Végh Tamás

Ma az Egyiptomból való szabadulás története következik, amikor Isten népe átélte a teremtés óta legnagyobb eseményt, hogy Isten hatalmas kézzel kihozta őket a rabszolgasorból. Mózes 80 éves, amikor a csipkebokorban megjelenik neki Isten, és megszólítja őt. Hogy tiltakozik, hogy kicsoda ő, hogy ilyen feladatot elvégezzen! Félreérti a dolgot, Isten nem arra hívta el, hogy szabadítsa ki a népet Egyiptomból. Ezt Isten végzi el. Nagyon jó a mai igénk fényében megértenünk, hogy minden szabadítást Isten úgy végez el, hogy száz százalékig övé a szabadítás. Mózes ilyen nevetséges ellenérvet is felhoz, hogy nem tudok én jól beszélni, Uram, hogyan hozzam ki a népet? Ha ő világhírű szónok lenne, akkor a fáraó szépen elengedné a népet? Mit gondolt Mózes? Azután megadja magát, mert Isten hívta el. Az az ember küldetése, hogy elfogadja Isten vele való terveit, és teljes szívvel beleálljon abba. Mózesnek a helyére kellett állnia, arra a helyre, amelyet Isten jelölt ki számára. Végre elindul. – Én veled leszek! – ígéri Isten. Mindvégig állta is a szavát. Végbe is ment a nagy szabadítás. A részletekben is vezette Mózest. Olyan egyszerűen kimondom, hogy vezette Mózest, és végbement a nagy szabadítás – de azért gondoljunk bele, hogy micsoda küldetés volt Mózesé! Lélegzetelállító, ha arra gondolunk, hogy milyen pályát jelölt ki neki Isten. Amikor megérkezik a rabszolga néphez, összehívják titokban a vezetőket, mind a 12 törzsből. Indul Mózes Áronnal együtt a fáraóhoz, hogy elkérje a népet, hogy ünnepet üljenek a pusztában. A fáraó gúnyolódva kérdezi: – Kicsoda az az Isten, akinek a nevében szóltok? – Elzavarja őket. Még jobban megnehezíti a rabszolgamunkát. Mózes kimegy a fáraó elől, a nép még nagyobb nyomorúságba jut, és azt mondják a rabszolga nép vezetői: – Verjen meg az Isten, Mózes, hogy idejöttél! Maradtál volna, ahol voltál. Most gyűjthetjük a szalmát is a vályogvetéshez, és ugyanazt a darabszámot megkérik tőlünk. Tönkremegyünk, miért jöttél ide?! Akkor Mózes újra az Úr elé borul: – Uram, hagytál volna engem. Az Úr nem vitázik vele, csak azt mondja: – Mózes, szedd össze magad, és menj a fáraóhoz! És tízszer is beküldi. Jön a tíz csapás. Megkeményíti az Úr a fáraó szívét, ezt végig kellett élniük. Dehogy enged ő holmi Istennek! Amikor jött bármelyik csapás, a fáraó engedett Mózes kérésének. Amikor elmúlt a csapás, visszavonta ígéretét, nem mehetett el a nép. Így jött el a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála. A fáraó megadja magát, indulhat a nép. Isten nem a tengerpart menti szakaszon vezeti őket, a filiszteusok városai felé, hanem a Vörös-tenger felé irányítja őket. Éjjel tűzoszloppal, nappal felhőoszloppal vezeti őket. A fáraó, miután felocsúdik a nagy nyomorúságból, seregével utánuk indul. Amikor már ott vannak a közelükben, a nép kétségbeesik. Előttük a tenger, mögöttük az üldözők. Mózesre támadnak. „Hozzák a formájukat.” Döbbenetes az, ahogy az ember bűnbakot keres azonnal. Nem azt mondja a nép: – Mózes, most imádkozzunk az Úrhoz, de nagyon… Hanem így vádolják: – Mózes, megmondtuk! – Dehogy mondták ők! Érthető, hogy most kétségbe vannak esve. Annak ellenére, hogy átélik és látják Isten csodáit, hányszor megismétlik még ezután is a lázadást! Ennyire elesett a nép. Akkor Mózes megszólal, és ezt mondja: „Ne féljetek, álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.” Isten hatalmas szabadítást adott. Az Ószövetség népének a teremtés óta ilyen hatalmas esemény nem volt az életében, mint az Egyiptomból való szabadítás. Így kezdődik a Tízparancsolat: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából.” Így indítja Isten, hogy tudjátok, ki szól hozzátok. És akkor tudták. Később is, újra meg újra visszatérnek erre az eseményre. Az életüknek a legnagyobb élmé nye az, hogy kihozott bennünket az Úr Egyiptomból. A páskát ünneplik a tizedik csapás éjszakáján. Azt adta parancsba az Úr, hogy családonként vágjanak le egy bárányt, fogyasszák el, a vérével kenjék meg az ajtófélfát, és amelyik házon ott van a bárány vére jele, ott nem hal meg az elsőszülött. A páskavacsorával minden évben erre a szabadításra emlékeznek. Itt álljunk meg! Milyen hatalmas jelet adott az Úr: a bárány vére, az Isten Báránya vére. A nagy szabadítás. Mert nem az Egyiptomból való szabadítás volt a legnagyobb. A Jézus Krisztusban adott, bűnből, halálból, kárhozatból, értelmetlen, áldatlan életből való szabadítás a nagy Szabadítás. De mi most itt járunk, és álljunk meg a Vörös-tengeren való átkelésnél. Olvastuk: az Úr egész éjjel visszafelé hajtotta a tengert erős keleti széllel, és szárazzá tette a tengert úgy, hogy a víz kettévált. Nem kívánom elmagyarázni, hogy hogyan. Nem tudom, de hiszem. Nem az a megoldás, hogy elmagyarázgatjuk, hogy technikailag is hogy lehetett ez. Nagyon komolyan küzdenek a gondolkodók, bibliakutatók azon, hogy beazonosítsák a helyet. Hogy Isten ezt a csodát hogy vitte végbe, azt ő tudja. Úgy, ahogyan a teremtés csodáját, vagy Jézus feltámasztását is. Akárhogy is történt, ez Isten hatalmas szabadító csodája. Az ember vigyázzon, amikor fölé akar kerekedni az igének. Ó, de sokan úgy veszik kezükbe a Bibliát, hogy amit megértenek, amit el tudnak fogadni, az igen, a többi az mítosz és mese. Egy fiatal néger olvasta a Bibliáját, és fölkiáltott újra meg újra: – De csodálatos, de csodálatos! Ott volt mellette egy okos bibliakritikus, aki megkérdezte: – Mi olyan csodálatos, fiatalember? – Az, hogy Isten átvitte a népet a tengeren, száraz lábon! – Ej, fiatalember, nem úgy kell azt érteni! Ott bokáig ért a víz, és azon a részen keltek át. – A fiatalember elhallgatott, csendben olvasott tovább. Hamarosan ismét felkiáltott: – De csodálatos, de csodálatos! – Mi az a csodálatos már megint? – Hogy Isten bokáig érő vízbe belefullasztotta a fáraó egész seregét, szekereket, mindent! Testvéreim, lehet nekünk okoskodni, és lehet Isten hatalmas szabadítását csodálni. Csodálni a saját életünkben is! Hányszor és hányféleképpen őrzött meg, amire nem tudsz pontos magyarázatot, de az Ő keze volt ott. Átélte a nép ezt a nagy szabadítást úgy, hogy az Úr harcolt értük. Egy százalék sem az ő részük benne. Az Úr adta Mózest, Ő hívta el, Ő küldte a tíz csapást, az Úr tette átjárhatóvá a tengert. Azt is Ő tette, hogy a fáraó és az üldöző csapat felett újra összecsaptak a hullámok. Az Úré a szabadítás. Ahogy a nagy Szabadítás, Jézus Krisztusban is, száz százalékig Istené. Ne gondoljuk, hogy az ember egy százalékot is hozzátehetett volna. Valaki ugyan, amikor megkérdezték, hogyan tértél meg, azt mondta: én is megtettem, ami rajtam állt, és Isten is megtette, ami rajta állt, és a végén sikerült. Akkor összehúzták a szemöldöküket a szigorú kérdezők: hogy lehetett ez így, hiszen teljességgel Isten végzi ezt! Ő azt felelte: – Tudjátok, én futottam Isten elől, Ő futott utánam, és Ő győzött. Én is megtettem, ami rajtam állt, és Ő is megtette, ami rajta állt. Ez a szabadítás az Övé. A Jézusban adott nagy Szabadítás is. Ha már Egyiptomnál járunk, testvéreim, hadd utaljak David Rohl „Fáraók és királyok – a Biblia a mítosztól a történelemig” című könyvére. Ez a könyv 1995-ben jelent meg. Szerzője ma is él. Nem is kifejezetten hívő ember ő. Kilencéves korától járja az egyiptomi tájakat. Először Faruk király sétahajóján édesanyjával tettek meg egy nagy utat, és beleszeretett Egyiptomba. Régész lett, ásatásokat végez. Különleges, ahogy munkája forradalmasítja az addigi leletek világát. 200 évvel ezelőtt úgy indult az egyiptomi nagy kutatás, hogy egyházi háttérből mindenképpen a Bibliát igazoló leleteket kívántak találni. Igen ám, csak nem nagyon stimmelt a dolog, nem találták a bibliai nyomokat. David Rohl a kutatásai során felfedezte, hogy Felsőés Alsó-Egyiptomban párhuzamosan is voltak fáraók. Ezért csaknem 300 évvel korábban történnek azok az események, amelyeket későbbieknek tekintettek. A könyv bevezetőjében olvassuk: „David Rohl egyiptológus és ókortörténész fontos felfedezést tett. Forradalmian új elmélete rámutat arra, hogy a régészek megfelelő helyeken keresték ugyan addig is az izraeliták nyomait, de nem a megfelelő időben. Hozza József, Mózes, Józsué, Saul, Dávid, Salamon életének a jeleit, vagy a velük kapcsolatos jeleket. »A fáraók és királyok« a Biblia legfigyelemreméltóbb értelmezését adja közre az óvilág csodái feltárását célzó első régészeti ásatások óta.” Ezt csak érdekességképp mondom, de nagyon jó figyelnünk, követnünk ebben a könyvben is, ahogyan tényként írja le mindezeket. Térjünk vissza igénkhez. Azt mondtuk és jogosan, hogy egyedül Isten cselekedett. A népnek hittel kellett belehelyezkednie ebbe a szabadításba. A népnek be kellett lépni a tengermederbe. Nem tudták, mikor csap össze a víz, nekik az Isten elkészített szabadítását hittel komolyan kellett venniük, és bele kellett simulniuk. Isten szabadítása végbement a Golgotán, kétezer éve. Amikor te elfogadtad hittel, egyszer csak működni kezdett az életedben. Átélted, hogy mindaz igaz, amit Ő mond. Azért jössz a templomba, mert igazak az Isten igéi. Azt mondjátok már sokan, mint a samáriai asszonynak mondták a samáriaiak: – Lelkipásztor testvéreink, nem a ti beszédetekért hiszünk immár, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy Ő a világ üdvözítője, a Krisztus. Ámen.

