram Istenem, hogy Te milyen jót tettél az én apámmal, Dáviddal, aki nagyon ragaszkodott hozzád! Nagy hűséggel volt az apám, de te milyennel voltál iránta?! Hogy megsegítetted, hordoztad, körülvetted. És itt van a te szolgád, itt vagyok: apám fia. Itt vagyok a trónon. Engem is ide segítettél. Nem ő szerezte meg a trónt, nem túrt ő le senkit arról. Más Dávid-fiak nagyon akartak királyok lenni, Salamont is el akarták tenni láb alól. Salamon nem önként jelentkező volt, hanem Isten jelölte ki. Azt mondja: – Most itt vagyok a trónon, megadtad nekem ezt az ajándékot. Hálás a szíve ennek a fiatalembernek. Elmondja mindezeket. Nem véletlen, hogy ezt olvassuk a Bibliában: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled” (Zsolt 103,1–2). Az első fasori évek nekem nagyon-nagyon nehéz, sok feszültséggel járó időszakot jelentettek. Sokszor egész identitászavarban kerestem, hogyan tovább, mert nagyon nehezen indult be az élet. Számos alkalommal bemenekültem a templomba, önmagam elől is. A karzaton szép nagy köröket lehet tenni. Gyakran megtörtént, hogy egy órát is jártam-keltem az Úr előtt. Tudjátok, hogyan kezdtem? – Uram, nagyon köszönöm, hogy amikor édesanyám majd egy hónapig túlhordott, és eldöntötték az orvosok, hogy az anyát kell megmenteni ebben a helyzetben, Te engem is e világra segítettél. Nagyon köszönöm azt is, hogy mielőtt megszülettem, az édesanyám és édesapám élő hitre jutott. Én ebben a családban növekedhettem, a testvéreimmel együtt. – Innen kezdve végigmentem a tüdőműtétemen át, végig-végig, ahogy megajándékozott a párommal, gyermekeimmel… mire végigértem, mintha lelkileg zuhanyoztam volna, másként mentem ki a templomból. Valamit tudtak azok, akik nem úgy kezdték az imájukat: – Add ide, Uram gyorsan, ami kell, aztán indulok. – Hanem fölidézték, mit cselekedett velük Isten, kicsoda is az ő Istenük. Egyszer csak kiderül, hogy nem a pillanatnyi szituációm nyom maga alá, hanem Isten emel föl. Meglátom újra, hogy Ő már átvitt nehéz utakon, dolgokon. Ő fogja a következő helyzetet is megoldani. És nem megoldotta, testvéreim? Nem más állapotban vagyunk mi most itt? Így szabadabb szívvel élhettem ezeket az éveket, meg a megelőzőeket már. Ehhez ez az „elidőzés” kellett. Nem Istennek volt erre szüksége, nekem volt szükségem rá. Azután így folytatja Salamon: „…én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz.” Úgy is lehetne fordítani az eredeti szöveget: – Én még kisgyerek vagyok, nem tudok kijönni meg bemenni. – Ez a kijövés meg bemenés arra utal, hogy a bíráskodás a kapukban zajlott. Igazából így fejezte ki, hogy én nem értek a kormányzáshoz vagy a bíráskodáshoz. Nem tudok kimenni, bemenni, nem tudok a kapubíráskodó helyén lenni. Nem értek még hozzá, nincs gyakorlatom benne. Nagy a Te választott néped, vezetni kellene, meghaladja az erőmet. Nagy tisztségre méltattál, de én nem értek igazán hozzá. Tudomásul vette Isten döntését, elvállalta az erejét meghaladó feladatot, de megvallja: – Uram, nélküled ez nem megy. Nálunk járt egy baráti család 23 éves fia. Üzleti dolgokban forgolódik. Még nagyon-nagyon a kezdetén, de úgy beszélt az a kedves fiú: – Majd ha ez az üzlet jól kibontakozik, én fogom eltartani apámat, anyámat. – Elmagyarázta a dolgokat, és láttam, hogy most nemigen hozakodhatok elő a Bibliával, a hívogatással. Hiába mondanám neki: – Gyere vasárnap a templomba, fontos igehirdetés lesz, amely a te jövőddel is kapcsolatos! Fölényes kedvességgel úgy tekintene rám: – Nekem erre nincs időm… – és ebben az is benne lenne, hogy nekem nincs erre szükségem. Azt csak a pontosság kedvéért írom, hogy ez a fiatalember sok küzdelem után ma már olvassa a Bibliáját. Az esetek többségében úgy fogunk találkozni az ilyen fiatalemberekkel, hogy néhány karambolon túl vannak már. Egy vagy két házasság összetört, a gyerek hol az apjánál, hol az anyjánál. Ezekből a romokból kezdjük kihalászni Isten Lelke segítségével a 30-40-50 éveseket, akik úgy tekintették a mi itteni működésünket, hogy mi már kinőttünk belőle, azért ma már modernebb korban élünk! Milyen nagy dolog, hogy a 20 éves Salamon azt mondja Istennek: – Én ezt nem tudom megcsinálni. – Nem azt mondja: – Az apám? Csak úgy elnagyolta a dolgokat, de most jövök én! Nagyon örültem, amikor elém állt néhány vasárnappal ezelőtt két fiatal pár majdnem egyszerre, és azt kérték tőlem, hogy készítsem fel őket az esküvőjükre. – Még messze van az esküvő – mondtam –, lesz két előkészítő, meg egy beszélgetés majd, válasszuk ki az időpontokat. – Azt mondták, hogy ők nem erre gondoltak. – Üljünk le rendszeresen a Biblia mellé és tanuljuk: mit kell egy férjnek, feleségnek, házaspárnak csinálni. – Ez meglepett engem, ilyet tőlem nem nagyon kért eddig senki. Örültek a párok, hogy csak 2+1… Elhatároztuk lelkésztársammal, hogy minden hónapban tartunk egy „párápoló” alkalmat. Ahogyan a műkorcsolyázóknak van kötelező gyakorlat, meg van szabadon választott. Mert ezek a párok nem azt mondják: – Csak adják végre ide azt a lakáskulcsot, meg hagyjon békén anyám, apám, majd mi elrendezzük magunkat. Tudjuk mi azt, hogy mi az élet. – Hanem azt kérik, hogy készítsenek föl bennünket, mert szükségünk van erre. Mert akkora a feladat. Akik éljük a házasságot 30-40-50 éve, tudjuk, hogy ez emberfölötti vállalkozás. Ezt csak isteni erőkkel lehet, még akkor is, ha őt választottuk, akit a legjobban szerettünk. Szülőnek lenni?! Arra is azt kell mondani. A Julianna iskolánkban szülői összejövetelt hirdettünk. A tornaterembe szerveztük, mert azt reméltük, hogy másutt nem férünk el. Meghívtuk az ország egyik legáldottabb művész-előadóját a gyermekeink érdekében. Hét szülő jött el, meg még egy-két pedagógus. Ha rájön valaki, hogy ez meghaladja az én képességeimet, de