Cseri Kálmán

Ma a gyerekek rendjéhez igazodunk, mert itt lesznek tíz órakor ők is a tanévnyitó istentiszteleten, és az ő éves menetrendjük szerint ma kezdik tanulmányozni Ruth könyvét. Az első fejezet van soron az ő számukra, legyen nekünk is ez az igénk, és értsük meg ezen keresztül Isten hozzánk szóló üzenetét.
Valószínűleg a könyv történetét, cselekményét a legtöbben ismerjük. Egy négytagú családról van szó, akik békésen éltek Betlehemben, amíg a nagy éhség nyomán a családfő arra az elhatározásra jutott, hogy elmennek olyan helyre, ahol úgy hírlik, bővebben van kenyér. Így mentek el egy pogány területre, Moab földjére. Ott nemsokára meghalt az apa. Egyedül maradt Naomi (vagy magyarítva Noémi) a két fiával. Felnevelte őket Isten kegyelméből. Aztán, ahogy felnövekedtek, egymás után megnősültek. Odavalósi lányokat vettek el, mind a ketten moábita pogány lányt. Aztán folytatódott a tragédia: ez az asszony nemcsak a férjét veszítette el korán. Előbb meghalt az egyik fia, azután meghalt a másik is. Ott maradt három özvegy. Mit csináljon ott Naomi? Úgy hallotta, megszűnt az éhség otthon, elhatározta: hazamegy.
Ekkor azonban már egészen másként gondolkozott, mint az útjuk elején, de erről most részletesen nem akarok beszélni. Naomi szívét megdolgozta Isten ezzel a sok szenvedéssel, és ez a hármas gyász egészen odafordította őt az Úrhoz. Nem szembefordult Istennel, nem az öklét rázta, hanem megtanult imádkozni, magát megalázni. Istentől fogadta el ezeket a veszteségeket. És aki Istenhez fordul, annak a szívét Ő megtölti sok olyan kinccsel, amit csak tőle lehet kapni. Például: igazi szeretettel. Ebből következett az, hogy nem önmagával foglalkozott, hanem a menyeiért aggódott. Most már az a két lány vadidegen volt az ő számára, de mégis szerette őket, és azt mondta: ti még fiatalok vagytok, maradjatok itt. Férjhez mehettek, gyerekeitek lesznek. Áldjon meg az Isten benneteket, vigasztaljon meg a ti új férjetek házában. Én hazamegyek, mint a szedett fa. Majd az Úr gondoskodik rólam.
A menyei azonban azt mondták, nem hagyják magára, együtt mennek. El is indultak. Naomi azonban bölcs asszony volt, és útközben még egyszer megálltak és megismételte a biztatást: maradjon csak otthon ez a két fiatalasszony. Együtt sírtak, aztán azt olvastuk: Orpá egyszer csak megcsókolta az anyósát, és visszament. Ruth pedig ott az úton mondta ezt a gyönyörű vallomást: ne mondd ezt még egyszer, hogy maradjak itt, mert eldöntöttem, hogy veled megyek. Néped az én népem, Istened az én Istenem. Ott akarok élni és meghalni, ahol te vagy!
És Naomi, mivel jó füle volt, hallotta, hogy ez komoly beszéd, úgyhogy nem mondta még egyszer: maradjon ott. Aztán mikor hazaértek, Isten csodálatosan kezébe vette az ő sorsukat, és Ruth a megváltó Jézus Krisztus egyik ősanyjává is lett. Erről azonban a könyv későbbi részében van már szó.
Most csak erre a három özvegyre figyeljünk, és közülük is különösen majd Orpának a magatartását vegyük közelebbről szemügyre.
Ott maradnak mind a hárman özvegyen, és úgy tűnik, másként dolgozzák fel a veszteséget. Ezt a két pogány fiatalasszony valami olyannal találkozott Naomi életében, ami számukra ismeretlen volt. Nekik is voltak isteneik, sőt nekik isteneik voltak, amiket ki lehetett ábrázolni szobrokban. Vallásosak voltak ők, tisztelték a maguk isteneit. Naomi nem tudta megmutatni a maga Istenét.
Ő mindig csak egyről beszélt, s az is láthatatlan. De úgy beszélt róla mindig, mint élő személyről. Mint akivel beszélgetni lehet, mint aki ad valamit, akitől az ember elfogadja, vagy akinek az akarata ellen tiltakozik, akivel vitatkozik, akit kérdez, akitől várja, hogy választ ad, mint egy élő személy. És ahogyan hordozta ez az asszony a háromszoros gyászát, az meggyőzte ezeket a pogány fiatalasszonyokat arról, hogy ez az Isten van. Akiben Naomi hisz, az valóban az események irányítója, az valóban élő személy, akire ő méltán bízza rá egész jövőjét, és igazat mond, amikor ilyeneket beszél: az Úrtól fogadja el még ezt a veszteséget is, és Őreá bízza egész jövőjét. Egyrészt az a békesség, ami akkor is sugárzott belőle, amikor a könnye csorgott, másrészt az a szeretet, ahogy nem önmaga lett fontos magának, hanem a menyeiről gondoskodott, és értük aggódott, ez önmagában bizonyságtétel volt ezeknek a pogány asszonyoknak. Ennyit Naomiról.
És mit tudunk meg Orpáról? Azt, hogy rá is hatással volt Naomi hite, talán Ruthnak a valamivel erősebb hite is. Ő is elindult hazafelé velük. Először ő is azt mondta: dehogy marad itt, hanem megy Naomival meg Rutthal. Útközben azonban megingott és visszafordult. Együtt sírnak, aztán sírva megcsókolja az anyósát és hátat fordít nekik: visszamegy.
Ez félelmesen igaz jelenet ott a Betlehembe vezető úton. És sok ilyen embert ismerek, akik úgy látszik, már-már kijöttek a pogányságukból, de még sem lettek az Isten népének tagjaivá. Akik felismerték a maguk bálványai tehetetlenségét, de még sem ismerték el igazán az élő Istent uruknak. Akik sok mindent tudnak Istenről, de nem mondhatják el: ismerik Őt. Különösen a szó bibliai értelmében nem ismerik, mert a Bibliában az ismeret korántsem csupán intellektuális tevékenység, hanem egzisztenciális életközösség. A legteljesebb közösség két ember között ez az ismeret. Nem véletlenül használja a Szentírás ezt a kifejezést a házastársi közösségre. A házastársak nemi közösségére: „Ismerte Ádám az ő feleségét, Évát.” Amikor két ember minden tekintetben eggyé válik - ez az ismeret. És amikor Isten ismeretéről beszél a Biblia, akkor a szó lelki-szellemi értelmében ezt a teljes közösséget gondolja mindig. Nem véletlenül mondja Jézus a főpapi imádság csodálatos szárnyalású fogalmazásában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Ez nem azt jelenti: tudnak rólad, vagy nem tagadják, hogy létezel, hanem azt jelenti: összeforrt az életük veled. Mindenestül alárendelték az életüket neked. Állandóan úgy néznek reád, Istenem, mint a szolga az ő urának kezére, ahogy olvassuk a zsoltárok könyvében. Elég, hogy a kisujját mozdítsa, és a szolga ugrik, és tudja, mit kell csinálni, nem kell hosszan magyarázni. Értenek egymás szeméből is. Még ha nem mondja is, tudja: most annak az ideje van, és csinálja. Aki ismeri Istent, az ilyen mértékig engedelmes neki, azonosul vele belsőleg. Az akarata teljesen eggyé válik Isten akaratával. Nos, ide ezek a félutas keresztyének, az ilyen Orpá-féle emberek soha nem jutnak el. Elmondhatnak mindent Istenről, felmondhatnak egy alapvető dogmatikát, ha ez a belső azonosulás és folyamatos engedelmesség hiányzik az életükből, nem ismerik Istent, és végül is nélküle fognak elveszni.
Orpá elindult az anyósával meg Ruthtal, de soha nem érkezett meg oda, ahova azok mentek, és így soha nem látott csodákat. A maga életében nem tapasztalhatta, kicsoda Isten, mert a végleges szakításra nem volt kész.
Olyan sokat mond ez a néhány szó: visszament az ő népéhez és isteneihez. Már eljött tőlük, de véglegesen nem szakított velük, és az isteneket is meg az élő Istent is egyidejűleg imádni nem lehet. Egy ideig meg lehet játszani ezt a lehetetlent, hogy úgy tűnik, mintha Istent imádná az illető, de szívében nem szakított isteneivel, - egy kritikus ponton azonban az ilyen emberek mindig visszafordulnak. És kiderül: ha nem szakítottak radikálisan a múltjukkal, a bálványaikkal, a régi szokásokkal, a régi társasággal, a régi eszményekkel, az Isten nélkül felépített értékrenddel - ha volt ilyen az életükben -, akkor visszarántja őket menthetetlenül. Félig-meddig nem lehet az Isten útján járni. Egy ideig lehet azt a látszatot kelteni, egyszer azonban mindenkinek az életében eljön az a kritikus pillanat, ami itt Orpáéban, amikor lehet, hogy sírva, de mégis hátat fordít az élő Istennek és azoknak, akik mellette döntöttek, és visszamegy az ő népéhez és bálványaihoz.
Olyan sokan elmondták már, hogy egy-egy istentiszteleten szíven találta őket Isten igéje. Egészen meggyőző volt számukra, hogy azt Isten mondta nekik, amit ott megértettek, és ha ezt most elkezdenék csinálni, az jelentene igazi változást és boldogságot az életükben, - aztán addig halogatták az engedelmességet, míg végül tették annak az ellenkezőjét vagy valami egészen mást. Miközben értelmükkel tudták, hogy igaz, amit Isten mond, arra van szükségük, azt kellene csinálni, az hozná ki őket a zsákutcából és bajok közül, de mégsem tették meg. Visszamentek az ő népükhöz és az ő isteneikhez.
Most a nyáron Isten kegyelméből sok egész hetes konferencián vehettem részt. Sajnos, többeket láttam, akik így voltak. Akiknek a szíve felmelegedett ott az Isten szeretetének a tűzénél, akiknek a számára világosság lett, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megoldás az ő számukra is, s talán azzal az elhatározással indultak haza, hogy mostantól kezdve ez meg ez másként megy, mivel azonban nem történt igazi döntés, radikális, visszavonhatatlan, átgondolt döntés a szívükben, és nem vállalták annak a konzekvenciáit napról-napra újra, maradt minden a régiben - sőt sokkal rosszabb, mert még a lelkiismeret is vádolja őket, most már tudják: nem az Isten akarata szerint élnek. És ez keserves állapot ám, az ördög pedig nevet a markába.
Eszembe jutott egy férfi, aki egyszer úgy tűnt, meghozta ezt a döntést, és ez komoly konzekvenciákkal járt volna az ő életében, s mihelyt erről az alkalomról hazament, várta már egy régi üzlettárs, aki nagy üzletet ajánlott. Ő belement, s amikor néhány hónap múlva találkoztunk, sírt amiatt, hogy mégsem azt csinálta, amit annakidején elhatározott, de szinte tehetetlenné vált már azt tenni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem tud kihozni valakit az ilyen nyomorult állapotból is, de senkinek sem kívánom az ilyen vergődő lelki állapotot. Amikor valaki nem mert szakítani az isteneivel, és azt gondolja, lehet az isteneit és az élő Istent is imádni. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat úgy, hogy Isten bemutatkozik és határozott kemény igét mond: Én, az Úr, vagyok a te Istened. Nem más és nem mások. Én hoztalak ki Egyiptomból, ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. És akinek mégis vannak, az nem tapasztalja meg, milyen az, hogy az Úr kihoz minket ma is Egyiptomból, és csodát csoda után cselekszik a hívő ember életében.
Pál apostolnál világosan látszik ez a döntés. Olyan becsületesen, őszintén leírja a Filippi levél 3. részében, hogy mi mindenben bízott ő addig, mitől remélte az üdvösségét, mik voltak neki a legnagyobb értékek. Az értékpiramisának csú-csán a törvény állt, a mózesi törvény, amit ő halálosan komolyan vett, amit könyv nélkül tudott is, a Mózes öt könyvét, de az ötödik könyvét feltétlenül, szó szerint. Igyekezett azt megtartani, s meg volt győződve, hogy amennyit abból teljesít, az az övé. - Az én igazságom - így mondja ott. És váltig várta, hogy ez majd neki békességet ad, s azt gondolta, hogy ennek fejében kap ő Istentől üdvösséget. És újra és újra kénytelen volt megállapítani: nem tudja betartani a törvényt. Remélhet ő így üdvösséget? Mekkora ez az ő igazsága, ami a törvény alapján Isten előtt igazság? Igazság ez egyáltalán Isten előtt, hogy felét megtartom, felét nem? Hol megtartom, hol nem. Hát Isten igaz bíró! Ezt mi a viszonylagos igazság értékelése alapján mondjuk. És akkor ismerte meg Jézus Krisztust, és ennek a gondolatmenetnek a végén írja azt: amit egykor értéknek, nyereségnek tartottam, azt most, a Krisztusban kapott gazdagságért mindet kárnak és szemétnek ítélem. És mindent veszni hagyok, hogy megnyerjem azt, aki Krisztus, és amit Ő ad nekem. „Most már tudom, hogy nincs nekem saját igazságom a törvény szerint, de van Istentől kapott igazságom a Krisztusért a hit alapján.” (Fil 3,9). Nem az én teljesítményeim állnak már a csúcson, hanem egy személy került oda: Jézus Krisztus az értékpiramis csúcsa. Tudom, hogy mindaz, ami érték, tőle ered, és mindaz, amim Isten előtt lehet, azt tőle kaptam ajándékba. A hitemmel fogadom ezt el. Az én dolgom, hogy elfogadjam és éljek belőle. Egy új értékpiramis épül fel, de ehhez ez a döntés kellett: mindent kárnak ítélek azért a gazdagságért, amit Krisztusban kaptam.
Nos, ez a döntés hiányzott Orpából. Mert ez a döntés mindig egy személyhez kapcsolódik. Figyeljük meg, hogy Orpá korántsem ragaszkodik úgy, sem Naomihoz, sem - ami ennél sokkal fontosabb, - a Naomi által megismert Istenhez, mint Ruth. Orpának elvei vannak, ő bizonyos tanokat hallott, bizonyos összefüggésekre lett figyelmes, de ennek nincs megtartó ereje. Egy ideig van vonzereje, de nincs megtartó ereje. A személyes kapcsolatnak van megtartó ereje. Ruth azt mondja Naominak: Istened az én Istenem. Aki egy személyhez ragaszkodik, és nem emlékekhez, tárgyakhoz, tantételekhez, az fog megmaradni a kritikus pillanatokban.
Kérjük ma Istent, hogy nyissa ki szemünket és lássuk meg, mi minden köt még minket. Javasolom, hogy ezt az éneket (445. ének) olvassuk el otthon még egyszer. Minden versszakában előjön ez a vergődés: már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, aztán mégsem. Aztán rájövök: köt s lehúz sok minden. Meg lehet attól szabadulni. Isten nem lehúzni akar minket, hanem felemelni még önmagunkon is, a gondjainkon is, és feloldozni a kötelékeinkből. És nem azt akarja, hogy örökké azon bánkódjunk, hogy sok szép ígéretem, óh hányszor megtagadtam, - hanem annak örüljünk, hogy az előtted felelősen hozott döntésemhez most is ragaszkodom. És ha sok kísértésnek vagyok kitéve, akkor is: Jézust nézem, és Ővele győzök én. (Szép, hogy ezzel fejeződik be az ének és nem a csüggedés dala, csak őszinte vallomás. És az utolsó sorban a győzelemről szól, s arról, hogyan lehet győzelemre jutnunk.)
Orpának a szívében nem dőlt el a dolog. Itt kezdődik, itt benn. Az a szép, Sadhu Sundar Singh-nek tulajdonított é-nek is így kezdődik: Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust. Lehet, hogy nem nagyon követem, azt sem tudom pontosan, hogy Ő hova megy, meg én hova kerülök, ha követem, de az eldőlt a szívemben, hogy követem. Aztán ahogy haladunk előre az ének versszakaiban, egyre rázósabb dolgok jönnek. Azt mondja: ha nincs is társam és egyedül maradok, akkor is követem Jézust. Ha ez áldozatba kerül, és bármit kell érte fizetni, akkor is követem Jézust. Aztán ténylegesen is követi és halad előre az úton az ember, de előbb a szívében kell, hogy eldőljön. Ezt a komoly döntést akarjuk megspórolni és aztán ezért kell ilyen keserűen tapasztalnunk: már-már megindulok, de mégsem haladok. Meg köt, s lehúz még földi csüggedésem. Nem Jézusra nézek és nem győzök én. Pedig lehet győzelmesen is előrehaladni ezen az úton.
Nem véletlenül olvassuk a Zsidókhoz írt levélben olyan gyakran - ezt a levelet nagyon sokat szenvedő keresztyénekhez írták -: álljatok meg mindvégig erősen! - Ez sokszor visszatér. Nem véletlenül mondta Jézus: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. És nem véletlenül olvassuk a Krisztusért sokat szenvedett emberek életében többször ezt a kifejezést: eltökélte az ő szívében. Dániel is, meg az utolsó idők szenvedéseinél is említi Jézus. Eltökélni a szívünkben ... És aztán ahhoz ragaszkodni minden körülmények között. És ez a szeretetközösség az, ami megtart minket. Végül még Ruthról néhány szót. Ő nem sodródott, hanem döntött. Orpáról úgy tűnik: sodródott. Megy a másik, akkor megyek én is. Ők ketten menni akarnak, na most én egyedül lógjak ki a sorból? Hát menjünk! Egy ideig lehet így sodródni, de amikor kezdődnek a nehézségek, ott már csak a döntés ereje tartja meg az embert. Ő nem sodródott, hanem döntött. Ő nemcsak Naomit látta, hanem jobban megismerte Naomi Istenét, mint Orpá. Ezért aztán nem lehetett lebeszélni arról, hogy kitartson mellette.
Neki is voltak kísértései. Nyilván neki is eszébe juthatott mindaz, ami Orpá-nak eszébe jutott - nem tudom mi jutott eszükbe, úgyhogy most ne kezdjük találgatni. De ha belegondoljuk magunkat a helyzetükbe, nagy kilátástalanság várta őket otthon. Elmennek idegenként, hallották: izraelita férfiak csak izraelita lányokat vehetnek feleségül, ők moábiták. Lehet, hogy sose mennek férjhez. Itthon azért mégis nagyobbak az esélyeik ... Végül is semmi nem köti őket ehhez az öregasszonyhoz. Neki otthon vannak még régi barátnői, talán még rokonai is. Ők meg ott vadidegenként őgyelegnek majd. De Ruthról kiderül, hogy Istenre nézett mindig. És ha ezek esetleg eszébe jutottak is, az volt a fontos, hogy az az Isten, akit Naomin keresztül megismert, megbízható, és rábízza magát. A kísértések között ez adott neki erőt.
Valószínűleg hallottuk már ezt a példát, én is itt hallottam a templomban, de hadd mondjam el, mert ide illik, mit jelent az, hogy ha valakinek a szívében létrejön egy ilyen komoly döntés, és mégis ezer kísértés húzná vissza, hogyan működik, hogy valaki ragaszkodik Istenhez, meg tud állni és Jézust nézi, és győz?
Egy, az alkoholizmusból szabadult és Jézustól új életet kapott férfi mondotta el: hosszú ideig boldogan élte a maga hívő életét. Hívő barátokat kapott, a munkáját másként végezte, a családi élete rendbejött stb. Egyszer találkozott az utcán régi ivócimborákkal. Nagy örvendezés. Mindjárt meghívták, menjen el velük csak egy fröccsre. S mondta: nem. Neki egy korty is megárthat, ő ezt komolyan akarja venni. Ilyenkor ismerjük a szöveget - vagy boldog az, aki nem ismeri, hogy mondják: miért, már nem szeretsz minket?! De nagyképű lettél, mióta hívő lettél! Csak egy fröccs, annyit csak kibírsz? Vagy olyan gyenge vagy, annyit sem bírsz már ki? Minden oldalról támadják ilyenkor az embert. Főleg az hasított a szívébe: nem szereti őket, és nagyképű. Nem volt az, ha ezzel mutatja meg a szeretetét, hát esetleg bemegy.
Besorjázott a társaság a kocsmaajtón. Ő maradt utolsónak. Kinn belekapaszkodott az ajtó melletti függőleges esőcsatornába, és azt mondta: Úr Jézus, bejössz velem meginni a nagyfröccsöt? És tudta: nem megy be vele. Akkor ő sem megy be. - Aki harcolja a hit harcait, testvérek, az nem nevet az ilyen mondaton. Ez megrendítően őszinte imádság. Akik harcoljuk a hit harcait, ismerjük az ilyen imádságokat. Amikor Jézusra néz az ember a veresége küszöbén. Jézus visszarántja, és ő engedi, hogy visszarántsa. És azok ott benn mondjanak rólam, amit akarnak, hogy mit mondanak, az az ő dolguk, de hogy én bemegyek vagy sem, az az én dolgom. És az én Megváltóm elég erős arra, hogy visszatartson, de nekem kell megkapaszkodni az esőcsatornába, még inkább az élő Jézus Krisztusba.
Nos, ez a harc ismeretlen sok vallásos ember számára. Amikor a kísértések pergőtüzében a végsőkig kapaszkodik valaki Jézusba. Akkor, amikor racionálisan minden ellene mond annak, amit hittel elfogadott. Uram, én akkor is hiszem, ha most nem hiszem, mert te mondtad. Amikor kiderül: csak a lélek kész, de a test erőtlen. Az erőtlen testével is térdre veti magát az ember, és talán egy ügyetlen mondattal, de a világmindenség Urához kiált, mert ezt megelőzte a szívében egy komoly döntés. Ebből a döntésből jön a hűség, és hűségesnek akkor kell lenni, amikor az embert igyekeznek elszakítani attól, akihez vagy amihez ragaszkodni akar.
Aki ezeket a harcokat vívja, arra illik Pál apostol kifejezése: harcolja a hitnek szép harcát. Ezekben a harcokban izmosodik a hívő, és ezekben a harcokban születnek győzelmek. El lehet lézengeni egy életen át harcok nélkül is. Elhívősködik az ember, nem istentagadó, úgy tűnik, mintha ... csak éppen a kritikus pillanatban kiborul, mert nem ismeri azt, hogy leborulhat a kritikus pillanatokban is, és onnan mindig újra felemeli Jézus, és viszi - ahogy a 84. zsoltár mondja - erőről-erőre, győzelemről-győzelemre. És ez nem a mi erőnk. Ez az, amiről azt mondja Pál apostol: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Még arra is, hogy valaki otthagyja népét, isteneit, és rábízza magát látatlanban erre a számára is még csak félig-meddig ismerős Istenre, aki mellett azonban döntött, - és Isten igazolja magát. Beteljesíti ígéreteit, és csodákat tesz az ilyen ember életében.
Hova visszük a gyerekeinket? Nem azt sugalljuk-e nekik is néha: azért az isteneinket ne hagyjuk el egészen. Egészen rábízni magunkat az élő Istenre könnyelmű dolog lenne? Nem kell ezt túlzásba vinni. Próbáld meg azt, hogy az istenek is, meg az élő Isten is. Gyere csak hittanra! Hozzátartozik a műveltséghez, hogy a Bibliát nagyjából megismerd. Dehogy életre-halálra, mindent vállalva Istenre bízza magát ... Láthatja-e apjától, anyjától, nagyszüleitől, tőletek, tőlünk? Beszél-e életünk Istenről úgy, ahogy Naomié beszélt? Hogy azt mondják a gyerekeink: én is szeretnék így élni.
Isten segítsen ki minket a magunk képmutató félkeresztyénségéből. Segítsen el egyértelmű, visszavonhatatlan döntésekre, és engedje azokat a csodákat, amiket Isten elkészített azoknak, akik igazán bíznak benne!

Akik a bibliakalauz szerint olvassák naponta a Szentírást, az Ószövetségből Zakariás könyvét olvassák most. Többen panaszolták, milyen nehezen érthető vagy teljesen érthetetlen képekben beszél a próféta. Ugyanolyan nehéz könyv az Ószövetségben Zakariás könyve, mint az Újszövetségben a Jelenések könyve. Mind a kettőnek ugyanaz a mondanivalója is - majd látni fogjuk. Mert a ma már nehezen érthető, akkor mindenki számára egyértelmű prófétai képek fontos üzenetet közvetítenek a számunkra.
Csütörtökön láttuk, hogy Zakariás a babiloni fogság utáni júdeaiaknak a prófétája. Időszámításunk előtt 586. az a sötét dátum, amikor Babilon a földdel egyenlővé tette Júdát, Jeruzsálemet és a templomot is. Aztán 50 év múlva kaptak engedélyt Cyrustól arra, hogy hazamenjenek és felépítsék az országot, és megépítsék a templomot is.
Jósua és Zerubbábel vezetésével elszánt, imádkozó kis csapat indult haza, a többség azonban maradt. Ők munkához láttak otthon. Először nyilván saját fejük fölé építettek fedelet, a baj csak az volt, hogy belefelejtkeztek ebbe, s amikor évek múlva már mindenkinek volt otthona, akkor sem a templom építéséhez kezdtek, hanem kezdték komfortosítani a saját lakásukat. Ekkor indította Isten Lelke Haggeus és Zakariás prófétát, hogy rázzák fel a népet lelki álmából és legyen végre egy közös ügy, ami összefogja őket, mégpedig az Isten ügye, és építsék fel a templomot. Haggeus a jelennek prédikált. Félreérthetetlen, világos, kemény szavakkal leplezte le a nép önzését és hitetlenségét. Konkrétumokat sorol fel, hogy most már a luxusnál tartotok, már az a fontos, hogy lambériával legyen bélelve mindenkinek a háza, az Úr háza pedig még romokban van. És ideologizáljátok a hitetlenségeteket: nem jött még el az idő az Úr háza megépítésére. Haggeus konkrét kérdéseket tesz fel, hogy annak az ideje eljött, hogy emeletet is húzzatok a házatokra? Annak az ideje eljött, hogy kezdtek meggazdagodni, és dőzsöltök egymás rovására is? Mindennek eljött az ideje, csak az Úr háza építésére nem jött el? Ha Istent kihagyjátok az életetekből, az áldás marad el. Elmarad az eső, nem lesz termés, annak következményei vannak, ha valaki Isten nélkül akar boldogulni. Lehet, hogy boldogul, de boldog nem lesz. Építsük meg az Úr házát!
És Isten Lelke felindította a lelkileg eltunyult népet. Összefogtak, és néhány év alatt felépült a templom.
Nos, ezekben az években 520. és 518. között dolgozott keményen Haggeus mellett Zakariás. Haggeus a jelenre nézve prédikált, Zakariás a jövőről beszélt. Az egész könyve az 1-8. részben látomássorozat, a 9-14-ig terjedő fejezetekben a távolabbi jövőnek a felragyogtatása azt célozta, hogy a reményt vesztett emberekbe újra lelket, reményt öntsön. Hogy rájöjjenek arra, hogy nem igaz, hogy minden okuk megvan a csüggedésre, vagy ha sok okuk van is a csüggedésre, minden okuk megvan a reménykedésre. Mert Isten jövőt készített ennek a népnek. És ezt a jövőt rajzolta eléjük, próbálta a tekinteteket felemelni. Nemcsak egy emelettel feljebb, hanem azt akarta elérni, hogy ne csak horizontálisan tájékozódjanak, hogy itt mennyi baj van. Van, és lesz mindig, és ahogy haladunk a Krisztus második eljövetele felé, egyre több nyomorúság vesz körül bennünket.
Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten ura a helyzetnek, a történelemnek, az eseményeknek, hogy Isten ma is ugyanaz, aki tegnap volt. S ne felejtsék már el, hogy ez az Isten hogyan hozta ki Egyiptomból őseiket, hogy vezette át a Vörös-tengeren, hogy vitte a puszta sok ínségén és vitte vissza őseik hazájába. És most hogyan hozta ki őket Babilonból, amiről hiába prédikált Ezékiel próféta, nagyon sokan nem hitték már, hogy fél évszázad után lehet újat kezdeni. S most, amikor itthon vannak, akkor sem hiszik, hogy lehet újat kezdeni. Mintha Isten megszűnt volna Isten lenni. Micsoda hitetlenség ez?!
Zakariás is keményen prédikál. A prófétai képek számunkra megszelídítik, lekerekítik az igehirdetésének éleit, pedig élesen metsz bele a nép hitetlenségébe, bizalmatlanságába vagy önhittségébe. S noha keményen, mégis nagy szeretettel hívja fel a figyelmüket arra, hogy ha nem tudnak felfelé nézni, ha nem számolnak Istennel és nem számítanak rá, akkor valóban semmi jót nem várhatnak a jövőtől.
Akkor cselekedeteik, hitetlenségük, mulasztásaik következményei jönnek majd. De ha Isten visszakerül az életükben az Őt egyedül megillető helyre, a központba, az első helyre, ha mindenekelőtt azt kérdezik: Uram, miért hoztál vissza minket? Mit akarsz velünk itt, ahol a gyomok felverték a földeket, ahol még mindig romokban áll minden, ahol görbén néznek ránk azok, akik itthon maradtak és összekeveredtek a pogányokkal, ahol eltölti a szívünket a keserűség amiatt, hogy miért nem jött haza mindenki Babilonból. Azok ottmaradtak a már megteremtett kényelemben, és mi küszködjünk itt helyettük is, meg értük is? Növekszik a keserűség és az elégedetlenség. Magunkra hagyatva érezzük magunkat. - Ha csak ezt látják, akkor valóban megvan minden okuk a reménytelenségre. De ha mernek Isten tetteire gondolni, és Isten ígéreteit komolyan venni, akkor tele lesz a szívük örömmel.
Ez a rész, amit felolvastam, végig erről szól: mit tett Isten értük, és mit ígér Isten nekik. S miközben temérdek nyomorúság van körülöttük, és nőttön nő a reménytelenség a szívükben, aközben erre kellene gondolniok. Ezt vegyék komolyan, és ne a reménytelenséget erősítsék egymásban, hanem ők is öntsenek reményt egymásba. Nem úgy, hogy megpróbálják illúziókba ringatni önmagukat és egymást, hanem úgy, hogy az Isten igaz ígéreteire építenek: Mit szándékozik tenni Isten az Ő népével? Istennek terve van népével. Akkor miért kell elcsüggedni? Ezt a tervet kell megismerni, és hogy mi az ő szerepük Isten tervének megvalósulásában. És így kell munkához látni.
