Ravasz László

Tegyük fel, hogy éppen most érkeztünk meg valamelyik távoli állócsillagról erre a földre. Azért jöttünk, hogy megnéz¬zük a föld legfölségesebb látványát és egyben a mindenségnek egyik legnagyobb csodáját, a naplementét és a napfelkeltét. Valami hegycsúcson állva, talán a Montblanc tetején, nézzük ezt a fölséges színjátékot, amelyben a nap, ez az égkirály, tra¬gikus dicsőségének biborában égve, lassan hanyatlik alá az elmúlás árnyékai közé, vörös lángözönbe borítva az egész vilá¬got. Már csak a pereme látszik, nemsokára eltünik az is. Leha¬nyatlása után még búcsúzó fénydandárok táboroznak a hegycsúcsokon, mintha menekülő világ-tűzvészek volnának. Egyre hatalmasabbá válik azonban körülöttünk a mindent elnyelő homály, míg végre az utolsó sugárszál is elvész, mint amikor a dóm öbleiben elhallgat az óriás orgonazúgás és az utolsó halk sóhaj emléke él csak a templom és a szívek belsejében.
E nagy fájdalomban csak az vígasztal, hogy igéretünk van a hajnalról. Átvirrasztjuk az éjszakát, bármily végtelennek tetszik is a sötétségben lepergő homokszemekkel mért idő. Végre reggel, a megmondott időben egyszerre sápadt, sárgás derengés festi meg az ég alját. Odanézünk és megjelenik egy halvány ezüst korong. Reménytelenül, szégyenkezve, fénytelenül. Valami irtózatos fájdalom járja át szívünket és felkiál¬tunk: hová lett a mi napunk! Ez nem a régi, ez csak árnyéka annak. Mit ér ez a világ, ha elveszett belőle a nap!
Valami ilyenformát érezhettek volna a tanítványok akkor, ha nincs pünköst. A feltámadásnak csodáját, dicsőségét megerőtlenítette a mennybemenetel. Velük volt, élt a Mester, de aztán szemeik elől eltünt. Hova lett a mi napunk, a dicsőséges Krisztus, ki vérének biborával, engesztelésének és dicsőségének fényóceánjával borította el ezt az egész világot?
Azonban egyszerre kibukkan a felhők mögül, ereje teljé¬ben, az ifjú nap, mint egy királyfi, aki ágyasházából győze¬lemre indul és teremtő dicsősége besugározza, áthevíti az egész világot.
A nap az élő Krisztus, fénye, melege, hatalma a Lélek. Alapígénk Parakletosnak nevezi a Lelket, ami szószólót, ügy¬védőt és gyámolt jelent. Lényegét legteljesebben ősi hitvallá¬sunk mondja el, mikor benne a Szentháromság egyik személyét imádja és az Atyától és a Fiútól származtatja. De mi most ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen viszony van a Fiú és a Szentlélek között. Ne végezzünk színképanalízist és ne űzzünk fénykémiát. Álljunk ki a májusi nap hevébe, verőfényébe, hadd csókolja meg arcunkat, hadd hevítse át vérünket, hadd lássuk, mint tesz millió csodát és érezzük meg, hogy erejének mennyire tárgyai és eszközei vagyunk. Jertek, nézzük meg a Szentlélek Isten áldásait, miképpen dolgozik a világban, az egyénben, a maga különös kegyelmi intézményei által.
I.
„Bizony, bizony mondom néktek, aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselek¬szem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek”. Nem azt jelenti ez, hogy valaha ember képes legyen mégegyszer elvégezni azt, amit Jézus véghez vitt, az Ő váltságművét, egyszeri és tökéletes áldozatának érdemét és teljességét. Ez a gondolat azt jelentené: gyertyát gyújtani és pótolni vele a napot. Hanem azt jelenti ez, hogy éppen a Lélek által a Krisztus műve ezen a földön szakadatlanul terjed és nő. Egykor csak parányi csíra volt, amelyből egy fiatal sudár nőtt ki. Ebből a sudárból oázis lett, liget a pusztában, a ligetből ren¬geteg. Azután megindult hódító útjára az erdő és ma-holnap beborítja az egész földet. A kezdet kezdetén az egész keresz¬tyénség a világnak egy félreeső zugában néhány egyszerű em¬ber lelkében élt. Ma már Grönland havától kezdve, le Afrika tűzben izzó sivatagjaiig millió meg millió térd hajlik meg előtte; a fejedelmek neki hódolnak, a hadseregek zászlaján az ő keresztje ég. És ma is ennek a világnak legkülönb lelkei azon fáradoznak, miképpen szélesítsék ki a keresztyénség határait és lehetőségeit. Kétezer esztendő, mi ez az örökkévalóság táv¬latában? És mégis, nincs felségesebb történelem, mint amit két¬ezer esztendő alatt a keresztyénség felmutat. Onnan felülről nézve, mintha egy parányi láng nőne, harapózna el és máról-holnapra dicsőséges fénybe vonná ezt a sötét, sáros földet, hogy karácsonyfa lángja gyanánt az élő Isten orcája előtt világoljon.
Ma, testvéreim, a Jézus neve az, amelyik ennek a világnak leg¬nagyobb gondolata, legegyetemesebb szenvedélye, Ő az egyet¬len lény, akit mindenki megért, tudós, vagy tudatlan, agg vagy gyermek, férfi vagy nő benne látja önmaga megtisztult életét, benne találja meg azt, ami érdemessé teszi az életet arra, hogy éljen és benne ragadja meg, ami e múló világban örökkévaló, bűnös világban szent és isteni erő. Északamerikának lüktető, gyakorlatias világában az ő energiája él és feszül; Keletindiának csöndes templomaiban őróla álmodoznak és tűnődnek a szemlélődés művészei. Istennel szemben ő képvisel egyetemesen és teljesen minden emberi lényt. Alakja a legfölségesebb hit¬vallás, csúcspontja minden imádságnak és istenkeresésnek, amely Isten elé tárul és amelyben a mi arcunk megszépülve és megdicsőülve mosolyog Atyjára. Az Ő alakja az, akiben Isten¬nek minden üzenete, jellemvonása, élő személyiségként hoz¬zánk érkezik. És azt, hogy ki az Isten, mit akar velünk, Ő mondja el legteljesebben és legközvetlenebbül minden emberi léleknek. Az aranypartok vidékének sárkunyhóiban gyermeki öröm igazán akkor születik, mikor a karácsony csillogó fénye a fekete arcokra rásugárzik. Fenn a sarki öv alatt eszkimók kunyhójának fókazsír-lámpásánál haldokló aggok az Ő szent orcáját nézve és keresztjét csókolva találnak megnyugvást. Most esztendeje Edinburghban ültem a pünkösd ünnepét. Ott voltam, mikor a világ minden tájáról, Kanadából, Ceylonból, Kínából, Japánból, Indiából, Livingstoniából jöttek a misszio¬náriusok és számoltak be arról a rettentő szomjúságról, amellyel eseng a világ Jézus után. „Embereket, embereket adjatok nekünk, egy bűnben, tudatlanságban és halálba zuhanó világ keresi a Megváltóját és várja azokat, akik Őróla bizonyságot tesznek!“ Ez volt a beszámolók közös refrénje. Kiáltás fut vé¬gig Tibet fensíkjain, Délamerika rengetegeiben, a Tűzföld kopár agyagföldein. Zeng a pólusok hófehér csendessége és szalad a prairieken az éneklő láng: Jézust, Jézust keresi, várja az egész világ!
Ennek a nagy műnek élő szervezetét mi magunk is hálá¬san tapasztaltuk. Hollandiában egy pár nemesszívű ember útrakél és beszél rólunk, megtépett, gyászba borult nemzetről. És íme, itt Budapesten, a református gyermekétkeztetési akcióban ezernél több gyermek kap meleg ebédet, utána jó szót, fénylő tanítást, nevelő Igét. A Niagara mentén egypár kálvinista pap prédikál Budapestről, a Kálvin-téri gyülekezetről és ismeretlen szemek könnytől fényesülnek meg. Jönnek a ruhaküldemények és ma a Duna vize már nem olyan sós és a Tisza vize nem olyan keserű, mert egy csomó árva és koldus könnyét le tudtuk tö¬rölni: didergő emberpalántákat felruháztunk. Északamerika déli részeiben a gyülekezetek imádságban emlékeznek meg ró¬lunk és aznapi kollektájukat elküldik nekünk. E pénzből missziói lelkészeink ott járnak Baranyában, a Kiskunságon, So¬mogyban, hirdetik az Igét és bizonyságot tesznek a lélek közös¬ségéről és erejéről.
Érzed-e magyar református népem, hogy mi kötelesség származik ebből te reád? Koldusok nemzete akarsz-e lenni, vagy testvéri közösségben élő atyafi, aki elfogad segedelmet azért, hogy majd egykor százszor visszaadja, százszor ledol¬gozza és maga is folytassa tovább a szeretet csodáit? Magyar reformátusok, tudjátok-e, hogy mi fenyeget titeket? Olyanok lehettek, mint a nápolyi lazzaronik, akik ott ülnek nagy múltjok árnyékában, rongyosan és a járó-kelő idegenektől kérik a filléreket. Ilyenek leszünk, ha mindazt, amit nekünk más adott, ezzel a nagy közösséggel szemben vissza nem szolgáljuk.
És itt csak azt jegyzem meg, hogy az egész magyar refor¬mátus egyház, amely pedig Európa legnagyobb református egyháza, manapság ebből az óriási világmisszióból, amely min¬den igazi egyház jövedelmének szinte felét foglalja le, egyet¬lenegy fillérnyi részt nem vesz ki. Társadalmi úton másfél misszionárius költségeit tudjuk összeadni idegen hatás és ide¬gen vezetés mellett. El kell mondanom azt is, hogy pásztori levélben kértem a budapesti egyházat szinte csődbe jutó vallásoktatásunk megsegítésére és egész Budapesten alig pár száz¬ezer korona gyült be. A hiányzó pénzt idegenek pótolták ki. Mi még nem vagyunk ott, ahol lennünk kell, hogy amiket cselek¬szünk, nagyobbak legyenek, mint a kezdet cselekedetei.
II.
Nézzük másodszor a Szentlélek munkásságának csodála¬tosan egyéni, személyes módját. Nagy kérdés az, hogy Afrika keresztyén-e, vagy nem, de éppen reád nézve van egy még na¬gyobb és még sürgetőbb kérdés: az, hogy keresztyén vagy-e te? Hány névleges keresztyént találnánk a nagy egyházak kebelé¬ben, akiket csak a szokás és a hagyománnyal szemben való tehetetlenség tart meg az egyházban. Ha egy galileai halászt megkérdezett volna valaki: „Honnan tudod, hogy Krisztus él”? Elcsodálkozott volna és azt mondta volna: „A Szentlélek jelen¬tette ezt meg nekem”. Ha pedig én kérdezem tőletek: keresz¬tyének vagytok-e ti, eléveszitek keresztleveleteket és ezzel akartok bizonyítani. Szentlélek és keresztlevél, ez az az óriási távolság és rettentő ür, amelybe mindenestől belepusztulunk, ha valami csodatevés át nem hidalja azt.
Nézd végig, miképpen munkálkodik a Lélek az egyéni élet alakításánál! A közömbös elé oda állít egy tündöklő, boldog világot, a mennyei életnek minden szépségét és dicsőségét. Egyéneket mutat neki a történelemből, akik éltek és meghaltak, s nálunk ezerszer boldogtalanabb környezetben kivirult a lel¬kük, mint megannyi mennyei virág. Egy társaságba vezet, ahol az emberek nyugodtak, erősek, gyöngédek, ahol a fájdalom fullánkja elveszett, a halál nem rettent és minden óra nagy, belső gazdagodást hoz. Miután a mi szívünk is erre van te¬remtve, felébred benne a halvány, remegő vágy az ilyen új, szép, boldog élet után. Amint ez a parányi lángocska megszüle¬tett, nézd, a Szentlélek még jobban áttüzesedik és új csodáknak indul. Addig lehel reá, élesztgeti, amíg elhatalmasodik az a láng és lobogó, panaszos, jajgató szenvedéllyé lesz. Most már nem lehet elnyomni, most már pusztító hatalom, mert látjuk és tudjuk, hogy ami megakadályoz minket az igazi életben, az a bűn, megromlott természetünk konok kevélysége. A Szentlélek kibocsátja rettentő erejét, ostromolja a Sátán bástyáit, míg végre nagy, forró bűnbánatban összetörik a felágaskodó ó-em¬ber. Óh, drága zokogás, óh, szent töredelem! Mikor a mélységbe zuhanva, a szegény lélek magát elveszettnek érzi és e veszedel¬met igaznak és méltónak vallja, erednek meg a Szentléleknek új, ismeretlen erői. Isten kegyelmét hozza, irgalomról tesz tanu¬bizonyságot, megkezdi az újjászületés nagy munkáját és fel¬ébreszti a szunnyadó új embert. A szív megtelik égi szenvedél¬lyel, új látások villannak fel a tágra nyíló szem előtt és meg¬kezdődik az életnek nagy átcsoportosítása: az újjászületett em¬ber levonja a rajta végbement kegyelmi ténynek minden követ¬kezményeit. Elvet olyan dolgokat, amiket eddig értékeseknek vallott, szívéhez szorít olyan javakat, amelyeket eddig ködkép¬nek és áltatásnak tartott csupán. Eladja minden javát, hogy megvegye a mezőben elrejtett kincset. Hosszas, nehéz munka, de győzelmes munka, eredménye a megszentelődött élet, ame¬lyet már e földön áthat Istennek élő elementuma. Úgy áthat¬hatja, hogy zökkenő és fordulat nélkül fejlődik tovább ez az élet halálon túl, az örökkévalóságba. A Szentléleknek nagy csodatételei napról-napra megújulnak szemeink előtt. Nyomo¬rúságban segedelem, szenvedésben vígasztalás, halálban örök¬élet bizonyossága, válás fájdalmai között a viszontlátás öröme, külső elbukásban belső felemeltetés, ó-emberünk elpusztulásá¬ban új emberünk dicsőséges megépülése.
Ez a Lélek áll rendelkezésünkre.
Csak kérnünk kell. Kérnünk a Jézus nevében. A Jézus nevében való kérés a Lélek ajtajának feltárulása, amelyen át bezúdul a Lélek óriás ereje, mint ahogy a nagy kőtartályok vize zuhogva tódul be minden parányi résen, mert irtózik az ürességtől és rendeltetése az, hogy mindent kitöltsön. Valamit kértek az én nevemben, — mondja az Ige — megcselekszem azt, dicsőíttessék az Atya a Fiúban. A Jézus nevében való könyörgés tárgya nem lehet más, minthogy lelket, lelket, Szentlelket kérjünk Istentől.
III.
