Abban a birodalomban, amelyből ez az Íge származott, életnek és halálnak kérdése volt, hogy ki hogyan viszonyuk a római állam eszméjéhez, illetve annak megszemélyesítőjéhez, a császárhoz. Aki hű volt: élt, a hűtelen vagy a gyanús meghalt.
A hűséget tehát ünnepélyesen meg kellett bizonyítani. Erre szolgáltak azok a nagy ünnepek, amelyeket a császárnak, mint állam-istennek tiszteletére rendeztek. Aki jött és résztvett az áldozatban, s utána evett az áldozati húsból készült lakomán: államhűségét lebélyegeztette; aki vonakodott vagy távoltartotta magát, meghalt. Az áldozásra és lakomára fehér kövecske volt a meghívó, amelyen a császár monogrammja volt olvasható, Néróé vagy Domitianusé.
Katakombákban, külvárosokban, kikötőkben egyre több olyan ember akadt, aki az irott kövecskét nem fogadta el. Nem mehetett imádni a császárt, mert egy más urat, más királyt imádott: a töviskoronás Názáretit. Nem mehetett résztvenni az áldozaton, mert csak egy áldozatot ismert, azt, amelyik ott ment végbe a Golgota keresztjén. Nem mehetett résztvenni nagy állami dőzsöléseken, mert összebújva és remegve ette és itta az érettünk megtöretett test és kiontatott vér pecsétéit. Egy más írott kövecske volt a kezükben, azon egy más, ezerszer dicsőségesebb név kezdőbetűje, s ez irott kövecskével hivatalosak voltak a vértanuság nagy áldozatára, s a Krisztussal való lakoma mámoros örömére.
És meghaltak, hogy éljenek.
Ez a fehér kövecske azóta sem veszett el. Láthatatlanul ott van minden embernek a kezében, az dönt életünk és halálunk, sorsunk és jövendőnk felett, hogy kinek a neve van rávésve a fehér kövecskére. Sok embernek a kezében a fehér kövecskére ez a név van felírva: én. Ez az «Én» a cél, az Isten, neki jár minden hódolat, ő a lakomák királya és az élet fejedelme. Minden neki szolgál, neki mindenhez jussa van. Részegen hág fel a csúcsra, a felélt életek költ teteme fölé, hogy végül egyedül és nyomorultan, koldusképpen rátaláljon áldozatainak hekatombájára. Sok ember kezében az írott kövecskére ez van felírva: Te. Ezek azok, akik egy másik emberben látták meg életsorsukat. Ezt szeretik, ezt szolgálják, ennek mindent eltűrnek, legfeljebb néha kicserélik. Egész életük arra a viszonyra van építve, amelyben a Másikkal állanak, s ennek ingadozása szerint fosztanak és támadnak, emelkednek és hullanak alá életük ködpalotái. Csak kevés ember kezében van az írott kövecskére ez a szó írva: Ő. Ő, a régi és örökkévaló, Jézus Krisztus, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Aki az embereket szeretetre tanította, s annyi csalódás után mindig azonos hűséggel tanítja: légy jó mindhalálig. Aki nem fárad el abban, hogy minden szívet külön kötözgessen és ápolgasson, vérével tisztítson, lehelletével bátorítson, kezével acélozzon és lelkével tüzesítsen. Akihez mindig vissza lehet vinni az elrontott életet, hogy újra kezdjük, s akinek közelében nincs félelem és homály, öregség és halál, mert Ő az Élet Fejedelme.