430 évet élt Izráel népe Egyiptomban. Több generáción át – mintegy tíz nemzedéken át – hatszázezres tömegre sokasodott, amely a férfiak létszámára vonatkozott, plusz a családtagok. Akkor Isten szabadítása elérte őket, hogy a fáraó zsarnoksága alól kivegye a népet. Nagy nyomorúságra jutottak, mert József nemzedéke után új fáraók támadtak. Hamarosan rájöttek, ahogy szaporodott a nép, hogy rabszolgasorba kell hajtani őket. Jól jön az ingyenmunka, és vigyázni kell, mert ha idegen betörés lesz, ez a nép is ellenük fordulhat. A fáraó rabszolgasorba hajtotta őket, és megdöbbenve tapasztalta, hogy mégis szaporodik a nép. Jobban, mint az egyiptomiak. Kiadta az utasítást a bábáknak: – Ha látjátok, hogy a zsidók között fiú születik, fojtsátok a fürdővízbe! – Ezt olvassuk az igében: De a bábák félték az Istent, nem tették meg. Megmagyarázták a fáraónak: erősek a héber asszonyok, mire odaérünk, ők már megszülnek. Akkor a fáraó kiadta az utasítást: – Ha fiú születik, a Nílusba kell vetni. Ez már rettenetes időszak, most már tarthatatlan a helyzet, és kiált a nép Istenéhez. Ki imádkozott, ki káromkodott, de a jajgatásuk már fölhatott az égig. Nem mintha Isten 430 éven át nem látta volna pontosan, mi történik velük. Ekkor adta Isten Mózest, akinek a születéséről olvastunk. Három üzenetre figyeljünk: Először Isten hűségét értsük meg. Utána Isten hatalmát figyeljük. Majd pedig Isten kegyelmes szabadítását lássuk meg az ige alapján. Háborús fényképeken látjuk azt, hogy gyermekek milyen önfeledten alusznak anyjuk vagy apjuk karjában. Körülöttük bombatámadás, de ők mit sem félnek tőle, mert úgy ismerték meg anyjukat, apjukat, ha ők itt vannak, akkor védve vannak. Pedig ha tudták volna, hogy apjuk és anyjuk is milyen veszélyben van, menynyire kiszolgáltatottak! Számunkra döntő dolog, hogy kinek ismerjük a mi Istenünket. Nem a jó sorsunk alapozza meg a szívünk békességét, hanem az, hogy milyen nagy a mi Istenünk! Aki nagyobbnak ismerte meg, de nem csak értelmével, hanem a hitével, egész lényével, annak van nagyobb békessége ezen a világon, még akkor is, ha száraz kenyéren él. Ezt megfigyelhetjük. Különben azt mondanánk, hogy minél gazdagabb valaki, minél jobban megy neki, minél egészségesebb, annál inkább megtalálta az életét. Egyáltalán nem így van, nem abban a régióban kell keresni az áldott, boldog embereket. Akik olvasnak bulvárlapokat, azok körülbelül látják, hogy a boldog, kiegyensúlyozott, áldott házasságok nem a sikeremberek, az ünnepelt celebek világában vannak. Lehet ott is nagy ritkán, de nem jellemző. Nagyon döntő nekünk, hogy kicsoda a mi Istenünk. Ezért történhetett, hogy valaki tönkrement a félelemtől a lövészárokban, más pedig, ha félt is, de erősíteni tudta társait, mert volt valami titka annak az embernek: ismerte Isten hatalmát. Ha te tudsz valami többet Isten hatalmáról és szeretetéről, mint a körülötted élők, akkor egészen másként hallod az igét: „Senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből!” (Jn 10,28). Vagy: „Semmiért se aggódjatok!” (Fil 4,6). Ez egy kis biztatásnak jó, de ha ezt az élő Isten, a hatalmas, szerető Atya mondja neked, egészen másképp hangzik. Az olvasott igéből ismerjük meg jobban Istent, mennyei Atyánkat! Ragyogjon fel előttünk, milyen szerető, hatalmas Istenünk van! Először Isten hűségére figyeljünk! „Visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.” Isten hűsége azt jelenti, hogy amit megmond, az úgy van. Amit megígér, az beteljesedik. Ígéretet adott Ábrahámnak: – Nagy néppé teszlek, tiétek lesz az a föld, és megszületik a te magodból, akiben megáldatnak a föld nemzetségei. Itt vagyunk négyezer évvel később, és az a nép azon a földön lakik, nagy néppé lett, megszületett a Megváltó. Szó szerint, betű szerint úgy, ahogy Isten megmondta ezt akkor. Az Ő hűsége, változhatatlansága sokkal mélyebb valóság, mint amit el tudunk képzelni. Nagyon jól írta meg az énekszerző: „Igaz Isten, ígéretedben változhatatlan valóság, amit Te, a Te beszédedben megmondasz, az mind valóság. Könnyebb megavulni, végképpen elmúlni a természetnek, mint semmibe menni az igaz, isteni szent ígéretnek.” (308. dicséret). 430 év eltelt, úgy tűnik, hogy ködbe vesztek az ígéretek. Nem csak az Ábrahámnak adott ígéretek, hanem a nép istentudata is. Hány nemzedéken át egy szót sem szólt Isten. Több mint négyszáz évig nincs ige, új ige! Elég volt két-három nemzedék a mi népünk életében, miközben még hangzott az ige is. Én úgy találkozom esküvős párokkal, mintha pogány missziót folytatnánk. Nem mindegyik párral, de a nagy többséggel, Budapesten. Nem kell Afrikába menni külmisszióba. Amikor a legalapvetőbb dolgokat átvesszük a Bibliából, azt mondják, most hallják ezt először. Nem volt, aki mondja nekik? Mi történt itt? Nemzedékek élnek Isten drága igéje nélkül? Csodálkozunk, hogy ott tart a népünk, ahol tart? Én azon csodálkoznék, ha másként lenne. A mi nagy templomunknak sokszorosan meg kellene telnie vasárnaponként. Pedig ide mégiscsak jönnek az emberek, sokan fölfedezik, hogy Isten élő forrást támasztott. Be sem férnénk, ha az emberek igazán érdeklődnének, keresnék Isten drága igéjét. Ott eltelt tíz nemzedék. Az a csoda, hogy a rabszolgasorban lévő népben még maradt valamilyen atyáiktól örökölt istentudat. A nyomorúságban kiáltanak Istenhez! Később kiderült, hogy mennyi maradt. Amikor a pusztában vándoroltak, láthatjuk, hol tartott ez a nép az istenhitben a nagy szabadítás után is. Hány nemzedék, és eljött az idő, hogy Isten akcióba lép. Nem siet, nem késik, pontos! Azt mondhatná valaki: és ha én az ötödik nemzedékben élek, végig rabszolgasorban élek. Alázatosabban gondolkodjunk! Ez a világ mindenestől pusztulásra jutott, elveszett. Isten az Ő egyszülött Fiát elkészíti, hogy szabadítást szerezzen. Nem adhatta előbb. Még így is mit tett a nép: „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Ján 1,11). Nem kellett Jézus. Pedig ők Messiást vártak, és a Messiás megjött. Azt valljuk: a Messiás a názáreti Jézus Krisztus, akiben élő hitet, bűnbocsánatot, új életet kaptunk. Isten elvégezte a legnagyobb szabadítást! Ha belegondolok, hogy nekem Őnélküle kellett volna leélnem az életemet… Nem tudok eléggé hálát adni, hogy gyermekségemben, kora ifjúságomban belépett az életembe. Mi lett volna ezekkel az évtizedekkel? Szinte megdermedek, a lélegzetem eláll, ha arra gondolok, kihagy ebből! Élek az Ő kegyelme nélkül?! Isten a semmiből, a mi teljes kárhozatunkból indította el a szabadítást ebben a világban. Gyorsabban nem ment a mi tökéletes romlottságunk miatt. Isten nem bábokkal játszott, hogy majd átrendezem a sakktáblát, újraindítjuk… Ez a harc életre-halálra ment, ehhez az Ő egyszülött Fiát kellett halálba, kárhozatba, pusztulásba adnia. Leszállt a poklokig, hogy nekünk más életünk, új életünk lehessen. Más az otthonod légköre Jézussal. Még ha sokféle küzdelemmel, vívódással telik is, de egészen más az életed! Mert Isten a legnagyobb szabadítást elkészítette az Úr Jézus Krisztusban. A te életedben Jézus már Megváltó lehet. Ne vitázz az Istennel, hanem alázd meg magad: – Uram, hogyan háláljam meg Neked, hogy nekem is Megváltót adtál Jézusban? – És fogadd Őt be az életedbe! A legoptimálisabb segítséget készítette el az Isten. Másodszor Isten hatalmát figyeljük ezen az igén át. Lehetetlen helyzetben küldi el Mózest. Meg fogják ölni! De Isten nem esik pánikba, sőt majdnem így mondom, ha nem drámai lenne ott a helyzet: humora van Istennek. Csecsemőként beviszi Mózest a fáraó udvarába. Nem rabszolgasorban kellett felnőnie, hanem a legjobb mesterek, tanítók, lovászok képezték ki őt. Azt az embert, aki majd Isten szabadításának az eszközeként vezeti ki a hatalmukból a népet. Isten nem esik kétségbe. Nem úgy van, ahogy te gondolod, hogy a betegség szorításában már Isten sem tud mit kezdeni. Valaki azt mondta nekem: – Azt már nem hiszem el, hogy a testvérem egyszer meg fog térni. – Azt kérdeztem tőle: – Mondja azt az Úr, hogy legyen neked a te hited szerint? Nem hiszed el az Ő hatalmát? Ha rajtad tudott könyörülni, nem gondolod, hogy a másikon is könyörülni tud? Pál apostol így vallott: Ha rajtam könyörült, akkor nincs reménytelen eset. Itt van Isten a maga hatalmával. Kiteszik a gyermek Mózest gyékénykosárban (Mózes-kosár) a Nílus folyóba. Nem lehet tovább rejtegetni. Jött a fáraó leánya. Miért pont akkor? Amikor meglátta a síró gyermeket, miért nem dobta a vízbe? Miért, miért? Te miért nem léptél le az útra, amikor ott suhant el az autó? Miért ugrott be valaki értem a kanálisba, amikor még úszni sem tudtam, és már fulladoztam? Miért ugrott be a hídról, miért vett észre, miért hozott ki? Tudod: az, hogy itt vagy, Isten sokszori csodájának a műve?! Neki hatalma van, és milyen jó ennek a biztonságában járni. Nem a szemeddel látod, a hiteddel ragadhatod meg. A 2. zsoltárban olvassuk: „Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és felkentje ellen: Dobjuk le magunkról bilincseiket, tépjük le kötelékeiket! A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket.” – Neveti őket! Hányszor elmondom ezt a példámat: 13 milliárd fényév távolságból érkező jeleket fognak a rádiócsillagászok. Ugye 13 milliárd éven át minden másodpercben 300 000 kilométer! Egyszerűen az ember esze megáll, ha ezt kicsit elkezdi követni. Ki az Isten, és ki az ember?! Ki vagy te, test-vérem, és ki ez az egész embervilág? Istent így, meg úgy félretesszük, meg nincs is?! Érthető, hogy a Magasságos neveti őket. Ember! Még a levegőt is én adom neked. Még mindig van feleselnivalód? Nevetséges! Szépen ír erről a Heidelbergi Káté (26. kérdés-felelet): „Mit hiszel, mikor ezt mondod: »Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében?« – »Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki menynyet és földet, minden bennük lévő dolgokkal együtt a semmiből teremtett, és azokat örök tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja is, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám; akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind testi, mind lelki szükségleteimet beteljesíti, sőt mindazt a rosszat, amit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.«” De jó neked, ha számodra ez már belső hitvallás is! Mózes és a nép megtartatása Isten hatalmáról beszél. Végül nézzük Isten kegyelmes szabadítását: Egy család átéli, hogy milyen kegyelmesen megtartja a gyermekét Isten. Egy nép átéli, hogy milyen hatalmas szabadítást ad neki Isten, hiszen az Egyiptomból való szabadulás mindent felülmúlt számukra. Még a Tízparancsolat is így kezdődik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,2–3). Nem Mózes szabadította ki a népet, hanem Isten. A 2Mózes 2-ben olvasunk arról, hogy Mózes megpróbált tenni valamit népe érdekében. Kilovagolt a fáraó udvarából, és látta, hogy az egyik hajcsár ütlegelt egy héber rabszolgát. Odalépett, és agyonütötte a hajcsárt. Hogy ne legyen tettének nyoma, a homokban elásta. Az apostolok cselekedeteiről írott könyv utal erre a 7. részben, amikor István vértanú végigmondja az ősatyák történetét: Mózes azt gondolta, hogy honfitársai megértik, hogy az ő keze által ad nekik szabadulást az Úr. De nem értették meg. Másnap kiment, látta, hogy két héber civódik, megszólította őket: – Miért bántjátok egymást? – Egyikük azt mondta: – Ki tett téged bíróvá miközöttünk? Engem is meg akarsz ölni, mint az egyiptomit? – Akkor Mózes rádöbbent, hogy neki menekülnie kell. Nem maradhat, kitu dódott a dolog, üldözni fogják. Mózes elmenekül. Negyven év telik el, amíg Isten alkalmassá teszi, hogy az Ő áldott eszköze legyen. Negyven év telik el a midiániták földjén, ahol Jetró főpap lányát, Cippórát feleségül veszi. Negyven évig legelteti a juhokat. Az az ember, akit a legnagyobbnak választ ki Isten az Ószövetség emberei közül. Ez alatt az idő alatt Mózes alázatot tanul ott, a pusztában. Azt olvassuk később róla: „Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12,3). Akkor gyulladt ki a csipkebokor, akkor szólítja őt Isten. Akkorra Mózes már tudja, hogy nem ő lesz a szabadító. Amikor Isten megszólítja – Indulj, szólj a fáraónak! –, kibúvókat keres. Végül azt mondja: – Nem tudok jól beszélni! Mire Isten válasza: – Mózes! Ki adott szájat az embernek? Majd melléd adom Áront, a testvéredet, ő tud beszélni. De én téged választottalak, indulj! Meg kell neki is tanulnia, hogy az Úr a szabadító. Mi csupán eszközök vagyunk. Minél jobban megtanuljuk, hogy nem mi, hanem Ő, annál jobban megy tovább az Ő munkája. Ahogyan Pál mondja: „…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Amikor már nem tudom csinálni, akkor jutok oda: – Uram, szeretnék az eszközöd lenni! – Nagy különbség ez! Isten kegyelmes szabadításáról szóltam. Számukra mindennél nagyobb volt az Egyiptomból való szabadulás, és érthető is. Isten maga is így foglalja össze, amint idéztem a Tízparancsolat kezdetét. De ez a nagyon-nagy szabadítás csak előjele annak a legnagyobbnak, amelyet Jézus Krisztusban, az ő keresztje által adott a világnak Isten. Az egész Mózes-történet csak egy rész ezen az úton. Testvérem! Tied már ez a szabadító kegyelem? Elmondhatod: Hála neked, Atyám, hogy értem is állt az a kereszt, nekem is elkészítetted a bűnbocsánatot, áldott földi életet, örök életet!? Ilyen a mi Istenünk, és amit leírtam ebben a részben, az csak egy csepp a tengerből. Mert amilyen a mi Istenünk, az a tenger. De egyelőre cseppenként tudjuk befogadni az igét. Dicsőség legyen neki, hogy adja, és dicsőség legyen neki, hogy Ő az, Aki: Mindenható, Örökkévaló Isten, Édesatyánk az Úr Jézus Krisztusban. Ámen!

