Cseri Kálmán

Sokan olvastuk a múlt héten bibliaolvasó kalauzunk szerint a tíz csapás történetét. Amikor ehhez a részhez értünk, és a hetedik csapás kapcsán ezt a két mondatot is olvastuk, nagyon meglepődtem. „Aki megijedt az Úr kijelentésétől a fáraó szolgái közül, hazamentette a szolgáit és jószágát. Aki azonban nem szívlelte meg az Úr kijelentését, az a mezőn hagyta szolgáit és jószágát.” E szerint tehát lett volna lehetősége mindenkinek arra, hogy megmeneküljön ettől a pusztító veszedelemtől? Úgy tűnik, igen. Sokan mégis elpusztultak. Mindenki elpusztult, aki nem szívlelte meg az Úr kijelentését. A régi fordításban így olvassuk: aki nem törődött az Úr beszédével.
Ebben a szomorú eseményben benne tükröződik ennek az egész világkorszaknak a sorsa, amelyikben élünk. Ezért nézzük meg egy kicsit közelebbről, miről van szó itt, és mire figyelmeztet minket ezáltal Isten.
Azt olvastuk, hogy Isten elhatározta, kiszabadítja népét a rabszolgaságból. Ezért küldte Mózest és Áront a fáraóhoz, hogy kérjék meg, engedje el a népet. A fáraó nem engedett. Ekkor Isten az ő kemény szívét csapásokkal puhította meg. Ezek között volt ez a bizonyos jégeső is. Nem váratlanul szakadt az emberek nyakába ez a szörnyű veszedelem. Isten azt mondta: holnap jön majd ez az eső, amelyik viszont elpusztít mindent. Ami a szabad ég alatt lesz, ember, állat, termés: minden elpusztul. Még arra is figyelmezteti Isten külön az embereket: „küldj el, hajtasd be jószágodat és mindenedet, ami a mezőn van, mert olyan jégeső szakad minden emberre és állatra, hogy ami a mezőn marad és nem hajtják haza, elpusztul.”
Világos beszéd. Az ember azt várná, hogy ezek után hangyabollyá válik az ország, s mindenki menti, ami menthető. Tereli az állatait, viszi tető alá az értékeit, és ő maga is biztos fedezéket keres. És csodálkozva olvassuk: nem ez történt. Voltak, akik így tettek, de a többség egyáltalán nem vette komolyan, amit Isten mondott. A többség élte az életét tovább is úgy, mintha semmit nem mondott volna Isten. Nem szívlelték meg az Úr kijelentését. Nem törődtek Isten világos beszédével. Ennek a következménye lett a szörnyű pusztulás.
Képzeljük csak magunk elé anélkül, hogy kiszíneznénk azt, ami itt le van írva. Egyik napon elhangzik világosan, hogy Isten ítéleteként mi várható, mi jön az emberekre. Ő azonban nem akarja az emberek pusztulását, ezért figyelmeztet mindenkit. És akkor szokatlan időben beborul az ég és elkezd esni az eső. Itt-ott megkoppan egy-egy jég is. Aztán egyre sűrűbben zuhog az eső, egyre nagyobb jegek esnek. Kitör a pánik, igyekszik mindenki valami fedezék alá húzódni, a fák alatt keresnek sokan menedéket. Igen ám, de hatalmas villámok is cikáznak, a pusztán magányosan álló fákba belecsapnak. Ott pusztulnak el sokan, ahol menedéket reméltek. Egyre több a véres fejű állat, de egyre több embernek is betörik a nagy darab jegek a fejét. Most már futna mindenki házba meg település felé, mielőtt azonban odaérnének, holtan rogynak össze sokan. S amikor nagy sokára eláll ez a rettenetes jégeső, tele van a föld tetemekkel.
Jajgatás, kétségbeesés lesz úrrá. Pontosan úgy, ahogy azt előre megmondta Isten. Pontosan úgy, ahogy azt nem vették komolyan azok, akik hallották. Akik komolyan vették, mindezt biztos fedezékből nézhették végig. De akkor már ők is képtelenek voltak segíteni bárkinek. Ez olyan nagy csapás volt, hogy akkor már senki nem tudott segíteni, s bekövetkezett az, amit előre hallhattak: „Elverte a jégeső egész Egyiptomban mindazt, ami a mezőn volt: embert és állatot, a mező minden füvét is elverte a jég, és összetördelte a mező minden fáját. Csak Gósen földjén nem volt jégeső, ahol Izráel fiai laktak.”
A fáraó meglepődött. Ő azt hitte magáról, hogy Isten leszármazottja, hogy ő maga is isten, és megszokta, hogy nincs nálánál nagyobb hatalom az országban. Most találkozott az élő Isten hatalmával. Azzal az Istennel, akivel hatszor egymás után szemtelen, kihívó módon viselkedett. Hatszor visszavonta az ígéretét, mert biztos volt abban, hogy mégis csak ő az úr. És most ez, ami történt, megtöri a fáraónak a keménységét.
„Ekkor hivatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: Ezúttal vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. Könyörögjetek az Úrhoz, mert elég volt már a mennydörgésből és a jégesőből. És akkor elbocsátalak benneteket, nem kell tovább itt maradnotok.”
Megszólal a lelkiismerete. Olyan szörnyű volt a látvány a jégverés után, hogy lehetetlen volt fel nem ismernie: ő az oka annak, hogy ilyen sok ártatlan ember elpusztult ennek kapcsán. Isten csak azt cselekedte, amit előre megmondott. Tehát Isten igaz. Ő a bűnös, ő a gonosz. Miatta történt az, amit el lehetett volna kerülni. És kimondja: ezúttal vétkeztem! Óriási dolog, ha valaki idáig eljut. Ha nem mást okol már a bajért, hanem ez kijön a száján: vétkeztem!
De vajon csakugyan felismerte a fáraó a valóságos bűnét? Igazi bánbánat és istenfélelem volt az, ami itt megszólal a szavaiban? Azt olvastuk a továbbiakban: sajnos nem. „Amikor eltávozott Mózes a fáraótól, és kiment a városból, fölemelte kezét az Úrhoz, és megszűnt a mennydörgés meg a jégeső, és eső sem ömlött a földre. Látva a fáraó ezt, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve.”
Azt mondtam, hogy ebben a történetben mint cseppben a tenger, benne van az egész emberiség története. Mert mi is egy rettenetes nagy ítélet elé nézünk. Erről Isten ugyanolyan világosan beszél az Ő igéjében, mint ahogy akkor ott a fáraónak és népének beszélt a közeledő jégverésről. Ez nem Isten bosszúja az emberiség felett, ez egyszerűen törvényszerű. Az a szemtelen lázadás, amiben élünk az Istennel szemben, nem maradhat ítélet nélkül. Az embernek ez az istenkedése, Istennel szembeni dacolása, maga után vonja az ítéletet. Nagy ítéletnek nézünk tehát eléje, Isten azonban meg akar menteni minél többeket. Ezért küld ma is embereket, akik elhiszik, hogy amit Isten erről mondott, igaz, és akik ezt hirdetik másoknak. És ezért ad időt: nem ma, hanem holnap kezdődik a jégverés, hogy legyen időnk fedezékbe vonulni, menedéket keresni.
Isten mentő szeretetének az eszköze ma is az Ő beszéde. Ugyanúgy, mint annakidején volt. Aki az Ő beszédét komolyan veszi, az megmenekül az ítélettől. Aki nem szívleli meg az Úrnak a kijelentését, arra a biztos pusztulás vár. És a Szentírás arról is világosan szól, hogy az egyetlen menedék, ahol az életünket megmenthetjük, Jézus Krisztus. Egyedül Jézus Krisztus keresztje az a hely, ahova oda menekülhet az ember a fenyegető íté-let elől. Maga Jézus így mondta ezt: „Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)
Aki az Ő beszédét hallja, és aki hisz. Ugyanaz, mint annakidején a fáraónál volt. Aki hallotta az Istennek Mózesék által hirdetett beszédét és komolyan vette, az megmenekült. Aki hallotta, de nem vette komolyan, az elpusztult.
Testvérek, sokszor azt sem vesszük komolyan, hogy az életünk legnagyobb horderejű döntése ez. Megszívleljük-e azt, amit Isten az Ő igéjében nekünk mond vagy játszunk vele? Elengedjük a fülünk mellett. Mindenféle kibúvókat keresünk: ma már azt másként kell érteni, meg úgy sem Isten szájából származik az, meg rám nem érvényes, mert most még nem érek rá vele foglalkozni. Mindegy, mit mondunk ... Nem szívleljük meg. Akkor pedig jön a pusztulás. Aki titeket szeret, az így magyarul, világosan megmondja. Akik ködösítenek, mellébeszélnek, vagy a Bibliának ezt a világos igazságát elhallgatják, azok nem szeretnek titeket. Azok félrevezetnek és engedik, hogy rohanjatok a pusztulásba.
Isten annyira szeret minket, hogy még azt is megmondja: vigyél a tető alá mindent, és amit odaviszel: megmarad. De nem holnapután, mert holnap jön a jégeső. Ma még nem jön. Ma még itt ülhetünk ilyen békés csendben és élvezhetjük az Isten kivételező szeretetét, hogy erre is figyelmeztet bennünket. Ma még ad lehetőséget arra, hogy megszívleljük kijelentését. De aki ma nem törődik az Úr kijelentésével, az holnap az ítélet áldozata lesz.
Van itt egy kedves, szép szó: akik megszívlelték az Úr kijelentését. Kinek a beszédét szívleli meg az ember. Azét, akit szível. Akit a szívébe fogadott. Ez két különböző szó: szívelni valakit, vagy megszívlelni amit ő mond. Annak a beszédét szívlelem meg, akit a szívembe fogadtam, akit szívelek, akiben bízom. Akire rábíznám magamat, arra hallgatok, amit mond, azt komolyan veszem. Sokszor nem is kérdezek rá, bizonyos vagyok benne: jót akar, igazat mond, tenni kell, amit tanácsolt. Ilyen-e számunka az élő Isten? Ilyen-e nekünk Jézus, akit a szívünkbe fogadtunk, akit nagyon szívelünk, és éppen ezért megszívleljük, amit mond nekünk. Tudjuk, hogy komolyan mondja.
Péter apostol leveléből hadd olvassak néhány mondatot arra nézve, hogy mennyire komolyan gondolja Isten, hogy jön az ítélet és most még megmenekülhetünk tőle. „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, csak türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik. Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy Ő tisztának, és feddhetetlennek találjon titeket békességben.” (2Pt 3,9-14)
Egészen bizonyos, hogy mindez így lesz, hiszen maga Jézus is megmondta, és Ő nem hazudik és nem téved. Úgy olvassuk a Mt 24. részében: még a nap és a hold is elsötétül, és a csillagok is lehullanak az égről, és akkor csak egy valami számít: valaki ezt megelőzően fedezékbe vonult-e már vagy nem. Akkor már nem vonulhat. Ebben van Isten szeretete, hogy idejében figyelmeztet minket. Még a kemény szívű, konok fáraót és az ő népét is idejében figyelmeztette. Azt mondja: holnap jön a jégeső, még nem ma. A mi esetünkben azonban nem tudjuk, hogy mikor lesz a holnapnak vége.
Ezek után jön ki a fáraó száján ez a szó: vétkeztem! Nagy dolog, ha mi is eljutunk oda, hogy végre látjuk, mi minden pusztult el eddig miattunk. Mennyi kárt okoztunk magunk körül, magunkban, és bűnbánatra jutunk. Csak ne így, mint a fáraó! Mert mi volt a híja az ő bűnbánatának? Pontosan az őszinteség. Ez az ember, amikor azt mondja: ezúttal vétkeztem, akkor is király marad, sőt isten marad, mert annak képzeli magát. Híre-hamva sincs az Isten előtti őszinte megalázkodásnak, az alázatnak az ő szavában, sőt még mindig ő szab feltételeket Istennek. Ha Isten megállítja a jégesőt, akkor majd utána elengedlek titeket. Ennek egyenes következménye az, amit így olvastunk: „Amikor megszűnt az eső, a fáraó visszaesett vétkébe és konok maradt a szíve neki is, szolgáinak is.”
Visszaesett a vétkébe. Egyszer azt mondja: ezúttal vétkeztem, de nem hagyja abba az Isten elleni lázadást. Egyáltalán ez: ezúttal, nagyon sokat elárul. Ez nagy tévedés. Hogy-hogy ezúttal? És előtte? Nem ezúttal vétkezett! Az egész ember egyetlen bűnköteg, Isten elleni lázadás. Itt nem elég csak erre az egy gaztettére azt mondani: ezúttal vétkeztem. Mindenestől bűnös vagyok. Péter nem azt mondta Jézusnak, amikor igazi önismeretre jutott, hogy ezúttal vétkeztem, hanem azt mondta: eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram. Így, ahogy vagyok, mindenestől. Testestől-lelkestől az ellened való lázadás jellemez engem. A tőled való függetlenedési vágy jellemez. Innen akarok megtérni oda, hogy mindenestől tőled függjek. Ebből semmi nem látszik a fáraónál. Ő nem akar függeni az élő Istentől, ő feltételeket szab neki. Ő csak ezúttal vétkezett. És ezután szükségképpen visszaesik.
Van ám ilyen testvérek! Ó, de sok ilyen emberrel kell találkoznom, akikben egyszer-egyszer egy kritikus helyzetben felriad álmából a lelkiismeret, amikor - hogy ennél a képnél maradjak - látják a tetemeket maguk körül, s rádöbbennek: ők az oka annak, vagy ők is oka annak, hogy idáig fajult a helyzet, s azt mondják: ezúttal vétkeztem! De ez nem őszinte bűnbánat, ez nem igazi megalázkodás Isten előtt. Ez nem annak a felismerése, hogy így, ahogy vagyok, mindenestől engedetlenségben, hitetlenségben, lázadásban vagyok. Nekem nem bűneim vannak, én a bűnben vagyok, mert Isten nélkül gondolkozom és élek. És nem akarok tovább így élni! Azonnal kész vagyok abbahagyni mindent, ami eddig Istentől elválasztott, ami tőle távol tart, ami vele ellenkezik bennem. Neki akarok engedelmeskedni. Ezt hívják bűnbánatnak. Amikor elfordul az ember a bűnétől és odafordul Istenhez úgy, ahogy azt Pál apostol tette ott a damaszkuszi út porában: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mostantól kezdve te parancsolsz. Ez a megtérés. És akkor ez az élet minden területére fokozatosan kiterjed, és az egész élet, egész ember Isten uralma alá kerül. A bálványok ledőlnek, ha még oly szentnek és tisztának látszottak is, és az egész ember Istent akarja szolgálni. Ezt hívják megtérésnek. És ehhez ez semmi, hogy ezúttal vétkeztem. Még jó, hogy látja, hogy miatta vannak ott a tetemek. Ez elkerülhető lett volna, és csak ő kerülhette volna el, hogy ha előbb enged Isten szavának és Mózesék kérésének. Nem engedett, miatta történt. Ez nem olyan nagy dolog, hogy ezt felismerte. Az nagy dolog, hogy ki is mondja. De ezzel csak elkezdődhet valami, s mihelyt elkezdődne, megijed attól, hogy esetleg Isten lesz Úr felette, és visszalép, visszahőköl.
Olyan szomorú ez, ha egymás mellé tesszük ezt a két mondatot: ezúttal vétkeztem, az Úr igaz, én pedig bűnös vagyok, és néhány mondattal később: és amikor megszűnt az eső, visszaesett a vétkébe és konok maradt.
Ez az ember nem a bűnéből akar szabadulni, hanem csak a bűnének a következményeitől. Álljon el a jégeső! Aztán majd utána meglátom, mit csinálunk. Isten őrizzen meg minket ettől! Sokan vannak ám így! Közületek mondták el többen: mi mindent fogadtak emberek a hadifogságban. Ha a jó Isten hazasegít mi lesz ... s hol vannak azok az emberek, s hol vannak a fogadások?
Egy középiskolás kislány kétségbe van esve, mert a terhesség jelei mutatkoznak rajta, miután feslett életet élt. Jaj, csak most mentene meg a jó Isten ettől, mert ez most nagyon szörnyű lenne. Néhány hét múlva kiderül: nem terhes, s pár hónap múlva ugyanazt a parázna életet folytatja, mint az előtt. Pedig a jó Istent emlegette ő is, tőle várta a segítséget. Még azt is elmondta: ezúttal vétkeztem! Csakhogy ettől még nem változik meg az embernek az élete.
Valakivel közlik, hogy súlyos betegsége van. Elkezd járni templomba, olvassa a Bibliát. Egyszerre lelki problémái támadnak. Sokat beszél lelkigondozóval. Aztán Isten kegyelmesen belenyúl az életébe. meggyógyul, s mintha elfújták volna ... Akkor már nem kell Isten. Ez nem megtérés.
