Saul engedetlensége

Mindenki a helyén van, nagyon szépen indult minden, és így is folytatódott. Évek telnek úgy, hogy a nép élete kibontakozik. Mert amikor valaki az Úrnak enged, a családjára, a környezetére, saját életére is, a népére is mérhetetlen áldást jelent. A ma felolvasott igék egészen másról tanúskodnak. Itt valami végzetesen megromlott. Mi történt ezzel a királlyal? Minden olyan hamisan cseng, rá sem lehet ismerni Saulra. Valami nagy baj történt. Megmondom, mi történt: engedetlenné lett ez az ember, és bűne megrontott mindent, benne és körülötte. Mert a bűn engedetlenség Isten szavával szemben. Ennek a következménye a romlás, amit első olvasásra is érzékeltünk mindannyian. Mielőtt részletesebben is figyelnénk a tüneteket, álljunk meg egy kicsit! Amikor körülnézel, testvérem, talán a saját életedben, vagy a tieid életében, vagy e nagyvilág életében, felteheted a kérdést: hogy romlott el minden ennyire? Nem találsz egészséges pontot talán. Megy az édesapa serdülő fia focicsapatának szülői értekezletére. Az edző mondja az ott üldögélő szülőknek: – Mi csak becsületre, egyenességre neveljük a gyermekeket. – Két-három nap múlva kupahétvégére indul a csapat. Szinte egyik sem mehet a gyermekek közül, mert az edző túlkorosokat válogat be. Nyerni kell a kupán, hiszen ettől függ az ő fizetése. Igaz, hogy a többi csapat is túlkorosokkal megy. Úgyhogy végül is ifjúsági kupasorozat ment le azon a hétvégén. De az edző kimondta, hogy csak egyenesség, csak becsület. A gyerekek pedig lógó fejjel mentek haza, hogy abban a csapatban nem játszhatnak, ahol pedig biztos helyük volt. Ez egy apróság csupán. Olvastam Cseri Kálmán testvérünk tízparancsolat-magyarázatának a bevezetőjét. Ő húsz évvel azelőtt is tartott egy ilyen sorozatot. Most azt írja a bevezetőben: Ami engem megdöbbentett, amikor visszatekintettem az akkori sorozatra, hogy milyen enyhe példácskákat mondtam én, az akkori élet szintjén, a romlásra. Hogy hol tartunk ma! Mert a bűn engedetlenség Isten szavával szemben. Megrontja az életet. Isten embere megromlott élete itt van előttünk. Fogadjuk úgy, mint röntgenképet. Engedjük, hogy Isten igéje átvilágítson ma bennünket. Különös kegyelem, hogy éppen úgy jött ki a sorozat, anélkül, hogy erőltettük volna, hogy ma van megterítve az Úr szent asztala. Négy tünetet szeretnék elétek tárni Saul életéből. 1. Hírül adták Sámuelnek, hogy Saul emlékoszlopot állított magának. Mi történt? Isten parancsot adott Saul királynak, hogy mindenestől irtsa ki az amálekitákat. Itt mindenképpen meg kell állnom, hiszen Isten népének ellenségei oldaláról sokszor jön a vád: – Ilyen Istent imádtok, aki parancsot ad, hogy kiirtsanak egy népet? – Jól kell értenünk, testvéreim, hogy az Ószövetség világában Istennek nagyon kemény úton kellett végigvezetni a népét addig, amíg Jézus Krisztus megérkezett. Ha Ő nem „amputált” volna, ami keserves dolog, mi ma nem ülhetnénk itt, és nem élhetnénk a kegyelem jegyeivel. Mindnyájan elvesznénk. Józsué idejében azt mondta az Úr: – Irtsátok ki azokat a népeket, akik közé mentek. Mert azok a népek nagy lelki sötétségben éltek. Odáig jutottak, hogy az elsőszülött gyermeket feláldozták bálványistenüknek, mert úgy hitték, hogy átok alatt élnek, ha meg nem teszik. A hitük, a gondolkodásuk, az elesettségük, a Sátánnak az erőhálózata ilyen mélységbe vitte őket. Az egész életfolytatásuk ilyen volt. Ha az Isten népét is