Nem szégyenlem a Krisztus evangéliomát

Az embert az állattól az különbözteti meg a legélesebben, mondja némely bölcselő, hogy az ember tud szégyent érezni, az állat pedig nem. Ez a szégyenérzet kiterjeszkedik az ember testi és lelki állapotára és lehet olyan erős, hogy elviselhetetlen fizikai kínt okoz, néha éppen a halálba kerget. A szégyenérzet gyökere az, hogy valami súlyos fenyegetés vagy sérelem éri emberi méltóságunkat. Állatinak, aljasnak, durvának, közönségesnek vagy nevetségesnek látszom, hogy a súlyosabbtól az enyhébb felé haladva soroljam fel a lehetőségeket és én ezt nem bírom elviselni. Minél magasabb az igényem önmagam iránt s minél nagyobbra tartom az emberek jó véleményét rólam, annál irtózatosabb még csak rá gondolni is, hogy kisebbnek látszódjam annál, mint amilyen vagyok, vagy kiderüljön az igazság: kevesebb vagyok annál, mint amilyennek látszom. A szégyenérzet a kártvallott ember önérzet-sajgása, az istenképen ejtett seb égése.
Mint minden érzés, a szégyenérzet is értelmet attól az októl vagy értéktől nyer, hogy miért szégyenlem magamat. Tolvajok között az szégyenli magát, aki nem elég ügyesen lop. Becsületes emberek között az szégyenli magát, akit lopással gyanúsíthatnak. Lehet tehát szégyenleni azt, ami szép, nemes és jó, főképpen egy olyan társaság előtt, amelyik sem szépnek, sem jónak, sem nemesnek nem tartja, vagy nem meri ezt bevállani. Lehet tehát szégyenleni azt is, ami a legszebb, a legnemesebb és legértékesebb a világon: a Krisztus evangéliomát.
Miért szoktuk szégyelni?
Először is álszeméremből. Van az emberben valami mélyen gyökerező, titkos feszélyezettség: mint ahogy némely ember fitogtatni szokta magát, mások nem szeretik, ha látják. Ha félhomályban sétáló emberekre éles reflektorfényt vetítesz, feltétlenül félreugranak előle a jótékony homályba, bár nincs semmi titkolni valójuk. A legtöbb ember nem szereti, ha az ablakon át a járókelők bebámulnak a szobájába. Ha a színházban a nézőtérről valaki a színpadra téved és ezrek figyelmének tárgya lesz, majdnem elviselhetetlen rossz érzés támad benne és menekül kifelé.
Ezt tudva, megértjük az olyan embert, aki szégyenli az érzéseit, különösen a jó érzéseit. Mi a barokk korszakból érkeztünk. Ez a korszak patetikus és színészies volt; az emberek nagyon szerettek szavalni, mindig széles és formás taglejtésekkel beszéltek. A mai világ kevesebbet beszél érzéseiről; fél attól, nehogy színészkedőnek, affektáltnak lássák s ezért röstelli megmondani még az igazat is. Régen csak úgy lehetett szerelmet vallani, ha valaki szabályszerűen térdre hullott. Ma sok szerelmi vallomás egy hátbaütés keretében zajlik le. Kazinczy még szívre tett kézzel szónokol: ma már fekete szemüveget tesz fel némely ember, mikor esküvőre vagy keresztelőre megy, nehogy meglássa valaki esetleg megeredő könnyeit. A csupa értelem-ember nem szereti az ellágyulásokat és szegyenli legmélyebb érzéseit. Attól fél, hogy a cinikusok kinevetnék, a nyers realisták nőiesnek tartanák. Éppen a legmélyebb és legszentebb érzéseiket takargatják az emberek, mert félnek attól, hogy vagy köznapiassá, vagy színészkedővé válnak. Megszentségtelenítésnek találná, ha legszentebb érzéseit úton-útfélen, méltók és méltatlanok előtt kitárná és sátorozna vele. Így a lélek ősi szemérmetességét, amelyet éppen avégre szerzett Isten, hogy megvédje vele a legszentebb dolgok szentségét, a Sátán arra használja fel a megromlott emberi természetben, hogy elriasszon a bizonyságtételtől, a kiállástól az evangéliom mellett.
