Cseri Kálmán

Ma délelőtt ez az ige következett a gyermekeknél, és amikor készültem közéjük, egyre több olyan gondolat jutott eszembe, amiről tudtam, hogy nem nekik kell elmondanom, hanem valamikor jó lenne elmondani a felnőtt gyülekezetben. Ezek közül hadd mondjak most el néhányat.
Sokan jól ismerik ezt a történetet a testvérek közül. Ma három egyszerű kérdésre keressünk választ. Ki is volt ez a főember, akiről itt szó van? Milyen úton indult el? Hova érkezett meg?
Mit tudunk róla, ha szorosan arra hagyatkozunk, amit itt a Szentírás elénk ad? Magas rangú állami tisztviselő volt. Az uralkodó után a második vagy a harmadik lehetett. Tehát szép karriert futott be. Gazdag ember volt, mert másként nem engedhette volna meg magának, hogy egy több hónapig tartó odavissza 4000 kilométeres útra elinduljon, és hogy egy drága könyvtekercset megvásároljon. Megtudjuk róla azt is, hogy művelt ember volt, mert az az Ézsaiás tekercs szinte biztos, hogy az ószövetségi könyv görög nyelvű fordítása volt. Tudott tehát görögül, az akkori világnyelven. És megtudjuk róla a leírásból azt, hogy eunuch volt, mert abban az országban, amelyben ő élt, az volt a szokás, hogy ha az uralkodó nő volt, akkor a közvetlen mellette szolgáló főtisztviselőket ivartalanították.
Szellemileg és anyagilag tehát rendben volt az élete, de volt valami visszavonhatatlan hiányossága, és ez a hiányosság nyilván megterhelte őt. S nem elégítették ki az anyagiak, sem a szellemiek. Nem pótszerekhez folyamodott a hiányát érezve, nem menekült bele semmibe - mint ahogy mi szoktuk vagy a mámorba, vagy a munkába, ez a két leggyakoribb menekülési irányunk. Nem lett öngyilkos sem azért, mert valami jóvátehetetlenül hiányzott az életéből, hanem Istent kezdte keresni.
Minden bizonnyal az ott élő zsidóktól hallhatott ő a láthatatlan, élő Istenről, és mivel, úgy látszik, nem elégítették ki a bálványai sem, azok a szobrocskák, amiket istenként imádtak körülötte sokan, ezért nagy szomjúsággal keresni kezdte Istent. A hiánya Istenhez vitte közel.
Az a tapasztalatom, testvérek, hogy szinte mindnyájunknak hiányzik valami az életünkből, és ez megterheli az embert. Van, aki mindig erről beszél, van, aki az élete igazi nagy hiányairól sose beszél. Vagy csak egy-egy meghitt barátnak, egy-egy olyan pillanatban, amikor a szív mélyén lévő ablakokat is kinyitja az ember.
Ismerek valakit, aki mindig pedagógus szeretett volna lenni, s meg vagyok győződve: nagyon jó tanár lett volna. De nem tanulhatott akkor, amikor annak az ideje volt, aztán később nem lehetett, és ez a hiány végigkísérte az életén. Nem keserítette meg, de azért többször fel-felbukott belőle, hogy mást akart csinálni, mint amire kényszerült.
Ismerek valakit, aki tehetséges volt a szakmájában, és igen szép eredményekkel indult, a szakma csillagának tekintették, aztán úgy alakultak a családi körülményei, hogy egyre több időt és erőt, a végén már majdnem minden idejét és erejét a családra kellett fordítania, ahol becsülettel helytállt, viszont közben tudomásul kellett vennie, hogy így nem fog hozzáadni a szakmához semmit, csak megélhetésnek használja.
Ismerek valakit, aki mindig nagy családot szeretett volna, aztán egy súlyos betegségnek az lett a következménye, hogy nem lehetett gyermeke. Ma is megfordul minden gyerekkocsi meg tipegő apróság után. Egy életen át cipeli valaminek a hiányát.
Ismerek valakit, aki annyira egy volt a hitvesével, és a közös hivatást annyira együtt tudták teljes emberként végezni sokaknak a javára, hogy amikor hirtelen meghalt a párja, úgy érezte magát, mint akit amputáltak. Azóta is így éli az életét.
Sokaknak meg az a hiányuk, hogy soha nem volt társuk, és úgy gondolják, hogy hiába is vágynak utána. Másnak meg éppen az a terhe, hogy olyan a társa, hogy csak terhet jelent a számára, és naponta annak a hiányát kell éreznie, amit nem kap meg a párjától, és amit csak tőle kaphatna meg.
Van, akinek az egészsége rokkant meg úgy, hogy nehéz így az életet folytatnia. Vagy elrontott valamit végzetesen, amit már nem lehet helyrehozni.
Nem tudom, hogy nektek kinek-kinek mi a hiánya, mi az, amit naponta vagy olykor, vagy egyszer-egyszer nagyon érez, és nagyon jó lenne, ha meglenne az életében, de ez az ige ma azt kérdezi tőlünk: mit csinálunk a hiányainkkal? Van, aki egyfolytában lázad miatta, vádolja még Istent is. Van, aki csendes keserűségbe süllyed, és sajnálja magát. Van, aki pótszerekhez folyamodik, és igyekszik ezt - azt betölteni az életének az üres részébe, és újra és újra tapasztalja, hogy az űrt ezek nem töltik ki. S mint ahogy mondtam, van, aki menekül valamibe a hiányai elől, de az sem ad megoldást.
Legyen ez az etióp főember most példa a számunka. Ez a megoldása a hiányoknak: a hiányaimmal együtt odamegyek az élő Istenhez. Ahhoz az Istenhez, akit jószerével még nem is ismer. Hallott róla, hitelt adott ezeknek az információknak, és úgy látja, ez az Isten tudna segíteni. Nem tudja még, hogyan, de amit hallott róla, az bizalmat ébreszt a szívében. És nézzétek meg, milyen egyszerű lépéseket tesz meg, és hogy jut el Istenhez:
Elmegy abba a templomba, amelyikben még soha életében nem volt. Vásárol egy bibliai könyvtekercset, amit soha életében még nem olvasott. Amit nem is nagyon ért, mikor olvasni kezdi, de azért csak olvassa. Ha ezen keresztül lehet megismerni Istent, akkor járjuk ezt az utat. Van annyi alázat benne, a művelt emberben, hogy meghallgatja az egyszerű másiknak a magyarázatát, aki ahhoz jobban ért, mint ő. És Fülöp kibontja előtte annak az érthetetlen textusnak a tartalmát, hogy miféle bárányról van ott szó, amelyik hallgat a nyírója előtt, és ugyanúgy hallgatott ő is. Ki az az ő, miért hallgatott, miért nyírták, és miért nyírták ki? S egyszerre Jézusról van szó, s megvilágosodik előtte mindaz, amit előtte meg utána olvasott. Hallgatja az igemagyarázatot, és hisz annak, aki az igét magyarázza és őt igyekszik Istenhez vezetni. Ebből a hitből azonnal döntés is születik.
Tisztába akarja tenni a múltját, és Jézussal szövetségben újat akar kezdeni. Ezt fejezte ki az, hogy meg akart keresztelkedni, mégpedig sürgősen, azonnal. Ezt nem érdemes halogatni. Most már minden világos, egyértelmű. Tudom, hogy ki hiányzott az életemből, és ha így lehet Ővele kapcsolatba kerülni, és Ő hajlandó egy ilyen magafajtával is együtt élni, akkor ő ennek a Jézusnak a társaságát keresi. Mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Azt mondja: semmi akadály bennem nincs. Van-e ennek valami külső akadálya?
Milyen egyszerű lépések! Elmenni egy templomba, ahova addig nem jártam, elővenni a Bibliát, amit addig nem olvastam. Nem állni meg ott, hogy nem értem, hanem engedni, hogy valaki megmagyarázza. Ha az szeretettel és hittel magyarázza, higgyek neki és kezdjem el csinálni, ami ebből következik. S már nem vagyok egyedül, hatalmas szövetségesem van: az a Krisztus, aki tudott olyan szelíd lenni, mint a bárány a nyírója előtt, de aki ennek a világmindenségnek az Ura, mert néki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ide segítették el őt a hiányai. Mert a hiánya Istenhez vitte közelebb, és először az ismeretlen, aztán félig-meddig homályosan megismert Istent szerette volna egyre jobban megismerni, és eljutott egészen Jézus Krisztushoz.
Az Ézsaiás könyvéből jutott eszembe néhány mondat, amelyik pontosan arról szól, hogy a hiányainkat, szomjúságunkat, lelki éhségünket hogyan lehet egyedül eredményesen kielégíteni. Isten mondja itt népének a prófétán keresztül: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok engem, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz.” (Ézs 55,1-3)
Ő éppen a szomjazókat és az éhezőket hívja magához, és ezt most a szó mindenféle értelmében értjük. Itt is a szó többféle értelmében hangzik ez a prófécia. Isten azt mondja: Jöjjetek énhozzám. Nagy árat fizettek olyasmiért, ami aztán nem elégít meg. Ez a világ kínál pótszereket, valláspótlékokat, sokféle hazugságot és féligazságot. Ti mentek, kifizetitek a sok ezer forintot a mindenféle tanfolyamért. Elvégzitek a tréningeket, beveszitek a maszlagokat, és minden marad a régiben, sőt még rosszabb lesz. Még nagyobb lesz a hiány, és még jobban gyötör benneteket.
Azt mondja Isten: gyertek énhozzám! Ő ajándékként adja. Akinek nincs pénze, az is jöjjön, nem kell éhen-szomjan vesznie. Isten ismeri a gyötrő szomjúságunkat, és egyedül Ő tudja megelégíteni. Mindaz, amit Jézus értünk tett, és itt a földön tanított, erről beszél, hogy Ő pontosan azt kínálja nekünk, ami nélkül szűkölködünk, aminek a hiánya miatt szenvedünk. És ez nem pótszer, ez valóban enyhíti a szomjúságot és megelégíti az éhezőt. Itt most nyilván már a lelkiekről van szó.
Ez az első, amit megtanulhatunk ettől az embertől. Kit mi gyötör, ki mi nélkül szűkölködik: Forduljon oda ma bizalommal Istenhez, Ő ma is ugyanolyan, mint abban az időben volt, amiből ez a történet származik.
A másik, amit érdemes megfigyelnünk: Milyen úton indult el ez az etióp főember? Olyan úton, amelyik tele volt akadállyal. Nem kell nagyon képzelődnünk. Maradjunk a leírásnál. Gondoljunk bele, hogy mennyire nem lehetett egyszerű az indulása sem. El akar indulni egy 2000 kilométerre levő templomba. Miért nem jók neki az otthoni templomok, az otthoni szentélyek? Van ott isten bőven, válogasson közülük. Válassza ki valamelyik szimpatikusat. Miért kell neki az az ismeretlen, és ráadásul még láthatatlan Isten is, akiről hallott? Ki tudja, igaz-e, amit mondtak róla. Messziről jött ember azt mond, amit akar. 2000 kilométer egy akkori közlekedési eszközzel! Mennyi ideig fog az tartani? Mennyi veszedelem leselkedik rá? Napszúrást kap útközben, nem méltó az egy ilyen magas tisztségben levő államférfihoz. És mit megy ott keresni? És fog találni?
Nyilván apelláltak az ő értelmességére is. Nem lehetett könnyű azt mondani: elég, indulok! De ő így határozott, és ezt az akadályt legyőzte.
Amikor megérkezik nagy sokára, hosszú döcögés után a jeruzsálemi templomba, nem engedik be. A pogányoknak ugyan volt ott udvaruk, de a Mózes 5. könyve megtiltja, hogy bárki belépjen a templom területére, akinek a teste, főleg - így van ott szó szerint - a szeméremteste meg van csonkítva. Nem mehet be a templomba. Hát micsoda fogadtatás ez? Ekkora utat megtesz, és nem akárki ő - ilyenek szoktak eszünkbe jutni az ilyen akadályok előtt.
Nem tudjuk, hogy végül is meddig juthatott be, de azt tudjuk, hogy valahogy kerített egy bibliai könyvtekercset. Az sem volt ám könnyű abban az időben, nem úgy árulták, mint itt az iratterjesztésben a Bibliát. Kezébe veszi, idegen nyelven van írva, idegenek a gondolatai, az egésznek a szellemisége idegen attól, amiben ő felnőtt és amihez hozzászokott. De gyötri magát és kezdi olvasni. Nem érti. Újra olvassa. Áhítozik valaki után, aki megmagyarázná. Adódik valaki. Jaj, de nagyszerű! Végre valami jó is ezen a nehéz, göröngyös úton. Egy ilyen kedves ember, mint ez a Fülöp, aki ráadásul hozzáértően magyarázza, és nem kioktatja. Nem valahonnan felülről. Odaül mellé, és ott kezdi el, ahol ő elakadt. S mondja neki kedvesen, és olyan világos az egész.
Kezd kiderülni, kinyílni előtte az ige. Azonnal dönt is. Azonnal meg akar keresztelkedni. Erre egy újabb akadály. Azt mondja Fülöp: hohó, az nem olyan egyszerű. Hogy gondolod, hogy csak úgy ... Itt van a víz és mi gátol? Nemcsak víz kell a keresztséghez. Mi kell még? Hit. Ha teljes szívedből hiszel, akkor igen ... Hit? Mi az? Mit kell hinni? Mi az, hogy teljes szívből? Megint egy csomó akadály. De aztán átsegíti őt Isten ezen is, és elmondja ezt a gyönyörűséges hitvallást: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”
Megkeresztelkedik. Egy új szakasz kezdődik az életében. Új szövetségese van, az élő Jézus Krisztus. Most már tudja, ki az a bárány. De jó lesz ezzel a tapasztalt jó baráttal útitárssal továbbmenni az úton. Aztán egyszer csak körülnéz, és egyedül találja magát az út közepén. Hova ment a tapasztalt útitárs? Az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Most mi lesz itt egyedül? Hát hazamegy és majd másoknak is bizonyságot tesz. És Isten Lelke fogja őt belülről irányítani és támogatni, és nem támaszkodhat emberre. Ezt is meg kell tanulnia.
Nagyon sok akadályon kellett keresztülverekednie magát, pontosabban, aki figyeli a történetet elejétől a végéig, az látja, hogy egy hatalmas kéz vitte őt akadályról akadályra. A mindenható Isten gondoskodott arról, hogy tudja venni az akadályokat, hogy átlépjen mindegyiken. Isten gondoskodott arról, hogy vissza ne hőköljön, hogy kapjon segítséget és segítőket, mert aki ilyen nagyon keresi Istent, az bizonyos lehet abban, hogy Isten előbb elkezdte őt keresni. És egészen bizonyos, hogy találkozni fognak.
Hadd olvassak még egy idézetet az Ószövetségből. Jer. 29. részében olvashatjuk ezt, milyen kedvesen és határozottan, bátorítólag ígéri Isten, hogy azok, akik Őt őszintén, állhatatosan keresik és nem riadnak vissza az akadályoktól, azok biztos, hogy megtalálják. Többet fognak találni, mint amit reméltek. Így olvashatjuk ezt a Szentírásban: „Ha segítségül hívtok - ezt mondja az Úr -, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem - így szól az Úr Isten.”
Olyan sok akadály gördül sokszor mi elénk is, amikor Istent keressük, amikor a hiányaink pótlását keressük, amikor az Ő igéjébe kapaszkodva elindulunk, sokszor tétova léptekkel, kételkedéssel vegyes hittel. Boldog az az ember, aki nem ijed meg ezektől az akadályoktól.
Talán ott kezdődik: mi is bevetődünk egy templomba vagy elmegyünk vágyakozva egy templomba, és ott éppen egy kicsit talán szürkébb, unalmasabb prédikáció hangzik. Vagy nem elég figyelmesek és kedvesek hozzánk azok, akikről úgy tűnik, bennfentesek. Elég baj, szégyelljék magukat. Sokkal több szeretettel kellene fogadniuk a keresőt, de hát őbennük is vannak hibák.
Vagy úgy érzi valaki: teljesíthetetlen az, amit hallott. Egyelőre azt gondolja: neki kell teljesítenie. Még nem ismeri, milyen az, hogy Isten Lelke belülről adja a lendületet és adja az erőt. Vagy beleütközik valami előírásba: ez a feltétele annak, hogy ilyen vagy olyan légy. Pedig nem az a feltétele. Isten szeretete vonzza őt és más feltételekről van szó. De aki komolyan keresi őt és valóban tőle várja hiányainak a kielégülését, az egészen bizonyos, hogy meg fogja találni.
Itt most minket arra biztat Isten igéje, amit egyik énekünk így mond: keresztül minden gáton, hű Mesterünk után. Vagy amit így olvasunk a Zsidókhoz írt levélben: „Félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, nézvén Jézusra.”
Ez az etióp pénzügyminiszter mindenre kész volt azért, hogy Istenhez odataláljon. Még arra is, hogy bűnvallást tegyen. Ez abból derül ki, hogy kész volt megkeresztelkedni. A keresztség akkor a bűnbánat keresztsége volt. Aki megkeresztelkedett, az a nyilvánosság előtt arról tett bizonyságot, hogy magát bűnösnek tartja, tudja, hogy nem tudja önmagát megtisztítani, rászorul Isten bűnbocsátó kegyelmére, és jön alázatosan kérni és elfogadni ezt a kegyelmet. Mindezt a nyilvánosság előtt. Aki akkor megkeresztelkedett, az nem abban volt bizonyos, hogy ő mégis becsületesebb, mint a másik, hogy ő alapjában véve jó ember, - ez a bűnbánatnak és a bűnvallásnak a mozzanata volt. Még erre is kész.
Mire vagyunk készek azért, hogy valóban odataláljunk Istenhez? Még a bűnvallásra is?
És a harmadik kérdés, amire választ kapunk: Hova érkezett meg?
Az a meglepő, hogy elindult Izráelnek számára félig-meddig ismeretlen Istenét keresni, s találkozott az úton Jézussal. Nem Jézust kereste, Istent akarta megtalálni. Igen ám, de senki sem mehet az Atyához, csak Jézus által. Jézus mintegy elé jött az úton az igében, meg az igehirdető Fülöpben, akit a Szentlélek küldött oda, és a Szentlélek megvilágosította ennek az etióp főembernek a gondolatait, és kinyitotta a szívét, Így ismerte meg igazán Istent, hogy megismerte Jézust. Kiderül, hogy Jézusról szól a Biblia, még az Ószövetség is. Jézusról szól minden igazi igehirdetés, mert Jézus az, aki az életünk hiányait ki tudja elégíteni. Nélküle minden csak pótszer, amit öntözgethetünk oda, ahol űr van, de az űrt egyedül Ő tudja kitölteni úgy, hogy abból békesség, öröm lesz, és ebből még másoknak is jut.
Milyen megoldást talált ő ezen az úton? Mi változott meg az életében? Tulajdonképpen ugyanúgy megy haza, ahogy elindult és ahogy Jeruzsálembe megérkezett. Ugyanolyan a bőre színe, ugyanúgy ivartalan marad, ugyanaz maradt a neve, a családi állapota, még csak egy hűséges társat, jó barátot sem kapott, pedig már azt hitte, hogy lesz Fülöp személyében, és amikor hazaérkezik, a környezete is ugyanaz, mint volt, talán még csípősebb megjegyzésekkel kísérik életének a nagy változását.
Mi változott meg? Van itt egy szó, ennek a leírásnak az utolsó szava, amelyik arra utal, hogy valami nagy változás azért történt. Jelképesen így mondhatnánk: megváltozott a szeme, a tekintete. Ragyog a szeme. „Továbbment az ő útján örömmel.” Nyilván azért jegyzi meg az ige ezt, mert odafelé nem ez volt a jellemző rá, hogy örömmel ment. Innentől kezdve örömmel ment.
Noha ilyen sok akadállyal találkozott, noha egyedül maradt ott az út közepén, noha sok minden másként alakult, mint ahogy elképzelte, a szívében valami addig elképzelhetetlen öröm vett lakozást. És ez az öröm kicsordult a száján is, mert amivel tele van a szív, az jön ki az ember száján: a szív teljességéből szól a száj - mondta Jézus. És nyilván örömhírként továbbjutott másokhoz is.
Nem ismerjük egészen pontosan az etióp kopt egyháznak az eredetét, de a 2. századból már vannak olyan dokumentumok, hogy ott keresztyének voltak. Hogy jutott el a Jézusról szóló evangélium Afrikába? Valószínű, hogy az első misszionárius ez az etióp főember lehetett. Mert akit Jézus megszabadít és megtölti a szívét örömmel, az a szabadulásnak az öröméről másoknak is szívesen beszél, sőt azon keresztül maga a feltámadott Jézus mások életében is munkálkodik.
És mi lett a problémáival, amiket az elején soroltunk? Lehet, hogy azok megmaradtak, nem biztos, hogy minden probléma megoldódik vagy azonnal megoldódik, amikor egy ember Jézus Krisztussal összeköti az életét. Nem biztos, hogy mindjárt társat talál az, aki magányos. Vagy meggyógyul egy betegségből az, aki egészségre vágyik. Vagy nagyobb lakásba költözhet hamarosan. Vagy jobb munkát kap. Vagy sikeresebb lesz az élete. Vagy kellemesebbek lesznek a szomszédai. Lehet, hogy a problémák mind maradnak vagy egy része valószínűleg megmarad. De egészen másként hordozza ezeket a terheket a Jézussal találkozott ember. Már Jézussal hordozza. Így nemcsak megoszlik a teher, hanem boldogan tapasztalja: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Még az is lehet, hogy az ilyen ember is sír néha ezután is, mert valami annyira fáj neki. Mert valaminek a hiánya újra ránehezedik. Mert nagyon bántották, talán éppen Jézus miatt, hogy vele kötötte össze az életét. De ha sír is, Jézusnak sírja ki magát.
Valaki egyszer így mondta: a hívő is sokszor sír, de másképp sír, mint hitetlen korában. És ez a másként azt jelenti, hogy nem kétségbeesetten, nem keserűen, nem reménytelenül, nem másokat vádolva, nem úgy, mint azelőtt, hanem úgy, mint akinek a szívét akkor is betölti ez az öröm, amikor éppen a könnyei potyognak. Még a gyászában is betölti. Ezt magamon tapasztaltam, amikor az édesanyám meghalt. Lehet, hogy néha elered az ember könnye, de a szívében akkor is ott van az a Krisztusban megtalált, csendes, elvehetetlen öröm, ami aztán előbb-utóbb az arcán is megjelenik, és a cselekedeteiben is megmutatkozik.
Ezt kapta ajándékba Jézussal együtt ez a főember, és ezt kínálja nekünk is a mi Urunk. A szomjúságunk, a hiányaink hova visznek bennünket? Vigyenek közelebb Istenhez! Ha akadályokkal találkozunk az úton, megijedünk - vagy átlépünk rajtuk, mert olyan fontos nekünk, hogy megtaláljuk Istent? Lépjünk át azokon, és akkor találkozni fogunk az élő Krisztussal, aki hozzánk is olyan kedvesen szól, mint ahogy itt ehhez a főemberhez szólt Fülöpön keresztül, aki elsegít oda, hogy meglássuk a bűneinket, és eljussunk a bűnbocsánatra. Aki békességet, új kezdést ad, akivel összeköthetjük az életünket, aki önmagát adja, hiszen arról szólt ez az ézsaiási idézet is, hogy önmagát adta érettünk, mint egy áldozati bárány. Lehet, hogy emberileg egyedül marad valaki, legalábbis egy időre, aztán majd talál testvéreket és lesz közössége, de akkor is örömmel megy tovább az ő útján, mert belül történt valami nagy változás.
Olyan nagy lehetőség, hogy akár itt most bármelyikünk elsorolhatja hiányait Istennek, kinyithatja a szívét, és engedheti, hogy azzal ajándékozzon meg, amivel Ő akar minket. Talán éppen a mi Urunk Jézus Krisztussal és benne ezzel az örömmel, amelyikből jut majd másoknak is.

Jézus Krisztus mennybemenetelére emlékezünk ma este. Az Ő mennybemenetelének a történetét így írja le a Szentírás: feltámadása után 40 napig még együtt volt az övéivel, és sok mindenre tanította őket. Azon a 40. napon kivitte őket Jeruzsálem mellett az Olajfák hegyére, ott is hangzott még az Ő tanítása, majd áldása. Aztán egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy emelkedik Jézus, és egy pillanat alatt egy felhő eltakarta a szemük elől. S ahogy ott néztek felfelé, két angyal állt meg mellettük, és azt kérdezték: Mit álltok itt nézve a mennybe? Az a Jézus, aki most elvitetett tőletek, ugyanígy jön majd el, ahogy láttátok Őt felmenni a mennybe. Aztán bementek a tanítványok Jeruzsálembe, és ott imádkoztak. (ApCsel 1,9-11).
Jézus tehát visszament oda, ahonnan közénk jött. Mennybemenetelével véget ért az a teméntelen szenvedés, amiben itt a földön emberi testében része volt. Fontos, hogy újra és újra világosan lássuk: Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Ezt az Ő örök Isten-létét szakította meg harmincegynéhány évre az Ő emberré létele. Mint ember is Isten maradt, ugyanazzal az isteni teljhatalommal tanított és cselekedett, csak a mi érdekünkben felvette isteni természete mellé még az emberit is.
Ez a néhány esztendő itt a földön csupa szenvedés volt a számára, de - mint ahogy olvastuk igénkben: „Emlé-kezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül”, Isten nem hagyta az Ő szentjét a sírban, hanem feltámasztotta Őt a harmadik napon, és ajándékozott neki olyan nevet, ami minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,5-11).
Jézusnak a földi életútja tehát olyan volt, mint egy V betű. Ennek a V-nek a felső szára még a mennyben kezdődik. Előtte van egy végtelen, öröktől fogva Isten, azután volt egy törés: az Ő testté-létele, és az Ő útja egyre mélyebbre haladt a szenvedésekbe. A mélyponton a kereszt van. Megalázta magát, megüresítette magát, emberekhez hasonlóvá lett, szolgai (rabszolgai) formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ez az egyik szárnak a vége, ez a V-nek a csúcsa.
Isten azonban feltámasztotta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet - az előbb idéztem a Fil 2-ből ezt a szép himnuszt, - és ahol véget ér a V-nek a felszálló szára, onnan folytatódik tovább egy végtelen, az Ő örök Istensége. A kereszt volt a mélypont, a feltámadással már megkezdődött az Ő felemeltetése, mennybemenetelekor pedig visszatért oda, ahonnan közénk jött. És most ül az Atya Istennek jobbján, ami azt jelenti, hogy a mindenható Istennel egyenlő, egyenlő a hatalma is, és mi várjuk, hogy eljön majd másodszor, akkor már nem alázatban és gyalázatban, hanem nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor magához veszi azokat, akik benne hittek, az Ő dicsőségébe, és vele együtt fogunk uralkodni. És nem lesz többet betegség, és nem hullik többé a könnyünk, nem érnek megaláztatások, nem lesz gyász és veszteség, és semmi nem lesz, ami a bűnnek a következménye, hanem az élet a maga teljességében valósul meg. Hogy ez lehetővé váljék, azért jött el Jézus ide közénk. Azért volt szükség erre a bizonyos Vbetűre, azért alázta meg magát, és vállalta a kereszthalál minden kínját.
Örülök, hogy a Timótheusi levél tanulmányozása során éppen ez a szakasz következett mára. Ez kifejezetten áldozócsütörtöki ige. Hiszen arról van szó, hogy - emlékszünk még rá - Timótheus elcsüggedt, és Pál apostol ezzel a levéllel bátorítja. És itt éppen azt sorolja el, hogy mire emlékezzék, amikor összejönnek a nehézségek, amikor elfogy az ereje, amikor végképp kevésnek érzi magát a feladatokhoz, amikor azt hiszi, hogy neki egyedül kell teljesítenie ott Efézusban mindent, hadakozva a tévtanítókkal, látva az elinduló hívőknek a vissza-visszacsúszását, és azt a temérdek ellenségét az evangéliumnak, amire az életét szánta. S már-már feladja, abba akarja hagyni, akkor azt mondja: Timótheus, legalább három dologra légy szíves emlékezni:
Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Aztán emlékezzél arra, hogy én most éppen börtönben vagyok, bilincseket viselek, mint egy gonosztevő, de mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. Aztán emlékezzél a hívőknek arra a közös tapasztalatára, hogy ha Jézussal együtt meghalunk, vele együtt fogunk élni is. És ha tűrünk Őérette, vele együtt fogunk uralkodni is.
