A felolvasott igéből elibénk táruló kép egyike a legmerészebbeknek és a legmélyebbeknek még a Szentírásban is. Ésaiás a Messiás országáról prófétál és elmondja, hogy az a béke és kiengesztelődés országa lesz. Lehet-e jobban megrajzolni az ellentétek kiegyenlítését és a régi véres harcnak feloldását, mint ezzel: és lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik és a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek. Tűz és víz békecsókja ez, ádáz ellenségek boldog szövetsége, ösztöneik, természetük megtagadása árán hódoló és boldog engedelmeskedés egy új, győzhetetlen erőnek: a Szeretetnek. Nem vasvesszővel kikényszerített s irtóztató erőszakkal fenntartott állapot, hiszen egy gyermek őrzi ezt az összekevert nyájat, hanem egy belső hódolás. Micsoda erő, amely ezt létrehozza és micsoda hatalom, ami ezt fenntartja? A dolgoknak valami eddig ismeretlen, felfordított rendje áll elénk s mi úgy érezzük: ez más, új világ, az igazságnak és a szeretetnek világa. Óhajtás támad a szívünkben, vajha ez a mi ragadozó, ádáz, egymást felfaló és véres fogát csattogtató világunk is kerülne ama gyermeki pásztorbot hatalma alá; vajha szelíd, óriás ereje borulna mi felénk is.
Összefoglalom tehát ennek a messiási országnak törvényeit és alkotmányát ebben a tételben: Urunk a gyermek. Késztet engem a közelgő adventen és karácsonyon kívül az a kedves alkalom is, hogy ez a gyülekezet a Nagypénteki Református Társaság Erzsébet Árvaházának 25 éves jubileumát üli s ez a körülmény már magában is a gyermek lelki királyságára fordítja tekintetünket. Négy oldalát mutatom meg ennek a tételnek: Urunk a gyermek.
Igaz ez az élet, a történelem bizonysága szerint. Minden nemzedéknek egyetlen nagy, elodázhatatlan, visszautasíthatatlan és másra át nem ruházható feladata van: elkészíteni a helyet a jövendő nemzedék számára. Az óriási cser semmi egyébbel nem foglalkozik, mint hogy parányi szíkleveleket termel, amelyek másolni fogják őt. A fecskék élete óriás, hősi küzdelem a fiókák érdekében. Egy nemzet legfontosabb, legérdekesebb rétege, legnagyobb problémája és páratlan életérdeke az az apró sereg, amelyik anyaölben gőgicsél, gyermekszobákban játszik, iskolapadokban tágranyílt szemekkel készül és csodálkozik.
Visszatekintve a történelemre, úgy találjuk, hogy Fülöp macedón király idejében semmi egyéb nem történt, mint hogy készült egy világ a Nagy Sándor számára és Nagy Sándor készült e világ számára. Hamilcar idejében a világtörténelemnek legnagyobb kérdése az volt: milyen fiú a gyermek Hannibál? és ha ez a gyermek elveszíti szeme világát, nagyobb következményei lettek volna, mint annak, ha a nap egy évre kialudt volna. Az ószövetségi vallástörténet legnagyobb gondolata és kétezer év legnagyobb reménye, hetven emberöltő minden vígasztalása és lelkiereje egy prófécia: Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből s gyökereiből egy virágszál növekedik. Rengetegek égnek le a pusztulás óriás kardalát énekelve, de az üszökmezőben megmarad egy rózsa. Mindent elképzelhetünk, csak azt nem, hogy a Gyermek Jézus áldozatul esik Heródesnek. Nem lepne meg, ha minden csecsemő meghalt volna a világon, egyedül Ő nem. Mert Ő drágább volt minden életnél, minden világnál s ha Ő megmenekül, mentve van az élet, mentve van a világ.
A gyermek értelme és a jövendő felelős szolgálata olyan időkben tünik fel előttünk, mikor minden elveszett, csak a gyermek maradt meg. Az ilyen nemzedéknek sietősebb és keményebb dolga van, mint bármelyik másnak: mielőtt meghalna, – s jaj, olyan hamar pusztul – mindent, amivel csak bír, amivel egyedül ő bír, át kell adnia a gyermekeknek. Milyen felnőttek és milyen gyerekek kellenek ide!
Mi magyarok mindent elvesztettünk, csak a gyermek maradt. Ezért ez a magyar evangélium: Urunk, szabadítónk, megmentőnk a gyermek; szolgáljunk neki hódolattal s adjuk oda neki egész életünket!
Urunk, a gyermek, – ez a mi egyéni életünk törvénye és szépsége is. Milyen balgatag aki azt hiszi, hogy ő parancsol gyermekeinek! Csodálatos, kemény úr a gyermek: a vér és a természet hatalmával holtig tartó rabszolgaságra kényszerít. Jaj nekünk, ha ellene lázadunk s fölségjogait nem ismerjük el! Könnyei, halavány orcája olyan vád és olyan ítélet rajtunk, ami ellen nincs mentség, ami ellen nincs fellebbezés! Nem hallod, hogy zúg a Jézus szava: „Aki pedig megbotránkoztat egyet az én kicsinyeim közül, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tengerbe vessék.” (Mt 18,6) Próbáld hát testét, lelkét megrontani, akár rossz példával, akár mulasztással; próbálj ellene törni a te uradnak, a gyermeknek, akár rossz neveléssel, akár nyilvánvaló árulással! Magadat megronthatod, de őt nem; a magad hitét lerombolhatod, de jaj neked, ha az övét bántod; magadat megfertőzheted paráznasággal, részegséggel, – jaj neked, ha gyermeked lelkére esik folt; magad bűnös arcát kifestheted, de száradjon el a kezed, ha leányod szűzi arcán az istenképet átmázolod!