Második ok a helytelen kritika. Papfiúk, papleányok szeretnek más pályára menni, mint amilyenben szüleik éltek és a más világban röstellik a szülei ház egyszerű, puritán, vallásos szokásait. Mindent messziről elkerülnek, aminek prédikáció és templomszaga van és legfőbb becsvágyuk, törekvésük, hogy rajtuk ne látszódjék: honnan kerültek ki. Vannak szekták, amelyek a tiszta gyülekezet elvén állanak: tagjai nem hazudnak, nem isznak, nem kártyáznak, nem káromkodnak. Ha pedig valaki ilyen vétségbe esnék, a gyülekezet könyörtelenül kirekeszti magából. Azonban azt látjuk, hogy harmadik, negyedik nemzedékben már a belső emberek is leülnek tarokkozni és ital, színház, igazmondás dolgában a gyülekezet tagjai semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint más egyház tagjai. Vannak emberek, akik maguk is mondják, mások is róluk, hogy ők újjászülettek: «Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus», hangoztatják. De ha sokáig figyeljük ezeket az embereket, úgy találjuk, hogy éppen olyan gyarlók, mint a hitetlenek. Irigyek, féltékenyek, haragtartók, anyagiasak, önzők s gondolataikban tisztátalanok. Az újjászületett ember távolról sem angyal, mégkevésbbé tökéletes lény: gyarló ember marad, csak az a viszonyulás más, ahogy Isten nézi az ő bűneit: a Krisztus érdemét betudja neki igaz bűnbánata láttán s azért kegyelmes hozzá. Az újjászületett ember is máskép nézi bűneit. Érzi a terhét, megvallja, a kereszt lábánál lerakja, hitével elfogadja a kegyelmet s a Szentlélektől napról-napra kér és vesz annyi erőt, hogy a kísértések között megálljon s új embere, ó emberének megöldökölése árán, egyre hatalmasabban megépüljön. A hitetlen világ előtt azonban ez az elrejtett kettős viszonyulás titok s ezért csak azt látja, hogy az újjászületett ember sem jobb a Deákné vásznánál s a tiszta gyülekezet sem tiszta.
Most már a Sátán azt a fínom cselt követi el, hogy mindazt a jogosult kritikát, ami a keresztyénségben az emberek hibáira vonatkozik, észrevétlenül átviszi magára a keresztyén egyház lényegére, tanításaira és igazságára, a végből, hogy mindazok, akik e hibáktól húzódozva azt megvetik, hagyják cserben a keresztyén anyaszentegyház örök igazságait is. A követők vétkéből kovácsol tőkét a követendő eszme igazsága ellen. Ezzel az embereket megtorpantja, gondolkodóba ejti és sokszor visszariasztja attól, hogy kiálljanak egyházuk tanítása és az evangéliom örök igazsága mellett.
Ehhez jön a harmadik dolog: az emberek szájától, a közvéleménytől való félelem. A sátánnak éppoly hatalmas eszköze a közvélemény alakítása, mint amilyen az egyéni lelkiismeret megrontása. Miután a bölcseség, a jóság, az igaz és hívő emberek mindíg kisebbségben vannak a világon, sőt nemcsak kisebbségben vannak, hanem komolyabbak, zárkózottabbak, kevésbbé lármásak, nem nyugtalanok és nyugtalanítók: nagyon könnyű ellenük a többséget megszervezni, a szájasoknak, nyugtalanoknak óriási tömegéből, azokból az átlagemberekből, akikről sem azt nem lehet mondani, hogy jók, sem azt, hogy bölcsek, sem azt, hogy igazak. De éppen ez a tömeg érzi azt, hogy a kiválasztottak hallgatag csapata egy ellenök szóló állandó tiltakozás. Sajátmaguk érdekében túl akarják tehát kiáltani és el akarják hallgattatni őket. Így támad a cinizmusnak, a hitetlenségnek, a szemérmetlenségnek az a vakmerő uralma, amely azonnal kigúnyolja, lehetetlenné teszi és prédául dobja azt az embert, aki nem közéjük való. Próbáljon meg egy fiatal munkás a gyárban déli harangszókor, sovány ebédje elköltése előtt imádkozni; próbáljon meg egy férfi vadásztársaságban tiltakozni trágár adomák ellen; próbáljon meg egy nő előkelő szalonban pletykaszürcsölés helyett az örökkévalóság kérdéseiről alázatosan és élő hittel szólani; próbáljon meg valaki szabadgondolkozók között egyháza ősi tanításaira hivatkozni: egyszerre mint egy ellenséges hadsereg támad ellene a világ s perc alatt kineveti, megfélemlíti vagy kidobja magából.