És ugyanígy csúsznak vissza azok is, akik megpróbálják keverni Isten dolgait a világ dolgaival. Mert ugyanaz a gondolkozásmód ez, ami itt a fáraót jellemezte: ezúttal próbálok kérni Istentől kegyelmet, állítsa meg az esőt, de az egész életemet nem rendelem neki alá. Amikor emberek életében a változás csak bizonyos érzelmek miatt következik be, vagy egy személynek a varázsa, vagy egy konferencia hangulata, de nem az egész gondolkozás megváltozása. Amikor sok mindenre azt mondja: ez valóban bűn az életemben, de még azokat sem hagyja abba, és főleg, ha Isten rámutatna a többire, akkor meg megijed. Inkább ne lássam bűnnek!
Hány fiatal felébred, ráébred arra, ha így folytatja tovább, annak az életnek legjobb esetben semmi értelme nincs, sőt ez a biztos pusztulásba vezet. Változtatni kellene rajta. De csak itt-ott, vagy ahol már akut bajok vannak. Vagy ahol a súlyos következménytől megijed. De nem akarja az egész életét, testét, szerelmi életét, pénzügyeit, pályaválasztását, szüleihez való kapcsolatát, mindent Isten uralma alá rendelni. No, no ... azt nem! Ne essünk túlzásba! Aztán eltelik egy kis idő, és pontosan az történik, ami itt: visszaesett vétkébe és konok maradt. Mert a Krisztus-követést nem lehet félig-meddig csinálni.
A legtöbben látták már, hogyan szállnak fel a repülőgépek. Ott nem úgy ímmel-ámmal próbálkoznak, hanem miután megáll a kifutón, teljes erővel minél meredekebben igyekszik felfelé. Némelyik szinte függőleges irányba felfelé, mert ez az egyetlen biztos módja a földtől való elszakadásnak és repülésnek. Aki elkezdene földközelben vízszintesen próbálkozni, biztos lezuhanna. Mint ahogy visszazuhant a fáraó is ugyanoda, ahol volt. Mert ez, hogy ezúttal vétkeztem, de változatlanul én akarok feltételeket szabni az élő Istennek, nem jelenti azt, hogy elszakadtam a pogányságtól, a hitetlenségtől és rábíztam magam az élő Istenre.
Lassan és alacsonyan nem lehet repülgetni. Az életveszélyes! Lassan és alacsonyan nem lehet keresztyénnek lenni sem. Vagy radikálisan, őszintén, maradék nélkül, mindenestől rábízza valaki magát Istenre, és kész neki engedelmeskedni, vagy legfeljebb a kegyesség látszata lesz meg az életében - ahogy Pál apostol írja -, de soha nem ismeri meg annak az erejét. A megtartó erejét, ami éppen a krízishelyzetekben átsegíti őt és győzelemről győzelemre viszi. Már pedig Isten minket ilyen életre hív.
Mindez attól függ alapigénk szerint, hogy valaki komolyan veszi Isten igéjét, vagy pedig nem szívleli meg azt, és nem törődik vele.
Ha nem lenne annyira szokatlan, meg nem lenne annyira idegen a természetemtől, legszívesebben elkezdenék hangosan kiabálni: testvér, nagy jégeső jön, mentsd meg az életedet! Még nem ma jön, de holnap biztos, hogy jön, és nem tudjuk, mikor lesz vége a holnapnak. Ma még odamehetünk mindnyájan Jézushoz, és elmondhatjuk neki a fáraónál sokkal őszintébben és radikálisabban: Uram, vé-tekben fogantattam, és bűnben melengetett az anyám. Át van itatva az egész szellemi világom képmutatással, tisztátalansággal, istentelenséggel. De köszönöm, hogy ennyire szeretsz, hogy jöhetek, hogy nem kell így elpusztulnom, hogy szabad még hinni neked. Komolyan akarok venni mindent, ami igédben meg van írva, és hiszem azt, hogy akkor nem megyek a kárhozatra, hanem átmentem a halálból az életbe.
Jézus Krisztus az a biztos menedék, ahova mi is odamehetünk.
Hadd fejezzem be egy képpel, ami ezt az igét olvasva olyan szokatlan élességgel villant eszembe. Gyerekkoromban otthon láttam: nagy jégeső után, ami elől az állatok mind bemenekültek a maguk óljába, fészkébe, fészerébe, amikor meg-állt az eső és előjöttünk, a kis csibék csipogását lehetett valahonnan hallani. Mentünk oda, és egyre-másra jöttek elő a kotlósnak a szárnyai alól. A kotlós ott állt, aztán eldőlt holtan. Csupa vér volt a feje, később láttuk: eltört az egyik szárnya is. Elég nagy jég esett akkor is. Ő belepusztult, de a csibék élve maradtak. Kivéve egy csibét. Azt másnap találtuk meg, amikor felszáradtak a tócsák. Az mindig engedetlen volt, ismertük már kezdettől fogva. Hiába hívta a kotlós, nagyon sokszor nem ment oda. Úgy látszik most sem ment, vagy nem idejében ment. Annak is véres volt a kis feje, úgy látszik kapott ő is jeget. Aztán, ahogy menekülhetett, belefutott egy tócsába és abba belefulladt. Amikor felszáradt, ott volt - döglötten.
Ez a kép számomra prédikációvá vált. Az egyetlen menedék a csibének a kotlós szárnya alatt van. Az embernek a Jézus Keresztjénél van. És aki nem megy, vagy késve akar menni, az egészen bizonyos, elpusztul. Jézus belepusztult abba, hogy túléljük az ítéletet. Helyettünk szenvedte el azt az ítéletet, amibe mi belepusztulnánk. Aki ezt igazán hiszi, az soha nem szűnik meg neki ezért hálát adni, és azt nem kell ösztökélni, hogy hálából teljes bizalommal neki szolgáltassa ki az életét.
Azt olvastuk: „Aki megijedt az Úr kijelentésétől a fáraó szolgái közül, hazamentette a szolgáit és jószágát. Aki azonban nem szívlelte meg az Úr kijelentését, az a mezőn hagyta szolgáit és jószágát.” Isten segítsen minket, hogy megszívleljük az Úr kijelentését!

Két héttel ezelőtt ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk. Láttuk, hogy milyen hatalmas bizonyságtétel ez arról, hogy Isten élő személy. Nekünk nem istenfogalmunk van, hanem a teremtő és a világon ma is uralkodó mindenható Istennek mondhatjuk Jézus bátorítása alapján: Atyám! Ő olyan, aki hallja az Ő népe ki-áltását, ismeri szenvedését, elkészíti a szabadulást, választ eszközöket annak a végrehajtására, és ígéri nekik: Én veled leszek. Isten Úr, aki uralkodik ma is mennyen és földön.
Láttuk azt is, hogy mi minden van itt a nép kiáltása mögött. Sokszor a szenvedés segít oda, hogy igazán kiáltsunk Istenhez. Vajon az a sok szenvedés, ami most körülöttünk van, és az a nehéz helyzet, amiben népünk most van, indít-e minket komoly kiáltásra, vagy csak háborgásra, panaszkodásra, lázongásra? Isten népe nem háborog, hanem imádkozik. Nem imádkozgat, hanem kiált, ha kell, elkeseredetten, állhatatosan, elszántan, hittel, reménység ellenére is reménykedve hiszi, hogy Isten, aki élő személy és uralkodik, fog segíteni. Kiáltunk-e?
Láttuk azt, hogy a nép kiáltására megmozdul a menny, mégpedig sokkal előbb meghallgatta Isten az ő imádságukat, mint ahogy az abban foglaltakat teljesítette. És Mózes személyével foglalkoztunk röviden. Csak azzal, hogy mennyire bírta azokat az erőteljes hatásokat, amik különböző oldalról érték. Az életveszélytől odáig, hogy ünnepelt népvezér volt. Kapaszkodott Istenbe, erős közössége volt vele, és nem lendítették ki ezek a változások az egyensúlyából. Láttuk, hogy milyen sokakat milyen könnyen kiborítanak, kilendítenek a váratlan változások - akár pozitív, akár negatív irányba. Kevés ember mondhatja el azt, amit Pál apostol: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni, mindennel megelégedett vagyok.”
Nos, erről volt szó két hete, aztán vasárnap külön foglalkoztunk ezzel a súlyos isteni önkijelentéssel, hogy vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek. Láttuk, milyen sokat jelentett Mózesnek Istennek ez az ígérete.
Ma egy kicsit közelebb hajoljunk a felolvasott igéhez, és azt nézzük meg, milyen úton vezette végig Isten Mózest onnan, hogy Mózes korábban soha nem találkozott Istennel, csak hallott róla, nem hallott tőle semmit, - innen, ebből a félig tudatlan állapotból odáig, hogy mint Isten felhatalmazott küldöttje, küldőjével a háta mögött és a szívében, lehetetlenül nehéz feladatokra vállalkozik, és azokat Isten általa megoldja. Azt mondják ennek a szövegrésznek a hozzáértő elemzői, hogy három világos lépés rajzolódik itt ki, amin át Isten bemutatkozott Mózesnek, és ezzel párhuzamosan vezette Mózest is egyre előbbre ezeken a lépcsőkön.
Először Isten nagy titok volt Mózesnek. Titokból az ő megszólítójává vált. Aztán megszólítójából az ő ítélőjévé és végül ítélőből kegyelmes Istenné. Isten nagyon sokszor ezen az úton vezeti végig azokat, akiket közelébe hív és akikkel önmagát megismerteti. És eközben a tudatlan ember megszólítottá lesz, a megszólított ember Isten imádójává, és az Őt imádó ember az Ő küldöttjévé. Hogyan fut egymás mellett párhuzamosan ez a két vonal?
I. Isten tehát Mózesnek mindenekelőtt nagy titok. Nem tudjuk, mert nincs benne a Szentírásban, hogy mennyit hallott kiskorában Istenről. Hány éves korból tudunk megőrizni emlékeket úgy, hogy az a felnőtt gondolkozásunkat is befolyásolja? Mindenesetre egészen pici volt, amikor a fáraó udvarába került. Az édesanyja szoptatta egy ideig. Néha nagyon sokáig - azt mondják, két éves korig is - szoptatták abban az időben a gyerekeket. Biztos hogy imádkoztak érte, mert hívő emberek voltak, és minden hívő ember imádkozik a gyermekeiért. Valószínű, hogy beszéltek is neki valamit Istenről - nem tudjuk. Azt tudjuk: nem sok lehetősége volt Mózesnek arra, hogy Isten nagy tetteit megismerje, de szinte biztos, hogy valamit azért hallott erről.
Amikor negyven évesen a Midján földjére kényszerült menekülni, ott megint nem hallhatott Istenről. Lehet, hogy dolgozott benne mindaz, amit addig tudott Istenről, de nem mélyült és nem bővült ez az ismeretanyag. Úgyhogy nagyrészt ismeretlen volt számára az élő Isten. És így teltek napjai, hónapjai, évei. Legeltette nyáját a pusztában, és tudomásul kellett vennie, hogy kettébe tört a karrierje. Mielőtt még igazán elkezdődött volna, véget ért. Az a szörnyű gyilkosság, amit elkövetett, az, hogy miatta menekülnie kellett, ez mindent meghiúsított. Egy nagy műveltségű ember, aki a fáraó fogadott unokája volt, és szép pálya várt volna rá, most a pusztában tölti el az életét. Aztán majd egyszer véget ér ez a szürke élet.
Nyolcvan éves volt már Mózes, amikor az égő csipkebokorban Isten őt először megszólította. S akkor látta ezt a különös jelenséget, hogy a pusztának egy egyszerű tövisbokra ég, de nem ég el. Az egyik magyarázó olyan kedvesen és olyan ihletetten fejtegeti azt, hogy ilyen Istenünk van nekünk, aki a pusztának egy egyszerű tövises növényében lép oda az ember elé. Mint ahogy abban a töviskoronás, meggyötört, kivégzésre ítélt valakiben lépett oda az egész embervilág elé. Nem a királyok palotáiban jelenti ki magát, hanem a lehető legegyszerűbb körülmények között. Az a tövisbokor, amiről itt szó van, ugyanaz, amiről a bűneset után olvasunk az 1Móz 3-ban: Isten meg-átkozza a földet az ember lázadása miatt, és azt mondja: tövist és bogáncskórót teremjen neked. Isten a bűntől megvert világba lép be, nem iszonyodik tőle, nem fordul el utálkozva, látva azt és benne minket minden lázadásunkkal és hitetlenségünkkel, hanem valami egyszerű jelben, egyszerű módon megjelenik, és Ő kezdeményezi velünk a kapcsolatot. Nem a sértett duzzogásával, még csak nem is az ítéletre kivont karddal közeledik, hanem valami egyszerű jelben lehetőséget ad az embernek, hogy találkozzék vele.
Nem ugyanez történt kozmikus méretekben karácsonykor? Egy egyszerű istállóban, egészen szokványos módon megszületik egy kisfiú. S ki tudja, hogy Ő a Messiás, hogy Ő az Isten Fia, hogy Ő Isten, hogy Ő az örök isteni természete mellé akkor vette fel a nyomorult emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk? Mindez egyszerűen, csendben, észrevétlenül történik, különösen az akkori nagy zűrzavar, a népszámlálás csinnadrattája mellett. Észre sem lehet venni, de új helyzetet teremt az egész világnak, az egész kozmosznak.
Így dolgozik Isten. A titokzatos kilép az Ő titkából és megszólítja az embert. Mert amíg csak látta Mózes, hogy ég a csipkebokor, s amíg csak gondolkozott, mi lehet ennek a magyarázata, addig még nem hitt. Addig még nem volt kapcsolata Istennel. Isten úgy állította helyre vele is, meg mindannyiunkkal úgy állítja helyre a vele való kapcsolatot, hogy megszólít. Mégpedig így, mint Mózest, a nevén. Kétszer hallja a nevét: Mózes. Azért ez elég meglepő lehetett ám. Ő már csak tudta, hogy rajta kívül ott csak a birkák vannak. Ki ismeri őt? Ki mondja ilyen érthetően kétszer egymás után: Mózes! Mózes! Az, hogy a nevén szólítja őt Isten, egyrészt azt jelentette: mindent tud róla, másrészt azt: jogot formál reá, szabadon rendelkezhet vele. Ezt ott hirtelen nem is lehetett könnyű feldolgozni. Először a meglepetés, talán egy kis ijedtség lehetett Mózes szívében, és lassan került helyére sok minden.
Isten tehát kilép a maga titokzatosságából és megszólítja Mózest. Mert a hit mindig hallásból van. Azt hiszem, sok mindent el tudnánk most mondani, ha elkezdenénk beszélgetni, milyen volt, amikor először szólított meg minket Isten. Talán ebben a templomban, talán másutt, amikor valóban ahhoz hasonlót éltünk át, hogy a nevünkön szólít. Nem hallottuk a nevünket így a dobhártyánkat megrezegtetve, de hogy mindent tud rólam, az, hogy bizonyos, hogy van, hogy Ő mégis szeret engem, hogy valamit akar velem, terve van velem. Egy nyolcvanéves emberrel elkezdi Isten az Ő munkáját. Nem lehet valaki olyan idős, olyan elhagyatott, olyan elesett, olyan reménytelen, olyan csüggedt, olyan jövő nélküli, hogy Isten ne tudna belépni az életébe és valami vadonatújat kezdeni vele. Hogy Ő ne tudna adni neki még valamit, hogy ne tudná adni talán éppen ezek után az igazi életet. Maga ez az egyszerű tény nagy evangélium itt, és dicsőítsük a mi Istenünket, hogy ilyen Urunk van nekünk.
Ne csak aranymondás legyen az, amit gyakran idézünk, hanem tudjunk örülni annak, hogy az így igaz. Ezzel lép oda Isten Mózes elé is: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! (Ézs 43,1)
A második lépés, hogy a megszólító Isten egyszerre mint király - bizonyos értelemben mint ítélő király folytatja a beszélgetést Mózessel. Mózes egyre jobban közeledik a bokorhoz, viszi a kíváncsiság, a csodálat, és akkor elhangzik: állj! Ne merj közelebb jönni! Az a föld, amin állasz, szent. Vedd le a sarudat! A saru levétele a keleti gondolkozás szerint azt jelentette, hogy a port, szennyet, mindazt, ami a világhoz tartozik, és a megölt állat bőrét - tehát mindazt, ami a halálhoz tartozik - el kell távolítania magától az embernek. A világ és ami a halálhoz tartozik az, kívül marad. Nem mehetek oda mindenestől.
Miért nem? Most kezdi megtanulni Mózes, hogy Isten Isten és ő ember, és ez nem azonos kategória. Ő a teremtő én pedig teremtmény vagyok. Ő szent, én pedig fellázadtam ellene. Ő bűnt nem ismer, én pedig át vagyok itatva bűnnel és megértem az ítéletre. Jaj nékem, elvesztem - mondja Ézsaiás -, mert a szent Istent látták szemeim! A szent Isten és a bűnös ember nem találkozhat, mert megsemmisül az Isten szentségében mindaz, aki ellene lázad.