beborítja ez a babonaság, ez a lelki sötétség, soha nem érkezünk meg Jézusig. Istennek nagyon nagy utat kellett bejáratni a népével, míg Jézus megérkezett. Akkor már felhangzik: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5, 44). Nem bárgyún, de az Isten erejével. Az Úrral, egészen másként, mint az adok-kapok. Ezen a ponton, ahol történetünkben járunk, tulajdonképpen Isten keményen érvényesített egy nagy büntetést. Heremnek mondja az Ószövetség azt, amikor egy törzset vagy egy népet ki kellett irtani. Nem azért, mert Isten kénye-kedve úgy hozta, hanem azért, mert ez az amálekita törzs, akik Ézsau egyik leszármazottai voltak, amikor vándorolt a nép a pusztában, megtámadta a gyermekeket, asszonyokat, öregeket. A várandós anyákat is karddal vagdosták föl. Azt mondta az Úr Mózesnek: – Jegyezd meg, Mózes, erre még visszatérünk! – El ne felejtsük már, hogy a bűnt nem lehet büntetlenül elkövetni ebben a világban. Pláne az életellenes cselekedeteket. Most, ahogy eltelt vagy két évszázad, az Úr Saulnak megmondja, amikor megerősödött a királysága: „Számon tartom, hogy hogyan bánt Amálék Izráellel… Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van!” (1Sám 15,2–3). Újra mondom: ne mosdatlan kézzel és füllel hallgassuk mindezeket. Ahhoz, hogy még élet van a földön, ahhoz Istennek nagyon-nagyon kemény kézzel kellett cselekednie, és ha valaki kegyetlennek gondolja az Istent, nézzen a Golgota keresztjére! Hogy a saját Fiát kellett beáldoznia azért, hogy mi engedetlen, mocskos nép – életet kapjunk. Bűnbocsánatot, könyörületet, olyat, amelyikben nemhogy nem kell embert ölni, hanem megtiltja az Isten, és azt mondja: Szeressétek, gyógyítsátok őket Krisztus erejével! Ott tartunk, hogy az amálékitákra Isten kimondta, hogy az utolsó szögig mindent pusztítsanak el. A zsákmányt is. Saul teljesíti a feladatot. A királyt meghagyja, és megengedi a népnek a szabad prédát. A legjobb állatokat viszi mindenki, ahogy tudja. Azt írja Lüthi, a híres svájci igehirdető ehhez az igéhez: – Úgy gon dolom, hogyha Saul a gyermekeket és az anyákat meghagyta volna, az Úr is másképp beszélt volna vele. De hogy a király meg a zsákmány legjava, az kellett… Engedetlen a király az Úr szava iránt. Amikor engedetlen valaki az Úr szava iránt, megromlik a szíve. Honnan látjuk? Elmegy ez az ember, és emlékoszlopot állít, állíttat magának Kármelben. Ez az ember, akit a farakások mögül kellett királynak előhozni?! – Ki vagyok, meddig jutottam?! – S megy diadalittasan, mint akinek már senki és semmi nem akadály. Még áldozatot is bemutatott Sámuel helyett. Ezt nem volt szabad! De megcsináljuk, mert szükséghelyzet van, és én vagyok a király. Amikor önmagunknak állítunk emlékoszlopokat! Állítottak addig is emlékoszlopot Józsué idejében, a Jordánból kihozott kövekből. Azután Sámuel idejében, Micpában. De kinek? Az Úrnak! Mindeddig megsegített minket az Úr, állítsunk oszlopot, el ne felejtsük! Kiszabadított, átvitt a Jordánon száraz lábbal, állítsunk emléket, el ne felejtsük, milyen hatalmasan cselekedett az Úr. De nem önmaguknak! Amikor a hívő ember a saját vállait veregeti, nagy baj van. Hívő családnál járt valaki. A barátja megkérdezte: – És láttad a szőlőt? – Azt mondta: – Tőkéről tőkére. – Mert az a hívő gazda azt, aki bement a házába, végigvezette a szőlőjében, nem menekülhetett. Tőkéről tőkére megmutatta, hogy kell a szőlőt oltani, és ilyen nincs senki másnál… Amikor