Még egy dologról kell szólanom. Arról, hogy a Szentlélek¬nek az emberi lélekkel van közvetlen kapcsolata is, de azért az a Lélek hatalmas eszközöket alkotott, nagy intézményeket léte¬sített, s azokon keresztül végzi a maga csodálatos munkáját. Szinte azt mondhatnám, hogy a Szentlélek alkotmányos ural¬kodó. Érintkezik az Ő népével, annak egyes tagjaival közvet¬lenül is kegyesen, ajándékokat osztogatva, de nagy, építő mun¬káját, uralkodói szolgálatát, annak az alkotmánynak az igénybevételével végzi, amelyet népe nevelésére és megtartására maga létesített. Ez a lelki alkotmány, különálló, élő társadalom, nagy szellemi organizmus az egyház. Kétezer éves, sőt sokkal nagyobb történelem szőnyegét gombolyítja le előttünk az egy¬házban, hogy rajta keresztül, a századok nagy állomásain, meg¬érkezzék lelkünk királya a mai naphoz. Iskola ez az egyház, amelyben Jézus lábainál ülve, az ő tanítását hallgatjuk, tudo¬mányban és a szíve szerint való életben növekedünk. Minden bölcseség viszonylagos, minden tudományos tétel egyszer megerőtlenül, akadémiákon és egyetemeken elmúló emberi véleke¬déseknek világosságában járunk; milyen jó hallgatni arra az egyszerű beszédre, amelyet gyermek és együgyű egyaránt meg¬ért, de amelyről tudjuk, hogy az ég és föld elmúlnak, ám e beszédből soha egy jotta el nem múlhatik. Lelki tűzhely, otthon ez az egyház, amely az újszülöttet már várja és a haldokló aggot szelíden átkarolja. Lelki háztartás rendjével veszi körül minden gyermekét és nincs olyan mozzanata az életnek, amely¬ben a legnagyobbat, a legfontosabbat, a legdrágábbat ne ő üzenje nekünk. Gyakorlótér az egyház, ahol magunkat a szol¬gálatban és áldozatban gyakoroljuk, s ezáltal készülünk egy olyan világba, ahol Isten akaratát a szolgáló lelkek hiány és maradék nélkül teljesítik. Sokszor nehéz a feladat, sokszor rop¬pant nagy az akadály, azonban mindezzel a Szentlélek nevel és néha-néha még elbukásunkat is javunkra fordítja. Homályos pitvar az egyház, amelyen átzarándokolunk és a végén letelepedünk egy zárt ajtó előtt. Ennek a nyílásain tündöklő fényesség szűrődik át. Mikor időnk letelik és lelkünk megérett a szem¬től-szembe látás világára, kitárni az ajtó és mi átléphetünk oda, ahová öröktől fogva mentünk és végre egy boldog pillanatban megérkeztünk.
De az anyaszentegyháznak nemcsak az a dicsőséges mun¬kája, amit én velem mível, hanem az, amit önmagával, mint minden hívők közösségével mível. Benne megszervezi a lelkeknek nagy egységét, a hívők egyetemességét, a szentek egyességét. összehozza a lelkekből felvillanó hitet, hogy sok kételke¬dést megcáfoljon, megcsúfoljon és a tamáskodókat hívőkké tegye. Összehozza a samaritánusi szeretetet, mert annyi a véré¬ben fekvő nyomorult és csorog az olaj a sok megnyílt sebbe, néha szinte hallóm, mint sok vizeknek zúgását. Összehozza a reménység embereit, hogy a szomorkodók mosolyogjanak, a vigasztalanok körül a sötétség is világosság legyen. Sok könny van a világon, de Isten mindeniken mosolyt akar átsugároztatni. Sok a bánat ezen a földön, de Isten keze tele van nap¬sugárral, amelynek nyílzáporait át akarja lövelni ezen a sötét kárpiton. Sok a gyenge, az elhanyatlott, a földre gázolt ezen a világon, de Isten ezer és ezer erős karral dolgozik, hogy fel¬emelkedjenek és megépüljenek. Tele van ez a föld sírral, egy óriási temető, ezerszer több a halottak száma, mint az élőké, de Isten Lelke úgy nézi ezt a nagy temetőt, mint a mandula¬fák kertjét egy áprilisi éjszakán. Ma még sötét, sáros, szomorú ágak kusza tömkelege, holnap reggel ezer meg ezer rózsaszín¬ben pompázó, illatfelhőbe burkolt királyleány ringó processziója. Ma temetőkert, holnap a feltámadásnak dicsőséges sere¬geket szülő bölcsője.
Mindez a Lélek munkája. Esti szellő a Lélek, amely parányi virágok szerelempostáját közvetíti, de tájfun is, amely renge¬tegeket tép ki és megváltoztatja a föld arculatját. Neked is szól, s talán neked különösen szól, én jó magyar népem, ez az evangélium. A Szentlélek csodatevő munkájának ne állj ellene! Ne félj alázatos, eltiport nemzet lenni, mert felemeltetel. Resz-kessenek a gőgös nemzetek, mert megaláztatnak. Mi pedig szo¬rítsuk szívünkre alapigénk utolsó és sommás vigasztalását: „Nem hagylak árvákul titeket, eljövök ti hozzátok!"
Jövel Szentlélek Úr Isten.

Az igen magas hegyet csak távolról és magasról lehet egész nagyságában látni. A keresztyénség csúcsfokát, a husvéti evan¬géliumot, mely az isteni kijelentésnek legmagasabb pontja, szintén csak bizonyos távolságból lehet egész nagyságában fel¬fogni és értékelni.
Azt, hogy a halál nem az utolsó szó és hogy az élet nagyobb, mint a halál, minden idők embere vallotta. Csak az a kérdés, milyennek hitte a sírontúli életet?
A zsidó és görög árnyékos, vértelen, szomorú létnek tar¬totta. Ha élő odatéved, felzokog ez alvilági bánat üres, nyo¬masztó ködeiben. Annál erősebben ragaszkodtak a földi élet¬hez: ettől reméltek és ebben leltek minden örömet. A zsidónak legfőbb java a hosszú élet, egészség, sok gyermek, vagyon és a törvény. A görögnek legfőbb java a szépség, a játék, a filozófia, a műalkotássá fokozott emberi testnek élete.
Kelet nagy vallásalakjai annyira vallják az örökéletet, hogy a földi életet csak múló stációnak tartják a lét nagy kör¬forgásában, egy sziget, amelyik mellett elzúg a megáradt folyam a maga törékeny naszádjával. Brahma szerint a halál után folytatódik az élet, mint ahogy folyt születés előtt s a vándorló lélek új meg új testet öltve, mint egy búvó patak a mészhegyekben, zakatol reménytelenül tovább. Buddha szerint pedig a nagy körforgásból az ment ki, ha valaki megtagadja magát, míg kihal belőle minden vágy, maga az életakarat.
Tehát vagy a földi élet a fő s a másik csak árnyék, vagy szomorú árnyékká válik földi és sírontúli élet, mint a keletiek vallásában.
A keresztyén tanítás szerint az igazi élet odafenn van. A földi élet ennek csak pitvara, küszöbe, — de nélkülözhetetlen feltétele és kezdete. Ez az élet minden szépséget és méltóságot onnan felülről nyer. Itt mindent megtalálok töredékesen, ami ott teljességre válik. Az az élet odafenn: boldog ismeret, szemtől-szembe látása Istennek, terveinek, gondolatainak. Beavattatás a világ és az üdv koncepciójába. Érzelemben az az élet kibeszélhetetlen öröm: üdv, amelyben boldog rajongás és mér¬hetetlen hála olvad a bírás nagy, felséges gyönyörévé. Végül nagy, izzó szolgálat az az élet: részvétel az Isten örök munká¬jában és ugyanakkor teljes, tömör engedelmesség. Egyszóval: az igazi élet, az örökélet az élő Istenben való személyes és tel¬jes részvétel. Mikor azt mondom: Tudom, hogy az én Megvál¬tóm él: erről az életről teszek bizonyságot.
A husvét a kijelentés koronája.
Ez azonban még lehet spekuláció, vagy platonizmus. A csodálatos az, hogy ez történelem, hús és vér, valóság.
Egyszer született egy csecsemő, aki felnőtt, pedig az egész világ életére tört. Nemcsak mondta, hanem mutatta is, hogy ő Isten egyszülött fia. Senki sem akarta elhinni, de kénytelen volt vele. Élete teljesen emberi volt, az egy bűntől megváltan, de szakasztott isteni is. Az a történet vége, hogy ez az isteni élet, a jóság, szeretet, tűrés és irgalom megtestesülése kihívta maga ellen a megromlott emberiség ádáz támadását. Üldözte, elárulta, megcsúfolta, keresztre verte és megölte. Mindezekben a szenvedésekben százszoros, győzelmes erővel ragyogott jó¬sága, szelídsége, bocsánata, hite, irgalma, örök szeretete. Végre meghalt. A tajtékzó, démoni ember végre eltaposta álmaival, tévelygéseivel, őrültségével és vakmerő terveivel együtt.
Ez a Jézus támadott fel.
Tudom, hogy az én Megváltóm él. Ez azt jelenti: Krisztus győzött és istensége kicsapott a halálból, mint a gránát-akna az avar-levelek alul. A nagy perben, amelyben ő életét tette fel: neki volt igaza. Csakugyan ő az, akinek teljes hatalom ada¬tott mennyen és földön; ő az, aki megvásárolt minket nagy áron; ő a mi Urunk, gazdánk, mi az ő örököse vagyunk. A mi Megváltónk él.
Husvét a hit koronája.
Még csak azt kérdezem meg, mire van nagyobb szükség, mint erre? Van-e gondolat, van-e tény, esemény, ami elhatáro¬zóbb, jelentősebb és fontosabb volna, mint ez? Mi fogható hozzá: a könyvnyomtatás, vagy a védhimlőoltás, Amerika fel¬fedezése? Ki hoz neked nagyobb ajándékot, ki ad neked többet, mint a feltámadott Krisztus? Atyád-e, vagy Goethe, Leonardo, Marx?
Íme, itt ülsz előttem, vagy ki tudja, hol egy rádió-kagylón hallgatod gyönge szavam, mintha saját lelked beszélne: Mondd, nem fáj neked, hogy meg fogsz halni? Nem siratsz valakit, aki¬nek elvesztésével lelkedből szakadt ki egy darab? Vágysz-e vi¬szontlátni egy gyermekarcot, hitvesed arcát, akár te mégy előbb a sírba, akár ő? Van-e pöröd, amit idelenn elvesztettél s amit oda fellebbeznél? Keressz-e elégtételt, kérdésekre megol¬dást? Akarsz-e jóvá tenni valamit, ami jóvátehetetlen, megér¬kezni valahova, ki itt alant mindig útban voltál?
Tudom, hogy az én Megváltóm él!
Ez a vígasztalások koronája. Nem rémít a halál, nem reménytelen a sír. Elköltözött arcok reád mosolyognak, égi szépségben, égi örömben. Nincs összetört élet: a torzóból Isten odafenn tökélyt alkot. Nem ronthatja meg életemet a bűn, mi¬kor ilyen az én Megváltóm! Idelenn üldözhetnek, hátra tehet¬nek, keresztre verhetnek, — engem, ügyemet, hazámat: tudom, hogy az én Megváltóm él.
Husvét a vígasztalások koronája.
Tudom. Úgy ismerem, mint a napot. Azt a királyi égitestet odafönn, amely most támad télnek és halálnak lepleiből, ismeri testem minden pórusa. Szemem beissza fényét s ha vak volnék, akkor is áthevülnék nagy, áldott melegére. Reámözönlik millió sugara, nagy áldott jelenvalósága s amíg fürdöm benne, tudom, hogy télre, halálra jön a Tavasz ezer csodáival. Érzem közelgető illatát.
Krisztus, ki vagy nap és világ: így issza a lelkem feltáma¬dásod hajnali fényét. Áthevül kihült keblem reám sugárzó égi melegségedre. Szemem behunyom, karom kitárom és szívja a lelkem az örökélet tavaszi illatát. Az egész lényem énekli az élet himnuszát:
Tudom, hogy az én Megváltóm él.

Nincs vallás, amelyik ne hirdetné, hogy egy törzsből fa¬kadt az egész emberi élet. Egyetlen ősatya áll a legnaivabb hit szerint is az eredet örök homályában, akinek ágyékából szár¬mazott az emberiségnek nevezett szennyes és óriás életfolyam. Tovább megyek. Nincs olyan bölcsészeti világmagyarázat, amelyik ne egy elvre vinne vissza minden életet. A legkülönö¬sebb az, hogy a legújabb természettudományos elmélet: a fej¬lődéstan is egyetlen őscsírából, az idegen és rejtelmes proto¬plazmából származtatja le az életnek ezer változatú őserdejét.
Mindenik gondolatban egyetemes kényszer, ösztönszerű sejte¬lem nyilvánul meg: szükséges, hogy az életet metafizikai és történeti egységnek fogjuk fel. Mikor aztán végig tekintem a sokféle magyarázati módot, úgy találom, hogy mindeniknél mélyebb, igazabb, világosabb a bibliában megírt kijelentés, amely Ádámról, az első emberről szól: miként formálta Isten egy nagyszerű világ koronájául; hogy vette hozzá az anyagot a porból és a sárból, miként lehelte bele a maga lelkét. Megér¬tem miért lett az első ember — örök ember; megértem azt is, hogy ennek az első embernek életét egyetlenegy esemény tölti ki — mely azóta minden életnek s vele az ember történetének legnagyobb, egyetlen örök eseménye: — a bűnbeesés. Ugyanis felségesebben és szemléltetőbben nem lehet kifejezni azt, hogy egy szabad és felelősségteljes erkölcsi vonás, a bűn, mikép lehet az ember természetévé.
Ezért az ember tragédiájának hőse, szemléleti képe Ádám, „ki földből való, földi", kinek „ábrázatát hordozzák" minden Ádámhajtások, a mindenkori ember, míg a földön él. Képzel¬jünk el egy ma teremtett vad olajfát, amit beoltott az Isten és elültetett. Azonban az első éjszakán kidobta magából az élő nemes rügyszemet, amelyet egész erejével hordoznia kellett volna, hogy abba ömöljék át és abban virágozzék ki mindaz az élet, ami hajszálgyökerein és szövetcsatornáin át egy kicsor¬duló természeti világból felfelé tör, mint sötét várlépcsőkön a győzelmes hadsereg. Mi lett ennek az eredménye? Az, hogy a vad olajfa nőtt, bokrosodott, ágai millió új fává homlitódtak, de miután mindenik, a föld bármely zugában az ősfának a haj¬tásai, mindenik az, ami az ős: vad, fanyar, mérges gyümölcsöt termő palánta. Igy lett az első ember: Ádám, a mindenkori em¬berré. Élő lélek ez az Ádám, vagy a zsidó theológiának ezt a képét lefordítva, olyan valaki, akiben az élet elve vegetatív: azaz kénytelen élni és más életre nem képes, mint ami átzuhog rajta.
„Amilyen ama földi, olyanok a földiek is", mondja Pál s ezzel elibénk tárja az ember örök tragédiáját.
Ezzel először is azt mondja, hogy embernek születni annyi, mint végzetet hozni magával. Nem mi határozunk afelett, hogy szerkesszünk-e gyomrot magunknak, vagy nem: a gyomor meg van, enni kell s ezért a kenyérkérdés feltétlenül belép az éle¬tünkbe. Nem mi határozunk afelett, hogy agyra szert te¬gyünk-e, vagy nem: az agy meg van, tehát jönnek a titkok, kérdések, s mi végig járjuk a gondolat kálváriáját. Nem tőlünk függ, hogy akarunk-e érezni, vagy nem: millió idegcsap ott áll millió életkapuban, s kínban veti magát a belépő fájdalom millió katonái elé. Nem kérdezték tőlünk, meg akarunk-e szü¬letni: íme, itt vagyunk; s hiába mondjuk, hogy élni akarunk, nem akarunk meghalni, egyszer meghalunk. Senki testi élete törvényein kívül nem élhet; azok közül egyet csak részleges halál, többet vagy nagyobbat csak teljes halál árán kerülhe¬tünk ki. Másodszor azt jelenti ez a páli ige, hogy „embernek születni annyi, mint ideig-óráig való életre kelni". Arról még lehetne vitatkozni, hogy születtünk-e, de hogy meghalunk, az feltétlenül bizonyos. Nemcsak mi, mint személyek; de meghal az ember, mint faj, mint a nagy élettörzs egyik legékesebb ága. Sőt egyszer ez a látható élet is kipusztul, — s nem tudom, fel fog-e tünni egy akkora szemnek, mint a Nap, hogy hiányzik, éppen úgy, mint ahogy mi nem vesszük észre, hány millió mik¬róba hal meg egy nap alatt.
