Ravasz László

Az első igében említett «nagy vacsorát» minden allegória nélkül, egyszerű, gyermekded ésszel úgy foghatjuk fel, mint az élet lakomáját, amelynek örömébe és dicsőségébe maga Isten, a felséges gazda hívogat. E hivogatás elől mentette ki magát a második vendég azzal, hogy «feleséget vett, nem mehet».
A helyett, hogy megfogta volna a hitvese kezét ezt mondván: milyen öröm, hogy együtt mehetünk a felséges Vendéglátó elé; milyen áldás, hogy mindkettőnk számára van ott hely; milyen boldog igéret, hogy Isten elé vihetjük szerelmünket, családi életünket, boldogságunk ezer reményét és szent fogadásait: kimentette magát a Krisztus lakomájáról azzal, hogy feleséget vett; olyan boldog, hogy nem gondolhat Istenre.
Pedig már hálából is el kellett volna mennie. A boldogság nem a mi érdemünk: az Isten ajándéka. Tőle vettük, neki kell felajánlanunk, hogy ő szentelje meg. Igazi házasság csak ott van, ahol Isten kezéből vesszük el házasságunkat s előtte teszünk fogadalmat, hogy ezt az ajándékot megbecsüljük, megszolgáljuk. Igyekszünk olyanok lenni, hogy minden nap újra meghódítsuk a másikat, több szeretettel, nagyobb önfeláldozással.
Máskülönben a boldogság elébb elszigetel, azután felégeti magát. Az önző szerelem elvadul és kimerül; lángja elpusztítja az élet legmagasabb szépségeit, az önfeláldozást és aztán hamvába hal. Az önzésre épült házasság olyan, mint a kábítószerek mámora: annyi örömet ad, amennyi életet pusztít el; a szolgálatra és áldozatra épített házasság olyan, mint a tavasz és az ifjúság mámora: annyi örömet és szépséget ad, amennyi életet támasztott.
Legyen ilyen a ti frigyetek! A házasság felséges út a szolgálatra: Istent szolgáljuk a magunk és társunk megszentelésével, halhatatlan lelkek nevelésével, szent lángok ápolásával és továbbadásával s azzal a titokzatos átalakulással, amely életünk nagy áldozatában végbemegy: a látható világ lassú elmúlásával kibontakozik a láthatatlan, a szerelem virághullásával lelki barátság mennyei rózsái nőnek, a múló élet elfogyatkozásával romolhatatlan javak birtokosaivá válunk. Lakodalom és aranymenyegző, bölcső és koporsó, gőgicsélő első gyerek és unokák násza mind csak tűnő epizódjai egyetlenegy hőskölteménynek: hogyan érkezünk meg a nagy lakomára, kit viszünk magunkkal és ott miképpen alakulnak át a Gazda képére.
Döntő óra percei peregnek most le. Úgy vagytok, mint Józsué, mikor elfoglalta az ígéret földjét. Feltette népe előtt a nagy kérdést: kié lesz ez a föld, a rajta élő nép, történelmével, jövendőjével, szenvedéseivel és győzelmeivel? Válasszatok urat magatoknak. Akkor mondotta az évezredeken átzúgó szavakat, amely elétekbe hull, mint egy elmúlt világ ékkővé vált csillaga: «Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl valának a folyóvizén, akár az Emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok: én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk».
Az ember született rabszolga, de egy-egy döntő pillanatban szabadon választhatja meg urát. Ti is most, mikor beléptek az ígéret Földjére és az életnek új birodalmát egy boldog meleg fészek kópében elfoglaljátok, tegyétek fel a nagy kérdést: ki lesz e kis birodalom Gazdája?
«Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk», — szólaljon meg bennetek a Lélek s külső bizonyság gyanánt fogjátok meg egymás kezét és tegyétek le az esküt.

Ez a mai kedves ünnep a gondviselés csodáinak áhítatos szemléletére késztet. Az örök hétköznapiság emelkedik ünnepi magasságba a szemünk előtt, s mi áldjuk azt az örökkévaló atyai szívet, amely ötven esztendő hétköznapjain át megőrzött, táplált és nevelt titeket. Gondoljatok vissza, kik álltak körülöttetek ezelőtt ötven esztendővel, mikor fiatal, szinte gyermekfejetek az Úr oltára előtt összehajlott. Hova lett mindenki, aki akkor veletek együtt ünnepelt? Helyettük azonban itt van körülöttetek egy egészen új geszt: gyermekeitek, unokáitok, dédunokáitok nagy tábora. Mindenik arcotok vonását hordozza. Mindenikben van egy szikra a lelketekből. Ez mind ti vagytok, ezt mind ti hordozzátok, ez mind titeket hordoz.
A Biblia egyik legszebb képe az, amelyik ezt a gondviselést a pásztorral szemlélteti. A pásztor maga a nyugalom, a csend, a biztonság. Nem idegeskedik, nem kapkod, nem őrli fel magát kétségbeesett cselekvésben. Nem zaklatja és nem nyugtalanítja nyáját, mégis nyájára nézve ő a legelő, a védelem, a hazavezető út, üdítő kútfő, örvényektől és farkasoktól való szabadulás. Ennek a láthatatlan pásztornak énekelünk ma a zsoltárossal boldog éneket. Beszórjuk nevét az öröm rózsaleveleivel, s kezére hajtjuk fejünket, hogy megköszönjük gondviselését.