jó lenne azt kérni: – Uram, szükségem van rád. Nélküled ez nem megy nekem. Elhangzik Salamon kérése: „Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között; különben ki tudná kormányozni a te nagy népedet…” Olvasgattam az igehirdetéseket, magyarázatokat. Valaki azt írta, hogy Isten már előre meghallgatta ennek a fiatalembernek a kérését. Azért tudott ilyen bölcsen kérni, mert adott neki bölcs szívet. Gondoljuk meg, alig húszéves, ott ül az apja trónján. Éljenzik minden oldalról, és ő most nem azt mondja, hogy Istenem, nagyon sok pénzt adj, mert abból lehet katonát venni, abból mindent lehet. Nem azt mondja, hogy szép feleséget adj, nagy győzelmeket és dicsőséget adj, hanem értelmes szívet, hogy tudjak különbséget tenni a jó és a rossz között. Istennel együtt szeretne kormányozni, uralkodni, vagyis szolgálni azoknak, akiket Isten rábízott. Nagyon gazdag kifejezés ez, hogy „értelmes szívet”. Az új fordítás azt mondja, hogy „engedelmes szívet”. A héber eredeti még ezen is túlmegy, ott az van, hogy „halló szívet”. Sőt a szívet is lehet tágabb értelemben venni, „halló bensőt”! Hogy mint egy radarernyőt, az én bensőmet Rád irányítsam, Uram, a Te személyedre! Így értsem meg, hogy mi a jó és mi a rossz. „Hogy értsem és szeressem elrendelt utamat s minden parancsodat…” (512. dicséret). Az édesapja imádságát ismétli meg, mert a 143. zsoltárban Dávid így imádkozik: „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton.” Add meg azt a képességet, hogy különbséget tudjak tenni a jó és a rossz között. Olyan világban élünk, amelyik összemossa a jót és a rosszat. Relativizál! Tipikusan ördögi munka ez, hogy az ember ne tudja, hol a lába, a keze, a feje. Egy idő után ki van billentve a helyéből. Tegnap este néztem a híradót, és bemondta, hogy Portugália az ötödik európai ország, ahol a parlament megszavazta az egyneműek házasságát. Utána jött egy-két portugál reagálás erre. Könnybe lábadt szemmel mondta egy férfi, hogy végre a jog is szabadságot biztosít. Megszólalt a másik, kicsit idősebb: – Nem azért teremtette az Isten férfinek és nőnek az embert, hogy a férfi férfival éljen, a nő meg nővel. Nekem meg az jutott az eszembe, ki kérdezi a törvényalkotók közül Istent, aki ezt a mindenséget megteremtette? Nincs Bibliájuk, vagy az nem számít? Neked számít, Testvérem, a döntéseidnél, hogy Isten szerint mi a jó és mi a rossz? Ő mit mond? Ezen fordul meg: hallgatsz rá, vagy mégy a magad és a mások feje után. Ezt olvassuk: „Tetszett az Úrnak, hogy ezt kérte Salamon.” Tudjátok, miért olyan nagy dolog, hogy ezt kérte? Mert itt a bűneset fordítottja megy végbe. A bűnesetben az ember elfordult Istentől, majd én, Nélküled! Hagyj magamra, tudom én azt! Sőt Isten ellenére próbált élni, boldognak lenni, küzdeni, alkotni. Akkora robbanás ment végbe a bűnesetnél, hogy megsüketült az ember. Belsőleg mindenképpen. Most azt kéri Salamon, hogy add vissza a halló fülemet! Az eredetit add vissza, Uram, hogy halljam a Te szavad, értsem, hogy ne csak fülem legyen, hanem halljak is, hogy értselek Téged. Tudjak értelmesen élni és értelmes életre segíteni másokat! Hogy világosan lássam, szerinted mi a jó és mi a rossz! Ehhez halló fül kell. Az Isten szavát megértő, meghalló. Lehet úgy ülni itt, hogy kimegy valaki, és azt mondja: – Nagy szöveg volt, gesztikulált a lelkész, majd leugrott a szószékről… Lehet ilyen. A karácsonyi tévés közvetítésre nagyon sok kedves reagálás jött, kívülállóktól is. Örömmel fogadtuk, tudva azt, hogy Istené a dicsőség. De jött egy olyan e-mail is hozzám, amelyben valaki, aki sokáig közöttünk volt, most már ritkán jön, azt írta: – Amikor megtudtam, hogy tv-közvetítés lesz a Fasorból, kiadtam a vezényszót, mindenki a tv elé! És láttam a tragédiát. Láttam egy semmirekellő, kiöltözött társaságot, ahol sok testvérem azt sem tudta, miről is van itt szó. Láttalak titeket, hogy keresztre feszültök, hogyan adjatok tartalmat az üzenetnek. Kívülről látszott, a hallgatók nem értettek semmit. Volt, aki szundikált, volt, aki röhögcsélt. Szerintetek a kijárati kézfogásnál hányan tudták volna elmondani, miről szóltatok? – A végén még megkérdezi: – Kíváncsi vagyok, hogy én most egy kötözködő valaki vagyok, vagy az Isten által megvilágosodott, aki ezt a képmutató Fasort a helyére próbálom segíteni… Testvéreim, úgy éltük meg, hogy Isten áldása volt ezen a december 25-én. Nagyon hálás volt a szívem, hogy körülbelül azt adhattuk tovább, amiben mi itt élünk. Akkor egy ember, aki magát az Úr Jézus Krisztus követőjének vallja, ennyit lát. Még egy kicsi példa ehhez. Karácsony előtt a Kossuth téren álltam, mentem valahova szolgálatra. Vártam a 2-es villamosra. Egyszer csak valami olyan csoda ért, hogy majdnem felkiáltottam. Mint egy kisgyermek, ámultam: a Duna felől jött a 2-es villamos, és egy kis kanyarral befordult. Én nem láttam villamost, csak égőket. Olyan gyönyörűség volt az a hirtelen élmény, hogy bennem a kisgyermek ujjongott: ilyen nincs, ez nem lehet igaz! – Akkor mellettem megszólalt egy férfi: – Már ez is, mennyi pénzt ráköltöttek?! Mondta, mondta… Nem szóltam én egy szót sem neki, csak arra gondoltam: ebbe az élménybe, amit én most átéltem, kár volt így belerontani. Értjük? Valaki hall, valaki nem hall?! Salamon ráállítja a vevőkészülékét az Úrra, és ez meghatározza a következő negyven évet. Majdnem negyven esztendeig a „ráadást” is megkapja. Annyira, hogy messze földről jöttek királyok, irigyek, érdeklődők, kíváncsiak. Sába királynője megérkezik elefánton. Hozza az ajándékait. Mindent megszemlél, látja, hogyan élnek még a cselédek is, meg a katonák. Hogy beszélnek ebben a királyi udvarban, milyen a légkör. Így szól: – Nem akartam elhinni, amit mondtak rólad. De a felét sem mondták el