Miért írja Pál apostol ezt a hármat Timótheusnak? Láttuk vasárnap, hogy három képpel lényegében ugyanezt akarta szemléltetni: a katonának sok viszontagságot kell elszenvednie, de a győzelemért, népének, az értékeknek a megvédéséért mindenre kész. Az atlétának sok kellemetlenséggel jár az edzés is meg a versenyzés is, de a győzelmi koszorú neki mindent megér, s azért mindent vállal. Nem lehet a koszorúhoz jutni az edzéssel és a versennyel járó kellemetlenségek nélkül. De ha valakinek az fontos, akkor tudja vállalni, és végigfutja. És a földműves is előre tudja, milyen kemény munkát kell végeznie, és mennyi veszélynek van kitéve a termés, de nem lesz másképp ennivaló, ha nem verejtékezik és nem dolgozik hajnaltól késő estig. S ha éppen tönkrement, kezdi előlről. Nincs áldás áldozat nélkül. De, ha valakinek megéri az a cél, akkor minden áldozatra kész lesz, és egészen másként tudja szenvedni az áldozathozatallal járó nehézségeket, ha a célra néz. Éppen ezért Timótheus, a célra nézz! Ez a rövid felszólítás ennek a most felolvasott igének a lényege.
A célra nézz! Ne csak magadra, ne az ellenségekre, ne a nehézségekre nézz, mert akkor abba fogod hagyni előbb-utóbb. Mindezeken láss túl, és tarts ki, és a célra nézz! Ebben erősíteni fog az, ha emlékszel Jézusra, ha gondolsz néha az öreg Pálra, aki most is a börtönben van azért, hogy így is sokan üdvösségre jussanak, és ha emlékszel arra, hogy akik Jézusért szenvednek, azok vele lesznek az Ő dicsőségében.
Mit jelent részletesebben ez a három dolog?
1) Jézus példája lebegjen a szeme előtt, aki Dávid utóda, de feltámadt a halottak közül. Ez, hogy Dávid utóda, magába foglalja mindazt, amit Jézus emberi természetéről mond nekünk a Szentírás. Ez, hogy feltámadt a halottak közül, világos utalás arra, hogy Ő nem akárki, hanem Isten Fia, Ő Isten.
Még egyszer, egy kicsit részletesebben gondoljuk végig ezt a bizonyos Vbetűt. Jézusnak a mennyei dicsőségből való alászállását, és a mélységből való felemeltetését, a mennybemenetellel való újra megdicsőülését.
Úgy gondolom, nem tudjuk azt elképzelni, hogy Jézusnak mennyi szenvedést jelenthetett maga az, hogy ide közénk kellett jönnie. Nem tudjuk elképzelni azt, hogy milyen az a LélekIstennek magára venni egy ilyen nyomorult testet, mint a mienk. Nekünk is mennyi bajunk van vele, de nem tudjuk összehasonlítani, hogy milyen lenne ennek a nyomorúságai nélkül élni. A testté létellel elkezdődött Jézus szenvedése. Karácsonnyal kezdődik az Ő passiója, szenvedése.
És ahogy kilépett a nyilvánosságra, azonnal falakba ütközött. Azok gáncsolták leginkább, akiknek jót akart, akiken segíteni akart. Meggyógyít valakit a gyógyíthatatlan betegségéből, és az illető elmegy feljelenteni. És megindul az Ő üldözése, miközben semmi rosszat nem cselekedett, és körülveszi az értetlenség, a gyűlölködés, a féltékenység, a hiúság. Nem engedik, hogy segítsen azokon, akik annyira segítségre szorultak pedig. És akiken csak Ő tudott volna segíteni. Aztán a keresztnek minden kínja. Azt még valahogy próbáljuk elképzelni, mert mindenféle orvosi és egyéb leírás segít, hogy milyen fizikai kínokkal járhatott az Ő agóniája és halála. De hogy mit jelentett az a lelki szenvedés, amikor az egész emberiség minden bűnével azonosult, bűnné lett érettünk, amikor mindannyiunk halálos ítéletét elszenvedte, ezt mi nem tudjuk elképzelni. És Ő mindenre kész volt, azért, mert mindennek célja volt.
A célra nézett. És amikor elhangzott a kereszten az „Elvégeztetett”, akkor Ő tudta, hogy ezzel kiengesztelte az igazságos Istent, ezzel biztosította az amnesztiát minden benne hívőnek, ezzel az Ő szenvedésével és kínhalálával újra kinyitotta a mennyország kapuját előttünk, amit mi becsaptunk magunk mögött és otthagytuk a mindenható Istent. Azóta kínlódunk ennek a következményei miatt. Ezzel az Ő szenvedésével és halálával végérvényesen legyőzte a Sátánt, mint utolsó ellenséget legyőzte a halált. Nem kell többé értelmetlen létben kínlódnia az embernek néhány évtizedig itt, és utána megérkezni a végzetes pusztulásba, a kárhozatba. Van lehetősége innen kimenekülni. Az egész teremtett világ megváltását elvégezte, és - nem tudom másként fogalmazni - ez neki megérte. A célra nézett, és az elviselhetőbbé tette talán a vele járó szenvedéseket.
Ha valaki a célra néz, annak a szenvedése még nem lesz könnyebb, de több ereje lesz azt elszenvedni. És Jézus mindvégig a célra nézett. Mi volt a célja? Engedelmeskedni az Atyának, kiszabadítani a bűn rabságából az embert. Az Atya iránti feltétlen engedelmessége és az irántunk való érthetetlen szeretete adott neki erőt ahhoz, hogy ne hagyja abba, pedig Őt kísértette a kísértő, hogy hagyja abba. Mindjárt az elején. Ugorj le a templomról, kelts szenzációt, változtasd a köveket kenyérré és így tovább. És még az utolsó pillanatban, a kereszten is: ha Isten Fia vagy, szállj le, s majd hisznek benned. Hát nem az volt a célod, hogy higgyenek benned? Ő azonban tudta, hogy ez hazugság, ez kísértés, és végigjárta a szenvedések útját.
Egyszer elhangzott az Ő ajkán is: ha lehetséges, ne kelljen egészen kiinni a szenvedések poharát, de a mondat így folytatódott: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Engedelmes volt halálig.
Emlékezzél erre a Jézusra - mondja Timótheusnak. És ott bujkál Pál mondatai között: Timótheus, legyél józan és őszinte. Mik a te szenvedéseid a világ Megváltójának a szenvedéséhez képest?! Persze, neked azok a legnagyobbak, meg mindenkinek az fáj, ami fájdalmat neki okoztak. Ez érthető, de azért emlékezz arra, hogy mit vállalt Krisztus érted azért, hogy neked ne kelljen nyomorultul elpusztulnod és örökké szenvedned a büntetést, hanem örökké együtt lehess Krisztussal a dicsőségben. Felmérted, micsoda lehetőség ez? És micsoda változás ez? És ezért Jézus mindent vállalt. Adjon ez erőt neked ahhoz, hogy te is vállald mindazt, amit vállalnod kell. Tudja Ő, mennyit bírsz el azokért, akikért Ő felelőssé tett téged.
Nagy bátorítás ám ez! Aki elkeseredett már úgy igazán életében, és kapott ehhez hasonló, Isten Lelkéből fakadó bölcs lelkigondozást, az tudja, micsoda változást jelent, amikor az ember megint talpra áll. Amikor a padlón volt már, és csak azért, mert valami világosabb lesz, és a lelkében erő támad - ahogy a zsoltár mondja -, feltápászkodik, aztán előbb csak bizonytalanul megáll a lábán, aztán érzi: újra erő van benne, mehetünk tovább. Ezután sem lesz könnyebb, mint eddig volt. de megéri. Tudjuk, hogy miért vállaljuk a küzdelmet, a lemondást, a szenvedéseket. Mint ahogy az a bizonyos sportoló, az a bizonyos földműves, az a bizonyos katona, akikről vasárnap szólt hozzánk az ige. És Jézus Krisztus ebben mindenkinél ragyogóbb és egyértelműbb példa.
Emlékezzél Őreá, Timótheus, írja itt Pál a megfáradt szolgatársnak. Szinte szó szerint ezt olvashatjuk a Zsidókhoz ír levélben, amely szintén elcsüggedt és agyongyötört, megalázott, kifosztott, a vértanúhalál szélén álló keresztyéneknek szólt: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatosan fussuk végig az előttünk levő küzdőpályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok Őreá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,1-3) Ez az első, amit mond Pál.
2) A második az: gondolj néha öreg lelki atyádra is, aki éppen most börtönben van. Ő sem csinált semmi rosszat, nem ártott senkinek, sokaknak használt. Használna most is, ha engednék ott kinn, de mint egy gonosztevőt megbilincselték. Pedig római polgár, és ezt nem lenne szabad vele csinálni. Nem követett el semmi bűnt, de ez senkit nem érdekel. Börtönbe csukták, és ottfelejtették. És két éve már, hogy ott van. De ott a börtönben is hivatása magaslatán állt, és azokat az őröket, akikkel összeláncolták, és akiket 6 óránként váltottak mellette, Jézushoz igyekszik vezetni. Már egy egész kis gyülekezet van a pretóriánusok házában, pogányokból keresztyénné lett börtönőrökből és katonákból. A filippi levelet is ebből a börtönből írja, és az utolsó előtti verse úgy hangzik: köszöntenek titeket mindnyájan az itteni szentek, különösen a pretóriánusok házából valók.
Pál ott is mutatta a Jézushoz vezető utat, hirdette az evangéliumot. Ugyanakkor szeretett volna kiszabadulni onnan, és megválni a bilincsektől. De azt írja Timótheusnak: gondolj arra, hogy Isten milyen békességet ad itt nekem. Tudom azt, hogy az evangélium hirdetése szenvedéssel jár, és tudom azt, hogy embereket megmenteni a halálból az üdvösségre csak az evangélium hirdetésével lehet. Ez a számomra olyan cél, ami mindent megér, ezért mindent vállalok. Ezért szenvedek itt békességgel, noha úgy bánnak velem, mint egy gonosztevővel. Ugyanaz a szó van itt, ami a Lk 23-ban a latrokat jellemzi. Mint egy latorral, mint egy rablógyilkossal, úgy bánnak. Ez vele jár az evangélium hirdetésével, de nekem az a fontos, hogy azt hirdethessem. Azért, hogy a választottak elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.
A kiválasztottság nem teszi feleslegessé az igehirdetést - mondja itt Pál. Éppen az ige hallgatása közben ismeri fel valaki, hogy ő kiválasztott, és aközben nyeri el az örök üdvösséget a mennyei dicsőséggel. Ez a cél. Ezért minden áldozatra kész vagyok.
Tudjuk a levél végéről, meg Pál más leveleiből is, hogy milyen nyomorúságos volt neki ez a börtön. Ettől még nem lett könnyebb a számára, hogy látta a célját és értelmét, de ez adott neki erőt, és állhatatosságot, kitartást, hogy minden körülmények között maradjon hű a szenvedések közben is.
Most olvassuk a galatákhoz írt levelet. Abban van egy mondata Pálnak, ami nagyon jól szemlélteti ezt az összefüggést. Azt írja a galáciabelieknek: „Gyermekeim, akiket fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” Ha egy asszony áldott állapotba kerül, az nagyon sok kellemetlenséggel is együtt jár - ezt őszintén be kell ismerni. Mondjuk nyár végére várja a gyermekét, s van egy jó meleg nyár, miközben a többiek könnyű ruhában járhatnak, ő vastag gumiharisnyát visel egész nyáron, mert kijöttek a visszerei stb., aztán a szülés is fájdalommal jár, és még utána is sokféle kellemetlenség és gyöngeség van, és mégis boldogan várja a gyermekét, és amikor megszülte, boldog, hogy ember született a világra. Látja a célt. Attól még nem izzad kevésbé a nagy melegben, de több erőt, reménységet és örömet ad neki már a szenvedések közepette is, hogy a célra néz.
Ezzel a képpel Pál apostol megint erre akarja bátorítani Timótheust: a célra nézz! Érdemes kitartani. Timótheus, téged Isten azzal a kiváltsággal ajándékozott meg, hogy embereknek az evangéliumot hirdetheted. Hogy miközben beszélsz, sokan rádöbbennek arra, hogy Isten őket is örök üdvösségre hívta el, és örök dicsőséget kapnak majd. Ez mindent megér. Ezt a szolgálatot csak úgy lehet végezni, hogy közben egy sor kellemetlenség, gúny, megaláztatás, hátratétel stb. ér. Ez vele jár. Még azt is írja a következő fejezetben, hogy egyre nehezebb lesz a helyzetük azoknak, akik az evangéliumot hirdetik, de embereket a halálból az életre segíteni - van ennél nagyobb dolog? Abba ne hagyd, fel ne add!
És ez mindennel így van, testvérek. Azt hiszem nem érdemes most az analógiákat hozni egymás után. Valaki egyszer azt monda, éppen így a vizsgaidő elején, meg az érettségi táján: a tudásnak a gyökere keserű, de a gyümölcse édes. Ha valaki azt az édes gyümölcsöt egyszer meg akarja kóstolni, akkor a keserű gyökereket nem hagyhatja ki az életéből. És miközben a többi sétál és kellemes dolgokat csinál, aközben valaki reggeltől estig ilyen gyönyörű időben is ott görnyed az asztal fölött, és tudja, hogy megéri. Egyrészt tudja: másként nem megy, de neki az fontos, amit el akar érni. Azt csak ilyen áron lehet elérni. Akkor gyerünk! - megfizetjük az árát.
3) A harmadik, amit említ Pál apostol, az két tömör epigramma. Két bölcsmondás, amit így olvasunk a végén: „Igaz beszéd ez: ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.”
Ezt az utolsó mondatot sokan félreértik. Én is sokáig rosszul értettem. Azt gondoljuk felületesen, hogy ez azt jelenti, ha mi hűtlenek vagyunk, Isten akkor is hű marad hozzánk. Az Ő hűségéhez kétség nem fér, s ez önmagában igaz, de itt nem erről van szó. Arról van itt szó: ha mi hűtlenek leszünk Őhozzá, Ő akkor is hűséges marad önmagához, tudniillik ahhoz az ígéretéhez, hogy aki Őt megtagadja, az elszakadt Őtőle, s az nem számíthat rá. Tehát, amit Jézus így mondott: aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom azt az én mennyei Atyám előtt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Mert, aki megtagadta Őt, az ezzel elszakadt tőle, az egyedül marad. Ezt a tényt állapítja meg Jézus azzal, hogy megtagadja az Atya előtt, aki nem tartozik Őhozzá.
Tehát ez a befejező mondat itt az ítélet komolyságára figyelmeztet. Isten hű marad önmagához, Jézus hű marad önmagához, és Ő megígérte, hogy aki Őt megtagadja, azt Ő is megtagadja az Atya előtt. De megígérte azt is, hogy aki Ő-hozzá hűséges marad, az vele együtt fog uralkodni is, aki Őérette tűr, az Ővele együtt lesz a dicsőségben.
Ez azt jelenti egyszerűbben testvérek, hogy a hívő ember sorsközösséget vállal Jézussal. Jézus világosan beszél arról, hogy az Ő mennyei dicsőségében is együtt lesznek az Övéi vele, hiszen a Krisztus-test a hívők közössége, - és ennek a testnek a feje, a feltámadott Krisztus, - egy élő organizmus. Egy test, nem is lehetnének külön a benne hívők, vagy valahol távol tőle. Vele együtt leszünk a mennyei dicsőségben. És ez megint olyan bibliai kijelentés, amit nem fogunk fel az értelmünkkel soha. Mit jelent az, hogy minket, lázadókat, és minket, kis porszem emberkéket, akik az Isten ellen oly sokat tettünk, és sokszor teszünk is, ennyire közel enged magához, hogy eggyé válhatunk vele, és az Ő mennyei dicsőségében is részesülünk. De tudnunk kell azt, hogy az Ő földi gyalázatában is részesülünk. A sorsközösség az sorsközösség. Nemcsak ott leszünk, a benne hívők, vele együtt a mennyben, hanem itt is, amikor Őt szidják, minket szidnak. Vagy amikor minket szidnak, jó ha tudjuk, hogy végső soron Őreá haragszik valaki.
Ahogy Isten mondta Sámuelnek, amikor úgy elkeseredett a népnek az értetlenségén: nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg. És ez így van a Krisztus népével ma is. Aki Krisztust gyűlöli, az gyűlöli az övéit is, és ezt vállalni kell. Az enyhe gúnytól egészen a súlyos szenvedésekig, vagy - amiről a Szentírás szintén többször szól - a vértanúhalálig.
Ott van-e ez az elszántság bennünk, hogy az, hogy Krisztussal együtt lehetünk már itt, ezek között a küzdelmek között is, meg az örökkévalóságban, a mennyei dicsőségben, ez mindent megér, és ezért mindent vállalunk? És mi az ehhez képest, hogy valaki elhúzza a száját gúnyosan, ha kiderül: hiszem, hogy Jézus feltámadott. Annál jobban szeretem őt, és ha lehetőségem lesz rá, még egyszer bizonyságot teszek neki, hogy bizonyos, Ő feltámadott, és annak köszönhetem, hogy például nem félek a haláltól, túllátok rajta, és van reménységem. Nem vagyok vigasztalhatatlanul szomorú a gyászban. Miközben potyognak a könnyeim, a szívem meg van vigasztalva, mert megvigasztalt a feltámadott Krisztus. Aztán talán kevésbé húzza el gúnyosan a száját, és Ő is eljut egyszer erre a szabadságra és megvigasztalt állapotba. De ez vele jár, hogy először gúnyosan elhúzta a száját, vagy mondott valami olyan megjegyzést, amiből kiderült, milyen ostobák a hívők, és milyen nagy eszük van a hitetleneknek. Nem baj, hadd mondja, annál jobban szeretem. Fogalma sincs az igazságról, mert nem ismeri még azt, aki elmondta: én vagyok az igazság és az élet. Majd megismeri. De az, hogy megismerje egy ember is, mindent megér egy hívőnek. Akárminek elmondhatják, lehordhatják a háta mögött, a szemében, mindegy, a fontos az: egy ember is kiszabaduljon a kárhozatból. Ezért mindent vállal. Ezzel bátorítja itt az apostol a megfáradt Timótheust. Ezért mondhatjuk mi is, hogy Jézus mennybemenetele mementó. Emlékeztetés arra, hogy véget értek a földi szenvedések az Ő számára is, és per crucem ad lucem - a kereszten át a dicsőségbe vezetett az Ő útja, és odavezet a mienk is, ha Őt követjük. Csak meg ne álljunk valahol útközben. Ettől óvja itt Pál Timótheust. Meg ne állj útközben! Számolj azzal, hogy vannak és lesznek nehézségek. Kevés az erőd, de mindenre lehet erőd a Krisztusban, aki téged is megerősít. Emlékezzél arra, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül. Emlékezzél azokra, akik minden megaláztatást és szenvedést vállaltak mások üdvösségéért. Emlékezzél ezekre a csodálatos ígéretekre, hogy ha vele tűrünk, akkor vele fogunk uralkodni is. Ha vele együtt meghaltunk, akkor vele fogunk élni is.

Folytassuk Pál apostol utolsó levelének a tanulmányozását, amit két héttel ezelőtt kezdtünk el. Az eddigiekből kitűnt, hogy Timótheus, akihez írja a börtönből ezt a levelet, vigasztalásra szorul. Ez a fiatalember egyedül maradt egy sok problémával küzdő nagy gyülekezetben, ahol a munkát irányítania kellett. Egyre jobban érezte a maga erőtlenségét, belefáradt a ravasz tévtanítókkal való folyamatos küzdelembe, elcsüggedt. Pál ekkor írja neki ezeket a sorokat.
Nagyon becsületesen figyelmezteti Timótheust, hogy ezek a nehézségek később is kísérni fogják a szolgálatát. A Krisztus követése nem könnyű. A Krisztusnak való szolgálat pedig kifejezetten nehéz mindig, de ne adja fel, mert ha hűséges marad Jézusához, és végzi a küldetését mindvégig, akkor nemcsak ő maga fog folyamatosan csodákat átélni, és nemcsak ott az út végén várja őt elképzelhetetlenül szép kiteljesedés, hanem mások számára is a lehető leghasznosabbá válik. Valami olyat tud végezni ezen a világon, amit csak a Krisztus elszánt szolgái végezhetnek: Embereket a kárhozatból az üdvösségre segíthet.
Tarts ki, Timótheus, - ez Pálnak a biztatása, és az indoklás: megéri. Az, hogy a munkád nyomán emberek a pokolból kiszabadulnak és értelmes életre, örök életre jutnak, ez minden szenvedést megér.
Olyan kedvesen kezdi ezt a fejezetet: „Te azonban, fiam.” - Ha magyarul írta volna, talán ezt a jelzőt tette volna elé: édes fiam. Annyi melegség van ebben a biztatásban, ebben a józan, a nehézségekről is nyíltan beszélő biztatásban, hogy Timótheus valóban erőt kaphatott ettől.
Ez a néhány vers, ami ma következik, olyan, mint egy képeskönyv. Mintha gyöngéd szeretete jeléül egy képeskönyvet nyújtana át szeretett fiának. Az első oldalon forrást látunk, amelyikből olyan gazdagon buzog a víz, hogy az ember látja, ez soha nem fog kiapadni. A második oldalon egy láncot látunk, amelyikben erősen kapcsolódnak egymásba a láncszemek, és egyre újabb szemek kapcsolódnak hozzá. És a képeskönyv harmadik oldalán három képet is találunk egymás alatt, mind a három azt szemlélteti, hogy a Krisztus szolgálatában szenvedni is kell, de az érte vállalt szenvedésnek, lemondásnak, áldozatnak gazdag, bő gyümölcstermés az eredménye. S mindezzel arra biztatja Timótheust, hogy lásson túl a pillanatnyi nehézségeken, és fussa végig azt a pályát, amelyiken elindult Jézus Krisztus után.
Nézzük meg most közelebbről is ezt a képeskönyvet!
1) Az első kép tehát egy forrás, amelyikből rendkívül gazdagon buzog a víz, és ami kiapadhatatlan. „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” Fogytán van az erőd, fiam? Hát csodálkozol rajta? Az erődet meghaladó feladatokat végzel kezdettől fogva. És szívják az erődet mindazok, akik között szolgálsz. Meg fiatal is vagy még. Talán nem is jól gazdálkodsz az erőddel. Nagyon sok erőtlen ember él körülötted, akik mind erősítésre vágynak, és te azért vagy ott, hogy erősítsd őket. És ez továbbra is így lesz, fiam, Timótheus. Ezért nagyon fontos, hogy legyen utánpótlásod, mert az az erő, amivel eddig szolgáltál, nem belőled fakadt, ezt te tudod a legjobban. Átáradt rajtad. Kaptál erőt Krisztustól - gondoljunk a másik börtönből írt levélre, ahol Pál a Filippieknek azt írja: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. - Ezt az erőt add tovább másoknak! Hogy képzeled, hogy ez magától menne? Gyere a forráshoz, és újra és újra erősödj meg abban a kegyelemben, ami a Krisztus Jézusban van, s akkor tudsz másokat erősíteni.
Arra hívja fel a figyelmét Pál az ő lelki gyermekének ezzel, hogy nemcsak az útja elején volt szüksége arra, hogy a Krisztusban megjelent kegyelemből merítsen, hanem az egész úton folyamatosan. Nemcsak az üdvösségre jutásához kellett a kegyelem, a szolgálatban maradásához is nélkülözhetetlen az. De ez a kegyelem nagyon gazdag. Ez olyan forrás, amiből mindig újra meríthet. Jöjjön hát oda! Innen kapott bocsánatot a bűneire, ez a kegyelem fogadta őt Isten gyermekévé, ebből a kegyelemből kapott kegyelmi ajándékot, amivel szolgál. Erejét meghaladó feladatokat úgy tudott eddig is megoldani, hogy kapott hozzá erőt, igét, áldást, vezetést. Továbbra sem számíthat másra. Erre számíthat. Jézus Krisztus olyan forrás, akiből meríthet újra és újra.
És ha közben valamit elront Timó-theus, vagy elmulaszt és bántja a lelkiismeret, akkor mit csináljon? Hagyja abba? Menjen el más pályára? Nem! Az a kegyelem, ami elég volt az egész múlt bűneinek az eltörléséhez, elég menet közben is az elkövetett bűnök megbocsátására. Erősödjél meg abban a kegyelemben, amely Jézus Krisztusban van.
Nem tudom, testvérek, melyikünk milyen lelkiállapotban jött ide, de jó, hogy Isten ezt pontosan tudja. Én csak ezt a nagy örömhírt szeretném ma továbbadni, ami nekem is örömhír volt: Isten kegyelme kiapadhatatlan, bő forrás, és mi menet közben is folyamatosan megerősödhetünk ebben a kegyelemben, ami Jézus Krisztusban adatott nekünk.
2) A másik képen erősen egymásba kapcsolódó láncszemeket látunk. Az első láncszem Pál apostol, akit még Saul korában Jézus Krisztus megszólított, az életét, gondolkozását megváltoztatta, és Krisztus ellenségéből az Ő hűséges hirdetőjévé tett. Ahogy járta a városokat, az egyik helyen feltűnt neki egy fiatalember, akiről azt mondták, nagyon buzgón követi Jézust, és azt mondta: gyere, fiam, te is egy láncszem leszel. Megtanítalak, hogyan kell hirdetni az evangéliumot. Így lett Timótheusból is Jézus Krisztus szolgája. Egy félpogány fiúból.
Most meg azt írja neki: te azért, fiam, amit tőlem hallottál, azt add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vagyis újabb láncszemekre van szükség. Jézus elhívja Pált, Pál beállítja és betanítja a szolgálatba Timótheust, Timótheusnak azt írja: keress a hívők között megbízhatóakat, hogy aztán ők is továbbadják, és az ő bizonyságtételük nyomán is legyenek olyanok, akik beállnak ebbe a szolgálatba. Így megy ez egészen a mai napig. Így kerültünk bele mi is ebbe a sorozatba az újjászületés által, aki már az életét Jézus Krisztusnak alárendelte. És így folytatódik ez a Krisztus dicsőséges második visszajöveteléig.
Pál beállítja a szolgálatba Timótheust, Timótheus keressen megbízható hívőket, akik majd másokat is hívnak, és azok a mások továbbadják. Mert ez a legfontosabb, amit ezen a világon egy hívő ember csinálhat, hogy a kárhozatból az üdvösségre hívogat másokat, hogy már itt boldog életük legyen, és örök életet kapjanak.
Adjunk hálát ma mindazokért, akik előttünk bekapcsolódhattak ebbe a láncba, akiken keresztül hozzánk is eljutott az evangélium. Szánjuk oda magunkat erre a szolgálatra, hogy készek legyünk mi is továbbadni. Keressünk megbízható testvéreket, akik aztán majd másokat is bekapcsolnak, s mikor mi már rég elporladtunk, akkor is hív el magának Jézus Krisztus újabbakat és újabbakat, hogy üdvössége a föld végéig érjen.
3) A harmadik oldalon három képet is látunk egymás alatt. Mind a három kép azt szemlélteti, hogy a Krisztus-követés szenvedéssel jár, mert szenvedés nélkül nincs gyümölcstermés, de aki vállalja Krisztusért a szenvedéseket, annak az élete gazdag, gyümölcsöző élet lesz.
a) Az első kép egy római katonának a képe. Erről szeretnék részletesen beszélni, mert az apostol is erről ír a legrészletesebben nemcsak itt, hanem más leveleiben is. Nem volt könnyű a római seregben katonának lenni. Nehéz volt a személyes holmija is, amit vinnie kellett magával, nagyon súlyosak voltak a fegyverei is, bal kezében a pajzs, amivel védekezett, jobb kezében a támadó fegyverek. Izom kellett, jó kondíció kellett hozzá. Néha a munka vagy a harcok miatt kimaradtak az étkezések, és akkor is talpon kellett tudni maradni. A kedvezőtlen időjárás próbára tette őket hol ilyen, hol olyan fordulataival. Igen sok erőt, elszántságot igényelt az, hogy valaki katona legyen.
„Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” Tehát legyél a Jézus Krisztus jó katonája, ez azt jelenti, hogy velem együtt minden ezzel járó szenvedést vállalnod kell, és közben ügyelned arra, hogy semmi másra ne légy tekintettel, csak arra, aki harcosává fogadott. Jézusnak feltétel nélkül mindenben engedelmeskedj, mint katona a parancsnokának. Itt senki nem kíváncsi a magánvéleményedre, a hozzászólásaidra, a parancs parancs, a parancsnok parancsol, te pedig csinálod, amit mondott. Ez a jó katona. És közben ne elegyedjél a hétköznapok gondjaiba. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egy olyan hívő keresztyén ember, aki Jézus Krisztus jó lelki harcosaként akar élni, nem törődik a kötelességével, elhanyagolja a munkáját és így tovább ... Mindezt el kell végezni. Ez a parancs azt jelenti: ne merüljünk bele ezekbe úgy, hogy ezek elborítanak, és éppen a parancsnokot nem látjuk többé. Vagy mindenre odafigyelünk, csak éppen az Ő nekünk szóló parancsait nem halljuk meg vagy nem vesszük komolyan. Hanem miközben végezzük a hétköznapi kötelességeinket, aközben is a Jézus Krisztus jó katonái vagyunk, és mindenek felett a mi parancsnokunkra, drága Megváltónkra, Jézus Krisztusra figyelünk.
