Ravasz László

Az Egyiptomból való kimenetelt a régi theológusok Exodusnak nevezték s benne a kiválasztás és az elhívás tényét, a szövetség életbeléptetését látták kiábrázolva.
Én most Exodusnak nevezem azt, ami veletek történik: a kiválasztatásotokat és elhivatásotokat a lelkipásztori pályára.
Ennek is jelképes ábrázolata a felolvasott Íge. A zsidókról van benne szó, akiket Isten a halálra ítélt világból kiszólított, egy véres áldozattal magához kötött és felséges útjokra elindított. Reátok négy vonatkozásban talál ez az ige:Egy nagy áldozatból keltek útra. A lelkipásztori pálya egyetlen pontból indulhat ki: a Golgota keresztjétől. Ha van tanácstalan, bizonytalan, tévelygő, rosszul indult lelkipásztori pálya, azért van, mert nem onnan indult ki az új testámen tomi páskabárány megáldoztatásából. Jól indulni, ez a legelső szabály a versenyben. Újra indulni, ez a legfőbb tanács a lelki életben. Ténfergő koldusok, gőgös papi fejedelmek, dicsőségre, vagy hatalomra vágyó pályacsinálók: csak onnan induljatok el újra; így lesz alakotok alázatos, szolgálatban is királyi, vezettetésben is dicsőséges, bukásban is győzelmes, ha a Krisztus szerelme szorongat titeket. Az a nagy Irgalom, amely titeket megváltott, az a drága vér, mely reátok hullott, az a boldog szövetség, mely veletek elpecsételtetett. Keresek homlokotokon egy vércseppet — a Golgota keresztjéről; amely eljegyez a lelkipásztori tisztre.
A másik nagy tanítás, hogy a páskabárány elfogyasztói felkészülve, útrakészen álltak. «Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon, pálcáitok kezetekben, nagy sietséggel egyétek azt». A sietség miatt nem lehet fogyatékos a készenlét; a készülődés miatt nem szenvedhet a sürgősség. Ennek a kettőnek egyensúlya adja a lelkipásztori élet ütemét: a szakadatlan készenlétet és az egyenletes sietséget, Isten hadviselésének sebességét. Ez adja a lélek éberségét, az őrálló éles figyelmezését, a zarándok mozgékonyságát, a versenyfutó lendületét és a rohamra menő hős elszánt szenvedélyét. Késznek lenni: mit kell tudni egy lelkipásztornak; sietni: mit kell tenni egy lelkipásztornak. Sohasem lehet eleget tudni és sohasem lehet eleget tenni — éppen a lelkipásztornak.
Harmadik tanítás: keserű füvekkel egyed a páskát. Keserűséggel jár a lelkipásztori szolgálat. Oh, hányszor keserüljük a sokaságot: a nép keményszívűségét, értetlenségét; a tövis közé esett mag szomorú sorsát; a Krisztus nélkül tévelygő világ nyomorúságát; — keserűséget okoz a kenyérért visszadobott kő, a felhányt falat, a gőg, amely megaláz. Oh, hányszor keserüljük a sokaságot, mert éhezik, mert szétveretik, mint a pásztor nélküli nyáj, azt a sok nyomort, melyen nem tudunk segíteni. Hányszor keserüljük önmagunkat, azt, hogy kevés az erőnk, sok a hibánk, megromlik a szánkban az ige, önnön árnyékunk eltakarja az utat és kioltja a lelkünk mécsesét. Elégtelenségünk érzete a legfájóbb, legégetőbb keserűség. Nem lelkipásztor az, akinek torkát nem szorította valaha ez a keserűség — önmaga miatt.
Utolsó tanítása: a távoli cél, mely az ígéret Földjére mutat. Oh, jönnek az árvizek és a tengerek, jönnek a tüzes puszták, jönnek a kígyók, a» aranyborjú, a gyilkos szomjúság, de mindez csak átmenet, végső cél: a boldog megérkezés. Nem cél a Sínai, nem cél a Nébó, nem cél a Kánaán: ígéret földje az a Krisztus, ahová visszaérkezünk. Vérrel elpecsételt hadsereg; az elhívottak, a szent mag, a maradék, a választott nyáj, megérkezik az elé, akiről ez mondatik a Jelenések Könyvében: «Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng; és a lábai hasonlók valának az izzó fényű érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása. Vala pedig a jobb kezében hét csillag; és a szájából kétélű éles kard jő vala ki; és az ő orcája, mint a nap a mikor fénylik az ő erejében. Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb-kezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott valék és ímé élek örökkön örökké».
Szétbomló világból menekülünk s visszük magunkkal, ami örökkévaló.

A legelső papszentelést Mózes végezte. A szertartás bonyolult és hosszadalmas volt. Egyetlenegy jelenetét olvastam fel: az avatási kos feláldozását.
Ennek az alapeszméjét ábrázolja ki a mi lelkészszentelésünk is.
Mózes még nem tudott gondolattal és imádsággal szentelni: ő csak szertartással tudott. Kellett neki olyan tárgy és olyan cselekedet, amelyen kiábrázolható a felszentelés alapeszméje.
A felszentelés alapeszméje az, hogy valamit egészen Istennek adok át és Isten azt egészen magáévá teszi és felemészti.
Kellett az oltár: a hely, ahol valamit Istennek adnak át. A tűz, az Isten képe, aki elfogadja, magáévá teszi és felemészti azt, amit neki szenteltek. De embert nem tehettek az oltárra és nem égethettek meg: kellett tehát, ami ábrázolja a papot, ami a mása a papnak. Erre való az avatási kos. Ezt a kost odavitték az oltárra. Áron és fiai a fejére tették a kezüket, s ezzel kiábrázolták: ez a kos mi vagyunk, ő érettünk áll helyt, benne mi áldoztatunk meg. A kos megöletek és lobogó lánggal az oltáron elégett: eggyé lett a tűztestű Istennel.
A lelkipásztori szolgálat: nagy megáldoztatás. El innét, akik nyerni akarnak: légy üdvöz te, aki adni akarsz! Jaj annak, aki uralkodni akar: légy áldott te, aki szolgálni jöttél! Távozzon el, aki hivalkodni, láttatni, ragyogni igyekszik: jöjj te, Atyámnak áldotta, aki alá akarsz szállani, hogy ő növekedjék ...