annak, amit itt látok. Idős házaspárnál jártam, vittem az úrvacsorát. Nyolcvan felé tartanak, betegek, nem tudnak eljönni. Egyikük nem is református, de az Úr Jézus gyermeke, katolikusként is. Olyan légkört találtam náluk, hogy két nap múlva felhívtam őket, és azt mondtam, hogy ott lakik az Úr Jézus. Ahogy a feleség körülveszi a párját, és körülveszi a lelkészt. Egyszerű beszélgetés és úrvacsora. Látni, hogy olyan kincsük van, ami sok-sok dúsgazdag családnál nincs meg. Ez nem dúsgazdagság vagy szegénység kérdése. Mert lehet az Isten áldásával élni szegényen, de gazdagabb körülmények között is. Nem a „ráadás” kellett Salamonnak, hanem hogy ott lakjon az Úr. Megfigyeltük Salamont, az érett ifjú hívőt. Itt vagy te, Testvérem, vágysz arra, hogy érett if jú, érett középkorú vagy érett idős ember legyél? Isten ma Neked mondja, Tőled kérdezi: Kérj, amit akarsz, megadom neked… A „ráadás” kell, vagy Ő kell? Rábízod az életed, a „ráadást” is? Keresed, kéred, hogy Őszerinte mi a jó, mi a rossz? Mert neked is azt mondja: – Ha az én utaimon jársz, és megtartod rendelkezéseimet és parancsaimat, akkor áldott életet adok neked. Velem jársz, és vezetlek téged az egyenes úton. Úgy legyen! Ámen!

Az első jó hír az új év első napján, hogy az üdvtörténeti sorozatunk folytatódik. A nagyobb hírem ma reggel mégsem az, hogy folytatódik a sorozat, hanem hogy folytatódik az üdvtörténet. Nem fejeződött be. Mindazok, akik élő hitre jutottak már a gyülekezetünkben, akik Jézus Krisztust Uruknak, Megváltójuknak megismerték, hittel elfogadták, új életet nyertek. Nem tudom, hányadikok az üdvtörténeti sorozatban… Isten tudja, Ő ismeri az övéit. Milyen hatalmas dolog az, hogy úgy ülhetünk itt, a templompadokban, hogy az üdvtörténet belép a mi személyes élettörténetünkbe! Egy ember élete, története zajlik, telnek az esztendei. Egyszer csak Jézussal találkozása lesz, és ettől a találkozási ponttól kezdődően már nem csak az élettörténete zajlik, hanem az üdvösségtörténete is. Az élettörténete egyszer lejár. Talán lesznek testvérek azok közül, akik itt vagyunk az istentiszteleten, akiknek ez az esztendő az utolsó. Lehet, hogy éppen én leszek az. Egyikünk sem tudja… Ha nem ez az esztendő, hanem a következő tíz vagy húsz, de lejár az élettörténeted. De ha az üdvtörténeted elkezdődött, az soha le nem jár. Ezért nem az a legdöntőbb dolog, hogy élek, nem tudom meddig itt, e földön. A nagyobb kérdés az, hogy élek-e már örökké? Az örökkévaló élet bennem elkezdődhetett-e? A jó hírem, ha már egyre-másra mondom ezeket az, hogy ma is nyitva van a menny kapuja. Mert mindaddig, amíg meghallhatod a szót, lehetőséged van, hogy ne csak az éveid peregjenek, hanem már az üdvtörténet lapjai folytatódjanak, teljenek évről évre az életedben. Dávidnál járunk a sorozatunkban. A Krisztus előtti 1000 és 900 közötti években, évtizedekben zajlanak az események. A mai történetünkben már mint idősebb embert látjuk Dávidot. Lassan befejeződik a földi útja. Ma az érett, hívő ember képe rajzolódik ki előttünk ebben a történetben. Nem kell ahhoz feltétlenül öregnek lenni valakinek, hogy érett hívő ember legyen. De az nagyon szomorú, ha telnek az évek, évtizedek, és nagyjából ugyanabban az állapotban marad a hívő ember, mint a hitéletének első idejében. Hát ha még vissza is fejlődik a korábbi állapotához képest… Péter apostol így zárja a második levelét: „Növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pt 3,18). Az egészséges hívő élet növekedő élet. Hitben, szeretetben, reménységben, ismeretben, türelemben, békességben való növekedés az Úrban. Azért is jó ezen az évkezdeten erről szólni, mert sokan vannak a gyülekezetünkben, Istennek hála, akik az utóbbi években jutottak élő hitre, vagy az elmúlt évtizedben. Most hitéletük serdülőkorát élik. Ez nagyon természetes állapot. De nagyon fontos, hogy a serdülőkorból lépjünk tovább, ahogy az évgyűrűk szaporodnak rajtunk, úgy a lelki érésben is tudjunk előbbre jutni. Figyeljük Dávidot, az érett hívőt. Most nem olyan nagy jelenetben látjuk, mint amikor Góliátot legyőzte, vagy amikor talán még a Góliát elleni győzelemnél is nagyobb győzelme volt, hogy legyőzte önmagát az Úr erejével. Hogy a kezében volt az ellensége élete, és Sault kétszer is megkímélte. Most egy egyszerű történet áll előttünk. Életünk egyszerű döntéseiben, mindennapjaiban mérhető le, hol is tartunk a hitben. Lehet nagy, ünnepélyes bizonyságtételeket tenni, időnként feltétlen szükséges is. Van, aki azt mondja, hogy mások szóval bizonyságot tesznek, én az életemmel teszek bizonyságot. Nagyon jó, Testvérem, tegyél is bizonyságot az életeddel, de azért az igében azt is olvassuk: „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15). Ezeket nem lehet kijátszani egymás ellen. Azt akarom mondani a mostani összefüggésben, hogy nem a nagy bizonyságtételekben dől el első renden, hogy hol tartunk a hitben. A hívő életünk érettségét a mindennapok egyszerű történései mutatják meg igazán. Mi is történt itt valójában? Így kezdődik mai igénk: „Amikor Dávid már a palotájában lakott, ezt mondta Dávid Nátán prófétának: – Nézd, én cédrus-palotában lakom, az ÚR szövetségládája pedig sátorlapok alatt.” Házat építek az Úrnak! – De jó gondolat – mondja Nátán. – Kezdj hozzá, az Úr veled van, rajta, tedd meg, amit elhatároztál! – Egészen jól megbeszéli ezt a király meg az Isten prófétája. Egy dolgot felejtenek el. Ebből a nagy tervükből valakit kifelejtenek. Mint ahogy nemegyszer történik velünk is, hogy eltervezünk dolgokat, küzdünk, gondolkodunk, gyötrődünk, megvan az elképzelésünk, csak valakit kifelejtettünk az egészből. Az élő Istent! Az Isten-embere király, és az Isten nagy prófétája, Nátán most teljesen elfelejtették, hogy imádkozzanak. De ettől