Olyan tudatlan Mózes, hogy ezt még nem tudja. Most kezd kirajzolódni előtte Isten nagysága, és az a távolság, ami a bűn miatt minket tőle elválaszt. És az, hogy onnan, az Ő trónusáról csak ítélet jöhet amiatt, amit csináltunk és akik vagyunk.
Azt hiszem, ez is ismerős sokunknak, amikor az út elején mindenekelőtt arra döbbentünk rá: elvesztem. Reménytelen helyzetben vagyok. Amikor kezdi látni az ember a bűneit, amikor bűnnek látja a bűnt. Amikor feltámad elemi erővel a lelkiismerete, és már nem akarja, de nem is tudja elhallgattatni, amikor fájni kezd mindaz, ami Isten-ellenes, Istennélküli az életünkben, és úgy látjuk: nincs tovább! Ez végzetesen elválaszt minket tőle, pedig olyan jó lett volna közel kerülni hozzá. Hiszen amilyen szeretettel mondta a nevemet, hogy egyáltalán akar velem valamit, már azt hittem, lesz értelme az életemnek, de most már látom: a bűneim végzetesen elválasztanak tőle.
És akkor szólal meg Isten - most ez így pontatlan, de mégis így mondom - az Ő igazi hangján. Akkor szólal meg az Atya szeretete, és a leghosszabb ez a szakasz Isten Mózeshez intézett beszédében. Azt mondja: Megláttam népem nyomorúságát. Hallottam kiáltását, ismerem szenvedéseit. Hol van itt a kardját forgató, fenyegető, ítélő bíró? Itt a szenvedő néppel, az ellene fellázadt szenvedő néppel együttérző, érte aggódó mennyei Atya szólal meg. Le is szállok, hogy megszabadítsam őket. Mivel feljutott hozzám az ő kiáltásuk és látom a nyomorúságukat, most elküldelek téged, hogy hozd ki az én népemet. Az ítélő Isten kegyelmes Istenné változik. Pontosabban Isten ítélete után Mózes mélyebbre lát Isten szívébe, és megismeri a kegyelmes, a bűnbocsátó Istent, aki együtt érez velünk, akinek fáj az, ami nekünk fáj, aki nem nézi közömbösen és nem nézi vég nélkül, hogy a saját bűneink következményei hogy tesznek tönkre bennünket, hanem közbenyúl és készen van nála már pontosan a terv, amit meg is fog valósítani.
A titok megszólít, a megszólító Istenben felismerem a szent Istent, és pillanatra megrettenek, félek tőle, elkezdem imádni, s utána megszólal a kegyelmes Isten, aki azt mondja: most pedig küldelek téged. Ez az egyik vonal.
II. S a másik vonal, amit közbe-közbe már követtünk is: a tudatlan ember egyszer csak megszólított lesz. Egészen személyesen közel jön hozzá, ami a Bibliában van: Ez rólam szól, ez nekem szól. Isten velem akar valamit, és erről meg van győződve, egyre bizonyosabb lesz benne, és ez nem önáltatás, hanem ez a valóság. De mit akar velem? Először megtanít térdre borulni, - vedd le a sarudat, sok mindent le kell vetni, hogy közel kerülhess Istenhez, s megtanuld imádni Őt - nem vagy a magad ura, de nem vagy kiszolgáltatva másoknak sem. Kész vagy-e kiszolgáltatni magadat Istennek? Mózes kész volt! Elhangzott a válasza: Ímhol vagyok! Ez azt jelentette: rendelkezz velem! És akkor Isten elkezd rendelkezni s azt mondja: most pedig menj el, és hozd ki az én népemet! Küldötté lesz. Három vagy négy versen belül ötször fordul elő ez: küldelek. Mert ez a cél. Nem az a cél, hogy újra megtanuljuk imádni Istent, hanem Isten célja velünk az, hogy miután megtanultuk Őt újra imádni, vigyük másoknak azt a sok jót, ami nélkül szűkölködnek, és amiben Ő gazdag, csak kellenének közvetítők. Elküldelek téged ... Ez a cél. És ebből a részből talán ez a leghangsúlyosabb most számunkra. Hol vagyunk mi ezen az úton? Ismerős-e már nekünk, hogy megszólított Isten? Talán nem is emlékszünk már, hogy akkor ott ki prédikált, vagy melyik hívő rokonunk, munkatársunk beszélt Istenről, - vagy nagyon is emlékszünk rá, még az igére is, még a körülményekre is, mert az felejthetetlen, amikor bizonyos lettem, hogy Isten akar velem valamit azok után, amiket csináltam. Abban az elesett állapotomban, amiben vagyok, Ő még akar velem valamit. Ismerős-e ez? Engedjük-e, hogy megszólítson minket?
Sokan már ez előtt elakadnak. Csak a csipkebokrot nézegetik, csak a maguk gondolataival vannak elfoglalva, hogy mi lehet az oka, próbálom megmagyarázni. A Bibliában talált vélt ellentmondásokat feloldani, megvitatni. Ne engedjük, testvérek, hogy itt lehorgonyozzunk, hogy itt megállítson bennünket a Gonosz. Engedjük, hogy Isten egészen személyesen megszólíthasson minden alkalommal, amikor a Bibliát a kezünkbe vesszük. Minden istentiszteleten és bibliaórán Ő azt akarja, hogy valami módon a nevünkön szólít. Újra és újra tudatosítja bennünk, hogy mindent tud rólunk, és annak ellenére szeret. Tudatosítja bennünk, hogy egyedül neki van joga reánk, és Ő használni akar minket.
De itt se álljon meg az ember, hogy megszólított az én Uram, és ennek örvendezik. Mert aztán elkezdődik az, ami halálunk pillanatáig tartani fog, hogy egyre-másra felismerem: mi választ el engem Istentől. Le kell vetni a sarut. Újra és újra előjön valami, amire azt kell mondanom: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! És ha engedem, hogy megtisztítson, akkor egészen világosan megértem: mit akar velem. Hova küld, mi a feladatom.
Nehéz küldetés volt ám ez Mózesnek. Tulajdonképpen ő az első apostol a Bibliában. Annak a szónak, amit itt ötször olvasunk, a görög megfelelője apostol, küldött. A küldöttnek mindig a néphez kell mennie, Isten népéhez, amivel Ő akar valamit, és azokhoz, akik azt hiszik, hogy ők az Isten népének az urai. Ez esetben a fáraóhoz. Menj el a fáraóhoz és menj el a néphez! S egyik sem fog hinni neked. Mind a kettővel azt kell közölnie a küldöttnek, hogy Isten az Ő uralmi igényét bejelenti az Ő népére és érvényesíteni akarja. Tehát a fáraó mondjon le arról, hogy hatalmaskodhat tovább a népen, mert ez a nép az Isten népe. A nép meg vegye tudomásul, hogy ő Isten népe, éljen annak megfelelően, és kezdjen újra figyelni Őreá és engedelmeskedni neki. Tehát, ha azt mondja: indulás, megyünk vissza az atyák földjére, akkor ne okoskodjanak, hogy miért most, meg lehetetlen, hanem: gyerünk! Meg kell tanulni hinni és engedelmeskedni. És mind a két vonalon nagyon sok akadály szokott lenni.
A fáraók soha nem veszik tudomásul Isten hatalmi igényét - a mai napig nem akarja a világ tudomásul venni, hogy Isten népe egyedül az ő Urának engedelmeskedhet, és sokszor az Isten népe is engedetlen és nehézkes, ahelyett, hogy örülne annak, hogy Isten újra kapcsolatot teremtett vele.
Emiatt van a Mózeseknek, a küldötteknek olyan sok nehézségük. Lehet, hogy egy valakihez küld Isten minket: családban vagy a munkatársi körben vagy bárhol. Aki küldetésben jár, az tudja, milyen keserű találkozni az ellenállással. Hogy neki lenne jobb, ha komolyan venné, amit most Isten általam üzen. De nem veszi komolyan. És tudom, hogy nekem még egyszer kell jönnöm és harmadszor is ... És ha nagyon megalázott és kigúnyolt, akkor is kell jönnöm, ha Isten küld. És otthon még nagyobb szeretettel imádkozni érte, - sőt már hazafelé a villamoson is. Nyelem a könnyeimet, és könyörgök érte, mert küldetésben járok.
Ismerős-e ez nekünk? Ezért nem nő ám sok hívő ember a hitében, mert ezt a küldetést nem kezdi el végezni. Vagy fel sem ismeri, hogy Isten mit akar vele, vagy nem akarja elfogadni, nehéznek találja, kényelmetlennek, halogatja. Mást akar helyette csinálni. Vagy belefárad, belekeseredik, abbahagyja, megtorpan. Ezért írja a Zsidókhoz írt levél írója: nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid 10,39).
Küldöttnek lenni azt jelenti: aposztolosz. - Ami itt a Zsidó levélben a meghátrálást jelöli, az meg úgy hangzik görögül: hüposztolosz. Az egyik előre megy, mert küldik, a másik visszakozik, visszavonul, mert megijedt, mert megbánta, mert megbántották vagy akármi miatt. Azt mondja: mi nem vagyunk hü-posztoloszok, a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk, és ezt az életet tudjuk továbbadni.
Mózesen keresztül itt Isten az egész nép életét, szabadságát, jövőjét mentette meg, de ehhez neki menni kellett. Tízszer újra vissza a fáraóhoz, és ki tudja hányszor ahhoz a néphez, amelyik még meg is akarta lincselni, meg akarták kövezni több alkalommal is. De akkor is végzi tovább engedelmesen a küldetését.
Hol vagyunk mi ezen az úton? Isten itt kijelenti magát Mózesnek, és nagyon szépen kitűnik ebből a történetből, hogy a kijelentés nem időtlen igazságok tudomásulvétele, hanem a személyes Istennel kapcsolatba került ember engedelmes járása. Küldetésben való járása. Mindent ennek a küldetésnek rendel alá. A kényelmét, az egyéni ambícióit, a hiúságát. Sokszor még az egészségét is. Olykor az emberi kapcsolatokat is. Ami ettől visszatartaná: mindent.
Viszont aki küldetésben jár, az érzi magát a helyén. Ezek az emberek kiegyensúlyozottak. Ezek szegényen is elégedettek, mert a legfontosabb megvan a számukra: látják az életük értelmét, van előttük értelmes cél, szoros közösségben vannak a küldőjükkel. Azzal az Istennel, aki már nem titok nekik, akinek nem az ítéletétől rettegnek, hanem akinek a kegyelméből élnek, és naponta újra látják, látjuk, hogy elég nekünk az Ő kegyelme.
És láthatjuk, mit jelent: Én veled vagyok! Mert amikor a küldő szót meghallja Mózes, azonnal ez a kérdés szólal meg az ajkán: Kicsoda vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek? Én egy nagy nulla vagyok! Ez után mondja Isten: De én veled vagyok. Ez elé a nagy nulla elé Isten az ígéretével odaírja az Ő jelenlétének a nagy egyesét és azonnal értéke lesz ennek a számnak. És minél alázatosabban jár valaki a küldetésben - hogy ennél a képnél maradjak: minél több nullát ír utána -, annál használhatóbb, értékesebb eszköz lesz Isten kezében. Minél inkább komolyan veszem, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem, de komolyan veszem azt is, hogy megígérte, hogy velem van, és mégis csinálom, annál jobban tud használni. Vigyük magunkkal most ezt: Mózes, aki úgy született, mint mi mindnyájan: nem ismerte az Urat, egyszer csak találkozott vele. Isten kijelentette magát neki, és miután valamennyire megismerhette Istent, kapott tőle küldetést, és ő mindvégig engedelmes volt ebben.
Ismerjük-e, mi a küldetésünk? Teszünk-e valamit Isten szolgálatában, mégpedig nem akármit, hanem azt, amire Ő akar használni bennünket? A lelki növekedéshez erre feltétlenül szükség van.

Ez a mondat a Biblia legfontosabb kijelentései közé tartozik, mert Isten itt önmagáról, a maga lényéről jelent ki valamit nekünk. Létkérdés az minden hívő ember számára, hogy valóban abban az Istenben hiszünk-e, aki csakugyan van, létezik és olyan, akinek magát kijelenti, vagy pedig magunk elképzelte bálványaink vannak.
Nehéz lefordítani ezt a különös mondatot: Vagyok, aki vagyok, mert ebben az esetben az ősi szövegben álló kifejezés jelen- és jövőidejű alakja között nincs különbség. Tehát így is lehetne ezt fordítani: Leszek, aki leszek. Vagy akár úgy is: Vagyok, aki leszek, vagy leszek, aki vagyok. Melyik a helyes fordítás?
A megelőzőkben arról tudósít a Szentírás, hogy Isten elhatározta: kiszabadítja népét az egyiptomi rabszolgaságból. Láttam nyomorúságukat - mondja Isten -, hallottam imádságukat, s elvégeztem, hogy megszabadítom őket. És Mózest küldi azzal a feladattal, hogy mindezt mondja meg a népnek és mondja meg a Fáraónak is.
Mózes megretten a feladat nagyságától. Nemcsak azért, mert az teljesen váratlanul érte ott a puszta csendjében és nyugalmában, hanem azért is, mert arra gondol: ki fogja ezt elhinni neki? Elsősorban népe fog gyanakodva kételkedni abban, hogy ilyen képtelen ötlettel áll elő, hogy kiszabadítsa őket a rabszolgaságból. A Fáraó pedig valószínűleg nem is tárgyal vele. Ezért kérdezi Mózes: „Én elmegyek Izráel fiaihoz, és megmondom nekik, hogy a ti atyáitok Istene küldött engem. De ha azt kérdezik: mi a neve? Mit mondjak nekik?”
Erre válaszol Isten: Vagyok, aki vagyok. Így szólj az Izráel fiaihoz: A vagyok küldött engem. Vagyis Mózes azt kéri Istentől, hogy mondd meg nekem, hogy kire hivatkozhatom, ki az a személy, aki ott áll mögöttem, ki az a tekintély, akit magam mögött tudhatok? Kinek a nevében állok elő ezzel a programmal? És ha bajba kerülök - ami nagyon valószínű -, kinek a védelmére számíthatok? Mi a neved?
Válaszol-e Isten erre a kérdésre? Tulajdonképpen nem válaszol. Nem mondja meg, hogy mi az Ő neve. Ehelyett ezt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok. Mondd azt nekik, hogy a vagyok küldött engem.” Név nem hangzik el, és ez nem véletlen.
Akkor értjük meg, hogy mennyire nem véletlen, ha tudjuk, hogy az ókori ember számára a név lényegi azonosságot jelentett azzal a személlyel, aki a nevet hordozta. A személy a nevében él. És ennek különös jelentősége volt a vallási életben. Úgy képzelték az emberek, hogy istenségek sokasága veszi körül őket, akik vagy amik meghatározzák az életüket. Ezektől az istenségektől mindaddig csak félni tud az ember, amíg nem ismeri a nevüket. Addig hatalmuk van rajta. Mihelyt megismeri az ember az istenség nevét, emlékoszlopot állít neki vagy oltárt épít a tiszteletére, keresi vele a kapcsolatot, és igyekszik befolyásolni az istenséget. A név ismerete az istenség birtoklását jelentette. Nevén tudom szólítani, tehát ha ártó isten, távol tartom magamtól, ha hasznát vehetem, igyekszem őt felhasználni a magam céljainak az elérésére.
Amikor Isten nem mondja meg a maga nevét, akkor ezzel arra figyelmezteti Mózest, s rajta keresztül az Ő akkori népét, s mindmáig minket is, hogy Őt nem lehet besorolni az ember által elképzelt istenségek sorába. Őt nem veheti kezébe az ember. Ő nem szolgáltatja ki magát az embereknek. Eszünkbe se jusson, hogy Őt megpróbáljuk távol tartani magunktól, vagy megpróbáljuk megidézni és baj esetén odarendelni, hogy tegye azt, amit mondunk neki. Nem ember az Isten - olvassuk a Mózes könyvében. Az, hogy Ő Isten, egyebek között azt is jelenti: nincs hatalmunk rajta. Verjük ki a fejünkből a gondolatot is. Nem uralkodhatunk rajta és nem használhatjuk Őt fel. Istent nem lehet bezárni a templomba vagy a múltba. Őt nem lehet szoborba merevíteni. Nem lehet falra festeni vagy odaszögezni.
Egyszer próbálták meg, hogy az Isten egyszülött Fiát keresztre szögezték, de két nap múlva már találkoztak vele, mert dicsőségesen feltámadt a halálból, mert Ő Isten és nem ember. És nem olyan, mint a pogányok istenei, akiket, amiket elképzelnek maguknak.