Urunk a gyermek; – nem szórakozás, fényűző játék, nem hasznos jószág, amelyiken megtérül a befektetés, Isten kegyelméből való szuverén, akinek szolgálnunk kell.
Örök rend ez a szolgálat, szinte a természeti törvény erejével ható. Csókos ajkú ragadozók ezek a kis királyok, akik felélik éjszakáinkat, nappalainkat gonddal őrletik, mint malomkővel a búzaszemeket, sós könnyeinkben fürödnek, mint nevető galambok a síró patakban s verítékeink mély, sötét tavába szórják kis játékaik rózsaleveleit. Karunk ereje, derekunk keménysége, orcánk virulása lassankint reájuk költözik s mi feladjuk reájuk életünket, mint menyasszonyi ruhát, vagy királyi palástot. Nem csoda, ha kifosztva, elszegényedve hanyatlunk el, mint hörgő ámen olyan áldás után, amire ráment az élet. Minden gyermek megannyi oltár, amelyen két élet megáldoztatik. Izsákot megmentette az Úr az Ábrahám oltárán, de az Ábrahámok csakugyan véres, füstölgő áldozatok az Izsákok oltárán.
És ez a mi megáldoztatásunk életünk legnagyobb öröme, szépsége és dicsősége! Üdvözlégy Cézár, köszöntenek az érted meghalók! – ez a szülői tiszt legédesebb vallomása, legboldogabb hymnusa. Bizony Urunk a gyermek!
De Úr-e az a gyermek, akinek nincs szülője? Akit cserbenhagytak a vazallusai és ellenségek közé űzött az élet? Úr-e az árva, az elhagyott gyermek?
Erre ad feleletet a mai nap, a Nagypénteki Társaság Árvaházának ünnepe s 25 év történetének kőbe véshető tanuságát és summáját kiáltja felénk: Urunk a gyermek, az árva gyermek!
Száműzött szuverének meghalni mennek idegen országokba. Olyanok mint a leáldozó nap: önnön dicsőségük és szégyenük biborában égve tünnek el a nagy éjszaka árnyékai között. Az árva gyermekek azonban olyan kiűzött királyok, akik új birodalmat teremtenek, ahol megszállanak, s hajnali fényben támad hatalmuk új nappala.
Ezek az igazi hódítók: ezek igázzák le az idegen szívet. Halvány arcuk szomorú fenségével ejtenek foglyul s parányi kezük intésére a pusztaságban rózsa nő s a romok felett kőfal emelkedik. Megszólal némaságuk és megindulnak az irgalom forrásai. Reánk parancsolják elfacsarodó szívünk keserűen édes kényszerével az áldozást és a szolgálatot. Testük didergése reánk szól s mi sietünk öltöztetni őket. Éhségük kemény napiparancs s mi alázatosan kenyeret nyujtunk nekik. Hajléktalan voltunk kiver boldog otthonunkból s mi keressük a téglákat és csiszoljuk a durva követ, hogy házat építsünk számukra. Zsendül a munka, mindenki résen áll s megépül az árva gyermek királysága: semmiből egy csodálatos ország. Kívülről szegény, kopottas, egyszerű, de belülről csodálatosabb minden palotánál. Jaj annak, aki ellene szegül! Ajkán megfagy az imádság, szíve kővé válik, aranyhegyein is nyomorult lelki koldus és az utolsó ítéletben a Jézus vádja zuhan reá: Amit megtagadtatok eggyel az én kicsinyeim közül, én tőlem tagadtátok meg! Oh, hogy tud jutalmazni ez a rongyos, könnyázott, kis uralkodó! Aki ott volt a múlt csütörtökön a budaörsi szegényes hajlékban, látott hullani sok fényes könnyet. Pedig nem is könnyek voltak azok, hanem egy nagy égi királynak rendjelesője, sok meleg szív felé hullott a „jó ember” magas rendjének csillagos kitüntetése. Milyen lesz még az a jutalmazás, amit odafenn nyernek, amikor így szól az, aki öröktől fogva született s akinek a neve Szent: Amit cselekedtetek eggyel emez én kicsinyeim közül, én velem cselekedtétek!
Urunk a gyermek, mondom negyedszer. Oh nem is az, aki a miénk, vagy a másé, hanem az, akitől vette hatalmát s akinek csak parányi nagykövete: urunk a betlehemi Gyermek. Ott a jászolban, rongyok között is égnek és földnek Ura, a Szívek királya. Benne lett testté az örök könyörület. Amíg nem jött, mindnyájan árvák és elhagyottak voltunk: ő szerzett Atyát nekünk a mennyben. Ő tanított meg szeretetre és áldozatra: életét adta érettünk a Golgothán. Azóta minden áldozat az ő győzelme és az ő hódítása. Benne jelent meg az új, édes, lelki világ, amibe felolvad és átdicsőül a régi. Ő váltott meg bűneinkből, szabadított meg ősi, romlott természetünktől s ahol az ő királyi pálcája országol, új ég és új föld támad. A farkas a báránnyal lakozik, a párduc a kecskegödölyével fekszik s igazság és szeretet megcsókolják egymást. Légy áldott drága Gyermek, Urunk, királyunk, virágszál Isai törzsökéből, Dávidnak ama gyökere és ága, Jézus, te fényes hajnali csillag! (Jel 22,16) Ámen.