Folytassuk tovább József és testvérei történetét, kövessük az eseményeket! Átmelegíti a szívemet, milyen szerető Istenünk van, aki úgy adja elénk ezeket a történeteket, hogy még a gyermekek is ámulva figyelhetik. Nem unalmas, elvont filozófiai igazságokat közöl velünk, hanem érdekes, krimiszerű történetekkel is tele van a Szentírás. A József-történetek gyermekkorom nagy élményei voltak. Ugyanúgy a Mózestörténetek, Dávid király történetei is, vagy Pál apostol útjai az Újszövetségben. Milyen szeretettel, ízesen adja igéjét elénk Istenünk! A Bibliában mindig Istenről és rólunk van szó. Bárhol kinyitjuk, nem távoli történeteket kapunk. Jóllehet, megtörtént eseményeket ad elénk, de bármit olvasunk, időszerű. Ha megértjük, a régi ige a mai életünk eligazítása lesz. Miközben hallgatjuk a József-történeteket meg a többit, a mi életünk története is folyik. Bizony sokszor szenvedésekkel, csalódásokkal, vívódásokkal, veszteségekkel vagy örömökkel, hasonló módon íródik a mi életünk története is. Isten szeretné kiformálni igéjével életünkben az Ő terveit, és átalakítani bennünket. Ahhoz, hogy ezek a tervek kiformálódjanak bennünk, sokszor csalódásokon, szenvedéseken át vezet az út. A Zsidókhoz írt levél 12. részének a 11. versét idézem: „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” Figyeljük, ahogyan Isten végbevitte szabadító munkáját Józsefék életében, és eközben átformálta mindnyájukat. A fenti történet már a végkifejletet mutatja, amiért szükség volt erre az egész útra. József így fogalmazza meg a bosszúállásától rettegő testvéreinek: „Ne bánkódjatok, ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. Nem ti küldtetek ide, hanem az Isten.” Fény derül Isten nagy szabadító tettére! Gyalázat volt a testvérek részéről, amit tettek, amikor eladták a testvérüket Egyiptomba. Mégis, Isten ezen az úton megmentette a családot, hogy éhen ne pusztuljanak Kánaán földjén. Az az ige visszhangozhat bennünk: „Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra munkál.” (Róm 8,28). Minden „összedolgozik” arra a jóra, amit Isten el akar végezni az életükben. Tehát Isten gyermekei életében nem véletlenszerűen jönnek az események. Semmi nem igazolja a testvérek bűneit, de megrendülten csodálhatjuk, hogy Isten ezen az úton viszi végbe a szabadítását. Az ősatyáksorozat tanulmányozása nyomán nagyobb a békesség a szívemben, mint azelőtt. Szeretem a lendületes időket, amikor sikeresek és eredményesek a dolgok. Melyikünk ne szeretné ezt?! Rájöttem, hogy amire én úgy gondolok, ez most üresjárat, fáradt, nyűgös idő, amit kikerülnék, ugyanolyan fontos szakasz Isten tervében, mint a lendületes idők. Zakariás könyve 9. részéből két mondatra utalok. Az egyik így szól: „Az Úr szemmel tartja az embereket.” A másik: „Most már rájuk tekintek.” Számomra ezek az igék családi életünk egy döntő pontján nagyon hangsúlyosan szólaltak meg. A tanulmányaim befejezése után Salgótarjánban kezdtem a lelkészi szolgálatot. Olyan helyen, ahol gyülekezet sem nagyon volt. De volt parókia, templom, elkezdtük az életet. Feleségem gyógyszerészgyakornoki fizetéséből éltünk, meg valamit azért kaptam én is. Éltünk valahogy. Hatalmas szórványunk volt, 52 faluval. Jártam a falvakat, gyűjtögettem a gyermekeket, bibliaórásokat. Bár sok örömet jelentett nekem, mégis nehéz életforma volt. Egyik reggel számba vettük a gondjainkat, dolgainkat, mindent, és aznap ez volt az ige. Arról beszélgettünk, hogy „az Úr szemmel tartja az embereket”, az azt jelenti, hogy akkor is rajtunk van a szeme, amikor mi azt hisszük, hogy elfelejtett, nem törődik velünk, mert nem történik semmi, nem változik semmi. Mintha Isten másfelé járna, nem felénk. De amikor jön a másik mondat, „most már rájuk tekintek”: akcióba lép Isten. Egyszerre kiderül, hogy addig is a szeme előtt voltunk, nem Isten háta mögött. Olyan hely nincs is ezen a világon. Szeme előtt voltunk, csak nem volt szükség arra, hogy Ő közbelépjen, mert közben formált bennünket is. Ezután imádkoztunk. Aznap este keresett meg bennünket a fóti gyülekezet gondnoka azzal a kérdéssel, el mennék-e lelkipásztornak Fótra, mivel váratlanul elhunyt az esperes úr. Huszonkilenc éves fejjel? Az egyházmegye legjobb gyülekezetébe? Elképzelni sem tudtam, amikor ott segédlelkészként szolgáltam, hogy egyszer ott lelkész lehetek. A gondnok úr kérdésekor már bizonyos voltam benne, hogy Isten igéje: „most már rájuk tekintek”, arról szól nekünk, hogy Isten kiemel erről a helyről, és áttesz egy másikra. Ez így is történt. Amikor úgy érzed, hogy az Isten nem törődik veled, sőt az események egyre rosszabbak, tudd meg, hogy „az Úr szemmel tartja az embereket”. Eljön az idő, amikor átéled, hogy „most már rájuk tekintek”, és Isten „akcióba lép”, és meglátod a szabadítását. Isten így dolgozik a gyermekei életében. Jó lenne ezt mindnyájunknak megérteni ebből a történetből. Sokkal nagyobb békességünk lenne a nehézségek, nyűgök, „nemszeretem idők” napjaiban, hónapjaiban is. Szükségünk van a formáltatási időkre. Isten adhatott volna bőséges termést Kánaán földjén. Megoldhatta volna annak a családnak az élelmezését, amellyel nagy terve volt hosszú távon. Segítséget tudott volna adni. De mi lett volna József, a testvérei és Jákób élete kiformáltatásával? Ahhoz ez a szorítás kellett, amin átmentek. Tüdőműtét előtt álltam, amikor kezembe került egy kis írás. Egy missziós igehirdető írása, akinek az egyik lábát amputálták, a másikról sem tudták, hogy mi lesz vele. Egy kis imádságot írt le, hogy őt nagyon erősíti ez az ima. Azon a kis lapon ez volt: „Engedd csendben megértenem: minden, mi történik velem, voltaképp csak áldást rejt, Isten hibát sose ejt.” Nagyon jókor jött ez a kis imádság. Meg is tanultam, mindmáig ott van a szívemben, és vallom én is. Mert nézzétek csak, egészen más Józseffel találkozunk a történet végén, mint a kezdetén. Akkor ott volt az apa kedvence József, akinek már a cifra ruhától fejébe szállt a dicsőség. Ez a József a fáraó első embere lett, és így működik, ahogyan látjuk. Ugye, hogy nagy változás történt? Nem csak annyi, hogy eltelt közben 2022 év. Isten átvitte az iskoláján, osztályról osztályra: volt benne börtön, sok igazságtalanság, volt benne rabszolgasors, majd följebb emeltetés. Végigment egy úton, amit Isten adott neki, amelyen mindig érvényes maradt, hogy „az Úr Józseffel volt.” De a testvérek életében is nagy változás történt. Ezekre a testvérekre rá sem lehet ismerni. Ezek azok, akik falatozás közben eldöntötték, hogy eladják a testvérüket? Úgy hordozták a testvérük elleni lépésüket, a nagy bűnüket, mintha ez vele járna az élettel, hogy így alakultak az események. Azután Isten beteszi őket is a formálótégelybe. Éhség jön. Ismerjük el, hogy igazán akkor mozdul egy ember Isten felé, amikor baj van. Amikor jön a baj, sok embernek egyből Isten jut az eszébe. Hívogattam valakit a templomba, aki panaszolta, mennyi baja, gondja van. Azt válaszolta: – Ahhoz valakinek másképp kellene viselkedni, hogy én eljöjjek a templomba. – Először azt hittem, hogy rólam van szó, de most találkoztunk először, és eszembe villant, hogy fölfelé mutogatok. Ő meg bólogatott, megértettük egymást. Az Istennek másképp kellene viselkedni, hogy ő bejöjjön a templomba. Én megértettem, hogy sok baja, gondja van, de amikor még jól ment a dolga, vajon megkérdezte: – Istenem, így irányítsam az életemet? – Élek a magam feje után engedetlenül, és amikor bajba jutok, az Isten a hibás. Még Ádám is milyen orcátlan volt. Amikor a bűneset után Isten előkéri: – Ádám, hol vagy? Ettél a fáról, amelytől tiltottalak? – Az asszony, akit te mellém adtál, ő adott nekem, és úgy ettem. – Tulajdonképpen Isten a hibás?! Ilyen asszonyt adott, aki őt rászedte. Mert mindig Isten a hibás a bajban. Térjünk vissza a történethez. A fiainak azt mondja Jákób: – Mit álltok itt, néztek egymásra? Éhen pusztulunk. Nem hallottátok, hogy Egyiptomban élelem van? – Nem kívántak odamenni, valami gyanús volt Egyiptomban. Nem tudtak ők a testvérük sorsáról semmit, de nem volt tiszta a lelkiismeretük. De nem volt mit tenni, elindultak. Fogadták őket, a határról leadták már a jelzést, hogy megérkezett a tíz testvér. József tudja már, hogy kik azok. Megvolt akkor is a hírvivő szolgálat, a határnál megfelelő módon ellenőrizték őket. József azt mondta nekik: – Kémek vagytok. – Dehogy vagyunk kémek, hanem éhező kánaánita emberek. Apánk küldött, és otthon vannak a gyermekeink, a családunk, éhezünk. Otthon maradt a legkisebb testvérünk is, egy pedig korábban meghalt. – Most töltsétek meg a zsákjaikat! – mondja a szolgáknak. – Egyikőtöket itt tartom, csak akkor engedem szabadon, és kaptok újra gabonát, ha legközelebb elhozzátok a testvéreteket is. Abból tudom meg, hogy nem kémek vagytok, hanem igazat mondtatok. Mentek hazafelé, kinyitották a zsákjukat, ott az összes pénz, mindegyiknek a zsákja tetején. Azonnal Isten jutott az eszükbe. Nem az, hogy: jaj de jó, itt van ez a pénz! Hanem: itt valami nagy baj van! Isten keze utolérte az életünket. Hazaérkeztek. Elmondták Jákóbnak, hogy nagyon szigorúan fogadták őket, Simeont túszként ott fogták, és a legkisebb testvérünk nélkül nem mehetünk viszsza. Jákób azt felelte: – Arról szó sem lehet! Benjámint nem adom. József meghalt. Ha Benjámin is elvész, mindenem elveszett. Isten majd Jákóbot is kezelésbe veszi, mert neki, az Isten szent emberének is van bálványa. József is az volt, de bálvány Benjámin is: – Olyan nincs, hogy elvigyétek! Ha éhen pusztulunk, akkor se. Ment minden tovább, amíg tartott a gabona. Igen ám, csak teltek a hetek, hónapok, és amikor elfogyott az élelem, megszólalt Jákób: – Induljatok! – Megyünk, de Benjáminnal. – Most már nem ellenkezik Jákób, viszik Benjámint. Azért annyit mondott, hogy ha ez a gyermek elvész, mindenem elveszett. Mindene? Benjámin volt a mindene? Testvérem, amikor azt mondod, hogy ez a minden, ez vagy az, valaki vagy valami, az hatalmas bálványimádás. Övé volt Benjámin? Az Úr adta, az Úré a gyermek, nem a miénk! Azt csinálunk vele, amit akarunk? Nem azt, hanem amit Ő mond, hogyan neveljük, mit tegyünk vele. Vitték Benjámint. Júda kezességet vállalt. Ismét megérkeztek. Azonnal visszaadták a pénzt. – Ezt a zsákokban találtuk, nem akartuk elvinni, nem is tudjuk, hogy került oda. – Nyugodjatok meg – mondja a házfelügyelő –, üljetek a terített asztalhoz. Újra gyanús nekik valami. Így fogadnak bennünket? Megkapják az ennivalót, József nem eszik velük – egy egyiptomi nem ehet a héberekkel. Benjámin külön nagy adagot kap, ötször annyit. Mi ez az egész?! Megrakták újra a zsákokat, indulás vissza. Elengedte József Simeont is, akit ott fogott. De utánuk küldte katonáit. A testvérek számára váratlanul hangzott a parancsnok kiáltása: – Álljatok meg, megloptátok az uramat, elloptátok az ivóedényét! – Mi nem loptunk el semmit. Nézd meg, akinél megtalálod, halálfia legyen. – Elkezdte a legidősebbel, a végén Benjámin zsákjában ott találta József serlegét. Itt már másképp vizsgáztak a testvérek. Mindegyik visszament. Júda előállt, és azt mondta: – Isten keze utolérte a te szolgáidat! – Nem magyarázta, hogy mire gondol, egymás között ezt a testvérek már megbeszélték. Isten nem felejtette el, hogy mit tettek a testvérükkel. Most jön az elszámolás. Akkor azt mondta Júda: – Én maradok, a gyerek menjen, mert apánk ősz fejét búba borítva bocsátjuk a sírba, ha ez a fiú haza nem megy. Ő már ott maradt volna helyette. A többi is azt mondta, nem megyünk sehova, Benjámin nélkül nem megyünk haza. József nélkül haza tudtak menni annak idején. Sőt még a pénzt is zsebre tették, amit érte kaptak. Benjámin nélkül nem mennek haza. Akkor József megismertette magát velük, erről olvastunk az igében. Megrémültek, amikor fölfogták, hogy ez az egyiptomi úr, ez az ő testvérük. Halálra váltan ott vannak, és akkor mondja József nekik: – Ne bánkódjatok, mert Isten küldött engem ide. Hogyhogy előbb nem szólt József? Hogy lehetett ilyen kemény szívű? Itt valamit meg kell értenünk. Ez az ember már nem a maga programját, hanem már Isten programját viszi. Jóllehet elvonult és sírt – olvassuk többször –, amikor meglátta a testvéreit. József gyenge szívű volt, hamar elérzékenyült. Ez ebben a helyzetben érthető is. De nem mondhatott korábban semmit, mert ezt az utat végig kellett járni a testvéreinek. Ha azzal fogadja őket, hogy keblemre, itt van minden, menjetek! – nem megy végbe bennük ez a változás. Isten akaratát cselekszi ez az ember. Hogy állunk ezzel az életünkben? Kinek a programja fut a képernyőnkön? A magunké? Jövök a templomba: – Isten, segíts, hogy amit elképzeltem, végbe mehessen? Vagy azon tusakodom már: – Istenem, mi a programod, mi az elképzelésed? Nagy kegyelem, ha rájön valaki, hogy az a legjobb az életében, amit Isten akar tenni vele. Amikor erre rájön valaki, akkor lesz békesség a szívében. Nem kell erőltetni semmit. Még ha összeszorul a szíve vagy kicsordul a könnye, akkor is kérdezheti bizalommal: Uram, mit akarsz te ezzel véghezvinni? Nem értem még, de legyen meg a Te akaratod, a Te programod, mutasd meg nekem. Ismerős az ének: „Ki Istenének átad mindent, bizalmát csak belé veti, azt csudaképpen őrzi itt lent, ínség, baj közt is élteti. Ki mindent szent kezébe tett, az nem fövényre (homokra) épített” (274. ének). Ennek az útnak a jutalma az a békesség, amit nem ismer a világ. Amiről halála előtt Jézus beszélt tanítványainak: „Bé kességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja” (János 14,27). Nagy ajándék, ha az Ő békességét hordozhatjuk, és nem a pillanatnyi hullámzásokon vibrál az életünk. Szeretem a Példabeszédek könyvében Agur vallomását: – Uram, nagy gazdagságot ne adj, és nagy szegénységet se. Mert ha nagy gazdagságot adsz, úgy elbízom magam, hogy faképnél hagylak. Ha nagy szegénységet adsz, nem állok jót magamért, hogy lopok, csalok és megtagadom gyalázom a Te nevedet. Táplálj engem hozzám illő eledellel! (Péld 30). De még jobban szeretem, amit Pál apostol mond: „Megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe” (Fil 4,11–12). Ismerős vagyok a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Micsoda szabadság, ha úgy élhetsz, hogy Isten békessége, „beavatási munkája” végbement az életedben. Akkor kiderül, hogy miközben mások pánikba esnek, neked még mindig békességed van. Ahogy Pál apostol életében látjuk. Viszik, mint foglyot, és a hajósok felelőtlenül belemennek olyan utazásba, amit az időjárási viszonyok között nem lenne szabad megkockáztatni. Hajótörés fenyeget. Kidobtak már mindent a hajóból, két hete nem ettek egy falatot sem. Akkor előjön Pál, előveszi a száraz kenyeret, és falatozik a hajón. Néznek, és azt mondja: – Egyetek, mert mellém állt az Isten angyala az éjszaka, azt mondta: egy lélek sem vész el, de a hajó odalesz. Egyetek, mert úszni kell majd. – És eszik. Egyszer csak enni kezdenek a többiek: a kapitány, meg a matrózok, meg a rabok is. Megmenekül az egész csapat (ApCsel 27). Honnan tudta Pál, hogy mi fog következni? Isten megmondta neki. Nem mindig ilyen módon közli velünk Isten, hogy mi következik. De ha az Övé vagy, az Ő békességét adja a szívedbe, és azt észreveszik körülötted. Más rendszerre mozog a szíved, az idegrendszered, az eszed. „Be vagy avatva.” Jó lenne, ha egyre jobban megértenénk, hogy nem az eseményekre, nem a saját terveinkre, nem az érzéseinkre, hanem az Úrra kell néznünk első renden, Aki most is formálja a gyermekei életét az Ő jó tervei szerint. Kérjünk bocsánatot Tőle a sok értetlen lázadásért, zúgolódásért, hitetlenségért. Meg kell hosszabbítania iskolája egy-egy osztályát, mert még mindig egy helyben járunk. Még mindig a magunkét mondjuk ahelyett, hogy Isten már mehetett volna tovább velünk. De nem mehetünk még. Meg kell tanulni a leckét abban a helyzetben, amelybe vitt, és az ő kezébe tenni a teljes életünket: – Formáld, Uram, ahogy Te akarod! Sok formálnivaló van rajtam, és add a Te békességedet. Akkor is, ha nagy hullámok csapdosnak, és másként alakulnak a dolgok, mint szeretném. Hiszen tudom, József és családja megtartatásánál is másként alakultak. De Te velünk nagyobb szabadítást végeztél, mint velük! Tudom, hogy ideadtad értem a Te egyszülött Fiadat a keresztre. A nagy szabadítást megadtad, hogy el ne vesszek. Sem itt a földön, sem soha, hanem örök életem legyen. Áldott legyen ezért a Te szent neved! Ámen!

