Minden nagy istenlátó Istennek valamelyik vonását ragadta meg s arra építette fel egész világát. Igy Ésaiás nem győzött azon csodálkozni, hogy Isten szent, Ezékiel, hogy ő Szabadító, Pál, hogy Isten kegyelem; János, hogy Isten szeretet. Kálvint az Isten dicsősége ragadta meg és szinte imádkozó mozdulatává vált, hogy átszellemült arccal, felfele nézve, lekapja kis fekete sipkáját s rekedt, forró hangon kiáltsa: Soli Deo Gloria! Egyedül Istennek dicsőség!
Dicsőség Istennek! Jertek, nézzük a karácsonyi történetet és az egész világot a legkálvinibb és legmagasabb szempontból: az Isten dicsősége szempontjából.
1. A római császár összeiratja és megadóztatja a népét. Kell neki a pénz: abban van mindenhatóságának ereje. Szomjas a dicsőségre: minden versenytársát legyőzte, már nemcsak a költők, nemcsak a pontifex maximus tartja őt Istennek, de már maga is hajlandó ilyesmit hinni. Övé az arany világa: Indiától a Hesperidák kertjéig neki bányásznak; övé a vas világa: a szarmata síkság s a libiai sivatag neki termi a katonát, épúgy mint a Kaukázus és a Teutoburgi erdő. Övé a vér: ami öröm teremhet a Földközi tenger bűbájos zónájában, ebben az óriás paradicsomban, az mind az övé. Dicsőség neked királyok királya!
Ébredő pásztorok fülébe harsan az angyali szó: Dicsőség Istennek! Ime alig kétezer év s az a nagy birodalom csak olyan emlék, mint a tavalyi hó képe s mi több ajkon zeng: Dicsőség az Istennek, mint tavaly. A keresztyénség hódító erő, mely új meg új prozelitákat szerez, új meg új híveket nyer meg. Isten dicsősége: a Lélek győzelme a test fölött! Jaj nektek, akiknek nincsen lelketek!
2. Északról délre, sziklás Judea egyik ösvényén ereszkedik alá egy férfi és egy asszony. Az asszony fiatal, halvány, fáradt, várja az ő idejét. Nehezen megy, többet ül, mint jár. Mellette egy komoly, gyöngéd férfi. Mindketten szegények: egy názáreti iparos ezelőtt kétezer esztendővel. Ezer és tízezer van olyan, mint ők s kinek akadna fenn a szeme rajtuk? Nemsokára egy fészerben megszületik a gyermekük, ki törődnék vele, hiszen épen abban az órában legalább húszezer gyermek született a földön s egyik sem volt jelentéktelenebb, mint ez?
És ma attól a perctől számítják az időt. Ez a menet és ez a születés volt a világtörténelemnek legnagyobb eseménye. Egy kis felbuggyanó forrás – évezredek múlva ebből lett az Amazonas. Mi mindent elkövettek, hogy ne legyen az! Jött Heródes, jött Júdás, Pontius Pilátus, jött Nero, Diocletianus. Jött Mohamed, felemelte fejét Nietzsche és Marx, mindenik ezerszer erősebb, mint a betlehemi gyermek: s íme, a mosolygó kis szuverén ma hatalmasabb, mint tegnap, holnap erősebb lesz, mint ma: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz! Dicsőség Istennek! Mert szava megáll, végzése meglesz, s mustármagból terebélyes fát növel. Predestinációját kiviszi!
Ne félj kicsiny sereg, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
3. Valának pedig pásztorok a mezőn. Milyen lehetett egy pásztor élete akkor, mikor még ma is alig különbözik az ősemberétől. Rabszolgák voltak, alig többek az oktalan állatoknál. Sárba ragadt a testük, sárba ragadt a lelkük. Nem mozgatta őket más, mint az ösztön és az indulat. Íme, itt látszott, hová jutott az ember, hogy elveszett, kihullott, milyen jelentéktelenné vált. Alvó pásztorok az alvó emberiség képe; a sárban álmodó sáros istenkép szimbóluma.
Dicsőség az Istennek, üdv a jóakarat embereinek. Ezek között is ott vannak az Isten kedvencei, kiválasztottai, jóakaratának tárgyai. Lám Isten szánja, szereti őket. Sárosan, szennyesen az ő gyermekei. Kedvesebbek neki, mint egész világ. Látja országuk eljövendő fényét s egyszer kigyúl a nagy fényesség körülöttük. Meghallják Isten üzenetét, a boldog örömhírt s ott térdepelnek a jászolbölcső előtt. Ők az első hitvallók, az első látók, az első boldog csókolók.
Testvéreim, Isten a jóakarat, hív, szeret és vár. Lát, keres és küzd éretted. Ne, ne állj ellen. Ne engedd, hogy ólmos álomba levonjon a föld. Nézd, körülted milliók hitvallása – mennyei seregek sokasága – a te helyed üres csupán. Kelj fel, menjünk el mind Betlehemig.
4. Mosolygó kis gyermek ott a jászolban. Körülözönli csodás fényesség: az Ég óriás mosolya hullott le reá. Fölötte új csillag ragyog az égen – távol napkelet sötét bús kebele megremeg az örömtől s útra kél napnyugat felé, ahol az Egyetlen Öröm született. Soha olyan ujjongást, mint az angyali karok éneke, soha olyan éles, hasogató örömet, mint ami a pásztorok arcán sugárzik. Leesett egy darab az örök üdv világából, mint a fáklyáról egy lángbojt a földre és ott ég tovább. Igy örül és ünnepel a föld és ég, mert megszületett a Megtartó!
5. És e mosolygó gyermek a legszomorúbb élet. Ennek nem lesz otthona, barátja, társa. Tanítványai nem értik meg, a leghűbb megtagadja, a legjózanabb elárulja. A tömeg: gyerekek, aggok, asszonyok, nyomorékok, halált kiáltanak reá. A katonák arcul verik s kockát vetnek a ruhájára. Kezét átszegezik, szelíd fejét tövissel koronázzák, szívét átdöfik. S Ő ott fenn a kereszten – emlékszel, Dürer megfestette ennek az elhagyatottságát – felzokog: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Mi tette ezt? Miért lett olyan a vég a kezdet után?
Mi tette? A bűn. A te bűnöd is.
Te tetted ezt.
Miattad tört nagypéntekbe a karácsony.
Miattad. Éretted. Ez volt az ára a bűnbocsánatnak; nagypéntekkel fizetett, hogy neked karácsonyod lehessen.
Született néktek Megtartó, aki meghalt érted.
Üdv a jóakarat embereinek! Ámen.