VÁDOLTÁK ŐT

Ebből a szomorú történetből ma este ezt a mondatot szeretném kiemelni: „Ott álltak a főpapok és az írástudók, akik teljes igyekezetükkel vádolták Jézust.”
Önmagában is megdöbbentő ez a megállapítás, hogy a nép vezetőinek nem volt fontosabb dolguk azon a napon, mint hogy Jézust vádolják, s lehetőleg elérjék azt, hogy még aznap Pilátus aláírja Jézus halálos ítéletét. Ha azonban azt is megfigyeljük, hogy mikor történt ez, akkor még sötétebb a kép.
A nagy páskaünnep első napján vagyunk. Az egész ország örömünnepre készült. Mindenki megemlékezett arról, hogy Isten milyen csodák között hozta ki az Ő népét annak idején az egyiptomi rabszolgaságból. Minden ember hetekkel előbb készült már erre a többnapos ünnepre. Ezrével mentek fel a jeruzsálemi templomba, hogy ott áldozatot mutassanak be, s baráti, rokoni találkozón magasztalják Istent. A hívők szíve tele volt dicséretmondással, de mindenkié tele volt hálával és örömmel. Egymásnak minden jót kívántak az emberek, és úgy, ahogy az ma is szokás hasonló ünnepeken, egymás megajándékozásával is kifejezésre juttatták az örömüket.
Abban az évben a páskaünnep első napja szombatra esett. Ez még tetézte az örömöt is, az ünnepélyességet is. És akkor ezen a napon a nép vezetőinek a legfontosabb dolguk, hogy vádolják Jézust, és elérjék, hogy lehetőleg este hatig, a szombat kezdetéig, Pilátus végre is hajtassa rajta a halálos ítéletet. „A főpapok és az írástudók ott álltak, és teljes igyekezetükkel vádolták Őt.” Ez a „teljes igyekezet” ilyeneket jelent: hevesen, elszántan, keményen és ugyanakkor azt is jelenti: folyamatosan, megszakítás nélkül.
Elkezdték ezt már előző éjszaka, amikor Jézust tanítványai körében a Gecsemáné kertben letartóztatták és onnan Kajafáshoz, a főpaphoz kísérték megkötözve. Ott már a fizetett hamis tanúk mindenféle képtelen rágalmat mondtak Jézus ellen. Nagy buzgalmukban azonban egymásnak is ellentmondtak, úgy, hogy le kellett állítani ezt a vállalkozást. Amikor azonban ott éjszaka a Nagytanács, mint statáriális bíróság, Jézust halálra ítélte, akkor meg kellett várni a reggelt, mert halálos ítéletet végrehajtani csak a római helytartó hozzájárulásával lehetett. Ezért vitték Őt reggel mindjárt Pilátushoz, s ott is előálltak a főpapok és írástudók, s teljes igyekezetükkel vádolták őt.
Pilátus elegáns gesztussal átküldi Őt Heródeshez, a negyedes fejedelemhez. A társaság oda is követi Jézust, és ott is teljes igyekezetükkel vádolják Őt. Aztán Heródes tisztelettudóan visszaküldi Őt Pilátushoz, és folytatódik a vádaskodás egészen addig, amíg olyan szorítóba nem kerül Pilátus, hogy jobb meggyőződése ellenére kénytelen kiszolgáltatni Jézust ezeknek az embereknek.
Mivel vádolták? Három súlyos vádat is felhoztak Jézus ellen, s ezek nagyon éles elméjűen voltak felépítve. „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondja magáról: felkent király.”