Ezért kezdi ezt a szakaszt így: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya!” És itt a közeli jövőn túl a távolabbi jövőről is beszél, amiről azonban nem lehet tudni, hogy olyan nagyon távoli-e, amikor érkezik a Messiás: Királyod jön, aki diadalmas, mégis alázatos, és szamáron ül. Véget vet a harcnak és a vérontásnak. Kiirtja a harci kocsit Efraimból, kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Alázatos, de uralma a tengertől tengerig ér, és a veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Valóban úgy érezték magukat ezek az emberek, mint akit száraz kútba dobtak. Zakariás azt mondja: nézzetek felfelé is, tenyérnyi eget a kút fenekéről is lehet látni, és aki ott fenn van, az uralkodik itt a földön is. Merjetek bízni Istenben. Neki panaszkodjatok és ne egymásnak örökké. Tőle várjatok szabadítást, és ne mondjatok le magatokról, mert Ő nem mondott le rólatok.
És ezek után az ígéretek után egyre többet beszél a próféta a Messiás Krisztusról, aki majd eljön, akinek ugyanaz lesz a sorsa, mint nekünk. Megkínozzák, sőt általszegezik - így mondja -, és aztán néznek reá, mint egy általszegezettre. De Ő megmutatja a maga isteni hatalmát. Kiönti reánk a könyörgésnek és könyörületnek Lelkét. Isten szövetségébe tagolja a távol állókat, a pogányokat is. Az Ő vérével szerez új szövetséget, ahogy itt olvastuk, és jöhet mindenki: a messze levők, a tudatlanok, a hitetlenek. Sokan megismerik az Urat. Nyomorúságos körülményeik között is boldogok lesznek, és ez a Messiás Krisztus egyszer a történelem végén eljön majd másodszor is nagy hatalommal és dicsőséggel az Ő szentjeivel együtt.
Itt aztán már végigszalad Zakariás a történelmen, és Krisztus második dicsőséges eljövetelére is mutat néhány mondat erejéig. Miközben ő is együtt szenved Isten népével, miközben őt is sújtják azok a csapások, amiket említ: megeszi a sáska a termést, meg elpusztítja a ragya, miközben ő is látja, hogy külső-belső ellenség nehezíti az újjáépítést, aközben messzire lát, komolyan veszi mindazt, amit Isten ígért, és ezzel a hitével próbálja lelkigondozni, vigasztalni, erősíteni, bátorítani azokat is, akik körülötte élnek.
Csodálatos melegség árad ebből a könyvből. Ma már azért sokféle jó magyarázatot lehet kapni, akár itt az iratterjesztésünkben is, nem megfejthetetlenek ezek a prófétai képek. Jó lenne, ha délután egybe elolvasnánk ezt a 14 rövid fejezetet, s engedjük, hogy Isten vigasztaljon minket. Ugyanabban a helyzetben élünk ma, mint amiben akkor volt Isten népe. Éppen ezért, nézzük meg közelebbről, hogy mi is volt az akkori Izráel helyzete, mi egy kicsit konkrétabban Zakariás igehirdetésének a tartalma, és mi vonatkozik mindebből ma mireánk?
1. Mi jellemezte az akkori Izráelt? Elsősorban a szétszórtság. Mindenütt voltak. Sokan ott voltak még Babilonban, s nem is nagyon akartak hazamenni. Valamennyien már visszamentek, mert ezt megengedték. Sokan éppen úton voltak, de nemcsak Babilonból hazafelé, hanem sajnos mendegéltek visszafelé is. Olyan nagy volt a csalódás, ami otthon érte őket, annyira kilátástalannak látták a jövőt, hogy szépen visszamentek inkább abba a házba, amit Babilonban már felépítettek. Visszamentek oda, ahol születtek, nekik már az volt a szülőföld. Ha bizonyos értelemben foglyok voltak is, de a perzsa uralom sokkal demokratikusabb és humánusabb volt, mint a babiloni. Dehogy jönnek ők haza! Itt évekig, évtizedekig gyomlálni, romokat lapátolni, építeni? Miből, kinek...?
Ott minden megvolt már. Szép csendesen visszaszivárgott egy részük azoknak is, akik hazajöttek. Ez elkeserítette az otthon maradottakat, s egy csomó kérdés szólalt meg bennük. Jönnek még egyáltalán haza? Számíthatunk egymásra? Hol fog élni a mi népünk most, ottfelejti magát Babilonban? És mit csináljunk azokkal, akik itthon közben összekeveredtek a pogányokkal? Semmiképpen nem fogadták be őket a hazatérő zsidók, mert a vallásuk is kevert lett. De azok sem szívesen fogadták őket. A körülöttük lakó pogányok meg végképp ellenségesen nézték: mit akarnak ezek itt? Ha nagyon nekilátnak dolgozni, még a fejünkre nőnek. Mentek a feljelentések a perzsa udvarba ellenük. Nagyon nehéz volt akkor az otthoniaknak.
És valóban kilátástalannak, reménytelennek, csüggesztőnek tűnt minden. Nagy szükség volt Zakariás igehirdetésére. Két nemzedék már a fogságban született. Az ő emlékeik odakötődtek. Ők csak elbeszélésből hallottak az atyák hagyományairól, népük történetéről, nem voltak közvetlen élményeik. A templomot nem látták, istentiszteleten sose voltak. Hallottak a tóráról, meg idézeteket belőle. A hívő családokban ápolták a hagyományt, megtanulták az imádságokat, betéve kellett tudni a Tízparancsolatot, meg Mózes könyveinek sok részletét, de mindez ott történt. Most nekik az a hazájuk, ahol születtek? Az a szülőföld, emez meg lenne a haza. De újjá kellene építeni. S meddig kell befektetnünk, hogy valamikor kamatozzék, és kinek fog az kamatozni?! Megéri?
Nagyon sok ehhez hasonló kérdés szólalt meg a szívekben. Vagy kimondták, vagy nem, vagy megbeszélték, vagy titkolták, de mindenképpen rágta, mérgezte a lelkeket. És az élő hittel nyomokban is alig találkozunk. Erkölcsileg, hitbelileg nagyon rossz állapotban volt az a nép. Nemzeti összefogásról szó sem lehetett. Nem volt ott se nemzet, se összefogás, se aki összefogta volna őket. Azaz, hogy Isten mégis küldött egy-egy Nehémiást, Haggeust, Zakariást, Zerubbábelt, Józsuát. Tulajdonképpen az é-let minden területére odaállított valakit: papot, prófétát, népvezért, tanítót, akik elszántan hitték: Isten igéje igaz. Akik bizonyosak voltak abban, hogy Isten azért engedte és hozta őket haza, mert jövőt készített nekik. Akik tudták: a jövőnek ára van, de szívesen megfizették most, hogy majd valamikor a gyerekeiknek, unokáiknak jó legyen.
Hol van az megírva, hogy mindenkinek élveznie kell a munkája gyümölcsét? Fő az, hogy gyümölcsöt teremjen. Gyerünk, dolgozzunk! De kevesen voltak, - viszont ezek a kevesek is nagyon hatottak a többiekre. És mégiscsak felépült a templom, megé-pült Jeruzsálem kőfala, és benépesült a város. Mégiscsak virágzásnak indult ott az élet. Csakhogy azoknak nehéz volt, akik Isten igéjét vették komolyan, akik nem a láthatókra néztek, hanem a láthatatlanokra, magára a láthatatlan Istenre, és engedték, hogy Ő használja őket.
2. Ilyen körülmények között hangzott Zakariás igehirdetése. Az ő igehirdetésének a három legfontosabb gondolatát szeretném most megemlíteni. Istenre mutatott minden szavával. Miközben szerette népét és pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a helyzet itt lenn, aközben mindig arról beszélt, hogy ne feledkezettek el Istenről!
a) Először is azt hirdette Istenről, hogy Ő igaz Bíró. Erre nagy szükség volt, mert az emberekben mérhetetlen sok keserűség halmozódott fel. Kérdezték azt, amit ma is sokan kérdezünk: itt most már mindent lehet csinálni?! Itt most már minden törvényt lábbal lehet taposni? Itt az erőszakosak keresztülgázolhatnak mindenkin? Itt most már nagyban is úgy lehet csalni, mint ahogy valamikor kicsiben csaltak? S ha valaki kicsiben csalt és tetten érték, elítélték. A nagy tolvajokat senki nem kéri számon?! Hova vezet ez? Lehetséges az, hogy néhányan összeharácsolják tömegeknek a kenyerét is már? Nincs következménye a bűnnek?
Ez elementáris erővel tört fel akkor a lelkekből. És azt mondja Zakariás: nem így van! Van következménye a bűnnek. Isten igaz Bíró. Ezek az égbekiáltó bűnök valóban az égbe kiáltanak, és ott van, aki hallja. Ő nem azonnal válaszol, mert lehetőséget ad a megtérésre. Égbekiáltó bűnöket is meg lehet vallani előtte. Nagy gazemberek is megalázhatják magukat előtte, és Ő irgalmas és kegyelmes, és arra vár, hogy minél többen megalázzák magukat előtte. De ha nem, akkor biztos, hogy jön az ítélet.
Zakariás arról is beszél, hogy ami bűnöket mi követünk el, azoknak is lesz következménye, ha meg nem bánjuk és abba nem hagyjuk. Isten az Ő népén is számon kéri a bűneit, de a pogányokon is. Csak ne az Ő népe akarja érvényesíteni az igazságot, mert nem tudunk igazságosak lenni igazán. Csak az Úr! Enyém a bosszúállás, én megfizetek, - ezt mondja az Úr.
Igyekezett tehát minden bosszúvágyat, de ugyanakkor a keserűséget is oldani a nép szívében, s rámutatni itt is Istenre, és bátorítani az embereket: ez nem az ő feladatuk, ez Isten hatásköre, de Ő nem felejti el, mi a feladata. Mi csak dolgozzunk és a magunk házatáján sepregessünk. Mi legyünk rendben, minket ne fenyegessen az igaz ítélet. Mi térjünk meg a bűnökből. Isten igaz Bíró.
b) A másik: Isten gondoskodó pásztor. Rendkívül sok jelzőt sorol fel arra nézve, hogy ezt az igaz Isten-képet odarajzolja az elkeseredett, csüggedő nép elé. Ilyen jelzőket is - amik szokatlanok Istennel kapcsolatban, amit itt olvastunk -: „Milyen nagy az Ő jósága, milyen nagy az Ő kedvessége!” Isten nagyon kedves. Azért nem ítéli meg azonnal a bűnöst sem, mert Ő olyan kedves, hogy nem akarja megítélni. Arra vár, hogy lehetőleg ne kelljen végrehajtani az igazi ítéletet. Ha hiába vár rá, végre fogja hajtani - ez biztos, de kivár, sokáig ... Ő nagyon kedves, és ezzel a képpel akarja szemléltetni Zakariás: „Pásztorolja népét, mint egy nyájat.”
Isten olyan, mint egy jó pásztor. Mi meg olyanok vagyunk - mondja az embereknek -, mint az Ő nyája. A birka magától nem találna oda a vízhez, oda kell terelgetni vagy hívogatni. Egyáltalán nem tud tájékozódni, csak eltévedni tud. Nagyon sok képessége hiányzik a báránynak, ami sok más állatban megvan. Még legelőt sem talál. Megy az orra után mindig, ameddig zöld, aztán ha nincs mit enni tovább, megsemmisül. Rászorul a pásztorra. Semmi olyan szerszáma nincs a báránynak, amivel védekezni tudna. Nem tud harapni, rúgni ... Esetleg öklelni a kosok. De védtelen a vadállatokkal szemben. Kell a pásztor!
Ez a kép akkor nagyon sokat mondott az embereknek. Jó lenne, ha nekünk is örömhírré, evangéliummá válna. Valóban kiszolgáltatottak vagyunk, valóban nem tudunk helyesen tájékozódni. Nem tudunk magunkon segíteni. Egy ideig elvan az ember a képességeivel, aztán sokszor megsemmisül. De Ő mint Pásztor, pásztorolja népét, mint egy nyájat. Vezeti, gondoskodik róla, védi. Biztonságban vagyunk az Ő közelében. De csak ott.
Ha elkóborulunk szanaszét, mint buta birkák, végünk van! Ő azonban olyan kegyelmes, és olyan kedves, hogy még az elkóboroltnak is utánamegy. Ő olyan Pásztor, aki az élete kockáztatásával menti a bárányait. És itt már egészen újszövetségi gondolatokat pendít meg Zakariás az igehirdetésében.
Csütörtökön láttuk, hogy ez a pásztor - Isten azt ígéri az Ő népének, hogy tűzfalként veszi körül, amikor ezer veszély, fenyegetettség között él. Ez a kedves Isten azt mondja népének: aki titeket bánt, a szemem fényét bántja. És ezt annak a népnek mondja, amelyik nagyon sokszor gyalázta Őt, elhagyta, bálványokat imádott. Most is siralmas lelki állapotban van, de Isten egyoldalúan is hű marad és össze akarja gyűjteni őket.
Ő nemcsak igaz Bíró, hanem gondoskodó Pásztor is. Csak maradjunk a közelében!
c) A harmadik üzenete Zakariásnak: valóban dicsőséges jövőt készített az Úr nekünk. Olyan képeket halmoz az utolsó fejezetekben, amik magyarázatra szorulnak. Azt mondja: olyan jövő felé haladunk, amikor Isten uralma, szereteturalma minden tekintetben érvényesül majd a nép felett. Még a lovak csengettyűin is ez lesz: az Úr szent tulajdona. Az Úr házában még a fazekak is olyan szentek lesznek, mint az oltárnál használt kelyhek. Isten szentsége kiárad az Ő népére és átjárja az embereket. Átalakul a gondolkozásuk. Az emberi kapcsolatokon meglátszik az, hogy Isten az ő Pásztoruk, és neki szentelnek mindent. Mindenütt érvényesülni fog azon a napon az Ő akarata.
Hát ettől messze voltak még akkor, amikor ez elhangzott. És mi is messze vagyunk még ettől. De ez a cél, és efelé közeledhetünk egy-egy lépéssel naponta. És Isten nem mond le arról, hogy az Ő szentsége egészen megszentelje gondolkozásunkat és egész életünket. Mert: a „veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátalak és a pogányokat is befogadom a szövetségembe.”
3. A megterített úrasztala különös hitelességgel hirdeti nekünk, hogy Isten igaz Bíró. Abba, hogy Istenhez oly sok tekintetben hűtlenek voltunk vagy vagyunk, abba, hogy nem bízunk benne, hogy engedjük, hogy a keserűség megtöltse a szívünket és kiszorítsa azt az örömöt, amiről itt olvastunk, abba bele kellett halnia Jézusnak. Nekünk kellett volna belehalnunk, mert ennek a hitetlenségnek az igaz ítélete a halál. De pontosan azért jött virágvasárnap szamárháton - ahogy olvastuk -, és azért ment el egészen a keresztig, ahol néztek reá mint egy átszögezettre, hogy ne nekünk kelljen elpusztulnunk a hitetlenségeink miatt. Isten igaz Bíró, a bűnt megbüntette, csak nem rajtunk hajtotta végre, hanem Jézuson. Erre emlékeztet a megtöretett kenyér és a kitöltött bor.
Ugyanakkor megerősít abban is, hogy gondoskodó Pásztor. „Én vagyok a jó pásztor - mondta Jézus -, a jó pásztor életét adja a juhokért. És én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyenek.” Miközben a szükségünk sok tekintetben évről-évre nő, aközben Ő egy másik fajta bőségről beszél, és ezt kínálja is. És aki az Istenben gazdag - ahogy Jézus az egyik példázatban mondta - az sokféle szüksége között is hálás és boldog ember marad.
És a megterített úrasztala előre mutat jövőre is. Amikor az Úr Jézus a tanítványokkal az utolsó vacsorát elköltötte és az úrvacsorát szerezte, megparancsolva, hogy ezt cselekedjük az Ő emlékezetére, akkor hozzátette: „Nem iszom többé a szőlőtőnek ebből a borából addig, amíg újonnan iszom azt veletek az én Atyám házában.”
Az úrvacsora mindig a múltunkra is mutat és a múlt bűnei eltörlésében megerősít. Az úrvacsorában a feltámadott Krisztus arra emlékeztet: velünk van minden napon. És az úrvacsora a jövőre is előre mutat: arra a nagy vacsorára, amikor a Bárány mennyegzőjén azok, akik hozzá hűségesek maradtak, együtt lehetnek, örök öröm lesz fejükön, és eltűnik minden fájdalom és megszűnik minden szükség. Nem igaz az, hogy a jelen nyomorúságait nem enyhíti, ha tudom mi vár rám. Az nyomorúság marad továbbra is, ez tény, de egészen másként szenved minden hívő Krisztusért, vagy egészen másként hordozza a mindennapok sok szükségét, ha tudja, hogy ez átmeneti állapot. Nem ennyi az élet, több az élet. És az a több, már itt a miénk lehet. És tudjuk, hogy kihez megyünk, hova érkezünk meg.
Jó lenne, ha végiggondolnánk ezt, és sokkal tudatosabb lenne bennünk, hogy Isten igaz Bíró, Isten gondoskodó Pásztor, és Isten nekünk is olyan jövőt készített, aminek egy része már itt megvalósul és tartalommal telítődik, s ami túlnyúlik a halálunkon is el egészen a Bárány vacsorájáig.
Jó lenne, ha így tudnánk most megvallani saját hitvallásunkként:
Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem mindenféle ínségben. Csak tőle várom igaz boldogságom: S meg is találom. (275. ének)

Zakariás próféta könyvét kezdtük olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint, és néhány napig most fejezetről-fejezetre ez lesz a napi táplálékunk. Ha Isten segít, ma és vasárnap ennek a könyvnek a legfontosabb gondolatairól lesz majd szó. Ma szeretnék mondani valamit bevezetésképpen, ami azonban mindjárt tartalmilag is érinti a könyv mondanivalóját, aztán ennek a két látomásnak az üzenetét bontjuk majd ki röviden, amit most hallottunk.
I. Zakariás a Babilonból hazatért júdeai foglyoknak és utódainak a prófétája volt. Arra emlékszünk ugye, hogy időszámításunk előtt 586-ban pusztította el Nabukodonozor Jeruzsálemet, fogságba vitte a népet. Isten előre megmondta a próféták által, hogy ez a fogság 70 évig fog tartani. De olyan kegyelmes volt, hogy 50 év múlva Cyrus kiadta az engedélyt: aki akar, visszamehet a lakóhelyére, és építse fel újra a romba döntött országát.
A zsidóknak egy kicsiny csapata felkerekedett és hazament. Sajnos a többség egyelőre még ott maradt. Vagy azért, mert nem engedték azok, akik közvetlenül parancsoltak nekik, vagy azért, mert az adminisztrációnál elakadt a hazaindulás, vagy azért, mert sokan nem is akartak visszamenni. Viszonylag jómódban éltek ott már sokan, és ezt nem cserélték fel a bizonytalannal vagy a nélkülözéssel.
Akik hazamentek, azok mindenekelőtt maguknak építettek házakat, és a házak körül kezdték el művelni a földet. Aztán bele is feledkeztek ebbe, és elmaradt valami, ami pedig több, mint fél évszázadon át éltette őket ott a fogságban, hogy újra felépítjük az Úr házát. Ekkor látott munkához Haggeus próféta, aki megrázó igehirdetésekkel bátorságot öntött a népbe, négy igehirdetését olvashatjuk abban a könyvecskében, ami itt van a Zakariás könyve előtt. Az ő bátorítása nyomán felépült a templom.
Akkor látott munkához Zakariás. Ő tulajdonképpen pap volt, és papi származék. Észre lehet venni rajta Ezékielnek, a papnak a hatását - részletesen leírják mindketten a templomot és a vele kapcsolatos feladatokat. Ugyanakkor Isten prófétává tette őt, és Zakariásnak jelentette ki, hogy mit akar az Ő népével.
Zakariás hét (némelyek szerint nyolc) látomásban elmondja itt, hogy mi Isten terve az Ő népével és az egész világgal. Mi Isten ítéletes és üdvösséget adó terve arra a jövőre nézve, ami felől Izráel népe is teljes bizonytalanságban volt.
Ezek a látomások arról a jövendőről szólnak, amit Isten a próféta által az Ő népe elé rajzolt. Milyen volt Izráel népének a jövőképe akkor? Teljesen sötét. Kevesen mentek haza, meglepődtek, hogy ellenségek közé érkeztek. Körülvette őket a külső ellenség, a pogányok, de kiderült, hogy az otthon maradt zsidók is összekeveredtek a pogányokkal, és mint belső ellenség, ott voltak mindenütt. Irigyen, gyűlölködve nézték azt, hogy ők építkezni kezdtek és munkához láttak. Ők maguk is, akik hazamentek, nem sok értelmét látták az egész erőfeszítésnek. Nem volt folyamatosan megfelelő vezetője a népnek, aki lelkileg is, közösségileg is, politikailag is, gazdaságilag is értelmes, felelős irányítást adott volna. Majdnem az volt a helyzet, hogy ki-ki azt csinált, amit akart. Ki-ki úgy boldogult, néha egymás rovására, ahogy akart - pontosan úgy, mint ma itt nálunk. Éppen a becsületesek, akik előtt volt valami cél, és akikben még élt valamiféle erkölcsi értékrend, azok teljesen sötéten látták a jövőt - nem láttak jövőt a nép előtt.
Mint említettem, lelki visszaesés is jellemezte a népet. A Babilonban töltött évtizedek megmutatták a hatásukat. Sokan hit nélkül mentek haza a szó mindenféle értelmében. Sem az élő Istennel nem volt kapcsolatuk, sem abban nem hittek, hogy érdemes hazamenni és valamit tenni. Sem a jövőben nem hittek - reménytelenség jellemezte az embereket.
Akkor jön Zakariás, és elkezdi hirdetni: nektek Isten jövőt készített. Gyönyörű, szép jövőt. Kicsit a messze távolban van még ennek a gyönyörűsége, most kell érte áldozatot hozni, aztán ki kell várni, amíg Isten ígéretei beteljesednek, de Istennek ígéretei vannak, és azok beteljesednek.
A nép egész szemléletét és belső tartását megpróbálja újra a hitnek a talajára építeni. Meritek-e hinni, hogy Isten igazat mond? Hiszitek-e azt, hogy Ő holnap is Isten lesz? Nemcsak atyáinkat szabadította ki Egyiptomból és hozta át a Vörös-tengeren, íme kiszabadított minket Babilonból is. Most ugyan itt mindent felvert a gaz, és kívül-belül ellenséges indulatokkal kell mérkőzni, de lássatok túl a láthatókon. Vegyétek ugyanolyan komolyan a láthatatlanokat is, magát a láthatatlan Istent, az Ő ígéreteit, az Ő biztatását, amit a prófétákon keresztül mindig adott. Mielőtt elmentünk fogságba, már megmondta, mikor jövünk haza. Megmondta, hogy hazajövünk. Megmondta, hogy folytatódik tovább a történelem, és Ő változatlanul Ura az eseményeknek és Ura az Ő népének. Isten él, Isten Úr, és Isten nagyon szeret bennünket.
Az 1. rész 14. versében megrendítő szerelmi vallomást olvasunk. Azt mondja ott Isten a prófétán keresztül a népnek: szeretem Jeruzsálemet, nagy szeretettel szeretem! Nem elég ez ahhoz, hogy mégiscsak reménykedjék mindennek ellenére a nép?
A Zakariás könyve - ha valaki érti ennek a bonyolult jelképrendszerét - ugyanolyan vigasztaló, bátorító irat, mint a Jelenések könyve. A Jelenések könyvét - a múltkor részletesen beszéltünk erről - az első igazán komoly szervezett keresztyénüldözés idején írta János, - íratta vele Isten Szentlelke. Minden mondata vigasztalás, bátorítás. Föl a fejjel, tartsatok ki Jézus mellett! Még ha emiatt kivégeznek titeket, akkor is jobban jártok, ha vállaljátok a mártírhalált, mintha megtagadjátok Őt és a kárhozatot vállaljátok. Minden mondatával támogatta az ingadozó, minden oldalról megrugdosott és veszélyeztetett keresztyéneket.
Most Zakariás ugyanezt csinálja. Ugyanolyan prófétai képekkel, sajnos nehezen érthető prófétai képekkel, és ugyanúgy a Szentlélek erejével. Fel a fejjel, kitartás! Fogjatok össze, tessék az elkeserítő jelenen túl azt a jövőt is komolyan venni, amit még nem látunk, de amit hihetünk. Ez a jövő a mennyben már készen van. Mi még semmit nem látunk belőle. Itt csak széthúzás van, nyomorúság van, nélkülözés, reménytelenség, egymás kölcsönös elkeserítése. De Isten nekünk szép feladatokat készített. Istennek nagy ígéretei vannak, higgyetek Neki!
Így tartja a lelket vagy így akar lelket önteni az elkeseredett maradékba Zakariás, hogy el ne veszítsék a hitüket és a reménységüket. És hozzáteszi azt, hogy ami szenvedésben pedig most részünk van, arról három dolgot biztosan tudhatunk: Isten erről tud, - nem az Isten háta mögött szenvedünk; Isten ezt a rosszat is javunkra használja fel; Isten ennek véget fog vetni - mégpedig előbb, mint ahogy tönkremegyünk bele. Mert nem engedi, hogy elpusztítson a szenvedés, hanem azzal megtisztítani és megerősíteni akar. Isten tud arról, ami nekünk most rossz. Isten ezt a javunkra használja - minden rossznak célja van az Ő kezében. Már most tudja, hogy mikor vet véget neki. Akik pedig minket kínoznak, azokat keményen megítéli. Ebben egészen bizonyosak lehettek. Erről szólnak ezek a látomások.
Ebben a fejezetben a második és harmadik látomásról olvastunk. Ezeknek a mondanivalóját nézzük meg még röviden.
II. A második arról szól, hogy négy szarvat lát a próféta. Megkérdezi: mik ezek? Erre az angyal - az úgynevezett Angelus interpres, az interpretáló, magyarázó angyal, aki végigkíséri a prófétát, mert ő sem érti a jelképeket, amiket Isten mutat neki. - azt mondja: ezek a szarvak szórták szét Júdát, Izráelt és Jeruzsálemet. Aztán jön négy kovács. Ezek kik és mit akarnak csinálni? Ezek letörik a szarvukat, amellyel megtámadták Júdát és Jeruzsálemet.
A szarv az Ószövetségben mindig a nyers erőszaknak, gyakran a politikai hatalomnak és hatalmaskodásnak a jelképe. Amikor a maga erőfölényével durván nekimegy valaki a másiknak. Amikor nincs tekintettel se Istenre, se emberre. Amikor keresztülgázol mindenkin, aki útjába akad, mert ő el akarja érni a célját, s mindegy, ki fizeti meg az árát, és mi az ára.
Amikor valakinek megnő a szarva, akkor az mindig ezt az ítéletes megállapítást jelenti, hogy elfeledkezett Istenről, emberről, csak magát akarja érvényesíteni mások rovására. A gyengék, a betegek, az idősek, a gyerekek, a kicsik különösen is veszélybe kerülnek, amikor valakinek megnő a szarva.
Nos, azt hiszem, nem kell hosszasan magyarázni, hogy az emberiség, meg mi is mindnyájan személyünkben is mennyit szenvedünk ezektől a szarvaktól. Kezdve attól, hogy kikapják az idős néni kezéből a kis táskáját, amiben az az egy-két ezres van, amiből a következő nyugdíjig még meglett volna, ha nagyon beosztja. - Délvidék, Groznij, Afrika - ahol folyamatos népirtás folyik, ahol az egymás mellett lakóknak nő a szarvuk, és öklelnek vele. Folyik a vér, és tele van a világ özvegyekkel és árvákkal amiatt, hogy sokféleképpen pusztítunk a szarvainkkal. - Hogy aki egy kollégiumban tanulni akar, az nem tud, aki éjszaka aludni akar, nem tud, mert éjjel ott más folyik. Hogy szerelem címén megerőszakolja egyik ember a másikat, mert megnőtt a szarva, és nem számít, ki milyen árat fizet azért, amit ő azonnal el akar érni. Hogy megveri, kicsavarja a kezéből, leüti, agyonüti, következmények nélkül, nem fél semmitől, senkitől. Hosszú ideig semmi bántódása nem is esik amiatt, hogy a szarvaival ökleli azokat, akikre nézve azt mondta Isten: szeresd felebarátodat, mint magadat.
És idetartoznak ennek a rafináltabb módjai is, amikor szándékosan megfertőzi az AIDS-ével a másikat bosszúból valaki, és ez egyre gyakrabb. Amikor kábítószert csempésznek a bélyeg meg a matrica hátuljára, hadd nyalogassák a gyerekek, hátha minél többen rabjai lesznek majd a szenvedélynek azért, hogy valaki még több pénzhez jusson. Amikor részegen megy haza egy család egy tagja - akár naponta - mindegy, hogy ez hogy érinti az otthoniakat, meg hogy a kenyeret itta el, és így tovább ... Nem fogynánk ki a sorból, ha megpróbálnánk azokat az eseteket összegyűjteni, amikor öklelünk a szarvainkkal.
Ezek a szarvak szórták szét Júdát, Izráelt és Jeruzsálemet. És nagyon szétszórták abban az időben, amikor Zakariás prédikált. És otthon is ezek a szarvak öklelték azokat, akik nagy jóhiszeműen otthagytak Babilonban házat, elültetett gyümölcsfát és mindent azért, hogy újra otthont építsenek a régi otthon helyén. Mindenütt szarvakkal találták magukat szemben. Nem véletlen, hogy mindjárt a második látomásban a próféta által Isten azzal vigasztalja a népet, hogy letöri ezeket a szarvakat előbb-utóbb. Egyik sem nő az égig. Egyikkel sem pusztíthat a tulajdonosa vég nélkül. És egyetlen öklelés sem marad büntetés nélkül.
