Döntő óra.

Az első igében említett «nagy vacsorát» minden allegória nélkül, egyszerű, gyermekded ésszel úgy foghatjuk fel, mint az élet lakomáját, amelynek örömébe és dicsőségébe maga Isten, a felséges gazda hívogat. E hivogatás elől mentette ki magát a második vendég azzal, hogy «feleséget vett, nem mehet».
A helyett, hogy megfogta volna a hitvese kezét ezt mondván: milyen öröm, hogy együtt mehetünk a felséges Vendéglátó elé; milyen áldás, hogy mindkettőnk számára van ott hely; milyen boldog igéret, hogy Isten elé vihetjük szerelmünket, családi életünket, boldogságunk ezer reményét és szent fogadásait: kimentette magát a Krisztus lakomájáról azzal, hogy feleséget vett; olyan boldog, hogy nem gondolhat Istenre.
Pedig már hálából is el kellett volna mennie. A boldogság nem a mi érdemünk: az Isten ajándéka. Tőle vettük, neki kell felajánlanunk, hogy ő szentelje meg. Igazi házasság csak ott van, ahol Isten kezéből vesszük el házasságunkat s előtte teszünk fogadalmat, hogy ezt az ajándékot megbecsüljük, megszolgáljuk. Igyekszünk olyanok lenni, hogy minden nap újra meghódítsuk a másikat, több szeretettel, nagyobb önfeláldozással.
Máskülönben a boldogság elébb elszigetel, azután felégeti magát. Az önző szerelem elvadul és kimerül; lángja elpusztítja az élet legmagasabb szépségeit, az önfeláldozást és aztán hamvába hal. Az önzésre épült házasság olyan, mint a kábítószerek mámora: annyi örömet ad, amennyi életet pusztít el; a szolgálatra és áldozatra épített házasság olyan, mint a tavasz és az ifjúság mámora: annyi örömet és szépséget ad, amennyi életet támasztott.
Legyen ilyen a ti frigyetek! A házasság felséges út a szolgálatra: Istent szolgáljuk a magunk és társunk megszentelésével, halhatatlan lelkek nevelésével, szent lángok ápolásával és továbbadásával s azzal a titokzatos átalakulással, amely életünk nagy áldozatában végbemegy: a látható világ lassú elmúlásával kibontakozik a láthatatlan, a szerelem virághullásával lelki barátság mennyei rózsái nőnek, a múló élet elfogyatkozásával romolhatatlan javak birtokosaivá válunk. Lakodalom és aranymenyegző, bölcső és koporsó, gőgicsélő első gyerek és unokák násza mind csak tűnő epizódjai egyetlenegy hőskölteménynek: hogyan érkezünk meg a nagy lakomára, kit viszünk magunkkal és ott miképpen alakulnak át a Gazda képére.
Döntő óra percei peregnek most le. Úgy vagytok, mint Józsué, mikor elfoglalta az ígéret földjét. Feltette népe előtt a nagy kérdést: kié lesz ez a föld, a rajta élő nép, történelmével, jövendőjével, szenvedéseivel és győzelmeivel? Válasszatok urat magatoknak. Akkor mondotta az évezredeken átzúgó szavakat, amely elétekbe hull, mint egy elmúlt világ ékkővé vált csillaga: «Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl valának a folyóvizén, akár az Emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok: én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk».
Az ember született rabszolga, de egy-egy döntő pillanatban szabadon választhatja meg urát. Ti is most, mikor beléptek az ígéret Földjére és az életnek új birodalmát egy boldog meleg fészek kópében elfoglaljátok, tegyétek fel a nagy kérdést: ki lesz e kis birodalom Gazdája?
«Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk», — szólaljon meg bennetek a Lélek s külső bizonyság gyanánt fogjátok meg egymás kezét és tegyétek le az esküt.