Ide jöttetek, orgonazúgásra lépő, csendes örömű, ünnepi nászmenetben. Honnan jöttetek? Egy kedves hajlékból, — budapesti házból — egy még kedvesebb helyről: Erdélyből, egy kolozsvári hajlékból, vagy még messzibbről: az örökkévalóságból? És hová mentek? Abba az új lakásba, amelyet annyi örömmel rendezgettetek, vagy távoli útra, ahová a lelketek előre száll — avagy még messzebbre: az örökkévalóságba, túl azon a ponton, ahol az ég összeér a földdel? Bizony, zarándokút ez az élet, hosszú, tekervényes, változatos. De annál nagyobb áldás a zarándokra az otthon, a pihentető hajlék. Halljátok-e, hogy a zsoltáríró is, ki hónapokon át ment a siralmak völgyén, milyen édes sóhajjal látja: hogy a fecske és veréb talál házat az Úr oltárainál? Mennyi dicsősége lehetett annak a templomnak, mennyi szépséget mutathatott éppen annak a zarándoknak, aki ezer veszély között, hosszú esztendőkön át sóvárogva ment feléje: s íme azt látja meg rajta a megérkezés nagy pillanatában, hogy az oltár fölött, véres és füstös derekú oszlopok fejénél fészket találhat a fecske és a veréb, ez a két szürke, csekély madár.
Oh, Isten olyan nagy, hogy amikor lehellete napok fáklyáját oltja ki és egyetlen szava világokat teremt, tenyerén hordoz egy fecskepárt és megengedi, hogy azok szentélyében fészket rakjanak. Van-e szebb bizonyság ennél arra, hogy Isten akarja a fészekrakást és gyönyörködik abban, mikor a teremtett mindenség óriás templomában, amelynek minden paránya remeg az ő dicsőségének kardalától, az élet és halál egekbe nyúló oszlopai között fészket találnak az ő madarai? Isten akarta a ti fészekrakástokat. és szebbé akarja vele tenni az ő világát. Beátok mosolyog az örökkévalóság boltívei mögül, s kinyújtott keze megáldja egymáshoz húzódó gyermekeit. Ennek a nagy áldásnak sugarában áldunk meg mi is titeket.
Azonban zarándokúton a földi hajlék nem igazi otthon. Isten madarai, a halhatatlan lelkek, ne a látható világ oszlopainál rakjanak fészket. Az ilyen fészekből párunk elröppen, fiókáink szárnyra kelnek, s magunk is híves őszre kelve, bontogatni kezdjük szárnyainkat. Azért lelkünknek, e költöző madárnak igazi otthona egy láthatatlan oltár. Ez az oltár a Golgota keresztje. Rajta mutattatott be a legnagyobb áldozat: mikor a Szeplőtelen önmagát adta érettünk. Isten lelki világának, ennek a beláthatatlan szépségű tündöklő templomnak középpontjában áll véresen, szürkén, de kibeszélhetetlen dicsőségben, a szeretetnek, áldozatnak, kiengesztelődésnek, új életnek oltára. Ide röppen a lelketek egymást megismerni, elénekelni a szeretet dalát és végrehajtani egy hű és áldozatos élet nagy szertartását. Ez az oltár a boldog pihenésnek a helye, várakozás és örök megérkezés tanyája… Kedves zarándokok, fogjátok meg egymás kezét és induljatok feléje.