Persze, az áldozatok szeretnék látni a büntetést. Néha szeretnének gyönyörködni is a gonosztevőnek a bűnhődésében. Isten ezt sokszor nem engedi meg, de azt ígéri, hogy a szarvakat letöri. Jönnek a kovácsok, és letördelik ezeket a szarvakat. És mi tudhatjuk, testvérek, hogy miközben egy-egy ilyen szarv még működik, már megszületett az a kovács, aki le fogja törni. Ezt a szarv tulajdonosa a legtöbbször egyáltalán nem is gondolja. Ő önmagával van eltelve olyankor.
Zakariás azt mondja: van Isten az égben, és Ő mindig a kicsinyek, a kiszolgáltatottak, a kárvallottak oldalán áll. Szereti azt is, aki öklel, de az ökleléséért bűnhődnie kell. A kicsinyeket pedig védelmébe veszi, és nem engedi, hogy vég nélkül szenvedjenek. Csak ehhez az kell, hogy bízzanak Őbenne. Legyenek bizonyosak abban, hogy Isten tud arról, hogy őket most éppen öklelik. Isten még ezt is valami módon a javukra használja. Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten jóra gondolta fordítani - mondja József a szenvedései után. És Isten véget vet ennek. Begyógyítja a sebeiket, és dicsőségében részelteti őket.
Ennek a látomásnak a magyarázatát három gyakorlati gondolattal szeretném befejezni.
Az egyik: vigyázzunk, hogy soha ne legyünk szarv, sose gondoljuk azt, hogy a nyers erőszak az az eszköz, amihez most folyamodnunk kell. Jó ügyeket sem lehet rossz eszközökkel, Isten nélküli eszközökkel Isten akarata szerint elérni. Soha ne legyünk az erőszak rabjaivá. Itt olvassuk a következő fejezetben: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel - így szól az Úr. Merjünk ebben bízni.
A másik: mondjunk le arról, hogy mi törjük le azt a szarvat, amelyik belénk öklelt. Istennél rend van, s nem engedi, hogy az törje le. Majd Ő küld kovácsokat. Végső soron Ő töri le mindenkinek a szarvait valaki más által, nem a szenvedő fél által. Magatokért bosszút ne álljatok, hanem hagyjátok az igazán ítélőre - írja Pál apostol.
A harmadik: vegyük komolyan már akkor, amikor még fáj egy-egy szarv okozta seb, hogy Isten már akkor véget vetett szenvedésünknek, és hogy neki gondja van ránk. Nem próbál feljebb, mint elszenvedhetjük. A próbatétellel együtt már a kimenekedést is elkészítette, hogy elszenvedhessük. De ezt akkor mindjárt, amikor a nyakunkba szakad egy újabb csapás, mikor újabb csalódás, veszteség, gyász, nyomorúság ér, merjük komolyan venni, hogy Istennél ennek célja van és vége van. Én már az elején tudhatom, hogy csak addig engedélyezi, amíg az nekem jó. - Ezt nagyon nehéz komolyan venni, de sok felesleges kétségbeeséstől, pániktól, jajveszékeléstől és hadd mondjam ki: istenkáromlástól megőrizne bennünket. Mert aki ezt az elején nem veszi komolyan, az nem veszi komolyan Istent. Az azt gondolja: neki nem lehetséges ebből megszabadulni. Az azt gondolja: Ő nem szeret engem. Az azt gondolja: nem igaz, amit mondott, hogy szeretlek téged nagy szeretettel, vagy azt gondolja: elfeledkezett rólam. Vagy: Isten ma már nem Isten, vagy nem olyan hatalmas, mint eddig volt, - és ezzel minddel gyalázzuk Őt.
Hinni azt jelenti: a bajok kellős közepén vagyok bizonyos abban, hogy Ő Ura az egész helyzetnek. És Ő ezt a szarvat valamikor le fogja törni. Én most azzal vagyok elsősorban elfoglalva: nagyon fáj, ahol belém döftek, de akkor is tudom: Ő Isten, engem szeret, és ebből az egészből valami jót fog kihozni. Ez nagyon fontos. Sok szenvedő emberrel beszélgetek és látom, hogy ég és föld a különbség, ha valaki ezt komolyan veszi mindjárt az elején, s nem csak utólag állapítja meg, hogy így igaz.
III. A másik látomásról rövidebben. Ott arról van szó, hogy egy fiatal férfi mérőszalaggal kiméri Jeruzsálem felépítendő falainak a nyomvonalát, mert ezt a várost be kell keríteni, hogy biztonságban legyen.
Azt mondják a bibliamagyarázók, hogy ez a kép arra utal, hogy a fogságból hazatértek elsősorban magukban bíztak. Vegyük elő az emberi értelmet, erőt, fizikai és szellemi tartalékokat, biztosítsuk be magunkat: segíts magadon, aztán majd talán az Isten is megsegít. Isten azonban mást gondol. Küldi a prófétát, aki leállítja ezt a fiút és azt mondja: nem kell mérni, hagyd abba. Két ok miatt is: az egyik: Jeruzsálem olyan nagy lesz, hogy nem lehet akkora kerítést húzni, hogy bekerítsétek. Nem ekkorka, ahol te most kezdtél méricskélni. Olyan sokan fognak benne lakni és olyan sok állat lesz - az volt a vagyon, a kincs abban az időben -, hogy az elképzelhetetlen. Ezt mondja Isten Zakariáson keresztül akkor, amikor az emberek bekerített kis falvacskákban laktak inkább, mint a kerítetlen fővárosban.
És láttuk Nehémiásnál is, hogyan biztatta a népet: költözzetek be vidékről ide a városba, mert nekünk várost kell csinálnunk Jeruzsálemből. Megértem, hogy ott már van fedél a fejetek felett, legyen itt is, gyertek! Építsük meg és kerítsük be. Nem akartak odaköltözni, féltek. Rossz emlékük volt, mert azt pusztították el leginkább az ellenségek. Nos, akkor azt ígéri Isten: olyan sokan fognak itt lakni, hogy nem lehet bekeríteni.
A másik: szükségtelen bekeríteni. És itt hangzik el egy nagy ígéret: mert én tűzfal leszek körülötte és megvédem őt - ezt mondja az Úr. Isten azt mondja: Önmaga lesz a legbiztosabb védelem az Ő népe körül. Na de itt megint a láthatatlanokat kellene komolyan venni. Azért egy falat mégis csak lát az ember. Megtapogatja, látja, hogy elég széles, elég magas. Biztonságban érzi magát mögötte. De Istent nem látja. Most vagy komolyan vesszük, hogy hitben járunk és nem látásban, vagy akkor Istent kihagytuk az életünkből és gyakorlatilag hit nélkül, Isten nélkül akarunk élni.
Nagyon próbára tette ez azoknak az embereknek a hitét. Hogyhogy az Úr lesz paizs körülöttünk? Pedig jó néhány történetet olvashatunk Isten népének a történelméből, amikor valóban maga Isten védte meg őket. Csak egyre, talán a legismertebbre hadd emlékeztessek.
A Királyok 2. könyve 19. részében van leírva az, amikor Asszíria királya, Szanhérib már körülvette Jeruzsálemet, és már biztos volt, hogy a kiéheztetett, és víz nélkül maradt város elesik, Isten azonban erősítette Ezékiás királyt Ézsaiás prófétán keresztül, és eljött egy reggel, amikor egyrészt a megszálló sereg nagy része eltűnt onnan, elvezényelték máshova, másrészt tele volt a föld halottakkal, valami járvány törhetett ki, a mai napig nem tudjuk, mi volt az oka, a Biblia summásan így mondja: levágott az Úr közülük sok tízezret.
A falai védték meg Jeruzsálemet? Még ha a falai megvédték volna, akkor is éhen meg szomjan halnak a lakói. Az Úr védte meg! Ez nem azt jelenti, hogy adott esetben nem kell nekünk is megtennünk azt, ami szükséges, mert végül is Nehémiás megépítette Jeruzsálem falait, hanem azt jelenti, hogy legalább úgy vagy sokkal jobban kell bíznia a hívő embernek Isten ígéreteiben, jelenlétében, szabadításában, mint amennyire a maga által létrehozott biztonsági eszközökben bízik. A láthatókon túl a láthatatlanokat is komolyan kell venni.
Éppen ezt ígéri itt a végén Isten, amikor azt mondja: Én jelen leszek, és köztetek lakozom. A többi nép, a pogányok is csatlakoznak majd az Úrhoz azon a napon, és az Úr birtokba veszi Júdát mint tulajdonát.
Három nagy ígéret: Isten jelenléte - közöttük lakozik; Isten vonzó ereje - a pogányok is megismerik Őt, hozzá csatlakoznak, hitre jutnak; és újra birtokba veszi Júdát. Lehet Istennel újat kezdeni ilyen lehetetlen körülmények között is, mint amik közé megérkeztek az emberek.
És ha ezt most magunkra alkalmazzuk, azt jelenti, hogy a hívő embernek szabad Isten szüntelen jelenlétében élnie. Ez jelent védettséget is, meg felelősséget is, hogy akkor mindenért felelősséggel tartozom Neki, mert mindent lát, amit csinálok, de biztonságban is vagyok.
Másodszor, hogy abban a nagy kiváltságban részesíti Isten az övéit, hogy a puszta jelenlétük Istenhez vonz másokat, pogányokat, - a misszió -, ami azt jelenti, hogy Hozzá hívok és a megszentelt életemmel Hozzá vonzok másokat.
A harmadik - ami mindennek a feltétele tulajdonképpen -, hogy Isten tulajdonának tekintem magam - ezt nevezi a Biblia szentségnek. Aki szent, az az Isten tulajdona, azt csak Isten használhatja, arra, amire Ő akarja. Nem ugrik ki Isten kezéből, hogy egy kicsikét én most maszekolok, nincs kiszolgáltatva a körülötte levő igényeknek, hogy azért ne üssön el már annyira a gondolkozásom a többitől, mert akkor megszólnak. Isten kezében van, az Ő tulajdona. Csak Ő használja. Ez lesz a szent ember. Az ilyen ember Istenhez vonz másokat, és az ilyen ember szakadatlanul Isten jelenlétében él itt az ellenségek között, a halála óráján és a halála után is. Örökkön örökké.
A zakariási prófécia végső soron a mennyei Jeruzsálemben teljesedik be. Zakariás az a próféta, aki ő maga alig látott valamit az általa hirdetett ígéretek beteljesedéséből. Sőt, több olyan ígéretet mondatott el vele Isten, ami csak a végső időkben, az eszkatonban teljesedik be.
Ami a Jelenések könyve utolsó előtti fejezetében a mennyei Jeruzsálemről van leírva, az a zakariási prófécia végső és tökéletes beteljesedése. Amikor azt mondja az Úr: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ővelük fog lakni, ők pedig a népei lesznek, és maga az Isten lesz velük. És így szólt hozzám: Megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. És elvitt engem és mutatott egy szent várost, a mennyei Jeruzsálemet, amely az Istentől, a mennyből szállt alá. Nem láttam abban templomot, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány; a népek (a pogányok) az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik az ő dicsőségüket.” (Jel 21,3, 9, 22-27).
Ez a végső reménysége Isten népének, amelyik sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett, de szent megújulásért és békéért eped. Míg látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. (392. ének).

A végére értünk Pál apostol Timótheushoz írt második levele tanulmányozásának. Láttuk, hogy ebben az utolsó fejezetben még egyszer lelkére köti lelki gyermekének és tanítványának az apostol: hirdesd az igét. Sokféleképpen részletezi is ezt az egész levélben, de ebben a részben különösen. Azt hangsúlyozza: minden körülmények között hirdesd, akár kényelmes az, akár kényelmetlen. Ha szívesen hallgatják és figyelnek rá, akkor is, de ha elfordítják a fülüket az igazság beszédétől és a mesékre figyelnek, akkor is, mert akármit csinál a hallgatóság, csak az mentheti meg a halálból, ha Isten igéjét komolyan veszik. A legtöbbet akkor teszed azokért, akik között élsz, Timótheus, ha tisztán és elegyítetlenül hirdeted nekik az igét.
Olyan sok beteges beszéd hangzik ezen a világon, te hirdesd az egészséges tudományt! Olyan sok rossz hírt mondanak az emberek egymásnak, te hirdesd a jó hírt, az evangéliumot: Azt, hogy Isten mindnyájunkat szeret, azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten, azt, hogy aki Őbenne hisz, annak új élete lesz már itt, és örök élete odaát is. Hirdesd az igét!
Legutóbb az apostol hitvallásával ismerkedtünk: hogyan vélekedett ő élet és halál kérdéséről, és hogyan készült meghalni Jézusért. Ezt a különös szót használta: elköltözöm. Ebben benne van mindaz, amit ő az élet és halál nagy kérdéskörével kapcsolatban hitt. Az költözik el, aki innen odamegy. Tudniillik ott is van valami. Nemcsak az van, amit itt látunk. És ott van a fontosabbik, - és nem mindegy, hova megy, amikor ki kell költöznie ebből az életből. Ő egészen bizonyosan tudta, kihez megy. Elkészítette az igaz Bíró a győzelmi koszorút, és azt megadja mindnyájunknak, aki vágyva várjuk az Ő eljövetelét.
Ennek kapcsán megtanultuk azt, hogy más a meghalás és más a halál. Nem a meghalás a veszedelmes, hanem a halál. Mert a halál az Isten nélküli lét. Ebből hív ki minket Isten az evangélium által, hogy aki újra kapcsolatba kerül vele, az éljen. Aki az élet forrásával, Istennel, közösségre jut, csak annak van élete. Azt viszont egyáltalán nem zavarja az, hogy egyszer ő is meghal, mert ahogy Jézus Mártáéknak Bethániában mondta: „Én vagyok a feltá-madás és az élet, és aki hisz bennem, ha meghal is él.” Egyszer mindenki meghal, de aki már a meghalása előtt átment a halálból az életbe, az a meghalására úgy gondol, ahogy Pál: elköltözöm. Átmegyek innen, ahol sok kellemetlenség kísérte munkámat, oda, ahol nincs többé kellemetlenség, de nincs többé könny, gyász, fájdalom, magányosság, megaláztatás sem. Ahol kiteljesedik az Istennel való közösség.
Mielőtt továbbmegyünk a mai részre, hadd kérdezzem meg egészen személyesen: van neked már ilyen életed? Ez a jézusi élet, ez az Istennel való valóságos közösség, amikor alázatosan, de bátran és meggyőződéssel elmondhatja a hívő: Isten kegyelméből átmentem a halálból az életbe. És ha egyszer eljön a meghalásom ideje, az csak azt jelenti, hogy ami már itt is jó és szép volt, mert Krisztustól kaptam, az kiteljesedik és véglegessé válik. Isten akár ma adhatja neked ezt az életet.
Nos, ebben a befejező szakaszban néhány egészen személyes dologról ír az apostol. De feltűnő az, hogy egy börtönben levő, régóta fogolyként tartott öregedő ember, aki fél a tél közeledtétől és kéri Timó-theust, hogy egyrészt gyere minél előbb, mert vágylak látni, másrészt hozd el útközben a kabátomat, - akit igazán sajnálhatnánk, és aki sok minden nélkül szűkölködik, úgy intézkedik onnan, mint egy hadvezér, mint egy győzelmes hadvezér. Tele van ez a néhány vers utasítással, információval, tanáccsal és tervvel.
Sok személynevet olvastunk itt. Ezek közül a személyek közül szeretnék néhányat kiemelni most, és a többiekkel majd később foglalkozunk. Ma azokról lesz szó, akikről bővebben ír az apostol.
Először Démász nevét említi. „Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott.” Az ember meghökken: hogy-hogy ehhez a világhoz ragaszkodott, Dé-mász? Hát a Filemonhoz írt levélben olyan kedvesen említi az apostol mint munkatársát. A Kolosséiakhoz írt levélből kiderül, hogy Démász Pál apostol első fogságát is megosztotta vele. Mi lehetett ennek az oka, hogy „elhagyott és ehhez a világhoz ragaszkodott?” Van ilyen egyáltalán? Dé-mász elindult a hit útján. Jézus követője lett, sőt beállt a szolgálatba. És most gondolt egyet és visszafordult? Hogy van ez?
Az Úr Jézus is beszél arról, hogy sajnos van ilyen. A magvető példázatában ezt olvassuk: „Mások azokhoz hasonlítanak, akiknél a mag a sziklás talajra hullott: ezek amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem engedik, hogy gyökeret verjen bennük, mert mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak.” (Mk 4,16-17).
Egy ideig hisznek, aztán a pillanatnyi helyzethez igazodván, azonnal eltántorodnak. A Biblia tud az ideig való hitről. Amikor valaki rádöbben elveszett állapotára, örömmel megragadja Isten kegyelmét, hálából elkezd neki szolgálni, de kiderül, hogy ez jórészt lelkesedés volt. Kell a lelkesedés, de annak az idő folyamán hűséggé kell válnia. Olyan hűséggé, hogy akkor is ott maradok, ahova az én Uram állított, ha ott pusztulok el. Olyan hűséggé, hogy mindent veszni hagyok azért, amit megnyertem, mert tudom, hogy ez önmagában többet ér, mint az egész világ. Olyan hűséggé kell válnia a lelkesedésnek, amely hűség ismeri azt, akihez ragaszkodik, és nem kockáztatja a vele való közösségét semmiért. Maradjon el inkább minden egyéb, csak azt a Jézust, aki engem elfogadott, el ne veszítsem.
Nos, a Démászokból ez hiányzik, ez az eltökéltség. A Démászok nem tudnak visszavonhatatlan döntéseket hozni. A Démá-szok nem ismerik azt: átgondoltam, megrágtam és kimondtam az igent erre, és ez azt jelenti, hogy minden egyébre nemet mondtam, és ehhez ragaszkodom. Ezek a komoly, férfias döntések hiányoznak a Démászokból. Meg az a készség, hogy minden áldozatra kész vagyok azért, akivel összekötöttem az életemet, azért a küldetésért, amit Ő bízott rám, azokért, akiket nagyon szeretek. Ha közben úgy járok, mint a földbe esett gabonamag, hogy önmaga elrothad, azt sem sajnálom, mert tudom: így terem sok gyümölcsöt.
Nos, vannak, akik szeretnének gyümölcsöt teremni, de nem akarnak elrothadni. Szeretnének világítani, mint a gyertya, de nem hajlandók elfogyni közben. Ezek a Démászok. Az ördög pontosan ismeri az ilyenek gyengeségeit, és egy kritikus pillanatban utánuk nyúl és visszarántja őket. Amikor nehézségek támadnak, amikor üldöztetést és szenvedést kell vállalni az ige miatt - ahogy olvastuk Jézus szavaival -, akkor már nem. Amíg lehet hallelujázni együtt, addig igen. Amikor fizetni kell érte valamit, azt már nem! És éppen a legkritikusabb pillanatban visszafordulnak.
Sokszor azt mondják az ilyen Démá-szok, hogy csak ideiglenesen fordulok most vissza. Fiatalok azt szokták mondani: szeretnék még egy kicsit élni, s majd utána követem Krisztust. Na, de hát ha Jézus maga az élet, és mint az előbb láttuk, az ment át a halálból az életbe, aki Jézushoz ragaszkodik, akkor hogy képzelik, hogy Jézus nélkül lehet élni? Csak a világba visszacsúszni lehet. Lelki öngyilkosság az, amikor valaki odakerült már az Úr Jézus közelébe - sőt életet kapott nála, és egyszer mégis elengedi Őt és a jelenlegi világhoz ragaszkodik. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat!
Egy kislány új életet kapott egy csendeshéten az Úr Jézustól. Az egész ember ki volt cserélve. Ezzel a boldogsággal jött haza, és így kezdett rendet tenni az életében. Aztán nem sokkal ezután a család elment nyaralni. Ott a nyaralás során megismerkedett egy fiúval, akivel sok időt töltöttek együtt. Sose érezte még, hogy ennyire fontos legyen valakinek. A fiú nem volt hívő, de remélte, hogy ha tartani fog a kapcsolat, még megtérhet ez a fiú, mint ahogy ő is néhány héttel ezelőtt. Aztán a fiú átölelte, - ilyen élményben sem volt még része. Megszólalt a test. Aztán nem akart maradinak mutatkozni és odaadta magát ennek a fiúnak. Rossz lelkiismerettel, sok keserűséggel folytatódott a kapcsolatuk. Aztán elmaradt a gyülekezetből. Elmaradtak az otthoni csendességei is, és egy év múlva, amikor hívogattam egy evangélizációra, egy ki-égett, keserű emberrel találkoztam. Hová lett a ti boldogságotok? - kérdezte Pál a galá-ciabelieket. És ezt kérdeztem meg én is tőle.
Egy férfi egyszer találkozott Jézus Krisztussal, és egy komoly belső harc után úgy döntött, hogy vele akar járni. Aztán néhány hónap múlva egy régi ismerőse felbukkant és egy nagy üzletet ajánlott. Úgy tűnt, minden rendben van, legálisak a dolgok, és nagy pénz jön a családba. Valóban így is volt. Nem voltak egészen legálisak a dolgok, de a nagy pénz jött. Aztán egy újabb ajánlat érkezett, aztán megint újabb, és egyszerűen nem tudott nemet mondani már az újabb és újabb nagy pénzre. Körülbelül két év telt el, valakit látogattam az egyik kórházban, s csodálkozva ismertem rá pizsamában a folyosón. Ő is ott volt idegösszeroppanás után megkeseredve. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki idegösszeroppanást kap, aki ilyen üzletekbe belemegy, de aki otthagyja az Urat, és a jelenlegi világhoz ragaszkodik, azt ez testileg-lelkileg megviseli vagy tönkreteheti.
És néha észre sem vesszük, hogy nagy jószándékkal mi leszünk eszközök abban, hogy valaki otthagyja az Úr Jézust. Egyszer egy fiú jött haza egy igealkalomról úgy, hogy új világ nyílt ki előtte. Bocsánatot kapott az egész múltjára és rábízta az egész jövőjét Jézusra. Még az otthoniak is örültek neki, noha nem egészen tudták hova tenni ezt a nagy változást. Aztán csak egyszer észbe kapott apuka: hova fog ez vezetni, hogy ennyire az első helyre került az életében Jézus? Hát jó, legyen vallásos, ha nagyon akar, de ne ennyire, hogy naponta bibliaolvasással tölti a drága időt, a hét végén elmegy a gyülekezetbe, meg holmi öregasszonyoknak segít ezt meg azt. Hát nem így tervezte ő a fia jövőjét! Most alapoz ez a gyerek, minél több nyelvet tanuljon meg, ismeretet szerezzen. Kapcsolatot kell kiépíteni, utazni kell. Amit lehet, tanév közben, a nyarat meg egészen ilyen dolgokra kell szánni. Hát a karrierje ... Mi lesz így?
Sikerült megtömnie hasznos programokkal a fia életét úgy, hogy kiszorult onnan Jézus Krisztus. És amikor egy idő múlva ez a fiú személyes ügyében tanácsért jött hozzám, és próbáltam a magam naiv, hívő módján a Szentírás, az evangélium szempontjait érvényesíteni a tanácsadásnál, megbocsátó mosoly jelent meg az arcán. Már nem lehetett az evangéliummal érvelni.
„Démász engem elhagyott, mert ehhez a világhoz ragaszkodott.” Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől! Az Ördög mindent fel tud használni erre: magányosságot, házasságot, egészséget, betegséget, sikert és kudarcot ... Isten adjon erőt nekünk ahhoz, hogy állhatatosan megmaradjunk Jézus mellett!
A másik név, ami következik: Lukácsé. Ő éppen az ellenkezője Démásznak. Majdnem tőmondat rövidséggel mondja Pál: „Egyedül Lukács van velem.” Lukács, a szeretett orvos - egy másik helyen így nevezi. Aki második missziói útján csatlakozott az apostolhoz, és attól kezdve mindvégig vele maradt. Nem személyes szimpátiából, hanem az Úr Jézus iránti hűségből. Lukács nem Pált szolgálta, hanem együtt szolgálták Krisztust, de Lukács ugyanolyan odaadással. Feladott mindent és egy-ügyű emberré vált: Jézust vinni másokhoz közel. Ezért járt utána mindennek gondosan, amikor megírta az evangéliumát. Ezért nem hagyta abba az írást az evangéliummal, hanem folytatta és leírta azt is, hogy Jézus mit cselekedett az Ő apostolain, a benne hívőkön keresztül, s megírta az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet. Ő mindent végigcsinált, s akkor sem hagyta abba, ha jöttek a nehézségek, ha szenvedést vagy üldöztetést kellett vállalni az evangéliumért.
Egyedül Lukács van velem. - Olyan szép fénysugár ez a börtön cellájának a sötétjében. Ismerős-e nekünk ez a csendes hűség, amikor elszántan, átgondoltan ragaszkodik valaki egy helyes döntéshez, egy személyhez, akibe a bizalmát vetette, egy ügyhöz, amit Isten bízott rá, vagy azokhoz, akik között még szolgálatot kell végeznie, akkor is, ha hálátlanok? Akkor is, ha a fáradozásait sok kudarc is kíséri? Túllát a csapdákon, a sikertelenségen, a maga erőtlenségén, a gáncsoskodáson ... mindenen, és a célra néz. Vagy még inkább Arra néz, aki küldte. „Félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, és nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát” - ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk. A Lukácsokat ez jellemzi. (Zsid 12,1-2).
A Démászok tekintgetnek jobbra-balra, néha hátra, aztán egy kritikus pillanatban visszacsúsznak. A Lukácsok előre néznek és felfelé, és ezért mindenre készek, és mindenre képesek, amire Jézus képessé teszi őket.
A harmadik név, amelyik mellé még fűz valamit az apostol: Alexandrosz vagy Károli így írja: Sándor. Mit csinált Sándor? „Bronzműves volt, aki sok rosszat követett el ellenem - írja Pál -. Megfizet neki majd az Úr cselekedetei szerint. Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek.”
Démász csak visszacsúszott, Alexandrosz viszont, úgy tűnik, aktív és személyes ellensége lett Pálnak és az evangélium ügyének. Még Timótheust is inti, hogy óvakodjék tőle. Nem részletezi Pál, mint csinált Alexandrosz, csak ennyit ír még: az Úr majd megfizet neki cselekedetei szerint. Ezt nem kívánja Pál, hanem a törvényszerűséget megállapítja: így szokott lenni.
Ír azonban valamit Alexandroszról, ami nagyon el kell, hogy gondolkoztasson minket. Hogyan lett ez az ember eszközzé a Sátán kezében? Úgy, hogy „hevesen ellenállt a mi beszédeinknek.”
Testvérek, ez vastörvény az Isten országában. Mindenki olyanná lesz, ahogyan viszonyul Isten igéjéhez. A Démászok úgy viszonyulnak, hogy egy ideig hisznek az igének, aztán hallgatnak a világra. Bizonyos mértékig komolyan veszik Isten igéjét, bizonyos kérdésekben azonban modernek akarnak maradni, ott nem érvényes az ige. Ezért bizonyos ideig követik Jézust, aztán visszacsúsznak.
A Lukácsokat az jellemzi - és most tőle való idézeteket mondok: szívükben forgatják Isten igéjét. Igazat adnak az Isten beszédének. Naponta tudakozzák az Írásokat, hogy úgy vannak-e azok. És aki ennyire komolyan veszi Isten igéjét, az mindvégig állhatatosan megmarad Krisztus mellett, mint Lukács.
Az Alexandroszokat meg az jellemzi, hogy hevesen ellenállnak az igének és az igehirdetésnek. Védekeznek az ellen, hogy Isten igéje igazán eltalálja őket. Eszük ágában sincs az, amit Lukács így ír: igazat adtak az Istennek. És ez lesz belőle, hogy felhasználhatja őket a gonosz Isten ügye ellen és Isten emberei ellen.
Megint csak azt mondom: Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől, hogy hevesen vagy nem hevesen, de ellenálljunk az Isten igéjének, mert az soha semmi jóra nem vezethet!
Ezt tudjuk meg Démászról, Lukácsról és Alexandroszról. És mit tudunk meg Pálról? Őróla is kiderül itt egy s más. Kiderül az, hogy készen van a halálra, de legnagyobb meglepetésünkre tele van tervvel. Hogy gondolja ezt, hogy kész bármikor meghalni Krisztusért, ugyanakkor megfordul a fejében: hátha mégis szabadon engedik még, és ezekből a mondatokból kiderül: tervez, programja van. Ha szabadon engedik, ő még tovább nyugatra viszi az evangéliumot, ha lehet, Hispániába is eljut. Kreszcenszről azt olvastuk, hogy elment Galáciába, de némely régi kéziratok azt mondják: Galliába. Lehet, hogy az a helyes. Pál elküldte terepszemlét tartani és az utat előkészíteni. Ez az ember nincs kétségbeesve.
Ő nem halni készül vagy halni vágyik, - ha kell, kész menni. Tudja, jó helyre megy, ott sokkal jobb lesz neki, mint itt. De mi lesz azokkal, akik még nem hallották az evangéliumot? Ha itt maradhat, megy azonnal és hirdeti, lehetőleg azoknak, akik még soha nem hallották. Pedig közben ott van az az előbb említett emberi probléma - s milyen jó, hogy ilyen mondatok is benne vannak a Bibliában, - hozd el a kabátomat, mert fázom, meg hozd el a pergameneket, mert nincs itt semmi értelmes szellemi táplálék. Lehet, hogy ezek az Ószövetség könyvei voltak, vagy azoknak a görög fordítása. Vannak, akik arra gondolnak, hogy esetleg Pál saját levelei voltak, amiket felhasználhatott volna itt a védekezésekor. Nem tudjuk, teljesen mindegy, mi volt rajta, kéri Timótheustól. És kéri: gyere minél előbb. Télen szünetel a hajózás, még tél előtt érj ide. Egy sikoltó, magányos ember, akinek ugyanakkor erős és átgondolt programja van. Ha életben maradok, tudom, mit csinálok. Sőt, itt a tárgyaláson is tudom, mit csinálok. És ez a legmeglepőbb ebben a leírásban:
„Első védekezésemkor senki sem volt mellettem, sőt mindenki elhagyott. - Ne számítson ez bűneik közé! De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, hogy a pogányok valamennyien meghallják azt.” Az első és döntő tárgyaláskor egyedül maradt Pál, pedig a vádlottnak joga volt ilyenkor tanúkat vinni, akik szólhattak mellette, vagy egyszerűen a barátai is megszólalhattak, ha valami jót tudtak róla mondani. Sehol senki. Se barát, se bajtárs, se munkatárs. A bajban elillannak. Milyen kedves, hogy zárójelben utánateszi: ne legyen ez az ő bűnük!