Az ősatyák történetének befejező láncszeméhez érkeztünk: József és testvérei történetéhez. Valaki nagyon kedvesen azt mondta hét közben: – Olyan vigasztaló volt a múlt vasárnapi igehirdetés, hogy Isten milyen szépen kidolgozta tervét Jákób életében. Akkor talán én sem vagyok reménytelen eset! – Nagyon örülök, ha valaki ezt a vigasztalást vette, mert Isten igéje mindig – ha a legkeményebben szól is – Isten vigasztaló, életmentő kegyelmének az üzenete. Amikor nagy léptékben figyeljük egy ember, egy család életét, vagy saját életünket – akár évtizedek visszatekintésében –, akkor még feltűnőbb, milyen céltudatos, gondos, hűséges a mi Istenünk. Mi pillanatnyilag bajnak, veszteségnek élünk meg valamit, és éppen azon keresztül vezet az út tovább. Ha ezt Ábrahám, Izsák, Jákób életére érvényesnek látjuk, még inkább érvényes József életére, aki nagy mélységeket járt meg – többször is a halál révén állt –, és úgy tűnt, hogy nincs tovább út, elsüllyed. Ezeken keresztül vezetett Isten útja. Az ő életét figyelve vigasztaló lesz az üzenet számunkra. A fenti igében egy kis mondat hangsúlyosan visszatér. Ha József életét végigolvassuk, ezt a kicsi mondatot többször is látjuk: „De az Úr Józseffel volt.” Ha ezt az igét valaki személyesen elfogadja – mélyen a szívében –, ez élete alapbiztonságát, alapirányát adja. Mielőtt figyelnénk a történetre, mintegy előkészítésül egy kisfilmet és egy verset szeretnék továbbadni a testvéreknek. A kisfilmet néhány hete kaptam e-mailen az egyik barátomtól. Amikor végignéztem, úgy gondoltam, hogy ez a József-történethez már segítségként érkezett. A kisfilm címe: „Minden a javunkat szolgálja!” Első kép: Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy mentse meg. Minden nap fürkészte a horizontot, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt. Második kép: kimerülve, de végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kimentett farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolja. Harmadik kép: Egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérve a kunyhót lángokban találta, és a füst az egekig gomolygott. A legrosszabb történt: minden elveszett! Megtelt fájdalommal és méreggel. A negyedik kép csak ennyi aláírást hordozott egy hasító villámmal: „Isten, hogy tehetted ezt velem?” – kiáltotta. Ötödik kép: Másnap kora reggel egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közeledett. Őt jött megmenteni. – Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől. – Láttuk a füstjelzésedet – válaszolták. Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek. De nem szabad elvesztenünk a reménységet, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk. Emlékezz arra, ha legközelebb a kis kunyhód porrá ég, hogy ez talán egy füstjelzés is lehet, amely Isten kegyelme után kiált. A következő vers sokak által ismert. Reményik Sándor: A szőnyeg visszája Kétségbe esem sokszor én is A világon és magamon, Gondolva, aki ilyet alkotott: Őrülten alkotott s vakon. De aztán balzsamként megenyhít Egy drága testvér halk szava, Ki, míg itt járt, föld angyala volt, S most már a mennynek angyala: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt, És néha – legszebb perceinkben – A színéből is valamit.” Ezek előrebocsátásával figyeljük József történetét, mégpedig úgy, hogy három szempont hangsúlyossá lesz számunkra. 1. Nem József van Isten tervének a középpontjában. Isten tervének a középpontjában Jézus Krisztus van. Mi sokszor nehezen vesszük tudomásul, hogy nem mi vagyunk Isten tervének a középpontjában. Ha figyeljük ezt az egész eseménysort és a Biblia könyveit: nem Józsefért íratott meg a Szentírás! És azért hívta el Ábrahámot Isten – és utána folytatja egy család életét, egy nép életét –, hogy elküldje a világ Megváltóját, Jézust! A terv középpontjában Ő áll. Mennyire szeretnénk mi emberek Isten figyelmét magunkra irányítani: én legyek középen! A kis unokám, amikor belefeledkezünk mi, felnőttek a beszélgetésbe, már rá kezd mellettünk, az anyja kezét rángatva: – De anya, anya, anya! – Amikor az édesanyja odafordul hozzá, hogy mit akarsz mondani, csak dadog. Nincs elkészülve, hogy mit akar mondani. Szeretné visszaszerezni az édesanyját, hogy csak őrá figyeljen. Így vagyunk mi is sokszor Istennel, hogy azon harciaskodunk, figyeljen már. Én legyek középütt. Nem számít az egész világ, meg a többi ember elveszett állapota. Csak nekem add meg, Uram, a következő dolgot, és oldd meg a helyzetemet. Félre ne értsük, kérhetjük, de ne sértődjünk meg, hogy a mi életünkre is érvényes: nem mi vagyunk Isten tervének középpontjában, hanem Jézus. Gondoljunk arra, amikor Jézus a földön járt. Ha emberek lefoglalhatták volna Őt maguknak, nekünk nem lenne Megváltónk. Ott lett volna valamelyik város vagy falu gyógyító orvosa. Péter apostol is azt mondta: – Uram, meg nem eshetik veled, hogy Téged keresztre feszítsenek! – Jézus erre azt válaszolta: – Távozz tőlem, Sátán! – Nem Pétert „sátánozta”, hanem a Sátán adta Péternek a gondolatot, hogyan lehetne jó szándékkal megállítani a megváltás tervét. 2. Miközben nem mi vagyunk Isten tervének a középpontjában, megrendítő, hogy mennyire törődik velünk személy szerint: „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet” (329. ének). Odaírja az ujjamra azt a jelet, amely senki másnak nincs az ujjára írva! Azt mondják: hetven-nyolcvan milliárd ember élt eddig a földön, és egynek sem volt olyan ujjlenyomata, mint a tied vagy az enyém. Mi sokszor elfeledkezünk Istenről. Talán évek, évtizedek kimaradnak, hogy nem vesszük észre Isten szeretetét és hűségét. Pedig Ő alkotott anyánk méhében, Ő számon tart. József története erről is beszél nekünk. 3. Ha ez így van, akkor miért ér annyi baj bennünket? Szenvedés, megpróbáltatás, miért jön annyi rossz az életünkben? Három feleletet hadd adjak, amit én megértettem. Az első: Ő tudja! „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainkéi mindörökké” (5Móz 29,29). – Ezzel az igével temettem annak idején a 65 évesen – egyik óráról a másikra – váratlanul meghalt édesanyámat. Van, amit csak Ő tud! A második: Isten egyenese nekünk sokszor görbének tűnik. De eltelik egy idő, és mi is fölfedezzük, hogy az úgy egyenes. Ha József be nem kerül a királyi börtönbe, soha nem kerül a fáraó elé, elsüllyed a rabszolgasüllyesztőben. A harmadik: József történetében nagyon hangsúlyos, amit már Jákób életében is megfigyelhettünk: Isten a szenvedéseken, a mélységeken át formálja ki bennünk, hogy „hasonlók legyünk Fia ábrázatához” (Róm 8,29 – Károli-fordítás). Így figyeljünk néhány jelenetet József életéből. 17 éves József, amikor először találkozunk vele a Bibliában. Jákóbnak tizenkét fia és egy lánya született. Ő a 11. a fiúk sorában. A bátyjai közül többen családosak már, amikor ő 17 éves. Jákób Ráhelt, József édesanyját elveszítette, amikor a 12. fiút, Benjámint szülte. Meghalt a szeretett feleség. De ott van még Lea, és ott van a többi gyermek. A szeretett feleségtől csak ez a kettő született: József és a legkisebb, Benjámin. Ezért Jákób kedvence a kicsi is, de még inkább – ez a ti zenegyedik. „Józsefet minden fiánál jobban szerette, s ezért tarka ruhát csináltatott neki” (1Móz 37,3). Találóan állapította meg valaki: a családok története a bűnök története. Minden fiánál jobban szerette Józsefet ez az istenfélő Jákób? Rendben van ez így egy családon belül: az egyiket jobban, a másikat kevésbé? Nincs rendben, bűn! Meg is ágyaz a testvérek gyűlöletének ez a megkülönböztetés. Ráadásul az apa kedvence, József is rátesz arra, hogy a testvérek még inkább meggyűlöljék. Azt olvassuk egy kis megjegyzésben, hogy József rossz híreket hordott a testvéreiről. Mert a cifra ruhás korszak előtt ő még ott volt, mint gyermek a nyáj mellett, a bátyjaival. De eljött a kiemeltetés ideje, amikor neki már nem kellett a nap hevét meg egyebeket szenvedni. De már abban az időben hozta a híreket: a rossz híreket. Olyan nagy baj ez? Hírt adott az apjának. Értjük, hogy lehet így is, meg úgy is hírt adni. Aztán jöttek az álmai. Cifra ruhásan illegette magát előttük, amikor otthon voltak. Előállt József, és azt mondta: – Álmot álmodtam: tizenkét kéve volt a mezőn, és tizenegy kéve, a tiétek, meghajolt az én kévém előtt. – El tudjuk képzelni, hogy ezek a meglett férfiak hogyan néztek az amúgy is gyűlölt testvérükre? Azután előadta a második álmot is: – Azt álmodtam, hogy tizenkét csillag volt az égen, meg a nap, meg a hold. Az én csillagom előtt mind meghajolt, még a nap meg a hold is. – Ez már az apjának is sok volt: – Fiam, állj meg, mit képzelsz te, hogy anyád és én is meghajolunk előtted? Ez azért túlzás! Mondtam, hogy a családok története a bűnök története. Azt mondtuk, hogy Jákób bűnt követ el, amikor jobban szereti Józsefet. Lehet, hogy egyik vagy másik gyermekünk könnyebben kezelhető. Érzelmileg közelebb van a szívünkhöz. De nagyon figyeljünk arra, hogy amikor különbséget teszünk a gyermekeink között, az bűn! Ez a dolog nem itt kezdődött. Láttuk Izsák és Rebeka történetében, hogy ők is megkülönböztetetten szerették gyermekeiket. Meg is lett a következménye. Jegyezzük meg: a családok története – a tied, az enyém, mindegyikünké – bűnök története. De van egy jó hír! Egyetlen helyen megállhat ez a folyamat: az Úr Jézus keresztjénél. Amikor te megállsz úgy: – Uram, itt vagyok, állítsd meg az én szívemben ezt a folyamatot! – akkor elkezdődik a családok történetében a kegyelem története! Figyeld csak meg, nem csak a kegyelemé – van ott bűn is még –, de már megindult egy másik folyamat. Figyelem a családokat, amikor a családtagok közül egy valaki hitre jut. Úgy tűnik, hogy a többi még csak nézi, mint a csodabogarat. Különösen, ha fiatalabb családtagról van szó. Van olyan édesanya közöttünk, aki azt mondta a fiának, amikor az megtért és beszélt a Bibliáról: – Fiam, azért ilyen túlzásokba ne essünk! – De ma már nem mondja ezt ez az édesanya. Azóta ő is leborult Jézus keresztjénél, ahol megindult az ő életében is ez az áldott folyamat. Figyeljük tovább Józsefet. Apja arra kéri: – Fiam, vigyél ennivalót a testvéreidnek! – Igenis, apám! – Ó de szép ez ott, a Bibliában. Rendelkezésére áll, viszi az ennivalót gyanútlanul. A cifra ruhában viszi, ami aztán meg is teszi a hatását, mert amikor a testvérek meglátják, elhatározzák, hogy megölik. – Öljük meg! – Nagy ötlet ugye, a testvérektől?! Mi folyik itt?! Ugyanez folyik ma is ebben a világban! Öljük meg, és hány ember életét kioltják csak egyetlen napon is! Józsefet Rúben, a legidősebb testvér mentené. Ő felel első renden az apjuk előtt. Ezért mondja: – Ne öljük meg, ott az a kiszáradt kút, dobjuk bele…– Letépik a ruhát róla, őt meg bedobják a kútba. Azt olvassuk a Bibliában, hogy amikor Rúben visszamegy a kúthoz, már nincs ott József. A leírás olyan titokzatos, hogy nem tudjuk pontosan megfejteni. Egyik változat szerint: arra ment egy midiánita karaván, kiemelték Józsefet a kútból, és eladták egy másik karavánnak, mintha ez az ő árujuk lett volna. Másik változat szerint: a testvérek adták el Józsefet. Erősen benne volt a kezük, ebben maradjunk. Eladják a testvérüket Egyiptomba. – Apánknak mit mondjunk?! – Ott van kezükben a széttépett cifra ruha. Állatvérbe mártják, és viszik Jákóbnak. Nagy gyászt színlelnek. Magyarázzák, hogy ott találtuk a mezőn a ruhát, talán valami fenevad tépte szét. Jákób jajgatva mondja: – Sírva megyek fiam után a sírba! Az élet folytatódik. Józseffel már Egyiptomban találkozunk. A rabszolgapiacon megveszi a fáraó főembere, Potifár. Éveket tölt rabszolgasorban, de emelkedik a ranglétrán. Most is olvassuk a kiemelt mondatot: „De az Úr Józseffel volt!” Kiderült, hogy József istenáldotta tehetséget kapott. A főember rábízza minden vagyonát. Ő is látja – a maga felfogása szerint –, hogy az Isten vele van. Potifár nem ismeri az élő Istent, de észreveszi, hogy ezt a fiatalembert Istene olyan becsületessé teszi, hogy még a pénztárának a kulcsát is rábízhatja. József keze alatt kibontakozik Potifár gazdasága. Ma is nagy nyereség akármelyik vállalkozónak vagy főembernek, ha ilyen munkások dolgoznak a keze alatt. Azt mondanánk, hogy jóra fordult József sorsa, innen már ível a pályája. Akkor jön be Potifárné a képbe. A daliás, szép ifjút, az érdekes, okos fiatalembert kinézi magának ez az unatkozó feleség. „Rászáll” – így lehetne mondani mai szóval, ismételten unszolva, hogy háljon vele. József azonban nem enged a csábításnak. „Nézd, az én uramnak semmi gondja nincs mellettem háza dolgaira, és rám bízta egész vagyonát. Semmit sem tiltott el tőlem, csak téged, mivel te a felesége vagy. Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!” (1Móz 39,8–9). Gondoljunk csak hirtelen a templomon kívüli mindennapokra. Azt mondhatnánk, hogy ilyen balek csak egy hívő lehet! Mondhatta volna, hogy megparancsolta az úrnő, én csak rabszolga vagyok. Vagy még azt is, hogy Isten megszánta sanyarú sorsomat, és kezemre játszott egy kis örömet. Meg lehetne magyarázni a helyzetet. Úgy, ahogy magyarázták egymás között a férfiak a kórházban. Ott feküdtem a kórteremben, és a szobatársak tárgyaltak egymással. Mondja az egyik: – Te, képzeld, az a disznó abban a városban csalta meg a feleségét, ahol laknak. – Mindegyik elszörnyedt. Azt magától értetődőnek vették, hogy egy feleséget megcsalnak, mert ez így megy az életben. De hogy ilyen felelőtlen, tapintatlan legyen valaki! Gondoljátok meg, hogy ha József belemegy ebbe az alkuba, és később meggyűlöli az a feleség, kénye-kedve szerint „dobja”, Józsefnek nem marad a feje a nyakán. Ha Potifár elhitte volna, hogy erőszakoskodni akart József a feleségével, azonnal megöleti a rabszolgáját. Ez nem volt kérdés. Az, hogy fölháborodott, az elsősorban az asszonynak szólt, nem Józsefnek. Mivel a nagyjelenet a rabszolgák előtt zajlott le, muszáj volt lépni, nem lehetett a nagyságos asszonyt kínos helyzetben hagyni. Arra azért figyelt Potifár, hogy a királyi börtönbe kerüljön József, ahol jobb elbánásban lehetett része. József tehát megállt egy nagyon nehéz helyzetben. Igaz maradt, és a börtönben kötött ki. Igazság ez? Dehogy igazság! De Isten vele való terve a börtönön át vezetett tovább. Mert újra mondom, hogy Istennek az útja mindig egyenes, csak mi látjuk másként a dolgokat. Istentől kapott látásra van szükségünk, hogy a nehéz helyzetekben is elhiggyük: akik Isten szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. Ezért fontos vasárnapról vasárnapra hallgatni Isten igéjét. S ha naponta elővesszük, az nem időveszteség. Amikor a kaszát feni valaki, nehogy azt higgyük, hogy lassított a tempón, jobban fog haladni. Ott tartottunk, hogy József a börtönben van. A börtönőrnél megismétlődik, hogy ő is fölfedezi: ezzel az emberrel jól járt. A börtönkulcsot ugyan nem adja oda neki, de azon kívül mindent rábíz. József intéz mindent, olyan módon, hogy az a börtönlakók és a börtönőr számára is kedvező. Itt is igaz, hogy az Úr vele van! Nagy betűkkel hadd írja be ma Isten a szívünkbe ezt a sokszor említett mondatot: „De az Úr Józseffel volt.” Úgy legyen, ámen!

