Történetünk előzménye a Bírák könyve 13. fejezeténél kezdődik, ezzel a mondattal: „Izrael fiai ismét azt tették, amit rossznak lát az Úr. Ezért az Úr a filiszteusok kezébe adta őket negyven esztendőre.” Még olvasni is nehéz egy ilyen mondatot – akár saját népünkre gondolva –, amikor ilyen vagy olyan kezekbe engedett vagy enged az Úr bennünket. Itt negyven esztendőről van szó, de nem hagyta örökre iga alatt a népét az Úr. Mert ez fegyelmező, ébresztő eljárás volt. Ő nagyon szerette népét, és ha felkiáltottak hozzá, szabadulást kértek, szabadítót adott. Volt, hogy nem is kiáltottak, mert annyira eltompultak már. Sámson idejében a negyven év végére már azt is elfelejtették, hogy Isten szabadító Isten, és lehetne hozzá kiáltani. Csak a bajt érezték: a filiszteusok nyűgét a nyakukon. Isten akkor is, ha nem kiáltottak, egyszer csak szabadítót támasztott. Isten Sámsont adja nekik, akinek nagyon ellentmondásos az alakja a Bibliában. Az ige ellenségei sokszor gúnyolódnak rajtunk, és azt kérdezik, hogyan tudtok ilyen embert Isten emberének mondani? Szép Isten embere ez, egyik szerelmi kaland a másikat követi... Mint egy nagy erejű szertelen kamasz, kettészakít puszta kézzel egy oroszlánkölyköt. Másnap, ahogy a vad méhek az oroszlán tetemébe mézet gyűjtenek, kimarkolja azt, nyalogatja, és úgy megy a pogány szerelméhez. Dühében barátaival háromszáz rókakölyköt összefognak, páronként öszszekötik a farkukat, közé egy szalmacsóvát, meggyújtják, és beengedik a filiszteusok szérűjébe. Máskor, amikor ott van egy parázna nőnél, el akarják fogni a filiszteusok. A városkaput bezárják erősen, hogy ne tudjon elmenekülni. Ő meg kijön az éjszakában, leemeli a városkaput a zárral együtt, és átviszi a szemben lévő hegyre. Micsoda szertelenség, micsoda összevisszaság ez? Így néz ki egy Isten embere? Lehet egy ilyen szertelen vagány erőművészt az Isten emberének tekinteni? Nagyon jó kérdés ez. De álljunk meg Sámson megszenteletlen élete mellett, mert Isten megkérdez bennünket is. Te vajon a kevesebb erőddel nem tudod ugyan leemelni a városkaput, de nem ilyen szertelenül éled a hívő életedet? Isten fegyelme alatt áll az érzelmi életed? Vagy szenvedélyek sodornak? Szokások, kényszerek rabságában éled a mindennapjaidat? Most azonban ne ezzel kezdjük, hanem Sámson élete kezdetére nézzünk. Gyönyörű a születése története. Apja, anyja gyermeket várna, de meddő az asszony, gyer mek nem születik. Megfigyelhetjük, hogy Istennek a tervei sokszor nulláról vagy mínuszból indulnak. Sokszor a legreménytelenebb helyzetben kezd cselekedni úgy, hogy amikor megvalósul, megdöbbenve kérdezzük, ezt meg hogyan cselekedte? Jön Isten angyala az asszonyhoz, és ezt mondja: „Lásd, te meddő vagy, nem szültél. De teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Mostantól fogva vigyázz, hogy bort vagy részegítő italt ne igyál, és semmiféle tisztátalant ne egyél. Mert teherbe fogsz esni, és fiút szülsz. Ne érje annak a fejét borotva, mert Istennek szentelt lesz az a gyermek már anyja méhében” (Bírák 13,3–5). Az asszony elújságolja a férjének: – Mánoah, gyermekünk lesz! – Nagyon boldog a férj. Azt mondja imádságban: „Kérlek, Uram! Istennek az az embere, akit küldöttél, hadd jöjjön el ismét hozzánk, és tanítson meg bennünket, hogy mit cselekedjünk a gyermekkel, ha majd megszületik” (Bírák 13,8). Nagyon