Megtanultuk az üdvtörténeti sorozat eddigi igehirdetései során, hogy az igéket kettős látószögből figyeljük. Van egy távoli kameránk, amellyel az üdvtörténeti vonalat követjük, ahogy Isten évszázadokon, sőt évezredeken keresztül megvalósította a mi megváltásunkat. Jézus megérkezett, Jézus keresztjében, feltámadásában teljes szabadítást szerzett a benne hívőknek. Ez a nagy távlatokban előttünk álló vonalvezetés. Ha így figyeljük mai igénket, megállapíthatjuk, hogy kb. félidőben vagyunk Ábrahámtól Jézus érkezésééig. Mintegy kétezer éves távlat ez, és most 1000 körül járunk, amikor korszakváltás történik Izrael életében, a királyság kezdődik el. Ha közelebbi kamerával nézzük a mai történetet, akkor egy fiatalembernek, Saulnak az elhívását, Isten által nagy feladatra történt kiválasztását követhetjük. Ő lesz az első király. Ugyanígy történik a mi életünkben is, ha figyeljük az igét. Van egy távolabbi kamera, és láthatjuk, hogy a XXI. században élünk, kavarog a világtörténelem, és Isten is viszi előre az Ő üdvtörténetét. Ha pedig közelebbi kamerával figyelünk személyes életünkre, akkor láthatjuk, hogy Istennek egyen-egyenként terve van velünk. Egy-egy családdal és egy-egy személlyel. Megrendítő ez a kettősség, hogy miközben Isten viszi végbe a világtörténelmen át az Ő terveit, nagyon aprólékosan foglalkozik egy-egy emberrel. Ahogyan ezt velünk is megteszi. Figyeljük ma, ahogyan Isten szeretete elkészíti Saul, Izrael első királya elhívását. A találkozást, amelyik életre szóló változást hoz az ő és a nép életében is. Ismerjünk rá Isten szeretetmunkájára, ahogy a mi személyes életünkben elkészítette, vagy mostanában készíti el a Vele való találkozást. Ez alapjában változtatja meg a további életutat. Így olvastam az alapigét: „Te pedig most állj meg, hogy elmondjam neked az Isten beszédét.” Két részre osszuk fel a mai üzenetet. Az első: amíg valaki eljut odáig, hogy személyesen meghallja Isten elhívó szavát. A második: mit válaszol erre a szóra. Még majd egy harmadik üzenetet is hozzáteszek Saul történetéből, de ezt hagyjuk a legvégére. 1. Nézzük, mi történt addig, amíg Saul ezt a személyes megszólítást megkapta. A Bibliában gyakran különös életutakat látunk. Olyan különös utakat és megoldásokat, amelyekre azt mondjuk, hogy nincs az a regény, amelyiknek ilyen sodrású útjai lennének egy-egy ember életvezetésében. Isten mit meg nem tesz, hogy megtaláljon bennünket! Onnan induljunk, hogy Saulnak fogalma sincs arról, hogy ővele találkozást készít Isten. Az ember él ebben a világban, történnek a mindennapi dolgai, és nem az jár a fejében, hogy Isten velem találkozást készít. Azt sem tudja, hogy ki az az Isten, meg nem is gondol rá, hanem végzi a mindennapi dolgait. Él a maga gondolatai szerint. Isten Sault nem itt kezdi el figyelni és készíteni a jövőre. Csak erről neki fogalma sincs. Éli az életét. Most éppen gondba jut a család, mert elvesznek, elkóborolnak a szamaraik. Akkor ezek a szamarak nagy értéket jelentettek. Az apja megkéri: – Fiam, menj a szolgával, keressétek meg a szamarakat! – Nekiindulnak. Magyarul azt mondanánk, hogy bejárják Tolnát-Baranyát, de a szamarak sehol. Azt mondja Saul: – Induljunk vissza, mert apám a szamarak gondját már elveti, miattunk aggódik, hogy mi lett velünk. – Abban az időben sem volt veszélytelen egyedül vagy akárcsak párosban is kóborolni ezen a világon. Akkor a szemfüles szolga azt mondja: – Itt lakik a látó, a próféta! – Róla az a hír járta, hogy mindent meg tud mondani. Hátha meg tudja mondani, hol vannak a szamarak. Nem a prófétára kíváncsi ő, hanem arra, hogy amit lehet, a prófétából kiszedjünk a magunk javára. Azt mondja erre Saul: – Igazad van, menjünk! – Azután eszébe jut, hogy azért illendő lenne valami ajándékot is vinni, még akkor is, ha Sámuel próféta nem pénzért végezte a szolgálatát. A szolgának erre is van megoldása: – Itt van egy negyed ezüstpénz a tartómban. – Megnyugszik Saul, elindulnak. Beérnek