Félrevezeti népünket. Hogyan vezette félre Jézus a népét? Hova vezette Jézus a népét? Vissza Istenhez. Azt a népet, amelyik hátat fordított szövetséges Istenének, Ő visszavezette Istenhez. És akkor is, azóta is sokan hálásak vagyunk neki ezért a vezetésért. Mert aki Őutána elindult és Őt követi vezetésére figyelve, annak az élete minőségi változáson megy át. Ezek között, akiket Jézus így „félrevezet”, vannak olyanok, akiken nem segített semmilyen elvonó, de Jézusnál szabadulást találtak. Akik tönkretették a házasságukat, és ha hallgattak a „félrevezető” Jézusra, akkor egészen újat kezdhettek, és itt ülnek közöttünk, és elmondhatnák, milyen változást jelentett, hogy hallgattak az őket vezető Jézusra. Vannak, akik a téboly széléig jutottak, és Jézusnál békességet és bocsánatot kaptak. Így vezeti Ő „félre” az embereket ma is. Nem beszélve arról, hogy akik Őutána elindulnak, azok örök életet kapnak tőle, és ezt egyedül az Ő ajándékaként lehet megkapni.
A másik vád így hangzott: ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak. Igaz ez? Egyszer egy provokatív kérdést tettek fel Jézusnak: Szabad-e a császárnak adót fizetni? Ő azt mondta: mutassatok egy adópénzt. Mutattak egy pénzdarabot. Kinek a képe van rajta? Azé, aki verette, a császáré. Jézus azt mondta: egyszerű a dolog. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, vagyis az adót fizessétek neki, mert ő építtet nektek utakat, hidakat, és ő verette a pénzt, hogy kereskedhessetek, - és adjátok meg Istennek, ami meg egyedül az övé, amiből a császárnak nem jár semmi: az imádatot és az istentiszteletet. Tehát pontosan az ellenkezőjét mondta annak, mint amivel itt most rágalmazzák. S érdekes: senki nincs, aki felemelné a hangját és azt mondaná: elnézést, ott voltam, hallottam, amikor Jézus ennek az ellenkezőjét mondta.
A harmadik vád a legveszedelmesebb. Róma-ellenes politikai mozgalom szervezésével vádolják: „Azt mondja magáról: felkent király.” Pilátust a másik kettő nem is érdekli, erre csap le azonnal, s kérdezi tőle: király vagy valóban? Ez az állítás azonban így, ahogy ott megfogalmazzák, szintén minden alapot nélkülöz.
Ó, de szomorú jelenet ez, testvérek. Értelmes, felelős emberek, akik még vallásosak is, ennek a legnagyobb ünnepnek az első napján pénzt, erőt, fáradságot nem kímélve, kórusban vádolják azt a Jézust, aki semmi rosszat nem tett, aki mindig igazat mondott, és mindig, mindenkinek csak segített. És ez a legsürgősebb feladat most a számukra, ennek érdekében mozgósítanak mindenkit, latba vetnek mindent. Éjjel képesek összejönni, hogy akkor összeüljön már a tanács. Reggel, mihelyt lehet, vonulnak át az általuk mélységesen utált és megvetett Pilátushoz, de ott is kórusban hangzik tovább a rágalom. Aztán követik Őt Heródeshez, majd vissza Pilátushoz. Egy pillanatra nem tévesztik szem elől a foglyot. Figyelik mindkét uralkodónak az arcrándulását, hangsúlyát is, és mindent elkövetnek, hogy Jézus épletét estig lehetőleg kioltsák. „Ott álltak a főpapok és írástudók, teljes igyekezetükkel vádolván Őt.”
Nem ismerős nekünk ez az indulat? Amikor annyira hatalmába kerít valakit az irigység, a féltékenység, a bosszúvágy, vagy egyszerűen csak a keserűség, hogy nem tud szabadulni azoktól a gondolatoktól, amikkel egyelőre képzeletben foglalkozik, aztán szeretné, ha meg is valósulnának. Különböző akciókat indít az ellensége ellen. Amikor valaki szakadatlanul azon mesterkedik, hogyan vehetne elégtételt, hogy állhatna bosszút, hogyan árthatna valakinek, és nem fogy ki a kicsinyes kellemetlenkedésekből vagy a durva károkozásból. Amikor szakadatlanul védekezésre kényszeríti a másikat, és örül, hogy annak kínjai vannak. Közben pedig közös jó ügyek súlyos kárt szenvednek. És ha valakinek van tehetsége hozzá, s ehhez sokaknak van, nem is olyan nehéz valakit erkölcsileg, anyagilag, idegileg kikészíteni, lehetetlenné tenni. Lehet ezt szalonképesen, nyájas mosollyal a képünkön végezni, vagy lehet durván; lehet rövid idő alatt elintézni valakit, vagy tarthat évekig ez a processzus, de a mögötte levő indulat, az ugyanaz. Az az indulat, amit itt így fogalmaz a Szentírás: Ott álltak, teljes igyekezetükkel vádolván Őt.