Ez az áldozat: megöldököltetés és tűzként való ellobogás. Megöldökölése az ó-embernek: ne nézd a fiatalságát, testének dicsőségét; neki meg kell halnia, el kell lobognia az istenszolgálatnak égő tüzében. Nagy, égő istenszenvedély embere légy. Világíts, melegíts, égess . . . Mennyi szenny . . . gyúljatok fel mécsesek, lámpások, világítótornyok; milyen hideg a világ, hevítsétek át égő szívek; tisztítóláng, világoskodó lámpás, áthevítő szívek: magyar református papok, kigyúlva lobogjatok el a láthatatlan oltáron.
Áron fiai reátették kezüket a kosra s ezt mondották: átköltöztünk abba a kosba. Átment vele a nevünk, a lényünk. De az avatási kos visszatérült, ereje az Áron fiaira visszahárult: Mózes vett a vérből s tőn abból az Áron jobbfülének cimpájára, jobbkezének hüvelykére és jobblábának hüvelykére. Ezzel megtisztította a lévitákat s a szentelés nagy művét befejezte: tisztává tette a lábat, amint jár a tisztaság útjában; szentté tette a kezet, amint végzi az életszentség cselekedeteit, és megnyitotta a fület felülről jövő titkoknak és üzeneteknek, parancsolatoknak és vigasztalásoknak meghallására.
Á kos, amelynek vére szentel, mi más, mint a megöletett Bárány, akinek vére pappá szentel titeket? Az ő vére szenteli meg lábainkat: aki az ő útján jár, elszigetelődött e világ szennyes és gonosz anyagától; e földön jár és nem a levegőben, de nem élő darabja a megromlott világnak. Az ő vére szenteli meg kezeinket: végezni azt a munkát, amelyben ő munkálkodott; törülni könnyet, emelni keresztet, gyógyítani sebet, adni az éhezőnek kenyeret és ruhát a mezítelennek; letörni a börtönök zárait, formálni a halhatatlan lelket, építeni templomot és iskolát: elmúló világban örökkévaló világot építeni. Az ő vére szenteli meg hallásunkat, hogy halljuk a nevünket, amint ő elimádkozza, amint nevünkön szólít, halljunk titkokat, kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie, amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített elő az őt szeretőknek. Papnak lenni: hallani az Igét, hallani az evangéliomot, az ígéretet, az ítéletet — az áldást.
Rátevék Áron és fiai kezüket a kos fejére. A kos átvette őket magába, a kos erőivel az övék lett. Fölséges képe Krisztusnak, aki magára vette bűneinket, aki helyettünk meghal, — de aki azt, ami benne érdem, szentség, igazság és élet: nekünk adja.
A kéznek a kosra való tétele ábrázolja azt a hitet, amely élő egységet teremt az áldozó és az áldozat: a hívő és Krisztus között.
Ki a keresztyén? kérdi a Heidelbergi Káté, s így felel: aki hit által Krisztusnak a tagja és felkenetésének részese, avégre, hogy nevéről vallást tegyen, magát élő hálaáldozatul neki adja, s a bűn és ördög ellen, ez életben szabad lelkiismerettel harcoljon, s azután ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjék.
A léviták szolgálata néma volt; szertartást végeztek, de igét nem hirdettek. A keresztyén ember szertartása: saját magának megöldökölése, már magában fölséges igehirdetés, a beszélő élet igehirdetése. Ezt tetőzi az a kegyelem, hogy ajkunkra vesszük a kijelentett ígét és a szertartásokból zengő Ige válik. Kicsoda tehát a pap? Az a keresztyén, akinek élete beszélő élet, s ezenfelül beszéde az élet beszéde.

Hadd kérdezem meg tőletek a legfontosabbat: Miért vagytok itten? Aki azt mondaná: engem a kenyér hozott ide, engem az emberek tanácsa, engem a bölcs meggondolás, engem a legkönnyebb út keresése, az keljen fel és menjen el, még ebben az utolsó pillanatban nem késő. Csak az maradjon itt, aki így felelhet: engem Isten kényszerített ide. Nem tehetek róla, hiába lázadoznék ellene, az ő keze fogott meg és az ő keze kényszerített ide.
Csak ez az egy módja annak, hogy valaki lelkipásztorrá legyen. A lelkipásztorság: isteni kényszer.
Először ez a mi mentségünk. Micsoda hallatlan vakmerőség, egyenesen istenkísértés odaállani annyi jóhiszemű, jámbor lélek elé, s Isten nevében, Isten igéjét szólani hozzájuk! Erre nem tehet képessé semmiféle ismeret, akármilyen mély theológiai tudomány legyen az, mert Istenről úgysem lehet egyebet mondani, mint amit ő kijelentett magáról. Erre nem hatalmazhat fel semmiféle bátorság, mert elképzelhetetlen az az emberi vakmerőség, hogy valaki a maga gondolatát Isten gondolata és tanácsa gyanánt árulja az embereknek. Ez volna a legszörnyűbb pénzhamisítás, a legirtózatosabb csalás, nagyobb, mintha a sárra azt mondanók, hogy arany és a kőre azt, hogy kenyér. Nem vehetem onnan a jogcímét, hogy az egyház ordinált, a vének összeállottak és munkába állítottak, mert nincs a világon az az emberi társaság, amelyik ilyen küldetéssel valakit elbocsáthatna. Engem csak az ment az igehirdetés másként szentségtörő végzésétől, ha azt mondhatom: Isten kényszerített rá; én birkóztam ellene, jobban viaskodtam, mint Jeremiás a küldetés ellen, de Isten erősebb volt, térdre kényszerített, s ezért nem tehetem, hogy ne szóljam, amit láttam és hallottam.
A lelkipásztorság isteni kényszer. Ez öli ki a lelkipásztorokból az érdem gondolatának még az árnyékát is. Ha egyszer Isten kényszerített reá, hivalkodhatsz-e te a saját érdemeddel, erőddel, sikereiddel, képességeiddel; hát nem Isten adta-e az Igét, nem ő adta-e az alkalmat, nem ő adta-e a parancsot, nem ő adta-e az életet; tőled semmi egyebet nem várt, csak hogy engedelmeskedj, s valld meg, hogy mindent elkövettél arra, hogy ne engedelmeskedj teljesen és tökéletesen. Ha az evangéliomot hirdetem, nem dicsekedhetem.