A jó katona legfőbb tulajdonsága - Pál apostol írása szerint - a feltétlen engedelmesség. Hát még, ha tudjuk, hogy annak engedelmeskedünk, aki még azt is jobban tudja mi jó nekünk, aki az életét odaadta érettünk!
Testvérek, egy kicsit el kell itt időzni, mert az a szomorú tapasztalat, hogy Jézus Krisztusnak nagyon kevés ilyen katonája van van. Mert ehhez már valóban az szükséges, amiket hívők szoktak szólamként mondogatni, de kevesen veszik halálosan komolyan. Vagyis ehhez az szükséges, hogy teljesen odaszánjam magamat Jézus Krisztusnak. Hogy komolyan vegyem azt, hogy az Övé vagyok. Hogy az nemcsak szép bibliai idézet, hogy áron vétettetek meg, Jézus Krisztus vérével fizetett értetek, a ti testetek és lelketek az Istené, hanem amikor valaki ezt komolyan veszi. Mivel a tied a testem, te rendelkezel vele. Ez azt jelenti: a kényelmi szempontok nem számítanak. - Én ezt most nem szeretném ... Ki kérdezte? A parancsnok azt mondja: most ez a feladat. Akkor megyek és csinálom, akkor is, ha nem szeretném. - Az meghaladja az erőmet ... Ezt a kezdetnél már tudhattam, hogy ez az egész vállalkozás meghaladja az erőmet. Ezért kínálja az Ő erejét. Pontosan ez az alázat szükséges: tudom, hogy meghaladja az erőmet, és mégis megyek, mert Ő küldött, s Ő menet közben fogja adni az Ő erejét. És ezért egyedül az Övé lesz a dicsőség, és nem húzhatom ki magam, hogy most hősiesen helytálltam, hanem örülök annak, hogy használ engem. Ez egészen más szemléletet, és abból következően egészen más magatartást kíván meg a hívő embertől, mint amihez úgy általában hozzászoktunk.
Kevés olyan hívő van, aki ezt a feltétel nélküli engedelmességet komolyan gyakorolja aki elkezdi, aztán ha bukdácsolva is, de mégis ennek az engedelmességnek az útján jár.
Többen hallották már Jim Elliotnak a nevét. Ő is egy volt a közül az öt fiatal misszionárius közül, akik 1956-ban az auka indiánoknak akarták hirdetni a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. S mielőtt egyszer is mondhatták volna nekik, lemészárolták őket ezek az indiánok. Aztán - ez már a folytatás, de most nem arról akarok beszélni - éppen az ő fiatal özvegye volt az, aki a férje gyilkosai közé elment, megtanulta a nyelvüket, lefordította auka nyelvre az Újszövetséget, és lelki ébredés indult el ott. Most azonban erről a fiatalemberről szeretnék annyit mondani, hogy amikor megérkezett Ecuadorba, ezt az imádságot írta be a naplójába: „Uram, gyújtsd meg életem száraz rőzsekötegét. Add, hogy fellángolhassak és érted éghessek el. Használd el az életemet, Uram, mert a tiéd az. Nem hosszú életre törekszem, hanem teljes életre, úgy, mint te, Úr Jézus Krisztus.”
S ez a fiú, aki néhány hónapos házas volt akkor, amikor megölték, ezt komolyan vette. És Isten is komolyan vette ezt az imádságot. Ez a fajta elszántság jellemzi a Jézus Krisztus jó katonáit. Az, amikor a hívő emberben már nincs bizonytalanság, nincsenek fenntartásai semmivel szemben sem, amit Isten mondott, amikor nem magát félti, hanem egyszerre azokat kezdi félteni, akik ott élnek körülötte hitetlenül a kárhozatban, amikor a maga büszkeségét, hiúságát, érzékenységét, kényelmét, testiességét, hasznát újra és újra félre tudja tenni, és egy dolog számít: Jézus Krisztus fővezérsége alatt harcoljon mások üdvösségéért. Mert Krisztus katonái soha nem emberek ellen harcolnak, hanem a bűn ellen, a saját bűnük ellen is, meg az emberiséget megnyomorító bűn ellen.
Testvérek, ezt egyszer mindnyájunknak el kell döntenünk, hogy kinek az oldalán harcolunk. Hogy akarunk-e egyáltalán a Krisztus jó katonái lenni és gyümölcstermő életet élni, vagy pedig csak úgy eltöltjük az olyanamilyen langyos hívő életünket, és annak nyomán senki nem szabadul meg a pokolból. Ehhez azonban ilyen bizonyosságok kellenek már. Mert amíg valaki bizonytalan abban, hogy hátha nincs is pokol, hátha nem is vesznek el az emberek Jézus nélkül, hátha mégsem így igaz a Szentírás, ahogy itt le van írva, addig alkalmatlan a küzdelemre. Ide meggyőződéses, elkötelezett, elszánt keresztyének kellenek, akiket aztán használhat Jézus ebben a világméretű kemény küzdelemben.
Gedeon jutott eszembe, ahogy ezen a kérdésen gondolkoztam. Nem volt az véletlen, hogy amikor összegyűlt valamivel több mint harmincezer ember a harcra, akkor Isten azt mondta: Gedeon, hirdesd ki, hogy aki fél, menjen haza. Mert aki magát félti és nem azt a népet, amelyikért most harcolnia kell, az alkalmatlan katonának. Gedeon meg volt rémülve: Uram, így is kevesen vagyunk, most még kevesebben leszünk. És akkor Isten azt mondta: a következő próba után még kevesebben maradtok, de azokra számíthatsz. Próbáld csak ki, hogy hosszú gyaloglás közben, hegymászás után ki hogyan iszik, amikor leértek a patakhoz. Aki nekihasal és mohón lefetyel, azt ne vidd magaddal, aki még szomjasan is fegyelmezetten iszik és közben jobbra-balra tekintget, nem jön-e az ellenség, azokra számíthatsz. Aki kész az önfegyelemre, aki kész magát megtagadni, aki tud lemondani, várni, áldozatot hozni azért az ügyért, aminek a küzdelmére Jézus elhívta, az lesz Jézus Krisztus jó katonája.
Hol vagyunk mit ettől? Sokszor még azt sem vállaljuk, hogy valaki egy kicsit gúnyosan elhúzza a száját, ha kiderül: mi hívők vagyunk. Ki tudja azt elmondani, ki meri azt leírni, amit Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzva így mondott: „Még az én életem se drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit kaptam Jézus Krisztustól.” Ő minden hívőnek készít szolgálatot, lehetőségeket, harcot. Harcoljuk-e ezeket a harcokat? Vagy pedig elmerülünk egyéb, az Isten gyermekeihez sokszor nagyon méltatlan harcokban.
„Vállald velem együtt a szenvedést, mint a Krisztus Jézus jó katonája.” Ezt mondja most nekünk is a mi Urunk. Láttam egyszer egy jelenetet a szentendrei Dunaparton, és sokszor az jut eszembe, amikor tétova, kétfelé kapkodó és sehova sem tartozó hívőkkel találkozom. Egy férfi készült elindulni a csónakjával, és szaladt utána a kislánya: apu, én is, én is! Kedvesen nyújtotta a karját: gyere, lépjél be a csónakba. Akkor azonban, amikor a kislány az egyik lábát betette a csónakba, és az billegett, megijedt, és elkezdte kiabálni: nem merek, nem merek! Az édesapja okos ember volt, nem tette be erőszakkal, nyújtotta a kezét tovább: gyere, tanulj meg bízni. És miközben a kicsike tétovázott és kiabált, egy elhaladó hajónak a hullámai meglökték a csónakot, az eltávolodott egy kicsit a parttól, és a kisleány beleesett a vízbe.
Ahogy azt néztem, az jutott eszembe: de sokszor ilyenek vagyunk mi hívők. Féllábunk a Krisztus csónakjában, de a másikat nem merjük elvenni a partról, az marad a világban, és elfelejtjük, hogy aki félig Krisztusé és félig a világé, az egészen az ördögé. Egyszer el kell dönteni: beszállunk-e mindenestől abba a csónakba, amelyiken Krisztus mély vizek felé visz bennünket, az új életnek a gazdagsága felé, - vagy ragaszkodunk a Krisztus nélküli világhoz, a világias gondolkozáshoz, a világias szokásainkhoz, a világias pénz- és időbeosztáshoz és kapcsolatokhoz, s akkor maradunk nélküle. Mert ezt így tartósan nem lehet csinálni: féllábam a csónakban, féllábam a parton, és nem merek, nem merek. Előbb-utóbb ebből biztos, hogy vízbeesés lesz.
Isten adjon bátorságot ma dönteni, hogy a másik lábammal is a csónakba szállok, és engedem, hogy oda vigyen engem Krisztus, ahova akar.
b) A második egy atlétának a képe: „Ha pedig versenyez valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.” Az antik világban a sportjátékokon igen szigorúan vették a szabályok betartását. Rendkívüli szégyen volt, ha valaki megszegte azokat, és így kiesett a versenyből. Soha többet nem versenyezhetett. És rendkívüli megbecsülésnek örvendett az, aki győzött és elnyerte a babérkoszorút. Nem osztogattak akkor még arany, ezüst kupákat, kancsókat. Egyszerű örökzöld koszorút kapott, de az nagy becsben volt, és az illetőt is igen megbecsülték.
Nos, ezt a képet használja itt Pál. Ha valaki vállalja a versenyre való felkészüléssel és a verseny végigküzdésével együttjáró lemondást, szenvedést, próbatételt, áldozatot, akkor megvan a győzelem esélye és megkapja a babérkoszorút. De, ha közben szabálytalankodik, nem kap semmi elismerést, sőt ...
Ugyanígy a keresztyén életben is. Ahol bizony futás közben néha szúr, meg már úgy érezzük: nem kapunk levegőt, de túl kell jutni ezeken a holtpontokon, és aki a célra néz és vállalja mindezt, ami vele jár, s megéri az, ami ott a végén várja, az befut, és megkapja a győzelmi koszorút.
Isten nekünk az Ő szent igéjét adta, hogy ha valaki szabályszerűen akar versenyezni, akkor az igéhez igazodjék és megkapja a győzelmi koszorút.
c) A harmadik kép egy parasztembernek a képe. „A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie.” Fáradozó földműves, aki a nappal kel és napnyugtáig talpon van, aki egész nap hajol, emel, dolgozik, aki csak úgy lopva törli meg a verejtékét is, és ráadásul a munkájának sokszor nincs azonnal látszatja, elvégezte a szántás-vetés nehéz munkáját, és semmi nem látszik belőle. Majd csak később derül ki, kikel-e és ki van szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Jöhet olyan jég, mint csütörtökön Baranyában volt, és pár perc alatt tönkreteszi több hétnek vagy hónapnak a munkáját, és akkor mit csinál a földműves? Kezdi előlről, mert enni kell, kenyér kell, és kenyér csak úgy lesz, ha dolgozik érte.
Most nincs idő, de szívesen összehasonlítanám a komolyan végzett lelki munkával, mert minden részletében párhuzamos. És annyi biztatás van ebben a képben, ha ismerjük Timótheus helyzetét. Pál meleg szeretettel és hozzáértéssel lelkigondozza ezt a fiút. Timótheus, ez nehéz munka. Ezzel kezdődik: a fáradozó földműves. De ennek a végén gyümölcs van: neki kell a termésből először részesülnie. Csak ennek a fáradságos munkának a végén van gyümölcs, de ennek a végén van gyümölcs. Tarts ki, mert megéri! Ne keserítsenek el a nehézségek. Tekints az út végére! Gyümölcsöző életed lesz, ha kitartasz.
Vajon nem ugyanerre adott példát nekünk Jézus is? Egész földi élete során gúnyolták, besúgókat küldtek utána, hogy kössenek bele minden szavába, fogják meg Őt a beszédben. Lecsaptak minden tettére, amiben hibát lehetett találni: igaz ugyan, hogy meggyógyított betegeket, de szombat napon. Körülvette végig az ellenségeskedés, és amikor két rablógyilkos közé - mint egy gonosztevő rabszolgát - keresztre feszítették, gyakorlatilag mindenki otthagyta. Három zokogó asszony, meg a legfiatalabb tanítvány, János, maradt ott a keresztnél végig. Mindenki láthatta, hogy Jézus ügye megbukott. Csak később derült ki, hogy ez volt a világtörténelem legnagyobb győzelme. Mert ott győzte le az Ő halálával, majd feltámadásával az ördögöt, mint utolsó ellenséget a halált, ott szabadított ki bennünket a bűnnek, a kárhozatnak a rabságából, ezzel tette lehetővé, hogy mindnyájan visszataláljunk Istenhez és új életet éljünk. De ehhez végig kellett járni az utat. Pál írja a másik börtönből írt levelében: „Engedelmes volt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Éppen ezért ajándékozott neki az Isten olyan nevet, amelyik minden név felett való.” Jézus végigjárta a szenvedés útját, de a szenvedése gyümölcseiből máig élhetünk.
Ezzel biztat most bennünket is. Ne add fel, mert megéri! Ezt nem a magunk erőfeszítéseire mondja, hanem a neki való engedelmességre. Gyere a forráshoz, erősödj meg a kegyelemben, ami Jézus Krisztusban van. Kapcsolódj erősen a többiekhez, azokhoz, akik előtted jártak a hitben, és legyenek olyanok, akik miattad lesznek követői Jézusnak. Legyél a Jézus Krisztus jó katonája, akinek Ő győzelmet adhat. Legyél olyan atléta, aki végigfutja a pályát, és megkapja a győzelmi koszorút. És legyél olyan földműves, aki verejtékezve is fáradozik, és reménykedve tudja, hogy ebből gyümölcsözés lesz.

Az előző vasárnap említettem, hogy jó lenne végigtanulmányoznunk Pál apostolnak Timótheushoz írt második levelét. Láttuk, hogy arról szól ez a levél, hogy egyik nyomorult erősíti a másikat. Az idős, börtönbe zárt apostol biztatja, bátorítja, vigasztalja az éppen csüggedező, erejét - és talán kedvét is - vesztett fiatal Timótheust. Lényegében azt mondja neki: testvér, ez bármelyikünkkel előfordulhat, hogy elcsüggedünk, hogy ha egyszerre túl sok nehézséggel találjuk magunkat szembe, akkor a magunk erőtlenségére nézünk, és nem Jézus nagy erejére. Megijesztenek a feladatok, és nem merünk nekiveselkedni a megoldásuknak. Lényeg az: ne add fel!
Ilyen van, hogy túl nehéz lesz a teher, olyan is van, hogy Isten gyermeke is roskadozik, meginog, még az is átfut rajta, hogy legjobb lenne abbahagyni, - csak ezt ne tedd! Abba ne hagyd, mert ez győzelmes ügy!
S miközben ír röviden a maga nyomorúságáról is, ír bőven és nagy-nagy szeretettel arról, hogy hogyan álljon helyt Timó-theus ebben a nehéz helyzetben.
Az első öt versről volt szó a megelőző vasárnapon, és láttuk, hogy az életének az alapkapcsolatait kell rendbehoznia Timótheusnak. Nagyon szoros és mély kapcsolatban maradjon Jézussal, ez mindennek a titka, de ne felejtse el, hogy az öreg lelki apja, Pál, szakadatlanul imádkozik érte, hálás érte Istennek. Nagyon vágyakozik arra, hogy találkozzanak. Timótheus fontos. Ha senki másnak nem lenne is fontos, Pálnak nagyon is az. Bátorítsa ez is, és ne feledje el, honnan jött. Isten megajándékozta őt Isten-félő szülői házzal, ahonnan hozza a Szentírás ismeretét. Maradjon meg abban, amivel Isten gyermekkora óta ajándékozta.
És most, ebben a szakaszban, amit olvastam, arról szól fiatal tanítványának, hogy mit tegyen azzal a drága kinccsel, amit Isten rábízott. Többször is előfordul ez a szép kifejezés: drága kincs. Isten rábízott Timótheusra valami drága kincset, el ne feledkezzék erről, el ne veszítse, le ne becsülje. Nehogy magának tartsa meg csupán, arra kapta, hogy másokat gazdagítson vele. Mit tegyen ezzel a drága kinccsel?
A korinthusi levél egyik része jut eszünkbe, amikor az apostol azt írja: a mi kincsünk cserépedényekben van, hogy annak a nagysága és gazdagsága legyen igazán ragyogó, akitől kaptuk. Azt mondja: Timótheus, te is, én is végignézünk magunkon, azt kell mondani: törékeny cserépedény. Nem arany, nem márvány, nem ezüst, nem ez, nem az, - törékeny cserép. De nagy kincs van benne. És most egy kicsit a cserépedény köti le a figyelmedet. Hogy bántanak, meg a betegség kínoz, fogytán van az erőd ... nem baj, hogy ezt látod és őszintén elmondod, de el ne feledkezz a kincsről, ami van a cserépedényben! S miközben megérti a cserépedény törékenységét Timótheus panaszaiból Pál, mert az ő cserépedénye is nagyon törékeny volt, a kincs nagyságáról beszél ebben a fejezetben, és arról, mit csináljon vele Timótheus.
Minden szavából a lelkigondozónak a szeretete, a bátorítása árad. Azt tudatosítja ebben a fiatalemberben, hogy nagyon gazdag. Nem fogja most ebben a helyzetben elbízni magát, mert jól érti,, miről van szó - majd mindjárt mondom, hogy mi a kincs. De ezt tudatosítja benne: nagyon gazdag vagy. El ne keseredj. És arra, amit Isten rádbízott, arra a kincsre mindenkinek szüksége van. Ezt a kincset nem kaphatják meg mástól. Ott, Efézusban, elsősorban tőled, meg a többi újjászületett keresztyéntől. De Isten neked adta ezt a legnagyobb mértékben. Használj a többieknek. Ne is nagyon izgasson téged, hogy szeret vagy ellenséges indulatú. Akármelyik táborba tartozik, erre a kincsre van szüksége. Ezt add nagyon gazdagon.
Nos, mi ez a kincs, és mit kell vele tennie? Erre a két kérdésre kapunk itt választ.
Mi a kincs? Az evangélium. Egy szóval így jelöli. Az evangélium az a kincs, az a drága kincs, amit Isten rábízott Timótheusra. Amit Pál apostol és a vének kézrátétellel meg is erősítettek benne, hogy ő ezt kapta, és mintegy felhatalmazták, hogy ezzel a kinccsel sáfárkodjék. Ez a feladata.
„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az Ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért Istennek ereje által. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan, halhatatlan életet.”
A kincs az evangélium. De mi az evangélium? Néha nem árt ám ilyen alapkérdésekre sem válaszolni. Azt a legtöbben tudják a testvérek, mert mi tudunk görögül is, hogy azt jelenti: eü - jó, angelo - hirdetni = jó hír. Úgy is szoktuk mondani: örömhír. Így is neveztük el a gyerekek számára készített folyóiratot. Örömhír, ez az evangélium. De miről szóló örömhír? Jó lenne, ha ennél is oldottabban lennénk együtt, és mindenkinek adhatnék egy papírt: írja rá egy mondatban, hogy mi szerinte és számára az örömhír. Ha ezt meg kellene fogalmaznia, hogy mi az evangélium tartalma, egy mondatban mit írna?
Valószínű, sokféle válasz hangoznék el, de úgy gondolom, hogy lényegében azonosak lennének ezek. Pál itt elmondja, hogy mi az evangélium tartalma. Az, hogy Isten megszabadított minket. Ebbe a néhány szóba belesűríti. Egy kicsit ki is fejti: „és elhívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idő kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá is lett, a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus, megjelenése által. Ő megtörte a halál erejét és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” Ez az evangélium.
Néhány szóba tömörítve: Isten megszabadított minket. Ha valaki kíváncsi rá, hogy honnan, hova, mire szabadított fel, akkor elmondja. Tulajdonképpen az ö-rökkévalóság tanácsától napjainkig, sőt, a Krisztus dicsőséges második eljöveteléig meghúzza itt a vörös vonalat az apostol, hogy a világ kezdete előtt már Isten úgy döntött, hogy kiszabadít minket, nem hagy elpusztulni. Kiválasztott bennünket az életre, Jézus Krisztusban utánunk nyúlt, hogy felemelhessen. Az erről szóló jó hírt hallottuk. Ő maga hívott el szent hívással, s adott nekünk egy kedves meghívást. A szent életre hívott el, még ez is kiderül innen. Egyáltalán visszaadja nekünk, akik elveszítettük az életet, a teljes, az örök életet. El nem múló élettel ajándékoz meg minket, és világossággal.
Nemcsak bűnbocsánatot ad tehát nekünk Isten, nemcsak azt foglalja magában az evangélium, hogy Isten Jézusért megbocsátja bűneidet, hanem Pál ez elé is mutat, hogy ott van az Ő örök kiválasztása, ami titok marad a mi emberi értelmünk számára, de aminek az erejéből élhetünk. Elérkezett hozzánk az Ő hívása, Ő tette késszé a szívünket, hogy igent mondjunk erre a hívásra. Azzal kezdődött el egy minőségileg más élet számunkra, szent élet, hogy Krisztus tulajdonságai jelennek meg azoknak az életében, akik hisznek Őbenne, és tudjuk azt, hogy ezen a halál sem változtat. Amikor majd ez a testünk befejezi, még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz. Az ilyen embernek még a halál is nyereség, és az sokkal jobb, mint ebben a testben küszködni. Ez az evangélium.
Szinte azt mondhatnánk, hogy az emberiség kínlódik, szenved egy mocsárban, amibe Istentől elszakadva került, és Isten nagy szeretettel utánunk nyúl és egyenként kiemel onnan bennünket, miközben hangzik az egész társaságnak a hívás: gyertek el, mert immár minden kész - hogy Jézus példázatát idézzem. És aki enged ennek a hívásnak, és engedi, hogy kiemelje őt Isten, azt a lábaira állítja, megmosogatja a sártól, ami rajta van, és tiszta életet kezdhet. És itt mindent Isten csinál. Ez az evangélium.
Nem a cselekedeteink, hanem az Ő örök végzése alapján, Jézus Krisztus áldozatáért. Nem a cselekedeteink alapján. Semmit sem csináltam, csak hallottam, hogy hívnak. Aztán éreztem: megfognak, és nem tiltakoztam. Engedtem, örültem neki. Aztán engedtem, hogy megmossanak, és láttam, hogy ami rólam lejön, az borzasztó. Ennyire szennyes voltam? Nem tartok védőbeszédet, nem mondom a piszkosat tisztának, nem mondom, hogy ez felesleges. Nem adok tanácsokat Istennek, hogy majd én rendbehozom az életemet. Engedem, hogy rendbehozza. Elkezdte a munkáját bennem, aztán így tisztán a lábaimra állítva járok azon az úton, amelyikre ráállított. Ott már azért nekem is kell csinálni valamit. De azért tehetem azt, mert előtte Ő mindezt elvégezte. Mert adta belém az Ő Szentlelkét - azt olvassuk itt. És az Ő Lelke tesz képessé arra, hogy másként éljek, és másokat is Őhozzá hívogassak.
Nos, ez az evangélium: Isten megszabadított minket. Isten megszabadított téged is, engedd, hogy kihúzzon abból a hitetlenségből, amiben vagy, és új élettel ajándékozzon meg. És mindez az Ő cselekedete. Ez az evangélium.
És mit kell ezzel tenni? Mindenekelőtt befogadni. Erről itt nem ír az apostol, úgy hogy én sem fogok most erről beszélni, de ezzel kezdődik, ez az előzménye annak, hogy amiről itt ír, az valóság lehessen az életünkben. Mindenekelőtt komolyan kell venni ezt a jó hírt. Igent kell mondani erre a hívásra. Befogadni azt a Jézust, akiben utánunk jött Isten, venni az Ő Szentlelkét, mert csak így válik lehetővé az összes többi, amiről itt szó van.
Igazán nagy szeretettel és mély alázattal hadd kérdezzelek ma este mindannyiótokat: mindenki bizonyos már abban, hogy befogadta az evangéliumot? Mindenki úgy van itt most, hogy hálát adhat Istennek, hogy ebből a mocsárból őt már kiemelte, hogy Jézus vérével tisztára mosta, hogy az Ő Szentlelkével megajándékozta, és a legfőbb vágya, hogy ennek a Léleknek engedelmeskedjék? Mert ha nem, akkor ezt akár ma este is lehet pótolni. A hívás hangzik, ma is hív minket.
Ha valaki befogadta az evangéliumot, akkor következik az a három feladat, amit itt az apostol Timótheusnak ír: ezt az evangéliumot terjeszteni kell, ezért az evangéliumért meg kell tanulni szenvedni, és ezt az evangéliumot meg kell őriznie. Terjeszd, hirdesd, szenvedj az evangéliumért, és őrizd meg ezt a rá bízott drága kincset.
A legtöbbet az elsőről szoktunk beszélni, úgy, hogy most arról szeretnék a legkevesebbet beszélni: terjeszd. Ez egészen magától értetődő minden hívő számára a Szentírásból. Jézus ezzel hagyta itt a tanítványokat, amikor visszament a mennybe. A missziói parancsot gyakran szoktuk idézni. Sokféle változatban elénk adja a mi Urunk ezt az Ő kívánságát, parancsát, óhaját: hirdessük azt, aminek az igaz voltáról meggyőződtünk.
Miért hirdessük? Azért, mert miközben azt valaki hittel hirdeti, az úgy érkezhet meg mások szívéhez, mint a feltámadott Krisztus tulajdon beszéde. Mint a teremtő Isten újjáteremtő szava: én nyomorult ember, beszélek az evangéliumról, hogy Jézus meghalt, feltámadott, szeret minket, ki akar szabadítani, és két év múlva valaki a hallgatók közül azt mondja: amikor Isten megszólított engem... És igazat mond, mert nem én szólítgattam, hanem ha az valóban ige volt, és ő hittel fogadta, az élő Isten igéjeként érkezett meg hozzá, és végezte el benne a teremtés munkáját. Erről mi is sokan bizonyságot tudnánk tenni.
Ezzel a reménységgel, és ezzel a mély alázattal szabad nekünk a jó hírt hirdetnünk akármilyen formában. Talán csak egyetlen mondat, ami beszélgetés közben beleakadhat valakinek a szívébe. Voltak ott tizenketten, és egy valakit nem hagy békén. Mert Isten őt szólította meg azon a napon, az által az egy mondat által, és az igévé válik a számára. De kellett valaki, aki ezt elmondja. Aki nem szégyellte, aki szerette a jelenlévőket annyira, hogy valamit mondott Isten szeretetéről, s aki bízott abban, hogy Isten ott bárkit ezáltal kiemelhetett a mocsárból. Nos, ezzel a reménységgel, ezzel a bizonyossággal, ezzel az alázattal szabad nekünk mondani az igét. Itt lélekmentés folyik, és ez a feladatunk mindannyiunknak, akiket Isten már kiszabadított. Ezt a kedves és nagy hívást kell átadni: gyertek el, mert immár minden kész. Isten az örökkévalóságtól kezdve készíti nektek az üdvösséget. Hogy hogy nem hallottál még erről? Nem kell így élned tovább és így elpusztulnod. Isten neked is életet készített.
Annyira fontos ez az apostolnak, valószínű, hogy Timótheus is sokszor hallhatta ezt tőle, hogy újra és újra visszatér rá. „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (4,2). Nos, ez az első. Terjeszd az evangéliumot. Ezért vagy ott, és azt mondja Pál: ez az ő hivatása is: ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.
A másik, amit mond: szenvedj az evangéliumért. Ez mindig meghökkenti a Bibliaolvasó embereket, és vannak, akik meg is ijednek tőle. Miért kell azért szenvedni? Azért, mert jó hírt mondok, azért szenvedni kell?
A tapasztalat valóban azt bizonyítja, testvérek, hogy ha a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot hűségesen hirdeti valaki, akkor nem kerülheti el az ellenállást, esetleg az üldöztetést sem. Miért? Mit gyű-lölnek az emberek ebben az evangéliumban? Gyűlölik mindenekelőtt azt, amit az apostol ennyire hangsúlyoz itt: nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az Ő saját végzése és kegyelme szerint hívott el minket szent hívással. Ez sértő. A legtöbbször ebbe a falba ütközöm, amikor olyanoknak próbálom az evangéliumot mondani, akik nem templomba járók, nem ismerik ezt, de meghallgatják, vagy talán még meg is kérdezik.