Egyedül van Pál. Gondoljuk egy pillanatra magunk elé a helyzetet. Lehet, hogy magán a Fórumon történt ez a tárgyalás. Mindenesetre nagyobb csarnokban, népes hallgatóság előtt, mert óriási ügyeket csináltak abban az időben a keresztyének elleni hajszából. Lehet, hogy maga Néró császár is jelen van a tárgyaláson. De mindenesetre a kiváló római bíróság. Elhangzanak a vádak. Vagy eszeveszett hazugságok, vagy ostobaságok, butaságok. Például a keresztyéneket azzal vádolták akkor, hogy kannibálok. Emberhúst esznek és embervért isznak, hiszen azt mondják az istentiszteleteik végén: ez az én testem, ez az én vérem, egyétek, igyátok. A teljes tájékozatlanság... - azóta is jellemző ez sokszor a hívők ellenségeire.
Nos, elhangzanak ezek a vádak, és akkor megszólalhat Pál. És mit csinál? Beszél Jézusról. Elmondja annak a pogány társaságnak, hogy ki Jézus. Hirdeti nekik is és mutatja az életre vezető utat. Ti is hihettek Őbenne. Még ott is az evangéliumot hirdeti: „hogy teljesen bevégezzem az igehirdetés szolgálatát” - írja itt. Miért? Mert ezt bízta rá Jézus.
Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv 9. részében az ő megtérésénél olvassuk, hogy Jézus azt mondja: „hirdessed az én nevemet pogányok, királyok, helytartók előtt, és megtanulod majd, mennyit kell az én nevemért szenvedned.” Ez történik a Fórum Románumon is. Az apostol nem fél, hogy jaj, mi lesz, nem mentegetőzik, nem magát sajnálja vagy sajnáltatja, pedig igazán lenne rá oka, hanem mint egy győzelmes sereg vezére: nyomul előre. Hirdeti az evangéliumot. Pillanatok alatt kiderül: ő van fölényben. Ő tud valamit, amit azok mindnyájan nem tudnak. Neki van valamije, amire mindnyájuknak szükségük van, és egyiküknek sincs még meg. Jézus, az örök élet, a bűnbocsánat, az üdvösség - tessék, kell? Ti is kaphatjátok. Értetek is jött, helyettetek is meghalt.
Nem tudom, érezzük-e, micsoda offenzív magatartás ez? Nem az, hogy bocsánatot kérek, hogy vagyok. Nem az, hogy nekem már úgyis mindegy. Hogy volna mindegy? Egyáltalán nem mindegy, hogy elkárhoznak vagy nem, s csak az evangélium üdvözítheti őket. Na de miket mondtak rólad! Mindegy, hogy miket mondtak, erre van szükségük. És, ha lehetőségem van rá, mondom nekik szeretettel és meggyőződéssel.
Ismerős-e nekünk ez a küldetéstudat? A magunk helyén, a magunk módján - mi nem vagyunk Pál apostolok, azok vagyunk, akik - ezzel az indulattal ott lenni. Ezzel az aktivitással jelen lenni. Ez nem jelenti azt, hogy örökké prédikál az ember, de amiért imádkoztunk az énekben: szépen tündököljék bennünk az evangélium. Hogy testet öltsön bennünk is valami módon Krisztus. Hogy a gesztusainkban megjelenjen valami hiteles krisztusi szeretet. És amikor ennyi hazugságot kell hallanunk nap mint nap, akkor igaz evangéliumot tudjunk mondani adott esetben. Lehet, hogy egyetlen mondatot, lehet, hogy két szót, de ha az ezzel a szeretettel és a Lélek irányításával hangzik el, üdvössége lehet valakinek a következtében.
Használhat-e minket Isten így eszközökül? Ahogy az ördög használja az Alexandroszokat, az élő Krisztus úgy akarja használni ma is a Pál apostolokat. És mindnyájan végezhetjük ezt a szolgálatot.
Mert valamit azért Jézusról is megtudunk, nemcsak Démászról, Lukácsról, Alexandroszról és Pálról. Azt Pál - és hangsúlyos itt ez az ellentétes kőtőszó -, írja: de az Úr mellettem állt és megerősített engem. Csak az Úr tud megerősíteni mindnyájunkat. Az ilyen kiszolgáltatott helyzetekben különösképpen is. De Ő meg tud erősíteni, hogy hűek maradjunk hozzá, hűségesek maradjunk a tőle kapott küldetésünkhöz, hogy egészen bevégezzük az igehirdetés szolgálatát, vagy azt, amit Ő ránk bízott. Egészen bevégezzük, tudva azt, amit olyan kedves egyszerűséggel ír itt az apostol, hogy „bevisz engem az Úr az Ő mennyei országába.”
A jövője teljesen rendben van. Nem kell izgulnia semmi miatt. Semmi nem véletlen, semmi nem bizonytalan. Bevisz az Ő mennyei országába, az Ő dicsőségébe. Most pedig, amíg itt vagyok, itt akarok helytállni, és tenni azt, amit rám bízott, tudván, hogy nem az én teljesítményem lesz, ami létrejön, hanem Ő használ engem. Eszköz lehetek a kezében. És néha az eszköz is szenved, miközben használja a mester. Aztán egyszer majd leteszi az eszközt és azt mondja: „Jól van, jó és hű szolgám, kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután. Menj be a te Uradnak örömébe.”
De nehogy visszacsússzunk, mint Dé-mász, nehogy használhasson az ördög, ha ellenállunk az igének, mint Alexandroszt, hanem legyünk csendes hűségesek, mint Lukács. Legyünk ilyen - a szó nemes értelmében vett - megszállottak, a Szentlélektől megszállottak, mint Pál, akik minden alkalmas és alkalmatlan időben azt csinálják és azt mondják, amit Jézus akar velük elvégeztetni és mondatni. És le ne vegyük tekintetünket a mi Urunkról, aki mellénk fog állni mindig, és megerősít minket, és majd egyszer Ő mondja ki: most már elég, menj be a te Uradnak örömébe.
Könyörögjünk együtt is azért, hogy ez így lehessen, énekeljük a 397. ének 5. versét:
„Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,Felfedi titkát minden szív előtt.Egy lélekért se érjen vádja téged,Hogy te miattad nem látta meg Őt.Légy örömmondó, békekövet,Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!”

Nem olyan régen olvastuk ezt a fejezetet is bibliaolvasó kalauzunk szerint, amikor Ezékiel könyvének a végéhez közeledtünk. A nép még mindig a babiloni fogságban van, Ezékiel próféta is ott van velük, de Isten neki már megmondja, milyen jövőt készített a népnek. Benne van ebben az az ígéret, hogy vége lesz a fogságnak, újra felépül a templom, Isten a maradékot hazahozza, mert Ő jövőt készített népének.
Mindez olyan körülmények között hangzik el, amikor nagyon sok nyomorúság van, amikor igen hosszú idő telt már el azóta, hogy el kellett jönniük otthonról a fogságba, amikor nagy távolságra vannak a romokban maradt hazától, és amikor sokan már meg is szokták ezt az új helyzetet, és talán le is mondtak arról, hogy még egyszer hazamehetnek.
Ki hiszi azt el, amit Isten ígért a prófétán keresztül a jövendőről? És ki hiszi el ma közülünk mindazt, amit Isten az Ő igéjében mond? Jövőt építeni Isten csak azok által tud, akik hisznek neki. Azokat az ígéreteit és kijelentéseit is komolyan veszik, amik képtelenségnek tűnnek, amit hallva megáll az ember esze, ami nekünk soha nem jutott volna eszünkbe. Komolyan vesszük-e azt, amit Isten mond?
Ennek a fejezetnek három szereplője van: a mindenható Isten, az Ő népe és Ezékiel próféta.
1) Mit tudunk meg Istenről? Elsősorban az Ő dicsőségéről beszél ez a fejezet. Valami olyanról, amiről ritkán szoktunk beszélni. Ami megfoghatatlan a számunkra. Mit jelent ez: Isten dicsősége? Azt olvassuk róla, hogy Isten, aki annakidején, mikor a nép sorozatosan megfertőzte a templomot, kivonult a templomból, (Ezékiel könyve elején van ennek a leírása), most újra bevonul majd az újonnan felépítendő templomba.
Isten dicsősége közeledik. Mekkora az Ő dicsősége? Azt írja a próféta: betölti az egész földet. Milyen nagy az, ami betölti az egész földet? Itt fölmondja a szolgálatot a fantáziánk. Nem tudjuk, milyen nagy, nagyon nagy. Még annál is nagyobb ... Végtelenül nagy. Milyen nagy az, ami végtelenül nagy? Ugye milyen szűkös kategóriákban tudunk gondolkodni? Amit nem tud elképzelni az ember, arról azt gondolja: nincs is, vagy nem olyan. Isten dicsősége végtelenül nagy, mert Isten végtelen. Nem is kell hozzátenni, hogy nagy. Végtelen ...
Nem tudjuk elképzelni, milyen. Óvakodnunk kell attól, hogy megpróbáljuk elképzelni Istent akármilyen módon. „Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt nekünk.” Ne képzeljük el Istent semmilyennek, mert csak melléfogunk, csak valamilyen hamis képzet él bennünk. Aki meg akarja ismerni, hogy Ő ki, az ismerje meg egyre jobban Jézus Krisztust. „Aki engem látott, látta az Atyát” - ezt mondja Jézus. Mert az Ő dicsősége végtelenül nagy.
Aztán mikor bemegy a templomba, betölti a templomot is. Isten nélkül értelmetlen a templom. Az előző fejezetekben olvastuk pontosan, hogy épül fel az új templom, mekkora lesz, milyen szép lesz, milyen dicsőséges. Áll az épület már, de minek? Amíg Isten nincs benne, addig semmi értelme nincs a templomnak. Isten jelenléte teszi azt az épületet templommá.
Isten jelenléte mennyire fontos nekünk? Azt mondja Pál apostol: „a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma.” Bennünk lakozik-e Isten Szentlelke? És mennyire fontos nekünk az, aki bennünk lakozik? A legtöbb embernek sokkal fontosabb az épület. A testünkkel rendkívül sokat bíbelődünk, és olykor eszünkbe sem jut: ki lakozik benne?
Egyszer egy nehéz látogatásra indultam többedmagammal, és a háziasszony, ahonnan indultunk, ő is jött volna velünk. Már mindenki készen volt, ő még mindig nem érkezett meg. Volt, aki türelmetlenkedni kezdett: hol van, mit csinál? S akkor a 4 éves forma kislánya előszaladt és jelentette mit csinál anyuka, és mutatta is. Azt mondja: a tükör előtt áll és kré-megetje, krémegetje. Indulásra készen van a csapat, mindenkinek szorul a gyomra a nehéz feladat miatt, vajon nem azzal, vagy elsősorban azzal kellene-e törődnünk, hogy ki lakik bennünk, hogy Isten Lelkének az erejével megyünk-e? Persze, ne legyen kócos, rendetlen, aki megy, de amikor az annyira fontos, hogy kré-megetje, krémegetje ... és amikor egyáltalán nem lesz esetleg fontos, hogy mi van ott belül, hogy ki van ott belül, hogy Isten Lelke vezet-e, hogy Ő mondja majd, amit mondjak, hogy tőle kérjek bátorságot, alázatot, bölcsességet, szeretetet, - mindent, ami szükséges egy ilyen nehéz lelki feladathoz. Nem gyanúsítom ezt az asszony, hogy neki ez nem lett volna fontos, csak bennem maradt ez a kép: már menni kellene, és a testünkkel még mindig foglalkozunk. Azt a tincset még odébb kell tenni. A következő lépésnél megint ott lesz, ahonnan odatette, de akkor is odébb. Ez annyira fontos ... Hogy nézek ki? Ez rendkívül fontos: Milyen a templom épülete, - de benne van-e az Isten dicsősége? Valóban a Szentlélek irányítja-e mint hívő embernek minden gondolatunkat, és tettünket.
Isten nagy ígérete az Ő jelenléte. A Biblia legvégén olvassuk, a Jelenések könyve 21. fejezetében, amikor Isten az új Jeruzsálemről, az üdvösségről, a mennyei életről beszél, akkor ezzel kezdődik ez a fejezet: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; letöröl minden könnyet a szemükről.” Ez a nagy ígéret, Isten jelenlétében élni. És nekünk már most lehetővé tette ezt a mindenható Isten. Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, és akinek fontos az, hogy az Isten Lelke lakozzék benne, akinek fontos az, hogy Isten dicsősége el ne távozzék a bűnei és megkeményedett szíve miatt, az már itt a mennyben él. Isten jelenléte az maga a menny, és bizonyos értelemben már itt átélhetjük ezt.
Hadd idézzek egy nagyon fontos igét ezzel kapcsolatban, ami Isten dicsősége és a mi nyomorult kis életünk kapcsolatáról szól. Ezt írja Pál apostol: „Mi pedig az Isten dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélve, ugyanarra a képre átváltozunk dicsőségről dicsőségre az Úrnak Lelke által.” (2Kor 3,18).
Adva van tehát Isten dicsősége és adva vagyok én, nyomorult kis ember. De az újjászületett ember, akiben Isten Szentlelke van, az egyre többet szemléli az Úrnak dicsőségét. S miközben szemléli, az Isten dicsősége átsugárzik az ilyen emberbe, és nagy metamorfózison (átalakuláson) megy át. Lépésről lépésre átalakulunk, dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Isten Lelke munkája nyomán. Aki sokat szemléli Isten dicsőségét, és akinek fontos az, hogy Isten dicsőségében, az Ő jelenlétében éljen, az az ember folyamatosan át kezd alakulni. Egyre inkább hasonlít ahhoz, aki felragyogtatta nekünk Isten dicsőségét: Jézus Krisztushoz. Ez a Szentlélek munkája. Ezt nevezzük megszentelődésnek. Amikor Isten dicsőségét szemléli az ember, és ez átalakítja.
Egyre nehezebb ezt a hívő embereknek is megvalósítani. Egyre jobban belehajszol minket a világ, a korszellem, meg saját magunk egy olyan menetbe, ahol nincs idő, nincs mód, nincs csend elmélyülni... És elhitetjük magunkkal: nincs szükség arra, hogy az Isten dicsőségét szemléljük, hogy Isten előtt csendben időzzünk, hogy az Ő nagy tetteit újra és újra végiggondoljuk, hogy a Szentírásban kijelentett igazságait megtanuljuk, hogy az életünket újra és újra ahhoz igazítsuk - ezt jelenti az Isten dicsőségét szemlélni, - és így átváltozzunk. És mivel erre nem szán időt az ember, nem veszi komolyan, nem változik át, marad olyan, mint volt.
Nos, csak a templom fontos-e, vagy aki abban lakik, az még fontosabb? Ez a fejezete arról szól, hogy miután kész a templom, Isten dicsősége betölti azt. Azért épült, az a célja, egyébként nincs semmi értelme. Enélkül semmi értelme a mi földi létünknek. Isten jelenléte ad annak értelmet. Ennyit tudunk meg Istenről ott egyebek közt.
2) És mit tudunk meg a népről? Azt mondja Isten az Ő népéről: „Beszenynyezte az én nevemet Izráel háza és az ő királyaik paráznasággal, a királyok holttestével és áldozóhalmokkal, meg azzal, hogy küszöbüket az én küszöböm mellé, ajtófélfáikat az én ajtófélfáim mellé helyezték úgy, hogy csak egy fal volt köztem és köztük. Beszennyezték szent nevemet utálatos tetteikkel, azért jött reájuk az ítélet.”
Mit jelent ez a kicsit furcsa leírás, amit itt olvastunk? Azt, hogy Isten népe megpróbálta keverni a dolgokat. Két síkon is. Megpróbált vallást vallással keverni, és megpróbálta a vallást a világgal összekeverni.
Hogyan történt ez? Az előbbi úgy, hogy nem tagadták ők meg soha Istent, de egyre több kultuszhely épült idegen népek isteneinek, bálványoknak. Sőt az a szörnyűség is előfordult, hogy közvetlenül a templom mellé építettek pogány bálványnak kultuszhelyet, úgy, hogy csak egy fal választotta el a kettőt - ahogy itt olvastuk. Ez is templom, az is templom. Ez is Isten, az is isten. Neki is megadjuk, ami szükséges, mert sosem lehet tudni, a másiknak is megadjuk, mert ott is sosem lehet tudni. Keverni a vallásokat.
És keverni a vallást a világgal. Ez meg abban mutatkozott meg, hogy némely királyok holttestét ott temették el, közvetlenül a templom mellett, a szentély mellett. Különösen két istentelen király: Manassé és Ammon holtteste került oda, és bosszantotta Istent. Mert az úgy volt szokás a világban, de Isten mást javasolt. Volt a Dávid városa, ahova a királyokat temetni kellett volna, de ők nem úgy, ahogy Isten mondta, meg nem úgy, ahogy a hívő eleik csinálták, hanem másként, mert most az úgy modern: keverjük a kettőt. A keverés bűnéről beszél itt Isten. És különösen erről: hogy csak egy fal választott el engem a ti bálványaitoktól.
Ez mindnyájunknak kisértésünk ám, hogy nem tagadom meg Istent, dehogy is ... Üzemel a templom is, bemutatjuk az áldozatokat, megvannak az ünnepek és meg is tartjuk az ünnepeket. De a bálványoknak is megvannak az ünnepeik. Innen kijövünk, oda bemegyünk. „Ajtófélfáim mellé az ő ajtófélfáikat tettétek.” Praktikus, mert még közel is van. És nem veszi észre a hívő sokszor, milyen iszonyat, amit művel. Ilyen nincs. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat azzal: én vagyok az Úr, a te Istened, és nem többen vagyunk urak. Ne legyenek isteneid én előttem, mert én hoztalak ki téged Egyiptomnak földjéből, a rabszolgaság házából. És ne csinálj magadnak semmiféle idegen isteneket. Nem véletlenül ez a Tízparancsolat első két mondata. De erről megfeledkezett sokszor Isten né-pe, és nekünk is nagy a kísértésünk erre.
Mit jelent ez a kettősség? Néhány nagyon egyszerű példát mondok. Szépen imádkozunk itt benn, mihelyt kilépünk az ajtón, elkezdünk pletykálkodni. Másokról olyat mondani, ami senkit nem épít, senkit nem visz előbbre, vagy nem is igaz. Ott vannak a kedves fiataljaink a csendeshéten és rácsodálkoznak az Isten szeretetére, szombaton hazajövünk, és még szombaton elindul a barátjával közös sátorban egy külföldi útra. És paráználkodnak napról napra, és ital is van ott, mert az a fiú egy olyan, és nem akarja, hogy otthagyja. És ő őszintén mondja azt a csendeshéten, hogy ő Isten akarata szerint akar élni, és mégis lefekszik a barátjával a következő napokban. Csak egy fal választja el az Isten szentélyétől a bálványoknak a templomát. És azt hiszi az ember, ezt sokáig lehet csinálni, vagy hogy következmények nélkül lehet csinálni.
Amikor egyik este a feleségéhez megy haza előbb a kedves férfiú, másik este a szeretőjéhez megy oda előbb. És aznap is hazamegy. Ő papíron marad a férje a feleségének, de csak egy fal választja el a tisztát a szennyestől. És azt hiszi, ezt lehet következmények nélkül csinálni. Egy ideig lehet, - és éppen ez az ördögnek a nagy becsapása -, hogy elhiteti velünk: praktikus is. Minél közelebb laknak, annál praktikusabb. Építsük oda a bálványtemplomot az Isten temploma mellé.
Ennek hosszú távon az lesz a következménye, hogy azt a templomot az Isten lerombolja, és Ő kivonul onnan. És jön a babiloni fogság, és csak amikor megtisztult a maradék, akik már ott születtek a fogságban, azokból valamennyit ment haza az Isten és nekik készít jövőt.
Vagy amikor buzgón imádkozik a hívő ember, és amikor feláll, ugyanúgy összeszorul a szíve az aggodalmaskodásai és a félelmei miatt. Mert nem tudta, nem akarta, nem merte igazán Istenre vetni minden gondját. Tudja ő idézni az 1Pét 5,7-t: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Azért is imádkozott, és mégis maradt minden a régiben. Mert Isten hátha elfeledkezik ró-la, mert Isten, aki tegnapelőtt ugyan megmutatta az Ő hatalmát, ma már hátha nem Isten ... És engedi, hogy a kételkedés, a hitetlenség diadalmaskodjék benne.
Tovább nem is sorolom, mert az életünk minden területén megpróbálkozik a kísértő azzal, hogy ez a keverés bekövetkezzék. Vallást vallással. Vasárnap délelőtt elmegyek istentiszteletre, délután elmegyünk a kártyavetőhöz. Ez nem kitalált történet. Vallást vallással keverek, vagy a vallásosságot a világiassággal. Mert ugye most az a modern, hogy a királyokat oda kell temetni, mindegy, hogy Isten erre nézve is világos útmutatást adott.
Nos, ezt tudjuk meg itt a népről, de megtudunk még valamit. Megtudjuk, hogy Isten küldi hozzá a prófétát, a prófétának pontosan megmondja, mit hirdessen, és azt mondja: ha tud ez a nép még pirulni és szégyenkezni, akkor lehet újat kezdeni. És a fejezet utolsó mondata így hangzott: „én pedig kegyelmes leszek hozzátok - ezt mondja az Úr.” Ha abbahagyjátok ezt a kettősséget. Ez a szó is itt van: ha abbahagyjátok ...
Ha még tud pirulni az ember, hogy Uram, neked igazad van, szörnyű, hogy mit csinálok én, nem akarom a kettősséget folytatni. Egészen egyértelmű, tiszta, átlátszó istenfélő életet akarok élni. Hozzálátunk a nagytakarításhoz, ki a bálványokkal! És ha tud pirulni a nép, akkor Isten kegyelmes az Ő népéhez.
3) És mit tudunk meg a prófétáról? Megtudjuk először is azt, hogy ő nem magától megy ide, oda, amoda, - Ezékiel nagyon mozgékony próféta - hanem mindig a Lélek viszi. Néha úgy, hogy nem is akar menni, akkor felemeli őt a Lélek és leteszi ott, ahol feladata van. De engedi, hogy vigye őt a Lélek. Vezethető Ezé-kiel. Ha fél a feladattól, akkor is megy oda, és tudomásul veszi Isten akaratát. Aztán megtudjuk róla azt, hogy amikor meglátja Isten dicsőségét, azonnal arcra borul előtte. Századunk egyik nagy teológusának van egy tartalmas könyve, amelyik arról szól, hogy az igazi istenismeretből mindig igazi istentisztelet következik. Ezékiel tudja, hogy ki az Isten, ezért tudja azt is, hogy kicsoda ő maga. És ő csak leborulva imádhatja az Istent. Sokszor istenismeretünk hiányosságaiból következnek az istentiszteletünk hiányosságai. Tehát ő arcra borul, és úgy imádja Istent.
Aztán ő az, akihez szól az Isten. Vele lehet szót érteni. A többieknek nincs fülük a hallásra egyelőre, majd talán meghallják azt, amit Ezékielen keresztül mond Isten. De ő fogja Isten adását. Nyitottak vagyunk-e mi arra, és jól van-e be-állítva a vevőkészülékünk? Vételre van-e állítva a lelkünk: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Mégpedig úgy hallja, hogy aztán csinálja is azt, amit meghallott. Ezékiellel lehet beszélni, és Isten pontosan előírja neki, hogy mit csináljon a nép.
A fejezet második felét nem olvastam fel, mert ott mindenféle hosszmértékek vannak. Pontos leírása annak, hogy mekkora legyen az oltár, milyen legyen, milyen kövekből, és Ezékiel feladata az, hogy előírásosan, teljesítsék azt, amit Isten mondott. Ahogy ezeket a részleteket újra és újra elolvastam, egyre hangosabb lett bennem Istennek az a kérdése: vajon így élem-e én a magam hívő életét? Az Isten előírásait követve beszélünk-e, gazdálkodunk-e, élünk-e, nyaralunk-e, és így tovább? Isten pontosan megmondta népének, hogyan kell gondolkoznia, élnie, együtt élnie, alkotnia, szenvednie, megalázkodnia ahhoz, hogy Isten népe maradjon. Készen vagyunk-e erre?
Egyre nehezebb ebben a világban Isten előírásai szerint élni. Egyre bolondabbaknak látszanak a hívők, akik valóban engedelmeskednek az igének. Mert ez a világ, amiben élünk, rohamosan távolodik Isten előírásaitól. Lassan szinte lehetetlen boldogulnia ebben a világban annak, aki igeszerűen akar élni, könyvelni, adózni, dolgozni és így tovább. És ez egyre nehezebb lesz - erről a Biblia világosan beszél. Eljön az az idő, amikor azok, akik az Isten igéje szerint akarnak élni, nem utazhatnak majd sehova - ott van a Jelenések könyvében, - nem adhatnak el semmit, nem vásárolhatnak semmit - halálra vannak ítélve. Csak azok utazhatnak, kereskedhetnek stb., akiken ott van a fenevadnak, az Antikrisztusnak a bélyege. Aki ragaszkodik Krisztushoz, és nem veszi magára ezt a bélyeget, ki van zárva az életből. Efelé haladunk, aztán majd Isten ennek véget vet, és akkor jön az új teremtés. De ennek az előszele már most megcsap bennünket néha. Csak az nem érzi ezt, aki nem akar következetesen az Isten igéje szerint élni. Aki langyosan, kétkulacsosan ellavirozik. De akik radikálisan az Isten igéjének engedelmeskednek minden kérdésben, azoknak egyre nehezebb az életük gazdaságilag is, erkölcsileg is, a közmegbecsülést illetően is, az előrejutásukat illetően is, a napi nyugalmukat illetően is ... Mindenféle tekintetben.
Ezen nem kell felháborodnunk, nem kell csodálkoznunk. Isten igéje világosan tájékoztatja erről a hívőket. A kérdés csak az, hogy noha egyre nehezebb lesz hívőnek lenni, akkor is ragaszkodunk-e mi Krisztushoz? És minden körülmények között megmaradunk-e az Ő nyájában? Ezért van ám olyan gyakran szó a Zsidókhoz írt levélben is, meg a Jelenések könyvében is - ez a két könyv az, ami erről a korszakról a legtöbbet elmondja, - hogy vérig, mindhalálig hűségesnek maradni. Ha kell, a vértanúhalálig is ragaszkodni Krisztushoz. Könnyű erről így beszélni, most ez még nem fenyeget minket, de nem árt tudatosítani azt, hogy felgyorsulhat a folyamat, és az tény: egyre nehezebb hívőnek lenni, függetlenül attól, hogy miféle gazdasági és politikai rendszerben él a hívő ember.
És még valamiről: a fejezet utolsó versében részletesen szó van arról, hogy majd ha felépül a nagy áldozati oltár az új templomban, hogyan kell előbb az oltárt megtisztítani, aztán az oltáron áldozó papokat megszentelni, azután mennyi áldozatot kell bemutatni azért, hogy a nép Isten elé járulhasson. Egy héten át ölni kell az állatokat, és utána is állatok százainak és ezreinek a vére kell, hogy elfolyjék, hogy valami módon a bűnnek a nagyságát tudatosítsák az emberek magukban, - és akkor hangzik el ez a mondat: én pedig kegyelmes leszek hozzátok.
És ha az a sok vér ott kifolyik, és sok állat az oltáron elpusztul, akkor a nép bűnét ez eltörli? A Zsidókhoz írt levél 10. része foglalkozik ezzel a kérdéssel, néhány verset hadd olvassak belőle. „Mivel a törvény az eljövendő javaknak csak árnyékát, de nem a mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak, és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre csak a bűnökre emlékeztetnek. Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”
Hát akkor mi törli el a bűnöket? Így folytatja: „Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Jézus azonban, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”
Ha ennek a fejezetnek az elején Isten dicsőségének a nagysága ragyog fel, amit mi nem tudunk elképzelni, hogy milyen nagy, akkor a végén Jézus Krisztus golgotai áldozatának a nagysága fénylik előttünk. Hiába mutattak be bakok és bikák ezreivel áldozatot, az nem törölte el a bűnöket. Ő azonban egyetlen áldozatával egyszer s mindenkorra engesztelést szerzett mindazoknak, akik hisznek benne.
Ezért is gondoltam, jó lesz, ha a végén elénekeljük azt az éneket, amelyik Jézusnak erről az egyedülálló, kozmikus nagyságú áldozatáról szól, amelyik valóban eltörli a bűnöket. Még a mi kettősségeinktől is meg tud szabadítani: engesztelést szerez Istennél, hogy igazán a Szentlélek temploma lehessen életünk és az Isten Lelke lakozzék bennünk.

Vége felé közeledünk a második timótheusi levél tanulmányozásának, amelyikből olyan sok fontos igazságot tanultunk meg az elmúlt hetek során. Legutóbb arról volt szó, hogy Pál apostol erőteljesen bátorítja Timótheust: hogy hirdesd az igét! És ha nem akarják hallani? Akkor is hirdesd az igét. És ha mást akarnak helyette, viszket a fülük és ők keresnek maguknak tanítókat? Annál inkább hirdesd az igét! Tisztán, hamisítatlanul azt, ami Isten irántunk való szeretetéből és értünk elvégzett tetteiről szól. És ha egyedül maradok, mert kórusban mondják a hazugságot körülöttem? Akkor is hirdesd az igét! És ha szembe nevetnek, hogy ilyen naiv és ósdi tudománnyal állok elő? Annál inkább hirdesd az igét, mert az ő hamis tanításukról ki fog derülni, hogy hazugság, Isten pedig igazolja azt az igét, ami az Ő szájából származik.