Harmadszor, az is benne van a páli igében, hogy az emberi élethez hozzátartozik a bűn. Alkotó eleme annak, mint az Upas-fának a méreganyag. Elrejtheti színben, illatban, zamatban, a virágjában, a gyümölcsében, a kérge alatt, a gyökere rostjai¬ban, de mihelyt valaki hozzáfér: felszabadul és öl. A lepke vagy madár, amelyik átszáll felette, holtan hull alá, aki virág¬jaival ékesíti magát, vagy gyümölcsével oltja szomját: porrá válik; aki gyökerét ássa meg, mellé temetkezik. Elpusztul az élet és végül maga is felemésztődik önnön mérge gyilkoló erejében.
Végül, embernek születni annyi, mint boldogtalannak lenni. A három átok közül egy is elég erre, hát még mind a három együtt?
És Ádám lénye azt ábrázolja, hogy ez az emberi sors minden emberre kiterjed, mert mindnyájan Ádámcserjék, Ádámvenyigék vagyunk. Senki e törvény alul nem vonhatja ki magát, mint ahogy a bodzafa, akárhogy erőlködik, szőlő-venyige nem lesz soha. Én az Ádám alakját még óriásibbnak, egyetemesebbnek és abszolútabbnak látom, ha úgy gondolom el, hogy elébb voltak a tények s azokból elvonva, utólagos és szim¬bolikus magyarázatul szerkesztette meg alakját az önnön lénye titkára rátalált ember, mintha úgy gondolom, hogy történetileg Ádám volt az előzmény s tőle vált ilyenné az ember.
De a legborzasztóbb az, hogy az ember nem úgy hordozza lénye mivoltát, mint a hiéna, a pók, vagy a kígyó, öntudatlan megelégedéssel, hanem vágyik valami másra, jobbra; nyög az elátkoztatás varázsa alatt és emlék- vagy reményképpen él benne egy más, jobb, egy isteni életlehetőség. Ez a vagy nagy, ösztönös, egyetemes szenvedély, amit sem kiirtani, sem elhall-gattatni nem lehet, ami annál szomjasabb, minél több csaló¬dás éri.
Embernek lenni annyi, mint vágyakozni arra, hogy az em¬ber több és más legyen, mint ember. Ádám-venyigének lenni annyi, mint esengeni egy más, különb élet rügyszeme, egy nemes ősgally után.
Nos, testvéreim, itt vagyunk a husvéti evangéliumnál. Az ember tragédiájának felséges megoldása a páli szó: Lőn a má¬sodik Ádám megelevenítő szellemmé. A második Ádám: a Krisztus.
Én azt hiszem, hogy gyakorlati szempontból ennél nagyob¬bat Krisztusról nem lehet mondani. Azt jelenti ez, hogy ő olyan ős életcsíra, olyan egyetemes élő személyiség, akiből úgy bon-takozik ki egy másik, új, isteni embertípus, ahogy kibontako¬zott Ádámból a régi. Ő a misztikus szőlőtő, amelyből millió meg millió venyige nő ki, homlitódik tovább, míg a föld tele lesz az ő gerezdjeivel. Belőle születni, az ő hajtása lenni annyi, mint hordozni az ő ábrázatát: szelleminek, lelkinek lenni, amint ő is az. Szelleminek lenni, hozzá hasonlítani pedig annyi, mint olyan lelki organizmussal bírni, mint ő. Úgy függeni össze Istennel, ahogy ő függött össze vele: ismeretben, imádságban, harmóniában kivenni e rejtelmes létalapból mindazt, amit Ő vett. Úgy belefogózni, úgy átölelni őt, úgy bírni, mint ahogy Ő tette. Az ő lelkialkatát örökölni nem egyéb, mint azt, úgy gondolni, érezni, amint és amit ő; a kérdésekre: mi a jó, mi az érték, mi az élet célja, azt a feleletet adni, amit ő adott. Hozzá hasonló törekvésekkel, szenvedélyekkel, ízléssel és akarattal bírni: adott esetben úgy érezni és tenni, mint ő. Másolni őt, mint a cserfát a róla lehullt milliomodik makkból kinövő parányi sarj, eltérés vagy kivétel nélkül. Lelki emberré válni, amelyik beoltódik, megfogan, nő és gyümölcsözik s annyiszor lesz gazdagabb, ahányszor megcselekedte ezt. Diadalmas életet élni, amelyet nem tud elmetszeni a halál, mint ahogy nem metszi el a napsugárt a tükör, csak más síkba vetíti. Lassan és folyvást szentebbé válni, érezvén szakadatlanul azt, hogy a bűn, a föld csak úgy tapad reánk, mint a sirály szárnyához a víz: rögtön lehull, mihelyt felröppen a lélek. Élő ága lenni egy óriási, beláthatatlan, lelki banánligetnek, amelynek minden rügye, boga, gallya érzi, hogy egyetlen összenőtt rengetegnek a darabja s élete összeforrt az egésszel. A testi világból átszár¬mazni a lelkibe, múlandóból az örökkévalóba, bűn világából a szentség világába, boldogtalanság világából, ahol egy lény egy nyögő mindenség összes fájdalmát érezte, átmenni egy boldog világba, ahol egy lélek minden boldog lélek örömét, egyszerre és összesen érzi.
Ádám is kezdet, Krisztus is kezdet. Mindenik más-más világteremtés —- s nézzétek, itt a legmélyebb a husvéti evan¬gélium: ez a két kezdet, ez a két teremtés nem két külön barázda, két egymással össze nem függő ősi élettörzs. Krisztus, mint az új élet rügyszeme, az Ádám-törzsbe oltatott be. Nem úgy volt hát, hogy a vad olajfa mellé Isten plántált egy szelíd olajfát s rájuk bízta, hogy vívják meg a harcot, hanem úgy, hogy a szelíd olajfát beoltotta a vad törzsébe. A szelíd pedig mindenben hasonló a vadhoz, csak új benne az ő nemessége. Ezért kellett testté lenni Krisztusnak, ezért kellett Ádám-venyi¬gévé válnia s hordozni ennek minden átkát: a szenvedést, a halált. Ezért kellett lemetszetnie, hogy meglegyen az érintkező pont a gally és az alany között. De a levágott gallyban az új, isteni életnek telje szunnyadott — csodálkoztok-e, hogy husvét hajnalán felpattant és élni kezdett a rügy?
Az Ádám lényege a megromlott természet volt és átka a halál, tehát ezt kellett megváltani. Krisztus ezt nagypénteken végezte el, midőn az ő emberi mivoltának összes szenvedéseit önkéntes áldozatban bemutatta Isten előtt. Meghalt és eltemetteték; benne meghalt és kettémetszetett az ősi Ádám-törzs. De a husvéti feltámadásban felmosolygott az új rügyszem: Krisztus.
Az a kérdés, mi Ádám-venyigék engedjük-e, hogy eddigi életünk elmetszettessék és a belőlük feltóduló életerő a Krisz¬tus életének spirituális hajszálgyökerein, szövetcsatornáin tör-e felfelé, mint egy győzedelmes hadsereg a sötét várlépcső¬kön, hogy mire felér, a vár igazi királyának katonája legyen?
Valakitől azt kérdezték egyszer, melyik esemény volt a világon a legfelségesebb látvány? A teremtés, felelte; szerettem volna látni a hat nap egymásután születő csodáit, míg végre ég és föld, állatok és növények gondolattá váltan megjelentek az első ember boldog látásaiban: a frissen születő csodák, amint betetőződnek az ember öntudatában és érzéseiben.
Ennél csak az nagyobb, mikor az embernek, az örök Ádámnak életéből husvét hajnalán a feltámadott Krisztusban meg¬fogant és kihajtott az új lelki emberiség csodafája.
De még ennél is nagyobb esemény reád nézve az, hogy tebenned is megfogant ez az új élet s a második Ádám nagy Lélekfájának egyik duzzadó rügyszeme vagy. Ágbog, amelyen ott énekel az örökélet csalogánya.

A szenttörténet két kérdés körül forog: mit tett Jézus az emberrel és mit tett az ember Jézussal. E két bánásmódban éppen az a csodálatos, ez az a passziói, hogy mindazt, amit mi Jézus ellen cselekedtünk, ő visszafordítja mireánk, mint a mi érdekünkben végrehajtott megváltói tényt. Például: az ember megölte Jézust, élőből holttá tette; és Jézus amíg végigszenvedi ezt a tényt, megcselekszi, végrehajtja a maga művét: minket életre kelt: a halott lelket élő lélekké teszi. Minden áldás, amit mi az Úrtól veszünk, megannyi ártalomnak a gyümölcse, amivel mi illettük őt. Ezért egészen páratlan az ő alakja: ütésre áld.
Legvilágosabban akkor látszik ez, ha nézzük Nagypénteket, mint Vásárt. Két, egymással tökéletes ellentétben álló vásár van benne s ez a kettő mégis úgy összefügg, mint a keresztfa vízszintes és függőleges boronája.
Az egyik vásár az, hogy Judás eladja, a főpapok pedig megveszik Jézust kialkudott árban: harminc ezüst pénzért.
Abban az időben rendes dolog volt ez: egy egészséges, fiatal rabszolgának ez volt a legolcsóbb ára. Egész hajórakományok keltek el, sokszor még drágább átlagáron. Jézus útjában volt a papoknak, az írástudóknak, az akkori Curiának, a templomnak. Egyszerűen meg kellett venni s azután kinek mi köze, hogy mit csinálnak vele. Fel fogják áldozni a vallás, az egyház, a templom javára. Hiszen ilyen szent vásárt a jó léviták nem egyet, de százat csinálnak. Mi galambot, gödölyét, bárányt, ökröt vásárolnak a szakadatlanul üzemben levő ritus táplálására. Most az egyszer embert vesznek, mert abból a bajból, amibe miatta jutottak, ez az egyetlen kivezető út. Nem ők fogják megáldozni, úgy, mint a bárányt, égő vagy véres áldozatul; nem, ez foltot ejtene rajtok, majd elvégzi ezt a politikai hatóság: olyan szépen megöli, ahogy csak kívánhatja ezt egy istenfélő, kegyes lélek. Ők csak megveszik Jézust harminc ezüst pénzért.
És Judás eladja. Nem kérdezik, vajjon tulajdona-e Judásnak Jézus, fődolog, hogy tudja szállítani. Azután hadd pereljen az igazi tulajdonos. Ők meg akarják venni Jézust és kitől vegyék meg, ha nem attól, aki eladja?
Azt hiszem, az emberi nem romlottságának nincs csattanósabb bizonyítéka, mint az a tény, hogy ez a vásár típusa, példája annak a szennyes adás-vevésnek, amit életnek nevezünk.
Az ember Istent vesz, hogy azt megölje. Útjában van neki az, ami isteni és fel akarja élni. Miért vesznek pénzzel becsületet? Mert kényelmetlen a becsület. Miért vesznek pénzzel tisztaságot? Mert mohó vágy ég a parázna szívben beszennyezni azt. Ez a megölés így megy: mikor megveszek valamit, tárggyá, eszközzé teszem. Legnagyobb lealjasítás pedig az, mikor a személyt tárggyá teszem, s azt, ami önértékű, azaz megfizethetetlen, árúcikké fokozom le. Amit megveszek, azt, ha megvehetetlen volt, elértéktelenítem. Gondold el, milyen az a hódolat, ami pénzed ára; milyen az a szerelem, amiért megfizettél. Mit ér az a meggyőződés, aminek ára van és mit tartunk férfiről vagy nőről, aki eladó. Jézusnak legnagyobb és legteljesebb megaláztatása, minden arculütésnél és megköpdöstetésnél gonoszabb bántása az, hogy valaki megvette, valaki eladta, ő egy alkúban tárgy volt.
Aki megvesz, az az ellenség. De aki elad: a barát.
Az ember eladja az Istent, hogy maga éljen. Kenyérre váltja a Lélek méltóságát, az isteni elem szuverén becsét. Nem a magáét adja, mint ahogy Judás sem azt adja el, ami az övé volt. Azt adja el, ami Istené, ami Istennek egy darab élő része. Mi a tisztaság: Isten fehérsége a női lélekben; mi a becsület: Isten dicsőségének visszfénye a férfi jellemén; mi a meggyőződés: a lélek belefogózása Isten igazságaiba, az örök igazságokba. Ha milliókat és milliókat kapsz érte aranyban, akkor is harminc ezüst pénzzel fizettek Krisztusért.
Óh, a golgothai vásár szakadatlanul tart. A világ egy óriási börze, ahol keresik, kínálják az eladhatatlant. Minden eladóvá vált és mindennek ára van. A harminc ezüst pénz mérhetetlenül megfiadzott, aranyhegyekké nőtt, papirosfoszlánnyá devalválódott, de pusztító, romboló művét folytatja tovább. Vér, könny és átok tapad hozzá: átok, ha nincs, még nagyobb átok, ha van. Mintha minden sátáni elem beleköltözködött volna: bűn, halál, förtelem jár a nyomában. Harminc pénz – 24 aranykorona – elég volt, hogy eladják érte az Isten fiát – és ma annyi pénz van a világon, hogy ha a földgömb ezüstté válna, nem lehetne vele beváltani! Mi métely áradhat szét ebből!
Amíg Judás eladja és a főpapok megveszik Jézust, azalatt végbemegy egy másik vásár: Jézus megvásárolja drága áron – nem veszendő holmin, aranyon, ezüstön, hanem drágalátos, kiontott vérén – megvásárolja az ő örökségét: az ő népét.
Azt az embert veszi meg, aki eladta őt.
És megindul az óriási mérkőzés, a világtusa: melyik erősebb: a pénz vagy a vér?
Jézus hatalmába akarja keríteni a lelkeket. Hogyan teheti ezt? Hatalommal? Százezer szurony és millió korbács nem tud megnyerni egyetlen érzést, egyetlen gondolatot. Vassal nem lehet lelkeket hódítani, csak rabszolgákat. Mivel nyerje meg a lelkeket? Pénzzel? A pénz prostituál: megöli azt a lelket, amelyet megvásároltunk. Csak a Sátán eszköze: mert ő a pénzzel ölni, rontani akar. Igazsággal? Nem az a baj, hogy nem ismerik az igazságot, hanem az, hogy nem élnek benne. Az embereket csak vérrel lehet meghódítani, mert ez a vér gyújtja fel a szeretetet, a szégyent, a hálát, ez a kiontott vér ejti foglyul a lelket. Nézzétek, milyen nagy megbecsülése ez az embernek!
Mit ér egy Isten az ember szemében? – erre lehet azt felelni: harminc ezüst dénárt. Mit ér az ember az Isten szemében? Kiontott tiszta vérét az Isten fiának. A siralomház fegyence, a félkegyelmű útszéli koldus, az agg kuli és a vérözönbe belefulladó császár: mind, mind annyit érnek, amennyit Istennek ért egyszülött szerelmes fiának szeplőtelen vére. Micsoda ár ez – és micsoda szeretet, amelynek ez az ár sem volt drága! Áldott vér, szent vásárló eszköz!