Hogyhogy? És az én jó cselekedetem? És az én szenvedéseim? Persze, bűnöket is követtem el, de én azokat le tudom vezekelni. Elrontottam sok mindent, de helyre tudom hozni. Vagy ha nem, a következő időben nem ismétlem meg azokat a hibákat. Alapvetően önmagunk teljesítményeire akarunk támaszkodni. Az evangélium arról szól, hogy nem a mi cselekedeteink, hanem az Ő örökkévaló kegyelmes döntése alapján ment meg minket. Én legfeljebb engedem, hogy megmosson, hogy kezébe vegyen, hogy újjáteremtsen.
Erre mondta az apostol, hogy ez a zsidóknak mindig botránkozás, és a görögöknek bolondság. De azoknak, akik hisznek, Isten ereje és Isten hatalma.
Aztán nagyon nehezen érthető az evangéliumban az is, hogy ilyen egyszerű lenne az egész? Ott valaki azon a Golgota nevű dombon meghalt, állítólag azért is, mert nekem ilyen bűneim vannak, és ha én ezt hiszem, akkor ezekért a bűnökért nem kell felelnem? Nem kell vezekelnem? Ezekre én csak úgy ... bocsánatot kaptam?
És egy harmadikat említek még, amivel nagyon gyakran találkozom, éppen az elmúlt napokban is többször: milyen szokatlan elképzelés ez, hogy egyik szenved a másik bűnéért? Aki vétkezett, azon kell az ítéletet végrehajtani. Hogyhogy Jézus én helyettem? Különösen, ha Ő valóban bűntelen, igaz volt, Isten Fia. Én meg tele vagyok bűnnel ... Ez először is igazságtalan, aztán analógiátlan, ehhez hasonlót nem hall az ember. S egyáltalán hogy jön ez össze? Ő meg én? Én vétkezem, ha az Isten igazságos, büntessen meg - mondták ezt a keményebbek. Vagy elkezdenek könyörögni Istenhez kegyelemért. Nehéz elfogadni, hogy Isten kegyelmes, de igazságos is. És az Ő igazsága is érvényesült a kereszten. A bűnt megbüntette, de a bűnöst felmentette. Ehhez kellett valaki, aki elszenvedte a büntetést. És ez nagyon nehezen megy be a fejünkbe is, a hitünkbe is.
Nem sorolom a további akadályokat, de aki végzi a bizonyságtétel szolgálatát, az bizony tapasztalja, hogy sokszor falba ütközik, az értetlenség falába, a hitetlenség falába, és sokszor szenvedni is kell azért, ha ezt vállalja. Egyáltalán vannak olyan helyzetek, amikor kellemetlen keresztyénnek lenni. És ezekben a helyzetekben nagyon sokszor elhallgatjuk, hogy keresztyének vagyunk. Ezt a fajta szenvedést nem vállaljuk.
Mint ahogy Péter megijedt nagypéntek hajnalán Kajafás udvarán, pedig csak azt mondták neki: te is a názáreti Jézussal voltál. Erre az lett volna a válasz: igen, és mit akarsz ezzel? S ehelyett az volt a válasz: nem, nem is ismerem azt az embert. Ott van ez a félsz, még a legjobbakban is. Nem tudom, van-e közöttünk valaki, aki eddig soha nem hallgatta el egy-egy kényes helyzetben, hogy Jézus Krisztus tanítványa, vagy nem beszélt hirtelen másról, amikor egyenesen színt lehetett volna vallania, hogy szereti Jézust. Isten legyen irgalmas nekünk, és kérjük az Ő bocsánatát erre a bűnre, mert ez Krisztus-tagadás. És mindannyiunkat fenyeget ez.
Pált is fenyegethette. Egészen bizonyos, hogy meglegyinthette ennek a szele őt is, mert azért írja a Római levélben: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére. Ő tudta azt, hogy van ilyen lehetőség is, hogy szégyellem. Ijedtemben néma maradok vagy másról beszélek, vagy akár meg is tagadom azt, amit hiszek, vagy akiben hiszek.
Általában három dolog szokott lenni az, amit szégyellünk adott esetben: Jézus nevét, azt, hogy hozzá tartozunk, azt, hogy ismerjük Őt valamennyire, azt, hogy mit kaptunk tőle; Jézus evangéliumát, például a keresztről szóló nehezen érthető és botrányos örömhírt; és a Jézushoz tartozókat, Jézus népét. Van olyan, hogy valaki büszkén vallja, hogy Krisztusban hisz, de nem vállalja a Krisztus népét. Olyan sok ügyefogyott van köztük, annyi hibájuk van, - felnagyítják a hibáikat. Nehogy engem is közéjük soroljanak. Még rólam is azt hiszik, hogy ... És nem vállaljuk a Krisztus népét.
Jó lenne ma este bűnbánatot tartanunk mind a három tekintetben. Nem szégyelltem-e magát Jézust? A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy Ő nem szégyellt minket testvéreinek nevezni. Aztán nem szégyelltük-e sokszor az evangéliumot? Mindenki mondta a magáét, panaszkodik, vádaskodik, keresi a hibák okát, megoldását, és nekünk eszünkbe jut valami Isten igéjétől ihletett egyszerű mondat vagy gondolat. Na de az úgy kilógna ebből a sorból, az annyira más hangot ütne meg. Hát nem azért vagyunk ott, hogy más hangot üssünk meg?
Hányszor ismétlődik ebben a levélben: de te ... Ez az egyik legfontosabb fordulata a Timótheushoz írt második levélnek. Te merj más lenni, mint a többiek. Nem tüntetésből, nem provokatívan, egyszerűen azért, mert más vagy, mivel újjászülettél. Hát azt nem kell titkolni! Az a jó levegő áradjon ki belőled, Timótheus. A többiek is fel fognak lélegezni: ilyen is van? Így is lehet látni? Így is lehet gondolkozni? Lehet, hogy nem tapsolnak, talán még ki is nevetnek. De egyik-másik hazafelé menet azon gondolkozik, hogy én is szeretnék ilyen lenni. De más lenne ez a világ, ha többen lennénk. És a végén még olyanná is lehet Isten újjászülő kegyelme által. De ahhoz ezt a más hangot valakinek egyszer meg kellett ütnie.
S vajon nem szégyelltük-e valaha is Istennek egy-egy gyámoltalan, megvetett gyermekét, vagy egy-egy hívő közösséget, vagy úgy általában a hívőket, akiket szoktak csepülni, és sok baj okaként vádolni, nagyon sokszor rágalmazzák. Ha a vádaknak van alapjuk, akkor azt alázatosan el kell ismerni és sürgősen megszüntetni ezt az alapot. És ott is engedelmeskedni. Ha pedig csak azért kell szenvedni, mert valaki következetes Krisztus-tanítvány, akkor Péter leveléből azt tudjuk: adjon hálát érte, mert ez azt jelenti, annyira közel került Krisztushoz, hogy vele együtt Őt is szidják.
De Péter tisztázza a dolgot: ne a magatok butasága, ne a bűneitek miatt, ne azért, mert beleavatkoztok más dolgába, ha ezért haragszanak rátok, megérdemlitek. És akkor bűnbánatot kell tartani, és megtérni. De ha a Krisztusért, az evangéliumért és azért, mert vállalod a hívő testvéreidet, ezért kell szenvedni, az kitüntetés. Ez a mennyei dicsőség előszobája, azt mondja Péter apostol.
Nos, Pál tudta azt, hogy nem könnyű harc ez, és néha az ember szívesebben megfutamodik. Pál tudta, hogy Timótheus nem dicsekszik Efézusban, hogy Pál, az ő tanítómestere most is a rómaiak fogságában van. Mert erre azért felkapták a fejüket az emberek. Mit csinált? Hirdette az evangéliumot. No, no ... És még mit csinált? Miért került börtönbe? És te egy börtöntölteléknek a lelki gyermeke vagy? Miféle lelkiség az? Nem lehetett ez könnyű.
Ezért kéri itt külön: ne szégyellj engem, a Krisztus foglyát, mert én az Ő foglya vagyok, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért.
Minket nagyon befolyásol emberek véleménye. Jó lenne, ha szabadabbak lennénk ettől.
A harmadik, amit ír neki: őrizd meg ezt a drága kincset. Ezt olvastuk: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” Miért kell azt megőrizni? Mert el akarják venni. Mert talán már Timótheustól is kórusban követelték, amit ma is követelnek azoktól, akik az egészséges tudományt, a kereszt evangéliumát hirdetik, hogy mondjon helyette mást, ne azt. Azt ma már nem úgy kell érteni. Azt ma már mindenki tudja. Valami korszerűbbet. Ez végigkísérte az egyháztörténetet. Hirdessenek a lelkészek valami hasznos ismeretet. Használható gazdasági ismereteket. Volt egy ilyen korszak a magyar református egyház történetében, és valóban nagyon hasznos gazdasági ismeretek hangzottak a szószékről - az evangélium helyett. Az ember nem érti: ezt nevezték prédikációnak? Igehirdetésnek semmiképpen nem nevezhető.
Akkor jött egy másik iskola: tanítani kell az embereket. Csak néhány évig tudnak iskolába járni, tanításra van szükségük. A keresztyén tanokat kell kifejteni a szószéken. Unalmas, száraz, hosszú prédikációk hangzottak el. Jézus neve véletlenül sem fordult elő benne. A tanítást kell hirdetni.
És ma is megvannak az ötleteik azoknak, akik az evangélium helyett valami mást akarnak hallani. Azt mondja Pál: helyette semmit, Timótheus. Ami abból következik, azt igen, de helyette nem.
Voltak, akik el akarták venni tőle, voltak, akik meg akarták csonkítani. Persze azt, ami a Bibliában van, de nem minden részletében. Néha nagyon sarkosak ezek az igazságok. Ez bántó lehet. Le kell köszörülni az éleket, a sarkokat legömbölyíteni. Így könnyebb lesz eladni, jobban befogadják az emberek, ne legyen bántó véletlenül sem. Nem lehet lebűnösözni az embereket. Megsértődnek. Azt valahogy másként kell elmondani. Megpróbálják csonkítani. Például az előbb volt szó arról, hogy Isten a kereszten igazságát és szeretetét is megvalósította. Nem kell az Isten igazságáról beszélni, ez hálátlan téma. Az ítélő Istenről ne szóljon az igehirdetés. Csak arról mindig, hogy Isten szeret. Megcsonkítani.
Aztán próbálták megmásítani is. A levélben majd találkozunk többször azzal, hogy milyen sokféle tévtanítás volt, amikor az evangéliumot össze akarták keverni, ötvözni valami mással. Különféle emberi tanításokkal, akkori vallások, szektáknak a tanításaival.
Azt mondja Pál: őrizd meg, ne engedd, hogy elvegyék, ne engedd, hogy megcsonkítsák, és ne keverd össze semmivel. Ez világosan körülhatárolt, pontos tartalmú mondanivaló, amit evangéliumnak nevezünk.
Ez tehát az evangélium: Isten megszabadított minket és azt mondja Pál: ezt terjeszd, - ha kell, szenvedj érte, meg ne futamodj, és őrizd meg, hogy tisztán adjad tovább. Képes-e erre Timótheus? Nem. Akkor miért mondja ezt neki Pál? Azért, mert nem neki kell mindezt teljesítenie, hanem valahányszor erre vonatkozó parancsot ad, mindenütt utal arra, hogy Timótheusban Isten Szentlelke van. Itt is ezt olvastuk: „a rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” És a felolvasott szakaszunk elején, a 6-7. versben egyenesen ezt mondja: Emlékeztetlek téged, hogy te kaptad a Szentlelket. Amikor Krisztust befogadtad, kaptad az Ő Lelkét. Elfelejtetted, hogy benned lakik Isten Szentlelke? Persze, hogy törékeny a cserépedény, meg most sok bajod van ezzel az edénnyel, de el ne felejtsd a kincset, az evangéliumot, amit rád bízott, meg Őt magát, aki lakozást vett benned.
Hiszen Jézus éppen a mennybemenetelekor mondta: Ő most elhagyja az övéit a testi valójára nézve, de eljön hozzájuk az Ő Lelkében, „aki bennetek marad és nálatok lakik.” Timótheus kapta ezt a Lelket, aki benne marad és nála lakik. A benne lakozó Szentlélek fogja őt képessé tenni arra, hogy egyre világosabban értse, higgye és hirdesse az evangéliumot. Tudja azt minden körülmények között terjeszteni, hogy tudjon azért - ha kell - békeséggel szenvedni, és hogy megőrizze azt minden károsodástól.
Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy mennyire trinitárius, Szentháromság-hívő Pál apostol. Végigvonul ezen a szakaszon a Szentháromság Isten munkája. Az Atya öröktől fogva kiválasztott, a Fiúban kimentett a mocsárból, Jézus Krisztusban ezt nyilvánvalóvá tette, és adta neked az Ő Szentlelkét, aki képessé tesz arra, amire magadtól sohase lennél képes, és így lehetsz igazán Isten kezében használható eszköz és mások számára nagyon hasznos.
És van egy kicsi epilógus még ehhez a szakaszhoz: egyszer csak eszébe jut Pálnak, hogy miközben megírja, hogy akik Ázsiából valók voltak, mind elfordultak tőle, nagy összeomlás van lelkileg Ázsiában, ő is tud arról, hogy most lenne ok keseregni, de ezért mégis biztatja Timótheust, mert azért vannak ám olyanok is, akik megmaradnak minden körülmények között. Itt van ez az Onéziforosz, aki képes volt elmenni Rómába, és börtönről börtönre járva érdeklődött Pál után, amíg megtalálta, és azt mondja: felüdített engem, és ő nem szégyellte az én bilincseimet. És hogy hogy szolgált Efé-zusban, azt te jobban tudod, mint én.
Miközben sokan ellenállnak az evangéliumnak, miközben a Timótheusok is meg-meggyengülnek, miközben ilyet le kell írni: az Ázsiából valók mind elfordultak tőlem, aközben azért vannak, akik növekszenek, akik vállalják Krisztust, az evangéliumot, az Ő népét, akik felüdítik a fogoly Pált is, és sokakat Jézushoz vezetnek Efé-zusban és ahova állítja őket Isten. Segítsen Ő, hogy mindnyájan ilyenek legyünk. Ha pedig meg-megingunk, akkor engedjük, hogy megerősítsen minket ugyanezzel az igével.

Tegnap kezdtük el olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint Pál apostolnak Timótheushoz írott második levelét. Ha Isten segít minket, együtt tanulmányozzuk majd ezt a rövid levelet a következő istentiszteleteken. Az apostolnak ez az utolsó levele, amit nagyon nagy nyomorúságból írt. Annál szembetűnőbb, hogy sok nyomorúsága között is milyen élő reménység van a szívében. A megalapozott, boldog reménység szép hitvallása ez a levél, miközben kiderül belőle az a sok nehézség is, amiben része volt.
Akárhova nézünk, nyomorúság vesz most körül bennünket. Nagy szükségünk van arra, hogy Istentől kapjunk reménységet. Hogy ne illúziók játsszanak velünk, hanem legyen megalapozott, Isten kijelentésére, ígéreteire épülő reménységünk. Bárcsak mindannyian ajándékba kapnánk ezt majd a következő időkben!
Ma három szempontból vizsgáljuk ezt a levelet, pontosabban a most felolvasott bevezető részét. Kiderül ebből: ki írta, kinek írta, és hogyan próbálja bátorítani Timótheust, aki szintén nehéz körülmények között vívta harcait.
1) Ki írta ezt a levelet? Az a Pál, aki ismét fogságban van. Már másodszor volt Rómában fogoly. Egymást követték a vallatások és tárgyalások, ahol bizony keserű csalódások is érték az apostolt. Ezt olvassuk: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott.” (2Tim 4,16)
A csalódottság, elhagyatottság, a magánynak a terhe is rászakad még az egyébként is fogoly apostolra. Olyan helyzetben van, amelyikből nem tud kiszabadulni. Frusztrált helyzetbe került. Nem azt teszi, amit akar, amit szükségesnek látna, és amit még bírna. Gáncsolják, akadályozzák. Ráadásul igazságtalanság történt vele, és nem tudja az igazát bebizonyítani.
Meggyötri itt a börtönben a magány. Ugyanakkor az is nyilvánvaló számára, hogy nem sok van hátra az életéből. Ezt olvassuk a levél vége felé: „Nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.” (2Tim 4,6) Emberileg egyedül van, erőtlen, kiszolgáltatott. Csalódások is érik, vágyakozik valaki után, akitől emberi szót, testvéri szeretetet, meleget kaphatna. Ezért írja Timótheusnak: „Igyekezz minél előbb hozzám jönni...” (2Tim 4,9) Minél előbb, mert nem tudjuk, meddig van rá lehetőség. Sok mindent elárul egy-egy mellékesnek tűnő megjegyzés: Ha jössz, hozd magaddal a köpenyemet is, amit itt és itt hagytam.
A római nyirkos, penészes börtönben jó lenne az öreg, beteg embernek takaró gyanánt is az a bizonyos köpeny. Hogy aztán megérkezik-e és idejében érkezik-e meg, azt csak Isten tudja. Mindenesetre az utolsó mondat még egyszer így hangzik: „Igyekezz megjönni hozzám, ha lehet, a tél beállta előtt.”
Ugye milyen őszinte könyv a Biblia? Nem az derül ki belőle, hogy Pál apostolnak nincsenek problémái csak azért, mert keresztyén. Neki is vannak. Sőt, akik elkötelezett tanítványai Jézusnak, azoknak többrétű és súlyosabb problémái szoktak lenni. Azok még a mások problémáit is magukra vállalják mint megoldandó feladatot. De ebből a nyomorúságból is vigasztalást és bátorítást tud küldeni valaki másnak. Kinek?
2) A levél címzettje Timótheus. Azt tudjuk róla a Cselekedetek könyvéből, hogy Listrában élt, a mai Törökország közepe táján feküdt ez a városka, ahova Pál apostol első missziói útján ment először, és hirdette ott a Krisztusban kapott váltságot. Ez a fiatalember, akinek pogány görög apja és hívő zsidó édesanyja volt, hitt az evangéliumnak. Bekapcsolódott a kis gyülekezet életébe, és amikor pár év múlva ismét arra járt Pál apostol, a gyülekezet tagjai nem győzték dicsérni a fiatal Timótheus hitét és elkötelezettségét. Úgy hogy Pál arra gondolt, magával viszi és munkatársává képzi ki. Így lett Timótheus Pál apostol munkatársa egész fiatalon.
Azért is nagyon alkalmas volt neki, mert az apja pogány volt, az édesanyja zsidó, és így mindkét társaság számára, akiknek az apostol a Krisztusban kapott váltságot hirdette, elfogadhatóbb volt. Mivel nem volt körülmetélve, mert az apja pogány volt, Pál ezt is megtette, hogy azok a zsidók, akik szigorúan ragaszkodtak a törvény előírásaihoz, hiteles embernek fogadják el. Ettől kezdve Timótheus Pál apostollal együtt járta a világot és hirdették az evangéliumot. Nem is akárhogyan.
Olyan megbízható és hűséges ember vált Timótheusból, hogy amikor később a filippi gyülekezethez egy fontos küldetéssel küldi az apostol, akkor így ír róla: „Remé-lem az Úr Jézusban, hogy Timótheust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek. Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga hasznát keresi, a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval. De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért.” (Fil 2,19-22)
Mindenki a maga hasznát keresi - úgy látszik, ez nem csak ma van így, akkor is így volt, és ritka, mint a fehér holló az, aki a más hasznát keresi, még ritkább, aki a másiknak a lelki hasznát, a lelki üdvét is keresi. Még ritkább, aki Krisztusért mindenre kész. Az életét is kész odaadni. Lemond a kényelméről, a maga sikereiről, anyagi hasznáról, erkölcsi elismerésről, vállalja a gyalázatot is, minden áldozatot azért a Krisztusért, aki minden áldozatot vállalt miértünk, és megszabadított minket. Timótheus ilyen elkötelezett, odaszánt életű keresztyén, Krisztus-tanítvány volt. Így aztán Pál őt küldi Korinthusba, Filippibe, Thessalonikába nehéz feladatok megoldására, és hosszabb ideig pásztorolta Timótheus az efézusi gyülekezetet.
Most pedig a halál küszöbén állva magához hívja Rómába. És hogy szólítja meg? Érdekes lenne egy borítékon egyszer ilyet látni: Timótheusnak, az én szeretett fiamnak. Timótheusnak neve is nagyon szép, azt jelenti: istenfélő. Valóban istenfélő ember volt, aki önzetlenül szolgált az evangélium ügyében.
Most azonban baj van vele - és ez derül ki ebből a levélből. Ha röviden és a mai szójárással mondanánk: Timótheus a padlón van. Fel akarja adni a harcot. Fogytán van az ereje, és úgy érzi, nem bírja tovább ezt a szolgálatot. Több oka is lehetett ennek, mint kiderül a hozzá írott két levélből.
Az egyik oka az lehetett, hogy fiatal volt és nem mindenki vette komolyan. Nem azt figyelték mit mond, és nem azt, milyen hitelesen képviseli az evangélium ügyét, hanem hogy milyen ifjú. Ezért is írja az apostol a gyülekezetnek: vigyázzatok, hogy az ő ifjúsága miatt meg ne vessétek.
Aztán kiderül az is, hogy elég gyenge fizikumú, beteges fiatalember volt. Nem volt harcias alkat sem. Befelé forduló, csendes, szemlélődő ember volt inkább. Azokban a gyülekezetekben pedig kemény harcot kellett vívni, s vívta ő, csak úgy látszik, most elfogyott az ereje. Súlyos támadások érték kívülről is, a gyülekezeten belülről is, és mindig az a nehezebb. Egymást érték a tévtanítók a maguk ostobaságaival, és felzavarták a gyülekezetek nyugalmát. Timótheus nem bírja tovább a harcot.
Megint csak örvendezve mondom: milyen jó, hogy ilyen a Biblia. Hogy ilyen őszintén bemutatja nekünk a nagyokat is, az igazán hűségeseket, az odaszántakat. Azt hiszem, mindannyiunkkal előfordul vagy előfordulhat az, hogy annyira összejön minden, hogy egy ponton azt mondjuk: nem bírom tovább vagy nem akarom csinálni tovább. Éppen az ilyen embereknek jelenthet ennek a levélnek sok gazdag üzenete bátorítást és biztatást. Nem kell amiatt elkeserednünk, hogy ha a padlóra kerülünk, nem kell botránkoznunk, ha hívő ismerőseinkről kiderül: még ővelük is megeshet ez, de nem szabad ott maradni. Ez a levél ehhez ad bátorságot és erőt.
3) Éppen ezért a harmadik pontunkról kicsit részletesebben szóljunk. Hogyan bátorítja Pál Timótheust? Az egyik nyomorúságban levő a másik nyomorúságban levőt.
Egy dolgot szeretnék most kiemelni a felolvasott néhány vers alapján. Azt írja Pál Timótheusnak: nagyon vigyázzon a meghitt, az intim kapcsolataira. Ebben az elesett állapotában most azokra összpontosítson. Amelyikkel baj van, hozza helyre, amelyikkel nincs baj, azt tudatosítsa magában, hogy vannak ilyen kapcsolatai, mert ez sokat jelent a nehézségek idején, és építse, erő-sítse, tartsa karban ezeket a legbensőbb, legszemélyesebb kapcsolatait. Három ilyet említ: a Krisztussal való közösségét, a Pálhoz fűződő barátságát és az őseire, a családjára való emlékezést, ahonnan származik.
a) Mindenekelőtt Krisztust említi. Az első két mondatban háromszor olvassuk Jézus Krisztus szent nevét. Szinte odateszi a kezét a csüggedt Timótheus álla alá, és felemeli a fejét. Ne ezt nézd, ami itt lenn van! Ez tényleg borzasztó, ez kétségbeejtő. Nem bírod ezt a harcot, - majd erről még beszélünk később, hogy nem is a magad erejével kell, - de oda fel nézzél: nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Krisztusra, félretéve minden csüggesztő, lehúzó, megnyomorító körülményt. Nem azt jelenti, hogy nem akarjuk látni a valóságot. Ez pontosan azt jelenti, hogy a teljes valóságot akarjuk látni. Nemcsak azt, ami itt szemlélhető, hanem azt is, ami csak a hit számára valóság, de ami ugyanolyan realitás, mint az itt levő sok nyomorúság. Ennek a világnak az Urát is komolyan akarjuk venni, nemcsak az ellenségét és az általa okozott bajokat.
Timótheus, csőlátásod van, csak a bajokra nézel. Csak a tévtanítók, csak az ellenség, csak a magad gyengesége, ebbe bele lehet dilizni. Felfelé nézzél, aki a világot uralja, akié minden hatalom mennyen és földön, aki téged elhívott - és itt a következő versekben, ha még tovább olvastam volna, szinte minden mondattal erre bátorítja Pál Timótheust: mert Ő szabadított meg minket, tudniillik Jézus. Ő hívott el szent hívással. Nem a cselekedeteink alapján, hanem a saját végzése és kegyelme szerint örök időknek kezdete előtt. Te még meg sem voltál, és Jézus már elhívott téged erre a szolgálatra, és mindent elkészített, amire szükséged van.
Én megértem - mondja Pál -, hogy most kétségbe vagy esve, és még jobban kétségbe leszel, ha csak lefelé nézel. De légy szíves a teljes valóságot figyelembe venni. A legvalóságosabb valóságot: a való világ Teremtőjét és Alkotóját mindenekelőtt. S utána mindennek más lesz a súlya és a jelentősége. És sok mindenre, ami most elviselhetetlennek tűnik, derűsen legyinteni fogsz. A Jézussal való kapcsolatodat erősítsed, Timótheus. Ő hívott el minket, Ő a közvetlen főnökünk - mondja Pál. Ő a mi munkaadó gazdánk, Ő fog megjutalmazni a munkánkért. Az Ő kezében vagyunk, Ő ennél sokkal több nehézséget elszenvedett, a vele való bensőséges közösséged erősödjék napról-napra, akkor mindent kibírsz.
És ehhez kíván Timótheusnak minden jót. De nem csak általánosságban minden jót, hanem egész konkrétan. Azt mond- ja: Kegyelem, irgalom, békesség Istentől, a mi Atyánktól és a Krisztus Jézustól, a mi Urunktól.
Kegyelem, irgalom és békesség. Mi a különbség a kegyelem és az irgalom között? A kegyelem az, amikor kap valamit, amit nem érdemelt meg. Például: bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget, Isten Szentlelkét. Kap valamit, amit nem érdemelt meg. Az irgalom az, amikor nem kapja meg azt, amit megérdemelt volna. Például, hogy a pokolra jusson. Erre rászolgáltunk, de Isten az Ő irgalmával nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk, hanem kegyelmes, és sok olyan kincset ad, amit nem érdemeltünk meg.
Ha ezt lelkigondozói szemmel nézzük, Pál apostol két oldalról is támogatja Timó-theust. Egyszerre két mankót is ad neki, mivel roskadozik. El ne felejtsd, hogy mi mindent kaptál, amit nem érdemeltél meg Istentől. Abból élsz. És azért azt se felejtsd el, hogy mi mindent nem kell elszenvedned, amit megérdemeltél volna. Ilyen jóságos az Isten.
A békesség pedig azt jelenti: a magunkfajta porszem ember a mindenható Istennel egészen közvetlen közösségre juthat Jézus érdeméért. Erre emlékezteti az apostol a gondok és nyomorúságok között szenvedő fiát, lelki gyermekét, Timótheust. Ez az első intim kapcsolat és minden hívő ember életében ez a legfontosabb. Aki még nincs ilyen közösségben Istennel, itt kell kezdenie, hogy békességre jusson vele, hogy Jézus által igazi közössége legyen, hogy aki Jézust befogadja, Isten gyermekévé váljék. Az összes többiről hiába beszélünk e nélkül. Csak erre épülhet fel a többi. b) De azért nem rest az apostol másodszor megemlíteni a kettőjük közti mély barátságot sem: „Hálát adok Istennek, amikor szüntelenül éjjel és nappal emlékezem rád könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön be téged.” Miről beszél itt? Arról, hogy Timó-theus, te nagyon fontos vagy nekem. Minket mély barátság köt össze. A közös Úr, a közös küldetés, a közös múlt, az együtt átélt csodák, az együtt elszenvedett nyomorúságok: bennem - mondja Pál - mély nyomott hagytak. Nekem te igen fontos és kedves ember vagy. És Pál ezt nemcsak érzi és őszintén gondolja, hanem meg is írja neki, hadd tudja Timótheus, miközben ugyanúgy küszködik a magány, a csalódottság, az erőtlenség nyomorúságaival, mint Pál, hadd tudja, hogy egy öregedő ember ott a római börtönben szüntelenül, éjjel és nappal imádkozik érte, szeretettel gondol rá, és nagyon fontos neki, hogy van az a fiatal, és mit csinál.
És három konkrétumban mutatkozik meg ez. Először azt mondja: hálát adok érted, és ezt megint nemcsak gyakorolja, hanem Timótheusnak is megírja. Hadd tudja Timótheus, hogy Pál hálát ad érte.