De a mennyei pásztor nemcsak megvédi a nyáját, hanem továbbmegy, s akiket pásztorol, azokat pásztorrá teszi, s megvédi, megáldja őket egy nehéz feladattal. Ezelőtt ötven évvel házasságtok egy üres lap volt, amelyre legfelül felíratott kettőtöknek a neve. Ma szinte félszázad élettörténete van ráírva. Gondoljatok mindarra, amit ez a sok drága év jelentett nektek feladatban, munkában, gondban és örömben. Nehéz ajándék volt, mint fának a gyümölcs, de boldog és drága ajándék, s ti örömmel hajoltatok meg mindig súlya alatt. Azok pedig, akiknek része volt ebben a ti szolgálatotokban, ma nagy-nagy hálaadással köszönik meg hangosan, vagy hangtalanul mindazt, amit tőletek vettek, de amit soha megköszönni nem tudnak, legfeljebb csak azzal, ha továbbadják gyermekeiknek és unokáiknak; továbbadják az apai bölcseséget és fegyelemtartást, az anyai szeretetet, jóságot és erélyt, a ház tiszta szellemét, az otthon melegségét és világosságát, becsvágyakat, ihletéseket, a becsületes név fényét és a jó lelkiismeret békességét.
De legfenségesebb vonása a jó pásztor képének mégis csak az újtestámentomi értelem. Az, hogy volt valaki, aki egyedül és jogosan Jó Pásztornak nevezhette magát. Olyan jó pásztornak, aki életét adja az ő juhaiért. E pillanatban belemosolyog életetekbe Krisztus fenséges arca, aki maga is bárány és pásztor. Bárány, mert megáldozta magát tiérettetek is, s ezzel megszerezte számotokra az égbe vivő utat, az atyai hajlékot, a békességnek ós dicsőségnek boldog otthónát. Bajok, árnyékok, halál felett ott sugárzik az Isten bárányának képe, aki tisztító vérét rápermetezte a ti lelketekre. De ugyanez a bárány királyi tisztében kormánypálcájával fejedelmi Pásztor. Üzenete, ígérete helybenhagyás és kötelezés. Tanítás arról, hogy mi az igazi élet; az, amelyik Isten szíve szerint való. Merre terülnek az élet kies mezői, hol kell letelepedni? A győzelem és igazság asztalánál, ami a valódi szépség, az életnek igaz tartalma és egyetlen nyeresége. Kiben lehet bízni? Kit kell követni? Kinek kezébe adatott teljes hatalom mennyen és földön? így hív a maga asztalához.
Pásztorbotját magasratartva mutat naplemente felé. Tudjuk, hogy ő vonja elé az éjszakának kárpitját, amely ideig-óráig takarja el a felkelő napot. Kézenfogva induljatok az élet titokzatos ádventjára, az árnyékok süppedő völgyébe, amelyen átszűrődik az örök karácsony fénye és lassan elhatalmasodó csendessége csak halk várakozás a felzendülő angyali énekre: dicsőség a magasságban Istennek!

Az Ótestámentom prófétahőse, mikor megnyerte élete legnagyobb csatáját, felállított egy követ a csatatéren és ráírta örök vallomását: Ében-Háézer, «idáig segítségül volt az Úr». Azóta Ében-Háézernek neveznek minden határkövet, amelyet a hálaadás emelt.
Egy ilyen határkő mellett állótok meg ti is és hálaadással tesztek vallomást: «idáig segítségül volt az Úr».
Milyen hosszú volt az út. Milyen más világ volt, amikor ezelőtt 50 évvel egy fiatal huszártiszt s mirtuszkoszorús arája ott állottak a Kálvin-téri templomban, hogy örök hőséget esküdjenek egymásnak. Akkor bontakozott ki a dualizmusnak nevezett korszak a maga kezdeteiből, s első válságain átesve, feltündököltek a nagy félszázadnak kedves, nyugodt, de nagyvonalú életformái. Hová lett az a világ? Hol van a monarchia, a hármas szövetség, Ferenc József udvara, hadserege és államkormányzó szervezete? Úgy eltűnt, mint a regék Atlantisza a kék vizek alatt, s az elsülyedt szigetnek csak néha csendül egészen halk harangszava egy-egy édes álomtündér mezőjén. Minden elmúlt, csak ti ketten maradtatok meg s ez a félszázadról beszélő mohos határkő, amelyet most mélázva hintetek be emlékeitek hulló avarjával, az egyetlen arannyal, amivel az idő fizet.
Második érzés: mégis mennyi minden történt alatta! Külső történetet nem is emlegetek. Egy magyar tisztviselő karrierjét, aki a munka, a tudás, a szellemi és erkölcsi erők lépcsőfokain a tetőre ért. Egy magyar úriasszony történetét, aki mindig ugyanazt a munkát végezte: hitves, anya és úrasszony tudott lenni, úgy, hogy e három közül egyik a másikat nem hogy akadályozta, de mindig emelte. E hármas lelkiarc ezer változatán mindig ugyanaz a lélek nézett ki. Csak a belső történetet említem meg: az érzések beláthatatlan történetét. Mennyi öröm, mennyi fájdalom! Mi változata hangulatoknak, gondolatoknak, belső tapasztalásoknak! Oh! kibeszélhetetlenül változatos az a hősköltemény, amely érzéseinket énekli meg bölcsőtől a sírig: a magunk bölcsőjétől gyermekeinknek bölcsőjéig s gyermekeink bölcsőjétől, koporsójukon át, a magunk sírjáig. íme itt állanak a fiak és az unokák, két fiatal férfi, — egyik párjával — s két gyermekleány. S amint körülálljátok ezt a mérföldmutatót, íme rá van írva gyermekeitek és unokáitok neve s utánnuk még olvashatatlan írásban hosszú, hosszú sor: ígéretek és biztatások a magyar jövendőből. Tegyétek le e kőre öregségetek ezüst koronáját, tollat és tört kardot tegyenek rá a fiak s borítsák be az egészet fehér virággal a kis unokák.