Az ősatyák történetét követjük Mózes első könyvéből. Ők voltak az első láncszem abban a nagy szabadításban, amelyet Isten Jézus Krisztusban, a Megváltóban adott nekünk. Történelmileg csaknem kétezer évvel megyünk vissza Jézus születésétől, amikor Ábrahám, Izsák, Jákób, József és testvérei történeteit figyeljük. Kérdezhetjük, miért kell ilyen részletesen beszélni mindezekről. Annyival is elintézhetnénk, hogy Isten egy embert, egy családot, egy népet választott arra, hogy az ő életükön keresztül beküldje ebbe a világba a Megváltót. A Megváltó Jézus Krisztus a kereszten meghalt, feltámadott, és majdnem kétezer éve már annak, hogy Igéje és Szentlelke által a halálból életre, s örök életre szabadítja a Benne hívőket. Ezt a kegyelmet egy szempillantás alatt felfoghatjuk, de egy életen át tart, amíg Isten kidolgozza bennünk a kapott új életet. A Filippi levél második részében így figyelmeztet az ige bennünket: nagy odaszánással dolgozzuk ki a mi üdvösségünket, mert Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a kivitelezést is, az Ő üdvözítő tervei szerint. Mert Isten nem csak értünk cselekedett hatalmasan, hanem bennünk és rajtunk munkálkodik. Ha közelebb hajolunk a Biblia régi szereplőihez, figyeljük az életük alakulását, elámulunk azon, hogy Isten egy-egy ember életében milyen hatalmas átalakító munkát vitt végbe. A Biblia minden szereplőjével valahol érintkezik az életünk. Mi vagyunk a Jákóbok, Péterek, Júdások, a többiek, mert emberből vagyunk. Az lehet, hogy egyikünk-másikunk életében mások a karakteres vonások, de Jézus keresztjéhez mindnyájan mint a bűneikben összetört, önmagukat elveszettnek meglátott emberek érkezünk meg. Figyeljük tovább Jákób életét! Ott hagytuk abba, hogy megérkezik nagybátyjához, Lábánhoz. Amint láttuk, kemény leckéken megy át Isten iskolájában. Végre már nem cseléd. Apósának nem jutott eszébe, hogy fiam, azért már a magad családjáért is dolgozz. Lábán legeltette vele a nyáját, Jákóbnak kellett szólni: – Mikor tehetek már valamit az enyéimért? – Igazad van, fiam, én úgy sejtem, hogy teérted áldott meg engem az Isten. – Mert észrevette Lábán, hogy amióta Jákób ott van, azóta a nyáj nem fogyatkozott, hanem megszaporodott. Különválasztották a fehéreket és a tarkákat. Jákóbéi lettek a tarkák. A következő esztendőben csak úgy tarkállott a hatalmas juhnyáj. Tudta Jákób, hogyan kell szaporítani, hogy ő járjon jól. Jön Lábán a fiaival meg a legényeivel, hogy elosszák a juhokat. Jákób már dörzsöli a kezét, hogy mekkora nyája lesz. Akkor Lábán megköszöni, hogy ennyi tarka van. – Mert megegyeztünk, hogy a tarkák az enyéim – mondja Lábán. Jákób szólni se tud. Ott vannak a legények, a túlerővel szemben magyarázhatja, hogy nem így egyeztünk. Papír nincs, egyezség így nincs. Csak megbízunk egymásban. A későbbiekben olvassuk, hogy Jákób ezt mondja: – Tízszer is megváltoztattad a béremet. – Tíz „átverés” az elszámoláskor. Kemény iskola volt ez. De Isten faragja Jákóbot. A tizedik után Isten úgy látta, hogy ezt az osztályt kijárta, és szólt neki: – Jákób! Én vagyok a te atyáid Istene! Indulj vissza atyáid földjére, és én veled leszek! – Erre Jákób elhajtja az az évi tenyésztést mindenestől. Nagy gazdagsággal elindul haza. Az egyik kelepcéből ki, a másikba be. Itt jön a baj. Húsz év után találkoznia kell a bosszúért lihegő Ézsauval. Elküldi a legényeit ajándékokkal. Ügyeskedik, valahogy meg kell fogni a bátyámat, vagy legalább az indulatát csillapítani. Jönnek vissza a hírrel, hogy már jön is eléd Ézsau, négyszáz legény van vele. Rettenetes félelem száll Jákóbra. Négyszáz legény?! Ezek fegyverrel jönnek, itt kő kövön nem marad. A nyájat is elhajtják mind… Benne van ebben a szorítóban, és megpróbál mindent. Eddig még mindig kivágta magát valahogy, megpróbálja most is. Öt ajándékcsomagot készít. Elosztja az állatokat, a legszebbeket szedegeti, most nem számít, hogy megéri-nem éri, itt életről-halálról van szó. Távolsággal indítja a nyájakat, szolgákkal, hogy mire az ötödikig ér Ézsau, addigra már teljesen meghatja, hogy az öccse mennyi értékről lemondott, és neki ajándékozta. 200 kecske 20 bakkal indul. 200 juh 20 kossal. A legszebbek. 30 szoptatós teve megy a tevecsikókkal. A következőben 40 tehén és 10 bika. 20 szamárcsikó és 10 csődör. Ellenőrizhetjük a Bibliában. Ma azt mondanánk, először elküldött 30 kerékpárt, aztán a következőben elküldött 15 motorbiciklit, a következőben 10 szuper autót. Mennek az ajándékok. „Mert azt gondolta: Megengesztelem őt az ajándékkal, amely előttem megy, és csak azután kerülök a színe elé, talán szívesen fogad” (1Móz 32,21). Elindítja az ajándékokat, de nem nyugodt a lelke. Áttelepíti a családját is a Jabbók folyón. A Jordán kis mellékvize ez, a Holt-tenger felett 40 kilométernyire folyik a Jordánba. Átvisz mindenkit, és megdöbbentő ez a mondat: „Jákób pedig ott maradt egyedül.” Ezt az egyedüllétet Isten készítette el neki. Ő rendezett mindent úgy, hogy most négyszemközt leszünk, Jákób. Most nem osztja meg a figyelmedet a nyáj, meg egyéb, és kellő félelem van benned, hogy le ne vedd a szemed rólam. Jákób az élete legdöntőbb pontjához érkezett. Ez az ember fél és tehetetlen. Ezt a kettőt nem szokta meg az addigi talpraesett életében. Hol van az ügyessége, amellyel kimentette magát minden bajból? Isten erre várt. Ezt olvassuk: „Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig.” Nem azt olvassuk, hogy Jákób elkezd tusakodni Istennel. Valaki, és nagy v-vel. Tudjuk mi, ki volt az, Aki vele tusakodott. Van igehirdető, aki azt is megkockáztatja – ezt is el tudom fogadni –, hogy az Úr Jézus Krisztussal tusakodott, a még testté nem lett Jézussal. Dániel könyvében is olvasunk az égő kemencébe vetett három hithű ifjúról, akik mellett látható az a negyedik: mint valami isten fiáé az ábrázata. De ezekbe a titkokba most ne mélyedjünk. Az ige, amit elmond, azt elmondja. Tehát tusakodik az Úr vele, beszorítja, élethalálharc zajlik. Most végre Isten kezébe került, és ebből a kézből más emberként megy tovább. Megütötte a csípője forgócsontját úgy, hogy kificamodott. Isten a testi ereje döntő pontját érinti. Jákób sántít. Jelkép ez. Átéli, hogy az egész valómat legyőzte Isten. Nem akar menekülni tovább. A vele tusakodó kimondja: „Bocsáss el, mert hajnalodik!” Jákób így felel: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.” Most már Jákóbnak egyetlen esélye van. Ha az Úr áldást ad neki, akkor van tovább. Ha nem, akkor ott az ellenség, ő is elvész. Elhangzik a kérdés: „Mi a neved?” – „Jákób”, csaló. – „Nem Jákób lesz ezután a te neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” – Ha az Úr így kimondja, akkor ott valami nagy változás történik. Amikor megkérdezi tőled az Úr, mi a neved, válaszolj: parázna, csaló, haragvó, dühödt ember stb. Új nevet kap, új korszak kezdődik az életében. Igaz, hogy innen kezdve Jákób sántított, csak bottal lehetett látni. Akkor még nem volt jól faragott botja, mint öreg korában. De ő már Isten harcosa, és már így megy Ézsau fogadására. Megalázza magát, a földig hajol ez az ember, és nem csak a félelem miatt mondja: „Mert amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám” (1Móz 33,10). Igen ám, mert amikor az ember a bűnének a rendezésére készül, akkor az Isten arca néz rá! Milyen jó, hogy Isten megkönyörül ezen az emberen. „Van nekem bőven, öcsém, legyen a tied, ami a tied!” (1Móz 33,9) – Azért besöpri Ézsau mindazt, amit kapott, de átöleli az öccsét, mint aki valóban elengedett neki mindent. Isten tudta, hogy nem lesz veszedelem, de Jákóbnak nem mondta meg előre. Mert az a nyomorult, felfüggesztett állapot kellett ahhoz, hogy végbemehessen a nagy tusa. Testvérem, amíg megy az életed, addig úgy vagy vele, hogy eljövünk alkalom adtán egyszer-kétszer a templomba. De amikor már úgy vagy, hogy csak egyetlen lehetőség van a segítségre, az egészen más. Gondoljátok meg, ha a tékozló fiú tudta volna, hogyan fogadja az apja, magát megalázva megy haza? Szerintem fütyörészve megjelent volna, a szolgákat félrelökve: – Megjöttem, apám! – Neki el kellett jutnia oda: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek” (Lk 15,21). Egy anya (anyós) megkeserítette a fiának és a menyének az életét. Együtt laktak, és a kritikája éles levegője ott volt mindenütt. Fia azt sem tudta, a feleségének vagy az anyjának adjon igazat. Isten megtalálta a módját, hogy ezt az anyukát két vállra fektesse. Súlyos betegség tünetét fedezték fel, szövetmintát vettek, és ő várta az eredményt. Ebben a helyzetben már szóba állt Istennel, aki azt mondta neki: – Tönkreteszed a gyermekeid életét. – Egyszer csak világosan látta a viselkedését. Amikor bejöttek a gyermekei látogatni, azt mondta nekik: – Nekem megmutatta Isten, mennyi kárt tettem a ti házasságotokban. Ha negatív lesz a szövettani eredmény, a gyűjtögetett pénzemből egy kis lakást vegyünk, nem messze tőletek, de külön. Nem akarom tovább nehezíteni a ti életeteket. Megjött a negatív eredmény. Az édesanya hazakerült, és becsületére legyen mondva, amikor kicsit jobban lett, hozzákezdett a lakáskereséshez. Mit mondtak a fiatalok? – Anyuka, ha így gondolkodik, ahogy elmondta, akkor szerintünk nem is kellene elköltöznie, mert szükség lenne a segítségére. – Egészen más lett az életük. Talán tudnál te is példát mondani az életedből, vagy ha még nem, akkor legyen ott a szívedben a készség: – Uram, végezd a munkád, ne tegyél félre a műhelyben, mert nekem is szükségem van arra, amit ezáltal véghezviszel. Legyen áldott Isten, aki velünk is ilyen irgalmasan, türelmesen, hatalmasan cselekszik. Ami nem megy tíz év alatt, az végbemegy húsz év alatt. Volt ideje, és elvégezte az újjáteremtő, áldó munkáját Jákób életében. Ezt a munkát végzi bennünk is, és szeretné veled és velem együtt munkálkodva elvégezni minél teljesebben. Ámen!