a városba, lányok jönnek szembe velük, akik vízért mennek a kútra. Megkérdezik, hogy hol lakik a látó, hol találják meg? A lányok mondják, hogy itt lakik, és most nagy ünnep lesz, ott megtaláljátok az áldozóhalmon, ahol nagy lakoma készül. Mennek tovább, és látnak egy idős embert. Megszólítják: – Hol lakik a látó, itt van-e? Azt feleli erre: – Én vagyok az. Ott állt Sámuel előttük. Neki már előző nap, mert Isten koreográfiája utánozhatatlan, megmondja az Úr: – Holnap ilyenkor küldök hozzád egy embert. – Sőt amikor megjelennek Saulék, jelez az Úr, hogy ő az. Sámuel tudja már ezt, de csak annyit mond: – Én vagyok a látó, menjetek fel az áldozóhalomra, és legyetek a mi vendégeink, én is jövök. Egyébként a három napja elveszett szamarak miatt ne aggódjatok, mert már megkerültek. Saul meglepődik ezen a beszéden. Felmennek az áldozóhalomra. A lakoma úgy kezdődik, hogy a nagy combot, a legjobb részt, amit félretett Sámuel, odarakatja Saul elé. Egyébként is mondott egy mondatot, amikor a szamarakról beszélt: – Különben is, kié Izrael egész gazdagsága? A tied meg a családodé. – Saul erre így válaszolt: – Hogy beszélhetsz így velem? Benjáminita vagyok, a mi nemzetségünk a legkisebb Izráelben… – Valóban, létszámban is, területre nézve is ők voltak a legkisebbek az összes nemzetség között. Sámuel nem mondott többet. Ő ezekkel csak úgy sejttette a dolgokat. A lakoma után így szólt Saulékhoz: – Maradjatok itt velem a szálláson, reggel megmondom neked, amin gondolkozol. – Ez megint egy különös mondat, hiszen ő a szamarakon gondolkodott. De amin neki gondolkodnia kell, ami rá vár, azt Sámueltől hallja meg. Másnap reggel Sámuel ébreszti őket. Lejönnek a felső házból, indulnak az utcára, s akkor Sámuel azt mondja Saulnak: – Küldd előre a legényt, te meg állj meg, hogy megmondjam neked az Istennek beszédét. Ezek után elmondja neki az Isten beszédét, mégpedig úgy, hogy Saul megérti: őt Isten királlyá választja. Megdöbbenve hallgatja ezt a hírt. Sámuel részletezi is, hogy most mit csináljon, hova menjen, mi történik vele. Valóban beteljesedik, amit Sámuel mondott neki: – Az Úrnak Lelke száll rád, és más emberré leszel. Azt mondhatná valaki, hogy olyan meseszerű ez az egész. Így elmondva, meg tálalva talán érdekes meghallgatni, de mi köze ehhez az én életemnek? Pedig talán a te utad is ilyen meseszerűen alakult. Három életutat röviden elmondok. Egy negyven év körüli férfi találkozik az Úrral, az Ő igéjével, a megállító szóval. De ennek előzménye van. Nagy vagányként élt. Nem csak ifjúsági Budapestválogatott focista volt, hanem üzletember is már fiatalon. Azután olyan motorbalesetet szenvedett, hogy egytenyérni ép koponyája nem maradt, úgy összetörte magát. Isten rendkívüli csodája, hogy egyáltalán életben maradt. Rátették a szívtüdő gépre, lélegeztetőkészülékre. Az utolsó napon, amikor már eldöntötték, hogy tovább nem tartják a gépen, megindult a szervei működése. Még egy hoszszú gyógyulási folyamat következett. Amikor kiengedték a kórházból, hálálkodott a katonafőorvosnak, aki műtötte őt. Azt mondta a főorvos: – Fiatalember, ne nekem köszönje! Százból, ha egy megmarad. Úgy szoktuk mondani, hogy köszönje az Istennek! – Ez az egy mondat őt elgondolkodtatta. Ha ez az ember is, aki a seregnél szolgál, az Istenre mutat, akkor nekem ezt az Istent keresnem kell. És kereste. Isten megtalálta őt, hitre segítette. Az az egy mondat jelentette számára azt: „Most állj meg!” Megállt, és Isten további mondatokat mondott neki. A másik példa egy asszonyról szól, akinek nem csak a házassága tört össze, hanem az egészsége, az idegrendszere is összeomlóban volt. Fiával üzemeltettek egy videokölcsönzőt. Másolást is végeztek. Egy esküvős pár megkérte őket, hogy az esküvőjük kazettáját másolják le. A másolás közben hallgatni kell és figyelni, hogy a másolás jól megy, minden a helyén van. Ő végighallgatta azt a felvételt. Az igehirdetés megragadta. Elhatározta, hogy elmegy abba a