A lelkipásztorság isteni kényszer. Ezért elmulasztása rettentő lázadás Isten ellen. Micsoda bűn az, ha valaki igét hirdet és saját lelkének nyomorult léhasága és felületessége miatt eltávozik az ígétől, s csiraképes búzaszemek helyett polyvát szór a porhanyó földbe! Milyen irtózatos bűn az, ha valaki hitetlen igehirdető, vagy nem hiszi azt, amit mond, s egyszerű üres szóvá válik ajkán az Íge, vagy nem mondja azt, amit az élő hit kíván, s ezért halhatatlan lelkeket földi tudomány szennyes ételével táplál. Mindezek felett pedig legnagyobb bűn az, ha valaki hirdeti az ígét, de saját életével megcáfolja ,s ezáltal csúffá teszi és megrontja annak isteni erejét és hatalmát. Ha egy szomjúságtól elepedt zarándokcsapat orcája előtt valaki saját testének szennyével megfertőzteti a kutat, ha valaki saját árnyékával eltakarja a súlyos beteg elől a gyógyító napot, úgyebár rettenetes bűnt követ el? Mi ez mind ahhoz képest, hogy valaki egy életen át prédikálja a tisztaságot, a hűséget, a megbocsátást, a jóságot, s maga parázna, hűtlen, gyűlölködő, hazug, léha és gonosz! Még a gondolatára is felsikolt Pál apostol: jaj nekem, ha az evangéliomot nem prédikálom.
Végül az a tény, hogy a lelkipásztorság isteni kényszere biztosítja a szolgálatom foganatját. Ez azt jelenti, hogy Isten beszél általam és az ő beszédje hozzá üresen nem tér vissza. Én csak a kiáltó szó vagyok, a zengő levegőég; az értelem és a gondolat benne Isten gondolata és üzenete az ő Igéje. Ha én csak azt kiáltom el, amit ő üzen általam, hogy kell nekem kiáltanom a jajt a farizeusok és a képmutatók ellen, a fenyegetést a világ fejedelmei ellen, az ítéletet a sátán és katonái ellen! De milyen örömmel kell kiáltanom a jó hírt az ő örök szeretetéről, milyen forróvá válik a hangom, amikor evangéliomot hirdetek, s hogy meg kell eredniök könnyeimnek, mikor bizonyságot teszek irgalmasságának kikutathatatlan mélységeiről. Éppen azért, mert ő beszél általam, látom az ő igéjének foganatját, s tapasztalom: akik könnyhullatással vetnék, vigadozással aratnák majd; aki vetőmagvát sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve!

Keleti lakodalmaknál volt egy különös tisztség: a Vőlegény barátja, ő állott legközelebb a vőlegény szívéhez és tisztjét kettő jellemezte: egy boldog ismeret és egy boldog szolgálat.
Hadd nevezzem a lelkipásztorokat — titeket is, fiatal társaim — a Vőlegény barátjának.
Tisztetek e szerint egy boldog ismeret és egy boldog szolgálat.
A Vőlegény barátja legközelebb állott a Vőlegény szívéhez, mert legjobban ismerte öt. Legjobban ismerte először öt magát, mert ő kitárta előtte szívét és közöttük mély, belső életközösség támadt. Legjobban ismerte szerelmét, annak mélységét, tisztaságát, fehér tüzét, tehát az Énekek Énekének áthevült, virágot havazó, gyümölcsöt ígérő levegőjében élt. ő ismerte legjobban a menyasszony ékességót, szerelme beláthatatlan mélységét, vágyainak tiszta, hegyeket tükröző tengerszemeit. Be volt avatva egy nagy és boldog titokba, az égi szerelem és az örök nász nagy titkába, Ő hívogatta a násznépet és ő vendégelte a Vőlegény képében mámoros, tüzes borral és hófehér kenyérrel. A lakodalom alkalmával méltán mondhatta, hogy az ő öröme betelt.A lelkipásztor méltóságának és dicsőségének nincs fölsó-gesebb jegye, pecsétje és fundámentoma, mint ez a boldog ismeret, ő ismeri a legjobban a Vőlegényt, Krisztust, mert vele titokzatos közösségben él. Előtte tárul fel a Vőlegénynek, Krisztusnak szerelme, menyasszonya: a halhatatlan lélek, az anyaszentegyház iránt. Énekek éneke csendül az ajkán és behavazza a titokzatos szerelem virágesője, ő ismeri legjobban a menyasszony ékességót, a halhatatlan lélek értékét, az istenkép örök szépségét. Az anyaszentegyház vágyát vőlegénye iránt, hódolatát a Láthatatlan Fő akarata és kívánsága előtt. Be van avatva a megváltás lakodalmának örök nagy titkába. A Vőlegény képében ő hívogatja a násznépet, királyokat és koldusokat, boldogokat és csonkabonkákat, hermelinpalástos és rongyosdarócú seregeket, ő vendégeli őket a Gazda helyett, vérének borával és megtöretett testének kenyerével. Jertek, örvendjünk és ujongjunk azon, hogy a mi örömünk betelt.Tiszted azonban nemcsak boldog ismeret, hanem boldog szolgálat is. Ezt fejezi ki alapígénk második gondolata: neki növekednie kell, nekem alászállanom. A lelkipásztori élet szerénysége, alázatossága, magát felemésztő szolgálata ezekben az Igékben, mint egy fekete acéltükörben, áll előttünk.Fiatal lelkipásztor társaim, az igazi prédikációnak mértéke és kulcsa az, hogy általa Krisztus növekedjék és mi szálljunk alá. Akármilyen szépen beszél egy pap, ha csak a maga dicsőségét keresi és saját tehetségének pompás színeivel parádézik, tovaszáll a hallgatóság feje fölött a beszéd, mint egy aranyszárnyú sármánymadár, de nem rak fészket a szívek mélyén. Jaj annak a prédikátornak, aki önmagát prédikálja és nem Krisztust! Saját magunk életének össze kell zsugorodnia, el kell fogynia, míg egy parányi vércseppé válik, amely az áldozat pecsétjét üti beszédeinkre, hogy ő — egyedül ő — növekedjék.Mikor gyermekek között forgolódtok vallásórákon, jusson eszetekbe, hogy ti csak hírvivők vagytok, akik eltűnnek, amikor megérkezik a Király. Nagy Sándor, minden időknek