Isten nem mondja meg az Ő nevét. De ... valami lényegeset mond önmagáról. Azt mondja: Vagyok, aki vagyok. És ha azt kérdezik: ki küldött, mondd nyugodtan: A vagyok küldött engem. Mit jelent ez?
Anélkül, hogy ennek nyelvtani részét részletezném, csupán annyit mondok: ha valaki nemcsak szót szóval fordít, hanem érti egy nyelvnek a szellemét is, akkor tudja, hogy a legpontosabban úgy lehet visszaadni ezt a néhány szót, hogy ott leszek, ahol ott leszek. Isten itt nem az Ő létéről, hanem az Ő jelenlétéről beszél Mózesnek. Nem mondja meg a nevét, de megígéri a szüntelen jelenlétét. S Mózest, aki pontosan attól fél, nehogy egyedül kelljen megpróbálnia végrehajtani egy erejét messze meghaladó feladatot, Isten ezzel bátorítja: nem leszel te ott egyedül. Aki küld, ott lesz veled. A mindenható Isten állandó jelenlétét fogod tapasztalni. Elég-e ez neked?
S Mózesnek elég, vállalja ezt a küldetést. Elhiszi, amit Isten mond, nem Isten létét firtatja tovább, hanem komolyan veszi azt, hogy Isten megígérte az Ő jelenlétét. És ha Isten jelen lesz, akkor majd ő valahogy megvalósítja az Ő parancsait. Mózes pedig kész engedelmes és alázatos eszköze lenni.
Ott leszek, ahol ott leszek - vagy nyugodtan mondhatjuk: Ott vagyok, ahol ott vagyok - lényeg az, hogy le nem zárt folyamatos cselekvésről van itt szó. A cselekvő Isten ígéri az Ő jelenlétét Mózesnek. Nem szolgáltatja ki magát még az Ő szolgájának sem, de megígéri: számíthat rá. Nem adja kezébe magát az embernek, mert Ő Isten, de megígéri: mindig kéznél lesz az Ő segítsége, hatalma. Ott lesz hallótávon belül, karnyújtásnyira. Soha nem hagyja magára azt, aki bízik benne.
Így mutatkozik itt be Isten Mózesnek: Ott leszek, ahol ott leszek. Ez a nagyon fontos isteni kijelentés tehát nem Isten létét bizonygatja, hanem Isten jelenlétét ígéri.
A Biblia emberei soha nem vitatkoztak Isten létéről, hanem Isten jelenlétébe vágyakoztak, azt hiányolták, ha távol maradtak tőle, vagy azt keresték, vagy annak örültek. Éppen ezért ez a súlyos mondat: Vagyik, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek nem filozófiai létkijelentés, hanem a cselekvő Isten bemutatkozása. Istent az Ő tetteiből ismerheti meg az ember mindig. Ez a legtöbb, amit önmagáról elmond: Ott leszek, ahol ott leszek. Innentől kezdve a hitére kell hagyatkoznia annak, aki komolyan veszi ezt az ígéretet. Bármit mondana Isten önmagáról, kevesebb lenne ennél. Ez Ő. Őt így lehet megismerni. Az Ő kegyelmét, irgalmát, hatalmát, hűségét, ítéletét az Ő cselekedeteiben ismerheti fel az ember.
És a hívő embert az jellemzi, hogy újra és újra várja Istennek ezeket a cselekedeteit. Felismeri az eseményekben a cselekvő Istent, újra és újra csodálkozva mondja: ez Ő. Martin Bubernek, a neves zsidó teológusnak ez a magyarázata a Jahve névre: Ja hu - ez Ő. A hívő újra és újra észreveszi, hogy megint, megint, megint Ő cselekedett. Ő a cselekvő Isten, és ha cselekszik, akkor nyilván létezik. Abszolút feleslegessé válik az Isten létéről való vita. Az Isten jelenlétében él a hívő ember, és ennek a bizonyságait látja újra és újra.
Biblián kívüli talajon el lehet vitázni vég nélkül az Isten létéről. A Szentírás az Isten jelenlétéről, a jelenlevő Isten cselekedeteiről beszél nekünk. Isten léte - statikus fogalom. Isten jelenléte - dinamikus. Ez a bibliai szemlélet. Akik Isten jelenlétét komolyan veszik, azok elindulnak valahonnan valahova. Azok nem elmélkednek Istenről, hanem követik Őt. Jézus is erre hívott mindenkit: Jer és kövess engem!
Ezért idegen a Szentírás gondolkozásától minden elvonatkoztatott és tárgyiasított Isten-fogalom. Hiszen Isten az események örök alanya, aki soha nem lesz tárggyá, még a megismerésünk tárgyává sem. Hiszen amit róla tudunk, azt tőle tudjuk. Ezért nagy dolog az, hogy a Szentírás úgy mutatja be nekünk a mi Urunk Jézus Krisztust, mint akiben láthatóvá lett a láthatatlan Isten. Aki képe a láthatatlan Istennek - így olvassuk. Aki egészen közel hozta hozzánk azt, aki Mózesnek csak ennyit mondott önmagáról: Vagyok, aki vagyok. És Jézus szavaiban ugyanez a vagyok szólal meg, amikor tömören, olykor magyarázat nélkül, így jelenti ki magát: én vagyok az élet! Én vagyok az igazság! Én vagyok az ajtó - az egyetlen ajtó, amelyen keresztül beléphetünk az Isten országába. Én vagyok az út - és nincs más! És Jézus mutatta be nekünk a valóságban mit jelent ez a meghatározás: az Isten szeretet.
Jézus életében is a cselekedetekből ismerhetjük, meg kicsoda Ő, kicsoda az Isten. És Isten legnagyobb tette, amivel önmagát, a maga titkát, lényét nekünk kijelentette: a kereszt. Krisztus kereszthalála, ahol egészen nyilvánvalóvá lett, mennyire szereti Isten ezt a világot, s benne minket, az Ő feltámadása, amelyben egészen nyilvánvalóvá lett, hogy valóban nem ember az Isten, és Ő nem maradhat a halálban, mert Ő élet és halál, élők és holtak Ura.
És amikor az evangéliumban azt olvassuk, hogy az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, - a legrégebbi kéziratokban ez van: az egyszülött Isten - aki az Atya kebelén van, az jelentette Őt ki nekünk (Jn 1,18), akkor még többet jelent számunkra az, amit Mózes hallott először ott az égő csipkebokor közelében: Vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek.
Olyan különös az, hogy Filep apostol egyszer azzal a kéréssel állt Jézus elé: „Mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” S mit mond erre Jézus? Tulajdonképpen szomorúan válaszol: „Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; hogyan mondod azért te: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nekem.” (Jn 14,9-11)
Isten jelenlétét az Ő cselekedeteiből lehet megismerni. Jézus titkát, benne az Isten titkát, az Ő cselekedetei mutatják.
Nem véletlen, hogy a próféták úgy jövendöltek az eljövendő Messiásról, Krisztusról, hogy így nevezték: Immánuel. Immánu - azt jelenti: velünk, Él - Isten neve. Immánu Él - velünk az Isten. Ez a lényege, ez a „neve” Jézusnak. Jézus személyében bizonyította be Isten mindannyiunk számára, hogy nem ellenünk van, nem közömbösen nézi a vergődésünket, hanem velünk van. Őbenne irgalmas szeretet munkálkodik, Őrá számíthatunk. És Jézus kereszthalála megengesztelte Őt. Nem az ítéletet végrehajtó Isten közeledik hozzánk, hanem kegyelmét kínálja nekünk.
Most már valóban rajtunk a sor, hogy kapva kapunk-e ezen a kegyelmen, és azt akarjuk-e, hogy a Isten jelenlétében történjék az életünk minden tekintetben, vagy pedig még mindig fenntartásokkal, gyanakodva, netalán ellenségesen vagy udvarias közönnyel tekintünk Istenre. Ő mindenesetre érettünk van és velünk van: Immánuel.
Nyugodtan mondhatjuk: Jézus Krisztus az egyetlen „hely”, ahol ilyen magunkfajta, elveszett bűnös emberek az igaz és szent Istennel találkozhatunk. Mégpedig úgy, hogy nem az Ő ítélete sújt le ránk, hanem felmentő, feloldozó kegyelmét tapasztaljuk meg.
Mit jelent a gyakorlatban az, ha valaki Isten jelenlétében él? Három egyszerű üzenetet szeretnék még a felolvasottak alapján elmondani.
1) Ha valaki komolyan veszi azt, hogy Isten ott van, ahol ott van, és igazán hiszi azt, hogy ott lesz mindig, ahol ott lesz, vagyis az Ő jelenlétében él, az soha nem érzi magát Isten háta mögött. Az soha nem keseredhet el amiatt, hogy őt mindenki elhagyta, hogy elhagyta őt Isten.
A kereszten Jézusnak át kellett élnie, mit jelent az: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? De amikor Ő a mi bűneink ítéleteként a pokolnak ezt a kínját is ott magára vette, akkor lehetővé tette azt, hogy soha ne maradjunk Isten nélkül. Soha ne kerüljünk az Ő szövetségén kívülre, soha ne kelljen azt átélnünk, hogy elfeledkezett rólam az én Istenem.
Komolyan vesszük-e ezt, testvérek, hogy ilyen Istenünk van, aki az örök vagyok, aki az Ő jelenlétét kínálja nekünk, akitől nem kell félnünk, aki elé Jézussal együtt bizalommal mehetünk, mert Őreá néz és rajtunk könyörül, és ettől kezdve soha többé nem leszünk egyedül? Sem ebben a néha nagyon nehéz földi életben, sem a halálunk óráján, sem a halálon túl.
El tudjuk-e mondani, hogy lehet, hogy elhagynak emberek, de mit árt, ha Ő veled, töröld le könnyedet, Jézus szeret! Isten jelenlétében élni, ezt jelenti hívő életet élni. Ennek a békessége, ennek az öröme, ennek a biztonsága tölti be az embert akkor is, ha körülötte sokféle nyomorúság történik, sokféle próbán kell átmennie, veszteségek érik, csalódások stb. De mindezt nem egyedül, hanem beágyazva a mindenható Istennel való közösségbe. Nincs kiszolgáltatva soha sem az elemeknek, sem betegségeknek, sem ismeretlen szellemi hatalmaknak, sem e világ kis- és nagy királyainak. Sem a saját romlott természetének, mert kiszolgáltatta magát egyszer és mindenkorra annak az Istennek, akiben feltétel nélkül bízik. Ő pedig azt mondja: ne félj, mert én veled vagyok.
Hisszük-e ezt igazán? Sokkal kevesebb aggodalmaskodás lenne az életünkben, ha igazán hinnénk, egy sor felesleges félelemtől szabadokká válnánk. Sokkal több öröm lenne bennünk. Ezt nem vesszük komolyan a hétköznapokban, hogy a mindenható Isten jelenlétében élhetek.
Ahogy egyik énekünk mondja: Segíts előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek. El lehet ide jutni. Engedjük, hogy Isten közelebb segítsen minket ehhez. Minél jobban szaporodnak a gondjaink, annál inkább engedjük, hogy átéljük az Ő szüntelen jelenlétét és abban örvendezzünk.
2) A másik, amiről tud a Szentírás: aki Isten jelenlétében él, az sokkal felelősebb életet él. Annak az erkölcsi tartását is ez határozza meg, mert ez azt jelenti: Isten mindent lát, amit csinálok. Nem kerülhetek a háta mögé, nem marad előtte sötétben és ismeretlenül semmi. A legtitkosabb gondolataimat, vágyaimat, bűneimet is ismeri, ami csak átfutott rajtam, azt is. Amit ki sem mondanék, mert szégyellem ... mindent tud rólam. Ez is serkenti az embert arra, hogy Istennek kedves, neki tetsző életet éljen.
3) Akik valóban így Isten jelenlétében élnek, azok egészen megváltoznak. Átalakul az ilyen ember. Isten jelenlétében egyikünk sem maradhat olyan, amilyen volt. Ott nagy belső átalakuláson megy keresztül mindenki.
Csak egy mondatot hadd olvassak el ennek a szemléltetésére. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicső-ségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18) Nem csinálunk semmit - mondja Pál - csak az Úr dicsőségét szemléljük. Mégpedig fedetlen arccal - most már a hit szemeivel, mint akik ismerik, ki az ő Istenük, mint akik tudják, mit jelent ez: Vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek. Szakadatlanul az élő és uralkodó Isten jelenlété-ben élnek. Őreá tekintettel hozzák meg döntéseiket. Őreá vannak tekintettel, mikor terveznek, mikor kimondanak valamit vagy nem mondanak ki. Megtesznek vagy nem tesznek - minden Istenre való tekintettel történik az életükben. Ez kialakult rend már, a reflexeik is ennek megfelelően működnek. Őt szemlélik, Isten jelenlétében élnek.
S mi ennek a következménye? Az, hogy elváltoznak ugyanazon ábrázatra: egyre inkább Krisztushoz hasonlít a természetük, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Nem kell teljesíteni semmit. Nem kell ezt betartani, attól óvakodni. Őt szemlélni, az Ő jelenlétében élni, s mindent, az egész életet Őreá való tekintettel berendezni. És eközben az Ő Lelke hatalmasan munkálkodik az emberben, és olyan változást visz véghez, amit nem lehet tanulással, tapasztalatok gyűjtésével, semmivel sem pótolni. Ez nem a mi teljesítményünk, ez az Ő munkája. Ez a keresztyénség felső foka. Ide akar elsegíteni bennünket.
Az, hogy tudatosan, hittel, Isten jelenlétében él valaki, mindenekelőtt nagy örömhír. Soha nem leszek egyedül. Mindenki elhagyhat, mindenkit elveszíthetek, Ő akkor is megmarad nekem. E földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, Ő megmarad nekünk, Ő nem tárgy. Ő hatalmas, élő személy, aki kezébe vett minket és nem dob el. Nem ejt el véletlenül, nem feledkezik meg rólam. Ézsaiásnál olvassuk: ha anyám elfeledkezne is, Ő nem. Ő a markaiba metszett. - Ez nagy evangélium, aminek lehet örülni. Ugyanakkor a felelősségünket is megnöveli. Nem tehetek akármit és nem is akarok tenni, mert nem akarom Őt megszomorítani semmivel. És ez az én gyönge, bűnre mindig hajlamos természetemnek erőt ad az engedelmességre. - És miközben így élek vele szövetségben, vele együtt, - átváltozom. Dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.
Mózest érthetően izgatta: kicsoda Isten? Isten az Ő nevét nem mondta meg, mert nem használhatjuk Őt semmire, de megígérte a jelenlétét. S Mózesnek ez elég volt. És egy küzdelmes, de gazdag, Isten dicsőségét és mások javát szolgáló életet leélt úgy, hogy szüntelenül Isten jelenlétében élt. Bizonyos volt abban, hogy mindenütt ott van: a Vörös-tengernél, a pusztában, amikor meg akarták kövezni, mindig. Őt is ez erősítette az engedelmességre, hogy Isten előtt zajlik az élete, és ez a nagy átváltozás benne is végbement. Az az indulat ember, aki akkorát ütött valakire, hogy agyonütötte, róla azt olvassuk: nem volt nála szelídebb ember a földön. S ez csak egy jellemvonás, ami kiábrázolódott benne.
Tudatosítsuk ezt magunkban, hogy Isten az Ő jelenlétébe hív. El lehet vitatkozni vég nélkül arról: van vagy nincs, - vagy lehet élni az Ő jelenlé-tében, és akkor Ő maga győz meg minket arról, hogy kicsoda Ő.

Sokat szoktak vitatkozni arról, hogy Isten milyenekké akar minket formálni. Azért vitatéma ez, mert mindig szeretnénk összekeverni a magunk álmodozásait és feltételezéseit Isten világos kijelentésével. Ahelyett, hogy vennénk a fáradságot, hogy megismerjük, valójában Ő mit akar velünk, ahelyett a magunk gondolatait próbáljuk neki tulajdonítani.
De ez valóban fontos kérdés, ha valaki növekedni akar a hitben, kegyességben, az Istennek engedelmes életben, hogy vajon milyenné akar minket formálni? Mert innen tudja megállapítani az ember, hogy halad-e, és jó irányba halad-e.
Nos, ez az ige erről szól, hogy milyenekké akar minket Isten formálni. Minél jobban eldurvul körülöttünk az élet, s minél messzebb kerül az emberek gondolkozása Isten igéjétől, annál különlegesebbnek tűnnek azok, akik valóban komolyan veszik Istennek a beszédét. Annál feltűnőbb keresztyénnek lenni. Minden tábor szeretné megnyerni a hívőket, és kiderül, hogy sehova se illenek be. Sem ezzel, sem ennek az ellenségeivel vagy ellenfeleivel nem tud egy követ fújni a hívő ember, már csak azért sem, mert ő nem tart ellenségének senkit, és nem hajlandó ellenségesen viszonyulni senkihez, még az ellenségeihez sem. Ez önmagában már elég ahhoz, hogy kivesse a világ, és mindenféle csoport ellenszenvvel nézzen Isten gyermekeire.