készültem az igehirdetésre, bennem zsongott, hogy valami nem volt kerek a múlt heti lelkészkonferencián. Pedig teljes szívvel mondtam a többieknek a jót, mert szólhattam is, többször. És most már látom, hogy miért pattanok én vissza annyiszor a lelkipásztorokról. Lerázzák valahogy – hallgatják, nem is ellenkeznek –, csak semmibe veszik. Az Úr azt mutatta: mert te magadat mondod. Mindig benne van: ahol én, ahol mi. Megértettem: – Uram, én gáncsolom el saját magamat, és a Te ügyednek a továbbmenetelét? Amikor a hívő ember a hívőségével dicsekedve jár-kel… Vigyázzunk! 2. Megérkezik Sámuel, Saul osztja neki a szépet: – Áldott vagy te az Úrtól, Sámuel. Drága Sámuel, minden tiszteletem a tied! Végrehajtottam az Úr parancsát. Csakhogy Saul vesztére egyszer csak bégetni kezdenek a bárányok. Meg bőgnek az ökrök. Azt kérdezi Sámuel: „Akkor mi az a juhbégetés, amely a fülembe jut, és az a marhabőgés, amit hallok… Saul ezt felelte: Az amálékiaktól hozták azokat, mert megkímélte a nép a legszebb juhokat és marhákat, hogy Istenednek, az Úrnak áldozza.” Eszük ágában sem volt ezt tenni. Nyilván valamit áldoztak volna az Úrnak, de a nép nem az Úr iránti olthatatlan nagy hálából hagyta meg a javát. Azután milyen beszéd ez: A te Istenednek? Kinek az Istene az Úr, csak Sámuelnek? Saulnak nem az Istene? Milyen beszéd ez?! A hívő ember mondja a hívő zsargont, de a szíve már nem egyenes az Úr előtt. Tudjuk mondani, az Úr így, az Úr úgy – és közben megy a hamisság, megy valami egészen más. Evangélizáció alkalmával meghívta a vendéglelkészt ebédre egy hívő házaspár. Ismerte őket korábbról, és úgy volt vele, hogy most bármennyire ő a vendég, előhozza a kérdést, miért van zugban borkimérés abban az otthonban. Ahogy rátért a témára, mintha megcsípték volna a háziakat, és feleség is, férj is bizonykodott, hogy ők csak nagyban adják el a bort. Igen ám, csak még a levesnél tartottak, amikor benyúlt egy koszos kéz az ajtón, egy még koszosabb literes üveggel. A házigazda felállt, kiment, elintézte a kuncsaftot, visszajött, s megfagyott a levegő. Ugye, amikor bégetnek a bárányok! Pont most jött?! Igen, pont akkor fog jönni. Mert úgy rendezte Isten. És ahelyett, hogy bűnbánatra jutottak volna, kikérték maguknak, hogy a vendég ne kötekedjen velük. Áldozat? Azt mondja Sámuel: előbbre való az engedelmesség, mint a véresáldozat. Az áldozat csak egy rész, ha én azzal le akarom kenyerezni Istent. Az engedelmesség az, ha az egész szívem ott van Előtte. Azt mondja Sámuel, hogy sokkal döntőbb a szófogadás, mint az Úrnak tett bármiféle felajánlás. 3. Harmadik tünet: a másik a hibás. Azt mondja Saul: „Hiszen hallgattam az Úr szavára… A nép azonban elvette a zsákmányból a kiirtásra szánt juhok és marhák javát” (1Sám 15,20-21). Hát ki volt Izrael királya ott, akkor: a nép vagy pedig Saul? Igen ám, csak amikor a király lazára veszi az engedelmességet, akkor hiába mondja nagy hangon, az alattvalók is tudják, hogy lazára lehet venni. Nézzétek meg a mai magyar valóságot: fentről lefele, akármeddig. Nincs kihirdetve, hogy szabad a rablás. Csak mindenki tudja, hogy a maga módján élni kell. Sőt lassan oda jutunk, hogy egy új foglalkozási ág lesz, úgy nevezik, hogy megélhetési bűnözés. Saul engedetlen, és koncot kell vetni a népnek, engedni kell, mert elsodorja őt a nép. Ugyancsak a lelkészkonferenciánkhoz csatlakozik: nagyon jó igehirdetést hallottunk egyik este Éliről