jó kérdés ez, amikor egy izgatott szívű édesapa, aki tudja, hogy gyermeke születik, azzal van tele, hogy Isten szerint hogyan is neveljék. Nyilván nem azt kérdezte, hogy tisztába tegyük-e, meg etessük-e. Ez magától értetődő volt. Hanem azt: – Istenem, hogyan neveljük, mi legyen a jövőjével, és mit cselekedjen? Mit bízol ránk ebben a tekintetben? Akkor jön is az Isten küldötte, és megmondja, hogy Isten kiválasztott gyermeke lesz. Borotva ne érje a fejét. Ez abban az időben a nazíreusok – akik külön fogadalommal Istennek szánták magukat – jellemzője volt. Az, hogy a hajukat, szakállukat nem vágták le, az Úrral való folyamatos kapcsolatra utalt. Ha már itt tartunk, Sámson esetében nem valami varázserő volt a hajában, hanem erre a kapcsolatra utalt. Ha levágják a haját, ennek a kapcsolatnak vége. Sámson az Úr erejével hatalmas tetteket hajtott végre. De az érzelmi, elsősorban a szerelmi élete nem volt Isten megszentelő uralma alatt. Így olvassuk a mai igénk kezdetén: „Történt ezután hogy Sámson megszeretett egy asszonyt a Szórék völgyében, akinek Delila volt a neve.” Ő már hányadik szerelme? Még az elsőt menteni tudjuk, amikor lemegy a filiszteusokhoz, és Timnában feleségül vesz egy filiszteus nőt, akibe beleszeret. Azt olvassuk: „Apja és anyja nem tudta, hogy az Úrtól van ez, és csak ürügyet keres a filiszteusok ellen” (Bírák 14,4). Amikor hazament, a feleségét a vőfélyhez adták, úgy gondolva, hogy Sámson szerelmi felindulásában vette el azt a nőt, de a későbbiekben ügyet sem vet az asszonyra. Amikor visszajön a feleségéhez, be sem engedik, hanem a húgát kínálják neki. Erre felkiált, hogy ha most az egyszer nagyot teszek az filiszteusok ellen, akkor igazam lesz. De egyértelmű az Úr igéjében, hogy a további részletekben sehol nincs, hogy az Úr így akarta, vagy az Úr mondta neki, hanem az van, hogy megszerette, és kész. Sőt az Úr igéjében nagyon világos az, hogy pogány nőt ne vegyenek feleségül, mert mi lesz akkor az Isten népe életével? A paráznaságról is egyértelmű a Tízparancsolat igéje, amely alól Sámson sem kivétel. Sámson életében ez a terület nem volt Isten fegyelme alatt. És Isten szolgái, gyermekei sem vétkezhetnek büntetlenül. Mert majd látjuk azt, hogy háromszor is kegyelmet kapott Sámson, és negyedszer is belemegy a bűnbe. Olyan úton járt, amely a filiszteusok börtönébe vezetett. Kiszúrt szemmel feküdt ott bilincsek között, és vakon a malomkövet hajtotta megmaradt erejével. Mert még így is hasznos volt a filiszteusoknak, akik őt gúny tárgyává tették. Ha Isten gyermeke megtűri a megszenteletlen területeket az életében, amelyek nem kerülnek Isten uralma alá, azok legyőzik őt. A megtűrt bűnök uralmuk alá hajtják az Isten gyermekeit is. Ne vegyük könnyedén, hogy úgy nagyjából figyelünk Istenre. Ha Isten valakit elhívott, az azt jelenti, hogy „testestől, lelkestől mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”. (HK 1. kf.) Az csupán általános népi vallásosság, hogy tisztelem az Istent, igyekszem jót tenni, így istenfélő ember vagyok. A Biblia arról beszél, hogy uralomváltás nélkül vallásos lehet az ember, de Isten gyermeke nem! Ha elfogadta az Úr kegyelmét, akkor ez azzal jár együtt, hogy belép az Isten országába, azaz Isten irányítása alá adja magát. Akkor Isten elkezdi az élete megszentelését. Mint amikor átvesz egy telket az