Harmadik érzés ez: milyen hamar telt el ez az 50 esztendő! Valóban arasznyi idő: reggeltől estig. Még nemzetségetek történetében is csak egy színes epizód; a magyar történelem titokzatos óceánjában csak egy hullámfodor, Isten előtt a szempillantásnak ezredrésze. Amint megállótok e szent kő mellett, szívetek nógat, hogy felírjatok reá egy csodálatos és dicsőséges nevet: az Isten nevét, Annak az Istennek a nevét, aki teremtett, megtartott, megváltott és az ő Krisztusának nevét. Isten Ő benne szeretett és váltott meg titeket. Az ő neve fogja egybe Isten minden ígéretét és minden hűségét, amellyel szövetségébe felvett és megtartott. Tűnjön el e kőről minden földi név és földi dísz, egyedül az ő neve ragyogjon, ki «tegnap és ma és örökké ugyanaz».
Az antik Eómában szokás volt, — valahol ezt olvastam — hogy ahol a Városhoz közeledő utak egybefolytak, illetve kifele menet szétágaztak, aranymérföldmutatót állítottak fel. A kifelé indulónak azt jelentette, itt kezdődik a széles, a nagy, ismeretlen világ minden veszélyével, kísértésével és dicsőségével. A hazafelé érkezőnek pedig arról beszélt, már nincs messze a boldog Város, ahová minden életfolyó beszakad, ahol minden pálya véget ér, ahol a pihenés és béke vár. A hazafelé tartó győztes hadvezér menetelése itt alakult át diadalmenetté. Arany mérföldmutatóvá válik az Ében-Háézer kő is, mert arról beszél: közelegtek ama mennyei városhoz, ahol minden út véget ér, minden pálya megérkezik s örök békesség várja a hazatalálót. Amint közelegtek, fény hull az utatokra, távoli kürtszó hívogatása harsan s csöndes diadalmenetben, mint az életnek két fehér, hajlott triumphátora tűntök el a mennyei Jeruzsálem kárpitjai között, amely tele van a Krisztus áldozatának füstfellegével, víve ajkatokon a nagy vallomást és boldog hálaadást: «Idáig és mindvégig segítségül volt az Úr».

Pogánygondolkozású emberek szoktak kutatni jó imádság után, amelynek olyan különös hatása van Istenre, hogy segítségével biztosan hozzá lehet jutni a kérelem tárgyához. Ezzel szemben a keresztyén ember nem azt tartja jó imádságnak, amely Istent alakítja a mi kedvünk szerint, hanem azt, amelyik minket alakít az Isten kedve szerint. Ezért a legjobb imádság a felolvasott Íge, mert ebben van a legragyogóbban megmondva, mit kérjen a keresztyén ember, akár magának, akár annak, akit legjobban szeret. Ezért alkalmas alapígéül a ti esküvőtökre, mert itt is azon tusakodtok magatok s a titeket körülvevő óriási szeretet: mit kérjetek Istentől?
Alapígénk felelete ez: azt, hogy növekedjetek a belső emberben. Szép dolog a rang, mert Istennek a történelem útján juttatott egyik ajándéka; nem megvetendő dolog a vagyon, mert benne erők és lehetőségek halmozódtak fel Isten dicsőségének szolgálatára; nagy ajándék az egészség, a fiatalság és a szépség, mert ez a mi földi életünknek a kivirulását jelenti: de legnagyobb jó mégis csak a lélek s aki titeket igazán szeret, nem kívánhat mást, mint hogy igazak, jók, hívek legyetek, minél inkább Istenéi legyetek. Mert minden egyéb elmúlik, az idő hozza és az idő viszi el. Rangunk arany koronája földre ütődik és hitvány cseréppé válik. A vagyont, a kincset megemészti a rozsda és a moly és kiássák a lopók, mégha a föld mélységeibe van is elrejtve. Szépség, fiatalság, egészség egész bizonyosan elmúlik, hiszen a földi élet is sokkal hosszabb időt igényel magának, mint ameddig szépség, fiatalság és egészség tart. Ellenben a belső ember növekedése a Szentlélek új teremtése, amelynek láthatatlan és dicsőséges szelleme elpusztíthatatlan; erkölcsi érték a matériája, el nem múló isteni kép a mintája és alapeszméje s az egész szakadatlanul növekedő már e földi életben is, annál inkább az árnyékok és korlátok közül való kibontakozás után.
Ennek a belső embernek a növekedési titkát is felfedi előttünk alapígénk. Azt mondja: azáltal megy végbe, hogy megértjük minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának és megismerjük a Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét. Mintha azt mondaná: a keresztyén ember élete utazás az örök szeretet mélységeibe és magasságaiba, szakadatlan bejárása az ő véghetetlen jósága szélességének és hosszúságának. Olyasvalami ez, mint amikor egy kis bogár elindul, hogy bejárjon, felmérjen, megismerjen egy földet minden szépségével, csodájával, faóriásaival, virágrengetegével, leveleinek ezerrétű zöld mennyboltozatával. Olyan ez, mintha egy lélek csillagról-csillagra szállva útrakelne, hogy meglássa a nagy világmindenség szerkezetét, szépségét ós alkotmányának nagyszerűségét. Isten szeretetének megismerése sem kisebb vállalkozás ennél a kettőnél.Egyedül nehéz megjárni: talán nem is lehet. Legjobb út ketten indulni el rajta s azután együtt tenni meg az utat egy kis családnak.