Nos, ezért is fontos látni azt, hogy mi hát az az út, amelyiken Isten az övéit járatni akarja. Mi az a cél, amihez egyre közelebb akar minket vinni. Egyáltalán miből adódnak az említett különbségek. De ugyanakkor az is fontos, hogy lássuk, miből táplálkozik Isten népének az élete, és meddig terjed tevékenységének a területe. Mert azt is elvárják, hogy mindent, amit a bűn miatt elront, tönkretesz az ember, azt hozza helyre a hívő nép. Teleszórják az országot kocsmákkal, s jöjjön az egyház és szüntesse meg az alkoholizmust. De úgy, hogy közben két Közértre hét italbolt jut Budapest környezetében.
Egészen torz ez a gondolkozás, de Isten népének hozzá kell szoknia ahhoz, hogy ha mást nem lehet ütni, ütik őt. A Krisztus gyalázatáról sokat beszél a Szentírás, és azok, akik engedelmesen járnak a keskeny úton, azok ezt tudomásul veszik és elfogadják. A fontos csak az, hogy azért gyalázzanak minket, amiért Krisztust is gyalázták. Ne a magunk butasága, szeretetlensége, lustasága miatt érjenek a vádak, illetve, ha amiatt érnek, azokból sürgősen meg kell térni; ha viszont valóban Krisztusért gyaláznak, a Szentírás azt mondja: az kiváltság. Ez minősíti a hívőt, ez mutatja engedelmességét. És a valóban engedelmes hívő emberek emiatt nem is panaszkodnak.
Nos, mit mond tehát ez az ige arról, hogy milyenekké akar minket Isten formálni?
Az újjászületett ember természetrajzáról ír itt Péter apostol rendkívül tömören és lényegretörően. Azt mondja: az új ember származása felülről való. Nem a test indulata, nem a férfi akarata hozza létre, hanem Isten szava teremti. Éppen ezért isteni jellemvonások jelennek meg az újjászületett ember életében. Ezt a nagy horderejű kijelentést olvastuk itt: isteni természet részeseivé lettetek.
Az újjászületett Krisztus-tanítvány tehát a mennyből kapott valamit azért, hogy azt itt a földön továbbadja másoknak. Ennek a megállapításnak minden szava nagyon hangsúlyos. Ami valóban krisztusi, az felülről való. Az nem az emberinek, a földinek a tökéletesített változata vagy felfokozása, hanem az minőségileg más. Eredendően mennyei, felülről való. De nemcsak azért kapta a hívő, hogy ő örvendezzék neki - azért is -, hanem azért, hogy továbbadja másoknak és szolgáljon vele itt a földön.
Így olvastuk ezt: „Mivel az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való, annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott, ami által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.”
Isten munkája tehát mindannyiunk életében azzal kezdődik, hogy ajándékot ad. Nem parancsokat ad, nem tilalmakat állít elénk - ajándékot kínál. Ez az ajándék egy minőségében más élet. Krisztus élete bennünk. Az így megajándékozott ember tud azután áldássá lenni mások számára. Ezt az ajándékot, amit így valaki felülről kapott, ezt kell felmutatnia, sőt megosztania másokkal, a körülötte élő nem hívőkkel, meg hívőkkel is, de főleg azokkal, akik Istent még nem ismerik.
Először tartom az üres kezemet, Isten telerakja ajándékkal, azután megyek és ezt szétosztom, miközben én is ebből élek. Aztán megint tartom és megint szétosztom. Ez jellemzi az Isten népét, ami jellemezte Jézus tanítványait, amikor a négyezer embert jóltartotta. Üres kézzel odaálltak Jézus elé, megrakta őket: menjetek és osszátok az éheseknek. Aztán vissza megint üresen. Ez az áldott ingajárat az egészséges hívő élet lüktetése. Megyek az én gazdag Uramhoz olyan ajándékokért, amiket csak én tudok elfogadni, mert nekem már van hitem. Csak a hívők tudják elfogadni azt, amit hittel lehet megragadni. A hit a kinyújtott kéz, amit valaki bizalommal tart Istennek, hogy adja oda az ajándékait. Aztán megy és szétosztja másoknak.
Erről szól itt ez az ige, és innen van ez a szép hosszú felsorolás, amit olvastunk: a ti hiteteket mutassátok meg... Péter apostol hét dolgot sorol fel, hogy mi mindenben mutassuk meg a hitünket. Ezek közül az utolsó háromról szeretnék most beszélni, mert ez mutatja talán a legjobban, hogy Isten milyenekké akar minket formálni.
Mindenekelőtt azonban hadd kérjem, hogy mindjárt az elején tegyük mérlegre a magunk életét. Eddig legalább eljutottunk-e már, hogy azt a gazdagságot, amit Isten nekünk Krisztusban kínál, hittel megragadtuk? Bizonyos vagy-e abban, hogy örök életed van? Az erre a kérdésre adott válasz jól méri a hitünket. Tudod-e, hogy mi mindent kaptunk Krisztusban és Krisztusért? Tudod-e, hogy milyen gazdag vagy? Akkor miért panaszkodsz annyit, és miért olyan szegények a körülöttetek levők?
Elkezdtük-e már az ingajáratot: viszem és adom tovább azt a megbocsátást, azt a mérhetetlen türelmet, azt a felemelő szeretetet, amivel Isten engem megtisztított, felemelt, elfogadott, megajándékozott? Péter levele konkrét és élesen személyes.
Ezzel kezdődik és ezt a hármat hadd említsem, amit itt egy mondatba sűrít az apostol: mutassátok meg a kegyességet, a kegyességben a testvérszeretetet, és a testvérszeretetben a mindenki iránt való szeretetet. Ezen a három koncentrikus körön helyezkedik el a hitében növekvő, egészséges, fejlődő keresztyén ember tevékenysége. 1. Mutassatok kegyességet. Ezt a szót gyakran így is fordítja a Szentírás: istenfélelmet. Ezt a kifejezést nagyon sokat félreértik. Az istenfélelem nem azt jelenti: félek Istentől, hanem azt jelenti: félem Istent. Vagy egyszerűbben: komolyan veszem Őt. Istentől csak az fél, aki még nem ismeri Őt. Az úgy gondolja: Isten biztos haragszik. Ezer oka van, hogy haragudjon rám, aztán jön, és megver. Aki így gondolkozik róla, az elárulta: egyáltalán nem ismeri. Aki már kapott Istentől ajándékot, az kezdi tudni, kicsoda Ő. És az újra és újra tartja a kezét, és tudja, hogy Isten ajándékot fog adni. Lehet, hogy próbákba csomagolva adja az ajándékot, de az ilyen ember már ismeri Istent annyira, hogy azoknak, akik Őt szeretik, még a próbák is a javukat munkálják. Még azok is előbbre viszik, érlelik, és meggazdagítják.
Az igazság azonban az, hogy olyan messze sodródtunk Istentől, hogy teljesen ködbe vész az Ő alakja, és nem látjuk, nem ismerjük.
Luther Márton leírja egy diákkori élményét, ami jól szemléltetti ezt. Amikor diák volt, az iskola számára sokszor úgy gyűjtöttek természetbeni adományokat, hogy házról-házra jártak, és aki önként akart adni valamit a deákoknak, az adhatott. Az egyik házba többször is bekopogtak, de nem jött ki senki. Nem akartak erőszakoskodni, és továbbmentek. Amikor már a negyedik-ötödik háznál jártak, kiabálást hallottak maguk mögött. Hát azon a kapun jött ki valaki, ami nem nyittatott meg előttük, és valami botfélével a kezében hadonászott egy ember, és nagyon kiabált. Megijedtek, elkezdtek szaladni. Biztos haragos, hogy megháborították a nyugalmát, s most meg akarja verni őket. Az ember utánuk. Gyorsabb volt a férfi, mint a diákok, s amikor utolérte őket, látták, hogy két nagy szál kolbászt tart a kezében, és azért jött ki olyan soká, mert közben felszaladt a padlásra, hogy hozzon a diákoknak harapnivalót. Luther a maga szellemes és a Bibliát mélyen ismerő módján alkalmazza ezt saját magára, meg mindannyiunkra, hogy annyira nem ismerjük Istent, hogy még az Ő ajándékait sem ismerjük fel, és amikor ajándékot kínál és fut utánunk, azt hisszük, meg akar verni, és menekülünk előle.
Nem futni kell Isten elől, hanem oda lehet futnunk Istenhez. A kegyesség, az istenfélelem azt jelenti: annyira ismerem már Istent, annyira tisztelem Őt és annyira bízom benne, hogy minden helyzetből odafutok hozzá. Még ha ellene vétkeztem, akkor is hozzá futok, mert tudom, hogy Ő bő-völködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban.
Az istenfélelem azt jelenti: Istent komolyan venni, Őt tisztelni, benne bízni, Őt imádni - és egyedül csak Őt imádni. És ezt annyira komolyan veszi az ember, hogy még csak viccből sem mond ilyet: imádom a kis unokámat, imádom a töltött káposztát, vagy imádok kirándulni, mert annyira tiszteli és féli az Urat, hogy egyedül csak Őt imádja, de Őt imádja naponta, sokszor, folyamatosan. Szavaival és egész életével az Ő dicsőségét akarja szolgálni. És mivel bízik benne és tiszteli, ezért feltétel nélkül engedelmes neki. Még akkor is, ha nem egészen érti, hogy mit miért parancsolt úgy. Az istenfélelem éppen akkor vizsgázik, amikor egyelőre a szűk agyammal nem fogtam fel, hogy Ő mit miért mond, mivel azonban Ő mondta, csinálom ...
Ez ellen tiltakozik a bennünk levő ősbüszkeség, és ezért nem jut el nagyon sok vallásos ember sem az istenfélelemig. A vallásosoknak csak egy töredéke istenfélő. Mert aki féli az Urat, annak Isten neve, Isten akarata, Isten beszéde szent. Azt semmi módon nem gyalázza, és azt minden helyzetben komolyan veszi. Nem kell indokolni, hogy miért érdemes megtartania Isten parancsait. Mivel azok Isten parancsai, azok szerint rendezi be az életét. Aztán majd menet közben meg fogja őt győzni Isten. A szűkös értelmünket is meg fogja győzni, hogy az az egyedül jó nekünk. De ehhez előlegezni kell az istenfélelmet. Ő mondta, én csinálom. Aztán majd megértem. Olyan bizonyos leszek róla, hogy teljes meggyőződéssel tudom másoknak is mondani, és Istentől kapott türelemmel és szeretettel elszenvedem, hogy ők sem csinálják addig, amíg nem értik. Aztán rájönnek, hogy csak akkor értik meg, ha elkezdik csinálni. És ezzel a mentő szeretettel végezzük ezt a munkát.
A világ nem féli Istent. A világ gyalázza, tagadja vagy vitázik vele. Tiltakozik parancsai ellen, vagy egyszerűen udvariasan negligálja, semmibe veszi Istent. Kihagyja a számításaiból, a tervezéséből - úgy, mint ahogy mi is sokszor teljesen kihagyjuk Őt ebből. Nem tagadjuk, csak éppen nem féljük.
Különös ennek a szónak, ami itt a Biblia eredeti szövegében van, a profán jelentése. A profán görög nyelvben ez a szó azt jelenti: valakit előre engedni. Ebben két gondolat van. Az egyik az: őt tisztelem, tehát nem furakszom elé az ajtón, hanem udvariasan előre engedem, talán még meg is hajolok; a másik az: én meg megyek utána. Követem. Vagyis összetartozunk, egyek vagyunk. Az Isten akaratával való mély, belső azonosulás. Ez a bibliai istenfélelem fogalomnak a jelentéstartalma. Belsőleg, fenntartás nélkül azonosultam Ővele. Amit mond, azt csinálom, ahova küld, oda megyek. Ahova nem enged vagy nem küld, oda nem megyek, ha kórusban mindenki arra biztat, akkor sem. És ott maradok mindig az Ő nyomában. Feltétlenül Ő megy elől, nem én akarom Őt rávenni, hogy valamit cselekedjék velem, hanem azt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, s ha megértettem, azt cselekszem. Akkor is, ha nem tetszik, akkor is, ha másképp gondoltam, akkor is, ha ezzel keresztülhúzza dédelgetett terveimet. S mindezt nem kényszerből, hanem azzal a belső meggyőződéssel, hogy mi már ismerjük egymást. Én tudom, hogy Ő csak jót akar nekem és velem, és Ő jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
Amikor Isten és az Ő akarata, igéje abszolút tekintély lesz valaki számára, ez az istenfélelem. És mindez nem elmélet, hanem ez történik a hétköznapokban.
Hadd kérdezzem meg: akarjuk-e őszintén ezt? Sok becsületes ember elmondta már ezt, hogy vágyakozom erre, s ugyanakkor félek tőle. Ennyire kiszolgáltatni magamat Istennek?! S mi lesz velem, az én akaratommal? - Az nem semmisül meg, hanem egy lesz az Övével. Az, hogy egyet akarhatok azzal, aki nekem a legjobbat akarja, ez a legértelmesebb magatartás. Csak ide kevesen jutnak el.
Akarjuk-e mi ezt igazán, vagy ezt az egészet, amit most elmondtam, túlzásnak tartjuk? Isten segítsen minket, hogy istenfélő emberekké váljunk!
2. Ez az első, amit említ az apostol, és azt mondja, hogy ebből az igazi istenfélelemből mindig testvérszeretet következik. A filadelfia görög szót használja itt Péter apostol. Testvérszeretet azok iránt, akik ugyanígy gondolkoznak és hisznek. Persze, mondanák a latinok: similis simili gaudet - hasonló a hasonlónak örül, de itt nem erről van szó.
Itt sokkal többről, a Krisztus-test csodájáról van szó. Arról, amit Pál apostol részletesen leír, hogy az istenfélő ember közvetlen, szoros közösségbe kerül az ő Urával, és az istenfélők, akik mindnyájan közvetlen szoros közösségben vannak az ő Urukkal, egymással is egy egységet képeznek. Azt mondja Pál: olyan ez, mint egy emberi test, amelyiknek a feje Krisztus, onnan jön az irányítás, és a hívők közössége - a szentek közössége - a test. Minden egyes hívő ennek a testnek egy kis tagja. Mindegyiknek közvetlen összeköttetése van a fővel - az előbb említett módon -, ez az istenfélelem, s mivel a fővel ilyen szoros kapcsolatban vannak, rajta keresztül egymással is szerves, élő egységet képeznek. Ez a testvérszeretet.
Ezt a képződményt nagyon furcsának tartja a világ. Sose értik, miért szeretnek ezek a hívők annyira együtt lenni. Mit tudnak annyit beszélni az ő Jézusukról, a Bibliáról, a hétköznapi életükről? Hogy van az, hogy olyan fenntartás nélkül segítik, támogatják egymást? - Nem is könnyű ezt megérteni olyan világban, ahol mindenki magának akar élni, és ezt a csodát nem ismeri. De ezeknek az embereknek mindenük közös. Közös a nemzőjük, mert a Szentlélek teremtette az új életet mindnyájukba; közös a kincsük: az örök életnek, a bűnbocsánatnak az ajándéka; közös bennük az, hogy a fővel mind az engedelmesség kapcsolatában van; közös a sorsuk - együtt szidják, gyalázzák őket itt ezen a világon, és Fő, Krisztus, mindnyájuknak helyet készített a mennyei dicsőségben. Vannak hibáik, néha gyalázatosan viselkednek, aztán elszégyellik magukat, bűnbánatra jutnak, és igyekeznek ott is engedelmeskedni. De mindennek ellenére szeretik egymást. Krisztust képviselik ezen a világon, Krisztus meg őket már mintegy felvitte a mennyei dicsőségbe.
Valóban úgy van, ahogy egyik énekünk mondja: sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett nép ez, de szent megújulásért és békéért eped, míg látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. Már itt is azonban az jellemzi ezeket az embereket, hogy nagyon szeretik egymást.
Ismerjük-e ezt a fajta összetartozást? Azt, amikor egy korban, műveltségben tőlünk távol álló idegenhez közelebb vagyunk, mint a vér szerinti testvérünkhöz vagy rokonainkhoz, ha azok nem tartoznak bele a Krisztus-testbe, még nem születtek újonnan. Csodálatos, mély, az örökkévalóságba is átnyúló összetartozás és egység ez. Tehát az istenfélelemből következik a testvérszeretet.