Az apostol börtönben van, ő ott csak azoknak a katonáknak tudta hirdetni az igét, akikkel hat óránkénti váltásban összeláncolták, és közülük sokakat Jézushoz vezetett - erről is olvasunk híradást a Bibliából. Timótheus azonban szabadlábon van pillanatnyilag, hirdesse az igét akkor is, ha az neki alkalmas vagy alkalmatlan, kellemes vagy kellemetlen. A legtöbbet ezzel segítheti az embereket. Vállalja az igazság beszédét, közben éljen is úgy, hogy az élete fiatal léte ellenére illusztrálja azt, amit mond a reá bízottaknak, és Isten sokakat a sötétségből a világosságra, a kárhozatból az üdvösségre fog vezetni. Sok életkérdésre választ, megoldást fog adni, miközben hallgatják az Ő igéjét.
Ez után az objektív rész után hirtelen hangot vált az apostol, és egészen személyes szubjektív szakasz következik. „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.”
Pál börtönben van, és úgy látszik, már eldőlt, kivégzik a hitéért, Jézusért. És mint aki dombra ér, megáll, körülnéz, egy kicsit visszatekint, és ugyanakkor előre is néz. Amikor visszatekint, azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Előre nézve azt mondja - mert a hívő embernek van tovább is, mint a halál - „végezetre eltétetett nekem az igazság győzelmi koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon”. És amikor közeli halálát jelenti be kedves lelki gyermekének Timótheusnak, akkor így szól: „én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.”
Ez, hogy megáldoztatom, utal arra, hogy vértanúhalált hal, és amikor azt akarja mondani: meghalok, ehelyett ez a különös kifejezést használja: elköltözöm. Erről lesz ma szó. De azért egészen röviden nézzük meg, mit is mond ő, amikor visszatekint.
1) „Ama nemes harcot megharcoltam”. Egész élete egyetlen harc volt. Sohasem emberek ellen, mindig emberekért. Még az ellenségeiért is harcolt, hogy Isten kiszabadíthassa őket az ellenséges gyűlölködésből és Isten gyermekeivé legyenek. Pál nemes harcot vívott. A pozícióharc nem nemes harc. A még több pénzért való taposás nem nemes harc. Amikor valaki emberek ellen harcol, az soha nem nemes harc. Amikor Isten ellen harcol, akkor eleve bukásra van ítélve. De vannak nemes harcok is. Amikor másokért - különösen mások üdvösségéért - harcol valaki.
Azért volt nemes az apostol harca, mert azt a küzdelmet vívta, amit Jézus a küldetése elején reá bízott, amit így olvashatunk a Szentírásban: „nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek; hogy azt az örökséget, amit Isten elkészített nekik, átvehessék.” (ApCsel 26,18) Ő azért harcolt, hogy lehetőleg mindenki, akivel találkozik, eljusson oda, hogy megnyílik a szeme, sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez tér. Függetlenül attól, hogy a római helytartó vagy egyszerű rabszolga, mint Onézimus volt, teljesen mindegy, kicsoda, mindenkinek erre van szüksége. Ő a maga életéből tudta mit jelent a változás. Azért harcolt minden eszközzel, hogy minél több ember eljusson ebbe az állapotba.
„Futásomat elvégeztem.” Az efézusi vénektől búcsúzva azt mondta: „Semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” (ApCsel 20,24). Láttuk a levél tanulmányozása során, hogy futás közben az embernek sokszor szúr az oldala, begörcsöl a rekeszizma, legszívesebben abbahagyná. Legjobb lenne most mindjárt megállni, félreállni. Ő azonban nem hagyta abba. Elvégezte a futását minden kellemetlenség, próbatétel ellenére és közepette is. Nem őgyelgett ezen a világon, s nem futkosott össze-vissza, hanem futott. Valahonnan valahova meg akart érkezni. És most élete végén úgy látja: megérkezett.
„A hitet megtartottam.” Miért nagy dolog ez? Azért, mert el akarták venni tőle állandóan. Ki akarták cserélni, jó cserét kínáltak. Isten helyett másban higgyél. Mint ahogy ma is mondják: bízz magadban, vedd igénybe az ördög segítségét, higgy a szerencsédben, higgy a pénz mindenhatóságában. Pál azt mondja: én megtartottam, én tudom, kiben hittem, és nem cseréltem gazdát. Így érkeztem meg a halálom küszöbére is.
2) És amikor előretekint, azt mondja: el van téve számomra a győzelmi koszorú. Nem korona van itt az eredetiben, hanem koszorú, amit az olimpiai játékokon a győztesnek készítettek el. Még nem tudták, ki lesz a győztes, de ott várja a koszorú azt, aki végigfutja, aki majd befut. Pál erről meg van győződve, hogy az igaz bíró, Jézus Krisztus várja őt a futásának a végén azzal, amit nem érdemelt meg, hanem ajándékként mégis csak kap tőle.
3) Itt térjünk rá erre a különös szóra, ami egyetlen egyszer fordul elő az apostol tizenhárom levelében: az én elköltözésem ideje beállott. Mondhatta volna azt is: kedves Timótheus, hamarosan meghalok. De most nem így fejezte ki magát. Keresgél a szótárában és azt mondja: elköltözés. Ez lesz jó. Ez fejezi ki igazán azt, amit mondani akarok és amit hiszek. Ez annál inkább meglepő, mert profán görög szó. Nem a vallás szótárából való. Rendkívül érdekesek ennek a kifejezésnek a jelentései, hogy mikor használták ezt a profán görög nyelven. Még egy alkalommal használja Pál ennek az igei formáját: „kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni” (Fil 1,23). Itt azonban a főnév szerepel: elköltözés.
Mikor használták ezt? Akkor, amikor sátort bontottak és valami miatt odébb vonultak. A pásztorok szedték a sátorfájukat, ha ott, ahol legeltettek elfogyott a fű és valahol másutt jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs néha felkerekedett, szedte a sátorfáját és elment más vidékre, ahol jobb megélhetést remélt. Ma azt mondanánk: az építőmunkások jó esetben, ha befejezték a munkájukat, lebontják a felvonulási épületeket és elmennek máshova építkezni. Tehát, ha valaki valamit befejezett, és valami jobbat remél helyette, szedi a sátorfáját és elmegy máshova. Elköltözik. Nem a semmiben tűnik el az, aki elköltözik, hanem innen átmegy oda, mégpedig azért, mert ott jobb neki. Jó cserét csinál.
Azt mondja Pál neki ezt jelenti meghalni. Elköltözöm. Nem a semmiben tűnök el. Arasznyi létemet nem a nagy semmi nyeli el, hanem innen átmegyek oda, ahol sokkal jobb lesz. Ezért nem leszek öngyilkos, mert a küldetésemet itt kell elvégeznem, és azt el akarom végezni minden körülmények között. De ha már befejeztem, akkor úgysem enged itt maradni tovább az én Uram. Nem véletlen az, ha kivégeznek. Hogy ártatlan vért ontanak, ez az ő felelősségük, de Isten gyermekeivel esetlegesen nem történhet ilyen. Ha elvégezte a futását, akkor átköltözhet.
Azután ezt a szót használták akkor is, amikor az állatokat kifogták a szekér, az eke elől, vagy szabadon engedték az iga alól. Egész nap össze volt kötve az állat valamivel, amit húznia kellett. Aztán egyszer csak eljön az ideje, hogy kifogják. Az elköltözés ideje elérkezik, és mehet az istállóba, vagy a mezőre legelni. Mindenesetre pihenni. Nem kell tovább húzni az igát. Fellélegezhet, megpihenhet.
Pál nem félt a munkától soha. A thesszalonikai, a korinthusi gyülekezethez írt levelében is részletesen szól erről: ingyen kenyeret nálatok nem ettem, ezzel a két kezemmel kerestem meg a kenyeremet és úgy hirdettem nektek az igét. Biztatja a thesszalonikaiakat is, akik hajlamosak voltak az álmodozásra, tegyétek félre a rózsaszínű álmokat, két lábbal járjatok a földön, fogjátok meg a munka végét. Krisztus visszajön, de amíg visszajön, addig tessék dolgozni. És aki nem akar dolgozni, az ne is egyék! Kemény volt ebben, és jó példával járt elől. Most azonban úgy látja, hogy elérkezett a pihenés ideje. Eddig a munkáé volt, s most jön az elköltözés. Szabadon engedik, pihenhet is.
Aztán ezt a kifejezést használták a hajózásban, amikor eloldották a vízi alkalmatosságot, hogy szabad legyen az indulásra. Pál behajózta a Földközi tenger egész medencéjét missziói útjai során. Sokszor hallhatta ezt a vezényszót induláskor, és most ezt használja itt, amikor Timótheust arra készíti fel: valószínű ez az utolsó levele, amit ír neki, és lehet, hogy nem fognak már találkozni. S mindezt ezzel fejezi ki: elköltözik. Kifutok ebből a kikötőből és megérkezem az Aranypartra, és ott vár engem az a Krisztus, akit itt is követtem, és aki az itteni harcokhoz és futáshoz is adott nekem erőt. De megint csak nem a semmibe indul. A hajó valahonnan valahova indul. Mégpedig bizonyos céllal. Van értelme ennek az átköltözésnek. Ezt jelenti számára a halál.
Végül ezt a szót használták akkor is, amikor egy fogolyról a bilincseket levették és szabadon engedték. Pál ezt most a szó szoros értelmében is értette, hiszen meg volt bilincselve már évek óta. Azt mondja: leesik ez a bilincs. Odaát nincsenek bilincsek, nincs megnyomorítás, nincs megalázás, semmiféle szenvedés. Én ezt a szenvedést vállaltam Krisztusért, és tiértetek, de egyszer minden szenvedés véget ér. Éppen ezért nem félek attól, hogy fogolyból szabaddá leszek. Az én elköltözésem ideje beállott.
Szinte azt hallja ki az ember az apostol szavai mögül: Timótheus, az anyanyelved görög, figyelj csak, ezt jelenti a halál a hívőnek: az én elköltözésem ideje beállott. Átköltözöm innen a mennyei Jeruzsálembe. Ennyi. Ilyen egyszerű. Nem a szomorúság, végképp nem a kétségbeesés, nem a könnyes búcsú jellemzi, noha búcsúzkodik Timótheustól, és mint láttuk, meleg és mély érzelmek is megszólalnak ebben a levélben, mert voltak az apostol szívében ilyenek is, de nem utoljára látjuk egymást, nem örökre búcsúzunk egymástól, - ahogy mi szoktuk szavalni a koporsók mellett, hanem elköltözöm. Egy ideig te itt egyedül harcolsz, én meg már odaát lehetek boldog nyugdíjban. Aztán majd jössz te is utánam. De ugyanaz a Krisztus erősít téged itt, aki vár engem, meg majd téged is odaát. Semmi kétségbeejtő nem történik. Elválni, búcsúzni mindig fájdalmas, de tudjuk, mi az egésznek az értelme, a célja. Hogyan megy tovább mindkettőnk élete, és éppen ezért még búcsúzkodva is tele van reménységgel, örömmel, békességgel, és a jövőről beszél. Részletesebben beszél a jövőjéről, mint a múltjáról, mert tudja, mi vár rá, s még inkább: Ki vár rá.
Nem retteg a halálától Pál, ugyanakkor nem cinikus hányavetiséggel beszél róla, mint sokan, akik nem mernek szembenézni a halál tényével, és okkal félnek tőle, hanem a titkot tudó ember bizonyosságával és emelkedettségével. Mint aki pontosan tudja mi történik most. Nemcsak az történik, hogy ezek a bitangok börtönbe csuktak egy ártatlan embert. Hát tud erről az egészről Isten! Ez be van építve egy magasabb tervbe. Ezzel is sokaknak a javát szolgája Isten. És ha annak minden részletét nem érti az apostol, akkor is bizonyos lehet ebben, és ez ad neki kiegyensúlyozottságot, derűt, még ott a börtönben is. Még a halál előszobájában, a kivégzése előtti napokban is. Nem kell rettegni, hisztériázni. Tudja, mi és ki vár rá. Timótheusnak sem szabad erről elfeledkeznie. Éppen ezért nem, mert az itt maradóknak mindig nehezebb a búcsú, fájdalmas a veszteség, a gyász.
Mi az a titok, amit tud az apostol, amikor ahelyett, hogy meghalok, ezt írja: elköltözöm, átköltözöm? Néhányat szeretnék megemlíteni, ami kiderül az ő leveleiből világosan.
1) Talán a legfontosabb az, hogy egészen bizonyos volt abban, hogy csak a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van. A Biblia élesen megkülönbözteti a meghalást és a halált. Mi összekeverjük. Melyiken mit ért?
A meghalás az, amikor megáll a szívem, lefogják a szememet s valamilyen módon eltemetnek. Meghaltam. De ez nem a halál a Biblia szóhasználata szerint. A halál: az Isten nélküli létezés. És aki Isten nélkül létezik, az a meghalása előtt is halott - vagyis Isten nélkül létezik -, meg a meghalása után is halott marad, mert Isten nélkül kell az örökkévalóságot eltöltenie. Mert ebből a halálból az életbe csak a meghalásunk előtt lehet átmenni. Minden ember úgy születik, hogy a szó ilyen értelmében halott. Ezt jelenti az, hogy bűnben születünk. Isten nélkül startolunk az életünk elején mindnyájan. A nagy lehetőség az, hogy a földi életünk során átmehetünk a halálból az életbe, vagyis kapcsolatba kerülhetünk újra Istennel. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus. Ő tette hozzáférhetővé minden ember számára az életet. Aki hisz Őbenne, vagyis akinek Ővele tényleges, személyes, élő kapcsolata van a hit által, az átment a halálból az életbe. János apostol írja ezt: „mi pedig átmentünk a halálból az életbe, mivel hogy hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében.” Aki Jézusban hisz - de úgy, hogy ez azt jelenti, hogy tényleg kapcsolata van vele, Jézus az ő Megváltója, rendezte a múltját, Jézus az ő Ura, parancsol neki és ő engedelmeskedik, ez jellemzi a jelenét meg a jövőjét. Ez a mindennapokban történik és egyre intenzívebben és mélyebben, és egyértelműbben történik. Az ilyen ember átment a halálból az életbe - vagyis az Isten nélküli létből átlépett az Istennel való közösségbe, az Istenben elrejtett életbe.
Az ilyen ember is meghal, de az semmi lényeges változást nem jelent az életében. Jelenti azt, hogy mindattól, ami rossz volt, megszabadul, s mindaz, ami már itt a földi életében jó volt, mert az élet volt, az kiteljesedik a számára és véglegessé válik. Ezt jelenti a meghalás.
Ezért mondta Jézus Bethániában Máriának és Mártának: Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az. Mert a meghalása előtt már átment a halálból az életbe, mert hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. (Jn 11,25).
Testvérek, nekünk nem a meghalás a veszedelmes ellenségünk, a halál a veszedelmes ellenségünk. Az az állapot, amelyikbe születtünk, és ha abban halunk meg, ez a végzetes baj. Azt hívják kárhozatnak. Az evangélium azt jelenti: mielőtt meghalsz, átmehetsz a halálból az életbe. De csak az előtt mehetsz át. A meghalás után nincs sorsváltoztatási lehetősége az embernek a Biblia tanítása szerint. Ezért nagy felelősség embernek lenni. És ezért veszedelmes ellenség a halál, mert ha a meghalás a halál állapotában talál minket, akkor végünk. Az a kárhozat, az a pokol. Ha viszont valaki átment a halálból az életbe, mert hisz Jézusban, akkor azt mondja: előbb-utóbb bizonyosan én is meghalok, és akkor mi történik? Átköltözöm. Eloldják a hajót, s amott majd kiköt. Valahonnan valahova megérkezik, és ott neki sokkal jobb lesz, mint itt.
Kifogják a lovat, vagy az akármilyen igavonó állatot, s végre megpihenhet. Felszedem a sátorfámat, itt teljesítettem amit kellett, s vár engem a mennyei Jeruzsálem, az örökkévaló város. Itt a bilincsek közt is boldog voltam, mert közösségem volt Jézussal, átmentem a halálból az életbe, és ha meghalok, annyi változás történik, hogy leveszik a bilincseket rólam végképp és még közelebb kerülök az én Uramhoz. Hát az rossz? Sokkal jobb, mint itt. Ezért néha kíván is elköltözni (Fil 1,21) és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben maradnom szükséges tiérettetek - mondja. S amíg az én Uram itt akar tartani, állok rendelkezésére és leszek a ti hasznotokra. Amikor meg azt mondja: vége, szolgám, boldogan megyek hozzá még közelebb. Mindenképpen jól járok: ha itt maradok, szolgálhatok tovább, és ti jártok jól. Ha kivégeznek vagy meghalok, véget ér ez az egész szenvedésköteg, és kiteljesedik az élet a számomra, s azért járok jól.
Csak jó történhet velem - írja ezt börtönből, betegen, magára hagyatva egy olyan ember, aki előtt már nincs perspektíva, mindennek vége, a halál előszobájában ül. Dehogy van mindennek vége - mondja Pál. Ha nekem végem lesz itt a földön, akkor vége van mindannak, ami rossz volt, és kiteljesedik mindaz, ami már itt is szép és jó volt a Krisztussal való közösségben. Mert tudja azt, hogy a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van.
2) Aztán tudja az apostol azt, hogy az életét arra használta, amire kapta. Ezek nagy horderejű kijelentések ám, hogy ama nemes harcot megharcoltam. Nem azt mondja: néha-néha harcolgattam, próbálgattam. Megharcoltam, futásomat elvégeztem. A hitet megtartottam. Azt csinálta, amit reá bízott Isten. S tudja, hogy a múltja rendben van, Jézus áldozatáért bocsánatot kapott rá, a jövője el van készítve, - eltétetett nékem a győzelmi koszorú -, akkor minden energiája megmarad arra, hogy a jelenben azt csinálja még, amire az időt kapta, amit Isten számon kér rajta. Nem kell, hogy rossz lelkiismerete legyen és gyötrődjék múltbeli mulasztásai vagy bűnei miatt, azokra Istentől bocsánatot kapott. Nem kell, hogy tele legyen bizonytalansággal, kérdéssel és kétellyel, hogy mi lesz, s egyáltalán van-e jövőm, tudja: bizonyos jövője van, mégpedig nem is akármilyen. Jézus készített az övéhez hasonló dicsőséget a benne hívőknek. Akkor? Mindent bele most! Csináljuk azt, amit még tehetünk.
Ezért nem igaz ám az, testvérek, hogy azok, akik így az örök életben hisznek, és azzal vannak elfoglalva - szokták mondani -, azok álmodozó, passzív emberek, akik nem sokat tesznek a társadalomért sem. Tessék megnézni a történelmet, vagy az egyháztörténetet! A legtöbbet nagyon sokszor azok tették, akik ilyen meggyőződéses, hiteles életű, hívő keresztyének voltak. Mert azoknak minden erejük megmaradt arra, hogy a jelenbeli feladataiknak lássanak neki. A múlt és a jövő terhétől, szorításától szabadon, egészen szabadok voltak arra, hogy Istennek másokért szolgáljanak a jelenben. Nem közömbössé teszi az embert a feltámadásba vetett hite, hanem éppen hogy felelőssé. Nem tétlenség következik ebből, hanem a legteljesebb aktivitás.
Megint csak Pál apostol életét részletezhetném ennek az illusztrálására. De sokakét s másokét is. Timótheusnak is azt mondja itt: mivel én elköltözöm, te annál inkább állj helyt és hirdesd az igét. Végezd mindazt, ami az itteni feladatot.
Így lesz a Krisztusban megszentelt új életet kapott hívő ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. Sőt ez az egész földi élet mint a meghalás előszobája, a mennyország előszobájává. Így éli át már itt Jézusnak a közelségét, és azt, hogy aki Őbenne hisz, az mindig meglátja a feladatait, és örömmel végzi el a maga futását.
3) Végül az apostol látja azt, amit a római levélben leír: „akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.” Aki magát egészen odaadta Jézus Krisztus kezébe, annak ezen a boldog állapotán semmit nem változtat az, ha meghal. Meghal ő is egyszer így vagy úgy. Vértanú halált hal, elviszi valami betegség, de ezen semmit nem változtat. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. S ez a leglényegesebb. A legfontosabb nem változik.
Akkor most miért kellene kétségbeesnünk és elcsüggednünk? „Az én elköltözésem ideje beállott.” Szedem a sátorfámat és átköltözöm a mennyei dicsőségbe. Abbahagyom a nehéz munkát, és végre elkezdődik az örök nagyszombat, az igazi pihenés. Eloldjuk a hajót, kievezünk és elképzelhetetlen csodálatos másik kikötőben fogunk partot érni. Leveszik a bilincset rólam és végre minden tekintetben teljesen szabad leszek.
És van ennek a görög szónak még egy jelentése, amit azért hagytam a végére, mert nem valószínű, hogy Pál apostol ilyen jelentéssel is gondolt erre. Úgy van ez a szó a görögben, hogy analüzisz. Azt mondja Pál: az én analízisem ideje hamarosan eljön. Amikor igazán elemeznek engem, amikor minden kiderül, hogy mi van bennem.
Egyszer elérkezik számunkra is ez az isteni analízis. Mi derül ki akkor? Mi van bennünk, az attól függ, most mit engedünk magunkba vagy mit tartunk távol határozottan magunktól, mint ami tisztátalan és nem Istentől való. Akinek most gondja van erre, az tud majd ama napon ilyen békességgel Isten elé állni és azt mondani: az elköltözésem ideje beállott, amit kellett elvégeztem, amire szükségem van, s amit nem érdemlek meg, el van készítve odaát a számomra. Semmi tragédia nem történik azzal, hogy átlépek a földi életből az örök életbe. Azokat meg, akik sajnálnak, Isten fogja megvigasztalni.
Hogyan gondolkozunk az életről, halálról? Értjük-e a halál és a meghalás közti alapvető mély különbséget? Isten segítsen minket, hogy menjünk át a halálból az életbe még a meghalásunk előtt, mert csak most lehet!

Az utolsó fejezethez érkeztünk Pál apostol Timótheushoz írt második levelét tanulmányozva. Ezek Pál apostol utolsó leírt sorai. Egészen pontosan nem tudjuk, hogy ennek a levélnek a megírása után meddig élt még, de valószínűleg akkor már ő bizonyosan tudta, hogy kivégzik a hitéért. Már eldőlt, hogy Né-rónak mi a szándéka vele és még sokakkal másokkal. Ebben az utolsó levélben - annak is itt a végső soraiban - a végrendeletét írja meg.
Egyre komolyabb, méltóságteljesebb a stílusa is, és ebben az utolsó fejezetben a legfontosabbat köti Timótheusnak a lelkére. Ebbe a néhány szóba össze lehet foglalni ennek az egész résznek a mondanivalóját: hirdesd az igét! Itt a második versben írja meg az apostol végrendeletét. Ez az ő utolsó óhaja: hirdesd az igét!
Az igét nemcsak hallgatni kell, Timótheus, nemcsak befogadni kell, mert csak az tarthatja, mentheti meg a ti lelketeket; nemcsak engedelmeskedni kell az igének, nemcsak megőrizni azt - ahogy erre bátorította a levélben többször is -, nemcsak szenvedni kell érte, ne csak arra törekedjék Timótheus, hogy megmaradjon az ige mellett, miközben hemzsegnek a tévtanítók és tévtanítások körülötte, hanem ő felelős azért is, hogy hirdesse az igét.
És ahogy a fejezet vége felé az egyes szám többes számra vált át, nyilvánvaló lesz, hogy Pál apostol ezt már nemcsak Timótheusnak írja, Isten Szentlelke ezeket a sorokat Pálon keresztül nemcsak egy személynek címzi, hanem az akkori gyülekezetnek, gyülekezeteknek, a mindenkori hívőknek is. Minden hívő ember feladata az, hogy hirdesse az igét.
Ebben a most felolvasott néhány versben arról szól az apostol: mi is az az ige, amit hirdetnünk kell, hogyan kell azt hirdetnünk, és miért ez a legfontosabb feladata minden hívő embernek, hogy hirdesse az igét.
1) Mi az az ige? Nagyon sok szép kifejezést használt ebben a rövid levélben az apostol az igére. Néhány héttel ezelőtt egy ilyen csütörtök estén beszéltünk a kincsről, amit Isten ránk bízott, és akik újonnan születtek, azoknak a cserépedényükbe kincset rejtett Isten. Azokra rábízta ezt az igét. Így nevezte ott: kincs.
Egy másik fejezetben így beszél róla: egészséges tudomány, mert sokféle beteges áltudományt is hirdetnek. Azt mondja: te maradj meg az egészséges tudomány mellett.
Nem olyan régen beszéltünk arról a részletről, amelyben az apostol így ír: helyesen hasogasd az igazság beszédét. Az igazság beszéde is az ige. Vagy egyszerűen csak így nevezi sokszor: evangélium, jó hír.
Mi az az ige, amit hirdetnie kell Timó-theusnak és amit hirdetnünk kell nekünk is? A teljes Írás, ami Istentől ihletett - hogy megint ebből a fejezetből vegyek idézetet. Vagyis az Ószövetség, ami akkor már írásba volt foglalva, és az apostoli tanítás, amiről Pál szintén ír ebben a levélben, ami lényegileg az Újszövetség. A teljes Szentírás, ezt kell hirdetnie Timótheusnak. Mindazt, amit Isten elmondott nekünk az Ő tetteiről és az Ő ígéreteiről. Mit cselekedett eddig, és mit készül még tenni. Mit tett és mit tanít nekünk az élő Isten. - Ezt kell Timótheusnak hirdetnie.
Mert ez a beszéd különbözik minden emberi beszédtől, még pedig abban, hogy ez a beszéd Isten szájából származik. És éppen ezért teremtő hatalma van. Isten az Ő igéjével, beszédével bármit el tud végezni. És Ő ma is ezzel az igével munkálkodik. Ezt az igét bízza az övéire.
Az Ézsaiás 55-ből jól ismert az a mondat, amikor Isten azt mondja: ahogy az eső fentről lefelé esik és nem fordítva, és megtermékenyíti a földet, „így lesz az én beszédem, amely számból származik, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akar.” Isten olyan beszédet bíz az Ő küldöttjeire, ami az Ő szájából származik. És noha emberek mondják, rajta keresztül maga a teremtő és újjáteremtő Isten munkálkodik. Bízunk-e ebben igazán? Ezzel a reménységgel tudunk-e igét mondani, mégpedig helyén mondott igét a szeretteinknek, az ismerőseinknek, bízva abban, hogy ha az olyan ige volt, amit Isten szájából vettünk, az elvégzi a munkáját bennük. S lehet, hogy gúnyos mosoly volt a válasz arra a néhány mondatra, amit szeretettel mondtunk, de öt év múlva, tíz év múlva kikel a mag és gyümölcsöt terem. És az, hogy újjászületnek, esetleg ott kezdődött el, amikor először igét mondtunk nekik. Vagy az gondolkoztatta el őket, hogy effélét már háromszor hallottak életükben és különlegesen egybecsengnek ezek a bizonyságtételek. Hátha mégis igaz ez - gondolja az, aki hallotta. Mert Isten keresi azt, aki igét hall, ebben egészen bizonyosak lehetünk. És ugyanígy kell nekünk is engednünk minden igének, ami Isten szájából származik, mert Isten megkeresi rajtunk ezeket az igéket, amiket Ő mondott nekünk.
Pál apostol sokszor nehéz körülmények között, nagy ellenállással találkozva, sokféle gúnyolódás és szenvedés ellenére is hirdette az igét, és szentül meg volt győződve, hogy ez az ige energia, ami kifejti a maga munkáját. (1Tess 2,13)
A thesszalonikaiaknak írja: „hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem, úgy, mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” És itt az energia szó van a munkálkodásnál. Mivel az nem Pál apostol bölcsessége volt, hanem Isten szájából származó ige, átalakította a tesszalonikaiak életét. Azt mondja Pál: ha ebben kételkedtek, nézzétek meg egymást meg magatokat. Milyenek voltatok, s milyenné váltatok. Mivel magyarázzátok ezt? Mi történt közben? Csak az igehirdetést hallottátok, a Krisztus keresztjéről és feltámadásáról szóló evangéliumot, az egészséges tudományt, az igazság beszédét. És aki azt hittel befogadta, megváltozott a gondolkozása és az élete. Isten munkálkodott az életetekben. Az ige hatalom. Isten igéje nem emberi beszéd. Mi emberek locsoghatunk, kotyoghatunk össze-vissza, amit akarunk, vagy mondhatunk jó szándékkal nagy bölcsességeket, vagy nagy jó szándékkal nagy butaságokat, és mondhatunk kimondottan rosszindulattal sok gonoszságot, ez azonban mind emberi beszéd. Valamilyen hatása annak is van, de újjáteremtő ereje csak az Isten beszédének van. Ő viszont ezt ránk, emberekre bízza. Az Ő újjászületett hívő gyermekeire.
Mit kell tehát hirdetnie Timótheusnak, és mit a hívő embernek? Ezt az igét. Amit a teljes Szentírás alapján Isten üzeneteként megértünk, és nem ehelyett valami mást.
Tudjuk-e, hogy mit kell hirdetnünk? Nagyon sokszor nem a magunk tapasztalatait, élményeit, érzéseit, rögeszméit mondjuk-e az egészséges tudomány, a tiszta ige, az igazság beszéde helyett? Állandóan tanulmányoznunk kell nekünk is az igét, hogy egyre világosabban lássuk, mit kell hirdetnünk.
2) Hogyan kell hirdetni? Egész sor fontos útmutatást ad itt az apostol néhány szóba sűrítve ebben a végrendeletében.
Először is arra hívja fel Timótheus figyelmét, hogy nem ráérősen, nem ímmel-ámmal, hanem sürgősen és sürgetően kell ezt hirdetni. Állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben! Ez nem azt jelenti: légy tapintatlan azokkal szemben, akiknek hirdeted, és mindegy, hogy ők most odafigyelnek, vagy nem, van kedvük hallgatni vagy nem, milyen állapotban vannak: te beszélj nekik, - hanem ami neked alkalmatlan idő, az ne legyen akadálya annak, hogy mondod.