még Isten nem sértődik meg, nem vonul vissza, hanem így folytatódik a dolog: „De még azon az éjszakán történt, hogy így szólt Isten igéje Nátánhoz: – Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: – Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam… Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat… ő épít nekem házat.” Azt mondjuk, hogy nem kérdezték meg az Urat. Kell itt nagyon kérdezni, ha valaki templomot akar építeni az Istennek? Itt van Dávid, aki azt mondja: – Cédruspalotámban minden kényelmem megvan, a kor színvonalának az élén. A sátorponyva pedig szakadozik már, amely alatt ott van az Úr ládája. Ezt már csak nem hagyom így! Erre azt lehetne mondani, hogy Isten tulajdonképpen – ezt a szentségtörést írom le – megköszönheti Dávidnak: Ez egy nagy gondolat, hogy neked nem a palotádban való kényelmeden jár az eszed, hanem azon, hogy kiváltsd a sátorponyvát, és nekem méltó házat építs. De nem így történik, hanem Isten azt mondja a prófétának: – Mondd meg, hogy ez nem lesz így jó. – Jön a próféta Dávidhoz. No, itt dől el, hogy érett hívővel van dolgunk. Egyszer egy kisgyerek figyelte nagyon a tiszteletes bácsit, aki a kerítésléceket javítgatta, szögelgette. Őt zavarta már, hogy mit lebzsel ez a gyerek itt körülötte. Azt mondta neki: – Te, gyerek, mit lesel itt? – Ő így válaszolt: – Arra várok, hogy mit mond a tiszteletes bácsi, ha először az ujjára üt. Mert itt dől ám el a dolog! Amikor Isten keresztezi a mi szépen felépített terveinket. Mert mi nagy építészek vagyunk mindnyájan! Magunkra nézve, gyerekeinkre nézve, erre az egész nemzetre nézve, erre a világra nézve olyan stratégiai terveink vannak, hogy csak azon csodálkozunk, miért nem ezt valósítja meg az Isten. Hát tud ennél jobbat? Szerényen megjegyzem: tud. A te saját életedre vonatkozó terveidnél is tud jobbat. Ha nem vagy olyan feledékeny, akkor rájössz, hogy néhányszor keresztezte már az utadat, és ha nem is mindegyikről ismered el, de azért úgy általában elismered, az Ő tervei mégiscsak jobbak voltak, mint amit te akartál ahelyett megvalósítani. A mindenség Ura keresztezi Dávidnak ezt a nagyszabású tervét. Elgondoltam, ahogy készültem az igehirdetésre, hogy Dávid már egészen beleélte magát ebbe. – Ezt a nagyszerű tervet én fogom kivitelezni… – Már talán látta a templomszentelés ünnepét. Talán a fülébe csengett, hogy a hátsó sorokban megjegyzi valaki: – Azért ilyen király sem volt még, odanézzetek, aki nem csak a saját palotájával törődik, hanem ilyen templomot épít! – Nem tudom, nem akarok én fantáziálni, de a mi terveinknél is sok minden megvan bennünk, csak azt az egyet nem értjük, hogy az a drága jó Isten, aki szeret állítólag, az miért nem segít? Neki egy mozdulat lenne, és minden olyan szépen megoldódna. De valamiért nem engedi. Figyeljünk most Jézusra! Jézus eljött, hogy cselekedje a mennyei Atya akaratát. Beállt a bűnösök közé, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban, Keresztelő János idején, és megszólalt a mennyei szó: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Mk 1,11). Azután a megdicsőülés hegyén, amikor Jézus ott van abban a csodálatos mennyei jelenségben, a tanítványok maguk se tudják, hogy hányadán állnak, majd az eszüket vesztik. Azt olvassuk, hogy megjelent Illés és Mózes, és beszélték Jézus halálát, amely hamarosan Jeruzsálemben fog bekövetkezni. Akkor megint ott van a mennyei szó, igét kap, igazolást Jézus: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Mt 17,5). Amikor a Gecsemáné-kertben tusakodott Jézus, volt egy elgondolása neki is: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár” (Mt 26,39). De az Atya azt mondta, hogy nem. Keresztezte a saját szeretett Fia elgondolását, akaratát. Belegondoltál már, hogy mi lenne velünk? Ha ott, akkor, a Gecsemáné-kertben befejeződött volna az üdvösségtörténet… De az Atya akarata nem a Fia ellen irányult, hanem mert ebből Ő jobbat hozott ki. Olyan jó lenne, hogyha hívő életünkben figyelnénk erre: Istenem, már megint okoskodom Veled… Lehet, hogy nem értjük az akaratát. Akkor mondjuk azt: – Itt vagyok, Uram, sötét van, nem értem. Akadályokat látok, szeretnék továbblépni, és úgy látom, hogy ez így lenne jó. Odatárom eléd, mint ahogy Dávid odatárta ezeket a kérdéseket a próféta elé, a próféta az Úr elé, és egy idő után jött a válasz mindezekre. Nem duzzog Dávid. Olyan jó volt olvasni, hogy egyetlen ellenvetése sincs. Nem azt mondja: – Nátán, az este nem erről beszéltünk. Te az Isten prófétája vagy, te is azt mondtad, hogy amit elterveztem, csináljam meg, velem van az Úr. Egyszer ezt mondod, máskor azt mondod? Dávid bemegy a szobájába. Szó szerint hadd olvassam ezt a mondatot, mert nagyon fontos ez a mi reagálásaink, meg az ő reagálása tekintetében: „Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal. Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült, és ezt mondta: – Ki vagyok én, Uram, Istenem? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” De jó ezt olvasni! Itt jön elő az érett hívő ember. Olvastam egy kisgyermekről, olyan kedves volt a példa, el is mondom, hogy jobban felmelegedjen a szívünk ahhoz, amit Dávid itt cselekedett. Az édesapja beszélgetett valakivel, és ez a kicsi gyermek odament, természetesen nyújtotta a kezét, az édesapja felvette, és ott ült az apja karján. Egy idő után súgott valamit az apja fülébe. Az apja türelmesen azt válaszolta neki, hogy nem. Aztán megint a kisgyerek súgott, lehet, hogy azt, hogy hagyjuk már abba ezt az egészet, és gyerünk tovább. Az apja megint azt mondta, hogy nem. Aztán ez így ment egy darabig, egyszer csak a kisgyermek hosszabban elkezdett argumentálni az édesapjának, és az édesapja szelíden válaszolt neki. Erre azt mondta a kisgyermek: – Akkor jó. – Megértette, amit az apja mondott, és ennyi volt a válasza. Értjük, amikor azt mondja Jézus: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…” Nem arra gondolunk, amikor ellenkeznek mindennel, arra nem mondta Jézus, hogy „ha olyanok nem lesztek”, hanem erre mondta, meg az ehhez hasonlókra. Hogy amikor te mondod a te Atyádnak, hogy azért ez így mégsem jó. Akkor Ő mond valamit, aztán újra mondhatod megint. Beszélj vele, de amikor elmagyarázta neked, és már megértetted, csak nem akarod cselekedni, akkor azért jó lenne, ha kimondanád, mint ez a gyermek: – Akkor jó. Volt, aki azt mondta, hogy azért túl kegyes világ, amiben mi járunk, ő azért más kegyességben gondolja az Istent követni. Szabadsága van mindenkinek, csak azért azt is hozzátette: – Tudom én, hogy mi az Isten akarata, csak nem akarom cselekedni. – Becsületes volt. Van ilyen más kegyesség is, hogy tudom én, csak nem akarom cselekedni. Azt mondjuk: – Attól mi még istenfélők vagyunk, azért még áll a templom, azért még áll az egyház. – Igaz, hogy úgy néz ki, pusztul a tradíció, és lassan a fiatalok eltűnnek gyülekezetek egész sorából… Nagyon nagy különbség az, ahogy Dávid reagál mindenre. Istennek jobb terve van. És Istennek a jó terve nem a még nagyobb és még szebb templom, hanem a te házad. A te örökkévaló házad az Istennek a jobb terve. Hallottuk ebből a történetből, nem akarom újra olvasni, de otthon nyissuk csak ki! Krónikák 1. könyve, 17. rész. Azt mondja az Úr: „Én építek neked örökkévaló házat!” Nem a templom. Azt mondja Isten: – Kértem én egyszer is a bíráktól vagy a vándorló néptől, hogy cédrusfából építsenek nekem hajlékot? Egyszer sem kértem. Nehogy már a templomon révedjen el a szíved, Dávid! Ennél nagyobb épül! Jöttek ki a tanítványok a jeruzsálemi templomból, átmentek az Olajfák hegye lejtőire, és ott leültek Jézussal. Egyszer csak az egyik megszólal: – Uram! Nézd már, hogy ragyog a fény a jeruzsálemi templom kövein. Uram, láttál ilyen szépet? Hát ez úgy áll, ez meg nem rendül. – Azt mondja Jézus: – Kő kövön nem marad! – Nem volt kétségbebesve, hogy jaj, a jeruzsálemi templom… Becsülte: – Az én Atyám háza imádság házának mondatik. – Becsüljük, és azt hiszem, nekünk nem is nehéz ezt a csodálatos templomot, amit megépítettek elődeink, szeretnünk. De mi lenne ezzel a templommal, ha közben nem épülne a szívekben az Úr temploma? Kripta lenne ez a templom. Élő halottak kriptája. Közép-Európa legszebb vagy egyik legszebb református temploma… Hány templom kripta, Testvéreim! Évek, évtizedek alatt egy ember újjá nem születik. Megy a vallásos gépezet. Még ki is festik a templomtornyot, még dekorálják, még talán órát is tesznek fel, ami nem baj. De értjük? Isten nem hatódik meg a templomtól. – Nekem építetek házat? Már ne haragudjatok, enyém az egész mindenség. Ti gondoljátok, hogy majd kegyet tesztek nekem? Én teszek nektek azzal, hogy építhetitek. Közben én építek nektek örökkévaló házat. Nem lesz a mennyben templom. Valaki kedvesen mondta, hogy megvettem az örök lakásomat… Arra gondolt, hogy a kolumbáriumban nem kell évtizedenként vagy akárhány évenként újra fizetni, mert aki megvásárolja, ameddig ez a templom áll, a gyülekezet kötelezettséget vállal, hogy arra tisztességes gondja van. Én azt válaszoltam, hogy nem az örökké való házat vette meg. Azt az Úr Jézus fizette ki a kereszten. Örökkévaló házunk van. Hogy mondja az apostol? „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk” (2Kor 5,1). Becsüljük meg a templomot. Én sokszor elgondoltam, hogy ha 15 évvel ezelőtt bejövök Budapestre, ugyanezzel a lelkesedéssel, Bibliákkal egy bőröndben, körülbelül 15 embert összegyűjthettem volna, innen-onnan-amonnan, hogy egy háztömb körüli bibliaóránk legyen. De állt a fasori templom. Itt voltak az anyakönyvek, itt volt egy gyülekezeti keret, és itt volt a szószék. Micsoda különbség! Becsüljük meg nagyon. Csak össze ne tévesszük! Mert Istennek a terve a szíved temploma, és ott Ő örökkévaló házat akar építeni. Dávidnak örökkévaló királyságot készített az Isten. Mit kiált a jerikói vak? – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Nem Izráel trónján készül örökkévaló királyság Dávidnak, hanem az Úr Jézus Krisztusban. De Dávid életét ebbe beépítette. Meg az ő házát, meg az ő utódát. Még azt is megengedte, hogy szép templomot építsenek, és haladt tovább a dolog. Gondoljuk át egy pillantással Pál apostol életét. Az volt az elképzelése, hogy egyik börtönből a másikba? Hogy a szárazföldön is üldözik, meg a tengeren is? Hogy a gyülekezetekben is annyi vesződség és annyi baj lesz? Nem ez volt az ő élete perspektivikus terve ifjúságában. De Isten átalakította a terveit. Az apostol megbánta ezt? Azt hiszem, hogy nem. El is mondja néhányszor. Mert az Isten tervei mindig jobbak. Testvérem! Nem kellene elvenni a kezed a szíved elől? Nem kellene végre letenni a fegyvert? Őrzöd, ki ellen őrzöd a szívedet? Az élő Istennel szemben, aki a lélegzetet is adja neked még mindig? Egy pillantás lenne, és megállna a szíved. Kivel szemben véded a bástyáidat? Milyen bástyák azok? Tényleg olyan boldoggá tesznek? Tényleg olyan kivirult az élet körülötted, benned? Tényleg úgy van, vagy pedig panaszos, nyűgös vagy, és nem tudod tenni, amiről tegnap este szólt nekünk az Isten, hogy dicsérjétek az Urat, minden lélek dicsérje az Urat minden eszközzel? Citerával, furulyával, mindennel, szíveddel, lelkeddel, életeddel, szerelmeddel, mindennel dicsérd az Urat. Erre szeretne elsegíteni. Az jutott eszembe, hogy jó egy ilyen határnap. Testvérem, szakíts időt magadnak. Túl az igehirdetésen, mert ez átsuhan. Vidd magaddal a Bibliát is a csöndedbe, és beszéld meg először vagy újra az életed az élő Istennel. Kérdezd meg, hogy ki vagyok