Krisztuson kezdjük és Krisztusban végezzük. Addig egy lépést sem tehetünk, amíg nem az Ő lelke által az Ő hozzánk való szeretetét óhajtjuk megismerni s minden lépésünk oda megy ki, hogy az ö szeretetét sohasem tudjuk egészen és tökéletesen megismerni.
Azért, mint ahogy a dúcból indulnak a galambpárok és a dúcba szállanak vissza, úgy induljatok ti is a Krisztusból és mindegyre a Krisztushoz térjetek vissza. Jelenleg is közöttünk van nagy fölséggel, de láthatatlanul s ö köti egybe kezeteket és szíveteket s Ő állítja elétek azt a hitet, ahol útrakelhettek erre a titokzatos utazásra. Nem nagyobb ez a hely, mint egy virágkehely és mégis benne van az egész teremtett mindenség. Mert ez a hely a Krisztus sebe, amelyben elindulhattok az Isten jóvoltának minden szélességébe, minden hosszúságába, minden mélységébe és magasságába való megismerésére.
Fogjátok meg egymás kezét és első lépésül tegyétek le az esküt.

Ez az ige olyan ismerős, mérhetetlen gazdagsága mégis új meg új csodákkal és üzenetekkel teljes. Fejedelmi kiáltvány foglaltatik benne, amelyben Isten pecsét alatt kihirdeti azt az ígéretét, hogy sorsunkért magára veszi a felelősséget. Gondolatainkért, szavainkért, cselekedeteinkért mi vagyunk felelősek, sorsunkért Isten. Csak arról számolunk, amit gondoltunk, mondtunk, tettünk, hogy kik vagyunk, arról Isten felel. Ez a fölséges Ige útját vágja az aggodalmaskodásoknak éppúgy, mint a dicsekedésnek s a bűnbak-keresést éppúgy száműzi, mint az érdem gondolatát.
Nem is lehet másképpen. Az az Isten, aki tanácsot ült, mielőtt teremtett volna s akinél a teremtés egy időelőtti, eleveelrendelő terv kivitele volt, mert az ö művészi szuverenitásánál fogva ennek így kellett lennie: nem fogja reánk bízni, hogy sorsunkat magunk alakítsuk, mi feleljünk érte s egymást vádoljuk, vagy dicsérjük azért, amit Ő egyedül magának tartott fenn.
Ezt a roppant komoly igazságot csodálatos fénnyel sugározza be az a boldog ismeret, hogy Istennek ezt a felelősségvállalását kibeszélhetetlen örök szeretet sugallja és színezi. Nemcsak eleveelrendelő, hanem előbbszerető Isten, aki személyesen törődik személyünkkel, akinek sok verebecskénél drágábbak vagyunk s aki nem fárad el könnyeink számolásában és sóhajtásaink felírásában. Igen, Isten elmondhatja magáról: nekem gondom van reátok. Ha valaki meg akarja mérni, mekkora gondja van reánk Istennek, azt kell megmérnie, mekkora irántunk való szeretete; irántunk való szeretetének nagyságát a Golgota keresztje s a rajta véghezvitt áldozat nagysága méri.
Ebből az következik reátok, kedves ifjú pár, hogy ezért a pillanatért is Ő vette magára a felelősséget s maga a szerzője mindannak, ami e frigyben sors. De reátok bízott minden feladatot, ami e frigyben erkölcs. Eeátok bízta, hogy nagyon szeressetek, sokat dolgozzatok, el ne fáradjatok se a tűrésben, se a megbocsátásban, szüntelenül imádkozzatok, mindenekfelett bízzatok benne. Viszont magának tartotta, hogy életeteket őrizze, vagy elejtse: megáldja, vagy megverje; boldoggá, vagy boldogtalanná tegye, de úgy, hogy ezzel is szívéhez neveljen, lassan átalakítson és megszenteljen titeket. Tiétek a tett, ő az élet Ura; tiétek a munka, Övé az áldás.
Ezért kell Istenre vetnünk minden gondunkat, csak éppen kötelességeinket kell magunknak megtartanunk.
Ti szülők, akiket kétfelől is beárnyékol egy-egy közeli fájó halál emléke, bízzátok ezt az ifjú párt arra az Istenre, akinek jóságáról, hűségéről tinektek is immár annyi tapasztalástok van. Ti is tudjátok, milyen erős kézzel tud Ő védeni egy kicsiny fészket, lehelletével hogy tud átmelegíteni dermedt szárnyakat, mindenhatóságával kirendelni a mindennapi kenyeret, sőt még a «mindennapi rózsát is» s ma szövetséges hűséggel üzeni nektek, hogy amint Atyátok volt nektek, eleiteknek, úgy Atyja lesz gyermekeiteknek és megáldja őket, nem utolsó soron azzal, hogy titeket megtart — számukra. Ti ifjak, akik kéz a kézben indultok meredélyek között vezető úton, csodálatos országok ködcsúcsai felé, tudjátok meg, hogy ez az Isten és ilyen Isten a ti őriző pásztorotok. Istenre vetni gondunkat annyit jelent, mint sohasem feledkezni meg Róla; Hozzá menni örömben és szomorúságban s élni mindazzal a kiváltsággal, mit az Ő társasága velünk közöl. Örök szövetség ez, amelynek az a tartalma, hogy reá bízzuk magunkat, mert Ő a mi Istenünk.Most is azért gyűltünk egybe, hogy ezt a házassági frigyet imádsággal és fogadástételekkel felajánljuk Neki, Reá bízzuk ezt a szövetséget és megerősítsük a Krisztusban vele kötött örök szövetségünket. Mondjátok el tehát az esküt és a fogadást.