Egy lelkipásztor mondotta el egyszer őszintén és szégyenkezve, a végén mégis hálaadással: A vonaton utazott vasárnap reggel. Valaki megkérte, helyettesítsen a szomszéd városban. Felült a vonatra, és elővette a prédikációját, hogy még egyszer elolvassa, átgondolja, és úgy megy majd a másik városban a szószékre. Szemben ült vele egy fiatalember, és megkérdezte: az a könyv Biblia? Igen - válaszolt rá és olvasta tovább a prédikációját. És maga hiszi is, ami abban a könyvben van? Igen. - olvasta tovább a prédikációját. Egyszer csak Isten Szentlelke eszméltette: észen van ő? Hát ez elkészített alkalom! Minden mesterkéltség és erőszakosság nélkül elmondhatja, mit jelent neki, hogy hiszi is azt, ami abban a könyvben van. Szégyenkezve csukta össze a papírjait, és tért vissza a fiatalember kérdéseire. Ami Istentől megáldott, jó beszélgetés lett. Csak azt szégyellte: az első kérdés után miért nem kapcsolt, és miért nem tette a táskába vissza a prédikációt. Azért, mert ez neki most alkalmatlan idő volt. Ő most készült még az igehirdetésre. Őt most ne zavarják. Na de ha Isten most küld oda egy szomjas lelket? Akkor hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben!
Egy ilyen nyári vakációban a konfirmált fiúkkal voltunk csendeshéten, és ugyebár az köztudott, hogy az esti lecsendesítés nem mindig könnyen megy. Végre már mindenki ágyban volt, eloltottuk a villanyt. Megegyeztünk: fejezzük be a beszélgetést, eddig nagyon jó volt, eleget beszéltünk, majd holnap folytatjuk. Néhány percig csend volt, s akkor megszólal az egyik fiú: Kálmán bácsi, honnan lehet azt tudni, hogy valakit kiválasztott Isten az üdvösségre? Az első pillanatban mérges lettem. A predestináció tipikusan az a kérdés, amiről bármikor lehet beszélni, bármilyen hosszan. Most este 11-kor, amikor kora reggel óta talpon vagyok, alig várom, hogy elaludhassak már, most értekezzünk a predestinációról? Eszembe jutott: hátha ezt a gyereket komolyan érdekli az. Hátha őt az érdekli - csak sosem így szokták feltenni a kérdést -, hogy vajon engem Isten kiválasztott-e? Akkor viszont dörzsöljem ki most az álmot a szememből, és próbáljam meg röviden és világosan elmondani, amit erről hiszek. Most nem értekezni kell, hanem lehetőleg válaszolni erre a kérdésre.
Másnap derült ki, hogy valóban az izgatta ezt a fiút. Bizonyos okok miatt aggódott, hogy vajon őt Isten nem vetette-e el. És honnan tudhatja, hogy Isten esetleg mégis, mindannak ellenére őt szereti, és még van reménye arra, hogy üdvözülhet? Mondhattam volna azt: édes barátom, Efézus 1,5 - jó éjszakát. Mert ott van megírva, honnan lehet ezt megtudni. Na, de ilyet nem szabad csinálni! Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy ami nekünk alkalmatlan, akkor amiatt hallgassunk. Ezért biztatja itt Pál: állj elő vele, és hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan neked. Mert, ha Isten arra alkalmat készít, akkor tegyen félre mindent: kényelmet, fáradtságot, bosszúságot, akármit. Állj elő vele, állj helyt - ezt jelenti pontosan ez a szó - abban a helyzetben is. Számíthasson rád a te Urad, és végezd el azt, amit rád bízott.
Tehát sürgősen, sürgetően kell hirdetni, nem erőszakosan, nem tapintatlanul, nem lyukat beszélni a másiknak a hasába, akkor amikor neki végképp alkalmatlan, hanem még akkor is bizonyságot kell tenni, ha az nekem valami miatt alkalmatlan.
A másik, amit itt mond Pál: az igét a maga teljes gazdagságában kell hirdetnünk. Van itt egy rövid felsorolás, amiről külön igehirdetést kellene egyszer tartani. Azt mondja: állj elő vele, ints, feddj, buzdíts. Három olyan fontos tartománya ez a teljes Írásnak, amit mind a hármat nagyon komolyan kell vennünk. Ints - vagyis hívd fel az emberek figyelmét arra, ha rossz irányba mennek. Te már tudod, melyik a helyes irány, mert irányt változtattál. Valamikor te is mentél a kárhozatba, Jézus megmutatta neked az életre vezető utat és most azon mész. Azóta össze tudod hasonlítani. Légy szíves szeretettel figyelmeztetni mindenkit, hogy az az út, amin ő van, a kárhozatba vezet. Ő nem is tudja. Azt sem tudja, hogy másik út is létezik. A széles út elején tette le az édesanyja, amikor a világra hozta, s elindult azon az úton. Hirdesd neki: van egy másik út is, a keskeny út, amelyik az életre vezet. Nagy szeretettel, úgy, mint aki szintén jártál a szélesen, de most már jársz a keskenyen. És ezzel a szeretettel hívogasd és mondd meg, hogyan lehet ide átjönni. Ints - hívd fel a figyelmét arra a veszedelemre, ami reá leselkedik, ha nem tér vissza Istenhez.
Feddj - ez már egy kicsit keményebb. De benne van az értelmi meggyőzés is. Ha ő ellenáll, okoskodik, mint ahogy majdnem mindnyájann kezdetben, akkor ne hátrálj meg. Mondj olyan érveket, amik neki meggyőzőek lehetnek.
De buzdíts is! Ennek a szónak a jelentéstartalma a leggazdagabb. Benne van, hogy vigasztalj, bátoríts, ha a kedve elment, ha csüggedezik, akkor nyúlj a hóna alá, hadd lássa, hogy valaki támogatja. Mondd el nyugodtan: te is elestél néhányszor, és volt, aki felemelt. Legyél most te az, aki felemeled a másikat. Ha már feladta és megállapítja: nem neki való ez, úgysem lesz ő jó keresztyén, bátorítsd, bíztasd. Ne mesékkel, a valósággal. Ints, feddj, buzdíts!
Igaz az, amit az elején próbáltam mondani: Isten igéje egészen más, mint minden emberi beszéd. Számomra a legmeggyőzőbben abból derült ki a szolgálatom elején, amikor többször gondoltam arra, hogy egy emberrel beszélgetve, ha figyelek Istenre, talán felismerhetem, hogy itt most inteni kell, vagy inkább bátorítani. De egy gyülekezetben, ahol ott ülünk százan vagy kétszázan, ott melyiket kell mondani? Ki tudja, hogy ki milyen lelkiállapotban van ott? Kinek mire van szüksége? Most épp intésre, vagy keményebb feddésre, vagy gyengéd, szeretetteljes buzdításra? Én csak egy igehirdetést tudok elmondani egyszerre. S amikor tapasztaltam, hogy Isten ugyanazon az igehirdetésen keresztül az egyik embert összetöri a maga keménységében, a másikat megvigasztalja a maga kétségbeesettségében, és azt csinál, amit akar. És az az egy ige a jelenlevő száz embernek nyolcvanféle üzenetet közvetít. S utána egyik azt mondja: hálás vagyok Istennek, hogy megbátorított engem, már-már feladtam. A másik azt mondja: rájöttem, így nem szabad tovább mennem, ezt abba kell hagynom, amit csináltam.
Isten az Ő igéjével, egyugyanazon igével bármit el tud végezni bennünk, s közben az igehirdető is beszámolhat sokszor arról, hogy miközben mondtam, nekem Isten mit tett ebből hangsúlyossá, s most már tudom, mit kell másképpen csinálnom. Mindenkit Ő szólít meg. Ez volt a legfőbb bizonysága számomra annak, hogy csakugyan nem a magamét mondom, hanem Istentől kapott igét. Persze, előfordulhat, hogy a magunkét mondjuk. Segítsenek a testvérek imádkozni, hogy sose legyen ilyen, mert abban nincs köszönet, hanem élő igéket venni Isten szájából, hogy az, aki hirdeti, s hallja itt az igét, adja néki a szívét.
Nos, fontos tehát az igét a maga teljes gazdagságában mondani. És ez kicsiben is így van. Ha csak a tulajdon gyermekeinkre gondolunk is. Egy hívő szülő feltétlenül táplálja igével is gyermekeit. Egészen pici kortól kezdve, mindaddig, míg elfogadják. De nem mindegy, mit mondunk. Van, amikor a nagynak is gyöngéd biztatásra van szüksége, és van, amikor a dédelgetettnek is kemény feddésre, ha szereti az ember, ha a javát akarja, ha engedelmes Istennek. Mindig azt kell mondani, amit Isten hangsúlyossá tesz a számunkra.
Tehát sürgetően, de nem erőszakosan az igét a maga gazdagságában. És a harmadik, amit mindjárt hozzátesz Pál apostol: türelmesen. Ints, buzdíts teljes türelemmel. Miért kell ezt mondani? Mert mindenki szeretné látni a munkájának az eredményét, lehetőleg azonnal. Vannak olyan területei az életnek, ahol nem lehet azonnal látni. Jézus az igehirdetést nagyon sokszor a magvetéshez hasonlítja. A magvető sosem látja azonnal a munkája eredményét. Amikor el van boronálva, akkor majdnem ugyanúgy néz ki a szántóföld, mint a vetés előtt. Baj is lenne, ha nagyon látszanának a magok, mert akkor nem került bele a talajba. Semmi nem látszik. Hozzáértő szem megállapítja: itt már volt vetés, de aki nem ért hozzá, még ezt sem állapítja meg. Fekete volt azelőtt is, fekete most is. Fölszántották a földet. Vagy ha homokos ez a terület: Olyan sárgás volt akkor is, most is, semmi változás. Dehogynem! Benne van a mag. Hát ő azt nem hiszi. Majd meglátod!
Aztán magától terem a föld - ahogy Jézus mondja a Mk 4. részében. Előbb füvet, majd kalászt, aztán magot a kalászban. És amikor megérett, megint jöhet a gazda az aratásra. De ami közben történt, az mindenestől Isten munkája volt. Ez az igével is így van. Ne akarjak azonnal eredményt látni. Egyáltalán nem kell nekünk eredményt látnunk. Ezért mondja Jézus azt is: van olyan, hogy más a vető, és más az arató. Ti a más vetésébe jöttetek. (Jn 4),37)
Nekünk a magvetés a feladatunk. Ő az aratás Ura, majd küld aratókat, amikor annak eljön az ideje. Esetleg megengedi nekünk is, hogy lássuk a munkánk gyümölcsét. De annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy elbízzuk magunkat, és Isten dicsőségét a magunkénak tulajdonítsuk, hogy néha jobb, hogy nem is láthatjuk meg. Hitben járunk és nem látásban. Azzal a hittel hunyhatja le a szemét egy-egy idős bizonyságtevő hívő testvér, hogy ha nem látja is a bizonyságtétele gyümölcseit, azok egyszer meg fognak érni. Aki egy kicsit ért a gyümölcskertészethez, tudja, hogy nem úgy van: elültettem a fát, és terem. Majd évek múlva! Sokszor öt, hat, nyolc év múlva fordul igazán termőre. És addig? Addig csak a munka van vele, mint a kisgyerekkel.
Ez a lelki munkával is így van, és az ifjú Timótheust az öregedő Pál türelemre inti, még jelzőt is tesz elé: teljes türelemmel végezd ezt a munkát. Mert az a kard, ami Isten igéje, nem a te kardod, Timótheus, arról a Biblia azt mondja: a Lélek kardja. Majd a Szentlélek felhasználja azt az igét azoknak a szívében, akik hallották. És lehet, hogy hosszú ideig ellenállnak annak. Istennek van ideje. Éppen ezért teljes türelemmel végezd a magvetés szolgálatát.
Ez segíti át az embert az akadályokon is. Egyszer szinte minden előforduló akadályt felsorolt egy fiatal lelkész. Mit csináljak, ha nem figyelnek? Hirdesd az igét! És ha elalszanak? Akkor is hirdesd az igét. És ha nagy ellenállás van? A fiatalok mindig vitatkoznak utána. Hirdesd az igét! De ezt az igét, ahogyan arról most szó volt. Nem a saját gondolataidat, hanem az igét, mert az el fogja végezni a munkáját.
És a hogyanra még egy megjegyzése van Pálnak. Azt mondja: tanítással. Teljes türelemmel és tanítással. Vannak, akik megkülönböztetik az evangéliumot a tanítástól. Az Újszövetségben is van két különböző görög szó: kérügma, elsősorban a Jézushoz hívás, az Isten szeretetéről szóló evangélium. A didaché inkább a tanítás, amikor a hitre jutottakat előbbre akarják segíteni. De sehol sem válik el ez élesen a Bibliában sem. Van úgy, hogy a hangsúly inkább ezen van vagy inkább azon, de azt hiszem, ha valamikor, a mi korunkban fontos, hogy tanítást is tartalmazzon az igemagyarázat. Mert hihetetlenül tudatlanok az emberek. Ha nem sértődtök meg, mondom többes szám első személyben: hihetetlenül tudatlanok vagyunk az Isten dolgait illetően és azt gondoljuk, hogy a magunk téves eszméi vagy beidegződései, vagy innen-onnan összeszedett olvasmányai, ismeretei azonosak azzal az ismerettel, amit igazság beszédének nevez a Szentírás.
Engedjük, hogy tanítson minket Isten az Ő igéje által, és legyünk tanulékonyabbak. Nem felesleges aláhúzni valamit, jegyzetelni, felírni, mit nem értek, mit értettem meg. Ha felismerésekre segít minket Isten Szentlelke, azokat feltétlenül meg kell jegyezni: értem már, hogy függ össze egy ószövetségi meg egy újszövetségi ige, s mit jelent ez a számomra. Vagy adott esetben mihez tartsam majd magamat.
Isten tanít minket folyamatosan. Ezt meg is ígéri. Jézus azt mondja: Istentől tanítottak lesztek. De akarjunk tanulni és legyünk készek tanítani is.
Mit kell hirdetni? Az igét, a szó olyan értelmében, ahogy hallottuk. Hogyan kell hirdetni? Úgy, mint ami nagyon sürgős, de azért tapintattal és figyelmesen. Úgy, mint ami nagyon gazdag, s abból mindig azt mondani, ami odaillik. Feltétlenül türelmesen kell hirdetni és meg kell tanulnunk tanítani is. Tanulva tanítani.
3) Miért kell mindezt csinálni? Pál mindig megindokolja azt, ha valamire buzdítja Timótheust vagy a gyülekezetek tagjait. Miért kell ezt csinálni? Három különös indokot említ itt:
a) Azért mert Jézus Krisztus visszajön ítélni élőket és holtakat. „Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az Ő eljövetelekor és az Ő országában.” Azért kell most alkalmas és alkalmatlan időben hirdetni, mert egyszer vége szakad a lehetőségnek. Mert eljön egyszer az a nap, amikor a mi Urunk dicsőségesen megjelenik, és többet nem lehet róla prédikálni. És akik addig nem hallották meg, és nem engedtek neki, azok elvesznek. És akik addig nem mondták el másoknak, amit elmondhattak volna, nem pótolhatják többé. Eljön egy nap, a felelősségre vonás napja, amikor már feleslegessé válik tovább az evangélium hirdetése, de lehetetlenné is válik. Közeledik Jézus ítélete. Erre figyelmezteti itt Pál apostol Timótheust.
Benne van ebben az ő öröme is, hogy közeledik a mi Urunk eljövetele, és megállhatunk előtte és meglátjuk Őt, akiben hittünk, és véget ér minden nyomorúság, szenvedés, és nem lesznek többé tévtanítók, és nem kell többé hadakozni senkivel, akkor már csak a gyümölcsöket látjuk majd, a Krisztus által megigazított, megszentelt, megdicsőített, örök életre elhívott embereket. De nekünk addig teljesítenünk kell a feladatunkat. És mivel nem tudjuk, hogy ez mikor következik be, ezért hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben. Közben várd örömmel, amikor vége lesz minden rossznak és kiteljesedik az üdvösség, de ugyanakkor gondolj arra is, hogy elvégzed-e addig azt, amit Isten számon kér majd rajtad. Ez az első oka annak, hogy hirdesd.
b) A második oka az, hogy tele van tévtanítókkal Timótheus környezete, és annál fontosabb, hogy a tiszta evangélium, az igazság beszéde hangozzék. „Mert lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez odafordulnak.”
Nem a mi korunkat jellemzi itt az apostol? Minden inkább hihető, mint a tiszta evangélium. Bármi mást hajlandóak elfogadni az emberek, akármilyen hajmeresztő ostobaság is, mint azt, hogy Isten szeret téged, Isten nélkül elveszett ember vagy, de Ő neked is helyet készített a mennyben, Jézus Krisztus vezet oda téged. Ettől elfordítják a fülüket. Vagy azért, mert túl egyszerű, vagy azért, mert túl bonyolult - ki mit mond rá, és közben viszket a fülük, valami olyat szeretnének hallani, ami tetszik, vagy ami egészen újszerű. Ami - úgymond - modern, és keresnek maguknak olyan tanítókat, akik azt fogják mondani, amit hallani akarnak. Ilyen tanítókat mindig lehet találni. Jó pénzért pláne. És elfordítják a fülüket az üdvösségre vezető igétől.
Nos, mi következik ebből? Az első alkalommal láttuk: Timótheus egy kicsit félénk alaptermészetű ember lehetett. Egy félénk ember számára az következik, hogy akkor elhallgatok. Mindenki üvölti a magáét körülöttem. Én nem is tudok üvölteni, nem is akarok belekeveredni ebbe a kórusba, úgysem figyelnek oda. Mindenki keres magának tanítókat. Milyen jó, hogy hallottam az evangéliumot, akkor csendben maradok. Azt mondja Pál: nem! Ellenkezőleg! Annál inkább hirdesd az igét. Nem kell üvöltened. Van annak ereje önmagában. Nem kell versenyre kelned a világ hangforrásaival. Az Isten beszéde halk és szelíd szó, de élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a velőknek a mélyéig és megvizsgálja, mi van a szívekben és a vesékben, és újjáteremti az embereket. Te csak hirdesd az igét! Nem kell versenyezned, de nem szabad elhallgatnod. Nehogy a magad óemberi félszegsége szabja meg, hogy mit csinálsz, hanem az a Krisztus, akinek a szolgálatába szegődtél. Bízzál az ige erejében. Minden emberi bölcsességnél és butaságnál hatalmasabb az ige ereje. Hirdesd, Timótheus, az igét éppen azért, mert - ezzel a kötőszóval kezdődik ez a mondat: Mert egyre többen lesznek, akik ilyen téves dolgokat hirdetnek.
c) A harmadik, amit mond a legvégén - majd erről, ha Isten segít minket, tíz nap múlva vasárnap lesz szó -: hirdesd az igét, mert nemsokára meghalok. Az elköltözésem ideje beállott, immár megáldoztatom - lehet hogy akkor már eldőlt, hogy kivégzik Pált -, és nemcsak eggyel kevesebben lesztek, Timó-theus, akik hirdetik az igét, hanem eddig nagyon rám támaszkodtál. Az öreg Pál ott volt biztonságnak. Még ha börtönben van is. Jön tőle egy levél, vagy küldünk valakit és megkérdezzük. Valakit mindig meg lehet kérdezni. Valakiről tudhatom, hogy a börtönben is imádkozik értem.
Láttuk a levél elején, milyen sokat jelentett ez Timótheusnak, hogy Pál biztosította őt: nekem te fontos vagy, és naponta imádkozom érted. De, Timótheus, ennek vége! Még néhány nap, és átköltözöm oda a túlsó partra, a mennyei dicsőségbe. Te meg itt maradsz. És akkor nem sírni kell, hanem kétszeres erővel hirdetni az igét. Akkor majd rád fognak támaszkodni mások, akkor neked kell megtanulnod éjjel-nappal könyörögni másokért. Akkor téged kérdeznek majd meg, és fiatal korod ellenére bölcs válaszokat kell adni. Honnan veszed a bölcsességet? Ad neked Isten Szentlelke, aki eddig is adott. Csak föl ne add! Jobb, ha ezzel már most számolsz. Egyre nehezebb lesz. Egyre több tévtanító vesz körül, és egyre kevesebben lesznek, akikre támaszkodhatsz. Egyre többen akarnak rád támaszkodni, és ezt bírni kell, Timótheus. Mindenre lesz erőd neked is a Krisztusban, aki engem is megerősített. Hirdesd tehát az igét, már csak azért is, mert én már nem sokáig hirdethetem.
Isten igéje ma mindannyiunkat bátorít erre. Nyilván nem azzal kezdődik, hogy valaki hirdeti az igét. Azzal kezdődik: hallgatja, befogadja, és Isten igéje átalakítja, újjáteremti. De ha ez a csoda megtörtént, attól kezdve ez mindannyiunk feladata. Mindannyiunk lehetősége. Óriási lehetőség. Isten újjáteremtő beszédét továbbadni úgy, hogy az emberek életét megtisztítja, megváltoztatja, hogy embereknek életet ad, feltámasztja őket a lelki halálból. Isten minket ma erre bátorít. Legyünk ebben állhatatosak. Ezért javasoltam azt az éneket, amit az elején elénekeltünk. Az is arról szól: nem tudjuk, hogy hány éjszakánk lesz, hány napunk. De azt tudhatjuk, hogy a hívők sorsa idelenn új próba és új küzdelem, és ebből nem az következik, hogy elkeseredünk, hanem hogy még bátrabban hirdetjük a ránk bízott igét.

Az elmúlt héten sokan olvastuk bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Ezékiel próféta könyvének ezt a megrendítő fejezetét. A próféta itt erőteljes, megrázó képpel szemlélteti, hogy milyenné lett az ember Isten nélkül, hogyan közeledik Isten az ellene fellázadt emberhez, és kikké válhatunk, ha Isten újra szövetségébe fogad minket. Ezt nézzük meg most, ennek a gazdag igének az alapján, milyenek is vagyunk Isten nélkül, kicsoda az az Isten, aki mindennek ellenére szeret minket, és kikké lehetünk, ha engedjük, hogy Ő kezébe vegyen és megajándékozzon mindennel, amivel akar.
Először a képet próbáljuk magunk elé gondolni, mert minden mozzanata önmagáért beszél. Egy csecsemő a nyílt mezőn. Kidobtak egy újszülöttet a mezőre. Az ember hátán végigszalad a hideg, még akkor is, ha ehhez hasonlókról egyre gyakrabban hallunk és olvasunk. Mi lesz ezzel a kisgyerekkel ott a nyílt mezőn? Egészen bizonyos: meghal. Miért nem segít magán? Ez buta kérdés. Hogy segítene egy újszülött magán? Egy újszülött teljesen kiszolgáltatott. Ha nem gondoskodnak róla, akkor elpusztul, ezt biztosra lehet venni. Életképtelen, ha nincs gondozója. Kiszárad, éhen hal, széttépik a vadak, megmásszák a hangyák. Teljesen reménytelen az állapota, ha magára hagyják. Hiába biztatnák, hiába reménykedik valaki: majd csak valahogy túléli. Ezt nem lehet túlélni. Egy mezőre kidobott csecsemő, ha magára hagyják, halálra van ítélve.
És akkor arra jön a király. Meglátja és megrendül a szíve. Megszánja ezt a gyereket. Nem az anyukáját kezdi emlegetni, hanem gondoskodik róla. Kimond egy sorsdöntő szót, ami eldönti ennek a kicsi leánynak a jövőjét. Azt mondja: azt akarom, élj! És ezzel a szolgái gondozásba veszik. Részletesen olvastuk a leírást. Lekezelik a köldökét, megmossák a vértől. Az akkori szokás szerint sóval fertőtlenítik, bepólyálják, táplálják, biztonságba helyezik. A király parancsára gondoskodó kezek megmentik az életét. Mert azt mondta: élj!
Aztán évek telnek el és egy királynak sok mindenre kell figyelnie. Egyszer csak eszébe jut: mi lett a kislánnyal? Megkérdezi, sőt meglátogatja, s elcsodálkozik, milyen szép nagylánnyá serdült. Eszébe jut, hogy még mindig kiszolgáltatott. Mert abban az időben, ha az apja, a férje vagy a legidősebb fia nem gondoskodott egy nőről, akkor az kiszolgáltatott volt. Ő nem tudja, ki az apja, férje nincs, nincsen még legidősebb fia sem, mert ő is még fiatal, nem gondoskodik róla senki.
És itt következik egy lélegzetelállító, hajmeresztő, képtelen mozzanat: a király a palástját kiteríti erre a lányra. Ami azt jelentette: hozzám tartozol. Vállallak, gondoskodom rólad, felelősséget vállalok érted. Ami az enyém, az a tiéd is, aki téged bánt, velem találja magát szembe. Ez hihetetlen. Még az sem hiszi el, aki látja. Hogy jut ilyen eszébe? Egy ilyet ... azt sem tudja, ki az apja, anyja. Azt sem lehet tudni pontosan, mikor született. És mi lesz a hozománya? Megéri?
Ez a prófétai kép azonban éppen ezt akarja élesen szemléltetni: pontosan ezek a szempontok állnak távol Istentől: Megéri? meg: Mit szeret rajta? Azért szereti, mert rászorul a szeretetre. A Biblia sehol nem beszél arról, hogy miért szeret minket Isten. Mindig azt hangsúlyozza: mennyire szeret. Úgy szerette Isten ezt a világot, az ellene fellázadt, vele szemben ellenséges indulatokat tápláló világot, hogy az Ő egyszülött Fiát is odaadta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten akarata mindig az, hogy élj. Az életképtelen, a kiszolgáltatott, a magatehetetlen, a halál várományosa éljen. Ezt akarja Isten. Nem az a szempont: megéri-e, hanem a legnagyobb áldozatra is kész azért, hogy életet ajándékozzon. Nos, így következik be az, hogy szövetséget köt ezzel a leánnyal. Örök szövetségre lép vele. Ez a második szakasz.
A harmadik: elhalmozza minden jóval és széppel. Valóban tejben-vajban fürdeti. Olvastuk a hosszú felsorolást, hogy mivel táplálja, azok akkor a szupereledelek voltak, mibe öltözteti, mivel ékesítette fel. És az a nincstelen, halálra szánt kislány királyné lesz. Beül a király mellett a trónba.
Mit tett érte? Mivel érdemelte ki? Azért kapta, mert megérdemelte? Azért kapta, mert így döntött a király. Azért kapta, mert szerette őt ez a király. Szépségének híre kimegy a népek közé, és mint királyné, a király dicsőségében részesedik.
Testvérek, ez a történet, meg a folytatása is - arra csak röviden szeretnék a végén kitérni - az egész emberiség történetének az összefoglalása. Amikor az ember fellázadt Istene ellen, amikor az első emberpár megvonta bizalmát Istentől, és ennek bizonyságaként megszegte azt az egyetlen tilalmat, amit Isten mondott: arról a bizonyos fáról ne vegyenek, akkor kikerült a mezőre. És amikor Istent elveszítette, az életet veszítette el. Isten maga az élet. A zsoltárban így olvassuk: nálad van az életnek forrása, a te világosságod által látunk világosságot. (Zsolt 36,10).
Az Istentől elszakadt emberrel nem az történt, hogy attól kezdve nem volt vallásos. Nem az történt, hogy valami lényeges összetevője hiányzott az életének, hanem az történt, hogy az életet veszítette el. Halálra ítélte magát. Akinek nincs valóságos és közvetlen kapcsolata az élő Istennel a hit által, az halott. Jézus is így beszél az Ő hallgatóiról, amikor azt mondja: a halottak hallják az Isten igéjét, és akik meghallják, azok élni fognak. Azok feltámadnak. (Jn 5,25).
Pál apostol is ezt írja az efézusiaknak: titeket is életre keltett, akik halottak voltatok a ti vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben voltatok születésetektől fogva egészen odáig, amíg Jézust befogadtátok. Akkor feltámadtatok, életre keltetek. Elélhet az ember százhúsz évig is úgy, hogy halott, a szó lelki, igazi, egzisztenciális értelmében. Alkothat, könyökölhet, taposhat, győzhet, leverhet bárkit, kitüntethetik - halott. És amikor utolsót dobban a szíve, ezt az álapot csak kiteljesedik és végérvényessé válik. Ez a kárhozat: A végérvényes és kiteljesedett halál. De ennek az előszobájában töltötte el az egész földi életét, ha Isten nélkül élt.
A Biblia tanítása szerint az élet nem valami, hanem egy személy, úgy hívják: Jézus. Ezt mondta Jézus Bethániában annak a két gyászoló asszonynak: „Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” A biológiai halálát megelőzően is csak az él, - a szó lelki, bibliai értelmében - aki hisz Jézusban. Mert a benne élő Jézus az élet. Ez az élet viszont olyan, amin nincs hatalma a biológiai halálnak. Megáll a szívem, és élek tovább. Azt az életet, amit kaptam az Isten Fiában való hitben élem. És ez örök élet. És nem csak idői jelző az örök, hanem minőségi is. Nem halállal kevert élet.
Isten nélkül mi már itt halállal vegyes létben vagyunk. A betegség, a fájdalom, a félelem, a gonoszság, sok minden a halálnak a jegye, és ilyen halállal vegyes életünk van. Akinek az életében ott van Jézus, az él már itt, mégpedig örök életet; az örök életet vagy itt elfogadja valaki Istentől, vagy nem lesz az övé soha. Az nem úgy van, hogy halálomig élek Jézus nélkül, aztán utána esetleg mégis lesz örök életem. Az vagy most az enyém lesz, és akkor, amikor lehunyom a szememet, akkor ez véglegessé válik és kiteljesedik, - vagy nem lesz az enyém soha.
Az Úr Jézus szeret minket annyira, hogy erről világosan beszélt. És az Ő tanítványai, apostolai is világosan írtak eeről. Az idős János apostol azt írja a gyülekezetnek: „fiacskáim, örök életet adott nekünk az Isten, de ez az élet az Ő Fiában, Jézusban van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” És harmadik lehetőség nincs. (Jn 5,11-12).