Arra gondoltam, milyen ritkán gyakoroljuk ezt. Hadd kérdezzem meg: mikor mondtátok meg a gyerekeiteknek utoljára, mondjuk egy vasárnapi ebéd közben, hogy ma is hálát adok az Istennek azért, hogy adott titeket nekünk? Pedig milyen sokat jelentene az, ha valaki a párjának egyszer azt mondaná: úgy örülök, hogy éppen te lettél a feleségem vagy a férjem. 40 éve volt az esküvőjük, és még ma is örül. Na de ha igaz, akkor miért titkolja a párja előtt? Ha nem igaz, ne mondja. Az nagy baj, ha nem igaz, de nem szabad a bajt tetézni, hogy még hazudik is. De ha igaz ... Azután megpuszilja a homlokát, és többet ér, mintha akármilyen ajándékot hozott volna haza.
Mert ezek erősítik igazán az összetartozás tudatát ebben a világban, amelyik igyekszik szétrázni házasságokat, nemzedékeket, családokat, nemzetet, gyülekezetet, mindent ... Nekünk tudatosan erősítenünk kell az összetartozás tudatát, főleg a viharok idején. Milyen sokat jelenthetett ennek a fiatalembernek, aki otthagyta apját, anyját, családját, szülővárosát, mindent a Krisztusért, a gyülekezetben szidják, nem veszik igazán komolyan a kora miatt, nem veszik komolyan az evangéliumot, mert Isten mást mond, mint amit ők akarnak és ők gondolnak, tévtanítók kívül, tévtanítók belül, lelki és fizikai erőtlenség őbenne, s egyszer csak jön egy levél, és azt mondja a nagy Pál: te nagyon fontos vagy nekem. Éjjel és nappal gondolok rád, imádkozom érted. Kivirul az ember az ilyentől, s azt mondja: érdemes mégis tovább harcolni.
A másik, amit máris érintettem: imádkozik érte, és ezt sem titkolja előtte. Hadd tudja Timótheus, hogy Pál éjjel-nappal imádkozik érte. Ott a börtönben ezt különösen is feladatának tekinti: azokért, akik kinn a fronton még harcolhatnak, komolyan könyörögni. Az imádság háttérszolgálata ez.
Harmadszor pedig kiderül: nagyon szereti. Azt mondja: emlékszem arra, hogy amikor utoljára elbúcsúztunk, te sírtál. Ezért is szeretném, hogy újra találkozzunk, hogy örömöt szerezzek neked. Ugye mennyire félreismerik Pált, akik azt mondják: hideg észlény volt! Volt neki esze! Aki a római levelet elolvassa, láthatja azt az éles logikát és magasan szárnyaló intellektust, ami az ő gondolatmeneteiből tükröződik. De ugyanakkor meleg szíve is van, és ezt ki is nyitja. Hadd áradjon a melegség még oda messzire, Efézusba is, ahol ez a szegény fiatalember harcolja a hitnek a harcát és küzd másokért. Pál teljesen megérti, hogy most fogytán van az ereje. Új erőt fog neki adni az, hogy szeretet sugárzik feléje.
Hálás érte, imádkozik érte, és nem restelli, hogy szereti.
Az első bensőséges kapcsolat, amit említ a Krisztussal való lelki hitbeli közösség, a másik, bármilyen nagy távolság van is közöttük, ez a mély összetartozás, egy nagyon tartalmas, tiszta barátság, amelyikben semmi ferde hajlam nincs, - mert ferde gondolkozásunk minden ilyen bibliai jelenetet ezzel gyanúsít meg. Ez krisztusi tiszta szeretet, ez bajtársiasság, amire nagy szükségünk lenne. c) A harmadik: ne felejtsd el azt, hogy milyen családból származol. Téged az Isten megajándékozott hívő édesanyával és imádkozó nagyanyával, és ők alapozták meg a hitedet, aztán arra épült Pálnak a prédikálása Listrában, aztán arra épült az, amit Jézus Krisztus közvetlenül végzett már el az életében Timótheusnak, - na de ez otthon kezdődött, csecsszopó korában.
”Eszembe jut a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Loisban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” Honnan tudja ő ezt? Később is visszatér rá, amikor azt mondja: „gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (3,15).
Meghökkentő megállapítás ám, hogy gyermekségétől fogva ismeri a szent írásokat, és ezt összeköti az édesanyja és nagyanyja nevének az említésével. Abban az időben nem volt otthon a családnál Biblia, hanem volt néhány bibliai tekercs a helyi zsinagógában, ahova eljártak a gyerekek, felolvasták nekik, és ők megjegyezték. De úgy látszik, Timótheuséknál otthon is szó volt a Szentírásról. Oda is eljárt talán, de otthon is hallott igét. Hallotta Isten tetteit. Úgy látszik, meghatározta a családjukban a beszélgetést is, az egész légkört a Szentírásnak az ismerete. Ez volt az a biztos alap, amire aztán később a többi épülhetett Timótheus életében.
Pedig - és itt minden adatra jó ám figyelni - Timótheus édesapja pogány ember volt. Annyira pogány, hogy Timótheust sem metéltette körül. Ma így mondanánk: nem volt megkeresztelve. De ez nem akadálya annak, hogy a hívő édesanya megtanítsa őt Isten tetteire: a Biblia tartalmára, és a hívő nagyanya szakadatlanul imádkozzék a kis unokáért. Ez a tanítás fogékony szívbe hullott, és ez az imádság a mennyben meghallgattatott. És kiformálódott egy sokak számára hasznos, Isten kezében használható áldott eszköz: Timótheus.
Végezzük-e mi ezt a szolgálatot odahaza, testvérek? A gyermekek lelki nevelését mind az Ó- mind az Újszövetség az apa feladatává teszi. Ezt Isten minden édesapán számon kéri. Megtanítottuk-e és tanítjuk-e a gyermekeinket az Isten nagy tetteire? Mindennapos olvasmány és téma-e otthon a Szentírás? És ha az édesapa nem alkalmas rá, mint Timótheuséknál, mert ő pogány volt, akkor csendesen előlép az édesanya, és tőle ismeri meg a szent írásokat. És nemcsak az, hogy olvassuk otthon együtt és beszélünk róla, hanem megtanulunk igeszerűen gondolkozni.
Két fontos és nagyon gyakorlati dolog derül ki itt Timótheussal kapcsolatban: mit hallott otthon, és mit látott otthon. Mit hallott? Hallotta a szent írásokat és hallotta, hogy azoknak a szellemében értékelik ki az eseményeket és készítik a terveiket. Igeszerűen gondolkoztak. Ezek a jelzők, amik itt Loisról és Eunikéről olvashatók, mind erre utalnak.
Így van-e ez nálunk, otthon? Mit hallanak a gyerekeink? Tőlünk is ugyanazt a panaszt, zúgolódást, vádaskodást, mint kinn a világban, vagy pedig Isten igéje szerint értékeljük ki a napi eseményeket? Az ő életük eseményeit is, a mi munkahelyi gondjainkat is, az aggodalmainkat, szorongásainkat, a szükségeinket, az örömeinket és sikereinket is. Természetes-e, hogy Istennek adunk dicsőséget minden áldásért és eredményért, természetes-e, hogy Istennek mondjuk el minden gondunkat és félelmünket, aggodalmaskodásunkat? Egyáltalán jelen van-e az élő Isten mint legfőbb személy a családban? Ez rajtunk múlik, akik vasárnaponként el szoktunk ide jönni. Óriási lehetőség ezt otthon megvalósítani és nagy felelősség, ha valaki elmulasztja.
Hadd kérdezzek valamit ilyen élesen: Hol vannak most a gyerekeid, ha nincsenek itt? S miért nincsenek itt? Miért nincsenek itt az unokáid? Nem sikerült olyan életet élni otthon, hogy megkívánták volna azt a derűs, viharok közt is kiegyensúlyozott, nyomorúságokkal küzdve is Istenbe kapaszkodó életet, amit tőlünk láttak, és azt mondták volna: nem kell nekem semmi más csak ez mindenekelőtt.
A megterített úrasztala ezekben a kérdésekben is bánbánatra indít minket, és új kezdést tesz lehetővé. Mától kezdve mást hallhatnak otthon a mieink. Ha vannak gyermekeink, unokáink, ők is, vagy akikkel naponta találkozunk. Mert ebben a világban, testvérek, ami a hazugság és az álcázott hazugságok világa, a legtöbbet az adja a gyermekeinek, aki biztos iránytűt ad a kezükbe. És ez Isten igéje. Aki olyan mérleget ad nekik, amire rátehetik azokat a sokszor ravaszul félrefogalmazott állításokat és csalétkeket, amikkel naponta kínálják őket, ráteszik az ige mérlegére, és azonnal érzékelik: ez igaz, ez hamis, ez meg féligazság, vagyis az is hamis. És tudnak különbséget tenni.
„Te gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged...” A bölcs kifejezés a Bibliában azt jelenti: tud különbséget tenni, disztingválni tud. Ez igaz, ez hamis, ez sürgős, amit most kell megoldani, ez halasztást tűrhet, ezt meg egyáltalán nem kell megoldani, nem szabad vele foglalkozni. Amikor tájékozódni tudnak a gyerekeink. Nem tudnák őket könnyen félrevezetni, nem lehetne őket manipulálni. Lenne tartásuk, mert tudják, mihez tartsák magukat: Isten kijelentett, igaz beszédéhez. Életszükséglet az, hogy otthon hangozzék ige, hogy igeszerűen gondolkozzunk, és erre tanítsuk őket is.
De az sem volt mindegy, hogy mit látott otthon Timótheus. S az a nagyszerű, hogy ugyanazt látta, amit hallott. Ezért írja Pál: „Eszembe jutott a benned levő képmutatás nélküli hit, ami nagyanyádban és anyádban is lakozott.” Ez azt jelenti, hogy ugyanazt csinálták, amit mondtak. Nemcsak a kis Timótheustól vártak el bizonyos dolgokat, ők azt előbb már cselekedték, és utána tanították neki is, hogy így érdemes élni. Gyere, csináld velünk! Gyere, jöjj utánunk! Mi előtted megyünk ezen az úton és nem küldünk téged: menj, és mi nézzük az út széléről vagy egész másfelé indulunk el. Olyan sok kárt teszünk a gyermekeinkben a képmutatással. Amikor csak a szöveg megy, de nincs mögötte fedezet. Amikor szakadék van a szavaink, az egyébként igaz és jó tanításunk, meg az életgyakorlatunk között. Amikor tiltunk nekik valamit, amit mi gyakorolunk. Amikor biztatjuk valamire, amit mi nem csinálunk. Ezzel nagyon sok kárt teszünk. De van a képmutatásnak egy olyan formája, amire ma keserűen szeretnék külön hangsúllyal rámutatni. Amikor szülők úgy küldik a gyülekezetbe, Istenhez a gyermekeiket, hogy ha azok esetleg csakugyan odatalálnak Istenhez, akkor megijednek. Megsokallják. Menjél, a vallásnak ma is van értéke. Ismerd meg a Bibliát, mert hozzátartozik az általános emberi műveltséghez. Tanulj egy kis erkölcsöt, mert akkor nekem is könnyebb lesz nevelnem téged. De ha ez a gyerek közben találkozik Jézus Krisztussal, és úgy, mint Timótheus, az életét alárendeli Krisztus uralmának, sőt elkezd benne élni Krisztus a hit által, akkor az ilyen szülők megijednek. Nem ezt kértük, kérem! Mi csak egy kis erkölcsre akartuk, hogy tanítsák, és teljesen megváltozott az élete!
Ilyenkor sok szülő rálép a fékre. Hogy-hogy minden vasárnap templomba akar menni? Akkor is, ha szép idő van, akkor is, ha zuhog az eső? Hogyhogy minden vasárnap kétszer is ott akar lenni? Meghibbant ez a gyerek! Nem elég, hogy ott tanulmányozzák a Bibliát, még otthon is olvassa, hát meg sem érti! Mindennap olvassa? Idegorvoshoz kell vinni. - Ezt nem én találom ki, ezek idézetek. Vallásos szülők szájából származó idézetek. Ismerek néhány olyan tizenévest, aki komolyan elindult a hit útján, ez leleplezte az otthoni képmutatást, és sikerült a szülőknek addig taposni a féket, amíg megállították a gyermeküket az üdvösségre vezető úton.
Nem tudom, hogy lehet minősíteni az ilyen bűnt. Ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy Isten belép egy család életébe akárkinek a megtérésén, és követnénk őt az életre vezető úton, ehelyett félvén a „túlzásoktól”, vagyis attól, hogy valaki odaszánja engedelmesen az életét Jézusnak, - általában a tanulmányi eredményük javul ezeknek a gyerekeknek, attól sem kell félni, - de utána nyúlnak az aggódó szülői kezek, és visszafogják.
Nem véletlenül mondta azt Jézus: „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket.” Úgy látszik, akkor is, ma is voltak és vannak olyanok, akik tiltják Jézustól a gyermekeiket. Nos, ezért világító példa máig nekünk ez az édesanya, Euniké, és ez a nagymama, Lois, akik a kis Timótheust minden módon segítették egyre közelebb Istenhez. Timó-theus is akkor jár jól, meg az egész család is akkor jár jól, ha minél teljesebben átadja az életét az őt szerető Istennek, az őérte is meghalt Jézus Krisztusnak. Erre is emlékezteti Pál a most már felnőtt Timótheust.
Arra gondoltam, ahogy újra és újra elolvastam ezeket a mondatokat: de sok mai család hasonlít Timótheusék családjához. Az is lehet, hogy élt még az édesapja, akkor ez a hasonlóság, hogy hitbeli szempontból vegyes a házasság: az egyik pogány, a másik hívő. Így is meg lehet valósítani, hogy a gyermek Isten gyermekévé váljék. Az is lehet, hogy meghalt az édesapja, lehet arra következtetni a megállapításokból, akkor meg csonka család voltak. De sok ilyen van ma is! Ott sem lehetetlen, hogy Isten legyen az Úr, és egészséges, harmonikus személyiséggé növekedjék a gyermek. És hány olyan család van, ahol nincs Euniké és Lois, ahol mindenki hitetlen, és olyan sokakat elhív Isten onnan is. Van Őneki számtalan útja és módja arra, hogy megszólítson embereket, akik nem hallhattak az édesanyjuktól meg a nagyanyjuktól az élő Isten szeretetéről, hallanak mástól. És ők fogják azt másnak meggyőződéssel továbbadni. Isten előtt nincs lehetetlen.
Ha arra gondolunk, hogy néha mi is padlóra kerülhetünk, akkor el ne felejtsük, hogy ezeknek a kapcsolatoknak az erősítése segít. Ha a Krisztussal való hitbeli kapcsolata megújul, napról-napra erősödik az embernek, ha van vagy vannak olyan meghitt barátai, akikkel mély közösségben lehet - és mindnyájunknak lehetnek ilyenek, akinek nincs, annak ő is oka, nemcsak az összes többi, aki nem hajlandó barátságot kötni vele. Ezt el lehet kérni Istentől, és lemondva sokféle büszkeségünkről, meg hiúságunkról, alázatosan lehet közeledni másokhoz és Isten elkészíthet ilyen barátságokat. Akinek pedig megadatik, hogy a családjában is vannak hívők, ápolja velük is a kapcsolatot, és ezek új erőt adnak a küzdelmekhez.
És mivel az utolsó üzenet arról szól, hogy mindnyájan felelősek vagyunk a felnövekvő nemzedékért, még akkor is, ha nincsenek vér szerinti gyerekeink és unokáink, énekeljük a 78. zsoltár 2. versét.

Pál apostol sok viharban edzett, tapasztalt keresztyén volt. Az ifjú Timó-theus viszont a hívő élet útjának az elején járt még. Az apostol mégis nehéz feladattal bízza meg. Amíg ő távol van, Timótheusnak kell pásztorolnia az egyre növekvő efézusi gyülekezetet. Ehhez a feladathoz ad neki egészen konkrét tanácsokat hozzá írt levelének ebben a részletében. Három világos, határozott utasítást mond, és utána leírja, mi lesz a haszna annak, ha ezeket komolyan veszi.
A mi konfirmáló testvéreink közül is többen a hívő élet útjának az elején járnak. Vannak köztük mások, akiknek éppen el kellene indulniuk Jézus Krisztus követésére. De bárhol tart is valaki, és bárhol tartunk mi, akik most itt vagyunk és együtt örülünk velük és nekik, szükségünk van segítségre ahhoz, hogy egészségesen növekvő, fejlődő, gyarapodó hitünk legyen. Ehhez ad nekünk Isten ezen az igén keresztül most segítséget.
Mi az a három határozott tanács vagy utasítás, amit Pál itt Timótheusnak ad, és mi a haszna annak, ha valaki ezeket komolyan veszi?
Az első így hangzott: táplálkozz! Rendszeres, alapos táplálkozás nélkül senki sem bír nehéz munkát végezni. Diákkoromban minden nyáron fizikai munkát végeztem, és bosszantott, hogy kezdetben az idősebb munkatársak többször mondogatták: rendesen egyél, fiam, mert nem fogod bírni a munkát. Úgy éreztem, rendesen eszem, és arra gondoltam, hogy ilyen nagy úr a gyomruk? Nem akarom ebben őket követni. Aztán rájöttem: másról van szó. Kora hajnaltól késő estig talpon lenni és ténylegesen dolgozni, nemcsak jönni-menni, nem lehet rendszeres, komoly táplálkozás nélkül. Azután megtanítottak ezek az emberek „rendesen” enni, ami azt jelentette: komótosan nekiülni, rászánni az időt, nem úgy kapkodva, ahogy én szoktam, és ha egyszerű ételt fogyasztottunk is, abból nyugodtan, jól megrágva minden falatot, és elegendőt enni. Így aztán csak inni kellett rá napközben, és bírtuk a munkát estig. Korábban meg alig vártam már, hogy jöjjön az ebéd meg vacsora, mert fogytán volt az erőm, és nagyon éhes lettem.
Ez ugyanígy van a lelki életben is. Pál teljesen tisztában volt azzal, hogy Timótheus erejét meghaladják a reá váró feladatok, és tapasztalatlan is még, nagyon kényes, nehéz ügyeket is meg kellett oldania. Ehhez bizony lelkileg is táplálkoznia kell. Mivel táplálkozzék? „A hit és az igaz tanítás igéivel” táplálkozz! Isten igaz beszéde, igaz igéje az a lelki táplálék, amivel minket képesekké tesz nehéz terhek elhordozására, váratlan feladatok megoldására, erőnket meghaladó helyzetekben is a helytállásra.
Jézus Krisztus szavai csengnek a fülünkben, amit ő is a Bibliából idéz, az Ószövetségből: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Isten igéje az a lelki táplálék, ami állóképességet ad az embernek, és megtanít lelkileg is terheket hordozni. Nem véletlen, hogy olyan sokszor kértem az én konfirmációra készülő testvéreimet, hogy tanulják meg naponta, nyugodtan, az időt is rászánva, jól megrágva minden mondatot olvasni a Bibliát, mert enélkül nincs növekedés a hitben, és nincs fejlődés a keresztyén életben. Ezért is kaptak egy kis kalauzt, ami szerint, ha naponta olvassák a Bibliát, három év alatt szépen, lassan végig mennek az egész Szentíráson.
Ezért hívogatunk titeket is ide igét hallgatni, mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Nem lehet másként hitre jutni, és a hitben növekedni, csak ha valaki úgy hallgatja az igét, hogy azt magára veszi és komolyan veszi. És ezért fontos az, hogy megtanuljunk otthon a családban is, a családi áhítaton elcsendesedni Isten előtt. Egy-egy este elé vinni a gondjainkat, tőle kérni tanácsot, neki elpanaszolni a bánatunkat, és figyelni az Ő igéjéből áradó világosságra. Sokan vannak, akik egy-egy nehéz döntés előtt hamar szeretnének tanácsot kapni Istentől. Csodálkoznak, hogy nem értik, mit mondhat Ő ehhez, mert aki nem rendszeresen, folyamatosan, komolyan véve az Ő igéjét táplálkozik lelkileg, azzal bizony előfordulhat, hogy mikor hirtelen enni szeretne, akkor azt sem tudja, hova kell nyúlnia az igében.
Úgy szokták ezt mondani: a hegy alatt hiába abrakol az ember. Ez a szólás még a lovas kocsik idejéből való, amikor ha hegyes-völgyes úton vezetett az utazás, akkor bizony erős állatokra volt szükség ahhoz, hogy az emelkedőn felhúzzák a megrakott szekeret. És voltak, akik ott, mikor kezdődött az emelkedő, hamar abrakot adtak a jószágnak, hogy erősebb legyen. Na de hát abból nem lett pillanatok alatt energia, és attól még nem tudták felhúzni a szekeret. Hiába abrakoltak a hegy alatt, idejében, előbb, meg rendszeresen kellett volna jól tartani az állatokat, hogy sikeresen megoldják ezt a nehézséget.
Ez ugyanígy van a lelki táplálkozásban is. Ezért mondja itt az apostol Timótheusnak mindenekelőtt ezt: táplálkozz! Mert aki Isten igéjével rendszeresen táplálkozik, az bírja a terheket, azt az ige megőrzi a rossz döntésektől, téves utaktól, könnyelműen megtett és súlyos következményekkel já- ró félrelépésektől. Isten igéje éberekké tesz minket. Isten igéje nyitott szemet ad, hogy a másik szükségét is észrevegyük. Isten igéje vele magával köt össze, és akiket Isten így vezérelhet, azok Isten gyermekei.
Isten annyira szeret titeket, hogy tálcán kínálja itt nektek mindazt a lelki táplálékot, ami megőrizhet attól, hogy elrontsátok az életeteket, és ami besegíthet titeket a mennyországba. Most már valóban csak rajtatok múlik: kell-e az Isten életmentő és életet folyamatosan tápláló igéje. Az első tehát, amit az ifjú Timótheusnak az apostol mond: táplálkozz!
A második tanács: mozogj! Így mondja ezt itt: gyakorold magadat. És itt az eredeti szövegben az a szó van: gümnadzó. Gimnasztikázz, mozogj! Nagyon sok baj származik abból, ha mozgásszegény, elkényelmesedett vagy ellustult életet él valaki. Petyhüdtek lesznek az izmok, legyengül az ember, ha közben sokat táplálkozik, elhájasodik, erőtlenné lesz, és bekövetkezik az, amit olyan sok gyermeknél és fiatalnál is láttunk már: ferde a gerince, horpadt a mellkasa, nincs állóképessége és nincs ellenállóképessége. Márpedig ebben a zűrzavaros időben, amiben élünk, mindegyikre múlhatatlanul szükségünk van. Ezért mondja itt az apostol: mozogj! Gyakorold magad a kegyességben. Mi a kegyesség? Az, amikor valaki kész mindenben Istennek engedelmeskedni. Ezt nevezi a Biblia kegyességnek, amikor nemcsak tudom, hanem teszem Isten akaratát.
Ti már sok mindent tudtok arról, hogy Isten mit tett értünk, mit ígér nekünk és mit kíván tőlünk. Itt most az az Ő kérdése: készek vagytok-e és készek vagyunk-e mindnyájan tenni is azt, amit tudunk. Hiába tud valaki sok mindent Isten dolgairól, az még nem ad választ a kérdéseire, nem ad megoldást a problémáira és nem segít rajta, amikor különböző nehézségekkel küszködik. Aki megtanul mozogni, vagyis engedelmeskedni annak, amit tud, az fog növekedni a hitben, az éli át, hogy nem egyedül van, hanem Istennel közösségben, annak van reménysége a reménytelen helyzetekben, az tud reménység ellenére reménykedve hinni abban, hogy amit Isten megígért, az igaz, annak van tartása.
Gyakorold magad a kegyességben - azért mondja itt az apostol Timótheusnak ezt, mert e nélkül az engedelmesség nélkül a mennyországba sem mehet be senki. Mi mindnyájan az Istennel való közösségen kívül, tőle távol születünk, és innen lehet visszakerülnünk a vele való közösségbe. Azt mondja Jézus: „Nem mindenki, aki mondogatja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Aki tudja és teszi. (Mt 7,21)
Éppen ezért a második, amit Isten most mond nektek, bátorítva, kérlel- ve, biztatva: mozduljatok! Akárhol vagyunk a hit tekintetében, onnan mozduljunk közelebb hozzá. Amiben már tudjuk, hogy engedelmeskednünk kellene, kezdjük el ma. A legkisebb engedelmesség többet lendít az emberen lelkileg előre, mint ha könyvtárakat olvas el, vagy vitadélutánok sorozatán vesz részt. Amikor elkezdem csinálni, tenni azt, amiről sejtem vagy tudom, hogy igaz, de viszolyogtam tőle, halogattam, mert kényelmetlen volt, mert a körülöttem levők nem úgy csinálják, - amikor mindezt legyőzi valaki és kész engedelmeskedni, akkor halad előre sokat a hitben. Lépjünk tehát onnan, ahol vagyunk!
És a harmadik, amit Timótheusnak mond: utasítsd el! Mit? Így olvastuk ezt: „A szentségtörő és ostoba meséket pedig utasítsd el.” Úgy látszik, abban az időben is hangzottak már ostoba mesék, amikkel igyekeztek megtéveszteni az embereket. Itt az ősi szövegben a mítosz szó áll. Olyan ostoba mítoszok, amiknek nem volt valóságalapjuk. Itt utána le is írja Pál apostol - csak nem akartam az egész fejezetet felolvasni -, hogy mikre gondol. Például ilyen mesével áltatták az embereket, hogy te önmagadat is megválthatod. Te, ember, bízz magadban, s képes vagy megoldani minden kérdésedet. Vagy ilyen mesék: ha sanyargatod magadat, az kedves Istennek. Vagy a másik véglet: az igazán emberhez méltó magatartás a szabadosság. Te szabod a törvényt, nem az Isten törvényéhez igazodsz. Pál erre határozottan azt mondja: mesebeszéd. Ha ezt komolyan veszitek, az visz a pusztulásba titeket.
Mert Isten senki másban nem nyúlt utánunk, csak Jézus Krisztusban. Senki más nem halt meg helyettünk, bűneinkért a kereszten, csak Jézus Krisztus. Senki más nem támadt fel olyan dicsőségesen, csak Jézus. És senki másnak az érdemei és szenvedései nem számítanak Isten előtt úgy, hogy azt nekünk betudná, csak Jézus Krisztusé. „Nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartatnánk,” csak a Jézus Krisztus neve. És maga Jézus is határozottan mondta: „Aki hisz énbennem, örök élete van. Aki pedig nem enged az Isten Fiának, az Isten haragja marad rajta.” Ez a Biblia világos beszéde. Ami ettől eltér, aki itt elkezd ködösíteni, mellébeszélni, ezeket viszonylagossá tenni, az mesét mond. Ezeket a meséket - mondja Pál - utasítsd el.
Testvérek, olyan világban élünk, amelyben hangzik a mese. Főleg altató mesék hangzanak, hogy az emberek rá ne ébredjenek a valóságra. Ilyen mese például az, hogy az ember alapjában véve jó, csak a körülmények kisebb-nagyobb torzulásokat okoztak a gondolkozásán, a jellemén, de ezek korrigálhatók önerőből is. Aki lát kisgyerekeket felnőni, annak nem kell bizonygatni, hogy ez mesebeszéd. Hogy minden bűnre való hajlam ott van csírájában a mi drága csemetéinkben. És akarjuk, nem akarjuk, ezek szépen kibontakoznak majd bennük. És tehetetlenek vagyunk a jóra, és még abban is tehetetlenek vagyunk sokszor, hogy fékezzük valamennyire a rosszat. De mesél a tudomány is, amikor büszkévé teszi az embert, és közben nem tudja megoldani sem az éhezést, sem a betegséget, sem a háborút. Mesélnek a vallások, amikor el akarják hitetni, hogy mi mindnyájan megválthatjuk magunkat. Ez ugyanolyan mese, mint amilyen a Münchhausen báróról szól, aki magát és lovát úgy rántotta ki a mocsárból, hogy belekapaszkodott saját üstökébe, és hajánál fogva kiemelte magát lovastól. Ilyen „igaz” mesék azok, amiket az önmegváltásról mondanak.