És kiért adatik ez az ár? Miérettünk, akik eladtuk őt, akik kárhozatnak ás átoknak gyermekei vagyunk. Van-e, ami jobban megalázna, önismeretre vinne, megszégyenítene, mint az a tény, hogy Jézus letette életét érettem is, fizetett a kereszten – meghalt, hogy én éljek!
Én tehát nem a magamé vagyok, hanem az én Uramnak, Jézus Krisztusomnak vagyok a tulajdona. Micsoda öröm és kiváltság tudni azt, hogy testestől-lelkestől az övé vagyok. Az övé, aki nagy hódító szépség, új, győzelmes élet, a legmagasabb eszmény, az örök szeretet, rejtelmes örömöket kibontó égi Tökély és jóságos, dicsőséges Úr!
Nincs a nagypénteknek más gyümölcse, mint annak a megtapasztalása és megvallása: tudom, kié vagyok, tudom, ki az én Uram!

Ti mindnyájan tudjátok az apostoli hitvallást úgy, amint azt a konfirmációi kátéból megtanultátok. De tudjátok-e azt, hogy az erdélyi szokásunk már régen kihagyott a Hiszekegyből egy mondatot, azt, hogy Jézus, aki megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra.
Pedig nagy kár volt ezt a cikkelyt kihagyni. Maga Kálvin János mondja, hogy a Krisztus szenvedése és halála az ő poklokra szállásában csúcsosodik ki s emelkedik túl minden más szenvedés és minden más halál szinvonalán, túl, örök magasságokba. Ez mutatja a Jézus megváltói szenvedéseinek lelkiségét, teljességét és mindenek felett való erejét.
Akik Jézus szenvedéseit írásban, vagy képben kiábrázolják, a Jézus testi szenvedéseit igyekeznek a végletekig fokozni. A mi híres Rákóczi-kelyhünkön – melyért a háború előtt százezreket igértek a nyugati műkereskedők – parányi kis domborművekben kalapáccsal ki van verve a passzió hét jelenete. Akkorák ezek a képek, mint egy rózsaszirom s mindeniken 8-10 alakból álló csoport forog, kavarog a szenvedő Jézus körül. Sehol sem láttam a testi fájdalomnak ilyen félelmes kiábrázolását, mint e parányi képeken, mintha végtelen távolságból hangzó jajszavak suttognának felénk, azért nagyon halkan, mert szinte egy más csillagról hangzik a szó.
Pedig a Jézus testi fájdalmai nem voltak nagyobbak, mint előtte és utána sok más halálra kínzotté. Nem nagyobb, mint a két latoré, aki ugyanazon halált szenvedte, Péteré, akit szintén keresztre vertek s az üldözött keresztyénség ezer meg ezer elevenen megégetett, vadállatokkal széjjeltépetett, olajba főzött, vagy darabokban felmetélt vértanújáé. Jézus fájdalmai igazában lelki fájdalmak voltak s mint ilyenek érték el az emberfölöttiség arányait.
Azt tudjuk, hogy Jézus odaadott mindent az ő missziójáért. Feláldozta az élet örömeit, elhárította magától szépségeit. Nem alapított családot, nem volt otthona, házatüze. Megküzdött nagy kísértésekkel és eldobott magától nagy lehetőségeket: lemondott a népvezérségről, a mágusi hatalomról, a szociális reformátorságról, a népboldogításról. Nem ment könnyen. Minél erősebb volt a lelke, annál nagyobbak voltak kísértései; minél magasabbra ért, annál inkább reátalált a sátán, mint hegyormokra a felleg. De ő mindig győzött. Boldogan nézte, mint fogy el előle ez a világ, mint zárulnak be ajtói előle s mikor győzelmesen kiszabadult egy kísértésből, felujjongott: újból elvesztettem egy darab régi világot, újra enyém az új. Megmaradt, sőt nőtt és bontakozott előtte az ő igazi világa: a megváltó szeretet világa.
Sok minden van ebben a megváltó szeretetben. Édes és erős hit, hogy az ember képes a váltságra. Hatalmas, forró bizonyosság, hogy Isten akarja ezt a váltságot és kiviszi. Tudata annak, hogy ő ennek a váltságnak oka és eszköze: a megváltók öröme az oknak létel édes mámora. Mindennek pedig a végső alapja Istennek teljes és boldog bírása, titokzatos élő egység az Atyával, állandó, természetté vált, de azért érzelmileg mindig friss átistenülés, valami olyan állandó megújulás, amit a forrásnál látunk.
És most jön a passzió. Az ember képes a váltságra s íme: nem értik meg; aki megérti, nem követi; aki követi, csak mímeli, de nem hasonul át hozzá. A papok tajtékzanak, a farizeusok tombolnak, a nép üvölt. Az egyik tanítvány megtagadja, a másik elárulja. Verik és arcul köpik, kigúnyolják és megölik. Képzeljétek el, ha egy Marslakónak elmondanánk ennyit: a Jó Isten inkognitóban az emberek közé ment, hogy megnyerje őket; de az emberek nem hallhattak Reá és megölték Őt… Nem irtózatos fájdalom lehetett ez Jézusnak? Azokért haljon meg, akik megölik Őt?
Isten akarja az ember váltságát, ez volt a másik tétele. De hiszen itt mindenki másnak érvényesül az akarata, csak az Istené nem. Ime, érvényesül a farizeusok akarata, a főpapok akarata, Pilátus, a nép, a katonák akarata, mindenki rohan a bűnbe: a gyilkosságba s vele a kárhozatba; mindenkinek érvényesül az akarata, csak az Istené nem s az övé, aki Istennek engedelmeskedik, kettőjüké, kik a megváltást akarják.
Úgy érezte mindig magát, mint akiből édes nagy kezdetek áradnak – most úgy tetszik, mintha vég volna s benne sokat igérő folyamok tünnének el, világok halnának meg. Érezte az üdvöt: oknak lenni, s most csupa tárgy. Játék, labda. Ő, akiben a királyok királyának méltósága és hatalma élt, – most megrugdosott rabszolga.
Ez az a „nagy sötétség”, amely körülvette a világot és körülvette Jézust. Nem látta az Isten gondolatait, összefutottak előtte a végtelenségek útai. De bármily rettentő volt ez a fájdalom, Jézus sem nem kételkedett, sem nem panaszkodott. Ott volt még neki utolsó fellegvára, világának archimédesi pontja: az ő istenbírása. Vak sötétség vette ugyan körül, de túl a sötéten világított egy hű atyai szem. Semmit sem látott belőle, csak ezt a szemet. Egész lénye ehhez a szemhez beszélgetett: látod, hogy gyötrődöm, csak nézzed, te tudod miért, nekem üdv. Tudom, hogy te akarod, te óhajtod, neked érdeked, örömöd. Köszönöm neked e kínokat: e zakatoló szív nyilallásait, e tüzes vonaglást a tagjaimba, e fejszecsapkodást az agyamra, ezt a szomjúságot, amellyel nem is italt: Téged szomjúhozlak. Nézd, hogy folynak rajtam a vércseppek: ezek az én piros himnuszaim. Fogadd el, nézz reám, légy velem, te óriási szem, Atyám, Istenem. Csak mosolyogj reám rejtelmesen, ezer igérettel, áldással teljesen…
És a Nagy Szem elfordult az ő szenvedőjétől.
Kilobbant ez a fény is.
És ebben a nagy sötétségben, ebben a koromfekete csendben hangzik el a sóhaj s benne a kivételes, az egyetlen, az örök fájdalom, maga a Szenvedés:
Eli, Eli, lamma sabaktani! Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!
Jézus akkor is szeretett, akkor sem panaszkodott, csak kérdezett s neki Isten akkor is Istene volt, mikor megverve, meggyalázva, keresztre feszítve elhagyta őt.
Látjátok, ez a Jézus poklokra szállása. „Mesebeszéd – mondja Kálvin – hogy valahol valami földalatti helyiség van, melyben a kárhozottak testi kínokat szenvednek. A pokol egy lelki tartomány, állapot, melyben lelki kínokat szenved a lélek.”
A pokol a későn felismert igazság, az az igazság, hogy egyedül Isten él és van, de már késő őt magamévá tennem. A pokol nem egyéb, mint az Istentől való elhagyatottságnak érzete attól a pillanattól fogva, melyben felismertük, hogy egyedül Istenben van élet. Az önvád és egy örökre elveszített lehetőség fájdalma szövődik össze benne. Az elkárhozott ember úgy értékel, mint Jézus, mert magát az igazságot ismeri fel: csak Isten; de már késő.
Nos, Jézus szenvedését az tetőzte be, hogy ő az elkárhozott és elveszett ember kínját is elszenvedte lelkében s ezért kínszenvedése átfogja a fájdalom zenitjét és nadirját. Világtengely lesz. Amíg az emberek szeme előtt látható formába keresztre feszíttetik, szenved, meghal és eltemettetik, azalatt láthatatlanul, csupán az élő Isten orcája előtt, egy titokzatos folyamat megy végbe rajta: általmegy a kárhozaton – ártatlanul és teljesen, azaz annak tudata nélkül, hogy ki fog kerülni belőle.
Itt, ebből a kikutathatatlan mélységből szakad fel a halk, golgothai sóhaj.
„Miért hagytál el engemet?”
Miért? Erre a kérdésre felel minden: a nagypéntek, a húsvét, az Isten szívének diadalmas dobogása, amelynek ütése alatt megrendül a föld, az ő győzelme, mely mint északi fény kezd derengeni eget, földet betöltő sugárzással.
Miért? Azért, hogy lássuk a bűn nagyságát: íme, ez az emberi bűn, amelyik ide juttatja azt, akire rázuhan, hogy lássuk a büntetés nagyságát: ez a pokol az, amiből Isten ki akar szabadítani. Azért hagyta el őt, hogy minket soha el ne hagyjon. Azért, hogy ez a helyettes szenvedés kiengeszteljen Istennel: íme, a lator már imádja, a pogány századosban már szakadoz a sóhaj, mint a gyökerestől tépett fa: Bizony Isten fia volt ez! Íme, a népnek már fáj a melle, már rá akar ütni, – itt, itt fog megfordulni a világ.
Azért, hogy akit egy pillanatra elhagyott, a következő pillanatban körülvegyen olyan fényességgel, amelyben mindent megért és mindent meglát, úgy, hogy felsóhajthat: elvégeztetett! Azért, hogy a halál mélységeiből a feltámadás pitvarába vezesse és ott jobbjára ültesse.
Azért, hogy te ne sírhass, ne panaszkodhassál, azért hagyta el őt, hogy veled lehessen mind a világ végezetéig ő benne, ki neked Urad és főd, neki egyszülött, szerelmes Fia, ki ül az ő dicsősége jobbján.

Csöndesen haladunk Nagypéntek felé. Szeretném tudni, lélekben is olyan közel vagytok hitünk háromszor szent titkához: a kereszthalálhoz, mint időben? Hadd kérdezzem meg tőletek: Ráül-e a lelketekre az a gondolat, hogy értetek szenved, értetek fog meghalni? Megdobban-e a szívetek arra, hogy már elkezdődött az a passzió, amelynek végső jelenetei olyan gyorsan s olyan megrázóan ott, a kereszten fognak lejátszódni? Rászállt-e a lelketekre, mint egy óriási, fekete sasmadár a lehajló ágra, az az uralkodó emlék, hogy helyettetek kezdi bemutatni áldozatul magát az Istennek ama szentje?
Halgassátok meg a felolvasott igének ezt a baljóslatú, árnyékot vető szavait. Helyettes elégtétel, engesztelő áldozat, érettünk elhordozott, nem, odaadott halál; a világon a legkomolyabb szavak, amelyből Isten bánata terjeng, Isten könnycseppje izzik, mint a halomba rakott máglyából a fekete füst és az égő parázs. Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért és az egész nép el ne vesszen.
Először is ez az Ige egy örök emberi törvényt fejez ki, amelynek igazsága isteni ellentmondás.
Arra most nem térek ki, hogy az áldozat világtörvény. Nem mutatom fel, hogy a földbeesett gabonamagnak meg kell rothadnia, hogy kinőhessen belőle az új kalász. A szülőknek gondban, munkában fel kell emésztődniök, hogy gyermekeik viruljanak, mosolyogjanak. A sziklának el kell mállania, atomjaira bomlania, hogy felemelje fejét a vegetáció boldog hadserege: a mohoktól a pálmákig, a hóvirágtól a Kew-park rhododendron-rengetegéig. A növény meghal, hogy belőle kinőjjön az állatok mozgó, tarka világa. Minden állat meghal, hogy testével tápláljon új meg új állatot: a galamb, hogy a héjja éljen, az oroszlán, hogy a pondrók lakmározzanak. Az ember egy óriási temető, örvény, amibe millió élő lény belehull, hogy mi nevetve vagy káromkodva tovább űzzük játékainkat. Hát arra gondoltál-e, mi emberéletbe kerül egy könyv, egy felfedezés, egy találmány; hány drága ifjú élet lett oda, hogy a térképen egy üres foltot berajzolhassunk; mi vérözön folyt el egy zászlófoszlányért, egy koronáért, egy darabka földért? Akármihez érsz ezen a világon, egy fűszálhoz, egy gyermekhez, egy templompillérhez, egy kődarabhoz, mindeniken rajta van a világtörvény: egy meghal a sokért, az egy sok halálból él. Azért él minden a világon, hogy halálával millió más életet tápláljon s ez természetes is, mert minden egyes élet nem egyéb, mint millió halál felszívása. Az élet olyan kapuköz, amelyen millió halál ront be, hogy átszaladva rajta, millió életbe szóródjék szét mint új halál. Az áldozat nagy természeti törvény.
Milyen élesszemű, bölcs ember volt ez a Kajafás. Látta, hogy Jézus szent, igaz, ártatlan, csodatevő és jó, de látta, hogy élete ellentmondásban van népe érdekével. Ha tovább űzi óriás forradalmát: odalesz a főpapok hatalma, anachronizmussá válik a templom, lejár a léviták, a farizeusok tekintélye; egybetakarhatják írásaikat az írástudók, becsukhatják a templomot, feloszlathatják a nagy zsinagógát. Azt hiszi, hogy népe ezzel áll, vagy esik; azt hiszi, hogy ha ők nem lesznek, nem lesz érdemes zsidónak, embernek lenni; azt hiszi, hogy csak a főtanács tudja a római hatalommal a naponkint való kiegyezést megcsinálni s ha ez a különös ember kerül uralomra, kard élére hánynak minden zsidót a rómaiak. Azért világos volt előtte a mérleg: egyfelől állt Jézus a maga ártatlanságában, csodatevő hatalmában, másfelől népe, világa, osztálya, hatalma, minden bűnével, hibájával, és – ő döntött. Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, még ha ártatlan is, mint hogy az egész nép elvesszen. Ime, az áldozat a maga jogi formájában. Azt hiszi, hogy egy kevesebb, mint a sok; azt hiszi, hogy az élet becstelenség árán is megtartható, azt hiszi, hogy igazság egyet ártatlanul odadobni a sok bűnösért. Olvastuk sokszor, hogy hajótörés után a tengeren hánykódó mentőcsolnak lakói kiválasztanak maguk közül egyet és azt megeszik; hiteles jelentésekből tudom, hogy a múlt télen Oroszországban sok családban megették az öregeket, azután a gyermekek közül a kisebbeket, azután a felnőttek nem mertek elaludni, szülők, testvérek, mert nem tudták, hogy az ébrenmaradók nem koncolják-e fel éjjel az alvó családtagot egy-két napi élelemért? Gyermekkorunkból fülünkbe cseng egy vidám mese, amelynél emberi tragédiát mélyebben még nem írtak meg: „tyúkom-búkom jaj de csúf…” de ne feledjük, hogy ez a játék farkasveremben folyt le.