Benned ott van-e az Isten Fia? Ma este így, ahogy itt vagyunk, melyik táborba tartozunk? Azt mondja János: akié a Fiú, azé az élet. Bizonyos vangy abban, hogy örök életed van? Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Akkor meg halott vagy.
Hálás vagyok Istennek, hogy ennyire szeret minket, hogy nem beszél mellé, nem ködösít, nem mossa össze a dolgokat, élesek a kontúrok. Világosan lehet tudni: hova tartozhatom. Világosan megmutatja az életre vezető utat is.
Az a baj, hogy nem vesszük komolyan a bűnnek ezt a radikális, gyökeres rontását. Aki Isten nélkül él, az halott. Már most a kárhozat fia. És nem vesszük észre ennek a bizonyságait sem, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk a jóra. Mennyire vele születik a gyerekeinkkel, unokáinkkal a gonoszság. Senki nem tanította arra, hogy kell rúgni a másikat, hogyan kell hazudni, hogy kell kicsavarni a kezéből. Csinálja magától. Hozza magával. Hallottuk délelőtt: a génjeinkben van ez. Alapvető a romlottságunk. És később meg nem bírunk a romlottságunkkal. Nem tudjuk kiirtani sem magunkból, sem egymásból. Sem fenyítéssel, sem jutalmazással ... semmivel. Próbáljuk valahogy mérsékelni, elviselhetővé tenni, kordában tartani, ellensúlyozni, de megszüntetni nem tudjuk.
Nem tudjuk abbahagyni a természetnek a tönkretételét, nem tudunk leállítani háborúkat. Nem sorolom most. Elég kinyitni akármelyik napilapnak akármelyik számát, hogy tucatnyi illusztrációt lássunk arra nézve, milyen tehetetlenekké váltunk. De a büszke ember dicsekszik a nagy eszével, a nagy tudományával, milyen civilizációt, milyen kultúrát teremtett és közben teszi tönkre magát, egymást, a környezetét. Nem vesszük komolyan, hogy a bűn azt jelenti: Isten nélkül élek. És ez maga a halál.
Nos, ezért nagy dolog az, hogy úgy folytatódik ez a történet, hogy megáll a király a mezőre kidobott csecsemő mellett, és megindul a szíve. Irgalmas lesz. És azt mondja: élj! Isten azt akarja, hogy mindnyájan éljünk. És ha az élet Ő maga, és az él, aki Ővele kapcsolatba kerül, akkor lehetővé kell tennie, hogy visszataláljunk hozzá. És Ő ezt lehetővé tette. Jézus Krisztus az Isten utánunk nyújtott keze, és aki engedi, hogy visszavezesse az Atyához, az egyszer csak megint Isten boldog gyermeke lesz. Aki befogadta Őt, annak hatalmat ad, hogy Isten gyermekévé legyen. Mert addig nem volt az. Addig Isten ellensége volt. De Ő azt akarja: éljünk, és visszafogad bennünket.
Megmossák ezt a gyermeket, gondoskodnak róla. Nem engedi a király, hogy kiszolgáltatott maradjon. Isten is ezt tette. Szövetséget kötött velünk: örök frigyre léptem veled - ezt olvastuk itt. Mit mondott Jézus a kereszthalála előtti estén: e pohár az új szövetség, az én vérem által. Új szövetség nyílt meg előttünk, és visszanyerhetjük mindazt, amit elveszítettünk.
És elhalmozza minden jóval. Mindazzal, ami addig csak az Övé volt. Egy ilyen gyerek nem is álmodhatott arról, hogy egyáltalán beléphet egy királyi trónterembe, hát még ha azt mondták volna: te ott fogsz ülni azon a széken, a király mellett.Viccnek is rossz. És kiderül: nem vicc. Ez valóság lehet. Úgy, ahogy egyik énekünk mondja: igazságod palástját reám kiterjesztetted. Isten kiterjesztette reánk az Ő igazságát, Jézus Krisztus tisztaságát, bűnnélküliségét, minden benne hí-vőnek neki tulajdonítja, és neki adja.
Van a Heidelbergi Káténak egy megrendítően radikális kérdésfelelete. Az lenne igazi, ha megtanulnánk mindnyájan könyv nélkül, de úgy, hogy a szívünkbe is be legyen írva, mert ezt a Biblia tanítja így. „Hogyan leszel igazzá Isten előtt? Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, úgy, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsa ellen súlyosan vétkeztem, azoknak egyikét sem tartottam meg soha, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszságra, Isten mégis, minden érdemem nélkül, egyedül az Ő ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha én soha semmi bűnt nem követtem volna el. Sőt, mintha én tanúsítottam volna azt az engedelmességet, amelyet Krisztus érettem tanúsított. De csak úgy tulajdonítja és ajándékozza nekem, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Amilyen radikális a Bibliának a bűn valóságáról szóló tanítása, olyan radikális a bűnbocsánatról szóló tanítás is. Isten nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus igazságát, szentségét, engedelmességét, és úgy néz rám - ha Jézusban hiszek - mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el. Mert Krisztusban lát engem. Ezt a képes helyhatározót nagyon sokszor nem értjük. Pál apostol igen gyakran használja ezt, majdnem hetvenszer fordul elő a leveleiben, hogy a Krisztusban ... Ez azt jelenti, hogy aki hiszi, hogy Jézus haláláért neki Isten bocsánatot ad, az el van rejtve a Krisztusban. És amikor őt nézi Isten, Krisztust látja. Krisztuson keresztül látja az ilyeneket. És így az Ő igazságát és szentségét nekünk tulajdonítja és ajándékozza. És királyi gyermek lesz az ilyen ember.
A Róma 8-ban így írja az apostol: Istennek örökösei és Krisztusnak örököstársai lettünk. Komolyan vesszük mi ezt? Ez a harmadik radikális állítása a Bibliának ezzel kapcsolatban. Amilyen gyökeres rombolást végzett a bűn, és képtelenekké tett minket minden jóra, ami Isten mércéjével jó, olyan tökéletes bocsánatot ad nekünk Isten Jézusban, és olyan valóságosan megajándékoz minket mindazzal, amink nem volt soha, amit csak tőle lehet megkapni ajándékba Jézus érdeméért.
Azért, mert megérdemeltük? Dehogy azért. Talán azért mentette meg ez a király ezt a kislányt, mert feleségül akarta venni? Vajon mi tetszett neki rajta? Mi tetszhetett egy véres, gondozatlan, a halál szélére került szerencsétlen kis csecsemőn? Olyan ostoba kérdések ezek. De annál inkább rámutatnak a szeretet lényegére. Semmi tetszetős nincs benne, semmi érdeke nem fűződik hozzá, azért szereti, mert azt akarja, hogy éljen. Azért szereti, mert szereti. Azért szereti, mert rászorul, hogy megmentsék. Ez az Isten szeretetének a motivációja. Nem érdemlem meg, nem tudom meghálálni, később sem, nem szolgálok rá, nem vagyok különb mint a másik, legfeljebb még elesettebb vagyok, de ebből az következik: még inkább szeret, ha vannak fokozatok az Isten szeretetében. Érdemem nélkül adja. És akkor reám árasztja minden jótéteményét.
Azt mondja Jézus: az én békességemet adom nektek. Amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Az én örömömet adom nektek. Nem úgy, hogy egy kicsit vidámabbak legyetek, hanem hogy olyan öröm legyen a szívetekben, ami a veszteségek idején a gyászban, a megaláztatásban, a csapások között is megmarad. Talán úgy, hogy potyog az ember könnye, és a szívében mégis ott van ez a Krisztusban megtalált, összetörhetetlen, csendes öröm, amelyik ki is csordul belőle, és másoknak is áldás lesz. És ad reménységet, tartást, csüggesztő körülmények között is. És adja önmagát, az egyedüllétnek a nyomorúságában is, és átéli az ember, hogy egyedül sem magányos, mert azt mondta az Úr Jézus: ti az én barátaim vagytok. És az Ő nagy Barátjának a jelenlétében él szüntelenül. És így tovább ... Sorolhatnánk mindazt, ami a fókabőrnek, a lánglisztnek meg az arany karpereceknek felel meg. Mindezekkel csak szemléltetni akarja a próféta, hogy Isten mindenét nekünk adja. Az Ő isteni életét is.
Nem jobb lesz az ilyen ember, mint eddig volt, hanem isteni természet részesévé lesz. (Idézet a Péter leveléből.) Nem ő javul meg egy kicsit, hanem Jézus Krisztus kezdi el a maga életét benne, ilyen magunkfajta emberekben. Azt az életet, ami örök élet, amin nincs hatalma a halálnak. „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Egészen más így reménységgel élni, küszködni, harcolni, reménységgel gyászolni - ha éppen gyászba kerülünk -, és egyszer majd ha minket hív, reménységgel hozzá hazamenni. Ezzel a reménységgel, és ezzel a bizonyossággal.
És mindez azért volt lehetséges, mert egyszer valaki utánunk jött, aki nemcsak megállt és sopánkodott azon, hogy milyen szörnyűségek történnek, hogy csecsemőket kitesznek a nyílt mezőre, és otthagyják őket, hanem ez a valaki engedte, hogy Őt verjék véresre helyettünk, engedte, hogy letépjék a ruháját, engedte, hogy minden ékességétől megfosszák, sőt megöljék, de az Ő halálából lett nekünk gazdagságunk, Isten előtt igazságunk, és igazi örök életünk. Ez volt Jézus. Ezért mondhatja Ő: én vagyok az élet. És ezért nincs élete annak, aki nélküle akar jobb lenni, megoldásokhoz jutni, valahogy az életét helyrepofozni.
Ennyire radikális a Biblia tanítása a bűn rombolásáról, a bűnbocsánat komolyságáról, és arról, hogy Isten az Ő tulajdon életét ajándékozza nekünk Jézus Krisztusban.
A történet folytatását nem olvastam, és most már nem is olvasom, csak azt a mondatot, ami mindjárt ezután következik, ahol abbahagytuk. „De te elbíztad magadat szépségedben, paráznává lettél. Elárasztottad paráznaságoddal minden melletted elmenőt, legyen kedve szerint, mert gyenge a szíved, azt mondja az Úr Isten.” (15,30).
Nem borzasztó? Megmentik az életét, minden érdeme nélkül bekerül ilyen helyzetbe. királyságig viszi, mindene megvan, csodálják és akkor elkezd paráználkodni másokkal. Ez itt a bálványimádásra utal. „Mert gyenge a szíved.”
Mózes jutott eszembe, akiről azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: inkább választotta az Istennek való engedelmességet és az Isten népével való együtt szenvedést, mint hogy ott maradat volna Egyiptomban a királyi udvarban. „Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.” (Zsid 11, 27).
Ezékiel könyvében ezt olvassuk: hűtlen lettél Istenhez, mert gyenge a szíved, itt meg ezt: mindenre képes volt, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant. Mint aki számolt Istennel és számított rá. Mint aki komolyan vette mindazt, amit Isten neki mondott, amit Isten tett. Mint akinek valóságosabbak voltak Isten ígéretei, amiket még nem látott, mint azok a tények, amiket már látott, hogy jobb lenne Egyiptomban, mint elindulni a bizonytalanba.
Milyen a mi szívünk? Gyenge vagy erős? Isten ma este azért hívott ide, hogy erős szívűekké tegyen minket. Mint akik láttuk a láthatatlant. Mint akik komolyan vesszük mindazt, amit Isten mond. Arról is, hogy nélküle elpusztulunk, arról is, hogy Ő nekünk teljes bocsánatot és új életet ad Jézusban, és arról is, hogy ez olyan gazdag élet, ahol nem nekünk kell erőlködnünk, hogy valahogy egyről a kettőre jussunk, hanem ahol Ő visz minket erőről-erőre - ahogy a 84. zsoltárban olvassuk, győzelemről győzelemre.
Ne mondjunk le erről, hanem engedjük, hogy Isten élete belénk áradjon és hatalmasan munkálkodjék bennünk!

Ennek a fejezetnek az első mondatát vasárnap így olvastuk: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.” Láttuk, hogy ezek az utolsó napok a Biblia szóhasználata szerint: amiben most élünk a pünkösdtől a Krisztus második eljöveteléig terjedő időszak. Láttuk milyenné válik az Isten nélkül gondolkozó és élő emberiség ezekben az utolsó napokban, és világosan olvashattuk: milyen legyen Isten népe.
Ugyanakkor arra is figyelmeztetett bennünket Isten az igén keresztül, hogy ha mi Őhozzá hűségesek akarunk maradni, készüljünk fel arra, hogy szenvedni is kell. Pusztán csak azért, mert hívők vagyunk. Ha valaki valóban Jézust, úgy, hogy aszerint is él, ahogyan Ő azt nekünk mondotta, s ahogy Ő bennünk élni akar, annak az embernek szenvednie kell a hitetlen közegben is, és szenvednie kell a formálisan vallásos közegben is. Mert lesznek olyanok, akiknél megvan a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadják - ahogy olvastuk ebben a fejezetben.
És amikor a távlatról beszél Pál, hogy mi vár ránk, mire számíthatunk, akkor ezt írja Timótheusnak: a gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál. Ezek a kilátások: a gonosz emberek egyre messzebbre mennek a gonoszságban, tévelyegve és másokat is eltévelyítve. A Biblia tanítása szerint, Jézus tanítása szerint is nem világméretű ébredés küszöbén állunk, hanem a gonoszság, a hamisság, az erő-szak egyre jobban növekedni fog, egyre nehezebb lesz Jézus tanítványának maradni.
De te maradj meg - mondja itt Timótheusnak és mondja Isten ma este mindannyiunknak. A hozzá való hűség tartja meg az embert, az teszi világítóvá az életét ebben a sötétben, és azokat tudja használni is Isten mások üdvösségére, akik hűségesek hozzá, ha kell a vértanúhalálig is. Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját.
Ma este szeretnék elmondani néhány olyan részletet, ami kimaradt a vasárnapi igehirdetésből, és utána ennek a fejezetnek a befejező két verséről szóljunk majd, amelyik a Szentírás eredetéről és céljáról mond el fontos dolgokat.
I. Ami kimaradt: Részletesen ír itt Pál Timótheusnak a tévtanítók természetéről. Miféle emberek azok, hogyan lehet védekezni ellenük? Utána pedig azt mondja Timótheusnak: Vegyél példát rólam, és itt a szíve mélyéig enged látni. Egyre mélyebb rétegeket érint, - majd látni fogjuk. Egészen kitárulkozik és azt mondja: engem egészen átjárt a Krisztus szeretete és Szentlelkének megtisztító ereje, kövesd ezt a példát. Ennél jobb keresztyén te is lehetsz. De legalább ilyen legyél ezekben a nehéz időkben.
Nos, mit mond a tévtanítókról? Azt mondja: rendkívül határozottan lépnek fel, mindig valami világmegváltó receptet adnak, megoldást minden problémára, megkörnyékezik a gyengéket, kiválasztják maguknak azokat, akik a legkönnyebben kísérthetők. Különböző csapdákat állítanak fel, hogy áldozatokat szerezzenek maguknak. Ellenállnak az igazságnak ezek a tévtanítók, és a hit tekintetében nem becsületes emberek. Ilyen kemény ítéletet mond itt Pál apostol felettük.
Aki ilyen határozottan lép fel, mint az igazság birtokosa, esetleg az igazság kizárólagos birtokosa, aki minden problémát azonnal megoldó receptet ajánl, aki a gyengéket környékezi meg elsősorban, az eleve gyanús. Azzal szembe kell helyezni az igazságot. Mit tanít Isten igéje, az igazság beszéde azokról a dolgokról, amiket mond? Ha az igazságnak ellenáll, ha végig sem hallgat, a szavamba vág, őt nem érdekli, ő jobban tudja, és nyilvánvalóan mást mond, mint ami Isten igéjében van, akkor fordítsak hátat neki.
„De te ...” De te ne vállalj velük közösséget, ne foglalkozz tovább velük, nem visznek ők előbbre téged a Krisztus útján. Ők egészen más úton járnak. Ha meg sem hallgatják a bizonyságtételedet, nem tehetsz mást, mint engeded őket, hogy menjenek azon az úton. Úgyis kiderül előbb-utóbb, hogy hamisságot mondanak, és akkor azok is megtudják, akiket megtévesztettek, meg őróluk is nyilvánvaló lesz. Így olvashatjuk ezt: „Ezek közül valók azok, akik belopakodnak a házakba, és rabul ejtik a bűnökkel terhelt és sokféle vágytól űzött asszonykákat. Ezek mindig tanulnak, de az igazságot sohasem ismerik meg. Ahogyan Jannész és Jambrész ellenszegültek Mózesnek, úgy álltak ellent az igazságnak ezek a megromlott értelmű, a hit szempontjából megbízhatatlan emberek is. De nem jutnak előbbre, mert esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenki előtt, mint ahogy amazoké is az lett.” (6-9) (Jannész és Jambrész voltak azok az egyiptomi varázslók a hagyomány szerint - ez nem a Bibliában van leírva, hanem van egy - Mózes hagyományokat feldolgozó írás -, és arra utal itt Pál apostol, ami közismert volt zsidó körökben, hogy az a két egyiptomi varázsló, akik egy ideig tudták követni azokat a csodákat, amiket Isten Mózes által tett, pl. hogy eldobta a botját és az kígyóvá változott, aztán megfogta és bottá lett megint. De aztán egy ponton megálltak a varázslók, és kiderült, hogy Isten hatalma nagyobb, mint az ő isteneiké, és Isten Mózesen keresztül olyanokat is tud csinálni, amiket ők már nem tudnak. Sőt Mózes segítségére volt szükségük, s rendkívül szemléletes ott, hogy Mózes kígyója felfalta az ő kígyóikat. Isten ezzel is szemléltetni akarta, hogy Ő abszolút fölényben van, felette áll minden sötét szellemi erőnek, minden okkult és démoni erőnek. Mózes által Ő munkálkodik, azok pedig okkult erőkkel tudták egy ideig a csodákat tenni. De ellene álltak az igazságnak, nem hódoltak meg Isten előtt akkor sem, amikor nyilvánvaló lett, hogy Isten hatalmas, hatalmasabb mint az ő bálványaik vagy démonaik. Ellenálltak az igazságnak, nem lehetett rajtuk segíteni. Aki ellenáll, azon nem lehet segíteni.)
Szomorú illusztrációja ennek az igének, hogy a közelmúltban egyik istentiszteletről innen hazafelé menve, Isten igéjét a szívében forgatva, valaki hallott egy utcai evangélizációt. Ott szóba elegyedett azzal, aki beszélt. Elmondta, ő is vágyik a megtérésre. Mire az illet azt mondta: menjen csak közéjük, ott fog kapni kézrátételt, és azonnal és biztosan megtér. Ez a beszélgetés annyira felzaklatta az illetőt, hogy sírógörcsöt kapva telefonált ide. - Nem ez az Isten útja. Mi az, hogy azonnal és biztosan? Hol van ilyen a Bibliában? Hol van a Bibliában, hogy az tér meg, aki kap kézrátételt. És kitől kap kézrátételt? Milyen lélek van az illetőben? Mert ő csak azt a lelket tudja átadni, ami benne van. És ha az tisztátalan lélek? Nem szabad ilyenekkel szóba ereszkedni és ilyen hatásoknak kitenni magunkat.
Itt élnek körülöttük akikről Pál apostol ezeket a kemény, ítéletes jelzőket mondja: a hitre nézve nem becsületes emberek, valami olyat ajánlanak, ami nincs, vagy ami nem igaz. Megkörnyékezik a gyengéket, az erőtleneket, aki nem tud védekezni, mert az ismeretei nincsenek meg, vagy naivak, jóhiszeműek. Jézus Krisztus az ajtón megy be mindig. Ő a juhok pásztora. Ő az ember értelmét szólítja meg, a döntést reánk bízza. Nem akar azonnali és gyors eredményeket, de ellenállhatatlanul végzi a maga mentő munkáját. Nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át.
Legyünk sokkal éberebbek, józanabbak! Legyen nyitva fülünk, szemünk! Kérjük, hogy Isten Szentlelke világosítsa meg az értelmünket, és különböztessük meg a tévtaní-tást az igazság beszédétől. A tévtanításnak „szaga” van, és észre lehet venni a szagáról, hogy ez nem Isten igéjéből fakad. Például ha ezek közül a jellemvonások közül valami ott van, amit itt Pál apostol elénk ad.
És mit mond magáról? Azt mondja Timótheusnak: „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak, üldöztetéseimnek és szenvedéseimnek.”
Figyeljük meg, hogy halad egyre mélyebb rétegekbe. Azt mondja: követőjévé lettél a tanításomnak. Ez egész a felszínen van, ez csak az intellektust, az értelmet érinti. Ettől még nem lesz életváltozás. De ezzel kezdődik, a felszínen kell elkezdeni, aztán mehetünk egyre mélyebbre. - De követője lettél az életmódomnak is. Tudniillik Pál aszerint élt, ahogy másoknak tanította. Nem vizet prédikált és bort ivott. És Timótheus figyelte közelről, hogyan él Pál, és azt mondta: ez igen! Amit mond, azt maga is betartja. Szeretnék én is így élni. Kezdjük el, próbáljuk meg.
Aztán még mélyebbre megy: szándékomnak. Mert még azt is meg lehet játszani, hogy valaki kegyeskedve él. Nemcsak megtanul bizonyos ismereteket, bizonyos kegyes fordulatokat, szóhasználatot. Nemcsak úgy él, főleg a kirakat-életet, amit kívülről látnak, otthon egész más. Kérdezzék meg a házastársát meg a gyerekeit, hogy szokott ordítozni, de a gyülekezetben úgy tűnik, hogy nagyon szépen él. Azt mondja: nézd meg a szándékomat is. Nincsenek hátsó szándékaim. A cselekedeteim rugói is tiszták. Isten Szentlelkétől megszenteltek. A szándékomat is követheted.
Aztán felsorol négy olyan gyümölcsöt, amit a Galata levél a lélek gyümölcseként említ. „Követted a hitemet, türelmemet, szeretetemet, állhatatosságomat.” És még az üldöztetéseimet is. Mert Pál Krisztusért mindent vállalt. Még azt is, hogy majdnem belehalt abba, hogy megkövezték.
Nem akarom ezeket most részletezni, csak megkérdezem, mert Isten megkérdezett engem is rajta keresztül: elmondhatjuk-e mi ezt nyugodtan, jó lelkiismerettel, mély alázattal, főleg azoknak, akik közelről ismerik az életünket: kövesd nyugodtan a tanításomat, az életmódomat, a szándékaimat, aztán lásd meg, milyen gazdagon termi az életem a Lélek gyümölcsét. Ez aztán végképp nem az én produkcióm, hanem Isten bennem lakozó Szentlelke termi a szeretetnek, hűségnek, állhatatosságnak, türelemnek a gyümölcsét. És mivel közelről ismersz, látod, hogy mindig vállaltam a szenvedést is Krisztusért, a gúnyt, a megvetést, és nem akartam bosszút állni, és nem mondtam csúnyát arról, aki rólam csúnyát mondott, hanem imádkoztam ellenségeimért, jót cselekedtem azzal, aki ártott nekem, és megvédtem a becsületét annak, aki gonosz pletykákat hordott rólam.
Elmondhatjuk-e ezt? Lehet erre törekedni, lehet ma este kérni az Úr Jézust: Uram, ez te vagy, ez a te természeted, ezek a te tulajdonságaid. Növekedjél bennem! Én meg legyek egyre kisebb a magam csúnya természetével. És szeretném így elmondani: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.
II. Az utolsó két versre rátérve: Pál apostol világosan szól itt a Biblia eredetéről és céljáról. Hogyan keletkezett a Szentírás, és mi a célja a Szentírásnak? „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és minden jó cselekedetre felkészített legyen.”
1) Mi a Biblia eredete? Ki a Biblia szerzője? Azt mondja: a teljes írás Istentől ihletett. Ez az ihletés szó azt jelenti: kilehelni. Isten lehelte ki magából a teljes Szentírást. Na de hát emberek írták. Az ott is van a lapok tetején: Pál apostol levele ide meg oda. János 1-2-3. levele, Máté írása szerinti evangélium. Hogy kell azt érteni, hogy Isten a szerzője, amikor oda van írva, hogy Lukács írta? És azzal kezdi az első versekben, hogy mindennek gondosan utánajártam, minden elérhető szem- és fültanút meghallgattam, s miután mindezt egybe vetettem, most elédbe adom, jó Teofilusz, hogy mit mondott és tanított Jézus. Tudományos igényességgel, gondossággal megszerkesztett mű. És ő is azt állítja: ő járt utána és ő írja most le. Akkor ez hogy van? Isten a szerzője, vagy emberek a szerzői?
Óvakodnunk kell két véglettől. Az egyik véglet az, amit a mohamedánok a Koránról mondanak, hogy az úgy, ahogy van, készen a mennyből pottyant alá. A másik véglet az, amit a mindenkori hitetlen tudományoskodás mondott, a mai modern teológiai tudósok között is többen vannak, akik azt mondják: mindenestől emberi mű. Márk egyszerű, iskolázatlan ember volt, néhány száz szót használ. (Teológus korunkban nagyon szerettük fordítani, mert ahhoz nem kellett nagyon tudni görögül). A Zsidókhoz írt levélben viszont sok olyan szó van, ami csak egyszer fordul elő az egész Újszövetségben. Hiába tudtunk többszáz görög szót, állandóan szótározni kellett, mert rendkívül választékos stílusú szerző, aki azt írta. De Lukács is sokkal gazdagabb szókinccsel dolgozik, mint például Márk. Ott van az egyéniségüknek, a műveltségüknek a jegye az írásukon. Tehát nyilvánvalóan emberi mű.
Egyszer foglalkoztunk már részletesen ezzel, hogy a Szentírás titkát az értheti meg valamennyire is, aki Jézus Krisztus titkát ismeri. Jézus Krisztus kettős természetéről sokat beszél a Biblia, és többször volt szó itt is, hogy az Ő örök isteni természete mellé felvette még az emberi természetünket, hogy itt emberként tanítson, szenvedjen és meghaljon helyettünk. Kettős természete van Jézusnak, és ez a két természet nem keveredik benne, de nem lehet szétválasztani sem.
Nos, ugyanez érvényes Isten igéjére, a testté lett igére, Jézusra. Ennek is van egy teljesen emberi formája, kézzel írták valamilyen anyagra, valamilyen anyaggal, az illetőre jellemző szókinccsel és műveltséggel, az akkori világkép tükröződik benne. Ugyanakkor mégis valljuk, hogy a teljes Írás Istentől lehelt ki. Istentől ihletett. Hogyan? Fele részben Isten ihlette, fele részben emberi mű? Nem. Úgy, hogy százszázalékosan isteni ihletés, és százszázalékosan emberi alkotás. Ez kétszer százszázalék, ami a matematikában lehetetlen, de ezeket a titkokat nem tudjuk másként elmondani.
Mondok egy példát arra, hogy milyen az ihletettség állapota. Jézus elviszi a tanítványokat egyszer a határon kívül Cézárea Filippi környékére, hogy egy kicsit nyugodtan beszélgessen velük. Most nem a sokasággal, nem a betegekkel foglalkozik, a tanítványképzés folyik. Kinek mondanak engem az emberek? Mondogatják: egyik Jeremiásnak, másik Illéshez hasonlít, ki ezt, ki azt. És ti kinek mondtok engem? Döbbent csend. Akkor megszólal Péter: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Honnan veszi ezt? Korábban sosem mondott ilyet. Hogy meri ilyen határozottan állítani? Jézus megmagyarázza, honnan veszi. „Nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám.” Vagyis nem neked jutott eszedbe, nem emberekkel tanácskoztad meg, nem olvastad valahol, hanem Isten Szentlelke adta ezeket a gondolatokat a fejedbe, és ezeket a szavakat a szádba. És Ő adta a bátorságot is hozzá, hogy kimondj valami olyat, amin te ugyanúgy csodálkozol, mint a többiek, akik hallották. Ez nem a te agyadban született meg. Ez kijelentés, ihletés. Isten adta a gondolatot, és Ő adta a szót is, meg a bátorságot, hogy a kellő pillanatban elmondjad.
Eltelik egy rövid idő, Jézus beszél arról, hogy Ő most a keresztre készül, és mi a jelentősége a kereszthalálának. Ugyanez a Péter megszólal: mentsen Isten, Uram, nem eshetik meg ez teveled. Itt már nincs az ihletettség állapotában. Ez Péter. Mondja is neki Jézus: Simon, Simon, távozz tőlem, mert most nem Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint. Sőt azt mondja: távozz tőlem, sátán. Az Ördög akarja eltéríteni Jézust a kereszttől. Péter a lényeget nem érti, hogy mi a keresztnek a központi jelentősége Jézus földi szolgálatában, és a mi megváltásunkban. Na, de félórával előtte még egy titkot mond ki teljes meggyőződéssel! Mert akkor ihletett állapotban volt, most meg ő maga mondja a magáét, a saját gondolatait. Aggódik Jézusért, és ez tiszteletre méltó, csak nem helyénvaló ott.
Nos, amikor a Biblia azt mondja, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, akkor arról beszél, hogy Isten Szentlelke embereket olyan állapotba hozott, hogy fogták Isten gondolatait, és torzítás nélkül, hűségesen le tudták írni azokat a mi számunkra. És ez az Írás Istentől ihletett. Az Írás, nem az emberek, mert ugyanaz az ember írt nem ihletett írásokat is. Írt egy levelet a rokonának, az már nem feltétlenül ihletett volt. De amikor Isten az Ő örök érvényű kijelentését akarta velünk közölni, akkor felhasznált eszközül embereket, akik azonban nem mechanikusan, mint egy írógép írták a tollbamondást, hanem meglátszanak a maguk személyiségének, egyéniségének, müveltségének a jegyei az írásukon, de amit írnak, az Isten Szentlelkétől ihletett.
Érdekes lenne még bibliai példákat elemezni, de erre sajnos most nincs időnk.