Jákób élettörténetére térünk át. Az ő életén különösen is szemlélhetjük, hogyan formál át Isten egy embert, akit a kezébe vesz. Akit Isten a kezébe vesz, azt ő formálni akarja, és csodálatosan tudja is formálni a mi sokszor formálhatatlan életünket. Figyeljük most Jákóbot, mert talán nála rafináltabb embert nem nagyon találunk, akinek mindig azon járt az esze, hogyan lehetne ravaszul, bármi módon előbbre jutni. Minden helyzetben feltalálta magát. Isten ezt az embert kézbe veszi és átalakítja. Ez kemény munka volt. De ne hidd, hogy veled könnyebb dolga van. Nem csak az ilyen nyíltan ravasz emberek, hanem mindnyájan olyan motívumokat hordozunk, amelyeket igazán csak Isten tud átformálni. Ő tud bánni velünk. Itt nem csak arról van szó, hogy újjászületés által egy új természetet ad Isten. Itt arról van szó, hogy a mi természeti vonásainkat, amik az új életben is sokszor átütnek rajtunk, rendbe tudja tenni, ahogy Jákób életében megtette ezt. Ez egy életen át tartó folyamat. Kezdjük Jákób szüleivel. Ennél szebb szerelmi történetet a Bibliában nemigen találunk (1Móz 24). Milyen romantikus, ahogy Izsák és Rebeka megtalálták és megszerették egymást. Ez egy monogám házasság, nagyon szépen, kedvesen. A gondjuk az volt, hogy eltelt majdnem 20 év, és nem volt gyermekük. Ennek ellenére ők nagyon szerették egymást. Az 1Mózes 25,21-től azt olvassuk, hogy Izsák kitartóan imádkozott a feleségéért, hogy az Úr nyissa meg a méhét. És ikreik születtek, Ézsau és Jákób. Már itt a születésnél látjuk Jákóbnak a mozdulatát, persze ez még a pici gyermeknél csak ösztönös volt. Ézsau az elsőszülött az ikrek közül, de Jákób fogja Ézsau bokáját, mint aki előre sietne, mégis másodiknak születik. Születésük előtt Isten megmondta ennek a házaspárnak, hogy a kisebbikben folytatódik majd az ígéretek vonala. Ez a kisebbik volt Jákób. Ezután már felnőttként találkozunk velük. Egy furcsaság azért bezavart ennek a házaspárnak az életébe. Egyszer csak megjelenik a történetükben: Szerette Izsák Ézsaut, mert kedvére volt a vad, amit Ézsau lőtt. Rebeka pedig Jákóbot szerette, aki ott volt kéz alatt, meg a bárányokat őrizte, meg az anyjával tárgyalgatott. Ézsau vad természetű, mezőt járó vadászember. Jákób pedig sokkal inkább édesanyjához ragaszkodó fiú, akivel jól megértették egymást. Egyszer jön haza Ézsau a vadászatból farkaséhesen. Jákób éppen főz ott, a bogrács körül. – Adj nekem az ételből, öcsém, mert éhen halok. Jákób máris üzletel. Kérdezi: – Mit adsz érte? – Mit adjak? – Jákób rávágja: – Az elsőszülöttségi jogodat! Arcátlan kérés. Ezt nem lehetett odaadni, nem ilyen adsza-veszi dolog az, hanem az elsőszülötté volt a nagy atyai áldás. Ők hittel komolyan vették, hogy az atyai áldásban Isten éltető ereje megy tovább. Meg az elsőszülött kétszer annyit kapott, mint a többiek. Ha örökösödés volt, ha öten voltak, hat részre osztották, és így kaptak. Ha ketten, akkor a háromból kétharmad volt az elsőszülötté. Ekkor azt mondja Ézsau: – Mit nekem az örökösödési jog, halni járok, valamelyik vad fellök, ott maradok. Add ide, öcsém, hadd egyek már… – És eszik, eszik. Jákób pedig dörzsöli a kezét, hogy ő jó vásárt csinált. Csakhogy ezt a vásárt Isten így nem hagyta jóvá. Ez nem üzlet kérdése, hogy adjuk-vesszük, amit az ő rendjében megmondott. Telik-múlik az idő, Izsák öregségében vak, nem lát, gyöngülni érzi magát. Magához inti Ézsaut: – Fiam, menj ki az erdőre, lőj vadat. Készítsd el az ízlésem szerint, hogy jót egyem. Utána magamhoz ölellek, és megáldalak. – Ézsau elmegy. Rebeka hallja, hogy mit mondott Izsák. Ott van a füle mindenen, és az esze is jár. Magához inti Jákóbot: – Fiam, apád elküldte Ézsaut, az elsőszülöttségi áldást akarja átadni neki. Ez így nem lesz jó, ez a tied legyen. Menjél a nyájhoz, hozzál két kecskegidát, elkészítem én apádnak úgy, hogy észre sem veszi, hogy nem vadhúst eszik. Jákób gondban van: – Anyám, nem jó, apám észreveszi, hogy nem Ézsau jött, és olyan átkot kapok, hogy az egész életemet végigkíséri. – Fiam, erre én is gondoltam. A két kecskegidát elhozod, hozd csak a bőrét is. A bátyád szőrös ember, a keze, nyaka, mindene, te meg sima bőrű vagy. Készítek én neked nyakravalót, kézrevalót. – De mégse jó, anyám, hátha átkot kapok. – Az átok szálljon rám, fiam, te ne törődj vele, indulj! Így is tesznek. Izsáknak feltűnik, hogy milyen hamar megjött az étel. Ott illatozik, várja. – Ki vagy te? – Ézsau vagyok, a fiad – próbálja Ézsau hangját utánozni Jákób. – Hogyhogy ilyen hamar érkeztél? – Az Úr előmbe hozta a vadat. (Ennyire arcátlan az ember, az Isten embere is?! Az Úr így, az Úr úgy, és közben a maga disznóságait rejti a kegyes szöveg mögé.) Gyanús a dolog Izsáknak: – Gyere közelebb, hadd tapogassalak meg. – Megállapítja, hogy a hang Jákóbé, de a kezek Ézsaué. Megeszi az ételt, és megadja az elsőszülöttségi áldást. Alig ér ki Jákób, érkezik Ézsau. Készíti az ételt és jön vele. Az apja megdöbbenve kérdezi: – Ki vagy te? – Én vagyok Ézsau, a fiad. Te küldtél, apám, a mezőre. – Ki volt itt nálam?! – Akkor minden kiderül, Izsák is észbe kap: – Jákób volt, az öcséd, aki megcsalt engem, és megcsalt téged is! Bosszút forral Ézsau. Gyilkos dühvel indul, keresi az öccsét. Jákóbot Rebeka szépen elrejtette. Sejtette ő, hogy ebből baj lesz. Amikor látta a kíméletlen gyűlöletet Ézsauban, szólt Izsáknak: – Eluntam magam a pogány lányok miatt. Ha Jákób innen vesz feleséget, akkor ez nagyon rossz lesz nekünk. Küldd vissza Mezopotámiába, a bátyám házához, keressen ott magának feleséget. – Izsák „beveszi”, hogy ezért kell elmenni, elküldi Jákóbot. Jákóbnak pedig azt mondja édesanyja: – Menj, csak menj, ha lecsillapodik a bátyád, és látom, hogy nincs halálos veszedelem, üzenek érted, és hazajöhetsz. Itt két fontos megjegyzést tegyünk. Az egyik, hogy milyen őszinte könyv a Biblia. A szent, istenfélő családban ilyen jelenetek?! Becsapják egymást az Isten emberei? Hogy van ez? Péter letagadja, hogy ismeri Jézust? S ezt beírják a Bibliába? Bizony beírják. Olvassuk azt is, amikor Dávid, az Isten szíve szerint való király elcsábítja katonája feleségét, teherbe ejti, utána a katonát hazahívja, hogy fedje a bűnt. Amikor az nem hajlandó hazamenni, hogy feleségével háljon, levélben küldi el vele a halálos ítéletét. Megírja Joábnak, a fővezérnek, állítsátok olyan helyre, hogy vége legyen. Meg is hal az az ember. Hogy is van ez, Testvéreim? Úgy, hogy mi, nyomorult emberek alkotjuk az Isten népét. Valaki azt mondta: – Nézz rájuk, hát milyenek ezek! – De a másik azt felelte: – Nézd meg, milyen a vezérük! Ha valaki Jézus Krisztusra néz, az tudja, miért vagyunk mégis győztes sereg. Hogy miért lesz mégis nagy változás Jákób életében is. A másik megjegyzés, hogy Rebeka mindenhez értett, mint aki megszokta a családban: Bízzátok rám, mindent elrendezek! Csak azt nem vette számításba, hogy életében soha többet nem látja a fiát. – Arra gondolt, hogy menjél, és majd lehiggad a bátyád. Nagy indulatú, de ismerjük már, hogy aztán megcsöndesedik. Arra nem gondolt, hogy Jákób kóborlása, meg nősülése 20 évet vesz igénybe. Mire visszaérkezett, addigra Rebeka már meghalt. Mi intézzük az ügyeinket, és azt gondoljuk, hogy sikeresen ügyeskedünk. De vegyük számításba, hogy Isten igéje figyelmeztet: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Gal 6,7). Folytassuk a történetet. Jákób nekivág a hosszú útnak. A fenti igében azt olvastuk, amikor az első este lefekszik aludni. Követ tesz a feje alá, köpenyét rádobja, és elalszik. Álmában létrát lát, amelyiknek az alja a földet éri, a teteje a mennyben van. Isten angyalai fölalá járnak rajta. Megrendül Jákób, milyen helyen feküdt ő le? Itt az Isten tábora van. De hallja is a szót. Ekkor hallja először életében személyesen Isten hozzá szóló szavát. – Én vagyok atyáid, Ábrahám és Izsák Istene, veled leszek, megőrizlek az úton, neked és az utódaidnak adom ezt a földet, amelyen vagy. Nagy néppé teszlek. – Nincs semmi kemény beszéd, hogy mit csináltál, Jákób… Hangzik az ígéret. Talán azt is hihetné Jákób, hogy megoldottuk a kérdést. Mivel szól hozzám Isten, azt jelenti, jóban vagyunk. De Isten tudta, Jákób olyan állapotban van, hogy el kell kezdeni az átformálását. Azért, mert valamiben megsegít Isten, nem azt jelenti, hogy tiszta a szíved, és rendben van az életed ővele. Az ő nagy irgalmát jelenti, hogy szeret és gondol veled. Nagyon komolyan mondja a Római levél: „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (2,4). Valaki nagy balesete után mondta: – Hogy megmaradtunk, ez azt jelenti, hogy engem nagyon szeret az Isten, mi nagyon jóban vagyunk. Akkor én azt kérdeztem tőle, hogy valóban megnyitotta a szívét, és Isten igéjére és akaratára figyel? – Mire? – Fogalma sem volt róla. Pista bácsi Fóton mutatta a szelencét, amelyiken a golyó nyoma ott volt. Ott tartotta a szíve fölött kint, a fronton: – Nekem ne mondja senki, hogy nincs Isten, úgy őrzött meg, pont abba a zsebbe tettem. – Én is elhiszem, hogy van Isten, Pista bácsi. Csak abba kellene hagyni az ivást, meg jó lenne már egy kicsit komolyan venni, hogy mit is akar ez az Isten! Nem úgy van, hogy: mert „én hiszek az Istenben”, ezért nekem üdvösségem van. Teljes döbbenet a számomra, hogy ennyire el vagyunk vakulva. Így gondolkozik a nép, ugye? Meghal egy sportoló, hát lassan kiegészül az aranycsapat. Üdvössége van annak az embernek az Úr Jézus Krisztus drága vére által? Leborult a keresztje alatt? Letette a bűneit? Befogadta Jézust? Ott van az igében, hogy „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12). Meghal valaki, magától értetődő a szerettei számára, hogy a mennyben van. Mit mond az Isten igéje? „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36). És nem azért, mert milyen jó volt, hanem mert ezt a nagy kegyelmet megkapta, elfogadta. Ha elfogadta, az az életén is meglátszik utána. Ezt nem mi osztogatjuk. Énnekem nincs jogom senkit sem kitiltani a mennyből, bár mindenki üdvösségre jusson és még én is, az Úr Jézus Krisztusért. Nagyon nagy felelősség ez. Ez nem ilyen köznépi játék, hogy így képzelem el, hanem mit mond az Isten igéje? Így olvassuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne… – nem Istenben csupán, hanem az Úr Jézus Krisztus kegyelmében és azt az életébe veszi –, …el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). De folytassuk csak tovább. Ott jártunk, hogy Jákób egy nagy áldást kapott, egy nagy ígéretet. Felébred, megrendül, hol vagyok én? Azért érzi, hogy valahogy Isten meg ő így együtt, hogy is van ez?! De felállítja azt a követ, olajat tölt rá. Ez az olajáldozat azt jelentette, hogy templommá szentelte a követ, és azt mondta, hogy ez a hely Bétel, az Isten háza. Fogadalmat tett, ha ide visszahozol, Istenem, elkötelezem magam neked. A Bibliában a következő jelenet az, hogy megérkezik édesanyjáék szülővárosához. Ott vannak, nyájat legeltetnek, megtalálja őket. Nem kellett félteni Jákóbot, hogy az egész világon valahol is el fog tévedni, vagy nem fogja a célját elérni, megvan a család. Örömmel fogadják, meghallgatják, letelepszik náluk. Azt olvassuk a Bibliában, hogy azonnal beleszeret a kisebbik leányba, Ráhelbe. Ezért ott marad, ott ragad. Egy hónapja már, hogy ott van, amikor Lábánnak sok azért ez az ingyenélés. Pedig Jákób, pláne ilyen szerelmes állapotban, sokat segített. Látták, hogy rátermett ember ő. Akkor azt mondja Lábán: – Nézd, én nem akarom ingyen a szolgálatodat, mit kérsz tőlem, és állj be a munkába… – Szolgálok hét évig a kisebb lányodért, add hozzám feleségül! – mondja Jákób. – Semmi kifogásom – feleli Lábán –, induljunk! Úgy olvassuk a Bibliában, hogy néhány napnak tetszett ez az idő Jákób számára, annyira szerette Ráhelt. Jön az esküvő, és a „kiképzés” első nagy menete. Lefátyolozva a menyasszony, az esküvő végbemegy. A nászéjszaka is végbemegy, és azon a reggelen kiderül, hogy a fátyol alatt Lea van, az idősebb lány. Jákób azt hitte, hogy megnyílik alatta a föld. Fölháborodva mondja: – Mit tettél velem, Lábán? – Ő nyugodtan válaszol: – Öcsém, nem szokás nálunk, hogy a fiatalabb menjen férjhez előbb. Egy ünneppel elintézhetjük a kettőt. Odaadom én neked a kisebbet is, aztán még hét évet szolgáljál! Ingyen – azt nem tette hozzá, de így volt. Megkapja a másikat is, és elindul az ottani életük. Kemény „kiképzés” megy ott még, de nagy eredménnyel. Az Újszövetségben a Római levél 8. részének 28–30. verseiben olvassuk: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez... Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Testvérem, ha már felfedezted, hogy Istennek célja van az életeddel, akkor talán most olyan időszakot élsz, amikor nem könnyű a „kiképzés”. Fordulj Hozzá, mondd neki: – Uram, legyen a te akaratod szerint. Szeretném érteni az utamat. Nem hagyott el, nem fordul el attól, akit egyszer kézbe vesz. Mi hűtlenkedhetünk, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja. Végigviszi az utat. Te azt hiszed, hogy elhagyott, Ő pedig tudja, hogy egy következő szép állomás felé visz. Csak mondd neki te is: – Uram, folytasd a te munkádat, hadd értsem, és én igent szeretnék mondani a te utadra és a te akaratodra. Úgy legyen! Ámen!