És mesélnek a különböző tréningek, amikről azt hirdetik, hogy emlékező tehetsége a végtelenségig fokozható, fizikai ereje megnő, tanulás nélkül fog tudni nyelveket, és egyáltalán, ha náluk befizeti a részvételi díjat és résztvesz a tanfolyamon, akkor gazdag, boldog, sikeres, egészséges ember lesz. És mesél a reklám, amikor el akarja hitetni velem, hogy nekem most éppen olyan lábasra, samponra és kabátra van szükségem, amire nincs szükségem, meg pénzem sincs. Csak ő szeretné eladni. És mesél a sajtó meg a rádió és a televízió, amikor az eseményeknek csak egy részletét közli, amikor a hangsúlyt úgy helyezi el vagy át, hogy valami egészen más jön ki az elhangzott beszédből, mint ami a beszélő eredeti szándéka volt, és észre sem veszi a naiv hallgató és olvasó, hogy félrevezették. És mesél a propaganda, amikor azt hirdeti, hogy a szelíd kábítószer nem tesz tönkre, hogy a homoszexualitás emberi jog, hogy a szerelem úgy sem tart sokáig, és hogy aki nem elég gazdag, az ne szüljön gyermekeket. És mesél a zene, amivel igyekeznek megtölteni az étert, hogy akik arra figyelnek, főleg a fiatalok, nehogy gondolkozzanak, nehogy megtanuljanak egymással meghitt csöndes beszélgetés- ben az igazsághoz közelebb jutni, hanem valami altató zene fedje be őket, mert akkor úgy lehet manipulálni az ifjúságot, ahogyan azt a sötét erők akarják.
Azt mondja Pál apostol Timótheusnak: ezeket a meséket utasítsd el! És itt az a szó, ami szerepel, nagyon határozott, kemény, minden alkudozást kizáró visszautasítás. Amikor tárgyalni sem kezd az illető arról, hogy most mi lenne, ha mégsem utasítanám el, meg emögött milyen szeretetlenség van, ha a mérget nem adom oda a gyerekemnek, mert megbántom azt, aki a mérget el akarja adni. Itt nincs mese - azt mondja Pál apostol. Ezeket utasítsd el, ha életben akarsz maradni, és ha felelősnek érzed magad azokért, akiket Isten reád bízott! Táplálkozz komolyan, mégpedig a hitnek és az igazság igéjének a táplálékával, mozogj; gyakorold magad a kegyességben, és csináld azt, amit már tudsz, és amit igaznak tartasz; és ugyanakkor minden mérget és hazugságot a leghatározottabban utasíts el.
És mi lesz ennek a haszna? Azt írja az apostol: legalább három nagyon fontos áldott következménye lesz ennek.
Az első, hogy jobb lesz neked magadnak. Miért? Mert aki így visszatalált Istenhez, aki az élő Istennel ilyen naponta gyakorolt és megújított közösségben él, az egészen másként él, mint egyébként. Annak ez az Istennel való hitbeli közösség szakadatlan erőforrás. Újra és újra kap erőt. Timótheusnak tényleg nagyon nehéz helyzete volt ott Efézusban akkor, és nagyon hiányzott neki a lelki atya és a mester, a tanító. De azt mondja Pál: fel a fejjel! Nem kell kétségbeesni. Ne hozzám kötődj, Timótheus, neked Istennel lehet közvetlen kapcsolatod. Az élő Krisztus jelenlétében élhetsz mindig.
Váratlan helyzetekben tőle kérhetsz tanácsot. Mikor fogytán van a türelmed, hozzá kiálthatsz és ad. Amikor teljesen tanácstalan leszel, Ő bölccsé tesz téged, független attól, hogy hány éves vagy. Viszonylag fiatal vagy még, de nem arra van szüksége a gyülekezetnek, ami belőled kijöhet, hanem ami rajtad keresztül áradhat. És ez neked lesz elsősorban jó, mert lesz erőforrásod, lesz békességforrásod. Nem az anyagi érdek, nem a pillanatnyi élvezet fogja eldönteni, hogy mit választasz, és mikor, hogyan döntesz. Magasabb szempontok fognak irányítani. Egyáltalán az Isten közeléből lesz rálátásod a valóságra. Sokkal tágasabb horizonton belül fogsz mozogni. A valóságnak nemcsak egy szeletkéjén tájékozódsz, amit úgy neveznek: láthatók, amikor az orráig sem lát az ember, hanem a láthatatlanokat is komolyan veszed. A teljes valóságon fogsz tájékozódni. Sokkal pontosabban fogod érzékelni, mi jó és mi rossz, mi igaz és mi hamis, mi az, ami most szükséges, mi az, ami ráér. Olyan biztonságot ad ez neked, amire másként nem lehet szert tenni. És olyan bebiztosítottságot, hogy veled már rossz nem történhet. Még a megpróbáltatásokkal is a javadat munkálja Isten.
Majd megismered ezt az Istent egyre jobban, miközben táplálkozol, gyakorolod magad a kegyességben, és minden rosszat visszautasítasz. És egészen rá fogod tudni bízni magad. Ebben az életben, ennek az örömei és nehézségei között, a halálod óráján, amikor mindnyájan egyedül maradunk, és a halál után, az örökkévalóságban is az élő Krisztus társaságában élhetsz. És hogy ez mit jelent, csak azok tudják igazán, akik ebben élnek. Ez az első nagy haszna.
A másik haszna az, hogy jobb lesz a körülötted élőknek. Mert nemcsak azt fogják kapni, ami tőled telik, hanem mennyei gazdagságok áradnak át rajtad. Ezért mondja itt: légy példa a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a hitben, a tisztaságban, és senki meg ne vessen ifjúkorod miatt. Nemcsak annyit fogsz adni a gyülekezetnek, ami egy huszonéves fiatalembertől kitelik, hanem ha te engedelmes vagy, ha táplálkozol, ha a kegyességben gyakorolod magad, ha visszautasítasz mindent, ami nem Istentől való, akkor a teljes keresztmetszeteden keresztül mennyei világosság, békesség, igazság, ige, erő árad bele a gyülekezetbe. Akkor áldott közvetítő, kézbesítő szolgálatot végzel, mint amikor Jézus az ötezer embert jól tartotta néhány hallal és kenyérrel. A tanítványok sorba álltak, Jézus telerakta a kezüket, mentek és vitték az embereknek. Üres kézzel vissza Jézushoz, megint telerakta, vitték az embereknek ... Üresen Jézushoz, megrakodva azokhoz, akikhez küldi őket. Jobb lesz a körülötted élőknek, mert Istentől kapott áldásokkal tudsz szolgálni nekik.
Nem hiszem, hogy van itt valaki a kedves szülők közül, aki azt mondaná: nem örülne annak, hogy ha fél füllel meghallaná, hogy a gyerekéről azt mondják: láttad ezt a fiút vagy kislányt? Bár a többi is ilyen lenne! Ez lehet a példája a többinek. És itt azt mondja az ige: légy példa! Ehhez azonban ez az út vezet: táplálkozni, a kegyességben növekedni, s visszautasítani mindazt, ami rossz. És az ember észre sem veszi, hogy többet tud adni másoknak, mint ami belőle fakad, mert ő is Istentől kapott.
A harmadik áldássa ennek: így lesz az embernek üdvössége és örök élete. „Mert ebben megvan a jelen és a jövendő élet ígérete, és igaz ez a beszéd, mert az élő Istenben reménykedünk, aki üdvözítője minden embernek.” Ezen az úton kerülhet vissza mindenki az élő Istenhez. Így nyerhetjük vissza az elvesztett Paradicsomot. Így válhatunk Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé, az Ő családja tagjaivá, akikről ilyeneket olvasunk a Szentírásban: Krisztus örököstársai és Isten örökösei. Ide akar mindnyájunkat elsegíteni a mi szerető mennyei Édesatyánk.
Táplálkozz, gyakorold magad a kegyességre az engedelmességben, utasíts el minden hazug mesét, és akkor egészen mássá lesz az életed, akkor áldás leszel másoknak, és akkor ott lesz benned egy csendes bizonyosság: Jézus érdeméért nekem is örök életet adott az Isten, és már itt, most úgy élhetek, mint aki ezt a nagy kincset megkaptam, és tudhatom, hogy Ő helyet készített nekem a mennyben is.

Jézus Krisztus feltámadása Isten hatalmas tette volt. Olyan nagy isteni tett, mint a teremtés, aminek nincs párhuzama, analógiája, aminek nem volt tanúja, de aminek a tényét mindannyian tapasztalhatjuk.
Míg a nagypénteki események egy részének mozgatói emberek voltak, addig az, ami Jézus feltámadásakor történt, minden részletében Isten cselekedete.
Így nézzük végig most ezt a mai napra kijelölt igét: Hogyan láthatjuk benne a cselekvő Istent? Azt az Istent, akiről Jézus azt mondta: mindezideig munkálkodik, s aki most itt bennünk is munkálkodni akar.
Az első mondatot így olvastuk igénkből: A hét első napján kora hajnalban elmentek az asszonyok a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket.
A hét első napja, az a mai vasárnapnak felel meg. Zsidó számítás szerint hat munkanap után jött a hetedik, az Úrnak szentelt pihenőnap. Hat napon át munkálkodjál - olvassuk a tízparancsolatban -, de a hetediket szenteld az Úrnak, mert hat nap alatt teremtette Isten az eget és a földet, és a hetediken megnyugodott.
A hét első napja tehát a mai vasárnap, amikor az asszonyok munkához akartak látni, és kimentek a temetőbe, ahol péntek este látták, hogy Arimátiai József elhelyezte Jézus testét, hogy befejezzék a végtisztességet, és drága illatszerekkel egyfajta balzsamozást végezzenek el. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a sír üres volt. - Most azonban egyelőre csak ennél időzzünk, hogy a hét első napja.
A keresztyén gyakorlatban az Úrnak szentelt heti pihenőnap átkerült a hetedik napról a hét első napjára. Miért? Emögött nagyon fontos hitbeli felismerés volt. Az ószövetségi gondolkozás az volt, hogy hat napig dolgozz, és utána jutalmul megkapod a hetediket pihenésre. Tartsd meg a törvényt, és jutalmul megkapod Isten áldását. Teljesíts valamit, és utána annak következményeképpen részed lesz valami örömben.
Az újszövetség gondolata az, hogy Isten mindeneket megelőzően, az első napon ad neked kegyelmet, és utána egy hétig élhetsz ebből. Isten cselekedett érted, mielőtt tudtál volna Istenről, mielőtt tisztelted volna Őt, mielőtt tartottad volna a kezedet, hogy adjon ajándékot, Ő mindent elkészített ahhoz, hogy emberi életet élj és örök életed legyen. Ő ezt kínálja. Ebből az ajándékból élhet azután az ember.
Nagyon fontos ez a különbség. Mind a kettőnek megvan a maga helye az üdvtörténet rendjében, de Jézus feltámadásának a napja nem véletlenül volt a hét első napja. Ez önmagában azt hirdeti: Isten cselekedett, és Isten előbb cselekedett, mint ahogy mi bármit tehetünk. Magunktól úgysem tudunk semmit felmutatni, ami Isten mércéjével mérve tiszta, igaz és dicséretes lenne. Az ember egyetlen lehetősége az, hogy odaáll Istene elé, és engedi, hogy megajándékozza őt. Ez ellen tiltakozik a bennünk levő ősbüszkeség. Mint ahogy többféle változatban hallottam már ezt a felkiáltást: mit gondol maga, nem vagyok én koldus! S közben az illetők tele vannak panasszal, keserűséggel, sokszor egész életük egyetlen romhalmaz.
Hinni azt jelenti: kinyújtom a kezemet, és engedem, hogy Isten ajándékokat tegyen bele. Kegyelemből van a ti üdvösségtek - ahogy olvassuk -, hit által. Vagyis Isten ajándékként kínálja, én pedig hálásan elfogadom. Átélve mélyen a rászorultságomat, és azt a nagy hálát, hogy Ő így is, ennek ellenére is ajándékot ad nekem.
A hét első napján támasztotta fel Isten a mi Urunkat, ezzel is megerősítve minket abban, hogy Ő mindeneket megelőzően cselekszik értünk. Ő mindent elkészített, amire szükségünk van. Az ember jöhet bizalommal és hittel. Egyebek közt ez is az Isten iránti tiszteletének és imádatának a kifejezése, hogy jön és teljes bizalommal elfogadja, amit neki ad. Nem kell tehát erőlködnünk, hogy megnyerjük Isten jótetszését. Jöhetünk úgy, ahogy vagyunk, és Ő ad nekünk ajándékot, és abból élhetünk.
A másik mozzanata a felolvasott történetnek, amiben Isten cselekedete tükröződik, hogy ezek a derék asszonyok azzal a szándékkal vonultak ki a sírhoz, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét. Nem mindenkinek a testét balzsamozták be akkor sem. Többnyire azokét, akiket nagyon szerettek, s azok, akik megengedhették maguknak. Igen drága dolog volt ez, talán még kölcsönt is kellett kérniük ezeknek az asszonyoknak, hogy ezeket a bizonyos illatszereket beszerezzék.
Tiszteletre méltó, áldozatos, kedves gesztus ez a részükről. Csak éppen felesleges. Mint ahogy nem is kerülhetett rá sor. Mert Jézus már nem volt ott akkor a sírban. Tudniillik Jézust nem lehet bebalzsamozni, mert Ő feltámadott és él. A fáraókat be lehetett. Az ókor és a jelenkor némely nagyjait be lehet. Tiszteletre méltó eszméket, haladó hagyományokat, kedves nemes szokásokat be lehet balzsamozni. Meg lehet próbálni, hogy meghosszabbítsuk a létezésüket. Sokan őseiknek a nagy olajképét hatalmas keretben ott tartják a szoba falán. Meg lehet őrizni a tárgyaikat, lehet idézni bölcs mondásaikat, szellemes fordulataikat. Egy-egy nemzeti vagy családi ünnepen felemlegethetjük ezeket. Jézus azonban soha nem válik kegytárggyá, műemlékké, értékes vagy poros régiséggé. Mert Ő él.
Olyan hatalmasan él, hogy beleszól az életünkbe. Ezért nem lehet Jézust pusztán a tudományos kutatás tárgyaként megismerni, mivel Ő nem tárgy, hanem minden történés alanya. Még róla is csak azt tudhatjuk meg, amit tőle megtudhatunk. „Senki sem ismeri a Fiút - mondja -, és senki sem ismeri az Atyát, csak akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Könnyen lehet az embernek része olyan élményben, amiben Máriának volt a feltá-madás reggelén: keresi Jézus holttestét, és szembe találkozik az élő Krisztussal. Így meg lehet ismerni Őt.
A harmadik mozzanat, ami meglepi az asszonyokat: a kő nincs a sír száján. Abban az időben többnyire domboldalba vájt kis sírkamrákba temetkeztek, amiknek a bejáratát hatalmas korong alakú kőlapokkal zárták el. Ezeket igen nehéz volt megmozdítani. Tanakodnak is az asszonyok útközben: ki hengeríti el nekünk a követ. Aztán legnagyobb csodálkozásukra látják, hogy a kő nincs a sír száján.
Megint arról van szó: Isten előbb cselekedett. Valami olyat elvégzett, amire ők nem számítottak. Az élő Krisztus szétfeszíti a sírkamrákat. Nincs az a sír, ahova Őt be lehetne zárni. Nem lehet Őt könyvekbe, könyvtárakba, intézményekbe, hagyományokba sem bezárni. Az élet nem tűri el, hogy lepecsételjék, mint ahogy Jézus sírjának a zárókövét a hatóság megpróbálta lepecsételni. Még őrséget is parancsoltak oda, hogy el ne vigyék a holttestét. A Jézus feltámadását kísérő azonban földrengés úgy megijesztette az őröket, hogy hanyatt-homlok menekültek megbízóikhoz. S mire az asszonyok kiértek, a kő már nem volt a sír száján.
Ilyen csak egy élővel történhet. Nem gondolom, hogy ezen a mai napon olyan sokan összegyülekeznének egy halottnak az emlékét ápolni. Nincs az a halott, aki 2000 év után úgy hatna, hogy tömegek jönnének össze emlékezni rá. Csak egy élő köré gyűlnek össze azok, akik ismerik Őt, s tudják már, kicsoda, s szeretnék megismertetni másokkal is, hogy azoknak is igazán életté váljék a létük, és örök életük is legyen.
Folytatódik a meglepetésük azzal, hogy amikor bementek a sírba, nem találták ott az Úr Jézus testét. A sír üres. Később Péter, amikor bemegy, látja, hogy ott vannak a lepedők. Pontosabban azok a vászoncsíkok, amikkel összekötötték azokat a gyolcslepleket, amikbe a halottat becsavarták, de Jézus teste nincs ott.
A Biblia azt mondja: a Krisztusban hívők közössége, az egyház: a Krisztus teste, amelynek Ő a feje. A Krisztus teste nincs a sírban. A lepedők ott maradhatnak. Vannak olyan egyházi szokások, törvények, lehet a liturgiának sok olyan része, lehet sok olyan hagyomány, ami felett elszalad az idő. Túlhaladottá válik, ott marad valamely sírkamrában. De a Krisztusban hívőket nem lehet sírba tenni. A pokol kapui sem vesznek diadalmat rajtuk - ahogy Jézus mondta. Mi ezzel a reménységgel nézhetünk a hívők közösségének a jövőjére.
Végül, s ez talán a legfontosabb itt, amíg ezen töprengtek az asszonyok, hogy hol lehet Jézus teste, hirtelen két férfi állt melléjük fénylő ruhában.
Teljesen tanácstalanul állnak ott ezek az asszonyok. Nem tudják, mi történhetett, és nem tudják, mitévők legyenek. S egyszer csak megnyílik az ég, s valami olyan történik, amit a mi nagy eszünkkel mindig kétségbe vonunk, mert azt gondoljuk, Istennek csak az lehetséges, amit el tudunk képzelni. Ezt nem tudom elképzelni - szokták mondani az emberek - hogyhogy angyalok jelentek meg? Hogyhogy értették, mit mondanak az angyalok?
Az íme szócska a Bibliában mindig arra utal, hogy a földi események vízszintesét egy ponton metszi az Isten közvetlen beavatkozása, vertikális, a mennyei függőleges. És ez is azzal kezdődik: íme. Itt Isten közvetlenül szól bele az eseményekbe és szólítja meg ezeket a kétségbeesett, teljesen tanácstalanná vált asszonyokat. Ez is Isten cselekedete volt.
Küld oda valakit, akire most nagy szükségük van. S mit mondanak a mennyei követek? „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt veletek, amikor még Galileában volt, amikor ezt mondta: Az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia. És ők visszaemlékeztek az Ő szavaira.” Hát miért felejtették el? Jézus ezt nem egyszer és nem kétszer mondta. A tanítványoknak is kifejezetten: az Emberfiát keresztre feszítik, a harmadik napon feltámad. Az első felét megjegyezték, - Péter elkezdte óvni Őt attól. Szörnyülködni, csodálkozni kezdett: nem eshetik meg veled ilyen ... A második felét, mintha nem is mondta volna. Mert amit akkor nem hisz valaki, amikor hallja, azt nem is őrzi meg magában és nem emlékezik rá.
Ó, ha komolyan vették volna azt, amit Jézustól ők is hallottak! Mennyi felesleges fáradozástól megkímélte volna őket! Gondoljuk el, mit tervezhettek, szervezhettek ezek az asszonyok, hogy korábban, mint ahogy a nap felkel, a hét első napján már ott legyenek az összevásárolt, elkészített, drága illatszerekkel. És még útközben is azon aggodalmaskodnak: ki hengeríti el a követ? És mindez teljesen felesleges volt. Egyáltalán nem volt rá szükség. Sok fáradság, gondolkozás, tanakodás, költség, aggodalmaskodás ... Ki lehetett volna hagyni, helyette valami értelmeset csinálni, amire szükség van.
Egyáltalán sok olyan erőfeszítés, amikor azt szoktuk mondani: strapáljuk magunkat, teljesen felesleges, és megkímélhetnénk magunkat és egymást tőle, ha komolyan vennénk Jézus szavait. Ha számítanánk arra, hogy amit ígért, az beteljesedik. Ha készülnénk arra, amit Ő előre megmondott.
A feltámadás ünnepén mindig elcsodálkozom azon, hogy senkit nem említ a Biblia, aki azért ment volna ki a hét első napján Arimátia József sírjához, hogy megnézze, hogyan támadott fel a Megváltó. Pedig megmondta. Többször, többek füle hallatára. Senki nem hitte.
Keményen szembe kell szegülnünk azzal az őshitetlenséggel, ami velünk születik. Egy csomó félelemtől, stressztől, felesleges erőtékozlástól, aggodalmaskodástól, szorongástól megszabadul az, aki elkezdi komolyan venni Jézusnak a szavait. Aki úgy rendezi át az életét, hogy az annak felel meg, ahogy Ő azt a Bibliában nekünk elmondja, s ami ma is érvényes ezekben a zűrzavaros időkben.
Ezek az asszonyok a temetőben kezdik keresni a kivégzett Jézus holttestét, miközben Jézus már a városban jár - aztán majd találkoznak vele. Ők még semmit sem tudnak a feltámadás csodájáról. De Isten olyan kegyelmes, hogy cselekszik. Utánamegy a kételkedőnek, a feledékenynek, a hitetlennek is, és még egyszer hallhatják azt, amit előtte többször hallottak már, most már múlt időben: feltámadott. Miért keresitek a halottak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadott, úgy ahogy azt megmondta nektek is. S akkor egyszerre visszaemlékeznek az Ő szavaira. És egyszerre valami csodálatos változás történik bennük.
És ez az, amit alapigénk ma a leginkább hangsúlyoz, s mint egy nagy lehetőséget, mindannyiunknak felkínálja. Ezek az asszonyok hisznek annak, amit hallottak Jézus feltámadásáról. Jézus ígéretei beteljesedtek, és ezt ők most komolyan veszik, és ettől megváltozik az egész életük. Könny helyett mosoly lesz az arcukon, a tétovaságukat felváltja ez a határozott küldetéstudat, panasz helyett örömhír szólal meg az ajkukon. Futnak Jézus tanítványaihoz és mindazokhoz, akik vele voltak és keseregtek és kétségbeestek. Hirdetik azt az örömhírt, amit ők is most hallottak, de most már - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja - hittel párosították a hallottakat, és így személyes meggyőződésükként hirdetik. Útközben pedig szembejön velük Jézus.
Akkor is bizonyosak voltak benne, hogy feltámadott, amikor még nem látták, csak hallották az örömhírt. Mert aki hittel komolyan veszi Isten üzenetét, annak az ugyanolyan bizonyosság, mintha a két szemével látja, vagy a két kezével megfogja. De ezt a hitet Jézus még azzal is megerősítette, hogy eléjük ment az úton. És az sem zavarja most már ezeket az asszonyokat, hogy a tanítványok nem hisznek nekik. Olyan csúnya ez a kifejezés, nem? „Üres fecsegésnek tekintették, amit mondtak.” A világ legigazabb információja, amelyik minden ember sorsát befolyásolja, és tizenegy okos férfiember legyint: üres fecsegés. Aztán majd ők is meggyőződnek róla, hogy nem az. De ez sem keseríti el az asszonyokat.
Mint ahogy ma sem keserít el bennünket az, hogy sokan azt mondják: üres fecsegés, és tovább kínlódnak az élő Krisztus nélkül, holott rajtuk is Ő segíthetne, mint ahogy ezeken az asszonyokon. - Úgy érzik, megváltozott a világ, pedig nem a világ változott meg. Körülöttük minden maradt úgy, ahogyan volt. Még a tanítványok hitetlensége is maradt egyelőre a régi. Bent a szívükben történt valami nagy változás. Ott cserélődött ki a kétely bizonyosságra, ott kaptak a kérdéseikre érdemi választ, mert végre hittek annak, amit hallottak a feltámadott Krisztusról. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És ez vigasztalta meg őket.
Aztán az elkészített drága illatszereket vihették vissza, de most már nem ez volt a fontos. Az volt a fontos: minél többekhez jusson el ez a jó hír, hogy minél többeknek a szíve kicserélődjék.
Nem tudom testvérek, ma melyikő-tök milyen szívvel jött ide. Nem tudom, hogy egyáltalán Jézust keresni jöttetek-e, mint ahogy ezek az asszonyok. S nem tudom, hogyan. Így-e, ahogyan ők: a holtak között keresték az élőt, vagy valahogy másként? Nem tudom, kinek mi miatt lenne kedve sírni. Van, aki magát siratja, van, aki valakit, akit elveszített, akit nagyon szeretett és nagyon hiányzik. Van, aki a meghiúsult álmait, van, aki a bűnei miatt tud már sírni.
Mindenesetre a húsvéti örömhír az: Jézus mindnyájunknak tud adni új reményt, új örömöt, új tartást, új küldetést és olyan mondanivalót, amit ha vállalunk, éltet minket is, és azáltal a feltámadott Krisztus életre támaszt másokat is. Még ha valaki kifelé halad az életből, akkor is kaphat Jézustól új feladatot, új erőt. Mert aki Ővele találkozott, annak mindig a jövője lesz fontosabb. Nem a múltján rágódik, nem azt siratja, az előre néz. Mert az a jövő, amit Ő készített el a benne hívőknek, minden képzeletünket meghaladó, csodálatosan szép jövendő.
Isten cselekedeteiről szól Jézus feltámadásának a története. Isten a hét első napján cselekedett, hogy aztán abból élhessünk egy egész életen keresztül. Jézus holttestét nem lehetett bebalzsamozni, de lehetett a feltámadottal találkozni. A követ nem kellett nekik elhengeríteniük, Istennek van hatalma ma is minden követ megmozgatni az üdvösségünk érdekében. Még a kőszívünket is félretenni, és még azoknak a kőkeménységét is meglágyítani, akiket szeretnénk hívogatni Őhozzá, hogy életük legyen. A sír üres volt, és ez is Isten tette. Nincs ott Jézus teste, legfeljebb a lepedők maradtak ott. És elhangzott az örömhír, ami ezeket a kétségbeesett asszonyokat egészen új emberekké tette, és az örömhír ma is úgy szól: ne ott keresd Jézust, ahol nincs, hanem engedd, hogy megtaláljon téged ott, ahol van. És hol van? Azt mondta: Ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, mindig ott van közöttük. Jézus Krisztus ott van a gyülekezetben. Egyedül nem lehet növekedni a hitben. Azt mondta: ahol hangzik a róla szóló bizonyságtétel, akkor is, ha azt némelyek bolondságnak, mások botrányosnak tartják, Ő ott van, és embereket újjáteremt. Ott van az őszinte imádság csendjében, ott van, amikor valaki úgy, hogy nem akarja hogy tudják róla, csendesen szolgál másoknak: elesetteknek, kicsiknek. Mert amennyiben megtettétek eggyel az én legkisebbjeim közül, velem tettétek meg - ígéri Jézus. És ott van Jézus mindenütt, ahol egy szemernyit is kész valaki az Ő igéjének engedelmeskedni, azt komolyan venni.
A feltámadott, élő Krisztussal ma is találkozhatunk, a legtöbbször ilyen módon, és ezeken a helyeken. Isten segítsen minket, hogy higgyünk az újra hallott ö-römhírnek, evangéliumnak, és ez adjon nekünk is új szívet. Olyan új szívet, amelyik aztán valóban őszintén a személyes bizonyságtételeként énekelheti azt, amivel feleljünk most az igére:
Mi is éljünk vigadva hát, Daloljunk szép halleluját, Hadd zengje Krisztust énekünk, Ki sírból feltámadt nekünk! Halleluja! (356,5)

Ebből a szomorú történetből ma este ezt a mondatot szeretném kiemelni: „Ott álltak a főpapok és az írástudók, akik teljes igyekezetükkel vádolták Jézust.”
Önmagában is megdöbbentő ez a megállapítás, hogy a nép vezetőinek nem volt fontosabb dolguk azon a napon, mint hogy Jézust vádolják, s lehetőleg elérjék azt, hogy még aznap Pilátus aláírja Jézus halálos ítéletét. Ha azonban azt is megfigyeljük, hogy mikor történt ez, akkor még sötétebb a kép.
A nagy páskaünnep első napján vagyunk. Az egész ország örömünnepre készült. Mindenki megemlékezett arról, hogy Isten milyen csodák között hozta ki az Ő népét annak idején az egyiptomi rabszolgaságból. Minden ember hetekkel előbb készült már erre a többnapos ünnepre. Ezrével mentek fel a jeruzsálemi templomba, hogy ott áldozatot mutassanak be, s baráti, rokoni találkozón magasztalják Istent. A hívők szíve tele volt dicséretmondással, de mindenkié tele volt hálával és örömmel. Egymásnak minden jót kívántak az emberek, és úgy, ahogy az ma is szokás hasonló ünnepeken, egymás megajándékozásával is kifejezésre juttatták az örömüket.
Abban az évben a páskaünnep első napja szombatra esett. Ez még tetézte az örömöt is, az ünnepélyességet is. És akkor ezen a napon a nép vezetőinek a legfontosabb dolguk, hogy vádolják Jézust, és elérjék, hogy lehetőleg este hatig, a szombat kezdetéig, Pilátus végre is hajtassa rajta a halálos ítéletet. „A főpapok és az írástudók ott álltak, és teljes igyekezetükkel vádolták Őt.” Ez a „teljes igyekezet” ilyeneket jelent: hevesen, elszántan, keményen és ugyanakkor azt is jelenti: folyamatosan, megszakítás nélkül.