Végül mindezekhez vegyük hozzá a legfontosabb és legnagyobb akadályt: saját belső életünk lázadását, titkos bűneink, ősi romlottságunk nagy ellenkezését. Ezek mind arra késztetnek, hogy álljunk félre az evangéliom zászlaja mellől. Igen, az eszeddel igazat adsz az evangéliomnak, de akkor neked abba kellene hagynod ezt a viszonyt, eltépni ezt a barátságot, lemondani erről a haszonról, elszórni kétesen gyűlt vagyonodat, felhagyni egy csomó léha kedvteléssel s kiállani a szegények és méltatlanul üldözöttek mellett a kegyetlen hatalmasok ellen, akiktől előmenetelünk függ. És mi mindezt nem tesszük meg, hanem e helyett hallgatunk és lapítunk, amikor Isten akarata, igazsága, törvénye forog kockán. Hallgatunk, mint a néma ebek, és türjük, hogy megesúfolják a Krisztus nevét, eltiporják az Ő anyaszentegyházát, koronájának töviseit még mélyebbre nyomják bele a vérző testébe; eltűrjük, hogy szembe köpjék és arcul verjék a Dicsőség Királyát, sőt magunk is azokkal tartunk, akik ezt művelik. Egyszóval: szégyeljük a Krisztus evangéliomát.
Hogyan szabadulunk meg?
Úgy, hogy levonjuk ennek az Igének a következményeit: az evangéliom Isten hatalma minden hívő üdvösségére.
Minden hívő üdvösségére. Az evangéliom nem nézi, hogy ki zsidó és ki görög. A Pál apostol idejében ez a kétféle szellemi áramlat és kétféle életforma állott szemben egymással. Vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kellett tartoznia az embernek. A zsidó hellenizálódni akart; az volt a legfőbb törekvése, hogy görög legyen, olyan görög, hogy soha többé rá ne ismerjenek zsidó-voltára. A görögnek pedig, az ezer pogányság és ezer filozófia között üres lelkű görög embernek legnagyobb kérdése az volt, hogy ne legyen-e zsidó, ne csatlakozzék-e Izráelhez, hogy részese legyen a választott nép Messiást váró élő reménységének. A Szentírásból tudjuk. hogy nagyon sok ilyen ember volt. Ezeket akkor proselitusoknak nevezték. Egyik táborból folyt át a másikba az örökös átállás és mind a két fél gyűlölte egymást. Most Pál apostol azt hirdeti, hogy zsidónak is, görögnek is, egyetlenegy fontos kérdése, egyetlenegy tennivalója van: az, hogy meghallgassa és elfogadja a Krisztus evangéliomát, amely Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére.
Hívőnek. Ez azt jelenti, hogy csak a hit számára valóság, érték, élet az evangéliom. Aki nem hisz, annak szó, kép csupán. Hit által valóság lesz s amíg valóság, mindig hitet ébreszt és hitet nevel. Hitből hitre adatik.