és a fiairól. Éli már öreg pap, a fiai ott paráználkodtak, mint papok, és elszedték a néptől az áldozati hús legjavát. Megutáltatták a néppel az Istennek való tiszteletadást. Éli csak annyit mond: – Ejnye-ejnye fiaim, ne tegyétek! – Azt mondhatnánk, hogy kedvez a fiainak, nem akar olyan durván szólni: – Állj! Ebben a templomban egyetlenegy áldozatot be nem mutattok, megvonom tőletek a további szolgálatot! Azt mondanánk, hogy kedvez a fiainak… De ha továbbolvassuk két fejezettel: megölte a két fiát. Mert jött a csata, és az Úr megmondta, hogy Éli fiai azért, ami a sílói templomban folyik, nem élik túl a csatát. Meg is halt mind a kettő. Érted?! Kedvezel a tieidnek, hogy azért nem kellene úgy. Kedvezel a rád bízott körben. Te vagy a jólelkű, és megölöd a tieidet, bajba sodrod. Mert amikor engedetlen az Isten gyermeke, a pusztítót engedi be. Értsük meg, hogy nincs semleges út. Vagy az Úrnak engedek, vagy a Sátánnak engedek. Ha az Úrnak engedsz, Ő az Úr a vonalon, az Ő védelme, az Ő kibontakoztató kegyelme alatt állnak azok, akik a te életteredbe tartoznak. Ha engedetlen vagy az Úrnak, kinyitottad az ajtót a pusztító előtt. Olyan az engedetlenség, mint a varázslás bűne. A varázslásnál démoni erőket kíván igénybe venni valaki, hogy a célját elérje. Mert beárad rajta a pusztítónak az arzenálja, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A Sátán hatalmával szemben! Csak amíg az Úr királysága alatt állsz, addig nem nyúlhat hozzád! „Nem fog a varázslás Jákóbon, sem az igézet Izráelen” – ezt mondta Bálám, amikor a moábita király meg akarta átkoztatni az Isten népét (4Móz 23,23). Nem fog rajtuk. Ha te benne vagy Isten védő szeretetében, engedelmességre kész szívvel, terajtad nem fog a varázslás sem. De ha te engedetlen leszel, te nyitod ki az ajtót az előtt, aki tulajdonképpen rászedte Ádámot és Évát is, hogy engedetlenek legyenek. Be is áradt a romlás úgy, hogy te is, meg én is hordozzuk a következményeit. De hát most ne őrájuk mutogassunk, mert nekünk szól az Isten, és megadta a lehetőséget az engedelmesség útjára. 4. Saul azt mondja: „Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt! Jöjj vissza velem, hogy leboruljak Istened, az Úr előtt!” (1Sám 15,30). – De jó lett volna, ha a „vétkeztem” után nem úgy folytatja, hogy „de” add meg nekem a tiszteletet népem vénei előtt… – most nem őszinte bűnbánatot tart, – csak a bajból akar kimenekülni. Nem tört meg a szíve. Ügyesen: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, az Úr is el van rendezve: Vétkeztem, vétkeztem… Hányszor jövünk úgy az úrasztalához: – Mindenestől fogva bűnös vagyok, vallom! Majd megyek haza, és folytatom az életemet. Ugyanúgy élek azzal, akire már rámutatott az Isten: ez parázna kapcsolat. Ugyanúgy haragszom, akire haragudtam, mint addig. „Vétkeztem, vétkeztem, Uram, rendezzük el!” – Akkor hirdetem bűneitek bocsánatát. Ez áll, érvényes. De hogyan? Aki megvallja, és aki elhagyja! Nézzétek meg az igét! Irgalmasságot nyer. Az, hogy hajbókolni Jézus előtt: „Te vagy a Király, Te vagy.” Hát úgy csinálunk, mint a poroszlók, amikor gúnyt űztek Jézusból. Köpenyt dobtak rá: „Üdvözlégy, zsidók királya, üdvözlégy!” Eszük ágában sem volt az ő királysága alá állni. Ne jöjjön az úrasztalához, akinek ott van a szívében: „Én nem akarok az Úr királysága alá állni. Én nem akarok engedni.” Még ne jöjjön. Vagy ha úgy látja, hogy nem tud engedni, akkor jöjjön, de