Aztán van, amikor csak csendesen vádoljuk egymást. Amikor, ha ránézek, csak az jut eszembe, mit nem kaptam meg tőle. Amikor, ha hallom a nevét, már összeszorul a gyomrom egy kicsit, és hirtelen megjelenik előttem minden tőle elszenvedett sérelem és bántalom. Amikor nem áll bosszút az ember, mert józanul tudja: nem is állhat, meg tulajdonképpen nem érdemes, megint csak ő húzná a rövidebbet. De nincs megoldva és lezárva a dolog. Forr a harag, a keserűség. Előjön az álmaiban, előjön egy-egy elszólásban, és ez a méreg mérgezi magát az embert is, és mérgezi a kapcsolatait is.
Tudjátok, kinek az indulata ez? A Biblia világosan beszél erről. Azt mondja: a vádolásnak az indulata, mindig az ördögé. Így is nevezi a Szentírás a Sátánt: katégór. Azt jelenti: vádoló. Többször olvassuk mind az Ó-, mind az Újszövetségben, hogy az a szokása, hogy vádolja még az Isten választottait is. És akinek egyszerre célja lesz a hitelrontás, a mások becsületébe való belegázolás, egyáltalán bármiféle rombolás, ártás, ami lényegében az emberölésnek különböző változata, az ennek az ördögi indulatnak enged. Az tudja vagy nem tudja, akarja vagy nem akarja, ördögi befolyás alá került, és ilyen indulatnak lesz a játékszere.
Nagypénteken ezek az indulatok jöttek felszínre. Ott a kereszt körül igazán széles skáláját szemlélhetjük a bennünk levő sokféle sötét indulatnak. Egyebek közt ennek is: értelmes, tekintélyes, vallásos emberek semmi fontosabbat és sürgősebben nem látnak, mint valakit vádolni, akármivel, ami eszükbe jut. Valós vádakat nem tudnak felhozni, szórják a rágalmakat csak azért, hogy az illetőt elpusztítsák. Még a legjobbak is ilyen ördögi indulat hatása alá kerülhetnek.
Vádol minket az ördög néha úgy is, hogy rámutat a bűneinkre és elkezd gyötörni azzal: látod, milyen vagy? Látod, miket mulasztottál? Képes előhozni a régmúltból is bűnöket. Még olyanokat is, amikre hívő emberek bocsánatot nyertek Istentől, mert bocsánatot kértek és megvallották. És újra és újra eszünkbe juttatja, hogy kínozzon.
Egy 90 éves nénivel beszélgetek, aki keservesen zokog, mert nem tudja megbocsátani magának azokat a súlyos bűnöket, amiket a nővérével szemben elkövetett. Kedves néni, mikor? 45-50 évvel ezelőtt. És azóta nem volt lehetősége, hogy Istennek ezt megvallja? Dehogynem! Akkor mindjárt megvallotta. És Isten nem bocsátotta meg? Azt nem tudja. Már hogyne tudhatná! Hát honnan lehet azt tudni? Ebből a könyvből - s akkor kikeressük azokat az igéket, amelyek arról szólnak, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket. És megtisztít minket minden hamisságtól. - Meg van írva! (1Jn 1,9).
De még ettől is? - kérdezi ő. Miért, ott van utána zárójelben, hogy ettől nem ...? - kérdezem én. Ha egyszer Isten azt mondja: minden hamisságtól. Az valóban csúnya bűn volt a testvérével szemben, amit elkövetett, de Isten nem azt akarja, hogy egy életen át szenvedjen miatta. Azt meg végképp nem akarja, hogy az örökkévalóságban is szenvedjen miatta.
Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Pontosan ezt tette lehetővé Jézus nagypénteken, hogy jöhessünk újra és újra, és bizonyosak lehessünk abban, hogy megbocsáttattak a vétkeink. Miért? Mert miközben az ördögöt ez jellemzi, hogy vádol, és vádolásra indít mindenkit, aki enged neki, aközben Jézust pontosan az ellenkezője jellemzi: az, hogy menteget minket, hogy védelmezőn odaáll mellénk. Nem ködösíti el bűneinket, és nem mondja azt, hogy a bűn nem bűn. Éppen az Ő kereszthalála bizonyítja, hogy milyen súlyos bűneinkért tett Ő eleget. De Ő a bűnöst nem vádolja, hanem odaállt az igazságos Isten elé a mi Urunk, Jézus Krisztus, és azt mondta: Atyám, ne őket büntesd meg az ő bűneikért, hanem engem. Ne kelljen meghalniuk azért a temérdek istentelenségért és embertelenségért, amit elkövetnek, hanem azt az ítéletet, amit ők megérdemelnének, rajtam hajtsd végre. És az Atya meghallgatta ezt a kérést. Ezért kellett Jézusnak a kereszten felkiáltania: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Mert mindannyiunk minden bűnét magára vállalta, és annak a teljes ítéletét. És Isten a bűnnel nem vállal közösséget.
Amikor ez az elégtétel megtörtént, akkor az Atya is elhagyta a Fiút. A poklok mélyére szállt le, ahova nekünk kellene mennünk, úgy ahogy megérdemelnénk. Ez a jézusi indulat.
Mindenféle vádaskodás mögött az ördög húzódik meg. Amikor valaki odaáll a másik mellé, amikor megosztja a terheit, amikor evangéliumot hirdet nekik, amikor mentegeti - nem igazolja a bűnét, de mentegeti, és a megmenekülés útját mutatja, akkor jézusi indulatnak enged.
Éppen nagypéntek mutatja, mennyire ez hatotta át Megváltónkat. Nemcsak azért, mert még a kereszten, utolsó erejével is az édesanyjáról gondoskodik, hogy legyen gondviselője, hogy még ott is megnyitja a mennyország kapuját egy gonosztevő előtt, hanem amikor haldoklása közben gúnyolják, még azokért is, akik keresztre juttatták és ott is csúfolják, közbenjár és azt mondja: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek. Ez pontosan az ellenkezője annak, amivel a főpapok és írástudók odaálltak a különböző hatósági emberek elé, és teljes igyekezetükkel vádolták Jézust. Jézus teljes igyekezetével mentegette Isten előtt még őket is. És annyira teljes igyekezetével megtett mindent a felmentésünk érdekében, hogy ebbe bele is kellett halnia. Mert a ti szívetek is meg az én szívem is tele van ilyenfajta irigységgel, féltékenységgel, keserűséggel, haraggal, amiért nem tudunk vezekelni Isten előtt. Nem tudjuk sehogy sem kiegyenlíteni. Ennek az ellenértéke csak a bűn nélküli Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a tiszta és ártatlan élete volt. De Ő fizetett az életével.
Éppen ezért, egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja, és hiába vádol minket a lelkiismeretünk vagy az ördög, újra és újra hálát adhatunk Istennek, hogy köszönöm, hogy azt is megbocsátottad nekem Jézusért. És amikor rajtunk lesz úrrá valamiféle keserűség, és kezdenénk vádolni bárkit, akkor jó, ha elhallgatunk és arra gondolunk, hogy a kereszten is az ilyen vádaskodókért imádkozott. S jó, ha engedünk az Ő lelkületének, hogy az jellemezzen bennünket.