3. De nem csak a testvérszeretet - folytatja azonnal Péter a sort, hanem a minden ember iránti szeretet is. És itt használja ő ezt a most már eléggé közismertté vált kifejezést: agapé. A filadelfia az adelfosz a hitben testvér iránti szeretet, az agapé a személyválogatás nélküli, mindenki iránti isteni szeretet. Az az elfogadó, ajándékozó, mindig szolgáló, egyoldalúan is működő szeretet, amivel Isten hajolt le hozzánk. Isten szeretete, ami megjelenik bennünk, és kivétel nélkül mindenkihez árad. Ez az agapé. Benne van a szív melegének az érzése is, de korántsem csupán érzelem, hanem az istenfélelemből származó engedelmes akarat is. Átengedi a hívő magán az Isten szeretetét. Ez megmutatkozik megértésben, néhány kedves, jó, biztató szóban, kisebb - vagy néha nagyon nagy - áldozatokban, a tevőleges segítségben, a nyomorúságot enyhítő irgalmasság cselekedeteiben, az életmentő evangélium hirdetésében. Egyszóval: élettel és szóval továbbadja a hívő ember Isten szeretetét.
Az apostol olyan szépen írja: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen bőségesekké az Úr az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben” (1Tessz 3,12).
Az ilyen hívő embert aztán jellemzi az, hogy szóvá teszi a társadalmi igazságtalanságokat, felelősnek érzi magát a népéért, ténylegesen is enyhíti azokat a nyomorúságokat, amiket az emberi bűn okoz ezen a világon, felkarolja a kicsiket, az elesetteket, odaáll a megvetettek mellé, számolva azzal, hogy őt is meg fogják emiatt vetni, és őt is kellemetlenségek érik. Ez a fajta szeretet formálta ki a Lincoln Ábrahámokat, a Washington Györgyöket, a Bethlen Gáborokat meg az I. Rákóczi Györgyöket, a Misztót-falusi Kiss Miklósokat és az Apáczaiakat, és ez formálja ma is folyamatosan azokat a névteleneket, akiknek mindig fontosabb a másik, mint őmaguk, akik nem maguk akarnak meggazdagodni, hanem másoknak akarnak segíteni, és akik a haza javát mindig a maguk haszna elé helyezik. És az Isten országa javát soha nem tévesztik szem elől.
Erre nem lehet tanítani, ehhez új szív kell. Ez a fajta agapé az istenfélelemből származik. S ahol ez a forrás még nem fakadt fel egy ember életében, ott hiába várják ezt a minőségű vizet. Előbb kell az istenfélelem, aztán az erősödik a testvérekkel való közösségben, és magától elkezd munkálkodni az agapé formájában mindenféle közösségben és mindenféle helyzetben, ahol a hívő ember van.
Ez a magatartás, testvérek, soha nem volt korszerű, s valószínű nem is lesz soha. Mert minden korból hiányzik az Isten igazi félelme, és ennek következtében hiányoznak ennek a gyümölcsei is: a testvérszeretet és a minden ember iránti szeretet. Ezért kínálja Isten ma reggel nekünk is ezt az új életet. Az Ő isteni ereje ajándékozott meg minket mindazzal, amire szükségünk van az életben és a kegyességben - írja itt az apostol. És aki isteni természet részesévé lett, az ezt meg tudja mutatni mindabban, amit itt olvastunk, egyebek között a testvérszeretetben és a minden ember iránti szeretetben is.
Azt kell ma megvizsgálnunk, hogy nem akadtunk-e el valahol ezen az úton. Sokan vannak, akik észrevétlenül megrekedtek valahol. Megrekedtek egyfajta formális vallásosságban, és fogalmuk sincs arról, milyen lenne isteni természet részesévé válni. Nem születtek még újonnan, nem él bennük a Krisztus, s ezt összetévesztik egyfajta jó szándékú vallásossággal. Az is tiszteletreméltó, de az a mi természetünk. Én vagyok vallásos. Emez meg Krisztus természete. Nem én élek, hanem él bennem a Krisztus. - Ez egészen más. Ez ég és föld a szó mindenféle értelmében. Nem itt akadtunk-e el, s kár a többiről beszélni? Ez nem emberi produktum. Én ezt nem tudom felmutatni. Ezt csak a bennem élő Krisztus tudja teljesíteni, produkálni majd. Ott kell kezdeni.
Sokan leragadtak ott, hogy nyújtották ők a hitük kezét, s elfogadták ezt a sok ajándékot, amiről itt szó van. S örülnek neki, és ülnek az ajándékon. És az az élő víz, ami így beáradt az életükbe, ott szép lassan megposhad, és senkinek nincs haszna belőle. Nem folyik át rajtuk az élő víz - ahogy Jézus a samáriai asszonynak ígérte: mindaz, aki abból a vízből iszik, amit Ő kínál, egyrészt soha többé meg nem szomjazik, az életszomja kielégül, másrészt az a víz, amit én adok neki - mondja Jézus - örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne. Vagyis: átfolyik rajta. S miközben átfolyik, táplálja és frissen tartja azt is, aki átengedi magán. Nos, ez hiányzik sok hitre jutott ember életéből. Örül a maga üdvösségének, s különösebben nem fáj neki, hogy körülötte olyanok vannak, akik még nem ismerik ezt a gazdagságot. S netalán őt Isten azért tette oda, hogy tőle hallhatnák ... Örül a maga üdvösségének és közben teljesen közömbös azzal a sok nyomorúsággal szemben, ami körülötte van. Nem ő okozta, nem az ő dolga. Úgysem tudja megoldani. - Nem is erről van szó, hogy mi oldjuk meg, hanem arról, hogy áradjon át rajtunk mint testvérszeretet és mindenki iránt való szeretet, úgy, ahogy erről szó volt.
Tehát van, aki itt ragad le; van, aki kicsit továbbmegy és ott akad el: de jó együtt lenni hívőkkel! Minden bibliaórán ott van, szívesen imádkozik másokkal, de amikor hitetlenek előtt kellene megvallania hitét, megijed. Szégyelli Krisztust, aki nem szégyellte őt. Át akarja hárítani másokra a bizonyságtétel feladatát, mintha az nem mindannyiunk nagy kiváltsága és lehetősége lenne. Vagy kiderül: nincs mit mondania.
Nos, hol akadtunk el ezen az úton? Isten ma tovább akar vinni minket. Közelebb ahhoz a célhoz, amit Ő tűzött ki elénk. Közelebb ahhoz, hogy valóban kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus. Valóban isteni természet részeseiként éljünk itt mennyei ajándékokkal ezen a földön sok nyomorúság között, de úgy, hogy minél többeknek legyen hasznuk abból, hogy minket már megajándékozott ezzel a sok jóval, új élettel Krisztusban.
Isten segítsen minket, hogy becsületesen nézzünk ma tükörbe, és amit az ige tükre mutat, azt vegyük komolyan, és engedjük, hogy közelebb vonjon magához minket Isten. Lépjünk onnan, ahol most vagyunk!

A Mózes második könyvét kezdtük nemrégiben olvasni a bibliaolvasó kalauz szerint az Ószövetségből. Ez a szakasz arról szól, hogy ki a mi Istenünk? Ez egyáltalán nem valami öncélú elvi teológiai kérdés. Minden hívő ember számára sorsdöntő, hogy ismeri-e Istent? Hogy abban az Istenben hiszünk-e, aki valóban létezik, aki egyedül Isten, aki teremtette a mennyet és a földet, és aki nekünk kijelenti magát a Bibliában?
I.
Testvérek, elképesztően sok tévedés, torz gondolat él emberekben Istennel kapcsolatban. Elképzelünk magunknak egy Istent, vagy istenséget, aki sokszor még csak nem is hasonlít arra az igazi, élő Istenre, aki magát nekünk a Szentírásban kijelenti, és aki a tetteivel is megbizonyította, hogy Ő az.
Ebből a fejezetből egészen nyilvánvaló lesz az, hogy Isten élő személy, akiről azt olvassuk: lát. Látja az Ő népe nyomorúságát. Hall. Meghallja az Ő népe kiáltását. Megszánja őket. Küld hozzájuk valakit. Ez az Isten ítél, megítéli az ellenségeiket és megkegyelmez nekik. Meghallgatja a hozzá küldött imádságot. Az Ő munkáját különösen is jellemzi az, hogy szabadít: sokféle nyomorúságból, megkötözöttségből, testi és lelki rabságból. Szabadító Isten, és az Ő cselekedetei mögött mindig az irántunk való szeretet rugója mozgat. Isten cselekedeteinek a motívuma, a mozgató rugója mindig a szeretet.
Úgy ismerjük meg Istent ebből a fejezetből, mint aki uralkodik az Ő népén, de a benne nem hívő pogányokon is, az egész világmindenségen. Uralja a természeti erőket, hiszen azokat is Ő teremtette. Kész vezetni a benne hívőket, de irányítja azokat is, akik Őt nem ismerik vagy nem ismerik el. Mindenható, hatalmas Isten, aki szövetségét megtartja - többször hivatkozott rá, ahogy olvastuk -, aki hűséges, vagyis megbízható, és ezért nyugodtan rábízhatja magát mindenki. Benne nem fog csalódni.
Van úgy, hogy megvárakoztatja a benne bízókat is, van úgy, hogy megpróbálja őket - itt is erről olvastunk -, de végül is mindent a javukra fordít.
Mi tehát ebben a személyes Istenben hiszünk. Tudjuk, hogy mindez, amit itt elsoroltam a felolvasott ige alapján, úgynevezett antropomorfizmus. Mikor azt mondjuk, hogy Isten lát, akkor jó, ha nem úgy képzeljük el, hogy neki is van hozzánk hasonlóan két szeme. Hiszen Jézus megmondta, hogy az Isten Lélek. És amikor azt mondjuk, hogy Isten hallja a hozzá küldött kiáltást, akkor azt nem a miénkhez hasonló fülével cselekszi. De nem tudjuk másként a valóságot leírni. A valóság az, hogy Ő lát minket, hallja a kiáltásunkat, megszabadít bennünket, de amikor a Biblia azt mondja: erős kézzel és kinyújtott karral szabadít, akkor nem ilyen öt ujjban végződő kart kell elképzelnünk, hogy azzal odanyúl rendet csinál, hanem az Ő hatalmával, akaratával, - már ez is antropomorfizmus, hogy az Ő szavával, igéjével, az Ő akaratával megteszi mindazt, amit akar, és mindazt a mi javunkra.
Ez azért nagyon fontos, mert sokszor fogunk találkozni olyanokkal, akik Istenről úgy beszélnek, mint egy fogalomról. Isten fogalom. Nekünk nem Isten-fogalmunk van. Egy fogalom nem vígasztal meg engem a gyászomban, és egy fogalomhoz hiába kiáltok, az nem fog ilyen szabadítással válaszolni, mint ahogy itt Isten népe azt megtapasztalta. Mások azt mondják: Isten a végső ok. Minden dolog végső mozgatója. Ez is egyfajta magyarázat, de emberi elképzelés. Akármennyire legvégső ok is, amikor megaláznak és gúnyolnak, nem tud engem megvigasztalni egy végső ok. És amikor félek valamitől, nem tud bátorságot önteni belém. Márpedig akik ismerik az élő Istent, azok arról tesznek bizonyságot, hogy: megbátorítottál engem, és amikor megszólaltál, lelkemben erő támadt. Ehhez egy élő személy kell, és mi ebben az Istenben hiszünk.
Ő nem a legmagasabb intelligencia, és nem az örök törvény, hanem mindennemű törvénynek az alkotója. Ő a nagy Törvényadó ezen a világon. Az összes fizikai, biológiai, erkölcsi és minden egyéb törvényt és törvényszerűséget Ő gondolt el, és Ő épített a világba. Ő kitalálta és megvalósította. Hatalmasan cselekvő Isten Ő.
A reformátorok sokat írtak arról, hogy igazi, helyes Isten-ismeret nélkül lehetetlen igazi, helyes istentisztelet. Nem lehet egészséges, erőt adó, másoknak is hasznos Isten-dicsőítő, hívő életet élni, ha nem ismerjük igazán Istent. És igazi Isten-ismeret nélkül lehetetlen eljutni igazi önismeretre is. Beszélhetünk, képzelődhetünk, irkálhatunk önmagunkról, amit akarunk, nem fog megfelelni a valóságnak, ha az nem az igaz Isten-ismeretből is fakad.
Nos, ez az első, amit szerettem volna mondani. Ez a fejezet hatalmasan elénk állítja a személyes Istent, aki szeretetből cselekszik, aki uralkodik, cselekvő, hatalmas Isten, élő személy.
II.
A másik, amit vegyünk észre a felolvasott igéből, ez a különös, bár egyszerűnek tűnő összefüggés: Isten népe a nyomorúságból kiált az ő Istenéhez, és Isten megszabadítja őket.
„Izráel fiai fohászkodtak a szolgaság miatt, és kiáltottak, és feljutott kiáltásuk Istenhez. Meghallotta az ő fohászkodásukat, megemlékezett szövetségéről és megtekintette Isten az Izráel fiait.”
Három egymásba kapcsolódó nagyon fontos igazság van itt, amiről jó lenne, ha otthoni csendességünkben is továbbgondolkoznánk.
Az első az, hogy az imádságról úgy beszél a Biblia itt, mint a szenvedés egyik gyümölcséről. Ahogy nehezedik Isten népének a helyzete, úgy erősödik az imádságuk. Ahogy egyre nagyobb súllyal terhelődik rájuk a rabság, a robot, a sok nyomorúság és a kilátástalanság, annál jobban kiáltanak Istenhez. Ez nem szükségszerű. Ismerünk olyanokat is, akik akkor is komolyan imádkoznak, ha nem nehezedik rájuk nagy nyomorúság. De sajnos igen sokszor, igen sokan úgy vagyunk, hogy akkor kezdünk el komolyan imádkozni, amikor valami komoly baj támad.
Boldog ember az, aki akkor is komolyan imádkozik, amikor nem nyomorítja őt valami szenvedés. De ez egy különös összefüggés, ami elesett állapotunk miatt az igazi, elszánt, mély, komoly imádság - sokszor a komoly szenvedések gyümölcseként jelenik meg az emberek életében.
A másik, amit megfigyelhetünk itt: Isten sokkal előbb meghallgatta az ő imádságukat, mint ahogyan teljesítette a kérésüket. Előbb meghallgatta az imádságot, mint ahogyan itt a látható világban cselekedett. És erre nézve is több, kedves, szép példát láthatunk a Bibliában.
Egyet hadd olvassak csak a Dániel könyvéből. Dániel régóta imádkozik már azért, hogy Isten szabadítsa meg az Ő népét és könyörüljön rajta. Egyszer ezt a kijelentést hallja Istentől: „Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, ahogy a szívedet megértésre, sanyargatásra adtad a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Perzsia fejedelme ellenem állott huszonegy napig ...” - hallja Dániel a felvilágosítást. (Dán 10,12).
Hosszú ideje imádkozik és Isten nem mozdul. De Dániel ismeri Istent, és tudja, hogy Isten nem süket. Ő hallja az imádságot. Isten nem közömbös, Ő szánakozik az Ő népén, és meg is ígérte a szabadítást. Hogy az pontosan mikor jön el, hogyan történik, miből lehet azt észrevenni, mi módon viszi véghez Isten, azt nem tudja, de állhatatosan imádkozik akkor is, ha egyelőre úgy tűnik: nincs rá felelet. Közben kiderül, hogy amikor elérkezik Isten cselekvésének az ideje, nem akkor hallgatta meg az imádságát, hanem mikor elkezdte, már akkor.
Amikor elkezdtél komolyan tusakodni és böjtölni, Isten meghallgatott téged. Aztán közben eltelik bizonyos idő, ami sok mindenre jó. Ami próbára teszi a hívőnek a hitét: bízunk-e valóban Istenben, valóban tőle várjuk a szabadítást, hisszük-e, hogy Ő nem késik el akkor sem, ha néha megvárakoztat? Az Istenbe vetett bizalmunkat, hitünket vizsgáztatja ilyenkor Isten. S miközben vizsgáztatja, erősíti is. Minden ilyen állhatatos, elszánt imaharcból megerősödve kerül ki a hívő ember. Ha csak nem hagyja abba sokkal korábban, mondván: Isten nem hallgat meg, talán nincs is, minek folytassam? Kiderül a hitetlensége. Hinni egyebek között azt is jelenti: Isten nem mozdul, de továbbra is állhatatosan megvallom: bízom benne, egyedül tőle várok mindent, és nem hagyom abba az imádságot. Egyszer csak megtudom: régen meghallgatta.