új gazda, és elkezdi rendbe tenni. Isten jól tudja, hogy melyikünknél milyen területeket vesz sorra, tisztít ki, világít meg, és rendez el. Úgy vezet bennünket, hogy uralma alá kerüljön az a terület az életünkben. Sámson érzelmi élete nincs Isten uralma alatt. Sámson és Delila története nem csak az ő szerelmi történetük, hanem a hívő ember és a megtűrt bűn története is. Isten gyermeke játszik a bűnnel. Sámsont nem kellett megkötözni, ő már meg volt kötözve – Delila szerelmében. Sámson szerette Delilát, de Delila a pénzt szerette. Odáig merészkedik, hogy még azt is megkérdezi Sámsontól: „Mondd meg nekem, mitől olyan nagy az erőd, mivel lehet megkötözni téged, és hogyan lehet elbánni veled?” (Bírák 16,6). Ezek után hogy maradhat ott ez az ember? Azzal kezdődött mindez, hogy játszik a bűnnel, és egy idő után nem tud szabadulni. Az esze érti. Nem volt bolond Sámson, és mégsem tudta otthagyni Delilát. Amikor a bűn rabja az Isten embere, amikor szokások, rossz beidegződések, szenvedélyek rabja, nem tudja megrázni magát könnyedén, és menni tovább. Ott kellett volna hagynia Delilát! Háromszor kap kegyelmi időt. Sokszor Isten gyermekei is elkövetik a bűnt, játszanak vele, és nincs következménye. Nem dobott el az Úr, nem szakadt ránk az ég, mehetünk tovább. Azt hisszük, hogy megúsztuk. Delila a fenti kérdést teszi fel Sámsonnak, amikor már nagyon jó pénzért megegyezett a filiszteusokkal, hogy ezt a férfit átjátssza nekik. – Ha hét nyers ínnal megkötöznek – feleli Sámson. Becsapja Delilát, kicsit játszik vele. Hozza a hét nyers ínt Delila, megkötözi a férfit, amikor az alszik. – Rajtad a filiszteusok, Sámson – mondja neki. Jönnek is, de aztán menekülnek is. Sámson játszi könnyedséggel szétszakítja a köteléket, még nevet is egy nagyot – ezt jól megcsináltuk. Jön a második futam: – Ha új kötelekkel megkötöznek. – Jönnek az új kötelek, megint ugyanez történik. Sámson talán még hangosabban kacag, még Delilát is ugratja talán, hogy ezt jól összehoztuk. Jön a harmadik, ha a fejem hét hajfonatát összeszövöd a szövőszék fonalával. Nem vigyáz eléggé, itt már a hajával is játszani kezd. A szentet és a profánt keveri. Itt már azt, ami az Istennel való kapcsolatát jelentette, belekeveri a tréfába! Vigyázzon az Isten embere, ne vicceljen a szent dolgokkal. Egy társaságban, indulva az ebédhez, ezt mondta a házigazda: – Na gyerünk az Úr asztalához! – Vigyázzunk! Eszembe jutott, amikor az első csendeshéten – majd harminc évvel ezelőtt – ott ültem a vezető mellett ebédnél. Visszaadtam a sótartót valakinek, akitől elkértem, mire azt mondták, hogy de rendes ember, még vissza is adja. Azt feleltem jópofaságból, hogy így illik minden igazságot betöltenünk. Jó poén. – Hopp-hopp – mondja a vezető –, tudja maga, hogy ezt az igét hol olvassuk a Bibliában? – Hát hogyne tudnám. Amikor Jézus beáll, hogy őt is megkeresztelje Keresztelő János. János nem akarja engedni, s akkor Jézus azt mondja, hogy így illik nekünk minden igazságot betölteni. – Úgy van – mondta a vezető –, és maga a sótartóval kapcsolatban viccelődik ezzel az igével, amely akkor hangzik, amikor Jézus beáll a bűnösök közé, hogy magára vegye ennek a világnak minden szennyét? – Két-három perc eltelik, megint jön a következő poén. Megszoktuk teológusok, fiatal lelkészek, hogy aki jobban tudja ezeket az igéket forgatni, az