Egy kétezer esztendős imádságot olvastam fel előttetek, amelyet a nagy apostol mondott el, midőn legmélyehb megrendüléssel akart könyörögni legkedvesebb gyülekezetéért. E boldog násznép s az egész gyülekezet most egy nagy érzés hatalma alatt áll. Mit kérjenek számotokra az örökkévaló Istentől? Mit kértek ti a magatok számára?
Alapígénk megmondja, hogy mi az a legfőbb jó, amiért mindnyájunknak könyörögnünk kell. Az, hogy ti növekedjetek a belső emberben a lélek által. Szép dolog a boldogság, az egészség, a jólét, az egész külső világ, de legnagyobb jó a lélek, a belső ember. Azért könyörgünk, hogy igazak legyetek, jók legyetek, hívek legyetek: mert az élet hozza a maga ajándékait és el is viszi. Eltűnik az ifjúság, oda lesz az egészség, lassanként lehull rólunk a mi földi sátorházunk. Az a fő, hogy belső emberünk napról-napra nőjjön, tisztább, komolyabb, hívőbb s ez által boldogabb legyen.
Hogy növekedhetik a mi belső emberünk? Erre is az alap-ige felel meg, amidőn ezt mondja: a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, megérthessétek minden szentekkel egyben, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának. Egy fázó, kis bogár rászáll egy napsütötte márványobeliszkre. Elindul jobbra, balra, felfelé, lefelé; mindenütt csillogó és áthevült márvány. Ügy érzi, hogy egy egész élet alig elég arra, hogy bejárja a mélységét, magasságát, szélességét és hosszúságát ennek a tündöklő márvány obeliszknek. Minden nap új felfedezés, minden nap új csoda, új szépség, új dicsőség. A boldogság tulajdonképpen nem egyéb, mint Isten jóvoltának a fokozatos megismerése. Utazás egy örökkévaló szeretet mélységeibe és magasságaiba. Csodálkozás azon, hogy mennyi ajándékot adott nekünk s bizonyára reménység is arra, hogy ezek az ajándékok csak növekedni fognak. Nem mondom, hogy ez az út nevetős út, könnytelen út, harctalan út. Isten jóvolta nagy fájdalmakban, nagy küzdelmekben és nagy kísértésekben jelenik meg. Szeretetének mélységei az élet mélységei alatt húzódnak el, éppen úgy, mint örök szerelmének magassága az élet csillogó ormai felé borul.
Ez azonban csak úgy lehetséges, ha Krisztus lakozik hit által szívetekben. Krisztus egy lelkület, életstílus; arc, amelyre belső emberünknek át kell alakulnia. Az ö közelében nyílnak a boldogság kék virágai s az ö keresztjén érinti meg kezünk a megérkezés és beteljesülés kék madarát.
ígérete szerint itt van e pillanatban is. Frigyeteket ö áldja meg, lelketeket ö köti egybe, sebének mélységein át lehet útrakelni, hogy meglássátok az Isten jóvoltának mélységeit, magasságait, szélességét és hosszúságát. Fogjátok meg egymás kezét és lépjetek át ezen a csodálatos kapun.

A magyar népmese szerint arról lehet megismerni a bujdosó királyfit, hogy egyik szeme sír, a másik mosolyog. Ez a naiv jellemzés azt jelenti, hogy csak az tud az élet mélyeibe belelátni, akinek lelkében egymás mellett terem a könny és a mosoly, sőt jelenti azt is, hogy aki az élet csúcsára érkezett és belenézett a világ értelmébe, annak egyik szeme sír és a másik nevet. Aki csak sírni tud, még nem érkezett meg a nagy magasságokba, aki csak mosolyogni tud, még mindig a völgyek rózsaligeteiben jár. A karácsonyi evangéliom isteni mosoly, a Golgota keresztje isteni könnyhullatás, de a karácsonyi örömbe belejajdul a Kálvária próféciája és a Golgota keresztjén fehér, tiszta örök rózsák nyílnak. Bethlehem és Golgota együtt a valóság. Könny és mosoly együtt beszél arról, hogy az élet szép, de nehéz. A szerelem és a halál testvérek. Igazi öröm a szenvedésből támad. Az ember nyomorúsága fellett a megváltás csillaga világol.
Ti magatok is itt előttem a könny és mosoly népe vagytok. A fiatal pár jelenti mindazt, ami az életben ifjúság, bizalom, szerelem, reménység és öröm. Testet öltött belső sugárzáskép indultok útra. De boldogságotok fölé fényes árnyékok borulnak: a szülők könnyeznek titkon befelé, hogy már ti is mentek, hogy ők már mennyire elmentek, hogy már nem vagytok gyermekek, hanem a könnynek, tehernek, munkának, tövisnek népévé lettetek. És nézzétek, hogy a könnyeken hogy győz a mosoly és a mosolyt hogy átvilágítja, milyen szelíddé és milyen diadalmassá teszi a könny. Nehéz az élet, de éppen azért szép. Van győzelem a világban, de csak az, amelyik önmegtagadásból támad. Lehet uralkodni e földön, de csak a szolgálat által és mindent megnyer az, aki mindenről le tud mondani. E világot Isten az áldozatra építette fel, s aki áldozni tud, világteremtő hatalomhoz jutott.