A láthatatlan, örökkévaló világban már eldőlt, hogy Ő mit fog cselekedni. Csak a látható világban egy kicsit később lesz ez nyilvánvalóvá. Ne hagyd abba az imádságot, ha Isten megvárakoztat! Engedd, hogy erősítse a hitedet. Valljuk meg a bizalmunkat, mondjuk el olyan őszintén, mint Ábrahám, akiről azt mondja az ige, hogy reménység ellenére reménykedve hitte, hogy amit Isten ígért, azt megadja. Ha a látszat mást mutat, ha a tapasztalatok mást mutatnak, akkor is Isten ígéreteire építsünk. És amíg Ő valami módon le nem állít az imádságban, állhatatosan folytassuk azt, mert ezzel dicsőítjük Őt. Nem beszélve arról, hogy, ha valamit Isten akarata szerint mondunk, akkor egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy meghallgatott.
János első levelének a végén van egy mondat, amit gyakran szoktunk idézni. Elég nehéz lefordítani ezt a mondatot. Az új fordítás egy kicsit világosabban tudja visszaadni, mint a régi. Ezt olvassuk: „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az Ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle.” (1Jn 5,14-15).
Még nincs itt a kezemben, de ha az Ő akarata szerint kértem valamit, amire nézve azt ígérte, hogy meghallgatja, akkor bizonyos lehetek abban, hogy az enyém lesz. Mintha már fognám, olyan bizonyos lehetek. Tudjuk, hogy megkaptuk, ha az Ő akarata szerint kértünk. Nyilván nem akármit, ami nekem eszembe jut. Mindenféle kívánságomat nem teljesíti Isten, mint ahogy mi sem teljesítjük a gyerekek mindenféle kívánságát. A hároméves toporzékol: add ide az ollót, nem fogjuk odaadni, ha még jobban toporzékol, akkor sem. Szeretetből nem fogjuk odaadni. És Isten is szeretetből tagad meg tőlünk sok mindent, amit nem mindig élünk át, vagy így fogadunk. De a hitünket, a bizalmunkat ez is méri, és egyben erősíti: bizonyosak vagyunk-e abban: jól tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle. Amit pedig az Ő akarata szerint kértünk, az már megvan. Aztán majd egyszer nyilvánvalóvá lesz itt a látható világban is, hogy meghallgatott.
Az első tehát az volt, hogy néha a szenvedés gyümölcseként jelenik meg a komoly imádkozás. A másik észrevételünk: Isten előbb hallgat meg, mint ahogy itt a látható világban cselekszik. A harmadik, amire a felolvasott igében felfigyelhetünk: az ilyen kiáltás, az Istenhez küldött hívő szenvedélyes imádság megmozgatja a mennyet, de Isten nem akkor határozza el azt, amit cselekszik, akkor csak valóra váltja. Itt is hivatkozik Isten az Ő szövetségére. Az évszázadokkal az előtt Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal kötött szövetségre, az abban foglalt isteni ígéretekre. Azok fognak most majd teljesedni. Ami abból még nem vált valóra, most teljesedik.
Akkor minek imádkozni? Ha Ő nem az imádságunk hatására dönti el, mit cselekszik, hanem már az örökkévalóságban eldöntötte, most csak megvalósul. Egyrészt ez az egész gondolkozásmód egy kicsit zavaros. Mert mi az hogy már meg még? Az időn kívül nincs és meg még. Nincs előtte meg utána. Isten az örök jelenben dönt és cselekszik. Ez az, amit nem tudunk felfogni és követni a magunk idő-téri gondolkozásával. Mihelyt így kezdünk el rákérdezni valamilyen bibliai igazságra, már rossz vágányon vagyunk, s a rossz kérdésre nem lehet helyes választ adni. Éppen itt kell tudomásul vennünk, hogy Ő mérhetetlenül fölöttünk van. Az a személyes Isten, akiről szó volt, egészen más, mint akinek elképzeljük.
És mégsem felesleges, vagy éppen ezért nem felesleges imádkozni, mert az állhatatos, komoly imádság által kerül a hívő ember igazán közel ehhez a mérhetetlen magasságokban uralkodó, de őt szerető Istenhez, és így válik mégis az Ő eszközévé. Nem tudom, hogy mikor, mit, hogyan döntött el, mert nincs nála mikor. De hogy Ő jót végzett felőlünk, az bizonyos. Az én dolgom mint hívő ember dolga az, hogy könyörögjek azért, hogy azt a jót, amit Ő elvégzett, valósítsa meg. Szabad azért könyörögnöm, hogy minél előbb valósítsa meg. És így válunk egyszerű, hívő emberek a magasságos Isten munkatársaivá. Imádságunk által is megvalósulnak az Ő nagy döntései.
Egy kicsit jó lenne, ha bepillantanánk ennek a bibliai kijelentésnek a mélységeibe, és hálát adnánk, hogy szabad imádkoznunk. Aztán a cselekvést, az Ő döntéseit, azok megvalósítását mindenestől Őreá bíznánk. De örülnénk annak, hogy minket is beemel ebbe a csodálatos szabadításba, hiszen a nép megszabadulása azzal kezdődött, hogy elkezdtek kiáltani Istenhez.
III.
Mózes személyéről szeretnék egyet-mást mondani. Mindenekelőtt jó lenne, ha fennakadnánk a bevezető megállapításon, amelyikből kiderül, hogy Mózes sorsfordulót él itt át, s egy kicsit elidőznénk ennél: hogy viseljük a sorsfordulókat, a sorsunkat nagyon befolyásoló eseményeket? Mert Isten az Ő gyermekeit gyakran úgy vezeti, hogy különlegesen erőteljes hatások érhetik őket. Ha csak Mózesre gondolunk: A pici csecsemő életveszélyben van. Nem is merik otthon tartani. Kiteszik a Nílus egyik holtágába egy mózeskosárban, hátha túléli a faraó dühöngését. - Az életveszélyből egy pillanat alatt átlendül a másik végletbe: a királyi udvarba kerül, mint a mindenható uralkodó adoptált, fogadott unokája, a faraó lányának a fia. Egyszerre teljes biztonság, teljes bőség. Minden, ami elképzelhető, rendelkezésére áll. - Aztán megint vissza, amikor agyonüti azt az egyiptomit és elterjed a híre, egyszerre száműzötté válik. Menekülnie kell, a puszta életét menti. Nemcsak, hogy senki, semmi, hanem üldözött vad lett hirtelen.
Akkor megáll a Midián földjén. Ott nem kell tovább futnia, nem kell, hogy a szívverése felgyorsuljon a félelemtől. Nem kell öröké hátra néznie, meg körültekintenie: nincsenek-e nyomában az üldözők. Néhány évtizedes, csendes, békés családi élet. Nyugodt mindennapi munka a sorsa. - S amikor már megszokja ezt a nagy nyugalmat, jön az égő csipkebokor. Isten azt mondja: menj vissza a faraóhoz, Én küldelek téged és hozd ki a népet. Különleges küldetést kap. Ijesztően nehezet. Hogy fogja ezt elviselni? Hogyan reagál rá? A békés családapa, a csendes, nyugodt pásztor egyszerre népvezérré kényszerül válni, sőt népének a lelki vezetőjévé is.
Sokan nem bírják ezeket a hatásokat. Itt vannak körülöttünk az ilyen hatások sérültjei. Amikor hirtelen meggazdagodik valaki, és nem bírja ki. Tönkremegy erkölcsileg, beleroppan a házassága, ki tudja, mi minden történik. Vagy amikor hirtelen földönfutókká váltak emberek ... Nem volt az még olyan régen. Az államosítások, a TSZ-esítés, a kitelepítések. Holnap reggelre húszkilós csomagot tessék összerakni és jön a teherautó. S ottmarad minden. Hányan nem bírták ki! Összeroppantak, öngyilkosok lettek, kiborultak. Olyan hirtelen nagy ütés volt, hogy kilendítette az életet, és elveszítette az egyensúlyát az ember. Elveszett a talaj a lába alól, s kiborult.
Néha kisebb is elég: Hirtelen kinevezik főnökké s fejébe száll a dicsőség, elkezd hatalmaskodni. Nem bírja ki. Vagy hirtelen lefokozzák, különösebb indoklás nélkül nyugdíjba küldik vagy elbocsátják. Egyik hétről a másikra. Nem könnyű ám ezeket feldolgozni!
Váratlanul jön egy súlyos betegség, s kiüti az embert, s néhány hét alatt világos lesz: többé már nem lesz munkabíró, nem lesz az, aki volt. Hanem mi lesz? Nem tudja. Minden bizonytalan.
Akár pozitív, akár negatív egy ilyen nagy hatás, az úgy kilendítheti az embert, hogy nem áll meg a talpán. És ami a lengéscsillapítóknak a szerepe, meg ami a vitorlások aljából kibocsátott vastag lemeznek a szerepe az a szerepe az élő Istennel való közösségnek a hívő ember életében. Mérsékli ezeket a hatásokat, hogy ha lendületbe jönne is az élete, azért mégis megmarad az egyensúlya. Mégis csak a talpán marad. Biztos talajon áll, ha Istennel valóban van közössége, és kibírja.
Most nem akarok egy másik történetbe belemenni, csak az ószövetségi József története is eszembe jutott. Szintén most olvastuk az életét a Bibliából. Micsoda változások voltak ott! A papa kedvencéből egyik napról a másikra rabszolga lett. Aztán még mélyebbre, hamis vád alapján börtöntöltelék. Egy becsületes, tiszta ember ott van a börtönben. Aztán egyszerre hirtelen a faraó után második ember egy nagy birodalomban. Ki bírja ezt ki?
Nos, efféléktől talán minket nem kell félteni, de minket is érnek ehhez hasonló ütések ilyen vagy olyan irányból. Jellemez-e az a stabilitás vagy csendes kiegyensúlyozottság bennünket, ami például Mózest? Amikor azt mondjuk: most rettenetesen összejöttek a bajok. Van ilyen. Nagyon jól ismerem ezt. Vannak ilyen napok, nem tudom miért, amikor csak vészhíreket hall az ember, és amikor sok minden nem sikerül, amikor minden ellensége felülkerekedik vagy megszólal. Mit csinálunk ilyenkor?
Van, amikor Isten áldásokat ad, eredményeket - világi szóval -: sikereket ér el az ember. Akkor mit csinálunk? Akkor is tudunk-e ugyanolyan csöndesek és alázatosak maradni? Nyilvánvalóan az ember érzelmi életét befolyásolja. A hívő ember is elkeseredik, könnyezik, szomorú lesz, ha olyan hatások érik. Ő is boldogabb, feldobottabb, ha sok minden jó történik. De mindez az egyensúlyon belül, mindez az Istennel való valóságos, masszív közösségen belül történik. És ha nagyon összejönnek a bajok, akkor is dicsőítjük Őt, és neki sírjuk el a könnyeinket, aki számon tartja azokat. Ezért énekeltük ezt az éneket. S ha senki nem állna mellettünk, tudhatjuk, hogy Ő akkor is mellettünk áll. Ő hűséges, Őreá számíthatok. (270. ének)
Éppen most fog kiderülni, mennyire számíthatok rá. S miközben törölgeti az ember a szemét, meg sötét gondolatok futnak át az agyán, aközben mégis talpon marad, a békessége mégis megmarad. Lehet, hogy nyugalma nincs - ahogy Reményik írja -, de békessége van. Az a békesség, amit Jézus ad. Amit nem úgy ad, mint a világ adja. Amit a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Megtépázni tudja, de hogy összejöttek a bajok, vagy az, hogy most nagyon sok eredményt értem el, ez semmit nem változtat azon, hogy én a hatalmas Isten alázatos gyermeke vagyok, akiről tudom, hogy szeret engem, én pedig neki engedelmes akarok maradni. S bármi történik, ragaszkodom hozzá, s közben tudom, hogy nem ez tart meg, hanem az, hogy Ő a hatalmas kezével felvett engem, s nem dob el, s nem ejt el véletlenül sem. Ezen semmi nem változtat.
Lehet, hogy ezt nem gondolja így végig az ember, amikor sok baja van, vagy nagy öröm éri, de a szíve mélyén ez olyan erőteljes, hogy ez mégis csak megtartja az egyensúlyát.
Nos, ha most Mózes történeteit fogjuk majd olvasni heteken keresztül, gondoljunk néha arra, mert ő is kapott nagy ütéseket. Sokszor azoktól, akikkel a legtöbb jót tette, s akiknek mindig jót akart. Néha az ember onnan kapja, ahonnan nem számít rá. De az egyensúlya megmarad mindvégig.
Meglepődik ugyan, amikor Isten elküldi őt, hogy eredj el a faraóhoz és hozd ki az én népemet - erre csak ezt lehet kérdezni, amit ő mondott: kicsoda vagyok én, hogy kihozzam a te népedet? De elhangzik a nagy ígéret: én veled leszek.
Ha Isten segít, két hét múlva itt szeretném folytatni, hogy mit jelent ez: én veled leszek, és mit jelent ez: „vagyok, aki vagyok” - egy ilyen embernek, akit sokféle hatás ér, de aki lényegében mindvégig ugyanaz marad: Isten alázatos, a tőle kapott küldetésben járó, és a népét minden körülmények között szerető szolgája.

Van néhány nehezebben érthető részlet ebben a ma olvasott igeszakaszunkban. Amennyire tudom, szeretném azokat megvilágítani, és aztán Jézus tanításából egyetlen gondolatot kiemelni és hangsúlyozni.
Tulajdonképpen két kérdést intéznek itt Jézushoz az Ő második eljövetelével kapcsolatban, és arra válaszol. Azután pedig válaszol egy fel nem tett kérdésre.
1) Mikor jön el az Isten országa? Mivel Jézus értette, mire gondolnak, hogy bizonyos történelmi vagy természeti jelenségekből akarnak arra következtetni, hogy most már hamarosan eljön, ezért mondja: nem lehet azt emberi előjelekből kikövetkeztetni. Az Isten országa közöttetek van. Ezt a kifejezést így is szokták fordítani: tibennetek van. Mind a kettőt jelenti. Ebben az összefüggésben valószínűbb az, ahogy itt olvastuk az új fordításban: közöttetek van.
Mit jelent ez, hogy közöttetek van? Azt jelenti, hogy Jézus önmagára gondolt. Ez nyilvánvaló más hasonló kijelentéseiből is. Nem azt kell találgatniuk a farizeusoknak, - mert ezt ők kérdezték Jézustól - hogy miből lehet majd következtetni arra, hogy valamikor eljön Isten országa, hanem be kell lépniük az Isten országába.
A múltkor láttuk, hogy Isten országa kifejezés azt jelenti: Isten királyi uralma. Tehát az, hogy Isten mint ténylegesen uralkodó személy, a maga hatalmát gyakorolja. Aki ezt komolyan veszi, az belépett az Isten országába. Aki elkezd engedelmeskedni a Krisztus királynak, az az Isten országának a tagja. Itt nem spekulálni kell, hogy mikor jön el, hanem azt kellene már észrevenniük, hogy itt van, és be kellene oda lépni. Nem az Isten országán kívül találgatni, hogy milyen jelekből lehet majd következtetni, hanem amíg arra lehetőségük van, belépni az Isten országába.
Ki lép be? Az, aki hiszi és vallja, hogy Jézus a Krisztus. Aki elismeri, hogy Jézus az Isten Messiása, hogy nem csupán tanító, nemcsak próféta - mint ahogy ma is sok pogány vallás állítja -, hanem Ő Isten, Isten Fia, öröktől fogva mindörökké az Atyával egyenlő Isten, nem kisebb, nem félisten, hanem Isten - ez egyébként az üdvösség feltétele is (Jn levele), - az belépett Isten országába. Aki elismeri maga fölött királynak a Királyt, az az Ő országába tartozik, és az élvezheti ennek az országnak a védelmét. Az élhet ennek az országnak az adottságaival, a lehetőségeivel. Azt védik ennek az országnak a törvényei, de egyben kötelezik is. Senkit sem tesznek be erőszakkal ide, ide szabad belépni. Jézus az ajtó, aki hiszi és komolyan veszi, hogy Ő az Isten Fia, és Ő nyitotta ki előttünk az Isten országát, s elkezd neki engedelmeskedni, az az Isten országának a tagja.
Tulajdonképpen éles, tömör ténymegállapítás, és ugyanakkor határozott felszólítás ez Jézus ajkán: az Isten országa közöttetek van. Egyben arra is utal, hogy az Isten országa nem látható világbirodalom vagy hatalomként jelenik meg ezen a földön, hanem annak lelki, láthatatlan, spirituális karaktere van, ezért szükséges hozzá a hit. Jézus elmondta magáról, kicsoda. Aki ezt hiszi és annak megfelelően él, az az Isten országának a tagja lett. Aki ezt nem hiszi, az láthat akármilyen jeleket, és űzheti, fűzheti a gondolatait, hogy akkor mikor jön el az Isten országa, kívül marad rajta. Ez Jézus válaszának a lényege.