Így persze az a kérdés: mit értsünk teljes Íráson? Először is vannak, akik másként fordítják ezt a kifejezést. Van, aki úgy fordítja, hogy minden Istentől ihletett Írás hasznos a tanításra, feddésre stb. Ez addig helytálló, hogy a minden és az egész ugyanaz a görög szó. Tehát azt a szót lehet úgy is fordítani, hogy a teljes, az egész Írás, meg úgy is, hogy minden Írás. Sőt még az is elmegy a fordítás szempontjából, hogy ezt jelzővé előre veszi az ember, és nem állítás lesz, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, hanem minden Istentől ihletett Írás hasznos stb. Ez eddig még elmegy. De mit csinálunk az éssel, ami ott van minden régi kéziratban? Az „és” mutatja, hogy itt két állítást mond Isten az Ő igéjéről. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre stb. Itt az „és” mutatja hogyan kell ezt helyesen fordítani. A legtöbb esetben bizonyos hátsó szándék van amögött, amikor úgy fordítják bibliafordítók - egyébként van egy nagyon jó magyar Újszövetség-fordítás is, amelyik így adja vissza: minden Istentől ihletett írás. Ez itt nyilvánvalóan nem helyes, ki is hagyja az ést, mert nem tudja hova tenni, s akkor azt mondja: minden Istentől ihletett Írás hasznos. Itt nem ez van. Itt az van: az egész Írás Istentől ihletett és hasznos mindenre. Ezzel az eredetét és a célját jelöli itt meg Pál apostol.
De még mindig probléma: mit értünk a teljes Íráson? Akkor, amikor Pál ezt a levelet írta, még csak az Ószövetség volt leírva, az Újszövetség még nem volt készen így, ahogy most van. Akkor csak az Ószövetségre gondol itt? Három érdekes igét hadd mondjak ahhoz, ami azt mutatja számunkra, hogy az egész mai Szentírásra kell itt gondolnunk, beleértve az evangéliumokat és az apostoli leveleket is.
Itt a 14. versben azt írja Pál Timótheusnak: „Maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad, mint aki gyermekségedtől ismered a szent írásokat.” A „szent írások” az írásba foglalt Ószövetséget jelölte. De mellé teszi Pál azt is, amit tőle tanult, és olvasott Timó-theus. És Pál leveleit akkor már úgy küldözték gyülekezetről gyülekezetre, mint amin keresztül Isten üzenete érkezik meg a hallgatókhoz, akiknek felolvasták. Az apostoli levelek már szentírás számba mentek akkor. Péter második levelének a végén olvashatjuk a 3,15-16 verseiben: „a mi Urunk türelmét üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek - a neki adott bölcsesség szerint -, szinte minden levelében,amikor ezekről szól.”
Itt Péter is az ószövetségi jövendölésekről beszél előbb, amik az utolsó napokra vonatkoznak, és szinte egyenesen folytatja: ugyanígy vegyétek komolyan, amit a mi szeretett testvérünk, Pál ír nektek. Tehát az apostoli levelek már egy szintre kerültek az ószövetségi írásokkal.
És még egy érdekes mondatra hadd hívjam fel a testvérek figyelmét a Timótheushoz írt első levélből: „Azt mondja az Írás, nyomtató ökörnek ne kösd be a száját. És méltó a munkás a maga bérére.” (1Tim 5,18) Ez azért érdekes, mert az első idézet az ószövetségi idézet a Mózes könyvéből való, a másodikat Jézustól idézi, a Mt 10-ben beszél a tanítványok kiküldésénél erről. Egymás mellé kerül egy ószövetségi idézet és egy jézusi mondat. És azt mondja: ezt mondja az Írás - és jön egy ószövetségi idézet, ami tényleg Írás volt, mert az le volt írva akkor, emez még nem volt leírva. De szájhagyomány útján olyan pontosan adták tovább a Jézustól tanult mondásokat, hogy az már Írásnak, Szentírásnak számított. (Abban az időben sokkal pihentebb volt az emberek agya, és hosszabb időn át szó szerinti pontossággal megőriztek nagy tanítóktól tanításokat.) Úgy látszik, érezték az újjászületett emberek, hogy itt még jön valami, még az Írás kiegészül. Tulajdonképpen már készen van, csak még írásba kell foglalni, össze kell kötni a sok rövid írást egy hosszabb írássá, amit majd a későbbiek úgy neveznek: Újszövetség.
Bízvást mondhatjuk azt, hogy itt a teljes Szentírásról van szó, és arra nézve mondja itt Isten igéje: annak a szerzője maga Isten, felhasznált emberi eszközöket, és az az Írás, ami így elénk kerül, ihletett. Azt Isten lehelte ki, s az Ő Szentlelke hitelesítette.
2) És mit mond a Szentírás céljáról? Azt írja az apostol Timótheusnak: „Te gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre, a Krisztus Jézusban való hit által. Mert a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és felkészített legyen.”
Mi a célja a Szentírásnak? Hogy embereket üdvösségre segítsen, (bölccsé tehet téged az üdvösségre) -, hogy akik így üdvösségre jutottak, a hívőket növelje, segítse előbbre jutniuk, míg a végén teljesen alkalmasak lesznek arra, amit Isten küldetésükül készített.
Tehát a teljes Írás célja: hitre jussak, aki hitetlenül születtem, üdvösségem legyen nekem, akinek nem volt, a kárhozat áldozata lettem volna; másodszor az: ha hitre jutottam, növekedjem - majd látni fogjuk, milyen szempontból -, és ne is csak én növekedjem, hanem Krisztus növekedjék meg bennem egészen, és így - Károli így fordítja - tökéletes legyen az Isten embere. (Az új fordításban így olvastuk: az Isten embere teljes mértékben alkalmas és minden jó cselekedetre felkészített legyen).
A Szentírás először is az üdvösség kézikönyve. Aki vágyakozik Isten után, az innen tudhatja meg, hogy találhat vissza Istenhez. Eltévedt, nincs iránytűje, nincs vezetője, nincsenek jelzések a fákon, nem találja meg a helyes ösvényt. Kezébe veszi az Írást, és az megmutatja egyrészt: hol vagyok, mi lesz ennek a következménye, másrészt: milyen út vezet vissza Istenhez, aki engem vár, és mi lesz ennek a következménye, ha oda megérkezem. Ennek a következménye: üdvösség. Ez az első célja.
A második célja: a hívők növekedjenek, vagyis, hogy a tanítás, a feddés, a megjobbítás, az igazságban való növekedés bekövetkezzék az életükben. Itt ugyanolyan, egyre mélyebbre hatoló módszert követ Pál, mint amikor azt mondta: kövesd a tanításomat, életemet, szándékomat, gyümölcseimet, szenvedéseimet. Először is a tanításban segít növekedni az Írás. Egyre többet tudok Istenről, egyre jobban megismerem magamat is. De ez még csak ismeret, azt csinálok vele, amit akarok. Élhetek azzal ellentétes módon is. Tudom, de nem követem. Ezzel kezdődik.
De mondja: hasznos a feddésre is, vagyis már nemcsak tudom, hogy milyen helyzetben vagyok, mivé lehetnék, mit tett értem Isten, hanem kezdem látni: nincs rendben az életem. Az Írás tükör - Jakab levele mondja: nézzetek bele ebbe a tükörbe. Kezdem látni a torzulásaimat, a maszatokat az arcomon. Kezdem látni, mennyire nem kívánatos az én külsőm, hát még a belsőm! Isten leleplezi a hibáimat, a fogyatkozásaimat. Itt már mélyebben beleavatkozik az Íráson keresztül az életembe. Már nemcsak az értelmemet borzolja, hogy vannak vallásos ismereteim, hanem kezd fájni, hogy ilyen vagyok, amilyen. Kezdek elégedetlen lenni magammal szemben. Elsegít az Írás a bűnlátásra. Mégpedig a magam bűneinek a meglátására és nem a szomszédéra. De erre is azt mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben a kritikai realista irodalom ezt még elvégzi. Leleplezi az ember és a társadalom hiányosságait, hibáit, bűneit, ábrázolja azokat stb. Bár itt többről van szó, amikor az ige tükrébe benéz valaki. De még mindig csak látom a hibámat, és maradok ugyanolyan.
Ezért következik a harmadik: hasznos a megjobbításra. Felerősíti bennem azt a vágyat, hogy nem akarok ilyen maradni. Szinte már le is mondtam arról, hogy alapvetően megváltozhatom, de ha Isten ígéri, és ha a segítséget is Ő kínálja: gyerünk! Elítélem a magam hibáit, bűneit, és nemcsak vágyakozom, hanem kezdek elindulni a megjobbulás felé. Ez önerőből nem megy, sok kudarc kíséri, amíg úgy akarja az ember.
Ezért jön a negyedik: az igazságban való nevelésre is hasznos a Szentírás. Ami azt jelenti, ha egész pontosan fordítjuk ennek a kifejezésnek a tartalmát: a helyes útra kísér. Nemcsak mutatja: látod, ez az út a veszedelembe visz, ott van a másik út, menj oda át. Nem tudom átverekedni magamat a közben levő akadályokon. Megfogja a kezemet és átkísér. Ráállít a helyes útra, az igazság útjára. Aztán ott ösztönöz Isten Lelke, vezet Jézus Krisztus, aki előttünk megy.
Először tanít, aztán fedd, aztán a megjobbulás utáni vágyat erősíti, és a végén megfogja a kezemet és átvezet az igazság útjára. És aki jár is ezen az úton, az egyre alkalmasabb lesz a szolgálatra, és egyre jobban felkészített azokra a jó cselekedetekre, amelyeket Isten készített el nekünk, hogy azokban járjunk (Ef 2,10). Az ilyen ember már nem maga akar jó lenni Isten előtt, hanem azt nézi: Uram, te mire akarsz használni engem? Lehet, hogy eszembe sem jutott volna, hogy olyan szolgálatokat végezzek, de ha azt te készítetted el nekem, biztos, hogy ott leszek boldog. És ott maradok a közeledben. Megyek és csinálom. És miközben engedelmeskedik a hívő, növekszik benne Krisztus, ő pedig egyre kisebb lesz.
Ez a fejezet utolsó verse. Hadd idézzem megint az elsőt: azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk. Nem azért, hogy rémüldözzünk, hanem azért, hogy felkészüljünk, és bátorítsuk egymást is a helytállásra.
De te maradj meg ... mondja az apostol. Mindabban, amit tanultál, ragaszkodj az Íráshoz, ami mint iránytű, biztosan mutatja az utat, és megóv az eltévelyedéstől, ami kifejleszti az érzékeidet, hogy a téveset az igaztól megkülönböztesd, és amin keresztül Isten Szentlelke segít téged egyre jobban az ismeretben, a bűnlátásban, a megjobbulásban, az igazság útján való előrehaladásban.
Engedjük, hogy ilyen egészséges növekedés, gyarapodás legyen bennünk halálunk pillanatáig!

Csütörtök este láttuk, milyen veszedelmes tévtanítókkal kellett megküzdenie Timótheusnak Efézusban. Ahogy Kálvin írja a hely magyarázatához: civakodó spekulációikkal, gyümölcstelen szóharcaikkal megosztották a gyülekezetet, feldúlták sokaknak a hitét, és aknamunkájuk nyomán irigység, viszály és rosszindulatú gyanúsítás támadt az emberekben. S láttuk azt, hogy ma is fennáll annak a veszélye, hogy ilyen munkát folytatnak emberek gyülekezetekben, és annak ilyen következményei lesznek.
Néhány dolgot néven neveztünk. Amikor pártpolitikai szempontokat kezd valaki hangoztatni, amikor másként ítéli meg például egyházi iskoláink helyzetét, vagy amikor egész egyszerűen nagyon is óemberi ambícióknak és indulatoknak ad hangot, s felelőtlenül fecseg, viszályt támaszt, megosztja az egységet, mérhetetlen sok kárt lehet okozni a Krisztus gyülekezetében. Nagy a felelősségük azoknak, testvérek, akik ezt akár tudatosan, akár figyelmetlenül teszik, és Isten igéje szerint súlyos ítéletük lesz.
A Szentlélek egységet munkál és békességet teremt. Aki nem ezt végzi, az nem Isten Lelkének a hatása alatt, hanem idegen lélek igézetében él és árt - folytatja Pál apostol egészen konkrétan és becsületesen Timótheus tájékoztatását, és arra figyelmezteti a most olvasott szakaszban, a 3. részben, hogy a helyzet egyre nehezebb lesz. „Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.” Melyek ezek az utolsó napok? Azok, amelyekben élünk. Timótheusnak itt nem a távoli jövőről ír az apostol, hanem a jelenről, amiben élt.
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint az utolsó napok pünkösdtől Jézus Krisztus második eljöveteléig tartanak. Tehát benne élünk az utolsó napok nagy világkorszakában. Természetesen ezeken az utolsó napokon belül is lesznek még a legutolsó napok, amikről Jézus azt mondja, hogy ott különösen sok nyomorúság szakad majd az emberiség nyakába, az Ő visszajövetelét közvetlenül megelőző időszakban. De rohamosan közeledünk efelé, és ennek az előjeleit máris tapasztalhatjuk.
Ebben az időszakban a hívők helyzete egyszer-egyszer egy kicsit könnyebb lesz, másszor nagyon megnehezedik, de általában az jellemző, hogy szenvedniük kell az utolsó napokban. A világ, az emberek gondolkozása, a közerkölcs vagy közerkölcstelenség egyre messzebb kerül Isten törvényeitől, és a hívőknek ez mérhetetlenül sok szenvedést okoz.
A most felolvasott részben Pál apostol két kérdésre válaszol: elmondja, mi jellemzi ezeket az utolsó napokat és a benne élők többségét, és arról ír - valamivel rövidebben - milyenek legyenek a hívők, Isten gyermekei ezekben a nehéz időkben.
1. Mi jellemzi ezt az időszakot? Általában azigazsággal szembeni ellenállás és szeretetnélküliség. Pontosan az, amit Jézus is mondott. A Mt 24. részét érdemes ma délután elolvasnunk, ahol az Úr Jézus részletesen szól erről az időszakról, és amiket itt Pál apostol elmond, azok mind az Úr Jézus tanítására épülnek fel. Jézus mondja ott: a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül. Ugyanezt olvastuk itt is. Hadd olvassam fel még egyszer ezt a listát: „Akkor az emberek magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, a jónak gyűlölői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent.”
Tizenkilenc jellemvonását sorolja fel itt Pál apostol ezeknek az utolsó napoknak, amikben élünk. Érdemes megfigyelni, hogy az első kettő és az utolsó kettő a szeretetre vonatkozik. A szeretet szót magában foglalja ez a négy kifejezés.
Azzal kezdi, hogy az emberek magukat és a pénzt fogják szeretni. És azzal fejezi be a listát, hogy az élvezeteket szeretni fogják, Isten viszont nem fogják szeretni.
Megint Jézus szavai jutnak eszünkbe, amikor egyszer összefoglalta az egész törvényt, a Mózes egész könyvét és összes rendelkezését ebbe a kettős egy parancsba: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonlít ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancstól függ az egész törvény és a próféták.”
Vagyis Jézus itt két parancsolatot adott, és nem hármat, mint ahogy némely mai tévtanítók próbálják ezt magyarázni, miszerint benne van ebben az Isten-szeretet, a felebarát-szeretet és az önmagam iránti szeretetnek a parancsa. Maga Jézus mondja -, hogy e két parancsolattól függ az egész törvény. Ez két parancs. Más az, hogy elfogadja magát, és más az, hogy szereti magát valaki.
Jézus is azt mondta: szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat legalább úgy, mint magadat. Ez a két parancs a lényege annak, ami szerint a hívőknek élniük kell.
És mi történik az utolsó napokban? Isten helyére a maga isteneit teszi az ember. Lesznek az emberek magukat szeretők, a pénzt szeretők, a gyönyöröket szeretők, élvhajhászok, és Istent nem szeretik - állapítja meg a végén.
Ez a kerete tehát annak a felsorolásnak, amit az utolsó napok embereiről el lehet mondani. És ilyen kereten belül nyilvánvaló, hogy semmi jó nem történhet.
Hogy folytatódik? Az ember önistenítésének a jellemzésével folytatódik: dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók lesznek. Dicsekvők, kérkedők, gőgösek, kevélyek, büszkék, és istenkáromlók, vagy a másik fordítás szerint: káromkodók. Három olyan jellemvonás, ami kis óvodás koruk óta jellemzi a gyermekeinket és minket is. Ha csak szerét ejthetjük, dicsekszünk valamivel, már csak azért is, hogy a többieket egy kicsit lenyomjuk, s mutassuk, hogy többek vagyunk. A kevélység, a gőg, a büszkeség ott van a sejtjeinkben, a káromkodás meg nem is bűn. Mindennapos dolog. Egyáltalán mind a három, amit itt felsorol, olyan jelenség, amit nem is tartanak már bűnnek az emberek.
Azután következik öt fosztóképzővel ellátott kifejezés, ami azt jelenti: valami hiányzik. Ez az öt az emberi kapcsolatokra, azon belül is különösen a családi kapcsolatokra vonatkozik. Lesznek az emberek szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek. A kérlelhetetlen jelent könyörtelent is, és jelent engesztelhetetlent is. Nem lehet tőle bocsánatot kérni, nem képes megbocsátani. Kérni lehet, de nem engesztelődik meg. Nem lehet új szakaszt kezdeni egy vétek után, mert ő haragtartó. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehetetlen emberi életet élni. Lehetetlen meghitt, meleg kapcsolatokat ápolni, amiben a sebzett lélek meggyógyul, ahol az ember új erőt kap, ahol emberek kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Ahonnan ezek hiányoznak, ott ilyen nincs.
De hogy ne hiányoznának ezek, amikor hiányzik a szeretet! - Ezzel kezdte az apostol. És ez az öt hiány a szeretet hiánynak a következménye. Belegondoltam, hogy soksok peres eljárásra nem kerülne sor, ha ezek nem hiányoznának az életünkből. Soksok embernek nem kellene orvoshoz mennie, ha ezek meglennének az életünkben. A gyermekek, az ifjúság, a nemzetünk, az emberiség jövője nem lenne ennyire aggasztóan sötét, ha ezek nem hiányoznának. Viszont, ha hiányzik az Isten iránti szeretet és az egymás iránti szeretet, akkor ezek feltétlenül hiányoznak az ember életéből.
S itt megy az apostol még tovább, még beljebb és még mélyebbre. És itt mondja ki ezt a fájdalmas megállapítást, hogy ez a métely, ami az utolsó időket megfertőzi, a gyülekezetbe is behatol és ott is bajt csinál. Mert ezek között az emberek között, akiket jellemzett, vannak vallásosak is. Olyanok, akiknél „megvan a kegyesség látszata, de annak az erejét megtagadják.”
Megvan a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadják. Vagyis a vallásosságuk bizonyos formaságokban megjelenik az életükben, de egyáltalán nem hatja át a gondolkozásukat és az erkölcsüket. Ők azok, akik nagyon jól tudják, hogyan kellene élni, csak éppen nem úgy élnek. Ők azok, akik elvárják másoktól - főleg a gyülekezeten belül -, hogy tiszta házas- és családi életük legyen, a maguk gyakorlatában azonban apró bukások, sőt közönséges házasságtörések felett is szemet hunynak. Ők a gyerekeiket vallásosan neveltetik, de ha közülük egyik-másik Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa akar lenni, megijednek és minden módon visszatartják ettől. Akár még úgy is, hogy eltiltják a gyülekezettől. És inkább nézik, hogy tönkremegy a gyerek bimbózó, kiviruló hite, csak az ő álmaikat keresztül ne húzza az, hogy valaki ebben az időben, az utolsó napokban, Jézus igazi tanítványa lesz. Óriási felelősség ez!
Ők azok, akik emlegetik Isten nevét, de valójában nem imádják Őt, és nem Úr az életükben. Beszélnek az imádkozás fontosságáról, de egyáltalán nem ismerik annak az erejét, ahogy itt olvastuk, és nem is gyakorolják azt. Valami ahhoz hasonlót talán, megvan az imádkozás látszata az életükben, de annak az erejét nem ismerik. Ők azok, akik sokkal inkább egy intézményhez kapcsolódnak, és nem ahhoz az élő személyhez, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Tiszteletreméltó hagyományokat á-polnak, de nincs közösségük az élő Istennel. Vallásosságuk az életük külsején meglátszik bizonyos dolgokban, de az életük tartalmát teljesen érintetlenül hagyja. Pontosan úgy, ahogy Jézus beszélt erről a képmutatóknak, hogy megtisztítjátok a tál külsejét - csillog, villog -, belül azonban tele van utálatosságokkal és szennyel.
Testvérek, ez az újjászületés nélküli vallásosság életveszélyes dolog. Örökéletveszélyes dolog. Mert ezek az emberek végzetesen megtévesztik magukat. Azt gondolják, hogy ezzel, hogy a kegyesség látszata megvan az életükben, minden rendben van. Azt gondolják: üdvösségük is van. Márpedig, ha így lenne, akkor Nikodémus miért ment volna Jézushoz? Miért érezte, hogy valami lényeges hiányzik az életéből és pontosan az üdvösségében nem bizonyos? Nem tudja, hogy teljesített-e már mindent, amit ahhoz teljesíteni kell. És akkor egy ilyen kiváló, vallásos embernek, Izráel tanítójának miért mondta volna Jézus: szükséges újjászületned?
De akiknél a kegyességnek csak a látszata van meg, azok megtévesztenek másokat is. És ez megint nagyon nagy felelősség. Mert az őszintén Istent kereső, nem hívő ember találkozik egy ilyennel, és csak botránkozik. Csalódik. És útját állja az ilyen vallásoskodó ember az Istent kereső nem hívőnek.
Szeretettel kérem, olvassuk el ma ezt a fejezetet a Bibliából, a 2Timótheus 3. részét, és Isten előtt megalázkodva engedjük, hogy Ő egészen személyessé tegye nekünk ennek a résznek az üzeneteit És lássuk világosan, hol kell változnunk, miből kell megtérnünk, hogy a kegyességnek ne csak a látszata legyen meg az életünkben, hanem annak az erejét is tapasztaljuk! Hiszen mindnyájan azért nyafogunk, mert ez az erő hiányzik az életünkből. Magunk is ennek a hiánya miatt roskadozunk. Egymásnak sem tudunk ennek a hiánya miatt igazán segíteni, és Isten nekünk ezt kínálja. Azt az erőt, amelyik minden körülmények között megtartja az embert, hogy ne olyanok legyünk, akiknél csak a kegyesség látszata van meg, hanem Jézus Krisztus hiteles, világító követői, igazi tanítványai ebben a világban.
2. Éppen erre a kérdésre ad választ másodszor az apostol ebben az igében: milyenek hát ezek a hiteles Krisztus-tanítványok az utolsó napokban, amikor nehéz idők állnak be?
Ezek a tanítványok is benne élnek az Istentől elrugaszkodott világban. Abban a világban, amelyikben lesznek az emberek magukat szeretők, pénzszeretők, Istent nem szeretik... És ott élnek azok között, akiknél a kegyesség látszata megvan ugyan, de annak erejét megtagadták. Milyenek ők és milyenek legyenek?
Kétszer is elhangzik ez a határozott felszólítás ebben a szakaszban: de te ... Pál apostol sok mindenről ír, s megáll, képzeletben Timótheusra néz, aki ott küszködik Efézusban a sok bajjal-gonddal, s azt mondja: de te ... De te merj más lenni! Ne ússz a világgal, ne engedj ezeknek az igényeknek, ne hasonulj hozzájuk. El ne felejtsd, mit mondott az Úr Jeremiásnak: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk. Nem büszkeségből, hanem az ő érdekükben. Ha te is olyan leszel, mint ők, velük együtt elveszel. Ha megmaradsz annak, akivé Isten tett, olyan áron is, hogy egyedül maradsz, akkor segíthetsz rajtuk. Akkor lesz kibe kapaszkodniuk. Akkor van egy irányjelző, egy útmutató tábla, és aki tájékozódni akar, és komolyan veszi a kiírást, az odatalálhat Istenhez. Timótheus, ez életkérdés az egész társaságnak. A körülötted élő hitetleneknek, meg a formálisan vallásoskodóknak, mindenkinek, hogy te milyen vagy. Rá lehet-e ismerni Jézusra, ha tereád néznek? Hogy megjelennek-e krisztusi tulajdonságok benned? Akkor is, ha emiatt sokat kell szenvedned. Mert emiatt egyre többet kell szenvedned. Mert a krisztusi gondolkozásmód és magatartás egyre idegenebb lesz ebben a világban. Egy igazi Krisztus-tanítványnak a puszta jelenléte irritálja, bosszantja, provokálja a körülötte élő világot, mert ítélet azon a világon, amelyikben él. És itt nekünk komolyan, világosan kell látnunk, hogy Isten igazi gyermekeinek szenvedniük kell mind az ateista, az istentelen közegben, mind a vallásos közegben - ahol csak a kegyesség látszata van meg, de annak erejét nem ismerik. Egyformán kell szenvedniük a hívőknek mind a két közegben, ahol csak máz a vallásosság, de nem hatja át az életet.
Isten gyermekei olyan furcsák, hogy nem hajlandók gyűlölni senkit. Őt sem, meg annak az ellenségeit sem. És nem hajlandók gyűlölni akkor sem, ha mind a ketten ellenségesen viszonyulnak őhozzá, azért mert ő nem hajlandó gyűlölni egyiket sem.
Ezekben az időkben gyakran kell efféle miatt szenvedniük a hívőknek. Mert Jézus tanítványai olyan furcsák, hogy akármit mond a világ, és akármiféle új szexológiát tanítanak, ők megelégszenek a házastársukkal. Van egy ilyen furcsa tulajdonságuk. És úgy is boldogok és elé-gedettek.
Olyan furcsák, hogy a gyerekeiket nem bálványozzák, hanem szeretik. Ez ugyan sokkal nehezebb, de vállalják ezt. Hogy noha sok gyereket vállalnak, mégsem a gyerek van az életük középpontjában, hanem Isten. És érdekes módon így járnak jól a gyerekeik is.
Olyan furcsák a Krisztus-tanítványok, hogy nem nekik vannak terveik a gyerekeik jövőjére nézve és nem azt akarják tűzzel-vassal megvalósítani, hanem Istentől kérdezik: mik az Ő tervei a gyerekeik jövőjével. Olyan emberek ők, hogy nem lesznek féltékenyek, ha kiderül, hogy a hitre jutott gyermekük jobban szereti az Urat, mint őket. Tudják, hogy őket is így fogja igazán szeretni. A gyerekeiket nem sikeres emberekké akarják nevelni, hanem Istennek engedelmes emberekké. Nem gazdagokká akarják tenni őket, hanem irgalmas szívűekké, mert hogy Jézus is ilyen volt, és azt szeretnék, ha Őreá hasonlítanának.
És nem a munkakörülményeik miatt panaszkodnak örökké, hanem sokszor nagyon rossz körülmények között is a munkájuk minőségére figyelnek oda, mert úgy dolgoznak, mint akik az Úrnak tartoznak számadással, és egyáltalán az egész életük - beleértve a munkájukat is - erkölcsi színvonalára figyelnek. Furcsák ezek a Krisztus-tanítványok, mert Jézust mindenek felett szeretik. Őhozzá minden körülmények között ragaszkodnak, és Őt akarják felmutatni ennek a világnak. Akkor is, ha emiatt egyre többet kell szenvedniük.
Erre készíti Pál apostol Timótheust. „De te maradj meg mindazokban, amiket hallottál, tudván, kitől tanultad; hogy kisgyerek korod óta ismered a szent írásokat,” és láttad az én példámat. Éppen ezért kövessed tanításomat, életmódomat, szándékomat, hitemet, szeretetemet, állhatatosságomat! És kövessed üldöztetésemet, szenvedéseimet is, amelyek - és elsorolja a helyeket, hol estek rajta. És a helységek között ott van Lisztra város neve is.
Timótheus lisztrai volt, és valószínűleg saját szemével látta, amikor az apostolt megkövezték Lisztrában. És azt gondolván, hogy meghalt, kivonszolták a városon kívül és otthagyták. És ő ezt is vállalta Jézusért. És Jézus ebből a félholt állapotból is megmentette őt, mert még használni akarta.
Az előző alkalmakon arról volt szó, hogy Pál apostol itt lelkigondozza Timó-theust. Aki nem ismeri, nem érti a dolgokat, azt mondhatná: szép lelkigondozás! Azt mondja neki: ne keseredj el, édes fiam, lesz ez még rosszabbul is. Egészen szörnyű lesz, és ha hűséges maradsz, akkor esetleg úgy jársz, ahogy én jártam. Nem ilyen hangon és hangsúllyal írja ezt neki, de lényegében ezt. Mert a lelkigondozáshoz a becsületesség feltétlenül hozzátartozik. És az apostol tudja: egyre nehezebb lesz keresztyénnek lenni.
Olyannak nem lesz egyre nehezebb lenni, akiknél a kegyességnek csak a látszata van meg, de elkötelezett Krisztus-tanítványnak lenni egyre több szenvedést jelent.
De te maradj meg! Miért? Mert azok, akik másokat eltévelyítenek és ilyen téves tanokat hirdetnek, egyszer meg fognak szégyenülni. Egy ideig sikereket érhetnek el, akár meredeken is felfuthat a karrierjük, egyre többeket eltévelyíthetnek, tábort gyűjtenek maguknak, de egyszer csak mindenki előtt nyilánvalóvá lesz: hazudtak. Az evangélium igazsága viszont önmagában is megáll, és arról az fog kiderülni: igaz. Ezért maradj meg az evangélium igazsága mellett. Ezért maradj meg Jézus Krisztus mellett, akkor is, ha jobbról-balról bántanak miatta, mert akkor túlélsz mindent. Túléled ezeknek a tiszavirág életű sikereit, túlélsz mindenféle rendszert és rendszerváltozást, túléled ezt a világot is, ezt a nagy világkorszakot, az utolsó napokat, és együtt leszel Jézussal az Ő dicsőségében.
Aki itt ragaszkodik hozzá a gyalázatban is, mások üdvössége érdekében, az lesz vele odaát a dicsőségben. Maradj meg hát, Timótheus, akármit mondanak rólad, és akármit csinálnak veled. Ragaszkodj Krisztushoz, az igéhez, és közben mutasd a megmenekülés útját azoknak, akik között élsz.
Az utolsó napokban nehéz idők jönnek, ezeket mi sem kerülhetjük ki, de a túlélés csak Krisztusban van.