én? Kié vagyok? De úgy komolyan. Hogy én az Úré vagyok, én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Ez nagyon szép ige. De a gyakorlat? Vedd elő a Heidelbergi Kátét, ott van az énekeskönyv végén az első kérdés-felelet. És pontozd úgy szavanként, egytől tízig. De becsülettel! Mi a te vigasztalásod? Az, hogy testestől… Száz százalékig igaz? Tested az Úré? Minden eseményével, gondjával, örömével, tervével? Lelkestől. Mind életem ben… Tedd oda a hármast, ha ez úgy igaz, de tedd oda a tízest, ha úgy igaz. Nem kell kegyeskedni, alázatoskodni. …halálomban nem a magamé, hanem az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. – Tudod, mit jelent az, ha valami a tiéd? Hogyne tudnád: azt csinálsz vele, amit akarsz. Ha a te életed az Istené, akkor mi ez a sok okoskodás, magyarázkodás? Emlékeztek egy korábbi évkezdésünkre? Arról szóltam: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit” (Zsolt 37,4). Oda érkeztünk meg, hogyha gyönyörködsz az Úrban, egyszer csak a szíved kérései az Ő elképzelésére fognak átalakulni. És jól jársz. Nem kell Őt nekünk meggyőzni, hiszen szeret. Ha nem elég, hogy odaadta az Ő egyszülött Fiát érted, ha nem hiszed el, akkor nincs mit beszélni veled. Akkor előbb ide kell eljutni, mert addig nincs bizalmad Iránta. De hogy utána se? Az már megdöbbentő ránk nézve, ugye? Tárjam oda az életemet. Mennyire szeretnéd, hogy szeretteid is megismerjék az Urat! De elállod az útjukat. Engedetlen, okoskodó, savanyú életed elzárja Őt előlük. Pontosan azt, amit a te mindennapi életeden keresztül az Úr bekódolna a szívükbe. Már csak az hiányzik, a többit mind tudják. Egy férj mondta nekem: – Jaj, csak már ne prédikálna annyit a feleségem! Én a dogmatikával tökéletesen tisztában vagyok. Mindennel, csak tetszik tudni, a feleségem rendszeresen elvonja a testét éntőlem, mert ahhoz nincs kedve. – Drága hívő asszonytestvérem! Így akarod megtéríteni a férjedet? Olvass néhány dolgot a Bibliában a te testedre nézve, meg a férjedre nézve. Találsz. Ez egy dolog. De lehetne mondani tovább. És akkor jön még húsz prédikáció? Hát az agyára megy a másiknak, és azt mondja, mindent, csak ezt a hitet ne! Arról van szó, hogy látjuk Dávidot, és megkívánjuk ezt az utat. Ezt így is lehet? Ez nagyszerű! Az Úr keresztülhúzza az ő nagy horderejű elképzelését, és Dávid dicsőíti az Urat. Olvassátok csak el! Azt a hálát, hogy a nyáj mellől elhoztál! Uram, mit tettél velem, az eszem megáll! Hát persze, hogy az utódom fogja felépíteni a templomot, én meg gyűjtöm az anyagot. Hadd fejezzem be azzal az igehirdetést, hogy egyszer én ehhez az igéhez jutottam egy evangelizációs sorozat végén. Egy Dávid-sorozatról szolgáltam, és akkor felerősödött a szívemben ez az ige. Én akkor nagyon nagy elszánással a külterület templomának az építéséért dolgoztam Fóton. A fóti atyafiak azt mondták: – Mit küszködik annyit a tiszteletes úr a kisalagiakkal, jöjjenek be, itt a templom! – Én meg: – De már az alagsor megvan, most onnan haladunk tovább. Amíg én erre az igére készültem, megértettem, hogy nekem személyesen is azt mondja az Úr, hogy állj le a kisalagi építkezéssel, nem te fogod felépíteni. Akkor azt mondtam: – Uram, megállok. És az utódom építette föl. Nagyon szép kis templom az, úgy örül a szívem, amikor ott megyek el. Eszembe jut, mennyire benne volt a szívem. Jó nekünk megállni, ha az Úr megállít. A mi Istenünknek a nagy és elsődleges terve nem a templom, hanem az új templom a szívek mélyében. Ezért ad ilyen szép templomot is. Csendesedjünk meg, és induljunk az új esztendőre így: – Uram, nem vagyok én olyan érett hívő, de érlelj, én szeretnék őszintén, nyíltan előtted járni-kelni, mint áldott gyermeked. Úgy legyen, ámen!

Mai történetünk fő mondanivalója: Milyen az, amikor gonosz lélek, és milyen az, amikor az Úr Lelke uralja egy ember életét? Rádaásul párhuzamosan figyelhetjük meg, mert azt olvastuk: Saultól eltávozott az Úr Lelke, és gonosz lélek kezdte gyötörni. Dávidra pedig az Úr Lelke szállt, és attól kezdve vele maradt. A közös történetük szálait kövessük most a bibliai eseményekben. Látjuk, hogy együtt említi mindkettőt az ige. Arra gondolhatnánk, hogy az a különbség a kettő között, hogy akin az Úr Lelke van, az tejben-vajban fürdik: egészséges, minden úgy alakul, ahogy csak álmodná. A körülményei teljesen a kedvére valók, és minden jól megy az életében. Mert így gondolkodik az ember: keresem Isten közelségét, hogy kapjak valamit abból, amire nagyon vágyom, és amit nagyon szeretnék. Igaz, Dávidról is azt olvassuk, hogy minden útján sikerrel járt, mert vele volt az Úr. De látjuk, hogy a gyakorlatban igen sok gonddal, bajjal, nélkülözéssel, üldöztetéssel járt mindez ebben az életszakaszban. Amit átélt több éven át Dávid, összefoglalja egy keserű kifakadással. Ezt mondja Saulnak: – Úgy üldözöl engem, mint egy fogolymadarat a hegyen. Saultól pedig eltávozott az Úr Lelke, mert engedetlenné, önfejűvé, akarnokká vált még az Úr igéjével szemben is. Ő ott él a királyi palotában, eszik, iszik, ami kedvére van, szolgahad veszi körül, azt mondhatnánk, hogy mi baja ennek a királynak… Mégis átjárja a mindennapjait egy ideges, kapkodó gyötrődés, félelem. Rossz döntések egész sorát hozza, egymás után. Mert Dávid a helyén van a bujdosásban is, Saul pedig nem találja a helyét a királyi palotában sem! Mindnyájan a helyünket keressük, és lehet, hogy nem is bujdosnunk kell, és nem is királyi palotában élünk. Valahol a kettő között, ebből is, abból is adódik. Talán ebből több van, a másikból kevesebb. A döntő kérdés eközben, hogy a helyünkön vagyunk-e. Figyeljük hát nagyon az igét! Az alapvető különbség Saul és Dávid útjai között az, hogy Saul a maga harcait harcolja. Mégpedig önző és beteges módon. Dávid