Síró felhő és sugárzó nap, könny és mosoly együtt szivárványt jelent és alapígénkből felolvastam: ült Valaki a királyi székben és a királyi szék körül szivárvány vala, A széken ülő, a láthatatlan, a mindenható Isten dicsősége ez a szivárvány, a könny és a mosoly násza, az áldozat szépsége, Bethlehem és Golgota ölelkezése, a Kereszt dicsősége.
E királyi szék előtt álljunk meg, — lélekben. Mert mi csak testileg vagyunk a Kálvin-téri templomban; lélekben a Székenülő trónusa elé ért ez a nászmenet. Tegyétek le e trónus lábaihoz szíveteket; fiatal szív, tele piros vérrel — aranykehely, amelynek bora az áldozati tűzbe öntetik: szenteljétek szíveteket Istennek. Tegyétek le itt a karikagyűrűt, amely egymásnak eljegyez: szenteljétek szerelmeteket Istennek, az élettervet, amellyel szolgálni akartok: szenteljétek ideáljaitokat, becsvágyatokat Isten szolgálatára. Hozzátok ide gyermekemlékeiteket és látásaitokat. Ide hozzák a szülők — s az áldott matróna otthon, majdnem egy század diadémjával fehér haján — egész életük szüretét, láthatatlan korsókban a könnynek és mosolynak gazdag termését. Kiöntik itt mindazt, amiért fájt és örült egy életen át a szívok. Isten szentelje meg emlékeiteket, s áldja meg reményeiteket! És a királyi szék körül szivárvány van és a szivárvány ereje egyre nő. Váljatok ki a fényből, fogjátok meg egymás kezét, mondjátok az esküt, s csendesen induljatok át az élet virágos kapuján, mint akik ide akartok egykor kézenfogva megérkezni, mikor elsírtatok minden könnyet és elszórtatok minden mosolyt, amelyből éltetek áll. Legyen áldott útrakeléstek, legyen áldott megérkezéstek!

Abban a birodalomban, amelyből ez az Íge származott, életnek és halálnak kérdése volt, hogy ki hogyan viszonyuk a római állam eszméjéhez, illetve annak megszemélyesítőjéhez, a császárhoz. Aki hű volt: élt, a hűtelen vagy a gyanús meghalt.
A hűséget tehát ünnepélyesen meg kellett bizonyítani. Erre szolgáltak azok a nagy ünnepek, amelyeket a császárnak, mint állam-istennek tiszteletére rendeztek. Aki jött és résztvett az áldozatban, s utána evett az áldozati húsból készült lakomán: államhűségét lebélyegeztette; aki vonakodott vagy távoltartotta magát, meghalt. Az áldozásra és lakomára fehér kövecske volt a meghívó, amelyen a császár monogrammja volt olvasható, Néróé vagy Domitianusé.
Katakombákban, külvárosokban, kikötőkben egyre több olyan ember akadt, aki az irott kövecskét nem fogadta el. Nem mehetett imádni a császárt, mert egy más urat, más királyt imádott: a töviskoronás Názáretit. Nem mehetett résztvenni az áldozaton, mert csak egy áldozatot ismert, azt, amelyik ott ment végbe a Golgota keresztjén. Nem mehetett résztvenni nagy állami dőzsöléseken, mert összebújva és remegve ette és itta az érettünk megtöretett test és kiontatott vér pecsétéit. Egy más írott kövecske volt a kezükben, azon egy más, ezerszer dicsőségesebb név kezdőbetűje, s ez irott kövecskével hivatalosak voltak a vértanuság nagy áldozatára, s a Krisztussal való lakoma mámoros örömére.
És meghaltak, hogy éljenek.
Ez a fehér kövecske azóta sem veszett el. Láthatatlanul ott van minden embernek a kezében, az dönt életünk és halálunk, sorsunk és jövendőnk felett, hogy kinek a neve van rávésve a fehér kövecskére.Sok embernek a kezében a fehér kövecskére ez a név van felírva: én. Ez az «Én» a cél, az Isten, neki jár minden hódolat, ő a lakomák királya és az élet fejedelme. Minden neki szolgál, neki mindenhez jussa van. Részegen hág fel a csúcsra, a felélt életek költ teteme fölé, hogy végül egyedül és nyomorultan, koldusképpen rátaláljon áldozatainak hekatombájára.Sok ember kezében az írott kövecskére ez van felírva: Te. Ezek azok, akik egy másik emberben látták meg életsorsukat. Ezt szeretik, ezt szolgálják, ennek mindent eltűrnek, legfeljebb néha kicserélik. Egész életük arra a viszonyra van építve, amelyben a Másikkal állanak, s ennek ingadozása szerint fosztanak és támadnak, emelkednek és hullanak alá életük ködpalotái.Csak kevés ember kezében van az írott kövecskére ez a szó írva: Ő. Ő, a régi és örökkévaló, Jézus Krisztus, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Aki az embereket szeretetre tanította, s annyi csalódás után mindig azonos hűséggel tanítja: légy jó mindhalálig. Aki nem fárad el abban, hogy minden szívet külön kötözgessen és ápolgasson, vérével tisztítson, lehelletével bátorítson, kezével acélozzon és lelkével tüzesítsen. Akihez mindig vissza lehet vinni az elrontott életet, hogy újra kezdjük, s akinek közelében nincs félelem és homály, öregség és halál, mert Ő az Élet Fejedelme.