jó fej. Azóta mindig eszembe jut, amikor más mondja. Általában meg is jegyzem: – Nem szabad keverni a szent igét, meg a mindennapi dolgokat viccelődve. Viccelődni, meg vidámnak lenni szabad a maga helyén. De nem úgy, hogy ezt a kettőt keverjük! Sámson belekeveri most már a haját is. Ha a hajamat összefonják a nyüst fonállal, akkor elgyengülök. Kiderült, hogy most se jött be Delilának, mert megint elszakította Sámson a köteléket. Akkor már Delila nem tágít, az egészet követeli. Sámson szívét! Hogy is olvastuk az igében: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved?” Mit mondott az Úr? „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26). Vagy Deliláé, vagy az Úré az a szív. Mind a kettő az egészet követeli. Ez a világ is, Isten is. Az elején kellett volna igazán erősnek lennie, amikor megmozdult a szíve, amikor dobbanni kezdett Delilára. Azért, mert megdobban egy férfi szíve, nem szükségszerű, hogy ennek folytatása legyen. Akkor kellett volna az Úr elé vinni, és az Urat segítségül hívni. Most már Delila birtokon belül van! Biztosra megy. A szívét kéri. „Amikor mindennap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot.” A Károli Biblia így mondja: „halálosan belefáradt a lelke". Amikor belefárad a lelked a hívő életbe, taposómalom lesz, unalom lesz. Vigyázz, ott valami más helyzet van. A szíved másutt jár! Amikor igazán az Úré a szívünk, – így mondta ezt egy asszonytestvérünk hosszú nyomorult élet után, meg az öngyilkosság határáról visszahozva: – Jézussal olyan mások a napjaim, lejövök az emeletről, és még a fáknak az illatát is érzem az eső után. Pedig már milyen régen nem éreztem. – Amikor megtelik a szíved az Úr közelségével, egyszerre a hétköznapi, egyszerű dolgokban is örömed lesz. Olyan más lesz a világ. Nagy nyomorúság, amikor elgyötört a hívő ember. Kettős a szíve, elvész az öröme. Micsoda, kicsoda a te Delilád? Személy, szenvedély, szokás? Az életed megszentelődését az Úr évek vagy évtizedek óta nem tudja előbbre vinni, mert ebből te nem akarsz engedni, vagy nem tudsz engedni. Ekkor már elmondta Sámson, hogy ha a hajamat levágják, oda lesz az erőm. Meg is tette ezt Delila az első adandó alkalommal. El is fogták a filiszteusok Sámsont, kiszúrták a szemeit, rabláncra verték, meggyalázták. Miközben mi sokszor játszunk a bűnnel, a mi Istenünk a szívét egészen odatette a golgotai keresztre. Egészen! Lehetett kigúnyolni, leköpni, visszaélni vele. Azért tette, hogy szabadulást nyerjünk. Mert azt mondta, hogy szeretlek! Nem úgy, mint Delila. Hanem úgy, hogy szabadulást adhasson nekünk. Álljunk meg ma Jézus értünk felállított keresztje előtt, és kiáltsunk Hozzá: – Uram, amit világossá teszel, és amit már sokszor megmutattál, de még nem engedtem neked, adj belőle szabadulást! Hiszen azt valljuk, hogy Megváltó, Szabadító a mi Urunk, aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Azért jött, hogy megkeresse, megtartsa az elveszettet. Jézus neve azt jelenti: Szabadító. Válaszoljunk őszintén az úrvacsoravétel előtti kérdésre: Ezért a kegyelemért készek vagyunk egész életünket az Úrnak szentelni, és már a jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére élni? Vegyük komolyan, amit az ige mondd: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek”(Róm 12,1). Ennél kevesebbel Ő nem éri be. Ámen!
Lekció
Bír 13