leghatalmasabb uralkodója, meglátogatta a hordójában ülő cinikus bölcset, Diogenest és azt mondta neki: kívánj, amit akarsz és én megadom néked. Diogenes azt felelte: állj félre a hordóm elől, hogy a nap süssön reám. Jaj annak a vallástanítónak, aki a maga személyének földi nagyságává eltakarja a gyermek lelkét kereső égi napot, Krisztusnak az arcát!A pásztori munkát is tulajdonképpen az teszi értékessé, hogy mennyire nőtt általa Krisztus, a mi megüresedésünk és alább szállásunk árán. Önthet valaki aranyhegyeket az inség és nyomor telhetetlen öbleibe, alkotásokkal építheti teli a földet, amelyeken márványtáblák az Ő nevét hirdetik, ezáltal sem a világ nem lett szebb, sem a nyomorúság meg nem fogyatkozott. De ha saját életéből önmegtagadással egy-egy szelíd szót, néma kézszorítást tud juttatni annak, akiben ezáltal Krisztus vesz növekedést, elfogyó élete beleszövődött Isten dicsőségének örök szőnyegébe.Igen, mi alászállunk, ez bizonyos; ha akarjuk, ha nem, egyszer elkövetkezik reánk. Ha sokáig nőni akartunk, annál irtózatosabb lesz a végső zuhanás, de ha már ifjan megkezdtük az öntudatosan vállalt alábbszállást, a mi megfogyatkozásunkkal Krisztus nő, láthatatlan teste gyarapszik és királysága terjed. Ti vagytok a világ sava, hangzott felétek a mai szent leckéből. Tudjátok úgy-e, hogy a sónak fel kell oldódnia, s csak akkor töltheti be feladatát? A feloldott só fűszer, jó íz és élet, a fel nem oldott csípős, égető kődarab. Itt állótok előttem ifjúságotok teljében. Ha egy káprázat megmutatná, milyenek lesztek ötven év múlva?! Alakotok görnyedt, hajatok fehér, orcáitokon a szenvedések és próbák mély barázdái, mögöttetek a nagy csalódások és tragédiák árnyékai. A gyülekezet már keresi a fiatal papot, az új pásztort helyetekre, mint ahogy most keres titeket az öregek helyére. Olyanok vagytok, mint egy marék összesodort avarlevél, hét korhadó fejfa, amelyről már a nevet is félig letörölte az idő. Csakugyan alászállottatok. De ha meghajló és összeroskadó alakotok fölött felmagasztosodik a Krisztus, s azt mondja, általuk ennyit nőttem én, így meggyarapodott dicsőségem, ennyi lélek lett az enyém, fölséges lakodalom látomásában eltűntök ti, boldog árnyékok, a Vőlegény barátai, mert magába vett fel az, aki növekedett azáltal, hogy ti alászállottatok. És akkor a ő szava harsan fel, benne Isten ítélete és a történelem igazsága: az én örömöm betelt.

Egy családi fényképfelvételre emlékszem. Egy erős, komoly férfi, a legerősebb, a legkomolyabb, legférfiasabb magyar, magasra tart egy kis gyermeket, ki nagyapja karján belenevet a napsugárba. A férfi arca árnyékos, sőt komor, mert sokkal többet lát a bekövetkezendő világtragédiákból, mint bárki más, mégis bízó lendülettel, győzelmes daccal tartja sötét holnapok elébe a reménység jelképét, az élet győzelmi ígéretét, a gyermeket. Ha van komoly, mégis bizakodó hitvallás, kiábrázolva egyetlenegy mozdulatban: ez az.
Így tart ma titeket, boldog ifjú pár, magasra az a szeretet, amely mögöttetek áll. A szülők, a rokonok, ősi nemzetségetekből az egész magyar múlt, ezer szerető kar gúlába fonódva, paizsra emel, s reménykedve és imádkozva mutat be az Élet Urának és Istenének. Maradjatok hívek, legyetek jók és igazak!
Legyetek hívek! Legyetek hívek önmagatokhoz: a névhez, melyet viseltek és gyermekeitek is viselni fognak. Ez a név programm és mérték, egy nemzet erkölcsi birtokállományának lett alkotó része, s aki hűtelen lenne hozzá, nemzete ellen követne el bűnt. Történelmi családból származni annyit jelent, mint vállalni a történelem előtti felelősséget önmagunkért, s engedni, hogy megítéljen minket családunk szelleme.
Legyetek hívek egymáshoz. Ti egy roppant ajándékot kaptok Istentől: ilyen fiatalon, ilyen nagy szerelemmel egymáséi lehettetek. Csak az szeret igazán, aki egy életen át egyet szeret. Gondoljatok arra, milyen boldogok lehettek, ha ez a szerelem sohase másul meg, csak egyre tisztul és mélyül. Próbákkal és szenvedésekkel átnemesedik, s lassanként a Krisztus sebeinek mélységeiben két halhatatlan léleknek az örökkévalóságba nyúló barátságává szentségesedik. Legyetek hívek egymáshoz.
Legyetek hívek Istenhez. Az Istenhez való hűség nem egyéb, mint a neki való engedelmesség öröme. Az Istenhez való hűség a jóság. Oh szép az ifjúság, a vagyon, az egészség, a rang, de a legdrágább kincs mégis csak a jóság. Ez a királyi fényűzés a legszebb szertartás és a legfelségesebb műalkotás. Jóvá lenni csak úgy tudok, ha a másik javát akarom, s tűrő, boldog szeretettel szolgálom. Jóság nincs önmegtagadás nélkül; de a fanyar és önmagunkra erőszakolt önmegtagadás még nem jóság. Szeretnem kell tehát azt, akiért megtagadom magam, s nyereségnek kell tartanom, hogy megtagadhatom.
Legyetek igazak. Ez azt jelenti, lenni kell és nem látszani. E világot meg lehet csalni, mert a világ lénye is csaló, de Istent nem lehet megcsalni. Valamit vet az ember, azt is aratja. Tehát az igazság is tulajdonképpen hűség: hűnek maradni a valósághoz a látszattal szemben. A legfőbb valóság Isten és az ő akarata az, hogy mi is igazak legyünk. Igazak akkor vagyunk, ha úgy cselekedünk, amint Isten akarja. Cselekedjünk úgy, hogy Isten áment mondhasson reá. Ez annyit jelent: mondj áment az Isten akaratára.