Megtanultuk Ábrahámtól, hogy az ember életének az igazi értelme nem a szerzés, nem az, hogy milyen sikert ért el és mire jutott, hanem az, hogy Isten ígéreteire tekintve hitben célba érjen. Nem az a döntő kérdés, hogy meddig jutottak ezek az ígéretek az ő életében, hanem az, hogy Ábrahám a helyén van. Miközben Isten ígéreteire figyel, az élete abban a kapcsolatban van, ami egyedül ad értelmes, célravezető utat egy embernek. Teljes életet élt, mert Isten ígéreteire tekintett. Most pedig nézzünk néhány jelenetet Ábrahám életútjából. Közben próbáljuk az üzenetet a magunk hívő útjára nézve megérteni. Első jelenet: Isten elhívja Ábrahámot. Úr-Kazdimból indul, majd Háránból, az Eufrátesz környékéről. Magas kultúrájú vidék volt ez a sumérok lakta terület az időszámítás előtt. Az ásatások során kiderítették, hogy Ábrahámék sem nomád pásztorként éltek ott, mint ahogy ő az elhívása után sátorban lakott. Város volt ott abban az időben vízvezetékkel felszerelve. Két kikötője volt annak a városnak, magas kultúrfokon éltek, messze megelőzve a palesztin vidék életformáját. Megkapja az elhívó igét: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1Móz 12,1). Ha azt kérdezzük, miért éppen Ábrahámot szólította meg az Úr, nem tudunk mit felelni. Miért éppen Pétert a tanítványok közül, vagy Tamást? Miért éppen Máriát Jézus édesanyjának? Miért éppen téged, aki itt vagy, és talán a családod többi tagja még nem figyel az Isten igéjére? Miért? Ez Isten titka. Isten szólt, és elindult Ábrahám a nyájával, feleségével, szolgáival egy ezer kilométeres útra. Hosszú-hosszú ez a vándorlás. Elindul úgy, hogy nem tudja, hol is a célpont. Csak az irányt tudja és azt, hogy az Úr azt mondta: megmutatom neked. Unokaöccse, Lót is csatlakozik hozzá nyájával, családjával. Abban az időben teljes kiszolgáltatottságot jelentett otthagyni a rokonságot, a törzset. Elindulni és a nomád törzsek kénye-kedvének kiszolgáltatni magát?! Igaz, Isten azt mondta, hogy én veled leszek. De akkor is félelmes vállalkozás ez. A hívő élet azzal kezdődik, hogy Isten valakit kiszólít a régi életformából, amelyben ő a többiek között igazán otthon volt. Ott volt a biztonság. Úgy gondolkodott és cselekedett, ahogy a környezete. Azok között az erőviszonyok között bizonyos védelemben volt. Egy új életformára hív el bennünket az Úr. Sok testvér van közöttünk, aki meghallotta az Úr hívó szavát. Ennek nyomán sok minden átrendeződött az életében. Az, hogy valaki vasárnapról vasárnapra jön a templomba hallgatni az igét, nagy változás egy olyan életformához képest, amit azelőtt élt. Kezébe veszi naponta a Bibliát. A döntéseinél kérdés lesz, hogy Isten mit szól ehhez. Addig eldöntötte, ahogy a legjobbnak látta, vagy csak valakivel tanakodta meg a kérdéseit, de Istent kihagyta a számításaiból. Most már bejön ez a szempont. Átrendeződik az értékrend a családok életében, mert megszólalt az Úr, és azt mondta: – Kövess engem! Ezt Ábrahám megértette. Olyan erővel és világossággal szólt az Úr, hogy egyszer csak megindult erre a nagy kihívásra, arra a földre, amelyre az Úr vezette. Második jelenet: megérkeznek az Ígéret földjére. Hamarosan nagy szárazság támad az amúgy is vízszegény területen. Olyan éhség üti fel a fejét, hogy mindenki délre, Egyiptom területére, a Nílus környékére menekül. Mit tegyen ilyen helyzetben az Isten embere? Ábrahám azt teszi, amit így szoktunk mondani: Segíts magadon, az Isten is megsegít. – Sokan ma is így gondolkodnak, erre a mondatra hivatkoznak. Pedig ez a mondat nincs benne a Bibliában. Sajnos az sincs benne, hogy Ábrahám most imádkozott volna: – Uram, ilyen helyzetben mit tegyek? – Pánikszerűen rátör a félelem, és ő is megy a tömeggel együtt Egyiptomba. Amikor Isten embere sodródik a tömeggel együtt, hamarosan jön a következő lépés, mert ő kényszerpályán van már. Úgy, ahogy Péter, amikor beült Jézus kihallgatásakor a tűz mellé, jött az első tagadás, utána már jön a második, harmadik. Egyiptom közelébe érnek, Ábrahám megijed. – Nagyon szép a feleségem. Meglátják, engem megölnek. Mondjuk azt, a húgom vagy, és akkor megússzuk valahogy. – Jön a „kegyes hazugság”. Igaz, unokatestvérek voltak, vagy féltestvérek talán. De elhallgatta a lényeget, hogy Sára a felesége. Meg is tetszik azonnal Sára, viszik egészen a fáraó háreméig. Ábrahám ezért nagyon jó jövedelemhez jut. Bőven kap szamarakat, bárányokat, ezüstöt, aranyat. Mi történt?! Isten hívő embere, a hívők atyja áruba bocsátja a feleségét? Az ember megdöbben és megáll. Igen, ez valóban, még az akkori kor viszonyait tekintve is, megdöbbentő. Nagyon őszinte könyv a Biblia. Nem szépít, úgy ír, ahogy van. A hívőkről is úgy ír. A tanítványokról is hányszor kiderül, hogy csődöt mondanak, nem értik a szót, engedetlenek. Még Jézust is ők igazítanák el… Milyen megdöbbentő, hogy míg az Isten embere megy a maga feje után, és jön egyik baj a másik után, Isten nem hagyja egyedül a választottját. A fáraót olyan csapások alá veszi, hogy az rádöbben, az új asszony miatt kapom ezeket. Kivizsgáltatja az ügyet. Kiderül az igazság. A pogány főember leckézteti a hit atyját. Micsoda szégyen! Ábrahámnak azt kell hallgatnia: – Hogyan tehetted ezt velem?! – Kitoloncolják az országból, visszakerül oda, ahonnan elindult. Visszatér Bételbe, ahol azelőtt oltárt épített az Úrnak. Isten mai emberének is, ha engedetlen utakon jár, vissza kell menni addig, ahol még kapcsolata volt az Úrral. Harmadik jelenet: Összevesznek Ábrahám és Lót pásztorai a kutakon, de a legelőn is, egyre kínosabb a helyzet. Jönnek az Isten nevében, és az itt élő őslakók azt látják, hogy ezek eszik egymást. Ábrahám magához szólítja Lótot, és azt mondja: – Öcsém, testvérek vagyunk, ne veszekedjünk! Nézd, ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra megyek. Válasszuk külön a nyájakat, és szüntessük meg ezt a szégyenteljes állapotot. – Lót körülnéz, látja, hogy a Jordán mellékén dús a fő, nekem jó lesz ez. Gondolta Ábrahám: hogyne lenne jó, nekem is jó lenne a dús füvű rész. De hogy ne veszekedjenek, az Isten embere inkább engedi, hogy válasszon a fiatalabb. Később is gondot okoz Lót Ábrahámnak, akit úgy hozott magával otthonról, hogy Isten ezt nem mondta neki. Lót tehát a Jordán mellékét választja, a Holt-tenger környékét: Sodoma és Gomora vidékét. A szeme után választott. Később kiderül, olyan városlakók közé került, akik között nyugodt napja nincs. Olyan életformát éltek, amelyhez hozzátartozott az erőszak, a gonoszság, a homoszexualitás, amik között Lót csak gyötrődött. Ábrahám pedig ott maradt a gyér füvű területeken, kopárabb vidéken. De évek során olyan tekintélyre tesz szert az őslakók között, hogy azt mondják neki: – Istentől való fejedelem vagy te közöttünk! Nem könnyű az anyagiakban Isten gyermekének olyan döntéseket hozni – Isten előtt járva, a békesség kedvéért –, hogy ő húzza a rövidebbet. Látszólag mindenképpen, lehet, hogy a valóságban is – de nem az áldásban. Ezen a világon egyre vadabbul lüktet a szerzés, a nyerés utáni vágy. De azt látjuk itt, hogy a helyén van újra Isten embere: úgy tud dönteni, hogy azon áldás nyugszik. Negyedik jelenet: 10 év eltelt, hogy 75 évesen elindult Ábrahám az ősei földjéről. Most már 85 éves, Sára 10 évvel fiatalabb. Gyermekük nincs. Hogy lesz ebből nagy nép? Ábrahám többször megkérdezte az Urat. Kapott is megerősítéseket. Most is, amikor lezajlik ez az üzleti ügy. Azonnal megszólal Isten, és azt mondja: – Ábrahám, megsokasítom a te utódaidat, és megáldalak téged, és áldást viszel tovább. – Hogy lenne már áldás rajtam? Nincs utódom, aki örököljön, szolgám fog örökölni. S akkor azt mondja Isten: – Nézd meg, a tengerparton mennyi a homok! Ahogy nem tudod megszámolni, úgy nem fogod tudni megszámolni a te utódaid számát sem. Most eljutnak 10 év után oda, hogy valamit tenni kellene. Besegíteni az Úrnak, mert úgy látszik, hogy ő nem mozdul. Eljutottak már az élettani határpontokig, hogy lehet így gyermeket nemzeni? Akkor Sára előjön egy ötlettel: – Ábrahám, tudom, mit csináljunk! Itt van a szolgálóm. Menj be az én szolgálómhoz, és majd meglesz a gyermek. A szolgáló a térdeimen szül, a gyermeket úgy tekinthetjük, mintha az enyém lenne. Ha valaki figyelemmel követi a történetet, ez következik: „És hallgatott Ábrahám Sára szavára” (1Móz 16,2). Nem az van ott: És hallgatott Ábrahám az Úr szavára, vagy megkérdezte Ábrahám: – Uram, nem égbekiáltó őrültséget csinálunk?! Nem, egy szó sincs, hogy az Úrral tárgyaltak volna. Felőrlődött a lelkük a várakozásban. Ugye ismerős, amikor vársz valamit, kérsz, s lassan belefáradsz. Ugyan már, Isten nem törődik velem… Egyszerűen abba a magányosságba jutsz, hogy ha te nem segítesz magadon, Isten nem fog a te életeden segíteni. Úgy, mint ahogy a Biblia elején olvassuk: „Az asszony… szakított a fa gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett” (1Móz 3,6). – Úgy szoktam mondani, amikor ide érünk a magyarázatban, hogy itt a „totálkáros” férfi. Nem szól: – Éva, állj meg! Mit mondott Isten? Ábrahám se szól, bemegy a szolgálóhoz, meg is születik Izmael. A Korán szerint, meg az arabok szerint is, Izmael az arabok őse. Szépen beszerezte a szent házaspár – talán a teljes földi életre – az arab–zsidó konfliktust. Mert ugye majd Izsákban folytatódik a másik vonal. Mert nem tudták kivárni Isten ígéretét. Sok baj lett ebből máris. Veszekedés a két asszony között, az úrnő és a gyermek anyja között. Ráadásul, ha megfigyeljük az igét, 13 évig elhallgatott az Úr. 86 éves Ábrahám, amikor Izmáel megszületik, s amikor legközelebb szól Isten Ábrahámhoz, már 99 éves. Régen túl van azon, hogy nemzőképes legyen. Sára is túl van azon, hogy foganjon, megszűnt az asszonyi természet benne. Ötödik jelenet: Megjelenik az Úr, azazhogy három küldött. Különös a történet leírása. (A teológusok mondják a Szentháromságra is, de mondják, hogy az Úr angyalai, küldöttei.) A lényeg, hogy jönnek, és azt mondják, hogy egy évre ilyenkor fia lesz Sárának. Ábrahám az arcára borul, és úgy nevet. Nem azért, hogy fiuk születik. Mondjam, hogy kineveti az Istent? Sára meg bent nevet a sátorban. Amikor azt kérdezik, miért nevetett, még le is tagadja: – Nem, nem nevettem. – Akkor azt mondják a küldöttek: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14). Elgondolkoztató, hogy amikor Isten egy elpusztíthatatlan, lelki népet akar létrehozni, akkor az emberi lehetőségeken túl adja, hogy megszülessék az a gyermek, akiben folytatódik ez az út. Ez már nem csak a testi választott népre, az engedetlenné lett Izráelre mutat, hanem a Jézus Krisztusban elhívott lelki népre is. Nem „szórakozott” velük Isten, hogy meddig bírják. Soha nem így bánik velünk a mi Istenünk. Más az Ő időrendje, mint az emberé. Megszületik a gyermek, az ígéret gyermeke, Izsák. Neve azt jelenti: nevetés. Most már valóban nevetés van a szívükben, és Isten bocsánata is ott van. Hatodik jelenet: Felnő Izsák, már elűzték Izmaelt az anyjával, az egyiptomi szolgával, mert mindig csak baj van velük. Isten megmondta, hogy nagy néppé lesz az is. Igaz, hogy vad természetű, de gondja lesz rá. De nem ő örököl, nem ő viszi tovább az ígéret vonalát. Egyik nap így szól az Úr: „Ábrahám! – ő pedig felelt: – Itt vagyok! – Isten ezt mondta: – Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked” (1Móz 22,1–2). – Derült égből a villámcsapás! Minden olyan szépnek látszik, már megoldódnak a kérdések, alakul az ígéret. Rettenetes próba. Ilyen történeteknél hányan leteszik a Bibliát, és azt mondják, köszönöm, ez a könyv és ez az Isten nem kell nekem. Pedig Isten azóta senkivell ilyen próbát nem tett. Egyetlen valaki volt, Ő maga, aki az Egyetlen Egynek nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta. De milyen rettenetes helyzet lehetett ez Ábrahám számára! Azon a földön a bálványkultusz velejárója volt, hogy emberek az elsőszülöttet bedobták egy égő bálványszobor gyomrába, vagy ráhelyezték az átizzott