Ez az ige olyan ismerős, mérhetetlen gazdagsága mégis új meg új csodákkal és üzenetekkel teljes. Fejedelmi kiáltvány foglaltatik benne, amelyben Isten pecsét alatt kihirdeti azt az ígéretét, hogy sorsunkért magára veszi a felelősséget. Gondolatainkért, szavainkért, cselekedeteinkért mi vagyunk felelősek, sorsunkért Isten. Csak arról számolunk, amit gondoltunk, mondtunk, tettünk, hogy kik vagyunk, arról Isten felel. Ez a fölséges Ige útját vágja az aggodalmaskodásoknak éppúgy, mint a dicsekedésnek s a bűnbak-keresést éppúgy száműzi, mint az érdem gondolatát.
Nem is lehet másképpen. Az az Isten, aki tanácsot ült, mielőtt teremtett volna s akinél a teremtés egy időelőtti, eleveelrendelő terv kivitele volt, mert az ö művészi szuverenitásánál fogva ennek így kellett lennie: nem fogja reánk bízni, hogy sorsunkat magunk alakítsuk, mi feleljünk érte s egymást vádoljuk, vagy dicsérjük azért, amit Ő egyedül magának tartott fenn.
Ezt a roppant komoly igazságot csodálatos fénnyel sugározza be az a boldog ismeret, hogy Istennek ezt a felelősségvállalását kibeszélhetetlen örök szeretet sugallja és színezi. Nemcsak eleveelrendelő, hanem előbbszerető Isten, aki személyesen törődik személyünkkel, akinek sok verebecskénél drágábbak vagyunk s aki nem fárad el könnyeink számolásában és sóhajtásaink felírásában. Igen, Isten elmondhatja magáról: nekem gondom van reátok. Ha valaki meg akarja mérni, mekkora gondja van reánk Istennek, azt kell megmérnie, mekkora irántunk való szeretete; irántunk való szeretetének nagyságát a Golgota keresztje s a rajta véghezvitt áldozat nagysága méri.
Ebből az következik reátok, kedves ifjú pár, hogy ezért a pillanatért is Ő vette magára a felelősséget s maga a szerzője mindannak, ami e frigyben sors. De reátok bízott minden feladatot, ami e frigyben erkölcs. Eeátok bízta, hogy nagyon szeressetek, sokat dolgozzatok, el ne fáradjatok se a tűrésben, se a megbocsátásban, szüntelenül imádkozzatok, mindenekfelett bízzatok benne. Viszont magának tartotta, hogy életeteket őrizze, vagy elejtse: megáldja, vagy megverje; boldoggá, vagy boldogtalanná tegye, de úgy, hogy ezzel is szívéhez neveljen, lassan átalakítson és megszenteljen titeket. Tiétek a tett, ő az élet Ura; tiétek a munka, Övé az áldás.
Ezért kell Istenre vetnünk minden gondunkat, csak éppen kötelességeinket kell magunknak megtartanunk.
Ti szülők, akiket kétfelől is beárnyékol egy-egy közeli fájó halál emléke, bízzátok ezt az ifjú párt arra az Istenre, akinek jóságáról, hűségéről tinektek is immár annyi tapasztalástok van. Ti is tudjátok, milyen erős kézzel tud Ő védeni egy kicsiny fészket, lehelletével hogy tud átmelegíteni dermedt szárnyakat, mindenhatóságával kirendelni a mindennapi kenyeret, sőt még a «mindennapi rózsát is» s ma szövetséges hűséggel üzeni nektek, hogy amint Atyátok volt nektek, eleiteknek, úgy Atyja lesz gyermekeiteknek és megáldja őket, nem utolsó soron azzal, hogy titeket megtart — számukra. Ti ifjak, akik kéz a kézben indultok meredélyek között vezető úton, csodálatos országok ködcsúcsai felé, tudjátok meg, hogy ez az Isten és ilyen Isten a ti őriző pásztorotok. Istenre vetni gondunkat annyit jelent, mint sohasem feledkezni meg Róla; Hozzá menni örömben és szomorúságban s élni mindazzal a kiváltsággal, mit az Ő társasága velünk közöl. Örök szövetség ez, amelynek az a tartalma, hogy reá bízzuk magunkat, mert Ő a mi Istenünk. Most is azért gyűltünk egybe, hogy ezt a házassági frigyet imádsággal és fogadástételekkel felajánljuk Neki, Reá bízzuk ezt a szövetséget és megerősítsük a Krisztusban vele kötött örök szövetségünket. Mondjátok el tehát az esküt és a fogadást.