Jóság, hűség, igazság, mi más ez, mint a krisztusi lelkület?
Mit köthetnék hát én a szivetekre e percben, mint amit alapígénk mond: Azon indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.
Most eltűnik előlem az a kép, amelyet beszédem elején láttam. Láthatatlanul és dicsőségesen felmagasztosul előttem Jézus Krisztus alakja. Átszegezett karját kitárja az egyház ura és megáldja a ti boldog frigyeteket. Nászotok fehér virágaira így hull rá a piros, megtisztító vére.

Volt egy görög bölcs, aki nagyon mély pillantásokat vetett a világ és az emberi lélek titkaiba, látásait azonban meglepő gyermekdedséggel, naivitással fejezte ki. Például azt mondotta, hogy minden tárgyról, amelyet nézünk, percenkónt leválik valami finom kép. Olyanforma, mint a halotti álarc; s ez a finom kép, miután tisztán szellemi szerkezetű, beköltözik a mi lelkünkbe; így történhetik meg, hogy mi ismeretet szerezhetünk tőlünk idegen dolgokról és személyekről. Szerinte minden emberről leválik egy ilyen szellemi kép, amit ő eidolionnak nevezett, s ez a kép kerül át valamely ismerősünk lelkébe. Ezért tudják mások, hogy mi milyenek vagyunk, vehetik számításba jellemünket és építhetnek egyéniségünk jellemző vonásaira.
Ebben a naiv képben egy örök igazság nyer kifejezést. Az tudniillik, hogy mindnyájunkról minden ismerősünk lelkében él egy kép, s rájuk nézve mindennél fontosabb kérdés, hogy milyen ez a kép.
Különösen áll ez házastársakra. Mindenik a másikról megalkotott magának egy eidoliont. E kép biztatására döntötte el, hogy életét összekapcsolja vele. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy a kép hamis volt? Hiányzik belőle az érték, nincs meg az állandósága, más a lényege és ismeretlen, új törvényt követ? Milyen borzasztó felfedezés, mikor azt kell látnunk, hogy élettársunkból hiányzik a becsülni és szeretni való érték. Szánni sokáig lehet egy embert, tűrni már kevesebb ideig, de a részvétre épített házasság, vagy a tisztán nevelői célzatból kötött szövetség olyan könnyen szétmállik, mint a megavult selyem. Ez a csalódás akkor szokott bekövetkezni, amikor nem figyelünk meg egy olyan törvényszerűséget, amelyre alapígénk utal. Nem ismeretlen előttünk az a kép, amely élettársunk lelkében él rólunk. Ezért mindennél fontosabb, hogy erre a képre mi vigyázzunk, igazságát biztosítsuk, s tegyünk róla, hogy az a kép mindég ajándék legyen.
Alapígénk ezt mondja: mint a vízben egyik orca a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat. Ha nézem saját orcámat hitvestársam szívében, ebből a látásból mindég kiolvashatom az állandó vádat, mert ez a kép arról beszól, hogy még mindig nem vagyok elég jó, elég alázatos, elég szelíd, elég megbocsátó és elég tűrő. Még mindég több az, amit követelek, mint amennyit magam nyújtok, még mindég nyerni akarok és nem áldozni, még mindég üzlet nekem a házasság és nem oltár. Vigyázatra int, mert arról beszél, félnek tőlem, gyanakodnak rám, bizalmatlanok velem szemben, szenvednek miattam. Vészjelet adott ez a látás, éppúgy, mint minden tükörkép, amelyik orcám sebeire, rendetlenségére, vagy szennyére figyelmeztet: tégy róla, hogy ne légy olyan, amilyennek a tükörkép mutat.
De egyszersmind ennek a képnek a meglátása állandó jutalom is. Jutalom, mert érzem a köszönetet és a hálát, ragaszkodást és hűséget, érzem azt, hogy egy másik lényre a legdrágább, a legfontosabb és a legkedvesebb, legnélkülözhetetlenebb személy vagyok. Érzem azt, hogy összetartozunk, sorsunk szét nem szakítható, s idelenn is, odafenn is együtt állunk és együtt esünk.Mind a két kép akkor biztató, hogy ha hasonlít egymáshoz.
Nem földi vonásokban, hanem lelki vonásokban. Ez azt jelenti, annál békésebb, annál biztosabb a házasság, minél több jézusi vonást tükröz mind a két házastárs egyénisége. Ezért a házasságok nagy művésze, mesteri alakítója maga Jézus Krisztus, aki azáltal teszi elszakíthatatlanná, örökkévalóvá a házastársi szövetséget, hogy mind a két lelket csendesen átalakítja a maga képére és hasonlatosságára. Házasságot nem lehet fenntartani azon az alapon, hogy két jókedvű teremtés együtt akarja végigmulatni az életet; azon sem, hogy két elszánt bandita szövetkezik a sírigtartó kalózhadjáratra; azon sem, hogy két kedves ismerős néha-néha meglátogatja és elszórakoztatja egymást. A házasság csak azon az alapon létesül, hogy két halhatatlan lélek egymás képét a Krisztus képére alakítja át azáltal, hogy sebei mélységeibe alámerül, s együtt végzi el az alázat és áldozat óriási szertartását: a földi életet. Az ilyen házasság elszakíthatatlan és felbonthatatlan, addig tart, ameddig a Krisztus sebe lélekösszefogó, titokzatos ereje.
S ebből jön az a nagy vigasztalás, hogy bármikor megkezdhető, bármikor folytatható, bármikor ide lehet menekülni, ezt meg lehet próbálni, sőt minden csalódás, minden tört remény és minden rossszul indult élet arra kényszerít, hogy ide meneküljünk, itt kezdjük újra és itt folytassuk az életet. Alakuljunk a Krisztus képére azzal, hogy alakítsuk egymást erre a csodálatos képre.

A templom kőből és sárból épül. Eső veri, szél rongálja, tűz megégeti, árvíz rombadönti, de azért mégis szent, mert öblében Isten igéje zeng, az ő világossága lakozik, s az a hely, ahol Istennel lélekben és igazságban találkozni lehet.