Istennek a hatalma az evangéliom. Azért Istennek hatalma, mert három dolog van benne. Az első egy igéret a legfőbb jóról, valami olyan kincsről, amiért érdemes élni. Ha ezt bírjuk, semmi más kívánság szívünkben nem ébred. Ez a legfőbb jó: az irgalmas Isten önmaga és az Ő áldott országa. Isten önmagát Ígéjével és Ígéjében adja; hogy úgy mondjam: abban mond igent a kérő léleknek. Azáltal, hogy mondja az igent, már adja és közli magát az emberrel. Még a sákramentom is ilyen «igen»: azaz evangéliom.
Adja pedig azáltal, hogy nemcsak igéri, hanem fel is ébreszti szükségérzetet iránta, mert ha nem ébresztené fel, akkor hiába igérné. Vaknak hiába gyujtunk világosságot, süketnek hiába fujjuk meg a csodakürtöt, de az evangéliomnak éppen az a csodálatos ereje, hogy tündöklő módon kiábrázolja a kívánatos mennyei életet, ezáltal felébreszti szívünkben a vágyat a békesség, az igazság, a jóság, egyszóval Isten dicsősége iránt; mindazoknak azután, akikben felébredt ez a vágy, akik éheznek és szomjúhoznak, lélekben szegények, vágynak valami szépség, jóság és igazság iránt, akik szeretnének békességet és erőt találni, akik minden egyébben csalatkoztak ezen a világon s ezért megértek arra, hogy a hű, az igaz és jó Isten atyai kezére boruljanak, azoknak üzeni és pecsétli, hogy Isten még annál is sokkal többet ád, mint amennyit ők óhajtani tudnak.
Talán ez az utóbbi: nevezetesen, hogy nemcsak felébreszti a szükségérzetet, hanem ki is elégíti, a legcsodálatosabb az evangéliomban. Az evangéliom Istennek a beszéde, tehát teremtő Ige. Ha ez az Ige azt mondja neked: megbocsáttatnak a te bűneid, akkor nincs sem égen, sem földön, aki perbe szállna veled, mert legfőbb ítélőbírád bocsátott meg, a király kegyelme mondta ki a pertörlést. Ha ez az Íge azt mondja: én az én békességemet adom neked, hiába van háborúságod a világon, még a szempillád sem rebben meg, mert amit Isten ád, a világ nem tudja elvenni. Ha ez az Ige azt mondja neked: én fiam vagy te, ma szültelek téged, nevedet markomba metszettem: nincs senki, aki kiragadhatna az Ő kezéből, mert Ő erősebb e világ minden hatalmánál. Halk és szelíd szó az evangéliom, de ugyanaz a hang, amelyik azt mondja a teremtés hajnalán: legyen világosság és lőn világosság; ugyanaz a hang, amelyik a kereszten suttogta: elvégeztetett; ugyanaz a hang mondja nekünk: jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve. Ez a szó a kegyelem szava: olybá vesz, mintha igaz volnék s ezáltal igazzá is tesz. Istennek igazságossága jelent meg tehát benne, de csak a hit számára, mert senki el nem fogadhatja, senki részese nem lehet, csak az, aki Istennek bűnbocsánat - hirdetését, azaz evangéliomát, mint örvendetes bocsánat üzenetet, hittel, elfogadja.
Istennek hatalma. Ez azt jelenti, hogy engedelmeskedem a Krisztus evangéliomának. A hatalomról lehet bölcselkedni, vele szemben lehet ellenkező érzéseket táplálni, de amíg a hatalom hatalom: engedelmeskedni kell.
Az evangéliom az Isten hatalma. Ez azt jelenti, hogy törvény, de az élet törvénye. Nem úgy engedelmeskedem neki, hogy a halálraítélt a bakónak, az avarlevél az őszi szélnek, a rabszolga a kancsukának, hanem úgy, ahogy a virág engedelmeskedik a tavasznak, a szerelmes a párjának, az agyag a művésznek, ahogy a tenyészet engedelmeskedik az élet ősforrásának: a napnak. Áldva, hódolva, életté válva és megdicsőülve.
Így engedelmeskedünk az evangéliomnak. Áldva, hódolva, újjászületve, azaz üdvözülten és boldogan. Az igaz ember hitből él.
Püspöki látogatás Kelenföldön,