egész szívével kiáltson: „Uram, könyörülj rajtam!” Sokszor épp az úrvacsora segít át bennünket azon, amit képtelenek vagyunk megtenni. De a szívünk! Az Úrnak semmi másra nincs szüksége, csak a szívedre, hogy boldogítson téged! Meg a körülötted élőket. Ha ez a szív nem az Övé, akkor ott garázdaság történik. Hát gúnyt űz belőlünk a Sátán! Nézzétek meg életetek egyegy szakaszát. Nézd meg az életedben: érdemes volt? Érdemes volt ezért élni az öt-tíz évet vagy negyven évet? Ez élet így? És itt hadd fejezzem be… Kiderül Dávidról is, hogy bizony mélységesen sebezhető, mert a motívumok mindnyájunkban ugyanazok. Elcsábítja, magához veszi az egyik katonája feleségét. Aztán levelet ír, hogy azt a katonát állítsák olyan helyre, hogy a csatában biztosan meghaljon: és meg is hal. Magához veszi az aszszonyt, az özvegyet, mert most már szabad a királynak is. Igyekszik úgy, hogy ha a környezetében feltűnést is kelt, azért ne legyen országos botrány belőle: a király azt csinál, amit akar. Aztán majd az alattvalók is, sorban. De jön Náthán próféta. Odaáll, és azt mondja: „Király, szeretnék valamit elmondani neked.” – „Mondjad, próféta!” – „Egy városban volt egy gazdag ember, szomszédja egy szegény ember. A gazdagnak sok báránya, sok juha volt. A szegénynek egyetlen kis nőstény bá-ránykája. Azt úgy őrizgette, dédelgette – ott volt a keblén. Etetgette. S mikor az gazdaghoz érkezett egy vendég, átküldte a szolgáit, hogy hozzátok el a szegénytől azt az egyet. S azok elvitték, és megölték, és azt tálalta fel neki.” Felugrott Dávid, és azt mondja: „Él az Úr, halál fia az az ember, akárki legyen!” Azt mondja Náthán: „Te vagy az az ember, Dávid.” Megfagy a levegő: „Elhozott a juh-kunyhóból, a pásztor mezőről az Úr, ezt és ezt és ezt adta neked. És te annak a szomszédodnak a feleségét magadhoz veszed, és megöleted a férjét, és utána még úgy teszel, mint aki megtörölte a száját, hogy el van rendezve a dolog. Dávid, halál fia vagy!” S itt a döntő pont: Dávid nem mondta, hogy becsülj meg a népem vénei előtt. Leborul Dávid, és az 51. zsoltár ekkor születik. Olvassuk el odahaza ennek a jegyében: „Bűnben melengetett engem az anyám is, vétekben fogantattam!” És nem az anyját szidja, hanem azt mondja, hogy ez a javíthatatlan, gonosz természet ott van bennem: „Tisztíts meg engem, Uram! Tiszta szívet teremts bennem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Az engedelmesség lelkével támogass engem! Vétkeztem!” Pont. Egy nagy pont. Nincs de. Semmi nincs. Leborul úgy, hogy három napig nem lehet a királlyal beszélni. Mert ebből a parázna kapcsolatból egy gyermek születik, aki megszületett ugyan, de halálosan beteg. És Dávid rimánkodik az Úrhoz: „Tartsd meg, az én bűnöm ne tegye tönkre ennek a kicsinek az életét.” Ment hozzá a fővezér: elküldte. Ment akárki: kiküldte. S a gyermek három nap múlva meghal. Azt mondták az emberek: ha eddig így bezárkózott, és nem lehetett szólni hozzá, mi lesz most? S akkor kijön Dávid. Csodálkoznak, hogyhogy nem dühöng. Megkérdezik, és akkor azt mondja: „Ameddig reményem volt, hogy ez a gyermek megmarad, ott küzdöttem az Úr előtt. De igaza van, hogy büntet engem, Ő tudja az Ő útjait.” Ó, de nagyon más a két ember: Saul és Dávid. S most kimégy a templomból, Testvérem. Te tudod, mennyit értettél az elhangzott igehirdetésből, de vagy Saul szívével, vagy Dávidéval mégy tovább. Az Isten legyen irgalmas hozzád és énhozzám! Ámen.