Akármennyire régi közhely, mégis őrök igazság, hogy az élet nehéz. A létnek magának terhe van, éppenúgy, mint ahogy a fizikai testeknek súlyok, csakhogy a lét terhét a lélek hordozza. Minél nagyobb és szélesebb az élet, annál nagyobb a terhe. Akkor, amikor az életeteket egybekapcsoljátok, az első pillanatban már kettős terhet vállaltok, amint az első Íge mondja, nemcsak a magatok, hanem egymás terhét is hordoznotok kell. Ez a teher a szálló idővel nem kevesbbedik, hanem szakadatlanul nő. Minden új élet, amely reátok bizatik, új teher és minden nap, amely beköszönt hozzátok, tetézi a terheket.
Nézzük csak ezt a terhet. Mindegyikőtök hordozza a saját életével: kötelességeivel és feladataival járó terheket. Éppen úgy hordozza a másikét is; minél inkább szeretitek egymást, annál inkább. A kenyér gondja mellé társul a hivatás gondja; ezt meg tetézi az a teher, amelyet erőink elégtelensége miatt érzünk feladatainkkal szemben. Még súlyosodik ez, ha arra gondolunk, hogy magunknak és a másiknak testi és lelki gyarlóságból származó terheket is el kell viselnünk s mindez a teher annál nagyobb, minél finomabb és érzékenyebb az a lélek, amely alatta sokszor roskadozik.
Az életnek a terhét gondnak nevezzük. A gond alatt értjük az aggódást egymásért, magunkért, jövendőnkért. A gond nő nyomorúságaink, gyengeségeink, eredendő gyarlóságaink miatt. A gond elviselhetetlenné válik mindazokra, akik komolyan veszik az életet és nem találják meg az utat és a módot, amelyen ettől a gondtól megkönnyebbülhetnének.A legújabb filozófusok az élet indexének mondják a gondot és azt tartják róla, hogy magának az életnek érzelmi képe.
Ettől a tehertől sokan úgy akarnak megszabadulni, hogy könnyelműekké és léhákká válnak. Ez is segít egy darabig, de üressé tesz és végső veszedelembe hajt. Nincs más menekvés, mint a gond terhével szemben visszatérni Isten teremtő gondolatához. Ez a teremtő gondolat azt mondja nekünk: Isten ura az életnek s ő vállalta a felelősséget érte azzal, hogy kész átvenni és helyettünk hordozni életünknek a terhét. A teremtő Isten: gondviselő Isten.
Isten nem is vár tőlünk egyebet, mint azt, hogy legyen bátorságunk életünk nagy terhét, a gondot ő reá hárítani át, aki egyedül képes elhordozni azt. Ez az áthárítás egyedül hit által lehetséges. S hitben lett élő valóság reánk Isten gondviselő ereje s a hit szolgáltat ezer bizonyságot arra, hogy Isten nemcsak kész átvállalni életünk nagy gondját, hanem azt valóban hordozza is. Hordozza azért, mert mérhetetlen bölcs, kibeszélhetetlenül jó és egyedül mindenható.
Nézzétek meg, minden életet ő táplál. Öltöztet és védelmez. Nézzétek meg, mit tett arra nézve, hogy a gyenge emberek derülten nézzenek a holnap elébe. Figyeljétek meg, mekkora szeretet volt az, amely drága áron megváltott titeket, Szentjeikét rendelkezésetekre bocsátotta, amely hitet ébreszt a szívekben és ezt a hitet csodálatos módon igazolja. Nem is vár egyebet tőletek, csak bizalmat és nem lehet őt jobban megsérteni, mint félelemmel, bizalmatlansággal, kishitűséggel. Hogyne tudna titeket is gondozni, segíteni, megáldani, mikor olyan kedvesek és drágák vagytok előtte. Ennek jeléül állította világunk középpontjába a golgotái keresztet és üzeni szakadatlanul, hogy az ott végbement áldozatért törődik veletek, magáéinak tart és megáld titeket.
Azért bátran, mosolyogva, hősiesen és mégis alázatosan fogjátok meg egymás kezét és álljatok e pillanatban a golgotai kereszt alá. Ez az a biztos hely, ahonnan ki lehet indulni és ahová mindig vissza lehet térni. Itt fakadnak fel azok a titokzatos erőforrások, amelyek az életbátorságot táplálják s itt teremnek azok az édes vigasztalások, amelyek mindenért kárpótolnak és a legnagyobb szegénységben is mérhetetlenül gazdaggá tesznek.Ez a Krisztus törvénye. Csak az a házasság boldog, amely a Krisztus törvényét tölti be. Betölti azzal, hogy elfogadja ezt a nagy segedelmet és gyakorolja az általa mutatott példát: boldog áldozat és nyereséges lemondásban hátratesszük gyönge, ingadozó földi életünket s elvesszük és felöltözzük azt az új, gazdag és dicsőséges életet, amelyet a Krisztusban való beoltatás jelent.
Útrakészen fogjátok meg egymás kezét és fogadástétel és ígéret gyanánt tegyétek le az esküt.

Amint itt álltok, egy maroknyi csapat, a Kálvin-téri templom boltja alatt, mindnyájunk lelkén színes emlékek raja húz át. Eszünkbe jut a régi erdélyi lakodalmak tarka, pompás látványossága, egyszerre felvonulás, tüntetés és szertartás, művészi játék és az élet nagy beteljesülése. A valódi helyzet pedig az, hogy itt az életnek két elszánt, ifjú katonája megfogja egymás dolgozó kezét, s elindul, hogy megépítsen egy kis fészket. Elveszett kastélyok ragyogó emléke helyett parányi kis tűzhely, kezdetül és ígéretül.