Testvéreim, nem látjátok-e az emberi élet rettentő mélységét, mit jelent áldozatból élni? Mit jelent mások halálát elfogadni, felszívni, kikényszeríteni a magunk élete megmentésére? Lehet-e akkor nyugodtan aludni annak, akinek aranyhegyei milliók robotjából halmozódtak fel? Akinek híre, dicsősége, vagyona, öröme úgy támad, hogy milliók, ezrek, százak, nyomorognak, vérzenek érette? Lehet-e valakinek tobzódni abból a pénzből, amit a szülője, élettársa saját vére hullásával gyűjtött? Lehet-e ezreket halálba kergetni egy szeszélyért, tébolyért? Lehet-e méltóságot, hatalmat, dicsőséget szívni ki abból a hazából, amelyért annyian haltak meg? Lehet-e kockára tenni, egy kártyalapon vabanqueot játszani ezzel a hazával? Lehet-e gyermek követelő a szülőivel szemben, hitves igényes a dolgozó és felőrlődő élettárssal szemben?
Ime itt van az áldozat törvényének isteni ellenmondása. Minden élet áldozatból támad, de megalázza, beszennyezi, aljassá teszi az életet, amely követeli és kikényszeríti azt.
Ezért van valami béna, elátkozott, démoni vonás minden olyan áldozat-kultuszban, amely a keresztyénségen kívül van. A nép meg akar menekedni egy pusztító démon hatalma aló, s odaadják Athén legszebb szűzeit a Minotaurusznak; Jefte meg akarja nyerni a harcot s halálra adja drága szép leányát; Déva várát fel akarják építeni s vérét veszik a szép, rózsás arcú Kőmíves Kelemennének; Karthágó meg akarja verni a rómaiakat s Molochnak adják a legszebb, legdrágább fiúgyermekeket. A bűnös elhúzódik az ártatlan vére mögé és örül, hogy az megmentette, követelik az ártatlan vért, hogy legyen mivel kiengesztelni az éhes, mohó Istent. Mindenütt, ahol emberáldozat van, a helyettes elégtételnek az a rettentő, rituális gondolata: a kárhozat torz, elátkozott képe mered reánk, mint egy démoni lárva. Milyen irtózatos ellenmondás az Isten örök szerelmére és irgalmára nézve, hogy ő maga adja oda szent és ártatlan fiát, hogy maga-magát kiengesztelje bűnös, megromlott gyermekei iránt. Milyen sátáni gondolat: a haragvó Isten maga-magát kiengeszteli egy ártatlan vérével s akkor nem keresi megbántott szuverenitása igazságát az öntudatos bűnösökön! Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért s a nép el ne vesszen!
Ime, egy örök emberi törvénynek isteni ellenmondása!
Jertek, nézzük magasabbról ezt a dolgot. Távolodjunk az ember szívétől s közeledjünk az Isten szíve felé. Akkor meglátjuk ugyanebben az örök isteni törvényt a maga emberi ellenmondásával.
Igaz, minden élet halálból lesz és halállá válik, hogy más életet tápláljon. Vastörvény ez, amelyikből nem lehet menekülni, mert világkényszer jelentkezik benne. Lehet jajgatni alatta, lázadozni ellene, de fogcsikorgatva meg kell hajolni előtte, acélgyűrű ez, ami nem enged.
Csak egy módon lehet: ha az, ami kényszer volt, szabad akarattá válik, ha a végzetet misszióképp fogjuk fel, s azt, amit kénytelenek vagyunk tűrni: megtesszük önként, halálos, édes szeretetből!
Képzeljétek el, ha a mag önként vállalja a rothadást a kalász után való hő szeretetből! Képzeljétek el, hogy a sziklát szenvedély mállasztja, s míg elemeire bomlik: ujjon és harsog: nőjjetek ibolyáim, kék illat akarok lenni; szökkenjetek pálmáim, koronás, susogó királyleány akarok lenni; sarjadjatok rengetegeim, a hűs csönd, álmok, titkok palotája, zúgó cserfék óriás birodalma akarok lenni! Képzeljétek el a szülőket, akik leveszik arcukról a szépséget, ajkukról a mosolyt, kiszedik vérükből a tüzet, lelkükből a lángot s rárakják gyermekeikre, boldog tékozlással. Előttünk áll a tudós, aki elég, mert világítani akar s szent kiváltásága az, hogy elemésztődik; a felfedező, aki mélységbe veti magát s diadalkiáltása cseng: vivant sequentes; a kipirult arcú katonák, kik virágos csákóval mennek a halálba, hitvallók, akik úgy csorgatják ki a vérüket, mintha áldozati tűzre illatos bort öntenének; a – nem érzitek, hogy itt a legszebb, a legteljesebb az élet, az ilyen halál az élet?
Ezt a nagyszerű lehetőséget valósággá Jézus tette; ő fedte fel az áldozat törvényének fényben sugárzó, mennyei oldalát. Ő akarta, vállalta a halált, úgy fogta fel, mint a hősies szeretetnek summáját. Rá nem kényszer volt, hogy ő, az egy, meghaljon a sokért: ránézve egy szent feladat volt, megváltói munka, isteni, szenvedélyes műalkotás. Azért volt erre képes, mert nagyon szerette az embert, éppen annyira szerette, mint maga Isten. Ez az óriási, emberfölötti szeretet nem tiporta le; nem olvasztotta fel, nem tépte foszlányaira gyilkosan édes üdvben lelkét, hanem keresztre adta. Nem elragadtatott, rajongó mánia lett belőle, nem sikongó üdvtapasztalás, hanem felismerése az Isten akaratának, az áldozat törvényének, annak való könnyes, véres, átszegezett, kínokba kékülő isteni engedelmesség.
Ha Jézus az ő halálával való, természeti rossztól akarta volna megmenteni az ő népét, pld. egy új özönvíztől, tömeges lemészároltatástól, éhhaláltól, vagy tűzvésztől, akkor az ő halála csak arra a nemzedékre, csak arra az alkalomra lett volna érvényes s élete nem jönne tekintetbe máskép, mint abból a szempontból: megvolt-e benne az önfeláldozás pillanatában a szabad elhatározás forró szerelme? De Jézus egy időfeletti hatalomtól: a bűntől váltotta meg a mindenkori, örök embert. Nemcsak a népért (az akkori nemzedékért) halt meg, hanem hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Éppen ezért az ő élete volt az, ami szükségszerűen előkészítette halálát. Szent, tiszta, ártatlan és tökéletes élete felszabadította és magára zúdította az emberekben alvó bűnt. Azért gyűlölték, mert szent volt; azért üldözték, mert igaz volt és csodákat tett, azért haragudtak meg reá, mert ő mindenkit szeretett, azért árulták el, mert Istenhez hű maradt, azért ítélték el, mert megváltani akart – s azért verték a keresztre, mert gyűlölték, elárulták, megítélték, prédára dobták.
Itt van az áldozat isteni törvényének emberi ellenmondása. Sohasem tudtuk volna meg, hogy lényünk az Isten-ellenesség, ha Isten testbeöltözötten közénk nem lép s mi, mint valami gonosz ellenséget, keresztre nem szegeztük volna. Képzeljétek el, hogy Isten egy napszámosban, egy villamos kalauzban, egy királyban vagy egy koldusban közibénk jön, megjelenik az Istent szomjazó, Istenért epedő világban s mi nem ismerjük fel, hanem diadallal, őszinte felháborodással, az igazság nevében, a vallás, az egyház, a haza érdekében – kivégezzük. Jóllakottan, büszkén, felemelt fővel. Ez az egyik ellenmondás.
A másik az, hogy ennek a halálnak sötét örvényéből egyszer csak kimosolyog az Isten arca. A halálban leveti inkognitóját az Isten fia s mi látjuk, hogy Megváltónkat öltük meg. Csak ez nyitja fel a szemünket, de ez felnyitja: elibénk tárul bűnünk egész mélysége. Azért öltük meg, mert a Megváltónk volt.
S akkor kiderül: azért lett a Megváltónk, mert megöltük. Halála nem végső állomás, ahonnét az ürbe mered szemünk, az örökre és visszavonhatatlanul eljátszott élet reménytelenségével, hanem drága fordulat, szent eszköz, átmenet, új képzelhetetlen kezdetnek, egy második világteremtésnek szülőoka. Azt, akit ki akartunk irtani: királyunkká tettük azáltal, hogy megöltük; az, akit gonosznak tartottunk, lelkünk dicső fejedelme lesz; az, akitől szabadulni akartunk, foglyul ejtett, az, akit mi elítéltünk, nekünk bűnbocsánat, akire kín tengerét zúdítottuk, a mi gyógyítónk.
Igy oldódik meg az elébb említett két ellenmondás egy édes, nagy világértelemben. Az áldozat világtörvény, amit Isten belehímezett a teremtett mindenségbe; de a bűnös ember csak a fonákját látja, mert alulról nézi s ezért követeli a mások halálát, hogy abból éljen; kerüli a halált, hogy mások ne élhessenek; Jézus azonban ugyanannak a hímzésnek a színét látja, mert felülről nézi s ezért tékozolja a maga életét, ontja halálát, hogy mások éljenek. A hímzés fonákja az önzés és bűn világa s vele jár az, hogy az élet átok; bűn is, büntetés is; a színe a szeretet világa s vele jár, hogy az élet áldás, az egyetlen és örök jutalom, maga az üdv. Amott látszat az élet és a halál a valóság; emiatt látszat a halál és valóság az élet. Óh, nézd a színét e világhímzésnek!
Ezt a csodát a Jézus halála tette. Az ő halála fordította a világhímzést a fonákjáról a színére. Az ő halála önkéntes áldozat: a legszabadabb tény, éppen olyan szabad, mint a világteremtés ténye. De a mi részünkről a legkényszerűbb: neki meg kellett halnia, mert mi vagyunk s Ő – Ő volt. Alkotó, teremtő tény volt, a legaktívabb aktus, s ugyanakkor a legteljesebb szenvedés, a legpasszívabb passzivitás, az abszolút engedelmesség.
E halálban távolodtunk el legjobban Istentől, mert megöltük az Ő Egyszülött fiát s e halállal jutottunk legközelebb hozzá, mert megtudtuk, hogy fiaivá fogadott. Helyettes elégtétel az ő szenvedése; helyettes, mert minden emberek bűnét hordozta, hiszen rávettetett a lét átka és elégtétel, mert elégséges volt érte az ő halála, hogy e bűn átkát megtörje és eltörölje. Viszont mi nem úgy akarunk élni vele, mint a pogány a helyette ártatlanul megáldozott vérével, hogy elbújjunk mögé s rajta megmentsük bűneinket, hanem hittel elfogadjuk e halálon áttörő kegyelmet s bűneinket odatartjuk az irgalom sodrába, hogy mossa el. Nem úgy tett eleget az Isten igazságának, hogy a haragvó Istent kiengesztelte akarata ellenére az ártatlan részére, hanem úgy, hogy napfényre hozta a rejtett titkot: e halálban a hittel részesülőket Isten úgy fogadja el, mintha igazak volnának s tesz róla, hogy azok is legyenek – éppen e halál erejével. Egyszeri ez az áldozat és tökéletes, mert Isten szerzette és hajtotta végre, de örökös is, mert benne minden élet fordulata habzik: minden bűn mindig okozza e halált s e halál minden bűnt mindig elnyel és megvált.
Az áldozat közeg, ami életegységet teremt Isten és a hívő között. A Jézus halála erősebben kapcsoló közeg, mint az az ütér, mely a magzatot anyjához fűzi. Az áldozat az ember adója Istennek, az Úrnak; Istennek nem lehet sem földön sem égen méltóbb adót adni, mint ezt a halálba-takart szent, tiszta, teljes életet. Az áldozat a tárggyá vált hálaadás; Jézus élete olyan hála, mely önnön nagyságától halállá vált. Az áldozat nemcsak Istennek, hanem mint Isten mutattatik be; Jézus halála nemcsak egy ember megáldoztatása, hanem ő az áldozattá vált Isten…
Jaj, elhal a szavam, hitem karjait kitárom, mert ölembe hull az élő Isten forró arany szíve…

Ennek a hétnek hangulatát megint átjárja az emberiség legszomorúbb és legédesebb emléke, mint a halottasházat a tubarózsa illata: útunkra vetődött a golgothai kereszt árnyéka. Egyik templomunkban előadták Bach csodaszép János-passzióját, ezt a legszebb jeremiádját a világnak. A színházban egy középkori francia barátnak primitív és mégis megkapó passziójátéka fojtotta bele a lélegzetet Budapest lihegő közönségébe. Katholikus testvéreink templomában nagy tömegek nézték végig Krisztus urunk kínszenvedésének mimikai kiábrázolását s ezer meg ezer lelket ejtett foglyul az ősi gregorián dallamok fenséges lamentációja, ez a könnyekből felgyült vízesése örök emberi zokogásoknak. Akár fenn, akár lenn járunk: útunkra vetődött a Golgotha keresztjének az árnyéka.
Be kár, hogy csak árnyék, amelyen hamar és könnyen átlépünk s alig okoz bennünk más változást, mint a futó felhő árnya a napfényes tavon. Jó lesz nekünk igazi református módra megállanunk a kereszt lábainál s feltekinteni rá mélyen, merőn. Eszembe jut a Morris képe, amely szerint egy pásztorember nyája őrzése közben reábukkan az árva Keresztre. Már nincs rajta senki, de mintha még meleg volna a szenvedéstől a merő fa. Még látszik rajta az alig száradt vér. Tetején, a háromnyelvű táblácskán valaki ottfelejtett egy kötelet: talán ezzel emelték le a tetemet. A félig kivert szegeken galambsereg szálldos, mintha hívő nemzedékek imádsága volna. Körül a bárányok meghőkölnek és ijedten bújnak egymáshoz: emlékeztetnek a Bárányra, mely a mészárszékre viteték. A pásztor pedig, kelet napbarnított, mélyszemű fia, az örök ember képe, ki egyszer csak ott találja magát a kereszt lábainál: testté vált kérdés gyanánt néz fel a különös jelre, s mintegy megtorpanva a világtitok előtt, önnön lénye rejtelmét látszik kutatni. Mi erre a kérdésre a felelet?
Három rövid szó: Miattam, helyettem, érettem. Miért van kereszt, miért szenvedett, miért halt meg Krisztus? Miattam, helyettem, érettem.
Miattam. Az első, amit a keresztyén embernek meg kell látnia a kereszt lábainál, az, hogy Jézus miattam szenved.
Azt, hogy Jézus az emberi bűn miatt szenved, könnyű meglátnunk. Hiszen látjuk tündöklő ártatlanságát, jóságát, szentségét s fellázadunk azon, hogy őt üldözték, halálra keresték, véresre verték és végül keresztfára vonták. De hogy milyen nagy volt az emberi szív romlása, azt mégis csak a kereszt mutatja meg. Képzeljétek csak el: az emberiség a paradicsomi átok óta várja a szabadítót. Várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába visszahelyezi; várja, akiben időtlen idők óta lobogó vágya kielégül, rút arca megszépül, háborgó szíve kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. Várja, akiben ő újra azzá lesz, aminek Isten látta: szabad, boldog és szent, akiben végre kiteljesül elnyomorékodott istensége, akiben Isten magát mámorosan átkarolja s lábainál elzokogja a drága beteljesülés évezredes himnuszát.
És amikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden igéret, minden prófécia és minden üzenet, mikor szavaival és csodáival kétségtelenül bizonyít maga mellett: nem ismeri fel, ellene támad és kiveri maga közül. Arculüti-e az atya fiát, kit évtizedek óta vár haza? Kiűzi-e házából a menyasszony a vőlegényt, kiért szíve szinte megszakad? Megöli-e a szolga a király fiát, ki koronáját viszi el neki? S az ember megölte Jézust. „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia lőn a neve és betegség hordozója. Elrejtette az ember előle orcáját”, el a szívét, s akiben az Örök Isten köszöntött be hozzánk, évezredek meghallgatott imádságának drága eredményeképpen: azt az Egyetlenegyet, azt az Egyszerit, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és theológusok szavára, királyi parancsra, a nép helyeslő ordítozása közben eltaposták, mint egy kártékony gonosztevőt, mint a világ legfőbb mételyét. Milyen irtózatos tény, hogy egy népnek, egy kornak, egy helytartónak és egy egyháznak az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljön egy embert, akiben az Isten teljessége lakott.
Miféle emberek voltak ezek? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy szemenszedett gonosztevők voltak, akik kivételesen és érthetetlenül, emberi természetükből kivetkőzve cselekedtek így. Az egész emberi természet Jézus ellenségeiben és bíráiban maradék nélkül, örök tisztaságban feltalálható. Mit tettek a Jézus ellenségei? Vagy nem ismerték fel a Jézus nagyságát és vakok voltak küldetésével szemben, vagy felismerték, de egyéb érdekeik miatt nem tudták lelkiismeretük szavát követni. A nép halált kiáltott reá, – de nem kiáltaná ugyanazt most? A poroszlók végrehajtottak egy parancsot, de vajjon szabad volna ítélkezniök és az elítélt védelmére kelni most? Ki kérdezi a bakótól, hogy mi a véleménye az elítélt ártatlanságáról? A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltették a maguk igazságát, – hát most hallgatunk-e a velünk szemben állók igazságára? A főpapok féltettek egy hatalmi és társadalmi rendet, aminek mindenüket köszönhették, – más lett-e ma az ember? Kajafás látta, hogy Jézus ártatlan, de azt mondotta: jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, minthogy az egész nép egyért, – nem a legtisztább kormányzati bölcsesség ez ma is? Pilátus nem talált benne bűnt, küzdött, hogy megmentse, s mégis elejtette, a mások felelősségére. Ő legalább megmosta kezét, ma már ezt sem tartják szükségesnek. Tanítványai elhagyták… mutassatok mártírt, aki mellett életében kitartottak a hívei. Péter, a leghívebb megtagadta egy szörnyű pillanatban, a nevetségtől való féltében: álljon elé, aki megállott Jézus mellett kétezer husvét bizonyságának fényes fellegében akkor, mikor tudta, hogy mosolyogni fognak rajta!
A Jézus halálát nem egyes, különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben épúgy egyek vagyunk a nagypénteki Krisztus-gyűlölőkkel, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk anatómiai alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok s aki minden lélegzetvételemnél ugyanazt teszem, ami őt keresztre vitte. Borzasztó, de igaz: Krisztus szenvedő testébe minden nap beleverek legalább egy szeget.
Miattam halt meg.
De nemcsak miattam, hanem helyettem szenvedett.
Ha belátom azt, hogy miattam szenvedett, egyszerre világos lesz az is, hogy helyettem szenvedett. Ha a kereszt leleplezi előttem bűnöm nagyságát, akkor azt is kell látnom, hogy ez a bűn halált érdemelt: az én halálomat. Igy is volt. Isten megbánta, hogy embert teremtett s haragja egyre gyült ellene. Irtózatos volt az ellentét Isten és ember között: nem lehetett levezekelni, eltörölni. Ki lehet tisztítani egy fekete foltot, ami a patyolatra esett, ha nekikezdünk a türelmes, aprólékos munkának: de ha patakokban csorog rá a fekete lé, egészen reménytelen a helyzet. Meg lehet gyógyítani egy sebet, ha a vérzése eláll, de ha növekvő sugárban szökik a vér: nincs segítség. Meg lehet akadályozni, hogy elmerüljön a hajó, de ha egyre nő a lék, vége, vége van. Az emberi bűn ágazott és terjedett, mint maga az ember. Millió meg millió ember halmozta a bűnt: minden gondolat, minden érzés, minden akarat új gyümölcsöt termett e mérges fán. Végül már nem is tudta az ember, hogy bűnös: örült neki és tobzódott benne és azt tartotta jónak, ami rossz. Minden egyre feszültebbé tette a viszonyt Isten és ember között, mert minden emberi érzés, gondolat, akarat új lázadás, új kihívás az élő Isten szentsége ellen. Nem volt más hátra, minthogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot és haragja tüzében megégesse örömét, dicsőségét, szemefényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Érdekes, ez a gondolat ott van Zeüsnél és a germán mithológiában. Igazsága olyan félelmes, teljes és szent, hogy csak ez adott volna elégtételt neki s ez állította volna helyre a megsértett világrendet.
És akkor valakiben olyan nagy volt a szeretet, hogy önmagát odaadta érettünk. Ez a valaki csak ártatlan és bűntelen lehetett, mert bűnös ember a maga vétkeért szenved; másokra szenvedésének áldása nem terjed ki. Ártatlan és bűntelen csak az lehetett, kiben Isten vált testté, amit az is igazol, hogy ekkora önfeláldozó szeretet is csak abban lehetett, akiben az Istenség teljessége lakott. Milyen mindent feledtető, bíztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt a földön ilyen szeretet. Volt egy szív, amely így érzett, egy akarat, mely így áldozott; vér, amely így buggyant ki, halál, amely ebből a szeretetből fakadt. Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és édes optimizmusnak forrása.
Helyettem szenvedett! Látod-e ebben a Krisztus szenvedésének nagyságát? Az én bűnöm, a te bűnöd, minden emberi bűn terhe, átka reánehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét is, de nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának a kínját, aki volt, van és eljövendő, csak az bírhatta el, akiben maga az örök szeretet lakott. Nagyságát nem a testi szenvedés méri, bár az is elérte a zenithet, de nem volt nagyobb, mint más hasonló halál. De a lelkiek voltak felmérhetetlenek. A szánalom, amivel keserülte a sokaságot. Az árvaság, amiben lelke élt. Végül egy percre az Istentől való elhagyatottság! Éli, Éli, lamma sabaktani!... A Jézus fájdalmának mértéke az emberi bűnök nagysága.
Helyettem szenvedett! Milyen jó, hogy én ezt látom! Millió és millió ember van, aki nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy valaki valahol bátran, szerelmesen, a megváltás szenvedélyével helyette szenvedett. Csak az a keresztyén, aki beleütődött a keresztbe, mint annak az angol festőnek a pásztora és végigdöbbent a gondolatra: helyettem! Aki ezt megérezte, többé nem lehet léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Végigcsurog a lelkén ennek a nagy áldozatnak forró olaja és fehérre mossa. Lázadó nyaka megtörik, szívéből felszakad a vallomás: „Betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozá, megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése van rajta…” Mondják, hogy a legmegátalkodottabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön s az emberi elme nincs berendezve ilyen eset elképzelésére. S mégis, minden nap megesik, mert Jézus mindenkivel megkísérli és minden hívővel szemben végrehajtja. Helyettem szenvedett!
De nemcsak helyettem, hanem érettem! Ha csak helyettem szenvedett volna, az én rettentő szégyenem, bánatom reámzuhanna és eltiporna. Megsemmisülnék egy visszafizethetetlen hálatartozás súlya alatt s a legjobbak, a legszentebbek halálba dobnák magukat, hogy vele együtt haljanak. Olyan nagy volna az áldozat, hogy nem lehetne elfogadni.
De a Jézus halála nemcsak az ő ténye volt, hanem az Istené is. Isten akarta, szerzette és Jézus magát eszközül adta erre a célra. Csak ő adhatta magát erre a célra, mert ő volt egy Istennel szeretetben is, szentségben is. Annak az Istennek adta oda magát, akit csak ő ismert és aki egyedül ismerte őt. Odaadta magát, hogy halálából Istennek új teremtése nőjjön ki és föltette a csillagot egy lelki dóm tornyának a csúcsára. „Sebei által gyógyulánk meg”.
A Golgotha keresztje nemcsak azt mutatja, kicsoda az ember, aki miatt meghal a szent. Nemcsak azt mutatja: kicsoda Jézus, aki helyettem meghal, hanem azt is, kicsoda Isten, aki érettem az ő Fiát adja.
Nézzetek Isten arcára a kereszt alatt! Ime, igazságának égbenyúló, sötét hegyein megered és alácsurog kegyelmének balzsamzuhataga. Ime, e kereszthez vezette az embert, hogy összetörjék és zokogva magára ismerjen: itt, így szereti ezt a megszégyenített, legyőzött embert igazán. Most érkezett el a pillanat, hogy megmutassa: ő szánalom, irgalom, bűnt megbocsátó, örök kegyelem. Nem akart elveszíteni, hanem meggyőzni. Azt akarta, hogy a lelkünkben felébredjen az a szenvedély, amelyikben az ő Lelke lüktet: a forró hit, amellyel elfogadjuk felénk nyujtott kezét. Ki van engesztelődve: mosolyog és áld, örvendez és felmagasztal.
Nézzétek, micsoda jóság: szeretettel meggyőzni a bűnt; nézzétek, micsoda erő: halálból életet támasztani! Nézzétek, milyen nagyra tart minket az Isten: a legnagyobb és legkockázatosabb dologgal: Egyszülöttjének halálával akar foglyul ejteni. Érettem volt ez a halál s benne veszem Isten legnagyobb ajándékát: ez a legnagyobb megtiszteltetés, bár mindennél jobban megaláz; ez a legnagyobb erő, bár csak egy hallgatag passzió; ez a legörvendetesebb tény, szebb és dicsőbb a teremtés hajnalánál: pedig egy sötét, véres kereszt s rajta egy drága halott a középpontja. Az Élet útja ez, bár a halál kapuján vezet át… érettem adta Isten, hogy vele magának szerezzen meg, hogy „az én Istenemet igazán megismerjem és szívből szeressem és vele örökkétartó boldogságban élve, őt örökké dícsérjem és magasztaljam…” (H. Káté).
Előszőr tehát azt kell látnom, hogy én részt vettem a Krisztus halálában, mint annak egyik szerző oka. Azután, hogy Krisztus magára vette az én halálomat és helyettem elszenvedte azt, mint örök büntetést. Harmadszor, hogy Isten szerezte ezt a halált, hogy vele engem örökre, elszakíthatatlanul megszerezzen.
Most már részt veszek a Krisztus halálában, mint aki vele együtt szenvedek és megöldöklöm magamban az óembert. Elfogadom az ő helyettes elégtételét és magamat hálaáldozatul neki szentelem. Végül bizonyos vagyok benne, hogy Őáltala, mint az Isten kegyelmi szövetségének részese, Isten dicsőségére élek és mind életemben, mind halálomban, úgy a földön, mint az örökkévalóságban Őt magasztalom.

Három kereszt áll a Golgothán és három élet szenvedi el rajta a kínhalált. Milyen egyforma mind a három; három végállomás, amelyek között – külsőleg – semmi különbség nincs. De milyen más, mennyire ellenkező világból indult el a három elítélt s milyen más a lelke mindeniknek! Az egyik az Istennek szentje: ott fogant a Szent Lélek kicsorduló erejében és a jóság, az áldozat útján érkezett ide; a másik jóravaló reményteljes ifjú volt, akit megejtett a bűn; elébb csalogatta, cirógatta, azután behálózta, majd bilincsbe verte s végül idejuttatta. A harmadik gonosz, konok lélek volt. Sokáig kisiklott az igazságszolgáltatás kezei közül, de végül mégis csak horogra került s most fogcsikorgatva tajtékzik a kereszten.
Ne csodálkozzunk azon, hogy mind a hárman ide érkeztek meg. Abban az időben az ilyesmi nagyon könnyen megesett. Megszökött rabszolgák, kisebb tolvajok, csavargók, lázadók nagyon könnyen keresztre kerültek. De függetlenül az egyéni mivolttól, bárkit elérhetett ez a vég: a legyőzött király épúgy odakerülhetett, mint a kegyvesztett udvaronc. Úgy érezzük, hogy Isten e három egyforma keresztben nem az egyéni bűn méltó büntetését, hanem a közös emberi sorsot: az élet bizonytalanságát s feltétlenül bizonyos keresztjét példázza.
De a halál épen azért nagyszerű, mert benne eldől és kikerekedik az élet értelme. A halálban célhoz ér az ember s a benne lakozó isteni gondolat kikristályosodva beleüvegesedik az örökkévalóságba.
És most a kereszten lejátszódik három nagyszerű esemény s benne az isteni élet minden mélysége kitárul.
„A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat is, minket is”. Tehát egyetlen gondolata a szabadulás, az élet. Mindegy neki, hogyan szabadul meg és hogyan él, csak szabad legyen és éljen. Az volt tehát az ő végzete, hogy mindenek felett önmagát szerette, az ő nyomorult elfogyó, nyers életét. Ezért mindent oda vetett; a keze véres lett, a lelke foltos. Nem volt benne érzék a magasabb dolgok iránt, nem értette meg, hogy mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall. Ezért nem ismerte fel a mellette szenvedőben a lelki világ fejedelmét, a szabadulás és új élet forrását. Csak annyit tudott, hogy Istenéért szenved: azért feszítették fel, mert Isten fiának, Krisztusnak mondotta magát. Dőrének és csalónak tartotta, mert azt hitte, hogy aki Isten fia, az az Isten erejét a saját érdekében, a maga önző céljaira használja. De ha keresztre jut: akkor csaló, vagy félkegyelmű. Képtelen volt annak a meglátására, hogy az istenfiúság alázatban, engedelmességben, áldozatban áll s nem volt hely a szívében egy olyan istenember számára, aki önként, másokért vállalja a halált.
Ezért gúnyolta őt s előre triumfált a bukásán, – ezért nem érezte meg óriási, édes győzedelmét. Helyzete egyre reménytelenebbé vált, arca sötétebb, szíve keményebb, lelke keserűbb, lázadozóbb, végre kilobban a füstölgő, kormos, vérvörös fényű mécses s a kárhozat illata árad szét a zsíros hamuból. Meghalt örökre – az örökélet fejedelme mellett; – szomjan a forrás mellett; elkárhozott – a megváltó kereszt tőszomszédságában.
Torz, sátáni, sötét teteme dermesztően ábrázolja: íme a bűn és büntetése. Ime az Isten roppant igazsága, amely elnyomja a bűnöst, mint egy útálatos férget. Isten elment hozzá egy lépésnyire, egy kézfogásnyira, mellé állott testté válva egy suttogásnyira; de ő nem látta, nem akarta – örökre vége volt és milyen vége volt! Fenyegető, fellebbezhetetlen, örökre elintézett ügy ez. Fölötte égig ér egy rettentő árnyékciklon: Késő, soha már!
Nem dörömböl-e a szíveden egy óriási jajszó: Jaj nekem!