Még annyit: ennek az igének az alapján az embereket három csoportba oszthatjuk ebből a szempontból. Sajnos, sokan vannak, akik már semmit sem tudnak teljes igyekezetükkel csinálni. Nagyon sok megfáradt, kiégett, lelkileg béna ember él körülöttünk, akik cél és akarat nélkül már semmit nem tudnak - talán nem is akarnak - teljes igyekezettel csinálni. Nem tudnak lelkesedni semmiért, nem hajlandók áldozatot hozni senkiért, csak a maguk pillanatnyi érdeke mozgatja őket - de sokszor már ez sem mozgatja, mert mozogni sem tudnak, csak tátognak, hogy adjon nekik enni valaki.
Bármelyikünket megkísérthet ez, mert ez ragályos kór a mi időnkben. Engedjük, hogy Jézus Krisztus kigyógyítson belőle!
A másik csoportba azok tartoznak, akik ezeknek az írástudóknak a mai társai, akik teljes igyekezetükkel vádolnak másokat. Életük minden nyomorúságának valaki más az oka: a szüleik, a mindenkori vezetők, a kor, amelyben élnek. Ők nem. De sokszor bennünk is ott van valamiféle keserűség, csalódás, csendes, szelíd bosszúvágy, ami miatt mi is elkezdünk vádolni másokat.
Jó lenne, ha ma este bűnnek tudnánk ezt nevezni, mert ez az. Még akkor is, ha jogos a keserűségünk, ha valóban becsapnak, ha csakugyan járna az, amit nem kapunk meg. A vádaskodás akkor is ördögi indulat. Isten minket meg akar ettől szabadítani, mert ezzel magunkat is mérgezzük, a környezetünket is. Jó lenne, ha itt hagynánk az úrasztalánál minden formáját az ilyen vádaskodásnak.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nincsenek túl sokan, de vannak ilyenek, akik tudatosan engednek Jézus indulatának. Akik odaállnak a kicsi mellé, akik segítenek annak, aki soha semmivel nem fogja tudni meghálálni, de nem is azért segítettek, hanem azért, mert szüksége volt rá. Akik készek megbocsátani, akik készek még egyszer megbocsátani. Ötödször is készek megbocsátani, mert tudják, hogy nekik mit bocsátott meg Isten, és mennyire az Ő kegyelméből élnek. Ők azok, akik csendesen járják a szeretetnek, szolgálatnak, az áldozathozatalnak az útját. Emiatt sem mártírnak nem tekintik magukat, sem hősnek. Egyszerűen örülnek, hogy Jézus lábnyomában járhatnak. Nekik már nemcsak példát adott Jézus, hanem erőt is kapnak tőle ahhoz, hogy valóban úgy éljenek, ahogyan Ő. Készek alul maradni Jézusért, vállalják a megaláztatást Őérte. Ha kell, ebbe a csöndesen szolgáló életbe bele is pusztulnak. De úgy, ahogy a földbe esett gabonamagról mondta azt Jézus, hogy őmaga elhal, de sok gyümölcsöt terem. Úgy, ahogy Jézus is belehalt a mentegetésünkbe a kereszten a szó szoros értelmében is, de máig élünk az Ő halálának és feltámadásának az erejéből.
Az ilyen életre rámegy az ember kényelme, belepusztul a hiúsága, büszkesége, rámegy az ideje, olykor még az egészsége is, de gazdagodik körülötte a világ. Akarunk-e ilyen úton járni? Ezt kérdezi ma tőlünk Urunk.
A főpapok és írástudók ott álltak, teljes igyekezetükkel vádolván Őt. Legyen ez olyan jelenet, ami megijeszt minket. Elriaszt, amitől megundorodunk, amire azt mondjuk: ez az, amit nem akarok csinálni. Álljon ott előttünk ragyogó példaként a mi keresztre feszített Urunk, aki otthagyta a mennyei dicsőséget, mert nem magára gondolt, hanem reánk, aki hozzánk hasonló lett, megüresítette, megalázta magát, s engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, azért, hogy megszabaduljunk a vádaskodás indulatától. Azért, hogy kivegye az életünkből a keserűséget, az elégedetlenkedést. Azért, hogy azt se engedjük, hogy a magunk bűnei miatt vádoljon minket az rdög. Azért, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy az Ő halála mindannyiunknak életet, mégpedig teljes, értelmes, örök életet szerzett.