Elkezdték ezt már előző éjszaka, amikor Jézust tanítványai körében a Gecsemáné kertben letartóztatták és onnan Kajafáshoz, a főpaphoz kísérték megkötözve. Ott már a fizetett hamis tanúk mindenféle képtelen rágalmat mondtak Jézus ellen. Nagy buzgalmukban azonban egymásnak is ellentmondtak, úgy, hogy le kellett állítani ezt a vállalkozást. Amikor azonban ott éjszaka a Nagytanács, mint statáriális bíróság, Jézust halálra ítélte, akkor meg kellett várni a reggelt, mert halálos ítéletet végrehajtani csak a római helytartó hozzájárulásával lehetett. Ezért vitték Őt reggel mindjárt Pilátushoz, s ott is előálltak a főpapok és írástudók, s teljes igyekezetükkel vádolták őt.
Pilátus elegáns gesztussal átküldi Őt Heródeshez, a negyedes fejedelemhez. A társaság oda is követi Jézust, és ott is teljes igyekezetükkel vádolják Őt. Aztán Heródes tisztelettudóan visszaküldi Őt Pilátushoz, és folytatódik a vádaskodás egészen addig, amíg olyan szorítóba nem kerül Pilátus, hogy jobb meggyőződése ellenére kénytelen kiszolgáltatni Jézust ezeknek az embereknek.
Mivel vádolták? Három súlyos vádat is felhoztak Jézus ellen, s ezek nagyon éles elméjűen voltak felépítve. „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja magáról: felkent király.”
Félrevezeti népünket. Hogyan vezette félre Jézus a népét? Hova vezette Jézus a népét? Vissza Istenhez. Azt a népet, amelyik hátat fordított szövetséges Istenének, Ő visszavezette Istenhez. És akkor is, azóta is sokan hálásak vagyunk neki ezért a vezetésért. Mert aki Őutána elindult és Őt követi vezetésére figyelve, annak az élete minőségi változáson megy át. Ezek között, akiket Jézus így „félrevezet”, vannak olyanok, akiken nem segített semmilyen elvonó, de Jézusnál szabadulást találtak. Akik tönkretették a házasságukat, és ha hallgattak a „félrevezető” Jézusra, akkor egészen újat kezdhettek, és itt ülnek közöttünk, és elmondhatnák, milyen változást jelentett, hogy hallgattak az őket vezető Jézusra. Vannak, akik a téboly széléig jutottak, és Jézusnál békességet és bocsánatot kaptak. Így vezeti Ő „félre” az embereket ma is. Nem beszélve arról, hogy akik Őutána elindulnak, azok örök életet kapnak tőle, és ezt egyedül az Ő ajándékaként lehet megkapni.
A másik vád így hangzott: ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak. Igaz ez? Egyszer egy provokatív kérdést tettek fel Jézusnak: Szabad-e a császárnak adót fizetni? Ő azt mondta: mutassatok egy adópénzt. Mutattak egy pénzdarabot. Kinek a képe van rajta? Azé, aki verette, a császáré. Jézus azt mondta: egyszerű a dolog. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, vagyis az adót fizessétek neki, mert ő építtet nektek utakat, hidakat, és ő verette a pénzt, hogy kereskedhessetek, - és adjátok meg Istennek, ami meg egyedül az övé, amiből a császárnak nem jár semmi: az imádatot és az istentiszteletet. Tehát pontosan az ellenkezőjét mondta annak, mint amivel itt most rágalmazzák. S érdekes: senki nincs, aki felemelné a hangját és azt mondaná: elnézést, ott voltam, hallottam, amikor Jézus ennek az ellenkezőjét mondta.
A harmadik vád a legveszedelmesebb. Róma-ellenes politikai mozgalom szervezésével vádolják: „Azt mondja magáról: felkent király.” Pilátust a másik kettő nem is érdekli, erre csap le azonnal, s kérdezi tőle: király vagy valóban? Ez az állítás azonban így, ahogy ott megfogalmazzák, szintén minden alapot nélkülöz.
Ó, de szomorú jelenet ez, testvérek. Értelmes, felelős emberek, akik még vallásosak is, ennek a legnagyobb ünnepnek az első napján pénzt, erőt, fáradságot nem kímélve, kórusban vádolják azt a Jézust, aki semmi rosszat nem tett, aki mindig igazat mondott, és mindig, mindenkinek csak segített. És ez a legsürgősebb feladat most a számukra, ennek érdekében mozgósítanak mindenkit, latba vetnek mindent. Éjjel képesek összejönni, hogy akkor összeüljön már a tanács. Reggel, mihelyt lehet, vonulnak át az általuk mélységesen utált és megvetett Pilátushoz, de ott is kórusban hangzik tovább a rágalom. Aztán követik Őt Heródeshez, majd vissza Pilátushoz. Egy pillanatra nem tévesztik szem elől a foglyot. Figyelik mindkét uralkodónak az arcrándulását, hangsúlyát is, és mindent elkövetnek, hogy Jézus épletét estig lehetőleg kioltsák. „Ott álltak a főpapok és írástudók, teljes igyekezetükkel vádolván Őt.”
Nem ismerős nekünk ez az indulat? Amikor annyira hatalmába kerít valakit az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, vagy egyszerűen csak a keserűség, hogy nem tud szabadulni azoktól a gondolatoktól, amikkel egyelőre képzeletben foglalkozik, aztán szeretné, ha meg is valósulnának. Különböző akciókat indít az ellensége ellen. Amikor valaki szakadatlanul azon mesterkedik, hogyan vehetne elégtételt, hogy állhatna bosszút, hogyan árthatna valakinek, és nem fogy ki a kicsinyes kellemetlenkedésekből vagy a durva károkozásból. Amikor szakadatlanul védekezésre kényszeríti a másikat, és örül, hogy annak kínjai vannak. Közben pedig közös jó ügyek súlyos kárt szenvednek. És ha valakinek van tehetsége hozzá, s ehhez sokaknak van, nem is olyan nehéz valakit erkölcsileg, anyagilag, idegileg kikészíteni, lehetetlenné tenni. Lehet ezt szalonképesen, nyájas mosollyal a képünkön végezni, vagy lehet durván; lehet rövid idő alatt elintézni valakit, vagy tarthat évekig ez a processzus, de a mögötte levő indulat, az ugyanaz. Az az indulat, amit itt így fogalmaz a Szentírás: Ott álltak, teljes igyekezetükkel vádolván Őt.
Aztán van, amikor csak csendesen vádoljuk egymást. Amikor, ha ránézek, csak az jut eszembe, mit nem kaptam meg tőle. Amikor, ha hallom a nevét, már összeszorul a gyomrom egy kicsit, és hirtelen megjelenik előttem minden tőle elszenvedett sérelem és bántalom. Amikor nem áll bosszút az ember, mert józanul tudja: nem is állhat, meg tulajdonképpen nem érdemes, megint csak ő húzná a rövidebbet. De nincs megoldva és lezárva a dolog. Forr a harag, a keserűség. Előjön az álmaiban, előjön egy-egy elszólásban, és ez a méreg mérgezi magát az embert is, és mérgezi a kapcsolatait is.
Tudjátok, kinek az indulata ez? A Biblia világosan beszél erről. Azt mondja: a vádolásnak az indulata, mindig az ördögé. Így is nevezi a Szentírás a Sátánt: katégór. Azt jelenti: vádoló. Többször olvassuk mind az Ó-, mind az Újszövetségben, hogy az a szokása, hogy vádolja még az Isten választottait is. És akinek egyszerre célja lesz a hitelrontás, a mások becsületébe való belegázolás, egyáltalán bármiféle rombolás, ártás, ami lényegében az emberölésnek különböző változata, az ennek az ördögi indulatnak enged. Az tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, ördögi befolyás alá került, és ilyen indulatnak lesz a játékszere.
Nagypénteken ezek az indulatok jöttek felszínre. Ott a kereszt körül igazán széles skáláját szemlélhetjük a bennünk levő sokféle sötét indulatnak. Egyebek közt ennek is: értelmes, tekintélyes, vallásos emberek semmi fontosabbat és sürgősebben nem látnak, mint valakit vádolni, akármivel, ami eszükbe jut. Valós vádakat nem tudnak felhozni, szórják a rágalmakat csak azért, hogy az illetőt elpusztítsák. Még a legjobbak is ilyen ördögi indulat hatása alá kerülhetnek.
Vádol minket az ördög néha úgy is, hogy rámutat a bűneinkre és elkezd gyötörni azzal: látod, milyen vagy? Látod, miket mulasztottál? Képes előhozni a régmúltból is bűnöket. Még olyanokat is, amikre hívő emberek bocsánatot nyertek Istentől, mert bocsánatot kértek és megvallották. És újra és újra eszünkbe juttatja, hogy kínozzon.
Egy 90 éves nénivel beszélgetek, aki keservesen zokog, mert nem tudja megbocsátani magának azokat a súlyos bűnöket, amiket a nővérével szemben elkövetett. Kedves néni, mikor? 45-50 évvel ezelőtt. És azóta nem volt lehetősége, hogy Istennek ezt megvallja? Dehogynem! Akkor mindjárt megvallotta. És Isten nem bocsátotta meg? Azt nem tudja. Már hogyne tudhatná! Hát honnan lehet azt tudni? Ebből a könyvből - s akkor kikeressük azokat az igéket, amelyek arról szólnak, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket. És megtisztít minket minden hamisságtól. - Meg van írva! (1Jn 1,9).
De még ettől is? - kérdezi ő. Miért, ott van utána zárójelben, hogy ettől nem ...? - kérdezem én. Ha egyszer Isten azt mondja: minden hamisságtól. Az valóban csúnya bűn volt a testvérével szemben, amit elkövetett, de Isten nem azt akarja, hogy egy életen át szenvedjen miatta. Azt meg végképp nem akarja, hogy az örökkévalóságban is szenvedjen miatta.
Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Pontosan ezt tette lehetővé Jézus nagypénteken, hogy jöhessünk újra és újra, és bizonyosak lehessünk abban, hogy megbocsáttattak a vétkeink. Miért? Mert miközben az ördögöt ez jellemzi, hogy vádol, és vádolásra indít mindenkit, aki enged neki, aközben Jézust pontosan az ellenkezője jellemzi: az, hogy menteget minket, hogy védelmezőn odaáll mellénk. Nem ködösíti el bűneinket, és nem mondja azt, hogy a bűn nem bűn. Éppen az Ő kereszthalála bizonyítja, hogy milyen súlyos bűneinkért tett Ő eleget. De Ő a bűnöst nem vádolja, hanem odaállt az igazságos Isten elé a mi Urunk, Jézus Krisztus, és azt mondta: Atyám, ne őket büntesd meg az ő bűneikért, hanem engem. Ne kelljen meghalniuk azért a temérdek istentelenségért és embertelenségért, amit elkövetnek, hanem azt az ítéletet, amit ők megérdemelnének, rajtam hajtsd végre. És az Atya meghallgatta ezt a kérést. Ezért kellett Jézusnak a kereszten felkiáltania: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Mert mindannyiunk minden bűnét magára vállalta, és annak a teljes ítéletét. És Isten a bűnnel nem vállal közösséget.
Amikor ez az elégtétel megtörtént, akkor az Atya is elhagyta a Fiút. A poklok mélyére szállt le, ahova nekünk kellene mennünk, úgy ahogy megérdemelnénk. Ez a jézusi indulat.
Mindenféle vádaskodás mögött az ördög húzódik meg. Amikor valaki odaáll a másik mellé, amikor megosztja a terheit, amikor evangéliumot hirdet nekik, amikor mentegeti - nem igazolja a bűnét, de mentegeti, és a megmenekülés útját mutatja, akkor jézusi indulatnak enged.
Éppen nagypéntek mutatja, mennyire ez hatotta át Megváltónkat. Nemcsak azért, mert még a kereszten, utolsó erejével is az édesanyjáról gondoskodik, hogy legyen gondviselője, hogy még ott is megnyitja a mennyország kapuját egy gonosztevő előtt, hanem amikor haldoklása közben gúnyolják, még azokért is, akik keresztre juttatták és ott is csúfolják, közbenjár és azt mondja: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek. Ez pontosan az ellenkezője annak, amivel a főpapok és írástudók odaálltak a különböző hatósági emberek elé, és teljes igyekezetükkel vádolták Jézust. Jézus teljes igyekezetével mentegette Isten előtt még őket is. És annyira teljes igyekezetével megtett mindent a felmentésünk érdekében, hogy ebbe bele is kellett halnia. Mert a ti szívetek is meg az én szívem is tele van ilyenfajta irigységgel, féltékenységgel, keserűséggel, haraggal, amiért nem tudunk vezekelni Isten előtt. Nem tudjuk sehogy sem kiegyenlíteni. Ennek az ellenértéke csak a bűn nélküli Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a tiszta és ártatlan élete volt. De Ő fizetett az életével.
Éppen ezért, egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja, és hiába vádol minket a lelkiismeretünk vagy az ördög, újra és újra hálát adhatunk Istennek, hogy köszönöm, hogy azt is megbocsátottad nekem Jézusért. És amikor rajtunk lesz úrrá valamiféle keserűség, és kezdenénk vádolni bárkit, akkor jó, ha elhallgatunk és arra gondolunk, hogy a kereszten is az ilyen vádaskodókért imádkozott. S jó, ha engedünk az Ő lelkületének, hogy az jellemezzen bennünket.
Még annyit: ennek az igének az alapján az embereket három csoportba oszthatjuk ebből a szempontból. Sajnos, sokan vannak, akik már semmit sem tudnak teljes igyekezetükkel csinálni. Nagyon sok megfáradt, kiégett, lelkileg béna ember él körülöttünk, akik cél és akarat nélkül már semmit nem tudnak - talán nem is akarnak - teljes igyekezettel csinálni. Nem tudnak lelkesedni semmiért, nem hajlandók áldozatot hozni senkiért, csak a maguk pillanatnyi érdeke mozgatja őket - de sokszor már ez sem mozgatja, mert mozogni sem tudnak, csak tátognak, hogy adjon nekik enni valaki.
Bármelyikünket megkísérthet ez, mert ez ragályos kór a mi időnkben. Engedjük, hogy Jézus Krisztus kigyógyítson belőle!
A másik csoportba azok tartoznak, akik ezeknek az írástudóknak a mai társai, akik teljes igyekezetükkel vádolnak másokat. Életük minden nyomorúságának valaki más az oka: a szüleik, a mindenkori vezetők, a kor, amelyben élnek. Ők nem. De sokszor bennünk is ott van valamiféle keserűség, csalódás, csendes, szelíd bosszúvágy, ami miatt mi is elkezdünk vádolni másokat.
Jó lenne, ha ma este bűnnek tudnánk ezt nevezni, mert ez az. Még akkor is, ha jogos a keserűségünk, ha valóban becsapnak, ha csakugyan járna az, amit nem kapunk meg. A vádaskodás akkor is ördögi indulat. Isten minket meg akar ettől szabadítani, mert ezzel magunkat is mérgezzük, a környezetünket is. Jó lenne, ha itt hagynánk az úrasztalánál minden formáját az ilyen vádaskodásnak.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nincsenek túl sokan, de vannak ilyenek, akik tudatosan engednek Jézus indulatának. Akik odaállnak a kicsi mellé, akik segítenek annak, aki soha semmivel nem fogja tudni meghálálni, de nem is azért segítettek, hanem azért, mert szüksége volt rá. Akik készek megbocsátani, akik készek még egyszer megbocsátani. Ötödször is készek megbocsátani, mert tudják, hogy nekik mit bocsátott meg Isten, és mennyire az Ő kegyelméből élnek. Ők azok, akik csendesen járják a szeretetnek, szolgálatnak, az áldozathozatalnak az útját. Emiatt sem mártírnak nem tekintik magukat, sem hősnek. Egyszerűen örülnek, hogy Jézus lábnyomában járhatnak. Nekik már nemcsak példát adott Jézus, hanem erőt is kapnak tőle ahhoz, hogy valóban úgy éljenek, ahogyan Ő. Készek alul maradni Jézusért, vállalják a megaláztatást Őérte. Ha kell, ebbe a csöndesen szolgáló életbe bele is pusztulnak. De úgy, ahogy a földbe esett gabonamagról mondta azt Jézus, hogy őmaga elhal, de sok gyümölcsöt terem. Úgy, ahogy Jézus is belehalt a mentegetésünkbe a kereszten a szó szoros értelmében is, de máig élünk az Ő halálának és feltámadásának az erejéből.
Az ilyen életre rámegy az ember kényelme, belepusztul a hiúsága, büszkesége, rámegy az ideje, olykor még az egészsége is, de gazdagodik körülötte a világ. Akarunk-e ilyen úton járni? Ezt kérdezi ma tőlünk Urunk.
A főpapok és írástudók ott álltak, teljes igyekezetükkel vádolván Őt. Legyen ez olyan jelenet, ami megijeszt minket. Elriaszt, amitől megundorodunk, amire azt mondjuk: ez az, amit nem akarok csinálni. Álljon ott előttünk ragyogó példaként a mi keresztre feszített Urunk, aki otthagyta a mennyei dicsőséget, mert nem magára gondolt, hanem reánk, aki hozzánk hasonló lett, megüresítette, megalázta magát, s engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, azért, hogy megszabaduljunk a vádaskodás indulatától. Azért, hogy kivegye az életünkből a keserűséget, az elégedetlenkedést. Azért, hogy azt se engedjük, hogy a magunk bűnei miatt vádoljon minket az rdög. Azért, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy az Ő halála mindannyiunknak életet, mégpedig teljes, értelmes, örök életet szerzett.

Ezen az ünnep előtti estén, nagycsütörtökön, tudatosan is próbálunk elcsendesedni és készülni az ünnepre. Ezért alakult ki az a szokás, hogy hadd beszéljen az ige önmagáért, és minden különösebb magyarázat nélkül így együtt is végigolvassuk, végighallgatjuk Jézus Krisztus szenvedésének történetét. Azután úgy veszünk részt benne aktivan is, hogy amikor egy-egy résznél egy-egy énekverssel válaszolhatunk az igére, akkor válaszolunk. Ezeket az énekeket külön nem fogom bemondani. Amik a táblán vannak, azok azok, amiket közben majd énekelünk. Az orgona előjátéka jelzi, hogy most az énekeskönyvért nyúlhatunk és éneklünk.
Figyeljünk Jézus Krisztus szenvedéstörténetére akkor is, ha azt jól ismerjük, ha minden évben, vagy akár évente többször is el szoktuk olvasni. Olyan gazdag az ige, hogy hol az egyik, hol a másik részletével szólít meg bennünket Isten. És a végén egy egészen rövid igemagyarázattal zárjuk.
„Amikor még beszélt, íme odament Judás, egy a tizenkettő közül, és vele együtt sok nép fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól és a nép véneitől. Az áruló pedig ebben a jelben egyezett meg velük: Majd akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok meg. És mindjárt Jézushoz lépve így szólt: Üdvöz légy Mester! és megcsókolta.
Jézus ezt kérdezte tőle: Barátom, miért jöttél? Akkor odamentek hozzá, kezüket Jézusra vetették és elfogták őt. És ímé az egyik azok közül, akik Jézussal voltak, kinyújtotta kezét, kirántotta a kardját, és a főpap szolgájához sújtva, levágta annak fülét. Ekkor Jézus így szólt hozzá: „Tedd hüvelyébe kardodat, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell elveszniük. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, és Ő nem adhatna mellém akár tizenkét sereg angyalnál is többet?De akkor hogyan teljesednének be az írások, hogy ennek így kell történnie?”
„Mint valami rablóra, úgy jöttetek fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem; naponként a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Ekkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.
Mikor pedig azok foglyul ejtették Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének összegyültek. Péter pedig távolról követte őt egészen a főpap udvaráig, és bemenvén, leült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a vég. A főpapok pedig és az egész tanács hamis tanúságot kerestek Jézus ellen, hogy megölhessék Őt, de nem találtak, bár sok hamis tanú jelentkezett. Utoljára azonban előállott kettő és ezt mondták: „Ez ezt mondta: én le tudom rontani az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni.” A főpap felkelt, és így szólt neki: „Semmit sem felelsz, mit vallanak ezek ellened?” Jézus azonban hallgatott. Ekkor a főpap így szólt hozzá: „Esküvel kényszerítelek az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” Jézus így felelt: „Te mondtad. Sőt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát ülni a Hatalom jobbján, és eljönni az ég felhőin.” Ekkor a főpap megszaggatta ruháit, és így szólt: „Istent káromolta. Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mit gondoltok?” Ők ezt mondták: „Méltó a halálra!” Ekkor szembeköpdösték, arcul verték, némelyek pedig bottal verték, és ezt mondták: „Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki az, aki üt téged!”
Péter pedig kinn ült az udvaron. Egy szolgálóleány odament hozzá és megszólította: „Te is a galileai Jézussal voltál.” Ő azonban mindnyájuk előtt tagadta, és ezt mondta: „Nem tudom, mit beszélsz.” Mikor aztán kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: „Ez is a názáreti Jézussal volt.” És ő ismét esküvel tagadta: „Nem ismerem azt az embvert.” Kevés idő múlva pedig az ott álldogálók odamentek és ezt mondták Péternek: „Bizony, te is közülük való vagy, hiszen a beszéded is elárul téged.” Ekkor átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert.” És azonnal megszólalt a kakas. Péter visszaemlékezett Jézus beszédére, aki ezt mondta neki: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment onnan, és keservesen sírt.
Mikor pedig reggel lett, határozatot hoztak a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy megölik Őt. És miután megkötözték, elvitték és átadták Poncius Pilátusnak, a helytartónak.
Jézus ott állt a helytartó előtt, és az kérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus így felelt: „Te mondod”. És mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem felelt. Akkor így szólt neki Pilátus: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?” De nem felelt neki egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó igen csodálkozott.
Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, akit akartak. Volt akkor egy hirhedt foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor összegyültek, ezt kérdezte tőlük Pilátus: „Melyiket akarjátok, hogy szabaadon bocsássam nektek: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak?” Mert tudta, hogy csak irigységből adták Őt a kezébe.
Mikor pedig a bírói székbe ült, felesége üzenetet küldött neki: „Ne avatkozz annak az igaz embernek dolgába, mert sokat szenvedtem miatta álmomban.” Ám a főpapok és a vének felbújtották a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézus ellenben veszítsék el. Azután a helytartó ezt kérdezte tőlük: „A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek?” Ők ezt mondták: „Barabbást.” „Mit tegyek hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?” Ezt mondták: „Feszítsd meg!” Mikor Pilátus látta, hogy semmire sem megy, sőt még nagyobb zavar támad, vizet hozatott megmosta a kezét a sokaság előtt, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ők ezt mondták: „Az Ő vére rajtunk és gyermekeinken.” Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy megfeszítsék.
Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és köré gyüjtötték az egész csapatot. Levetkőztették, biborszínü köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Majd leköpdösték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték.
Miután megcsúfolták, levették róla a palástot, a maga ruhájába öltöztették, és elvitték, hogy megfeszítsék. Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akit Simonnak hívtak. Ezt kényszerítették, hogy vigye az Ő keresztjét. És miután odaértek arra a helyre, amelyet Golgotá.nak, azaz Koponyahelynek neveznek, ecettel kevert bort adtak innia. Ezt megízlelte, de nem akart inni.Miután pedig megfeszuítették Őt, sorsvetéssel osztoztak ruháin. Így teljesedett be a próféta mondása: ruháimon megosztoztak maguk között, és köntösömre sorsot vetettek. Majd leülve ott, őrizték Őt, és a feje fölé függesztették elitéltetésének okát, és ezt írták oda: Ez Jézus, a zsidók királya. Ugyanakkor két rablót is megfeszítettek vele együtt, egyiket a jobb, másikat a bal keze felől.
Az arra menők pedig káromolták Őt fejüket csóválva, és ezt mondták: „Te, aki lerontod a templomot, és harmad napra felépíyted, szabadítsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen a főlpapok is gúnyoódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Hasonlóképpen gyalázták Őt a gonosztevők is, akiket vele együtt feszítettek meg.
Hat órától kezdve pedig sötétség lett az egész földön kilenc óráig. Kilenc óra tájban Jézus hangosan így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Némelyek az ott állók közül, akik ezt hallották, így szóltak: „Illést hívja.” Ekkor egyikük nyomban odafutott, szivacsot vett, amelyet megtöltött ecettel, nádszálra tűzte és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: „Hagyd el, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa Őt.” Jézus pedig ismét nagy hangosan kiáltott, és kilehelte lelkét.
És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák megrepedeztek.
A százados pedig és akik vele együtt őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, és igen megrémültek, s ezt mondták: „Bizony, Isten Fia volt ez!”
Amikor beesteledett, eljött egy gazdag ember Arimátiából, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus megparancsolta, hogy adják ki. József magához vette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírboltjába, amelyet a sziklába vágott. És miután a sír bejáratához egy nagy követ hengerített, eltávozott.
A felolvasott szenvedéstörténetből kirajzolódott az a négy helyszin, amelyen Jézus szenvedése folyt. A Gecsemáné-kertben kezdődött a Júdás-csókkal és a letartóztatással, Kajafás főpap vallatótermében folytatódott a Nagytanács előtt, ami befejeződött a halálos itélettel. Addig, amíg átmehettek a harmadik helyszinre a helytartó palotájába, Pilátushoz, addig a már halálra itélt fogollyal mindenki azt csinálhatott, amit akart. Szórakoztak az álmos katonák ott hajnalfelé Jézussal. Ott történők az a gúnyolódás, ütik-verik. A harmadik helyszin Pilátus előtt. Ő valamivel tisztességesebben igyekezett bánni a fogollyal, mivel azonban nem tudta kimenteni vádlóinak a kezéből, gondolta hátha meghatódnak, ha megvereti és az egyik legsúlyosabb, vagy talán a legsúlyosabb büntetést mérte rá, hogy megkorbácsolják, ami azt jelentette, hogy szinte lenyúzták a meztelen hátáról a bőrt és a húst, és a végén mégis aláírta Jézus halálos itéletét Pilátus, ezzel fejeződött itt be a harmadik helyszinen az Ő kinzatása. Itt tették a vállára a keresztet és kellett azt kivinnie a Golgotára, az a negyedik helyszin, a kerresztre feszítésének a helye.
És ez, amit itt olvastam, a harmadik és negyedik jelenet között történt. Amikor már megerősítette a helytartó a halálos itéletet és a másik két fogollyal, a két gonosztevővel együtt kikisérték Jézust a vesztőhelyre, akkor egy bizonyos sorfal között vezetett az útjuk. Szokás volt - azt mondják -, hogy bárki volt a halálra itélt, mivel zsidó volt, a honfitársai végigállták az utat és az asszonyok síratták. Volt, aki néhány bátorító szóval próbálta erősíteni, volt, aki, - ha tudták mi a bűnei -, a bűneit emlegette mások okulására, hogy ne kövessenek el olyat, volt, aki vizes edénnyel kínálta, hogy enyhítse a kinját. Ez bevett szokás volt, hogy síró asszonyok között vezetett az út.
Az evangélium azonban mást is leír. Élesen három csoportra oszlik az a tömeg, amelyik végignézte Jézusnak ezt az utolsó utját a keresztre feszítés előtt. Többször említik az evangélisták, hogy sokan kimentek, hogy megnézzék mit csinálnak vele. A bámész tömeg az egyik csoport, amelyik nem gondolkozik, nem akar érteni semmit, nincsenek ilyen igényei, nézi. Aztán voltak olyanok, akiket sikerült megtéveszteni Jézus ellenségeinek, akik valóban első számu közellenségnek tekintették a szelid Megváltót, akikben talán még öröm is volt - na, végre pontot tettek határozott mozdulattal ennek a mondatnak a végére. Nyugodtan ünnepelhetünk, még a nagy ünnep előtt kivégzik ezt a gonosztevőt. Mindig vannak, akiket meg lehet téveszteni, akiket a hatalmon levők félrevezethetnek. És volt a harmadik csoport, amelyikről az alapigénk is szólt, amelyik sírt. Ki tudja miért? Nincs itt hogy miért sírtak ezek az asszonyok. Talán köztük férfiak is. Talán azért, mert sírhatnékjuk volt. Sok feszültség van az emberben és néha elég valami ürügy arra, hogy kicsorduljanak a könnyei és megkönnyebbül. Talán azért, mert érző szívük volt és sajnálták, átélték azt az elképzelhetetlen fizikai fájdalmat, aminek a jeleit látták. A lelki fájdalomról nem sok fogalmuk volt az embereknek akkor sem, amit a Megváltó szenvedett. Sírtak, és talán egy-két bátorító szót is mondtak Jézusnak.