Eközben a másik lator szívén langyos balzsam csorgott végig: megérezte, ki az, aki mellette szenved. Megismerte és szívében ébredezni kezdett egy eltemetett világ, mint a tengerből kiemelkedő csodaszigetek. Káprázó szemei előtt egy eddig ismeretlen ragyogó élet igéző körvonalai bontakoztak ki hivogatólag s ő úgy érezte, hogy ez az ő hazája. Emlékek fényesedtek meg, hangok, érzések, harmóniák, amelyek régebbiek voltak, mint az elmosódott bölcsődal foszlányai, mert az örökkévalóság élet előtti eseményeiről tapadtak reá. Véghetetlen bűnbánat járta át a szívét, amelynek élessége eltompította a kereszt kínjait. Úgy érezte, hogy méltán szenved, sőt keveselte a büntetést. Fellázadt cinkostársa és megrontója ellen s úgy érezte, hogy lénye két emberre szakadt. Egyik a gonosz, az a megátalkodott másik lator, aki ott káromkodik mellette; a másik az a jó, az a szent, aki közöttük imádkozik. Lelke teljes erejével fordul cinkosa felé, olyan gyűlölettel, ahogy egy vezeklő magát utálja és „megdorgálá őt, mondván: az Istent sem féled-e, hogy még most is, ugyanazon ítélet alatt, amely alatt ő imádkozik, szidalmazod az ő fiát?” Azután ujjongani kezdett kínjai felett és megvezeklik úgy, hogy megfagy a vér ereinkben: „mi a mi cselekedetünk méltó büntetését vesszük, de ez…semmit…nem…cselekedett”. Sejtette, hogy az ő bűnének is van valami köze a mellette levő Szent kínjaihoz és látta, mint zuhan rá az ő bűne is erre a drága testre, mint életmentőre a leomló szikla; miként ivódik bele testébe millió kín gyilkos mérgeképpen, mint buggyan ki testéből, mint meleg vér, homlokáról, mint hideg veríték. Beleszédült a gondolatba, s azt hitte, hogy az ő keresztje megingott s durva ormával belevágódik abba az imádkozó arcba, szelíden vérző tetembe, pedig azt az arcot és azt a tetemet búcsúzni kezdő lelke millió könnyes csókkal árasztotta el.
Felpillant s íme látja, hogy az a könnyes arc véghetetlen irgalommal és szánalommal néz reá. Halkan suttogva, alig mozdítva ajkait, de egész lényével, egész keresztjével beszélve, megszólalt: „Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban…”
És hallotta tisztán a feleletet: „Bizony mondom néked: ma együtt leszesz velem a paradicsomban”.
A föld nem hallotta, a lenn kavargó tömeg nem hallotta, a másik lator nem hallotta, csak ő, csak ő, meg odafenn az angyalok s átszaladt az egek boltjai alatt az örömkiáltás, mint egy hanggá vált üstökös.
Idelenn kavargott a zúgó tömeg, röpködött a gúny rikácsolása, harsogott a római katonák vezényszava.
S a második halott arcán olyan fény lobbant fel, mintha egy láthatatlan, óriási gyertya gyúlt volna fel előtte.
Ez az arc belevilágított a homályba, mint egy elpihent, kisímult gyermekarcon az utolsó anyai csók…
S a halott lator mozdulatlan alakja úgy áll ott, mint Istennek legmélyebb, legédesebb, néma prédikációja: a bűnnél nagyobb kegyelemről, a megváltó halál csodájáról. Minden apostolnál, minden vértanúnál, minden szentnél elébb érkezett meg a dicsőségbe; ő volt Jézus után a második, mert a legtisztábban meglátta és a legerősebben megragadta az Isten irgalmát. Felette fényoszlopként emelkedik az égbe a diadalmas bíztatás zengése: Soha, sehol sem késő!
Nem üti át a szívedet egy édes, furakodó sírás: Most, most, velem!
Eddig csak a két első keresztről beszéltem, pedig érezzük úgy-e bár, hogy itt egyedül a harmadik kereszt a cselekvő. Amíg rajta végbemegy a világ legnagyobb szenvedése, amíg a hőse önnön megáldoztatásának véres szertartásával van elfoglalva s abban teljesen felolvad, elmerül: a két másik kereszt tárggyá lesz a hatalmában, amelyen nagyobb dolgot mível, mint a látható világ megteremtése. Végrehajtja az Isten lelki kozmoszának megépítését. Nézzük végig küzdelmét, amelyet mindkettőért vívott. Egész lénye, minden szenvedése, ez az elgondolhatatlanul óriási kínhalál nem egyéb, mint birkózás ezért a két lélekért. Az egyiknél elveszíti a csatát s midőn az vigyorogva szabadul ki bűvös hatalmából: egyszerre fölibe magasodik az elkárhozott léleknek, mint kérlelhetetlen, utolsó, legfelső Bíró. Minden szerelme, szenvedése, áldozati halála vád és ítélet lesz, s olyan követ hengerít reá, amely súlyosabb, mint ezer és ezer sziklabérc. Letiporva, ellapítva, szétmorzsolva ott fekszik a Nadir kőlapján az elkárhozott lator; fölötte égig nyúl egy gránitkolosszus: az Isten igazságossága, mely a mennybolt kupoláját tartja. Onnan ki nem szabadíthatja már senki, mert a látható és láthatatlan világ örök alkotmányát kellene elébb temetőtalpáig lebontani.
Ugyanakkor épúgy birkózik a második latorral. Legyőzi azt és az megadja magát kegyelemre. Ebben a pillanatban minden szenvedéseivel, halála érdemével, egyszeri áldozata imádság-tajfunával szolgájává válik s feltűzi ezt a megmentett lelket az isteni dicsőség oromfalára, mint egy fehér zászlót. Nézzétek, mennyire elég volt az ő áldozata! Ez az ember semmit nem tett, semmiféle szertartást végre nem hajtott, kenet nem érte homlokát, tisztító tűzben nem járt; papok nem oktatták, igehirdetők nem ösztökélték, szentek nem jártak közben érte: ő csak elfogadott egy halált, amely érette adatott, megragadott egy kezet, amelyik feléje nyúlt…
Egyik megmenekült, a másik elveszett, mert életük a Krisztushoz ütődött s kiderült, hogy az egyik hozzátapadt, a másik lehullott róla. Egy örök végzés tanácsa telt be rajtuk, mely ott fogant meg az Isten szívében, a világ fundamentumának felvettetése előtt. A predestináció távoli hegycsúcsai intenek felénk, amelyeken az ő dicsőségének hajnali fénye lángol.
Melyik vagy te a kettő közül? Az, hogy idejöttél, az, hogy szívszorongva hallgattál reám, azt mutatja, hogy mindenesetre a második. Verd keresztre a lelked – bűnbánatodban s ragadd, ragadd meg a feléd nyujtott átszögezett kezet!
Úgy-e érzed, hogy Isten misztikus kertjének csodafája a kereszt, s rajta drága termés, rózsaszín virág a mi véren váltott hófehér lelkünk.

Háromféle alkalom gyűjtött egybe minket ma itt, k. a.! Virágvasárnap van, a Jézus királyságának ünnepe. Ma van Rákóczi Ferenc dicsőséges nagyfejedelmünk születésének 250. évfordulója. Végül, ez a kis, buzgó gyülekezet e napon szenteli fel imaházát, – a háború óta az első budapesti templomszentelés.
Ezt a három alkalmat foglalom egybe azzal, hogy a felolvasott ige alapján beszélek nektek ilyen cím alatt: mikor a kövek kiáltanak!
Ha az emberek hallgatnának, a kövek kiáltanak. Ez a példaszó olyan időpontot jelez, mikor valamit már nem lehet tovább halogatni; mikor jönnie kell valaminek. Az életösztön nagy felhördülése ez: a válságos idők kínos feszültségének gyors és teljes feloldása. Ez a Rákóczi Ferenc nagy szimfóniájának a nyitánya is. Híres kiáltványát, az örök magyar panaszt: amely így kezdődik: felszakadtak a jeles magyar nemzetnek sebei, elejétől végig ez a hangulat lengi át: ha mi is hallgatnánk s ha most is hallgatnánk, a kövek kiáltanának. A magyar nemzet mindenestől fogva egy idegen és ellenséges hatalom prédája lőn; megcsonkázott, viharvert törzse egy óriás fagyöngyöt hordozott, egy gigászi, koronás vámpír ül a nemes paripán király helyett. Minden földi reménység Rákóczi volt. Minden szem reá nézett, minden álom nevétől volt fényes, minden sóhaj őt hívogatta. Kiáltottak a kövek és ő nem tudott ellenállani. Megfújta ezüstkürtjét, kibontotta fehér zászlaját s megjelent a Beszkidek ormán, mint egy új, lelki honfoglalás mesebeli hőse. Mindent hozott, ami eszmény, ígéret és remény volt. Mindent feláldozott, ami java, kincse reámaradt, s a végén egy nagy csalódás fekete sziklakövéről átlépett a nemzeti ideálok pantheonjába, abba a dicsőségbe, amely a nemzetet lelkileg éltető hősök lakóhelye. Ő a legszebb, legszomorúbb, legvígasztalóbb magyar hős… Külsőleg teljes elbukása a magyar léleknek nagy belső gyarapodása: őóta és általa különbek, jobbak, nagyobbak, magyarabbak vagyunk.
Kiáltó kövek a széttört Magyarország darabjai. Erdélyben és a Felvidéken, Délen és Nyugaton hallgatnak a magyarok, mert torkukra forrasztották a szót, de a kövek kiáltanak. Mi, Csonkamagyarország lakói, szintén hallgatunk, mert torkunkra forrasztotta a szót a szégyen és a keserűség. De a kövek kiáltanak. Zűrzavarából hallod-e kicsendülni nevét annak, aki egyedül Élet, Menedék, Megtartás, a Virágvasárnapi Király, – a Jézus nevét? Mennyire várom, mikor közeleg s ajtaink elé ér a rongyos, diadalmas menet, pálmaágas és mámoros tömeg. Jézus az utcák és a hegyek, a kunyhók és a paloták királya, a magyar Holnap nagy Megoldása.
*
A kövek kiáltanak. Minden templomépítés, minden imaház megépítése ezt a csodát igazolja. A kő, mint a teremtett mindenség egyik darabja, vágyat érez, hogy az Isten dicsőségének szolgáljon. A rómabeliekhez írott levélben azt mondja Pál: a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, azzal a reménységgel, hogy rabságából megszabadul az Isten fiainak dicsőséges megjelenésére, – tehát addig fohászkodik és nyög egyetemben. Igy vágyik a kő arra, hogy templom legyen, a fa, hogy oltár, az érc, hogy kehellyé váljon, a Krisztus kiontatott vérének jegyeit hordozza. Azért halkan kiáltanak. Súgnak egy nevet, a tiedet, az enyémet, hogy menjünk értük, szabadítsuk ki a hiábavalóság rabságából, adjunk célt, értelmet, gondolatot, lelket létezésüknek: építsük bele Isten templomaiba! Mintha éreznék, hogy szükség van reájuk; – ah, a kövek kiáltanak, mert Budapesten még éppen hat templom kellene; ki nem hallja a kövek kiáltását, a tizenkettedik órának ezt a türelmetlen, ítélő beszédjét?
A kövek kiáltása itt volt a leghangosabb egész Budapesten, vagy ami ugyanazt jelenti: itt hallották meg a szívek legtisztábban a kiáltó kövek szavát. Meghallották, s íme imádság, szorgalom, lelemény és áldozat csodát mívelt: itt van ez a kis, kedves hajlék, hű lelkek áldott otthona.
És a beépített kövek nem némultak meg. Ma is beszélnek: kiáltják azok nevét, akik saját érdemeikről hallgatnak. Minél mélyebben hallgat önnön érdeméről a száj, annál inkább kiált a kő; minél hangosabban kérkednék az ajak, annál inkább hallgatna a kő… Csak a kövek kiáltsanak! És kiáltsák a legnagyobbat: Áldott, aki jött az Úrnak nevében!
Várják örömrepesve a királyt, ki virágvasárnapon jő először e templomba. Óh, nem haragtól égve, korbácsot suhogtatva, hogy kiverje a kufárokat, hanem mint az Irgalom Királya, aki jött fölemelni a földre omló publikánusokat és megáldani a szegény asszonyok két filléreit. Milyen jó, hogy kiállhatunk elébe s diadalútjára odadobhatjuk ifjúságunk, egészségünk pálmaágát, leteríthetjük elébe gazdagságunk és méltóságunk hermelinjét.
*
Végül nézzük meg a virágvasárnapot, Jézus élettörténetének azt a pillanatát, mikor kicsordult a lelkekből az Ő dicsősége. Nem lehetett tovább hallgatni, az érzés áttört a tényeken, a hit kicsapott a valóság jégpáncéljából s megragadta az édes, bíztató, vakmerő jövőt, aminek – akkor – minden ellene mondott. Mi is történt itten?
Egy vándorrabbi járt Izráel meggyötört népe között. Olyanokat tanított, amt eddig fül nem hallott, szem nem látott s az emberek ingyen sem gondoltak volna. Arról beszélt, hogy Isten irgalom, bocsánat. Hirdette, hogy egy országot készít, amelyikben nem lesz úr és rabszolga, szegény és gazdag, csak gyermek, a mennyei Atya gyermeke és testvér. Mindenkinek lesz mindene, és mégis, senkinek sem lesz semmije. Megértették az együgyűek, a sírók, a bolondok, a gyermekek, a szegények és a betegek. Mentek utána és követé nagy sokaság.
De rá sem hederítettek a tudósok, a hatalmasok, az előkelők és míveltek. Szembeállt vele az egyház, a törvény, a szokás, az állam, a világrend. Olyanformák az erőviszonyok, mintha a gyilkoló gépekkel zsúfolásig töltött erődítmény felé, a tankok, gépfegyverek, aknák, gránátkészségek vára felé tizenkét fegyvertelen ember közelednék azzal a céllal, hogy elfoglalja a várat, falait lerontsa, katonáit rabul ejtse és kincseit szétszórja. Dőre vállalkozás! Jézus is így vonul Jeruzsálem felé, ahol a két legnagyobb világhatalom arzenáljai érnek az égig: a sémi vakhit és a római impérium. Tudja, hogy mi lesz e támadó lépésnek a vége: megostorozzák, keresztre verik és megölik. Átkozódó tömeg gyönyörködik kínhalálában s leghívebb tanítványa is megtagadja majd. Igy megy Jeruzsálem felé. Ez az út az alkonyat, a bukás, a siralomház útja.
Mégis egyszerre valami csoda történik. A tanítványok, a kitagadottak, rongyosak álmodón (rongyosan álmodók?) kis seregéből elkiáltja valaki: Hozsánna, éljen a Dávid fia, éljen a király! Ismeretlen erő lesz úrrá a tömegen: reánéznek Jézusra s meglátják benne a királyt. A legnagyobbat, a legdiadalmasabbat. Akinek diadalútján szétmállik Jeruzsálem, mint egy cserépedény, amelyikre vaspatkós paripa lépett. Porba omlik a római impérium s omladékaiból trónus lesz az ő hatalma számára. A halál legyőzetik, mint utolsó ellenség s a véres kereszt győzelmi zászló és milliók öröme lesz. A győzelmes király az Atya jobbjára ül. Nevére minden térd meghajol: „mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. (Fil 2,10-11)
Ezt érezte meg az a tömeg. Vízió és ihletés volt és felharsant a diadalkiáltás: Áldott a király, aki jött az Úrnak nevében! Meglátták egy pillanatra Jézusban a Megváltó Istent, aki beköszönt a földre.
Ez a virágvasárnapi evangélium. Meglátni a szenvedő Krisztusban a diadalmas Krisztust. Emberi alakjában az ő istenségét. Hódolni neki, mint királynak, áldani őt, mint lelkünk, életünk, világunk fölséges szuverénjét.