A családi élet is húsból és vérből épül fel, tehát hozzátapad e világnak minden bűne és szennye. Földi emberek együttélésébe bele kell vegyülnie az emberi sors, az emberi mivolt minden gyarlóságának: hatalomvágynak, nyerészkedésnek, élvhajhászásnak, irigységnek, hűtlenségnek, csalárdságnak, lázadásnak és káromlásnak; s mégis templom. Isten temploma kell, hogy legyen, mert ha nem, akkor egy nyomorult fészer csupán, ahol, akármennyire felékesítette is az emberi ízlés, egy ragadozó állat bújt meg a párjával és a kölykeivel.
Templommá akkor lesz, ha a Szentlélek lakozik benne. A Szentlélek akkor lakozik benne, ha mi meglátjuk: nem vagyunk a magunkéi, áron vétettünk meg, Isten dicsőségére kell élnünk.
Nehéz dolog belátni, hogy mi nem a magunkéi vagyunk. Hiszen minden idegszálam, minden gondolatom arról beszél: én a magamé vagyok, magamért élek, mit nekem bárki más ezen a világon. S a házasélet első nagy leckéje, örök leckéje: «Nem vagyunk mi magunkéi», igen, én már a másiké vagyok, nem rendelkezem sem a vagyonommal, sem az időmmel, sem a testemmel, sem a lelkemmel. Bármit cselekszem, mindég számba kell vennem, kié vagyok, kinek az élete köttetett össze az enyémmel. Igen, ón nem a magamé vagyok, mert gyermekem született. Én ezé a gyermeké vagyok. Azzal a ténnyel, hogy annak a gyermeknek életet adtál, Isten előtt egy láthatatlan kötelezvényt írtál alá, s a gyermek mindaddig, amíg önállóvá nem lesz, abból a kötelezvényből él. Onnan kapja a naponkénti kenyeret, a naponkénti világosságot, sőt a naponkénti rózsát is.
Még mindég csak fél igazság, hogy én nem vagyok a magamé. Akkor lesz teljes igazság, ha elmondhatom, hogy ón a Krisztusé vagyok. Csak a Krisztusban lehetek jó élettárs, igazi gyermek, Isten szíve szerint való szülő. Csak ez véd meg attól, hogy ne embert imádjak, embert szolgáljak, emberi sorshoz kössem halhatatlan lelkemet, hanem egyedül Krisztust imádjam, mindenek felett öt szeressem, s magam és szeretteim életét és sorsát őhozzá kapcsoljam.
Krisztusé pedig azért vagyok, mert ő drága áron vett meg minket. Áldozatában, örök szeretetében rejlik tulajdonjoga, ő előbb szeretett engem és önmagát adta érettem. Ezért mehetek nagy bizakodással feléje, ezért adhatom örömest magam tulajdonába, ezért vihetem olyan boldog és biztos hittel hitvesemet és családomat az ő keresztjéhez, s ajánlhatom fel neki gyermekemet, élettársamat, egész családomat, éppen úgy, mint magamat és közéleti szolgálatomat az Ő tulajdonába.
Így élek az Isten dicsőségében. Mit gondoltok, mi a házasélet célja? Sokan azt mondják, hogy a boldogság. Akkor el kellene választani minden boldogtalan házasságot; s vajjon hány maradna meg? Isten nem a boldogságot tette életünk céljává, mert a boldogság van is, meg nincs is, a szerint, hogy hogyan érzünk és hogyan gondolkozunk. Mások azt mondják erre a kérdésre, mi a házasság célja, hogy a gyermek. Van ebben igazság is, de ez nem a teljes igazság. Ha ez igaz volna, akkor szét kellene bontani minden házasságot, amelyből vagy nem született gyermek, vagy kihalt a gyermek. A házasságnak a célja Isten dicsőségére való élet.
Az, hogy porból, sárból, vérből, húsból, könnyből és jajból gyúrt emberi élet körülfogja, átölelje, hordozza az ő dicsőségét, mint ahogy a földi templomok átkarolják, hordozzák az ő igéjét, az ő nevének dicsőségét. Annak az Istennek a dicsőségét, aki teremtett, megváltott és megszentelt.
Tudjátok meg, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten lelke lakozik bennetek.

Ebből a felolvasott igéből először is a mögötte lüktető boldog indulat kap meg. Mintha összecsapná a kezét a csoda felett, mintha a hangja elcsuklanék a kiáltásban, úgy hangzik: «érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr. Boldog ember, aki Őbenne bízik». Két mély alapérzés születését látjuk: a hála és bizalom mint két ikergyermek, egymásra mosolyog benne.
A hála. Ez a fényesszemű sereg, amelyről nem tudom, könnyezik-e vagy mosolyog, most hálát érez érettetek, kedves aranymenyegzős pár s úgy érzi, drága ajándék voltatok — számukra. — Lehet-e nagyobb ajándék, mint egy tisztanevű, bölcs és jó édesapa; lehet-e nagyobb ajándék, mint egy áldott édesanya? Unokára alig lehet nagyobb áldás, mintha fellegtelen magasból s mégis egészen közelről a nagyszülők derűje, nyugalma sugárzik életükbe, úgy, ahogyan az alkonyat dicsőségében égő havasok bemosolyognak a gyermekszoba ablakán. De amint egymásra néztek, szíveteket eltöltheti a hála — egymásért is. — Félszázad alatt a mirtuskoszorútól a nagymama főkötőjéig, mennyiszer változott az arc, a mozdulat, a tett, s mégis mindig ugyanaz a hű, áldott, édes arc volt, életed legfőbb kincse, a te drága párod. Félszázad alatt a deli ifjú mennyit változott, amíg fehér pátriárka lett: mégis mindig az volt, az az erős, kedves, áldott ember, a te drága párod. Nem csordul-e ki szívetekből a hála? Nézzetek a gyermekekre, viruló, dús ágak között kimosolygó gyermekarcok az unokák, rajtuk saját orcátok vonásai hajnali fényben — ez a termés nem drágább-e még a ti életeteknél is?
Hála, hála!
De egyedül Isten iránt, ő adott mindent, ő tartotta meg ajándékait.