bálványszoborra. Feláldozták, mert hiedelmük szerint átok alatt lesz a család, ha az elsőszülöttel ezt meg nem teszik. Isten azt mondta: – Meg ne cselekedd, népem! Ezekért és hasonló utálatosságokért űzöm ki előled őket. Ha te is belekeveredsz a pogány babonákba, ilyen mélységekbe, tönkremegy az életed. Különös, ahogy a Rómaiakhoz írt levélben olvassuk: Hitte, reménység híján is reménykedve hitte, hogy még a halálból is visszakaphatja. Valójában egy hatalmas próba elé került Ábrahám: ki az első az életében? Afia, a végre beteljesült megoldás, vagy Isten? Azt olvassuk, hogy elindul Ábrahám háromnapi járóföldre. Mennek szamárral, szolgákkal, fiával, viszik a fát, viszik a tüzet, viszik a kést. A hegy lábánál otthagyja a szolgákat, a szamarat. Fia hátára felteszi a fát, ő viszi a tüzet és a kést. (Lehetetlen, hogy ne gondoljunk az Isten Fiára, akinek ott volt a hátán a fa.) Mennek, az van az igében, hogy „…mentek ketten együtt, s egyszer csak megszólal Izsák: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? – Ábrahám azt mondta: – Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam” (1Móz 22,6–8). Fölérnek a hegyre. Oltárt épít Ábrahám, fölteszi a fát, engedelmes fiát megkötözi, s amikor emelné a kést, kiált az Úr angyala: – Ábrahám, ne emelj kezet a te fiadra, a te egyszülöttedre! Mert nem azért adtam én neked, hogy elvegyem tőled. Most már tudom, hogy jobban szeretsz engem. – A bokorra néznek, és ott van a bokorban egy kos a szarvánál fogva megakadva, azt áldozzák meg együtt. (Azt a helyet, a Mórijja hegyét úgy nevezik, hogy „az Úr hegyén a gondviselés”. Azon a hegyen épített Istennek templomot Salamon Jeruzsálemben, ahol ma az arabok Sziklamecsetje áll.) Ezek után jönnek le a hegyről. Ábrahám megmondta a szolgáknak, hogy majd visszajövünk. Hogy mire gondolt, mit hitt, mit remélt, nem tudjuk. Ám egyszer s mindenkorra megjegyezhetjük, hogy ilyen próba alá senkit nem tett azóta sem Isten. De hogy beteljesedett az Ő Egyszülöttjén, amit említettem, az is valóság: „….tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta” (Róm 8,32). Hetedik jelenet: Elérkezik Sára halála, közeledik a temetés. Az újszövetségi professzorunk elmondta nekünk, hogy a sarkadi gyülekezetben Ábrahám történetéről fél éven keresztül hirdetett igét. Annyira beleélték magukat a történetekbe, hogy amikor jött Sára temetése, az asszonyok feketébe öltözve jöttek a templomba. Amikor felment a szószékre, nézte: mi történt itt? Elkövetkezett Sára halála, sírhelyet kell venni. A hettitáké az a föld. Ábrahám azon a földön, amelyet neki ígért az Úr, pénzért vesz sírhelyet a feleségének. Mégpedig nem kis pénzért. Ugyan azt mondja a hettita Efron, akitől megveszi a Makpelá barlangját: – Látod, odaadom én neked. – Tudja Ábrahám, hogy ez csak az indítás az alkuban. – Nem, hanem pénzért veszem meg tőled. – Ó, mi az neked, 400 ezüstsekel? – 400 ezüstsekel? – Hatalmas összeget mondott ez a hettita. Ábrahám most nem alkuszik. Kifizeti az ígéret földjén a 400 ezüstsekelt, és eltemetik Sárát. Így olvassuk: „Hitben haltak meg ezek mind anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített” (Zsid 11,13.16). Hitben éltek, hitben haltak meg! Mennyivel inkább mi, akiken a beteljesedett ígéretek ajándéka van. Megváltónk, Krisztusunk van, aki otthont készített a mennyben, és végigjárhatjuk az utunkat hitben, míg célba érünk. Ámen.

Kezdjük Ábrahámmal. Ha valaki az első részekben (12. fejezet, meg tovább) Abrám nevet olvas, jól látja, mert az eredeti neve nem Ábrahám volt. Később adta Isten ezt a nevet neki, amely azt jelenti, hogy sok nép atyja. De a jól érthetőség kedvéért én kezdettől Ábrahámot írok. Ábrahám Krisztus előtt kb. 1800 évvel élt. Tehát majdnem azt mondhatjuk, hogy amennyivel mi utána vagyunk, annyival volt ő még előtte. Vagy 4000 évet visszaszámlálhatunk. Milyen helyzetben szólal meg Isten, és hívja el Ábrahámot? A reménytelenség, a pusztulás, a halál állapotában. Egészen váratlanul, meglepetésszerűen egyszer csak megszólal Isten. Azt mondja Ábrahámnak: „Menj el földedről, rokonságod közül, és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked.” Azzal kezdődik az új, hogy megszólal az Isten. Ábrahám életében, de mindnyájunk életében így kezdődik Isten munkája. Talán sokszor úgy érezzük, hogy elfelejtett bennünket. Összekuszálódnak a dolgaink, nem megy előre semmi. A legreménytelenebb helyzetben egyszer csak megszólal az Isten. Hogyan szólt? Nem tudom megmondani. Hogyan értette Ábrahám, azt sem tudom megmondani. De azt tudom, és azt tudjuk: amikor megszólal Isten a mi életünkben, egyszer csak megértjük, hogy hozzánk szól. Egyszer csak „fogjuk” az Isten szavát, és annak életteremtő folytatása lesz. Mindig ott kezdődik valami gyógyulás, új épülés, szabadulás, amikor megszólal Isten. Ugye a teremtésnél is: „Akkor ezt mondta Isten: Legyen… és lett” (1Móz 1,3). Most megszólítja Ábrahámot, kihívja a régi világából, és ígéreteket ad neki. Négy ígéretet kap Ábrahám: 1. Én veled leszek. 2. Nagy néppé teszlek. 3. A tiétek lesz az a föld, amelyre elvezetlek. 4. A te magodban, a te utódodban megáldatnak a föld minden nemzetségei. De hol van ennek a beteljesedése még?! A 4. vers elején mégis ezt olvassuk: „Ábrahám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…” Itt szeretném elmondani a mai igehirdetés legfontosabb üzenetét: Ábrahámot a Biblia a hívők atyjának nevezi. Hitét példaként állítja minden hívő elé, mert Isten szavára teljes engedelmességgel válaszolt. Élete végéig jellemezte az, amit a hitről így fogalmazunk: Mi az igazi hit? 1. Isten szavára hallgatok. 2. A Szentlélek segítségével megértem. 3. Engedelmeskedem az üzenetnek. Ábrahám ezzel a hittel válaszolt Isten ígéreteire. Pedig amikor meghalt, ezekből az ígéretekből – a négyből – csak egy teljesedett be. Az, hogy én veled leszek. De hol van az még, hogy nagy néppé teszlek? Ábrahám halálakor ott van Izsák, és a szolgálótól lett Izmáel. Hol van itt az ígéret beteljesedése? – Tiétek lesz az a föld – mondta Isten. Amikor Ábrahám meghalt, még egy sírhelynyi birtoka sincs. Azazhogy annyi van, mert azt megvásárolta. Egész életén keresztül béreli a legelőt az őslakóktól. Amikor felesége temetésére készül, a sírhelyet is tőlük vásárolja meg. Hol teljesedik az ígéret arról, hogy a te magodban áldást nyernek a föld minden nemzetségei, hogy majd eljön a világ Megváltója?! Ábrahám mégis úgy járja végig az életét, hogy Isten ígéreteire figyel. A messzibe néz, és közben engedelmes úton jár. Mindent ennek a jegyében tesz. Jó megérteni, hogy nem a beteljesedett ígéret a döntő az életünkben. Nem a siker, nem az, hogy mit nyerhetek Isten közelében. Az emberi élet egyetlen igazi útja, hogy Isten ígéreteire hittel épít, és ennek fényében jár. Mintha valakinek, aki eltéved, azt az útmutatást adják, hogy nézzen a templomtoronyra ott a messziben, és akkor betalál a közeli tanyára. Az Isten ígéreteire nézek, és közben abban a dzsungelben, amit ez az élet jelent, célba érek. Az életünk értelme nem a siker, amit megszerezhetünk, vagy ahogy vidéken mondják: amit fel tud valaki mutatni, hanem hogy az az élet Isten elhívására irányult élet legyen. Akkor nem hibázzuk el. Mit mondott Pál apostol? „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus… de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,12–14). A lényeg nem az, hogy mit érek el, hanem hogy jó irányba megyek-e. Ábrahám jó irányba ment. Mi már tudjuk, hogy pontosan úgy történt minden, ahogy Isten megmondta. Nagy néppé lettek, övék lett az a föld. Krisztus után 70-ben a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet. A templomot is földig lerombolták, a Siratófal azóta ott áll még ma is. Szétszóratott a nép, mégis, engedetlensége ellenére, majdnem 2000 év után, 1948-ban azon a földön újra létrejött Izráel állama. Ilyen a világtörténelemben sehol, soha nem történt. 2000 évig egy nép állam nélkül létezik?! Itt újra nem az a kérdés, hogyan fogadta ez a nép az Istentől kapott ígéretet, és ma is hogyan hadakozik a Messiás ellen. Nem ez a kérdés. Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy utódaidé lesz az a föld. Telnek az évszázadok, évezredek, és a szemünkkel látjuk. De azt is, hogy megérkezett a világ Megváltója annak a népnek a körében, testileg Ábrahám leszármazottjaitól, a názáreti Jézus Krisztus. A héten a napi igét olvasva elővettem a Bibliai lexikont. Pál apostol azt írja a rómaiaknak, hogy „Jeruzsálemtől kezdve egészen Illíriáig mindenfelé hirdettem a Krisztus evangéliumát.” (Róm 15,19). Megnéztem, hogy Illíria hol is van. Dalmácia és Pannónia területe, azaz ahol mi is élünk. A lexikon szerint Illíria északi határa a Duna és a Száva. Mintha azt mondanánk, hogy a déli határunkig hozta Pál apostol az evangéliumot. Mikor? Az első században. Krisztus evangéliuma ezen a vidéken, ahol kalózok éltek az Adriai-tenger partján, meg pogány ősnépek? Majdnem ezer év még, hogy honfoglaló őseink Pannóniába jöttek. A Krisztus evangéliuma ezen a vidéken járt már akkor?! Milyen nagy ajándék, hogy mi, ugyanezen a vidéken élő 21. századi emberek is az Úr Jézus Krisztusban nyerhetünk hitet. Értjük, hogy az ígéretek biztosak? Ábrahám nagyon jól tette, hogy célba vette a „templomtornyot”. Nem látta évezredek messzeségét, de hogy jó irányba megy, abban bizonyos volt. Jó lenne megértenünk ma, hogy hol van ettől az a vallásosság, amely azért keresi Istent, hogy a „zsebeiben kotorásszon”, hogy egy kis siker, egy kis segítség majd adatik. Értjük már? Az ember életének igazi útja, ha hitben az Isten ígéreteire épít. Ezért élhettek teljes életet azok is, akiknek nagyon nyomorúságos külső körülmények között kellett járniuk. Fogságot, szenvedést hordoztak. Nem volt értelmetlen az életük! Ma is értelmetlen annak az embernek az élete, aki nem Isten ígéreteire építő hittel, a Vele való közösséggel megy át ezen a „dzsungelen”. Átélheti, hogy elértelmetlenedik minden: ami van, meg ami nincs. Ezt fogalmazták meg őseink az általunk is ismert éneksorokban: „Egyedüli reményem, ó Isten, csak Te vagy… Földi jó és szerencse múlandó, mint magunk, de a hit drága kincse örök és fő javunk… E földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, maradjon meg mellettem szerelmed, és a hit. Csak azt el ne veszítsem, mi benned, ó Úr Isten, remélni megtanít” (276. dicséret). Értem már, miért figyelmeztettek az én drága szüleim, amikor elindultam a lelkészi szolgálatra. Nagy lelkendezve írtam haza, hogy már öten vagyunk a bibliaórán! Már heten! Már egy kis gyermek-istentisztelet is elindult. Akkor kaptam a válaszukat: „De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10,20). Lelombozva olvastam, hogy az én szüleim nem tudnak örülni velem együtt?! Dehogynem, örültek! Hálát is adtak a kis mozdulásokért, de ők valami többet tudtak. Ők végigjárták öt gyermekkel a Rákosi-korszak teljes idejét. Tudták, hogy a mi örömünk, életünk igazi alapja és mozgatórugója ne a siker, az eredmény legyen, hanem az alap: az Úrral való közösség. Ha jönnek kemény idők, jönnek kudarcok, sikertelenségek, leverettetés, akkor sincs vége mindennek! A tanítványok jöttek lelkesen Jézushoz: – Uram, még az ördögök is engednek nekünk, micsoda eredményeink vannak! Jézus így válaszolt: – Adjatok hálát érte! Örüljetek neki, de örömötök alapja ne ez legyen. Egészség ma van, holnap nincs. Futó éveink alatt sok minden van, aztán nincs. A szűkös napokban, nehéz körülményekben is, ha az igazi alap az Úrral való hitbeli együttlétem, együtt járásom, az megmarad. Ezt tanuljuk mi Ábrahámtól. A legfontosabb, hogy Isten igéjére, ígéreteire építő élete volt, és így célba ért. A megérkezett Megváltó, Jézus Krisztus ugyanezen a nyomvonalon halad, amikor az aggodalmaskodó tanítványainak azt mondja: „…ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok… De keressétek először Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,25.33) Ámen.