templomba, és élőben is meghallgatja azt a lelkészt, aki ezt az igehirdetést elmondta. Következő vasárnap már ott is volt. Majd hétről hétre visszatért. Néhány év eltelt, amikor igazán megfordult az útján. A találkozás megtörtént. Ma gyülekezetében sokféle szolgálatot végez, segíti, hogy emberek találjanak az Úrhoz. Még egy harmadik különös találkozásról szólok. A börtönben az egyik rab Bibliához jutott. Mivel vékony lapjai voltak annak az Újszövetségnek, elszívta lapról lapra. Miután Mátét, Márkot és Lukácsot elszívta már, János evangéliumához érkezett. Mivel őt is Jánosnak hívták, felfigyelt. Álljunk meg, mielőtt sorra kerülne a következő néhány lap, olvassuk csak! Ennek nyomán indult el az ő életében is az ébredés. Ne mondjuk, hogy a bibliai időkben volt Istennek fantáziája, a mai időben nincs. Gondolkozzunk el mindnyájan: hogy is vezetett az utunk a találkozásig. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy az én életemben ez a megállító találkozás még nem ment végbe, de már nagyon gyanús, hogy keres az Isten. Már sokféle jelből érzékelem, hogy valami elmozdult a holtpontról. Pusztán az is, hogy itt vagyok, valamiről beszél. Ez az első fele az igénknek. Amíg Isten el nem készíti ezt a találkozást, majdnem azt mondjuk, hogy mi csak téblábolunk. De még valamiről szeretnék szólni. Valami itt bajlódással, vesződséggel kezdődött. Nem biztos, hogy mindig így kezdődik Isten velünk való útja, de majdnem mindig. Elvesztek a szamarak! Bajlódunk, küszködünk, mérgelődünk, vergődünk, veszteségünk van. Valaki egyenesen azt mondta nekem: – Úgy restellem, lelkész úr, hogy a bajomban jövök a lelkészi hivatalba. – Azt kérdeztem: – Az orvoshoz egészségben mennek az emberek? Én is orvos vagyok. Lelki orvosok vagyunk, mi lelkészek, háziorvosok, meg körzeti orvosok. Ne restellje, csakhogy megjött! Így szoktunk elérkezni Istenhez. Lehet, hogy valaki most bajlódik valami nagyon, és azt mondja: ha ez nem így történik, de jó lett volna, meg Isten miért is engedte meg. Álljon meg, és mondja azt: – Uram, akarsz Te mondani valamit? Nem a szamaraid vesztek el. Nem hiszem, hogy valamelyikünknek is, akik most itt vagyunk, szamara van, bár lehet. De megvan a magad problémája. Nem is érted, hogy miért kell ezzel egyáltalán küzdened, miért nem oldja meg az Isten. Állj meg! Kérdezd meg Őt: hová vezet ez a „szamár”-ügy? 2. Mit válaszol Saul erre a megszólításra? Mert Isten nem kényszerít bennünket. Őt sem kényszerítette. Saul nem médium volt. Ő válaszolhatott. Isten bennünket úgy használ, hogy megszólít: világosan, értelmesen. Nem hanyatt vetődünk, nem elveszi az eszünket, hanem beszél velünk. Döntésre hív, és akkor én válaszolhatok. Saul megállt, meghallgatta az Isten beszédét Sámuel szájából, sőt elfogadta és tette is, amit Isten mondott neki. Nem úgy, mint az az asszony, akivel egy csendesnapon találkoztam, miután az igehirdetés szolgálatát elvégeztem. A kijáratnál azt mondja: – Megvan, megvan! – Mondom neki: – Mi van meg? – Maga! – Hogyan? Ezt nem értem! – Édesanyám hallgatta magnókészülékről a Saul-igehirdetés-sorozatot, és most beazonosítottam: a maga hangja volt az! Én meg dacból is otthagytam az anyámat, de valamiért át kellett mennem a konyhán, és amikor mentem, akkor éppen maga nagy hangon azt mondta: most pedig állj meg, hogy megmondjam neked az Istennek beszédét! És én azt mondtam, hogy azért se állok meg! De tudja, nem hagyott nyugodni ez a mondat. Teltek az évek, és én megálltam. Mondom neki: – Azért nem hagyta nyugodni, mert nem én, hanem az Isten mondta magának is, én csak a mikrofon voltam. Aztán beszélgettünk tovább, végül is megállt ez az asszony, csak húzta-halasztotta az időt még. Megszólít bennünket Isten, különböző helyzeteket készít, és amikor meghallom a szavát, amikor indítást ad, akkor lehetőséget is kapok arra, hogy lépjek. Van, amikor valaki személyesen, az igehirdetés alatt átéli, hogy most Isten olyan alapvetően mozdít egy döntésre, lépésre. Más