Angyalai vigyázták bölcsőtöket két református papi házban. Amíg szenderegtek, a közeli templom távoli zsoltáréneklése szűrődött be a szobába. Hogy zeng a lelketek ma is ritmusára… Az ő keze nevelt, áldott és ő cselekedte, hogy egyszer megálljatok egymás előtt, mint lényetek legnagyobb titka és legédesebb megoldása előtt. Emlékeztek a fészekrakás örömeire, gondjaira, csöndes délutánokra, szép reggelekre, a munka és áldás forgandóságára. Gondoljatok az első gyermek megérkezésére, a többi gyermek fényes arcára, amelyek közül egyik sem törölte el a másikat, sőt inkább megvilágította. Bizony jó az Úr!
Voltak keserű óráitok, — vigasztaló szava nem hallgatott el. Amire azt gondoltátok, csapás, ő áldást hozott ki belőle; amit ti elrontottatok, azt ő megjavította, kezeteket gyöngéden fogta, mikor egy-egy friss sírhoz támolyogtatok s mikor köröttetek összeomlott egy bűbájos régi világ: a boldog Magyarország, halk, csendes szóval úgy szólított és intett, mint Illést a barlangban.
De a legnagyobb jótéteménye mégis az volt, hogy igaz ismeretére elvezetett, kijelentette előttetek nevét, rajtatok a Krisztusban könyörült s hajléka mindig nyitva állt, hogy hozzámehessetek ós előtte leboruljatok. Mindig volt számotokra hely az ő királyi vendégségében. Fájhat a szívetek, ha keveset éltetek ezzel a drága kiváltsággal, ujjongjatok, ha csak egy-egy percre is letelepedhettetek az ő zsámolyánál, a Kereszt lábánál.
Mindez a bizalomnak kezese és záloga. Hála: a visszafelé néző bizalom, bizalom: az előretekintő hála. Isten megmarad annak, aki öröktől fogva volt és Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz. Amint itt állótok egy gyönyörű ősz aranyló erdejében és hull reátok emlékek sugárzó zápora, s mégis, ti két kedves vándor, érzitek az Ezsaiás-féle boldog út örömét: a hegyek és halmok ujjongva énekelnek és a mezők minden fái tapsolnak.
Isten megáld azzal, hogy mind nagyobb szükségetek lesz egymásra és mind több szolgálatot tehettek egymásnak. Mikor egyik fázik, melegség a másik szívében lesz található. Mikor egyiknek a szeme sír, a vigasztalás selyemkendője a másik kezeügyébe esik. Ha egyik kérdez, a másik lesz a tanács, s ha az egyik erőtelen, a másik az erő.
Mindenek felett azonban Krisztusban nyújtja felétek sok ajándékát Isten, ő benne új meg új kijelentéseket ad magáról: titokfejtő idők következnek rátok, ő benne új meg új erőket mutat meg Isten, hogy e világ szerint való elfogyatkozásotok Isten szerinti meggyarapodás lesz. A folyó akkor a legcsendesebb, de a leghatalmasabb, mikor a tenger felé közeledik. Ádventi idő, amelynek titokbontó, értelemfeletti karácsony a vége.

Azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom a felolvasott ígét. A bujdosó Izrael felett beteljesedett a nagy ígéret: elnyerte azt a földet, amelyen élete, boldogsága, nagy hivatása, egyszóval: történelme le fog játszódni. Ideje tehát, hogy döntsenek a felett: ki legyen a gazda az új birodalomban? És Izrael az Úr mellé állt.
Életetek eme döntő pillanatában, midőn beteljesednek az ígéretek, s elfoglaltok egy kis fészket, — akármilyen kicsiny is, Nektek egy egész birodalom — tinektek is színt kell vallanotok, ki lesz a Gazda a ti otthonotokban, ahol egész életetek lejátszódik? Az ember született rabszolga, de megvan az a nagy kiváltsága, hogy élete döntő pillanataiban szabadon válassza meg urát.
Ki lesz az Úr a ti kis birodalmatokban? Világos, hogy egyikőtök sem lehet, sem külön, sem együtt. Homokra épít, aki emberi uraságra épít. Ez csak örök kény-uraságot, s vele örök rabszolgaságot teremtene, s mindkettő elnyomorodást jelent, az előbbi még inkább, mint ez utóbbi. Kockára veti és pörössé teszi az élet legnagyobb szépségeit és azokat az örömöket, amelyekért igazán érdemes élni, felőrli az örök zsarnokság és örök lázadás két érdes malomköve között. Nem lehet Úr abban a házban még a hatalmas harmadik: a gyermek sem, mert a bálvánnyá lett gyermek úgy bánik velünk, mint a bálvány: akkor hagy el, mikor leginkább belefogózunk.
Csak az Úr lehet a Gazda, Krisztus, aki mint az Élet fejdelme, boldog szolgálatban összefogja, dicsőséges testébe beszervezi az ő megváltottjait.
Figyeljétek csak meg, milyen tömötten és ércesen cseng az Íge: «én azonban». A világ tehet, amit akar: futhat bálványok, hamis istenek, hitetlen bölcseség ragadó beszéde után; én azonban nem tartok velük; elfordulok; kapuimat bezárom; házamban és szívemben oltárt építek egy drága névnek; jelenlétéből erőt és vigaszt merítek, s szembeállítom a világgal az én Megváltóm boldog szolgálatát. Hitvestársamat orcája előtt szeretem, szolgálom, gyermekeimet szemei előtt nevelem, s akárhogy táncol és őrjöng a világ odakünn: idebenn zsoltárok szárnyalnak, imádság lángjai égnek és az öröm és a békesség fehér rózsái illatoznak.
Én és az én házamnépe. Nem tudom egyedül megcsinálni — búvó, riadt vad volnék egyedül, — de megfogjuk egymás kezét, már ketten egy kis gyülekezet vagyunk, s amint érkeznek a kis jövevények, parányi kezük a mi imádkozó kezünkbe kulcsolódik. Majd segítünk egymásnak imádkozni, hinni, szeretni, győzni.
Igen, szolgálunk. Az élet valóban nehéz szolgálat, egyetlen öröme ós vigasztalása, hogy az Úrnak szolgálhatunk. Annak az Úrnak, akinek csókja végigpergett gyermekfejeteken a keresztvízben, akinek szeretete besugározta a pócsmegyeri parókiát ós a kecskeméti hajlékot, akinek arca karácsonyfák fényén mosolyog reátok, aki békessége és ereje volt szülőiteknek sok nehéz órában, s aki most láthatatlanul itt van közöttünk az ő ígéreteivel, őtőle lehet megtanulni, mi a szeretet, hányszor kell megbocsátani, milyen győzelem és nyereség az önfeláldozás, s milyen szép és gazdag az élet, ahol öt koronázzák királlyá. Most is azért vagyok itt, hogy előtte tegyetek hitvallást és fogadást. Odaálljatok keresztje alá, — mennyi rózsa futotta be, bizonyára minden vércseppből rózsa vált — nyújtsátok egyen-egyen egymásnak a keresztet e földi életre, de Neki a szíveteket együtt - örökre.