Ez az evangélium szól Rákóczi népének. Gyászban, könnyben, kálváriák árnyékában győzelem, diadal terem, ha Jézus arra jár. Felé, felé magyarok, új cruciati-k, új kurucok, új keresztes vitézek!
Ez szól ennek az egyházrésznek. Minden kicsinysége és szegénysége mellett ugyanaz a Jézus a királya, aki az aranytól roskadó dómoknak. Ime, első csodája, bizonyítéka maga mellett! Új és el nem múló felhívás ez a hajlék, – kiáltják a kövek.
Testi és lelki kincseink pálmaleveleit szórjuk elébe a szamárháton ügető Alázatosnak és folytassuk a magunk nagy kifosztását, megmeztelenítését az Ő dicsőségéért! Dicsőség neki!

A passziói vasárnapokhoz keresve sem lehetne alkalmasabb nyitányt találni ennél a felolvasott történetnél, oly meglepően egyesíti ez magában a farsangot és a bőjtöt. Kezdődik egy pompás keleti lakomával s végződik egy hirtelen próféta-halállal. Az elején tibiák és fuvolák forró muzsikája között rózsakoszorús fűvel vonul be egy élvező menet, – a végén egy lefejezett, véres törzset komoran emelnek ki hallgatag tanítványok, testté lett árnyékok.
Megérkeztünk abba a tartományba, ahol a Golgotha keresztje termett.
Jertek, nézzünk szét benne; nem a mi mostani világunk-e ez?
A Heródes név úgy mered föl az evangéliumok napsütött mezői felett, mint szőlőhegyek felett egy tűzhányóhegy. Sötét, nagy és fenyegető; kénköves halál és világtűzvész rejtőzködik benne. Dacosan terpeszkedik: itt vagyok, én a pokol vagyok s lehelletem végigsuhan a fűszeres illatokban fürdő táj felett. Hősünk Nagy Heródesnek a fia, aki kivégeztette két feleségét, három fiát, halálakor előkelők százait ölette le végakarata s akinek a nevéhez fűződik a világ legiszonyúbb rémtette: a betlehemi gyermekgyilkosság. Ennek a fia, Heródes Antipás, a felolvasott történet hőse. Ezelőtt 25-30 évvel vette át apja birodalmának negyedét – ezért is hívják negyedes fejedelemnek – s most ötven, ötvenöt éves lehet; arcán azokkal a mély barázdákkal, amiket a szakadatlan gyanakodás, a frissen táplált kegyetlenség és érzéki fáradtság szokott ásni. Lusta és gyáva; hihetetlenül hatalomféltő; a császárral szemben meghunyászkodó, lefele pedig gőgös és kegyetlen. Senkiben sem bízik, mindenkitől tart; leginkább a láthatatlan, titokzatos Úrtól, a végzet, a sors, a véletlen kiszámíthatatlan Istenétől, akit ő Jehovának nevez s ősei ritusa szerint tisztel, mindaddig, míg ez a tisztelet nem kerül túlságos erőfeszítésbe. Külsőleg zsidó, belsőleg pogány. Babonás félelemmel esik össze ennek a félelmes Istennek rendkívüli megnyilvánulásai előtt, mint a kutya, midőn először robban fel előtte a petárda. Rabul ejti a Keresztelő János alakja, aki átható nézésével, szinte szuverén fellépésével, a belőle sugárzó erkölcsi fölénnyel a természetfelettiség benyomását teszi rá. Fél tőle, de annyira fél, hogy bántani nem meri. Vonzódik hozzá s egyben irtózik tőle: „reáhallgatván, sok dologban követi és örömest hallgatja vala őt”… Néha valami olyan érzése támad, mintha ez a próféta volna az ő jobbik lénye, benne saját elromlott élete lehetőségeit sejti. Olyan különös mellette ülni, mintha óriási tűz volna s mégis, mintha lényéből távoli zene hangzanék felé. Olyan jó, hogy az ő barátja János; amíg bírja ezt az embert, egy óriási fétist, addig az Isten is hatalmában van.
Egyszer meglátogatta öccsét, Filepet s meglátta annak feleségét Heródiást. Végzete meg volt pecsételve. Feleségét hazaküldte s az üresen maradt helyre bevonult Heródiás kis leányával, Saloméval.
Zsidó törvény szerint gyermekes sógorasszonyt akkor sem volt szabad feleségül venni, ha özvegy lőn, mennyivel súlyosabb bűn, hogy egy király elragadja édes testvérének a nejét. Tetézi a bűnt az, hogy Heródiás első házassága is bűnös volt, hisz ő mind a két férje édes nővérének volt a leánya. Az, hogy az uralkodó megsértette az isteni törvényt, nem volt közömbös a népre, mert aszerint igazodott az ország sorsa, milyen viszonyban van a király Istennel. Döghalál, földrengés, sáska, jégeső, háború – erre volt kilátás s mégis csak lehetetlen, hogy a király saját kedvteléséért népét vesse kockára. De szólani senki sem mert. A véreskezű kényúr értett hozzá, hogyan fagyassza az ajkakra a kritikát. Heródiás tehát célt ért. Két évtizede már, hogy ezért szövi minden cselét és minden álmát, ez a legtitkosabb és legnagyobb szenvedélye. Hányszor álmodta azt, hogy szövőszéknél ül s véres vetéllőt dob ide-oda; a beverő szálak végén emberfejek csüngenek nehezékek gyanánt s azok minden lábitásra felemelkedve, reá mosolyognak. Ma Filep, holnap az Antipás arca. Máskor meg azt álmodta, hogy egy oroszlánja volt, amelyet a tulajdon leánya testével étetett s ez az oroszlán úgy hasonlított az öreg császárhoz: Tiberiushoz.
Ujjongtak a sípok s áradt a fuvolák meleg hangja, midőn Heródiást lakodalmi menetben vitték a király szobájába. Szétvonódik a királyi thalamus függönye s várja őt a rózsakoszorús király. De most egy árnyék lép elő valahonnan, talán egyik oszlop vált emberré s megszólal a Keresztelő János hangja: „Nem szabad neked a testvéred feleségével élned!”
Heródes elborul és megroskad. Heródiás szoborszerűen áll és vár. Végre a király kinyújtá reszkető kezét az asszony után.
„Heródiás pedig ólálkodik vala János után és meg akarja vala őt ölni, de nem teheté, mert Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek tartván őt és oltalmazá őt.” Inkább védelemből vetette börtönbe, mintsem büntetésből.
Eközben folytak az előkészületek a Heródes születésnapjára, amit Heródiás szokatlan fénnyel akart megületni. Erre gyűjtötte össze egész erejét; úgy látszik, ez lesz a döntő harc közte és Keresztelő János között.
Végre elérkezett az ünnep napja. A kastély fel volt ékesítve, az asztalok megterítve, itt vannak a vendégek is: az országnagyok, vezérek, Galilea előkelői. Megzendültek a kürtök, a király felállott trónjáról, s ő a zsidó, magasra tartott aranykehelyből pár csöppet öntött a mögötte égő oltár tüzébe, amely előtt a Császár kis arany szobra áll. Az illatos zsarátnokról füst csapott fel, amely elfödte a királyt. Heródiás pedig és szolgálóleányai búcsúzó mosollyal kivonultak a teremből, mert nő nem vehetett részt a férfiak mulatságain.
Odabenn folyik a lakoma. Először csöndesen, vontatottan, feszesen. Lassan mind hangosabb és zavartabb lesz a társalgás, a hangok összeelegyednek, túlkiáltják a zenét. Néha kivisít egy durva kiáltás, majd kórusban zúg fel az erőltetett kacagás: ilyenkor a király nevetett.
Odabenn a király szava hallszik. Akadozva, rekedten beszél. Már részeg, hogy olyan bőbeszédű lett, ő, a hallgatag ember. Dícséri a feleségét, tiszteletet adat néki; a vendégek összemosolyognak s egyik azt súgja a másiknak: János…
„És akkor Heródiásnak leánya beméne és táncola”. Az anya azzal, hogy oda beküldötte, olyasmit tett, mintha mélységbe taszította volna. Salome többé nem hercegnő, csak – bajadér. Még a félrészeg férfiak is hátrahőkölnek, mikor közöttük terem az alig serdülő leány. Nézik a táncoló királyleányt az ópiumszívók üres tekintetével, mintha viziót látnának; egyszer pillangó, máskor kígyó, most paradicsommadár – íme, ismét vámpir.
A zene elhallgat s mint egy tűzokádó, csap ki a vendégek tetszésnyilvánítása. Heródes feláll és a hatalomtól, gőgtől fényes arccal, egy mesebeli király részeg elragadtatásával kiáltja a leány felé: kérj tőlem, amit akarsz és megadom néked!
A vendégek megértik ennek a királyi kockavetésnek nagyszerűségét, sorsdöntő erejét és elhallgatnak. Mély csend ül a tivornyateremre, amitől megbokrosodva a király a népmesék vakmerőségével eskűvel ismétli: Bármit kérsz tőlem, megadom neked, még ha országom felét is…
Mit kér a kis pillangóprincessz? Játékszert, ruhát, nyalánkságot? Egyszerre a szívére száll a percnek óriás jelentősége. Megérzi, hogy itt idegenek ketten: anyjával együtt állnak és esnek, győzelemben és bukásban is szövetségesek. Hirtelen, mint egy megriasztott gyík, kiperdül a függöny mögé, tanácsot kérni. Anyja karjaiba esik, ki vérbe borult szemekkel fordítja vissza s rekedten súgja:
A Keresztelő fejét!
Saloméban elhült a vér, de egy szempillantás alatt megértette anyját. Mire a trón elé ér s meghajtja magát, már hozzáromlott az anyjához. Annyira beleélte magát az anyja ügyébe, hogy nyugodtan, szinte szertartásosan mondja el kívánságát:
„Akarom, hogy mindjárt add ide nekem a Keresztelő János fejét egy tálban”.
Heródesen jéghideg kijózanodás fut végig. Érzi, hogy megfogták. A Szentet? Az ő jobbik énjét, akibe titkon reménykedett? Mi lesz akkor vele? Mindjárt, egy tálban. Akaratlanul körülnéz, mint a tőrbe esett róka s végigfürkészi az arcokat. Mindenik loyális, de mindeniken káröröm csillog. A hurok jól szorít.
„És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak a fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé a börtönben és eléhozá fejét egy tálban és adá a leánynak, a leány pedig anyjának adá azt”.
Három hangtalan mozdulat. A merevarcú bakó hozza ezüst tálcán a vérben álló vértelen fejet: Salome belenéz kiváncsian az arcába, mintha infernális mélységekbe pillantana alá, végül gyermeki bókkal felajánlja anyjának, mint egy bokrétát.
És Heródiás mosolyog, mosolyog, mint egy tigris. Aki ránéz, megfagy a vére.
Érdekes, atyámfiai, hogy csak eddig lehet ezt a történetet elbeszélni. Ahogy megjelenik a színen a levágott fő, egyszerre elhalványodik s szinte köddé válik az ünneplő társaság. Eltünik a Heródes örökre lelki nyomorékká vált alakja, nem érdekel már Heródiás és Salome: a levágott prófétafej tölti be a lelket. Soha úgy nem beszélt ez a pusztában kiáltó életében, mint most a hideg, vértelen ajkaival. És soha arcon nagyobb győzelem nem sugárzott, mint ezen.
Azt mondja ez a fő:
„Felbukkanok a börtönök mélységeiből zajos tivornyáitok rózsaszín habjai fölé. Nem úgy jövök, mint áldozat; úgy jövök, mint bíró. Én vagyok az elaltatott, börtönbe láncolt lelkiismeret, hiába dugjátok be füleiteket, most én kiáltok! Hányszor mondottam: térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, mert „a fejsze a fák gyökerére vettetett”, – de nektek nem volt időtök reá, nem volt időtök reá mulatság és öröm miatt”.
Nem volt, nekünk sem volt.
„Az élet szent, komoly, egyszeri dolog. Istennek nincs kedve tréfálni, ő nem szórakozásból bibelődik világával, halálos komolysággal szolgálja önnön dicsősége egyetlen ügyét. Megadja nektek, hogy ti is meglássátok ezt az ő ügyét és magatokévá tegyétek s nagy, olthatatlan szenvedéllyel szolgálatába álljatok. Nem a nevetés, nem a mulatság a fontos ezen a földön, hanem a hűség, az áldozat, a lélek belső javai, a vértanúság…”
Miért okozott annyi gondot neked a farsang s miért volt legfőbb kérdés rád nézve az öröm?
„Lásd, Heródes lehetett volna hős, Heródiásban elveszett népe géniusza, Salome fényes liliom, amitől fényesebb az alkony és illatosabb a hajnal és nézd, mivé lettek. De nem tudták magokat megtartani, mert nem vették komolyan a kísértéseket. Jött a tisztátalanság kísértése s ők nem hideg kőre, szúró tövisre feküdtek, hanem selyem ágyba; jött a hatalom kísértése s ők nem állottak oda másokat szolgálni: vérrel ragasztgatták vértől szétmálló birodalmát. Lelket adtak a világért, – itt élő csak én, a levágott fej vagyok, a többi mind halott…”
Oh jaj, hányszor kihívtuk a kísértést, ahelyett, hogy menekültünk volna előle.
„A bűn nő, pusztít, fertőz. Eleinte csak egy parányi csíra: világ lesz belőle. Átjárja a levegőt, behatol a gyermekszobába, családi szentélybe; nézd, mivé lett a táncoló Salome? Akarod-e ilyennek látni a leányod? Az elejtett szó, az írott beszéd, a látott példa tele van a kórokozó anyaggal. Ott van a divatban, a modorban, a politikában, közéletben. Ezer meg ezer szál fűz e világhoz téged: van-e erőd elszakadni tőle, mikor beköszönt például egy aranyszegélyes meghívóban?”
Gyávák, gyávák vagyunk!
„Csak mulass és táncolj, vesztedet élő nemzetség. Ami ott fenn gyönyör, idelenn prófétahalál. Aki táncol, mikor vezekelni kellene: gyilkos az és önnön halálát érzi. Úgy csapott reátok a Salome tánca, mint egy téboly, amely maradék eszetektől is megfosztott…”
Jaj, Magyarországon sohasem táncoltak annyit, sohasem volt annyi fényes bál mint az idén, midőn végig kellett koldulnunk kölcsönért a külföldet, midőn a tisztviselő és munkásosztály nyomora már lehetetlen méreteket öltött…
Ez a nemzetség tudott táncolni s egy óriási ravatalnál, az édesanyja koporsójánál szaturnáliákat rendezett…
Reménytelen volna a helyzetünk, ha csak a Keresztelő János vértelen arca, üveges szeme, mint egy rettentő bíró, nézne le reánk. Csak kárhozat és átok az ő szava.
De ez a fej utal egy másik véres, halott főre. Emezt a nép ítélte el s egy asszony könyörgött életéért. Benne is az igaz és a szent veszett el. De az is támadott fel. Tehát az ő halálában nemcsak ítélet volt, hanem kegyelem is. Nem kárhoztatni jött, hanem megváltani. Nagy, hívó, hódító szeretet, amely bízik benned, s olyanná tesz, aminőnek hisz. Elfogad, nem perel, áthevít, nem számoltat. Új örömöket nyit meg előttünk: az élet lakomáján testével táplál s vérével megmámorosít. Új medret ás az életünknek: benne megérkezünk. Zengjük felé a régi latin himnuszt:
Meghajlik térdünk,
Felhangzik kértünk:
Könyörögj értünk!
Benned megtértünk,
Célunkhoz értünk.
Könyörögj értünk!