Advent első vasárnapját üljük. Belépünk egy évezredes dóm homályos pitvarába és rászáll a szívünkre mind az az áhítat, mindaz a forró istenkeresés, ami ezt a dómot álmodta, tervelte, vérével és könnyével építette s csókjaival újra meg újra felszentelte. Úgy érezzük, hogy e dómban minden befelé vezet, a szentély felé. Hatalmas láthatatlan erők vonzanak arrafelé: erők, amelyek mondhatatlan távolságokból idáig hoztak s most megáradtak, mint torkolatánál a folyam. Érezzük, hogy nemsokára célnál vagyunk és megremegünk e gondolatra.
Ez a hatalmas dóm az egyházi év, pitvara az adventi vasárnapok. A mai vasárnapot használják fel arra, hogy éljük át az adventi szenvedélyt. Amíg meg nem értjük ezt a komor s mégis fényló arcú szenvedélyt, amíg lelkünkben fel nem csendül ez a mély, reménykedő hang: nem nyílik meg előttünk a hit temploma. Amíg egy könnyünk ki nem hullt, odabenn nem gyúlnak ki a lángok, amíg egy sóhaj fel nem szakadt a keblünkből, odabenn nem szólal meg a hit csodálatos orgonája.
Ennek az örök adventi szenvedélynek a hangja a felolvasott ige: Jőjjön el a te országod! Egyetlen húr át az örökkévalóságon: lássuk, milyen melódiák alszanak benne?
Jőjjön el országod! ez a szenvedélyes sóhajtás, mely az angyalok lehelletétől forró s távoli világok remegésétől csuklik el, - először is azt jelenti, hogy kell lennie egy ilyen országnak. Isten alvó dicsőségek atyja s ezek a mélységekben szunnyadó, árnyékba takart dicsőségek rendre ébredeznek és testbe öltözködnek. Az ébredés Istenének ez a teremtő ostroma nem szűnik meg addig, míg nem lesz olyan a világ, hogy abban Isten akarata, dicsősége akadály és maradék nélkül megvalósuljon. Mert Isten bölcs, van a gondolatában egy teljes, tökéletes világ s ennek emberi társadalma az ő országa; mert Isten jó, akarja, szereti, áldja és ápolja ezt a képet, drága neki, csüng rajta, drága neki és szeretetének tárgya. Mivel Isten absolut hatalom, nemcsak álmodni tud egy országot, hanem teremteni is; Ő nem a reménytelen szerelmek Istene, hanem az alkotó, a teremtő szeretet Istene.
Hogy mindez igaz és nem képzelgés, Isten nagyszerűen megbizonyította. Az ő országát nem térképekről, nem könyvekből, politikai dolgozatokból olvassuk ki: az ő országa realitás, mert történetileg elültetett plánta. Ennek az országnak itt járt közöttünk a nagykövete: Jézus, s képviselte, ábrázolta annak dicsőségét. Nem is nagykövet volt, hanem királyfi, aki magja, gyökere a birodalomnak s ez az ország ott van, ahol ez a gyökér kivirult.
Gondoljátok el: egyszer megjelenik a földön valaki s azt hirdeti: azok a bezárt, komor egek odafenn szeretettel és irgalommal vannak telistele! Szeretet, amelyik, vár! Beszél arról, hogy ezt a szeretetet viszontszeretni, abba beleömölni új, tüzes, boldog élet. Elmondja a tékozló fiú történetét s mire végére ér, annyival lett szebb a világ, mint amennyivel világosabb lesz a sarki éjszaka, ha kigyúl az északi fény. Rábízza magát erre az ő rejtelmes, hatalmas titkos szerelmére s olyan bátor, olyan nyugodt, olyan gondtalan és olyan erős. Mindenét odaadja ezért a kincsért és ujjong a nyeresége felett. Remegve, vért verítékezve, tűzben dideregve fogy el a Gecsemáné kertben s lehúnyt szemmel lelke belefekszik az atya akaratának édes, gyilkos, éltető ölébe. Keresztre szegezteti magát s ott fenn kigyúl a győzelemtől, a bocsánattól, a diadalmas boldogságtól. Hogy támadja a bűnt, hogy dobja oda magát érte s milyen győzelmesen törli el azt kihulló vérével! Kimondja azt a csodálatos szót: aki téged arcul üt jobb felől, tartsd oda a bal orcádat is, - gondold el, ahhoz, hogy ezt betarthasd, nem gyávaságból, rezignációból, érzéketlenségből, hanem nagylelkűségből, jóságból, a bántót szánó irgalomból, milyen Istentől átitatottnak kellene lenned? Mindezekből kibuggyan egy olyan érzület, olyan akarat, olyan életminőség, amelyik más, mint a mienk, idegen hozzánk és mégis rokon velünk, s amelyik ha feltétlenül és akadálytalanul érvényesülne, más világot, egy más lelki plánétét jelentene számunkra.