Ebben az ellentmondásban szólal meg alapigénk, amelynek tanítását így foglalhatom össze: az élet kérdése az erkölcsi erő kérdése.
Aki mondja, beteg, fogoly, öreg ember: Pál apostol, pályája végén. Magányosságban, ínségben él, s a vértanúhalál fenyegető árnyéka borul lehajtó alakja fölé. De ez az ember így is a legszabadabb, a leghatalmasabb, a legboldogabb ember az egész antik világban, s egymaga több, mint annak a korszaknak minden császárja és filozófusa. Így mondhatja el ezt a fenséges Ígét: tudok bővelkedni és szűkölködni, ismerős vagyok az éhezéssel és a jóllakással, mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít. Az élet az erkölcsi erő kérdése.Erkölcsi erő kérdése az, hogy igazi úr legyen valaki. Úrrá nem a vagyon tesz, nem is a rang, nem az emberek ítélete; úrrá az az erkölcsi minőség tesz, amelyik e világgal szemben biztosítja függetlenségemet, s képessé tesz arra, hogy öntudatosan és jóakarattal mások javát szolgáljam. Erkölcsi erő kérdése az, hogy valaki dolgozó ember legyen. Hány proletárt láttam, aki zúgolódott, lázadozott a munka ellen, átoknak tartotta azt, gyűlölte, átkozta a munkát, s mindent elkövetett, hogy minél több pénzért minél kevesebbet szállítson belőle. Viszont láttam dolgozó embereket, akik valaha bőségben és ragyogásban éltek, s mosolygó arccal végezték a testetőrlő, sokszor alacsony munkát, s a gályapad napszámában is a szabadság énekét énekelték. Azt mondanom sem kell, hogy erkölcsi erő kérdése a megelégedés. Lehet valakinek milliárdokat érő vagyona és éhes ember módjára irigyelhet egy virágot, egy üveggyöngyöt, vagy egy rézgarast. És lehet valakinek olyan kevese, hogy a holnapi nap már kérdőjel számára, de ma még derült, bizakodó, s aggodalmaskodás helyett a lelkét örökkévaló dolgok szépségére és dicsőségére irányítja. Erkölcsi erő a családi élet kérdése is. Élettársnak nem születik az ember, arra önmagunkat kell nevelnünk. Csodálatos, hogy mi mindenre nevelik manapság az embert; hány iskolát járatnak ki vele, amíg jól-rosszul megtanul egy idegen nyelvet, s körülbelül annyi ismeretet, amennyivel a kávéházban újságot lehet olvasni, de arra nem gondolnak, hogy az embereket családi életre neveljék, közszolgálatra neveljék, emberi méltóságuk tudatára neveljék és mások javán lélekből segíteni akaró testvérekké neveljék. Ki az igazi élettárs? Az, aki egy magasrendű erkölcsi célt lát abban, hogy párjára nézve a legnagyobb jótétemény legyen, s ráteszi az életét, hogy azt megközelítse. Ki az igazi apa és az igazi anya? Az, aki öntudatosan magát megáldozva boldog odaadással akar is, tud is ilyenné lenni.Ha mindez világos, az a nagy kérdés, honnan vegyem ezt az erőt? Sok ember azt feleli, magamból. Ez nagyon szép dolog és talán van is olyan életpálya, amelyen elégségesnek bizonyul annyi erkölcsi erő, amennyi egy becsületes emberből kitelhetik. Én azonban azt tapasztaltam, hogy a legkorrektebb emberek is kerülnek olyan válságos helyzetbe, amikor elfogy belőlük saját erkölcsi erejük. Az, ami belőlük származhatik, olyan kevés, mintha valaki gyufaszállal akarná pótolni a napnak a hevét. Akár egy nagy gyász, akár egy nagy kísértés, akár egy nagy erőfeszítés következzék be, csődöt mond az az erkölcsi erő, amelyet magunkban felraktároztunk.Azért kell tudnunk azt, hogy az erkölcsi erők egyetlen forrása Krisztus. Krisztus inspiráló, biztató és példaadó hatalom. Minél többet látjuk, annál többet mond nekünk, minél többet kérdezünk tőle, annál világosabbak és egyszerűbbek a feleletei. És minél többet tárgyaltunk vele, annál melegebbé, titokzatosabbá, s egyben erősebbé válik a vele való érzelmi kapcsolatunk. Mind csodálatosabban tapasztaljuk meg jelenlétét, ihlető és segítő hatalmát, benne élünk tanácsainak világosságában, s ellenállhatatlanul emel példájának vonzó ereje. Az az érzésünk támad, hogy őbenne semmi sem lehetetlen. Nem azért, mintha vele megnyerném a főnyereményt, vagy kineveznének ragyogó állásba, de vele tudok terhet hordozni, gyümölcsöt teremni. Eltölti szívemet iránta nagy hála, körülvesz az ő békessége, s úgy találom, hogy reám nézve is igazság az apostol vallomása: mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít.
Most még nem tudjuk, mi foglaltatik benne ebben a szóban: mindenre van erőm. Nem tudjuk mekkora próbák és mekkora erőfeszítések elé mentek, csak azt tudjuk, és arról teszünk bizonyságot, hogy a Krisztus ereje mindenható, mert aki részt vett a világ teremtésében, akinek keresztje megváltotta és meggyógyította a világot, akinek lelke fenntartja és táplálja az anyaszentegyházat, az mindég mindenben elég erős arra, hogy a ti szíveteknek is ereje és győzelme legyen.