meg kimegy a templomból, és úgy van vele: hallottuk-hallottuk, de tulajdonképpen nem kaptam én ebből személyesen semmit. Amikor indít az Isten, akkor léphetek is, és akkor nagyon döntő, hogy elinduljak, cselekedjem, amit mond, mint itt Saul. 3. Egy harmadik üzenetet is ígértem. Úgy folytatódik Saul története, hogy eljön a királybeiktatás napja. Sorsolnak, választanak az ő akkori módszereik szerint. Isten nem hibáz: Saulra esik a választás. Amikor be akarják iktatni a tisztébe, nem találják sehol. Egyszer csak valaki észreveszi, hogy ott lapul a farakások mögött ez a dalia. Előhozzák. Ebben jelzés-üzenet van: ez a fiatalember, aki megtudta, hogy mire választotta az Úr, alázattal elhúzódik, elrejtőzik. Ez nem engedetlenség volt. Ebben az a felkiáltás van: Kicsoda vagyok én? Nem úgy jött előre, hogy hol a korona, és délcegen járt-kelt volna, hogy én egy fejjel magasabb vagyok, mint ti… Hanem elrejtőzik. Ez az alázat nagyon jó jel. A másik jó jel: a következő fejezet utolsó mondatát olvassuk el. Mert amikor a beiktatási ünnep befejeződött, ott egy alig oda tartozó mondatot találunk. Úgy tűnne, hogy nem is nagyon kell ezt komolyan venni: „De az elvetemült emberek ezt mondták: Hogyan tudna ez segíteni rajtunk? És megvetették, ajándékot sem vittek neki. Ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna” (1Sám 10,27). Kis részlet, de ez is Saul lelkiállapotáról vall nekünk. Amikor ő király lesz, éppen az ünnepség csúcspontján valakik leszólják. Elvetemült emberek – ahogy az igében áll – semmibe veszik, és még a füle hallatára, hogy hallja azért, kimondják: – Hogy tudna segíteni, kicsoda ez? – Kifejezték a lekezelést, amire felhorkanhatna Saul. Azt olvassuk, hogy ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna. Isten Lelke lakik ebben az emberben. Ez nagyon jó mérce a mi számunkra is, hogy milyen lelki kondícióban vagyunk. Mint a lakmuszpapír: kimutatja, hogy is állunk az alázatban, és hol is állunk ebben az állapotban. Nagyon érzékenyek vagyunk? Minden izgat, idegesít: a legkisebb kritika, lekezelés, félreértés, nemtörődés? Saul szíve telve volt azzal a gazdagsággal, amit Isten kegyelme adott! Ő most nem összeszorított fogakkal megy tovább, hanem volt miből elengednie ezt a néhány lekezelő mondatot. Volt a lelkében erő, mert ő nagyon megajándékozott ember volt. Nem neki kellett a maga kisstílű életét megvédeni, meg hogy azért a királlyal így nem beszélünk, ezért még majd számolunk. Írjátok csak fel, kik azok, akik nem hajbókolnak! Sokan nem hajbókolnak nekünk. Sőt vannak, akik le is kezelnek, nem? Sokszor úgy, hogy ki is fejezik, hogy meg is halljuk. Nekem sem esett jól, amikor nem sokkal a tüdőműtétem után sorozáson vagy összeíráson vettem részt, és azt mondta a százados, amikor megtudta, hogy a Teológiára jelentkeztem: – Maga teljesen felesleges ennek az országnak. Nem nagyon volt mit magyarázni. Nem mondom, hogy nem esett rosszul. Nem is értettem egyet vele. Jó, ha elfogadjuk ezt a „vizsgálati módszert”. Hogy is állunk mi most? Annyira elöl vagyunk, annyira okoskodunk, törtetünk, annyira én-én? Vagy talán csendesebben, megajándékozottabban, nagyvonalúbban el tudjuk engedni a körülöttünk élők bosszantásait, szúrásait? Sokszor nem is tudja, aki cselekszi, hogy mit cselekszik. Jézus egy mondatát hadd idézzem. Ott volt a kereszten, és hangzott a gúnyolódás, a lekezelés. – Ha ez az Isten Fia, szálljon le a keresztről, és szabadítsa meg magát. Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani? Mit felelt erre Jézus? Imádkozott értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23, 4). Három kérdést vigyünk magunkkal: 1. Hogyan alakult Isten útja az életemben? Mi minden történt, amíg meghallottam a szavát? Látom-e már, hogy keres? 2. Mit válaszoltam, mit válaszolok a megszólító igére? 3. Ha most megvizsgálja, teszteli a szivemet az Úr, milyen eredményre jut az alázat és a bántások elengedése terén? Ámen.
Lekció
1Sám 9