pedig az Úr harcait harcolja, mégpedig az Úr útmutatása szerint. Ez óriási különbség, tulajdonképpen ég és föld. Sámuel próféta Saul háta mögött diszkréten, inkognitóban királlyá keni a fiatal legényt, Dávidot. De nem azzal folytatódik a történet, hogy Dávid bevonul a pa lotába, és megkéri Sault, hogy legyen szíves átadni a trónját, hanem azzal, hogy visszamegy a nyájhoz, és még a filiszteusok elleni háborúba sem engedik el, mert még nem érte el a sorozási kort. A bátyjai mennek, a három legidősebb. Ő meg otthon marad, az öcskös a nyáj mellett. Igen ám, de Isten dolgozik, és az apja megkéri ezt a talpraesett ifjút: – Dávid, vinnél elemózsiát a testvéreidnek? Ezeket a sajtokat meg add oda a hadnagynak, aki vezeti a csapatukat. – Nyilván Isai ezzel is kedvezne a fiainak, hogy a hadnagy kíméletesebb legyen velük. Dávid örömmel megy, mert a szívében ott van a féltés népe iránt, meg ott van az indítás, amit Isten már adott neki. Megérkezik, a bátyjai korholják: – Miért jöttél ide? A kíváncsiság hozott? – Korholják, mert szégyenben vannak, s most az öccsük is tanúja lesz ennek. Góliát, a filiszteusok rettegett harcosa az akkori idők hadi szokása szerint előáll, és várja, hogy a másik táborból is jöjjön valaki, aki megvív vele. Amelyikük győz, azé a csapaté a győzelem. Miért ölnék egymást rakásra a harcosok?! Amikor Dávid érkezik, Góliát már a negyvenedik napon gyalázza az élő Istent, Isten népét és a királyt. Lapít az egész izraeli sereg, Dávid bátyjai is. Saul, a király is. Senki nem áll ki, mert rendkívüli a kockázat. Nem csak ő veszik el, hanem az egész népre bajt hozhat vereségével. Voltak nagyon bátor vitézek is a nép soraiban, ez majd kiderül a későbbiekben is, de hogy az egész népre rázúdítja a bajt azzal, hogy nem tudta legyőzni Góliátot, ezt nem vállalják fel. Meghallja ezt Dávid. Részletesen elolvashatjuk a történetet Sámuel első könyve 17. részében. Most legyen elég annyi: parittyájával megvív a rettegett harcossal, és Góliát kihúzott kardjával megöli a filiszteust. Hatalmas győzelmet szerez a Seregek Ura nevében és segítségével. Bekerül a királyi udvarba. Élete egyik legnagyobb ajándéka lesz az a barátság, amelyet felajánl neki a király fia, Jonatán. A királyfi érzékeli, hogy az Úr választottjáról van szó. Öcséméknek unokája született az elmúlt hetekben, Jonatánnak keresztelték a kisfiút. Azt mondta a nagypapa: – Olyan szokatlan a Jonatán név. Mondtam neki: – Nekem a Biblia összes szereplői közül, Jézus Krisztus után Jonatán a kedvencem! Ha figyeljük a Bibliában, milyen hőstetteket vitt végbe! Ahogyan a lelke egybeforrt Dáviddal, és Dávid útjait egyengette. Ahogyan a dühöngő, őrjöngő apjától védi a népet, és ott van a csatákban, végül úgy is hal meg, hogy a túlerővel szemben védi az apját. Csodálatos az a kép, ami Jonatánról elénk tárul, és Jézus Krisztusra mutat. Igen nagy tisztaság és egyértelműség jellemzi ezt az ifjút. Dávid ott él Saul palotájában. Sault gyötri a gonosz lélek. Rabiátusan, rapszodikusan dühöng. Mindenki menekül. Kiderül, hogy Dávid nem csak a fegyverforgatáshoz ért, hanem a hárfaés a lantpengetéshez is. Úgyhogy zeneterápiát alkalmaznak az őrjöngő királynál. Amikor Dávid a zsoltárokat játssza szépen, lehiggad Saul. Tüneti kezelés, de sikeres. Közben Dávid harcol a harcosokkal, hamarosan a vezérük lesz. A filiszteusok betöréseit veri vissza olyan sikerrel, hogy hamarosan a nép a győztes csatából érkező Dávidot ezzel az énekkel fogadja a királyi palota ablaka alatt: – Legyőzte Saul a maga ezerét, Dávid a maga tízezerét! – No, csak ez kellett! A dühöngő király féltékenységében az egyik zeneterápiás alkalom alatt fölkapja a dárdáját, és őrült erővel úgy vágja Dávidhoz, hogyha az el nem hajol, megöli. Dávidnak menekülnie kell. Jonatán odaáll az apja elé: – Apám, megmentette népünket, most is kockára teszi az életét újra és újra ezekben a harcokban. Mi rosszat cselekedett? – Fiam, amíg Isai fia él, belőled nem lesz király! – Nem is akarom, apám! Dávidot választotta az Úr, én második leszek mögötte, mindenben támogatom! – Repül a dárda: Jonatán is elhajol. A saját fiát is megölte volna Saul eszeveszett dühében. Jön az üldözés, jönnek a következő esztendők. Júdea hegyeiben bujdosik Dávid. Nem csak ő, hanem unokatestvérei és mások is csatlakoznak hozzá. Mintegy hatszáz fős csapattal bújdosik. Nem nagy az erdőség, barlang van bőven, de élelem nem sok. Elő kell jönni, élelmet kell szerezni. Őrzik nagy gazdák nyájait a rablócsapatoktól, vadaktól. Meg a nép közül is sokan szimpatizálnak velük, hoznak élelmet. Így tengetik az életüket. De Saul nem nyugszik: egész sereggel indul, hogy kifüstöli a barlangokból Dávidot, és megöli, megöleti. De az Úr Dáviddal van! Saul éppen abba a barlangba megy be a szükségét végezni, ahol Dávid az embereivel meghúzódik. Azonnal megszólalnak az unokatestvérei: – Vágd le, kezedbe adta az Úr! – Azt mondja Dávid: – Nem, mert ő az Úr felkentje! Az Úr majd elintézi az Ő dolgát, én nem emelhetek fegyvert rá. – Nem értik, miért kell itt bajlódni, amikor egy csapással el lehetne rendezni. De Dávid tudja, hogy az Úr harcait nem a mi eszközeinkkel, hanem az Ő eszközeivel kell harcolni! A ledobott köpeny sarkát levágja Dávid, s amikor Saul tisztes távolságra ment, kimegy a barlang elé, és kiált: – Uram, király! Kié ez a köpenydarab? Megrendül Saul: – Fiam, becsületesebb vagy nálam! – Visszavezényli az egész csapatot. – Gyere a palotába! – Dávid tudja, hogy ez most őszinte szó a király részéről. De mi lesz, ha a gonosz lélek hatalma alatt újra ellene fordul a király? Jön is néhány hónap múlva újra. Annyira elcsigázottak már Dávidék, hogy ő maga is testi-lelki ereje végső határán van. Ekkor Jonatán tűnik fel, a drága barát. Így írja a Biblia: jön, hogy megerősítse Dávid kezét az Istenben. Nem azért, hogy együtt szidják Sault. Igét hoz Jonatán, mert ezzel tud igazi erősítést adni Dávidnak is. – Ne félj, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze. Te leszel Izráel királya, én pedig második ember leszek melletted. Apám, Saul is tudja, hogy így lesz. – Jonatán visszament a sereghez, Dávid ott maradt. De Isten ezzel a csüggedt Dávid „álla alá nyúlt”, és felemelte a tekintetét arra, akié a hatalom mennyen és földön. Hányszor megteszi ezt velünk is… Itt ülsz, talán összeborul sok minden fölötted, hallasz egy igét, és egyszer csak más a látóhatár. Hogyan védte ki Dávid a kövekező támadást? A sereg a hegy lábánál van, Saul újra jön, elhatározza, ez lesz az utolsó támadás. Minden négyzetcentimétert végigkutatnak a hegyen! Letáboroznak, mert közeledik az este. Másnap reggel indul az üldözés. Az estében-éjszakában Dávid felkerekedik Abisaival, az unokatestvérével. Lemegy az éjszaka leple alatt Saul táborába. Ott olyan nagy az elbizakodottság, hogy nem is védik a tábort. Az őrök is alusznak, mindenki. Amikor Saul sátrához érnek, Abisai a kardjához kap, és azt mondja: – Dávid, engedd meg nekem! Egy csapással elintézem! – Dávid lefogja a kezét: – Nem teheted, Abisai! Ott a dárda meg az ivóedény. Az egyiket vidd te, a másikat viszem én. Hajnalban a hegyről kiáltanak: – Saul, Saul! – Abnér, a fővezér felkiált: – Ki zavarja a király álmát? – Akkor Dávid elmondja: – Abnér, te vagy a fővezér, így őrzöd a király életét? Valaki lent járt a mi csapatunkból nálatok, és elhozta a király dárdáját és ivóedényét. Küldj föl ide egy szolgát, aki visszaviszi a királynak. – Addigra felébred Saul és felkiált: – A te hangod ez, fiam, Dávid? Saul összetörik újra, és azt mondja: – Fiam, fiam! Gyere vissza, vétkeztem! – Milyen különös ez, hogy a gonosz lélek gyötri, de azért időnként a lelkiismerete megszólal, mint itt is: – Vétkeztem! – Csak ez önmagában kevés. Le kellene borulnia az Úr előtt, bocsánatot kérni, és újra engedelmeskedni Neki. Tőle kapta a királyságot is. A mandátumot kitől kapjuk, Testvéreim? Hogy édesapa lehetsz, hogy férj, hogy feleség? Kitől kapod? Tied? Nem a tied! Így gondolkodunk időnkkel, erőnkkel, testünkkel, gondolatainkkal, életbeosztásunkkal? Saul királysága kié? Az Isten népe vezérévé ki tette őt? Az Úr! Őrzi, mint a féltékeny őrült, attól őrzi, aki megkíméli az életét, újra meg újra. És azt mondja: – Nem veszem el tőled! – Most azt mondja Dávid: – Nem megyek vissza, király. Az Úr fizessen meg mindenkinek az Ő cselekedetei szerint! – S ezzel visszavonul Saul. Aztán már csak a végét mondom. Az a vége az ő közös történetüknek, hogy Saul egyik megint rossz döntésével belefut egy olyan háborúba, csatába, ahol nagyon nagy vereséget szenved az egész nép, pusztulnak. Ott hal meg Jonatán, védve az apját. S amikor bekerítik Sault, már látni, hogy elfogják. Akkor azt mondja a legényének: – Ölj meg engem! A legénye erre nem volt hajlandó. Akkor ő dől bele a kardjába, és öngyilkosan fejezi be ezt a dicstelen életet. Értjük, hogy a gonosz lélek mit csinál az emberrel? Dávid pedig király lesz. Igaz, hogy nem ilyen operettszerűen alakulnak a dolgok. Először hét és fél évig csak a déli terület királya Hebronban. Aztán terjed ki a teljes Izraelre a királysága. De amit megmondott az Úr, az beteljesül. Negyven évig királya a népnek, és olyan dinamikus fejlődést, és olyan áldott időket – még ha a fia, Salamon idején gazdagabbak is lettek valamivel –, nem élt az a nép soha, mint Dávid királysága alatt. Most jutottunk oda, hogy a saját életünkre is alkalmazzuk az elmondottakat. Nem részletezem én, testvéreim, hiszen az Isten igéje dolgozik. Ha csak olvassa valaki ezeket a Bibliában, az Isten igéje közben végzi a munkáját. Hiszem, hogy lefordítja mindnyájunk számára. A döntő kérdés: milyen lélek uralkodik az életemben? A gonosz lélek rapszodikussá tesz, búskomorrá, féltékennyé tesz! Üldözöm, talán az enyéimet is. Jó körülmények között is csak a bajt látom, nem vagyok szabad az örömre, hálára. Elcsúsznak az arányok, sokszor a semmiért is veszekszem, és így telik, ebben az összekuszált rendezetlenségben az életem, amíg befejezem. Vagy az Úrnak Lelke uralhat már, valóban engedek Neki? Azok között a körülmények között, amelyekben zajlik az életem? Hálás, megelégedett, az Úr harcait harcoló vagyok? Ez az alaphangja az életemnek? Gyakran az Isten gyermeke is hagyja, hogy az Összekuszáló uralmat, területeket találjon az életében! Nem is lehet ráismerni arra, aki boldogan befogadta Jézust. Harcolni kezdi a harcait és kiderül, hogy itt élünk, egy olyan világban, olyan sivataggá lett világban, amelyikben oázis azoknak az élete, akikben az Úr Lelke az újat elkezdte. És kibontakoztatja, mert ezért jött Jézus. Nem mi győzünk! Elhatározom, hogy holnaptól minden más lesz! Ugyan-ugyan?! Ezért van ez a bibliai sorozat. Ami mögötte van, az Istennek a munkája, mert úgy szerette ezt a nyomorult embervilágot, hogy Jézust adta, hogy a gonosz léleknek a hatásköréből az Úr Lelkének az uralma alá szabadítson! Amíg hallod az igét, jobb pozícióban vagy, mint Saul. Ő már eltompult, ő már nem jött volna be a fasori templomba, ha itt éli az életét. Te még bejössz, hallod az igét, és az Isten igéje először vagy újra a lelkedben erőt támaszt, és felkiálthatsz: – Uram, így, ahogy vagyok, a Te harcaidat szeretném harcolni! Bontsd ki az életemet! Szabadíts meg, tisztíts meg újra! Add nekem, hogy a Te uralmad alatt éljem a testben még hátralevő időt! Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bővölködjünk. Hogy ezt a légkört vigyük haza, munkahelyre, iskolába, barátok közé. Hogy harcoljuk az Úr harcait az Ő időarányos útmutatása szerint. Úgy legyen, ámen!