Ha nézzük, hol van ez az ország, mi valósult meg belőle? lehetetlen fel nem sóhajtanunk: semmi, semmi. Szétnézünk odakinn: széttépett, felgyújtott, kirabolt világ. Összeomlott nemzetek. Nagy, ősi gyűlöletek. Talajmozdító, titokzatos erők földalatti moraja kél. Saját szívünk pedig tele van aggodalommal, gyűlölettel, félelemmel és reménytelenséggel.
Épen most kell meggyújtani az adventi lángokat és épen most kell szenvedélyesen élni az örök adventet: Jőjjön el a te országod! Ködből, chaoszból, gyászból szakadjon ki egy új világ dicsősége!
Testvéreim, a teremtés nincs befejezve, Isten az utolsó szót nem mondotta ki. A világ nem kopott szekér, amelyik egyre zörgősebb és döcögősebb lesz, míg egy szép napon négyfelé megyen; nem nagyszerű gép, amelyiket vadonatújan a kezünkbe adott Isten s azóta szépen tönkrement a kezünk alatt; a világ csak kezdet, csak terv, csak vázlat; a nagy dolgok, az igazi dicsőség csak ezután jön. Isten még mindig teremt és örökké teremteni fog. A teremtésnek ez a második, dicsőségesebb emelete: a váltság, az újjáteremtés.
E teremtéshez hív és vár minket Isten. Vár azért, mert teremtő munkájába beleszámítja a mi életünket, a mi erőnket, a mi munkánkat is. Adja a részt, hogy akarjuk az egészet, ízelítőt ad, hogy éhezzünk és szomjúhozzunk. Jézus személyében megéreztünk valamit az Isten közelségéből: nem nyugszik a szívünk, míg egészen el nem pihen benne. Jézus lényében megéreztük az örök szeretetet, megcsapott az illata, mint a Karszt-járót a Quarnero ózona és mi feléje megyünk, az egészet bírni akarjuk. A Jézus egyéniségében megismerjük mi a béke, az erő a hősiesség és hevülünk ezért és hadseregeket hordozunk álmainkban. A Jézus személyében megérezzük a mást, a jobbat, s egészen átmásulni, egészen megváltozni akarunk. Ez a teljesség szenvedélye mutatja, hogy isteni tervre van a világ teremtve, csak akkor nyugszanak meg a dolgok, ha céljukat elérték és rendeltetésüket befejezték.
Mi az advent? Az a szenvedély, amivel a torzó sír az Isten-kép után, amivel látja, szereti és áldja a mag a ringó kalászt, ezt a karcsú királyleányt, amivel a gyökér várja, szemléli sudarát s bocsátja egyre feljebb a villámos, édesveszélyű fellegekbe halálos kockázat büszke gyönyörével. Ahogy meg nem született gyermekét szereti a meddő, ahogy az agg Simeon csókolta a Gyermeket.
Mi az advent? Az Isten élete, amellyel önmagát és világát éli s amelyik átszalad a lelkünkön s ott egy pillanatra öntudattá válik. Amíg kigyúl bennünk, egyek vagyunk a teremtő Istennel.
Lehet-e újra teremteni, lehet-e megváltoztatni a mi világunkat? Minél égőbb bennünk az advent szenvedélye, annál többet tudunk tenni. S ha odakünn semmit sem tehetnénk, mert semmi sem volna hatalmunkban, akkor is van egy egész birodalom, ami hatalmunkban van: a mi lelkünk. Hogy mit lehet megvalósítani az Isten országából, az Isten dicsőségéből ebben a parányi kis lélekben, azt kevesen sejtik. Egészen átsüti a lényed egy nagy kijelentés: az Isten lénye, egészen áthevíti szívedet egy nagy érzés, egy nagy kívánság: Isten akarata s magad is egy zengő, diadalmas Advent léssz!