És akkor Jézus megáll, és rájuk szól: ne sírjanak. Jeruzsálem leányai én miattam ne sírjatok, magatokon sírjatok, meg a gyerekeitek miatt. Mert olyan jövő elé néztek, amelyikben oly keményen sújt le rátok Isten itélete, hogy jajgatni fogtok, hogy egy hegy bárcsak rátok zuhanna, mert akkor hirtelen vége lenne a szenvedésnek, így viszont sokáig kell szenvedni. Jeruzsálem leányai, ne engem sírassatok, hanem magatokat és gyerekeiteket sírassátok.
Mit jelent ez a kemény mondat, amit a megkinzott, agyon gyötört, csupa sebhátu Jézus, akinek annyi ereje sem volt, hogy a kereszt rövidebbik felét vigye, hanem átadták azt cirénei Simonnak, akinek jártányi ereje alig volt már, még itt útközben is fontos figyelmeztetéseket mond. Még itt is szinte utána nyúl az Ő népének, amelyik eltaszította Őt. Még itt is nyitogatja a vaksi szemeket. Tudjátok ti, miért sírtok? Sírni a kisgyerek is tud, de a felnőttnek tudniillik, hogy miért sír? Kit sírattok? Mi az oka, van-e célja? Van-e értelme annak, hogy sírtok? Engem ne sírassatok - mondja Jézus. Rajtam nincs mit síratni. Ti vagytok olyan állapotban, hogy az ember csak sírva fakadhat azon. Ezt tudjátok-e?
Nagyon kemény figyelmeztetés ám ez. Ezen úgy át szoktunk siklani. Ez mellékes epizódja a szenvedéstörténetnek. Pedig gondoljuk csak meg: Jézus valóban az utolsó erejével mondta már ezeket a szavakat, nyilván azért, mert nagyon fontosnak tartotta ezt a figyelmeztetést.
Miért ne Jézus miatt, hanem maguk miatt sírjanak? Azért mert Jézus nem vétkezett. Őneki nincs miért sírnia bűnei miatt, mert nincsenek bűnei. Azoknak, akik ott álltak az út két oldalán, vannak bűneik, és azon bizony csak sírni lehet. És amikor Péter rádöbbent arra, hogy mennyire súlyosabbak a bűnei, mint ahogy ő elképzelte, akkor semmi mást nem tudott tenni, mint sírva fakadni. Kemény, viharedzett férfiember létére. Mert azon csak sírni lehet, akkor csak nyüszíteni tud az ember, amikor az Isten világossága belereflektorozik a szívébe és kiderül milyen sötét az.
De boldog ember az, aki emiatt tud sírni. Mert Péternek sem kellett megrekednie a bűnbánat könnyeinél, hanem húsvét után megkapta a feloldozást, és megújította Jézus az ő elhívatását és küldetését, és a Megváltó odaszánt életü boldog tanítványa lett. De úgy lehetett azzá, hogy egyszer sírnia kellett azon, hogy ilyen aljas, sötét, gyáva az ő szíve, amilyen ott Kajafás udvarán nagypéntek hajnalán volt.
Magatokon sírjatok - mondja itt nekik Jézus. Bár látnátok már meg és be egyszer, hogy kik vagytok, mert azon csak sírni lehet. Én rajtam ne sírjatok! Ez senkin nem segít, erre senkinek nincs szüksége. Semmit nem visz előbbre. Az előbbre vinne, ha a bűneiteken tudnátok sírni.
Aztán azért is mondja itt Jézus, hogy ne miatta sírjanak, mert világosan kell látniuk ezeknek az embereknek, hogy Jézusnak nem önmaga miatt kell meghalnia, hanem őmiattuk, akik ott látszólag Jézust síratják, és azért kell meghalnia, mert nem tudnak a maguk elesett állapotán sírni. Ebbe kell belepusztulnia a Megváltónak, hogy ilyen megátalkodott és kemény lett a szívünk, ilyen önigazultak vagyunk. Talán ott is vádolták Jézus elitélőit, vagy talán volt, aki őt magát, de nem látjuk nyomát, hogy a saját mellét verte volna a nép. Egy ilyen utalás van a Máté evangéliumában, hogy voltak, akik ott bűnbánatra jutottak.
Jézus éppen erre bátorítja őket: merjenek bűnbánatra jutni. Miattatok kell meghalnia Jézusnak. Ezért nem Őt kell síratni, hanem azokat, akik miatt az egyetlen igaznak és ártatlannak a halálba kell mennie. Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam. Fejedre hoztam mind, ami kin s ütés ért, magam hoztam reád. És ha folytatódik ez így: Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád, akkor már magán sír az ember és nem Jézuson. És Ő ide akar elsegíteni minket.
Azután azért is mondja ezt: magatokon sírjatok és ne rajtam, mert Jézus útja a kereszt mélységén és gyalázatán át a dicsőségtbe vezet. Ezen nincs mit sírni. Az ő útjuk viszont, ha így maradnak, a kárhozatba vezet és az kétségbeejtő. És most még az elkerülhető, most kellene sírni, mert késő bánatnak nem lesz értelme. Jézuson nincs miat síratni, Ő engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annak okáért az Isten ajándékozott oly nevet, amely minden név felett való. Ez az Ő utja, most még a rettenet van rajta, most még azt kiáltja és talán úgy kiáltja, ahogy Haydn szép kórusmüvében hallottuk: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A bűn mélyén, ahol a mi helyünkre állt, ezt éli át. De ezután jön a dicsőség: per crucem an lucem - a keresztán át a dicsőség, a fényesség felé vezet az utja. Az utszélen síróknak viszont az egyre nagyobb mélységbe és sötétségbe vezet az útjuk, ha csak meg nem kapaszkodnak Krisztusban, és engedik, hogy kihúzza onnan őket. Ti magatokon sírjatok - mondja.
Végül, hangsúlyos Jézus szavaiban ez is: és a ti gyermekeiteken. Mert azon is csak sírni lehet, hogy rágódtok a múlton, vagy álmodoztok: régi dicsőségünk, hol késel az esti homályban, századok tüntenek el... de nem gondoltok a jővőre, és nem úgy nevelitek a gyerekeiteket, hogy az élő Istenben jobban higgyenek, mint ti, és nem arra adtok példát nekik, hogy megálljanak, hogy birják a viharokat, a terhelést, mert nem egyedül vannak, hanem már itt összeforr az ő Istenükkel az életük a hit által, és így ők is majd a per crucem an lucem mennek. Ezek után a szenvedések, a sok földi nyomorúság után a mennyei dicsőségbe. Nem ez a prespektiva, hanem istentelen nemzedék

Virágvasárnapot Jézus jeruzsálemi bevonulásának az emlékére ünnepeljük. Ezen az Ő kereszthalálát közvetlenül megelőző vasárnapon sok fontos esemény történt Jeruzsálemben, mint ahogy azt hallottuk is az előbb, az evangéliumi rész felolvasása során. Éppen ezeknek az eseményeknek kapcsán derült ki, hogy ki milyen közel került Jézushoz az azt megelőző időben. Kinek van valóban közössége vele, ki kötelezte el magát a Megváltó mellett, s ki az, aki csak ott volt, hallott egyet-mást, de ez nyomtalanul múlt el az életében, és minden maradt úgy, mint régen volt.
Roppant jellemző, hogy milyen sokan tolonganak Jézus körül ennek a vasárnapnak a reggelén, és milyen kevesen maradtak ott mellette, amikor már meghalt a kereszten. Rohamosan fogy a Jézust körülvevő sokaság, mert működik a rosta, és kihullanak azok, akik szív szerint nem tartoztak hozzá.
Isten ezen a szép ünnepen pontosan ezt kérdezi most tőlünk, tőled: oda tartozol-e szíved szerint Jézushoz úgy, hogy kész vagy végigmenni vele az Ő útján? Vagy valahol útközben te is leszakadsz? Nos, éppen ezért kövessük végig azt az utat, amit a mi Megváltónk Jeruzsálembe való bevonulásától a keresztig megtett, és egy-egy állomásnál álljunk meg egy kicsit, s látni fogjuk, miért fogy a sokaság.
1) Mindenekelőtt azokat nézzük meg, akik nem hozsánnáztak a virágvasárnapi menetben, akik nem vonultak ki az utcára. Képletesen szólva: ők a járdáról nézték, hogy mi történik, vagy még inkább a házuk ablakából figyelték az eseményeket. Ők aggodalommal vegyes megvetéssel nézték mindazt, ami virágvasárnapon történt. Aggódtak, mert - ahogy olvassuk - attól féltek, hogy az egész világ Jézus után fog menni, és megvetették a kiabáló, hozsannázó sokaságot. Az ő számukra egyértelműen kellemetlen jelenség volt Jézus. Jézus puszta jelenléte, az Ő tiszta személyisége szakadatlan kritikát jelentett az ő kétes értékű erkölcsiségükkel, hazafiaskodásukkal és vallásoskodásukkal szemben. Az a szelídség, ami Jézusból áradt, az, amilyen egyszerűen és mégis hatalommal tudott tanítani, nem úgy mint ők, Jézusnak a lényegretörő éles kérdései, az az egyértelmű, belsőleg teljesen szabad személyiség, aki Ő volt, folyamatosan bírálta az ő magatartásukat és szemléletüket.
Éppen ezért ők nem álltak be virágvasárnap sem a hozsannázó sokaságba. Ők tudták, kivel állnak szemben, ők szemben álltak Jézussal. Az ablakból nézték hűvös megfigyelőkként, és közben arra készültek, hogy különösebb feltűnés nélkül hogyan pusztíthatják majd el.
Ne siessünk tovább. Hadd kérdezzem meg: nem így ültök ti sokszor a templomban? Ilyen udvarias eleganciával, hűvös megfigyelőként? Miről beszél a lelkész? S ha nem arról, amit vártunk, akkor az sem jut el a szívünkig, amit az élő Krisztus akart mondani az életünk megmentésére. Mert megvannak az igényeink, - csúnya, ma használt szóval: elvárásaink, és ha nem azt kapjuk, amit kértünk, akkor nem kell. Mint aki lehúzza a redőnyt, és csak mögüle kukucskál ki. Tisztán nem is hallja, mit mondanak kint, de nem is hallani akar, ő nézője az eseményeknek. Már pedig Isten igéje azt mondja: a hit hallásból van, még pedig az Isten igéjének a hallásából. (Róm 10,17).
Aki ilyen hűvös tartózkodással nézi, hogy mi történik itt, az esetleg a templomban ülve fog elkárhozni. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől a magatartástól!
2) A sokaság nem ilyen, a sokaság ünnepel. A tömeg éljenez, s kiabálják a hozsánnát. Idézik a zsoltárból, és várják, hogy Jézus valóban olyan Messiás legyen, amilyet őt elképzeltek maguknak. Ebben a hozsannázásban sokféle fájdalom, keserűség és soksok vágy szólal meg. Most végre kikiabálhatják magukat. Sokan vannak, és olyankor könnyebb kiabálni.
Az, hogy lelkesedik a tömeg, még önmagában nem baj. Meg kellene tanulnunk újra lelkesedni azért, azokért, akikért érdemes. Valós értékekért. Elfelejtettünk lelkesedni. Ijesztő, amit a gyerekek és a fiatalok körében tapasztalok, hogy mennyire nincsenek eszményeik, hogy milyen sokan nem tudnak őszinte könnyeket sírni. Nem szorul össze a szívük, nem tudnak meghatódni, megrendülni. Hogy milyen sokan nem tudnak önfeledten kacagni. Meg kell tanulnunk lelkesedni!
A lelkesedés azonban még nem elkötelezettség. Lelkesedni - különösen ilyen helyzetben, mint ott virágvasárnap volt - viszonylag könnyű. De figyeljük meg: kit ünnepel az a sokaság virágvasárnap? Látszólag Jézust, de egyáltalán nem Jézus van az ünneplésük középpontjában, hanem ők maguk. A saját vágyaik valóra válását remélik. Itt senki nem kérdezi: Uram, mit akarsz? A hosianna azt jelenti: segíts most! Segíts ki minket ebből a helyzetből. És még azt a világos jelbeszédet sem értik, amit Jézus azáltal közölt a sokasággal, hogy szamárháton vonult be Jeruzsálembe, tudatosan vállalva ezzel a Zakariási próféciát, hogy Ő olyan uralkodó, aki nem ránt kardot senki ellen, aki szelíd és így szabadító. Ez a két szó egyáltalán nem volt egymás mellett az emberek tudatában. Hogy lehet szabadító az, aki szelíd? S miért marad szelíd az, aki szabadítónak jött? Ők azt várták: rántson végre fegyvert, s mondja, kit kell püfölni, s erre vállalkoznak. Mert régóta sok elfojtott keserűség és megaláztatás volt a szívekben.
Ez a szelep kezd kinyílni a hozsannázásban, és ezt várnák Jézustól is. Itt nem az a vágyuk az embereknek: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjünk? Az a vágyuk: Uram, hajtsd végre azt, amit mi akarunk, amit mi szeretnénk, amire mi vágyunk. És egyáltalán nem értik, hogy Jézus pontosan ezt az új természetet hozta mindannyiunknak, amelyik szelíd és úgy szabadító, illetve megszabadult. Ez a sokaság a saját hangját élvezi virágvasárnap, és nem Jézus hangjára figyel. Isten őrizzen meg ettől is minket!
Egy kicsit hasonlít ehhez az, amikor valaki kiereszti a hangját a templomban és harsog egy éneket, de oda sem figyel arra, hogy miről szól a szövege, és nem a saját szívéből fakadó Isten-dicsőítésként mondja azt. Élvezi a hangját. A virágvasárnapi sokaság sok tekintetben ilyen volt.
3) Ezért nem marad Jézus az utcán, hanem a kis szamárral egyenesen a templomba megy, ott leszáll róla, és a templomban rendet teremt. És innen már sokan visszafordulnak, mert ez már botránkoztató. Addig, amíg másokat lehet ítélgetni, amíg élvezettel lehet sorolni, hogy kinek milyen bűne miatt jutottunk oda, ahol vagyunk, addig szívesen benne vagyunk. De amikor Jézus a te pénzváltó asztalod borítja fel, és a te galambocskáidat engedi ki a kalitkából, akkor megbotránkozik az ember. Nem ezt vártuk tőle. Nem ilyen Messiásra számítottunk. Mutassa meg, kit kell ütni! De, amikor az ostor esetleg minket ér, és Ő a templomba úgy lép be, mint sajátjába, komolyan veszi azt, amit mondtak neki: Király, és elkezdi az uralmát gyakorolni, akkor sokan visszahőkölnek. Neki ugyan ne parancsoljon! Igaz, hogy ő harsogta előtte: Király, na de azt nem úgy gondolta! Vagy nem vette komolyan, vagy maga sem tudja, miért harsogta. Mert sok mindent mondunk, amit nem veszünk komolyan.
Ezért mondta Jézus a Hegyi beszédben: „Nem mindenki, aki azt mondja nékem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” - Mondani könnyű ... Hozsánnázni az utcán könnyű, főleg, ha sokan kiabálják. Itt, az úrasztalánál szép ruhában elmondani: holtomig, holtáig hűséges leszek hozzá, ez könnyű, de amikor néhány év múlva azt mondja valaki: szakíts a szeretőddel, és csak azt szeresd, akinek megígérted: holtodig, holtáig, akkor megsértődsz; mint ahogy többen megsértődtek már, amikor effélét kellett mondanom nekik.
Egy keresztelőn elmondani: úgy nevelem, hogy megismerhesse Jézust, könnyű, de amikor tízéves koráig nem hallja a gyereked tőled Jézus nevét, és sose látott otthon imádkozni, és ismeretlen, hogy elővennétek a Bibliát és Istent dicsőítő éneket énekelnétek, akkor hogy számolsz el Istennek ezzel a fogadalommal?
Könnyű az élet ünnepi pillanataiban szépeket és nagyokat mondani, de nehezebb azokhoz ragaszkodva az engedelmesség keskeny útján járni.
Márpedig az életünk nagyon sokszor hasonlít ahhoz, amilyen a jeruzsálemi templom volt ezen a virágvasárnapon. Ugye tudjátok, hogy a pogányok udvara arra volt fenntartva, hogy oda jöhessenek Istent kereső pogányok, és ott halljanak róla és imádkozhassanak csendben. Ide nyomult be az üzlet, és az áldozati állatokat, amiknek az árusítását valahol másutt szabad volt folytatni, behozták oda, meg a pénzváltók is ott működtek, mert így kényelmesebb volt az embereknek, és jövedelmezőbb volt a templom üzemeltetőinek. Kiszorult a misszió, és elfoglalta helyét az üzletelés. Megszűnt a csend és a csend lehetősége, és benyomakodott oda is a világ.
Ha most elkezdenénk részletezni, de sok hasonló pontot találnánk! Elvileg tudjuk, hogy milyen szükségünk van a csendre, az Isten előtti megállásra, talán vannak olyan tapasztalataink, hogy egy-egy ilyen csendes félórában értettünk meg igazán világosan valamit. De jó, hogy akkor úgy döntöttünk! Isten megkönyörült rajtunk, irányította a gondolatainkat. Na de ki ér rá félórákat csendben eltölteni Isten előtt? Reggel nincs idő, mert éppen csak odaérünk a munkába, este nem tudunk már, mert belealszunk az imádságba, hét közben ... ugyan kérem! Hova gondol? Hét végén ... Pótolni kell mindazt, amire hét közben nem volt idő. Amíg aktív vagyok, azért nem érek rá, mióta nyugdíjas vagyok, sokkal több a tennivalóm, mert hét bőrt húz le rólam a család. Mikor? Majd ha meghalunk? De hova kerülünk, ha meghalunk? „Az én Atyám háza imádság háza, ti pedig a rablók barlangjává tettétek” - mondja itt Jézus, nem válogatva a kifejezéseket.
Kiszorítja az Istent, kiszorítja az engedelmességet, és lehetetlenné teszi a missziót, hogy másoknak hitelesen, bátran, nagy szeretettel beszéljünk Jézusról mint szabadítóról, az a világ, amely körülöttünk van. És amikor Jézus megjelenik és rendet teremt, akkor rossz néven vesszük. Ezért maradnak le sokan itt már. Márpedig itt kezdődne igazán a Krisztus-követés.
Amikor az utolsó vacsora végén Jézus megmosta a tanítványok lábát, és Péter ez ellen tiltakozott, akkor mond neki a Megváltó egy nagyon meghökkentő kijelentést: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd nincs hozzám.” Amíg nem engedem, hogy megtisztítsa életemet, hogy Ő kidobáljon az életemből mindent, ami szerinte nem odavaló, és az eredeti rendeltetését állítsa helyre, addig semmi közöm nincs hozzá. Akkor sem, ha hozsánnáztam? Akkor sem! Mert ha komolyan veszem, hogy Ő király, akkor most kezdhetem ezt bebizonyítani, hogy amit mond, csinálom.
Azok Krisztus elkötelezett követői, akiknek a szemléletét az jellemzi, amit az itt említett szamárcsikó gazdájának a magatartása tükröz. És a virágvasárnapi színes történetsorozatból most ezt a részletet szeretném különösen is a szívetekre helyezni. Gondolkozzunk ezen még délután is majd.
Jézus elküldi két tanítványát, hogy a szomszéd faluban látnak megkötve egy szamárcsikót, hozzák el. Na de hát annak vannak gazdái! S ha megkérdezik: hova viszik - mit mondjanak? Mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. El is mennek, minden úgy történik. Ott van megkötve a kis szamár, eloldják és vezetik. S jön a gazda: hohó ... Hova viszitek? Az Úrnak van szüksége rá. Ja, az egészen más! Akkor vigyétek! Ez már tanítványság. Amikor Jézus bejelenti a jogigényét, a tulajdonjog igényét akármire, amiről azt gondoltam: enyém, akkor a legtermészetesebben rendelkezésére bocsátom. Sőt megtisztelve érzem magamat, hogy valamimre szüksége van. Hiszen nemcsak az a valamim az Övé, én magam is az Övé vagyok. Ő rendelkezik velem, és ez nem elmélet, hanem amikor elkezd rendelkezni, azt mondom: igen.
Ez már több, mint a hozsánnázás. És ez mindig nehezebb. De készek vagyunk-e erre? Amikor Ő szabja meg a időbeosztásunkat, a pénzünk beosztását, amikor Ő dönti el, kivel barátkozunk és kivel nem, milyen nézeteket teszünk a magunkéivá és milyeneket nem. Amikor Ő ténylegesen abszolút tekintély lesz az életünkben.
Vannak, akik nem is csatlakoznak a menethez, csak megfigyelő állásból nézik. Vannak, akik hozsánnáznak, éltetik Őt és várják tőle vágyaik valóra váltását. És vannak, akik bemennek a templomba, és engedik, hogy megtisztítsa az életüket.
Olyan jellemző, Máté leírja, hogy a templom megtisztításának a végére már csak néhány gyerek, meg néhány vak és sánta volt ott Jézus mellett. A gyerekek tovább hozsánnáztak akkor is, amikor az már veszélyes volt és óvatos felnőtt nem hozsánnázott, a betegek meg engedték, hogy meggyógyítsa őket. Aki mer úgy jönni Jézushoz, mint kisgyermek, és vállalja őt mint az életet megtisztító királyt is, az megy vele tovább az úton. S aki tudja magáról, hogy rászorul az Ő gyógyító hatalmára, s engedi, hogy meggyógyítsa, az megy vele tovább az úton. A többiek kinn maradtak az utcán. 4) De innen is továbbvezet Jézus útja, innen egyenesen Kajafás és Pilátus kihallgatási termébe viszik Őt. Ki megy vele oda? Azt olvassuk: Péter követte őt távolról, hogy lássa, mi lesz vele. Aztán leült a főpap szolgáival ott az udvaron, amíg Jézust benn vallatták és ütötték-verték, és ott történik a baj, amikor valaki felismeri: ő is Jézus tanítványa volt, és ezt letagadja. Pedig előző este fogadkozott: Uram, én kész vagyok veled börtönbe és a halálba is menni. Jézus akkor mondta: majd meglátod, mire vagy kész. Nem szól addig a kakas, míg háromszor megtagadsz engem.
Kajafás udvarán a Jézusnak szánt ütés már azokat is érte, akik hozzátartozónak vallották magukat. És Péter elugrott ez elől az ütés elől. Továbbment Jézussal, de nem vállalta érte a veszedelmet. (Csak zárójelben jegyzem meg, de nyomatékosan: Jézus viszont ennek ellenére vállalta Pétert, és amikor az Ő feltámadása után abban a csodálatos meghitt beszélgetésben sok mindent tisztáznak, akkor újra tanítványául hívja el és apostolául küldi el. - Jn 21,17-19).
Ha mi is megtagadtuk már Őt, szégyelltük, hogy hozzá tartozunk, és úgy érezzük, ezen csak sírni lehet, akkor csak sírjunk őszinte bűnbánattal, de ne feledjük, hogy Jézus ennek ellenére tanítványának tart, vagy kész újra visszafogadni.
Viszont ezzel számolnunk kell, hogy ha továbbmegyünk Jézussal az úton, akkor Őérte esetleg szenvedést is vállalni kell. Készek vagyunk-e erre? Készek vagyunk-e Őróla beszélni, a hitünket megvallani akkor is, ha előre tudhatjuk, hogy emiatt a legjobb esetben elhúzzák a szájukat, akik hallják? Majd utána a hátunk mögött számunkra nem hízelgő jelzőkkel illetnek? És ez miért baj? Ez vele jár a Krisztus-követéssel. Isten gyermeke ezt nem tragédiának tekinti, ez minősíti a Krisztus-követést. Ha olyan közel vagyok Jézushoz, hogy a neki szánt ütés engem is ér, akkor a legjobb helyen vagyok. Egyedül ott vagyok biztonságban. Hát az Ő követésére indultam el, nem? Vagy nem gondoltam komolyan? Ha komolyan gondolom, akkor ott is követni kell Őt, és ott is mellette maradni, ahol ennek valami ára van. Készek vagyunk-e ezt is vállalni?
Ha valaki azt mondja kicsit fölényesen: te természettudományosan képzett ember vagy, hogy tudod ezt összeegyeztetni a hiteddel, akkor a Biblia szavaival élve, készek vagyunk-e megfelelni a bennünk levő reménységről szelíden és tisztelettudóan? Egyáltalán nem kell zavarba jönni. El tudjuk-e mondani, mit jelent nekünk Krisztus?
Vagy ha bölcs tanácsadóink azt mondják: most már aztán legyen vége, itt most te következel: üss vissza! Akkor eszünkbe jut-e a virágvasárnapi király, aki szamárháton vonul be Jeruzsálembe, hogy tüntetően értésükre adja az embereknek: Ő szelíd és úgy szabadító, és semmilyen helyzetben nem hajlandó erőszakhoz folyamodni.
Vagy ha azt mondják a lányainknak, - mert mondják ám! - neked még nem volt dolgod fiúval, és csak azért, mert hívő vagy? Akkor tudják-e a hit alázatával és bátorságával vállalni ezt? És egy tablettáktól és kaparókanalaktól tönkretett nemzedékben tudnak-e majd egészséges méhben egészséges gyerekeket kihordani, akik a párjuktól származnak, és azokat Isten dicsőségére felnevelni? Nem egyet, nem kettőt, - amennyit Isten ad. Miközben harsog a hahota, hogy soha, soha, soha. És mindezt nem dacból, nem provokálva, hanem engedelmességből. Ha ez az engedelmesség következik valakinek az életében abból, hogy Jézus Krisztus tanítványa. - Itt már nem sokan követik Jézust. Itt már lelemaradoznak az emberek. Kevesen hajlandóak áldozatot hozni, árat fizetni azért, hogy ők az Ő tanítványai.
5) Pedig még innen is továbbvezet az út, mert Kajafás és Pilátus elől végül is a Golgotára vitték a Megváltót. Ki megy Ővele egészen a keresztig? Ott már csak János volt, meg az a három asszony, aki siratta Őt. Ennyire apadt a nagy sokaság. Márpedig a tanítvány útja a keresztre kell hogy vezessen. Ez a magatartás az, amikor a hívő ember számára nem csupán aranymondás, hanem életgyakorlat: „É-lek, többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. S amely életet e testben élem, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20). Itt már ez valóság: élek, sőt most élek igazán, de nem én. Az akaratom, a vágyaim, az elképzeléseim félreálltak a Király útjából. Jézus királysága ténylegesen érvényesül az ilyen ember életében. Vagyis az Isten országa valóságosan eljött az ilyen ember életébe. Az Isten királysága megvalósul. Mindenestől használhatja már Jézus az ilyen embert.
Elmegyünk-e vele egészen idáig? Könnyű az ablakból kibicelni és megjegyzéseket mondani. Viszonylag könnyű beállni a tömegbe, és kiabálni azt, amit mindenki más kiabál. Még ha az igaz és kedves, akkor is. Ennél már nehezebb bemenni a templomba, és elfogadni, hogy Jézus rendet csinál az életünkben. Még nehezebb szenvedést is vállalni érte. És a legnehezebb az, amikor egészen megadja magát az ember, s azt mondja: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ezért fontos kérdés, testvérek, meddig megyünk Jézussal. Mielőtt a befejezést mondom, hadd olvassam fel Túrmezei Erzsébetnek egy versét, amelyiknek a címe is ez: Meddig?

Uram, teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid.S olyan kevés a csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kiegy izzó percben: Meghalok veled! De annyi minden visszahúzna még, ha ránkborul a szörnyű éjszaka, ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kis gyermek mosolya ... vagy a hitves könnyfátyolos szeme ... Susognak a szélben ringó habok: a halászbárka, otthon képe hív ... Ó, legalább búcsúzni kellene!

Hamu alól az életösztön isfelparázslik: Ó, ilyen hirtelen? Egy percre olyan szép lesz a világ, átölel minden színe, illata!... S már el is hangzott a „Nem ismerem”!

Uram, teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid. Bár lehetnék egy csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de hű marad egész a Golgotáig!

6) Mert csak aki egész a Golgotáig hű marad, annak mondja végül is a király: „Aki győz, ül az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” Mert végül is a mennyei dicsőségbe vezet ez az út. Per krucem ad lucem. Kereszten át a fényességbe, a dicsőségbe. Készek vagyunk-e onnan, ahol éppen most vagyunk, továbblépni? Sose engedjünk semmilyen kísértésnek! Ezt játssza el az, aki útközben lemarad Jézus mögül, hogy üljön az Ő királyi székébe vele.
Jó lenne, ha ezt a hetet valóban csendes, böjti hétnek tekintenénk mindnyájan, és belenéznénk az ige tükrébe, engednénk, hogy Isten győzzön meg: hol vagyunk most és onnan lépnénk előbbre. Legyen most csakugyan imádság az ajkunkon az ének és így könyörögjünk: Egyszerűvé formálj belső, lelkiképpen, békességben, csöndességben. Tisztogasd meg szívem. Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn templomoddá szívem-lelkem! és ne lakhasson más e szívben. (165,5-6).