Sorsunk: a szívünk. Mind a kettőt úgy kapjuk az örökkévalóságból. Mind a kettőnek vállalni kell minden következményét. Sőt, szívünkben kapjuk sorsunkat. Amit így is mondhatunk, sorsunkhoz kapunk szívet.
De ebből nem következik, hogy szívünkkel ne bírnánk, sőt, éppen kapu és lehetőség a szív arra, hogy sorsunkat alakítani tudjuk, s vagy úrrá legyünk felette vagy elhordozzuk, mert ez a kettő tulajdonképpen egy. Ebből az is következik, kedves ifjú pár, hogy a boldogsághoz nem szerencse kell, hanem tehetség. Lagerlöf Zelma mondja a gerléről, hogy csak a zavaros vízből tud inni; s a kristálytiszta vizet is szárnyával először felkavarja, hogy eléggé iszapos és eléggé zavaros legyen. Vannak emberek, akik boldogtalanná teszik magukat, mert nincs tehetségük a boldogsághoz. Tökéletesen azonos körülmények között egyik ember túlárad a boldogságtól és a másik zokogva átkozódik.
A boldogságra való tehetség a szeretet. A szeretet valami olyan az életben, mint a lángelme; a szeretet erő, a szeretet tehetség, életalapító, teremtő hatalom. A boldogságra való tehetség a szeretet.
Nem a magunk szerelme; aki nagyon szerelmes önmagába, annak csak egy igazi öröme van, hogy nincs vetélytársa.
Aki önmagába szerelmes, az mindenki mással elégedetlen. Mindenki másban csalódik, s ezzel lassanként elnyomorodik az élete is, mert utoljára és legteljesebben önmagában csalódik.
Nem arról a szeretetről van itt szó, amelyik az embert a párjához fűzi. Elismerjük és hirdetjük, hogy ez roppant nagy dolog, Istennek egyik legnagyobb és legáldottabb ajándéka. Egy férfi és egy nő találkozásába helyezte el Isten az élet legnagyobb szépségeit, örömeit és dicsőségét. Azért igazán az szeretett, aki csak egyet szeretett, mert a szerelem olyan mértékben válik vagy hamissá, vagy fogy, amilyen mértékben szaporodik a tárgya. De ezen a szereteten el lehet vérezni. Egy halandó emberre teszem fel egész boldogságomat, s csodálkozhatom-e akkor, ha egész biztosan elveszítem? Mit jelent itt a csalódás, mit jelent itt a halál! Van valami bűnös még a legtisztább szerelemben is, ha az lassanként emberimádássá válik és párjától teszi függővé halhatatlan lelke sorsát és örökségét.
Azért az a szeretet, amiről itt szó van: Isten szeretete. Annyi tehetségem van a boldogságra, amennyi képességem van Istent szeretni. Ez a szeretet nem függ sem a kortól, sem a helytől, mert épp úgy lángolhatok Istenért 90 éves fővel, mint a konfirmációkor, s épp úgy tehetem ezt a börtön mélyén, mint az élet csúcspontján. Szeretni Istent azt jelenti, hogy szeretem, amit ő mond, amit akar, amit alkotott, azaz munkáját, terveit, szándékát; szeretem az ő dicsőségét. Nem függ a viszonzástól, mert az én szeretetem maga viszonzás arra, hogy ő előbb szeretett engem. Ennek a szeretetnek nem kell bizonyíték, felesleges a zálog, önmagát igazolja, önmagát táplálja és szakadatlanul növeli.
És itt jövünk rá egy titokra. Arra, hogy tulajdonképpen Istenben lehet szeretni a páromat is. Ha érzem azt, hogy tőle vettem, ő bizta rám, neki felelek érette és azzal, hogy szolgálom a párom, az ő dicsőségét szolgálom. Istenben lehet szeretni magamat is, ha azért szeretem, mert eszköze vagyok Istennek, s annak örülök, hogy az ő lelke rajtam elárad és az ő képe bennem kiformálódik. Ez a harmat öröme, amellyel visszamosolyog a napnak, ez a tükör derűje, amellyel visszasugározza a belemosolygó képet.
Ez a szeretet az, amelyik a sors külső eseményeitől függetlenít, mert belső, örök és elveszíthetetlen javakra utal. Minél inkább széthull mindaz, ami külső sorsunkat alkotja, vagy keretezi, annál erősebb, teljesebb, gazdagabb és boldogabb a belső. Ez a titka annak a mély bölcseségnek, amit alapigénk mond: akik Istent szeretik, azoknak minden javokra van. Lehetséges Isten szeretetének egy olyan foka, amelyik mellett javukra válik, azaz ezt a szeretetet fokozza és realizálja mindaz, amit a világ, s benne eddig mi is bajnak ós rossznak neveztünk. Ilyenek a szenvedések, ilyenek az elszakadások, ilyen maga a halál. Aki ezek felett győzött, hogyne lenne győzedelmes egyéb dolgok felett? Aki egy mázsás keresztet elhordoz, hogyne birna el egy hervadt falevelet?
Akiben ilyen szeretet van, arról elmondhatjuk a másik alapigével: Istenországa benne van. Mert Istenországa nem egyéb, mint az emberi szívekben meggyökerezett ilyen szeretet, s az az élet, amely az ilyen szívekből nő kifelé és befelé, a látható és láthatatlan világ méreteibe. Vegyünk két egyforma edényt. Az egyik legyen hamv veder, a másik virágcserép. A kettő közötti sors- és életkülönbség az, hogy mi van az egyikben és mi van a másikban. Hány szív van, amelyik voltaképpen csak hamvveder, összeégett virágok hamuját gyűjti, míg maga is egykor széttörik. Milyen boldog az a szív, amelybe életcsíra van elültetve, s ez megmozdul egyszer ott a mélyben, s kivirul belőle a boldogság és az élet, virága.