Úgy gondolom, ez komoly figyelmeztetés számunkra is. Mindig hajlamos az ember a spekulációra, és az ördög felhasználja a spekulációt a döntés elhalasztására. Amíg spekulálok, hogy ez hogy lehet, hogy nem lehet, mi képzelhető el, mi nem, addig biztos, hogy kívül maradok az Istennel való közösségen, és úgy, spekulálva fogok elkárhozni.
Jézus azt mondja: lépj be! Előlegezd a bizalmat Istennek, higgyél annak, amit Ő mond, aztán majd megkapod a választ azokra a kérdésekre, amikre spekuláció útján úgy sem fogsz érvényes, érdemi feleletet kapni soha.
Ez a válasza Jézusnak arra, hogy mikor. Az Ő második eljövetelének dátumát ma is sokan találgatják. Ő azt mondja: nem találgatni kell, hanem hinni. Mégpedig annak hinni, amit Ő magáról mondott, amit Ő nekünk ígért, és elkezdeni engedelmeskedni neki. Akkor valaki belépett az Isten országába.
2) Hogyan jön el? Honnan lehet megtudni? Erre Jézus néhány fontos szempontra hívja fel a figyelmet. Azt mondja: mielőtt eljön, sokan megpróbálják félrevezetni, megtéveszteni az embereket. „Ha azt mondják majd nektek: Íme, itt, vagy íme, ott van, ne menjetek oda, és ne fussatok utána!”
Ezt ma is mondják már sokan. Több mint száz olyan ember él a föld kerekségén, aki messiásnak állítja magát. Az egyikük nemrégen járt Magyarországon is, és a Vigadóban népes sokaságnak tartott előadást: ő a messiás. Elismeri, hogy Jézus is messiás volt, de Jézus csak a földi életre nézve tudott megváltani minket, ő az, aki az örök életre nézve is megvált. Durva istenkáromlás ez, és a szektának mégis vannak hívei itt Magyarországon is. Hisszük-e azt, hogy egyedül Jézus a Messiás? Ő az, aki a földi életre is, meg az örök életre nézve is teljes, tökéletes, semmilyen kiegészítésre nem szoruló váltságot szerzett az Ő vére által? Mert Ő ténylegesen meghalt helyettünk a keresztfán. Senki más nem halt meg a bűneinkért, egyedül a názáreti Jézus. A hamis tanítóknak, akik majd az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőzően is fognak ilyeneket mondani, ne higgyünk!
A másik, amit mond: feltűnően jön majd el. Ahogy a villám cikázik, és az ég aljától az ég aljáig egyszerre villan fel és fénylik, nem lehet észre nem venni, ugyanolyan feltűnő lesz az Ő eljövetele is. Az nagy esemény lesz. Kozmikus nagy esemény, nem maradnak ki belőle a tanítványai sem - mert ezt már a tanítványok kérdésére válaszként mondja.
Azután azt mondja: meglepő és váratlan lesz az Ő eljövetele. Ugyanúgy, mint a Noé napjaiban, amikor az emberek ettek, ittak, férjhez mentek, házasodtak, s egyszer csak váratlanul elkezdődött az özönvíz, s akkor már nem lehetett menekülni. Vagy mint a Lót napjaiban, amikor Sodoma élte a maga életét, a maga bűnös, gonosz életét, és mihelyt Lót kilépett a városból, Isten elpusztította tűzzel azt a várost.
Tehát meglepő és váratlan lesz. Ezért kell nagyon vigyázni, - fűzi hozzá Jézus - hogy ne érjen készületlenül minket. Mindenképpen váratlanul jelenik meg, csak ne találjon készületlenül.
Megemlíti: akkor történik a nagy szétválasztás. Több példával szemlélteti ezt. Este lefekszik a család nyugodtan, s reggel a család hívő tagjainak hűlt helyük lesz. Az egyiket magához ragadja, a másik ott hagyatik. Ketten dolgoznak a mezőn, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Jelentheti ez egyszerűen csak azt is, hogy az egyik, aki már belépett az Isten országába - vagyis hitt Jézusban -, az üdvözül, a másik nem üdvözül. Lehet ez utalás arra is, - amit némely keresztyén csoportok szeretnek nagyon kiszínezni és túlhangsúlyozni, és amit elragadtatásnak neveznek, hogy Jézus az utolsó nagy ítélet előtt magához veszi az övéit. Feltámadnak először azok, akik benne hittek és úgy haltak meg, azok pedig, akik akkor élnek a földön, egy szempillantás alatt átváltoznak és dicsőséges testet kapnak, ezeket magához veszi - lehet, hogy ez erre való utalás, - a többiek ítélete pedig valamivel ezután következik.
Az utolsó mondat az, amit a legtöbben szoktak félreérteni és mindenféleképpen magyarázni, hogy ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk is. Ez egész egyszerűen azt jelenti: Jézus visszajövetele olyan gyorsan és biztosan következik majd be, amilyen gyorsan lecsap a dögevő keselyű a dögre - Károli ezt a kifejezést használja. Meglátja fentről a magasból is, hogy lent van egy elhullott állat, célba veszi, és nem mellé, hanem pontosan oda letalál, mint egy kő zuhan oda, és elkezdi enni. Egyszerűen erről van szó: olyan gyorsan és olyan biztosan. Többször említi ezt a madarat az Ószövetség is; minden esetben a gyorsaságát és a biztosságát hangsúlyozza. Egyébként ez egy közmondás volt, amit itt Jézus idéz. Ahol a dög, oda gyűlnek a saskeselyűk. Nem mellé, hanem pontosan oda. Jézus biztosan vissza fog jönni, és gyorsan.
Ez az Ő válasza arra, hogy mikor és hogyan jön vissza.
3) Beszél még valamiről, amit nem kérdeztek tőle, de amit Ő fontosabbnak tart, mint ezeket a kíváncsiskodó és sokszor öncélú kérdéseket, hogy mikor, meg hogyan. Jézus arról beszél, hogy mi hogyan viselkedjünk, mivelhogy Ő bizonyosan, váratlanul, gyorsan vissza fog jönni. Mi hogyan viselkedjünk?
Ne jeleket akarjunk gyűjteni, amikből következtetünk, hanem most készüljünk fel rá. Amikor Jézus ószövetségi részleteket idéz, annak mindig különös jelentősége van. Ott valamit nagyon hangsúlyossá akar tenni, és az Ő csodálatos pedagógiájával szemlélteti.
Gondoljunk arra, amikor Nikodé-mussal beszélget, és Izráel pusztai vándorlásának a történetéből váratlanul felemlíti az érckígyónak a példáját. Ahogy a kígyót Mózes felemelte a pusztában, úgy fogják Jézust is egy póznára felszegelni, és ahogy akkor az mentette meg az izráelitákat a mérges kígyók, a sivatagi viperák harapásától, hogy felnéztek az érckígyóra, úgy az menekül meg a bűn miatt bekövetkező kárhozattól, aki hittel Jézusra néz.
Nos, itt is említ ilyet, mégpedig két példát is. Ez azt jelenti, hogy duplán akar hangsúlyozni valamit. Ahogy a Noé napjaiban volt - olvassuk, - ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, nem ügyeltek semmire, egyszer csak elkezdett esni az eső, és nem hagyta abba negyven napig. Mindnyájan elpusztultak. Ahogy a Lót napjaiban volt Sodomában: ültettek, adtak, vettek, üzleteltek, és nem hitték el, hogy jön az ítélet, egyszer csak bekövetkezett az ítélet, s ott égtek mindnyájan. Elpusztult az egész város.
Úgy lesz az Ő eljövetelekor is. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy ha valaki csak e világi dolgokkal foglalkozik és egészen belemerül azokba, azt biztos, hogy készületlenül találja Jézus eljövetele. Aki csak e világi dolgaira ügyel: eszik, iszik, házasodik, üzletel stb. és nem gondol arra, hogy amit Ő megígért, az bekövetkezik, amiről Ő beszélt az igaz, nem lát túl a hétköznapja, mindennapja megszokott gondjain, tennivalóin, dolgain, azt készületlenül fogja találni.
Ez nem azt jelenti, hogy a Krisztus eljövetelére hittel és tudatosan készülő ember elhanyagolja az e világi dolgait. Itt arról van szó, hogy nem csak azokkal foglalkozik. Megvan annak a helye is az életében. Nem az tölt ki minden helyet, hanem megvan a lelkieknek a helye is. Megvan a tudatos készülődésnek a helye is. Csak három igét hadd idézzek, ami nagyon jól szemlélteti ezt.
Pál apostol azt írja: a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki majd eljön, és elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá. És ezt írja úgy, hogy előtte és utána is kiderül: pontosan látja, itt mik a feladatai, és végzi azokat a feladatokat. Őreá lehet számítani. Számíthatnak a barátai, mindenki, aki bármit vár tőle. Itt van két lábbal ezen a földön, de ugyanakkor tudja, hogy egy másik állampolgársága is van. Ő otthon van a mennyben is. Neki kettős állampolgársága van. Most még itt él, de bármelyik pillanatban kész odamenni, és tudja, hova megy, ha meghal vagy kivégzik. Éppen arról is ír ebben a levélben, hogy lehet, kivégzik. Nem kell kétségbeesni. Egyik otthonából hazamegy a másik otthonába. Innen, ahol a Krisztus közelsége jelenti neki a legtöbbet, még közelebb kerül Krisztushoz. Tudja, hogy mi vár rá, és tudja: ki vár rá, hogyha megáll a szíve és majd valami módon eltemetik.
A mi országunk a mennyekben van, s úgy áll helyt az itteni feladatai között, hogy aközben pontosan tudja, mi lesz a folytatás. Van folytatás, nem kell rettegnie az ítélettől, mert ő már nem megy ítéletre, mert Jézus megítéltetett helyette, és ő ezt hiszi. Ezért szabad az itteni feladataira, nem fél az élettől, ha sokszor nagyon nehéz is, és nem fél a haláltól. Túllát pillanatnyi helyzetén.
A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Nincs itt nékünk maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Azért építjük ezeket a nem maradandó városokat is. Azért valahol lakni kell, és ahol lakunk, az legyen tiszta, kedves. Ha nagyon szorosan vagyunk már, kísérletet teszünk arra, hogy kicsit tágasabban éljünk, s mindez nem bűn. Csak közben tudjuk: nem ez az örök lakásom, még akkor sem, ha itt úgy nevezik egy jogi formulával. Megígérte a mi Urunk: elmegyek, és helyet készítek néktek. És ha majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok. Az a mi örök lakásunk, és az ajándék, és ott Ő vár minket.
Itt is az Ő jelenlétében élhetünk, de tudjuk, nem ez a végleges. Ez ideiglenes. Olyan szépen írja ezt Ábrahámról a Biblia. Ő tudta, hogy ez ideiglenes. A Zsidókhoz írt levélben többször is ismétlődik ez a gondolat: „hit által költözött Ábrahám az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott, mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.” (Zsid 11,9)
A sátor ideiglenes tartózkodás helye, és ő oda költözött, ahova Isten mondta. De sátrakban lakott, és úgy élt ott, hogy közben várta a véglegest. Túllátott azon, amiben benne volt.
Néhány verssel később Mózesről olvassuk: „Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a Fáraó leánya fiának mondják, mert inkább választotta az Isten népével való együttsanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” (Zsid 11,24-27).
Ez jellemzi a hívőket. Két lábbal a földön járnak, de teljes szívükkel a mennybe néznek. Helytállnak az itteni feladataikban, nem hanyagolják el azokat, de tudják, hogy ez csak egy ideig tart, utána jön az igazi. Ezért viselik másként a szenvedéseket is. Túllátnak azokon. Ezért nem viseli meg őket a siker, az eredmény. Túllátnak azon is. Némelyikre csak legyintenek, tudják, hogy ez semmi ahhoz képest, ami ott el van készítve. A megjutalmazásra tekintett, mintha látta volna a láthatatlant - vagyis komolyan vette azt, amit Isten ígért. Komolyan veszi azt, amit itt lát, de ugyanilyen komolyan veszi, vagy még komolyabban, azt, amit még nem lát, csak Isten ígért. Hinni egyebek között ezt is jelenti. Jézus itt erről beszél.
A Noé napjaiban élők nem így éltek. Belesüppedtek teljesen a láthatókba, és azon kívül semmi nem érdekelte őket. Lót kortársai, Sodoma lakói sem így éltek, mintha látták volna a láthatatlant. Egyáltalán nem vették komolyan Isten szavait, ígéreteit, fenyegető ítéletét. Csak e világi dolgokkal foglalkoztak, és abba teljesen belesüppedtek. Jézus azt mondja: ez életveszélyes dolog.
A hívőket az jellemzi, hogy az határozza meg az itteni munkájukat, közérzetüket, döntéseiket is, hogy komolyan veszik az odaát valókat. Reformátor eleink ezt így mondták latinul: sub specie aeternitatis - az örökkévalóság nézőpontjából értékelnek itt mindent.
Szeretnék most egy szót kiemelni Jézusnak a tanításából, ami nagyon sok tekintetben megítélt engem. Kívánom, hogy titeket is ítéljen meg, és aztán emeljen fel.
Azt mondja Jézus: „Aki azon a napon a háztetőn lesz, a holmija pedig a házban, ne jöjjön le, hogy elvigye, és aki a mezőn lesz, az se forduljon vissza.” Vagyis: azon a napon, amikor Ő visszajön, semmi nem lesz már fontos. Ne a holmijait akarja összeszedni, akkor aztán már végképp csak arra koncentráljon, hogy Krisztushoz tartozik-e vagy nem. Mert utána már nem lehet ezen változtatni.
Úgy megelevenedett előttem: mindig a holmijainkkal bajlódunk. Rendkívül sok mindent jelent ez a görög szó a Biblia eredeti szövegében. Vannak ilyen jelentései: edény, szerszám, javak, ruhanemű, - általában ingóság. Az ingóságaink teljesen lekötik sokszor figyelmünket. S nem vesszük komolyan, hogy ezek valóban ingó dolgok. Isten nekünk valami megingathatatlant kínál, és a megingathatatlan hiányzik az életünkből, mert mindig az ingóságainkkal vagyunk elfoglalva.
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Jézus második eljövetelekor derül ki igazán, mi a dolgok jelentősége. Hívő emberként élni azt jelenti, ha már most azt a jelentőséget tulajdonítjuk mindennek, ami majd akkor lesz.
Arra gondolok, hogy olyan sok mindent fontosnak tartunk, amiért érdemes verekedni, nagy árat fizetni, esetleg az egészségünk, a békességünk, a becsületünk megy rá, és azon a napon - ahogy itt olvastuk - kiderül, hogy az semmit nem ér. Kár volt érte verekedni. Azért kár volt fennmaradni egy éjszaka is, nem hogy többet. Abszolút fölösleges volt. Értéktelen, hitvány, semmi ...
Ugyanakkor jó lenne néhány érték azon a napon, az meg nincs a kezünkben, mert azért nem verekedtünk, mert azért sosem maradtunk fenn éjszaka, hogy imádkozzunk, mert azzal nem rontottuk a szemünket, hogy a Biblia apró betűibe belemélyedjünk. Mert az nem idegesített minket, hogy valakitől nem kértünk bocsánatot. Ezekre lenne szükség azon a napon. De ezeknek nem volt jelentőségük a számunkra.
Gondoljunk ilyenekre, amiről szülők, nagyszülők olyan sokat szoktak szavalni. Mit adunk meg a gyerekeinknek? Legtöbben meg vannak győződve: mindent. Beszéltünk Jézusról gyerekeinknek? Nyugtalanít minket, ha gyerekeink még mindig hitetlenek? Szoktunk naponta többször - szabadidőnkben, utazás közben - imádkozni gyerekeink megtéréséért? Vagy azért, hogy Isten adjon nekik hívő hitvest? Vagy azért, hogy úgy találják meg az életben a helyüket, ahogy Isten akarja őket megáldani? Ez fontos, izgalmas kérdés? Hogy merjük azt mondani: megadtunk nekik mindent?! Mindent, ami ebbe tartozik, ami a Noé napjaiban, meg a Lót napjaiban: Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, kereskedtek. Egyen, igyon, legyen meg az öltözete, lehetőleg minél jobban kereső állást keresünk neki, aztán valahogy majd lesz ...
És a lelkiek? Az egyensúly helyreállítására biztat ma este a mi Urunk. Tulajdonképpen ez nagy örömhír, hogy még helyreállhat az egyensúly az életünkben. Ilyen egyszerű dolgokra gondoljunk csak: bizonyos időt mindannyian eltöltünk naponta étkezéssel. (Ettek, ittak) Legalább annyi időt eltöltünk a lelki táplálkozással? Mert azon a napon, amikor Jézus visszajön, egyedül az lesz fontos, hogy a lelki kondíciónk milyen. Bizonyos időt naponta eltöltünk a tisztálkodással, és az nagyon szükséges és helyes, de legalább annyi időt eltöltünk a lelki tisztálkodással is? Azt hiszem, senki nincs itt közöttünk, aki olajos kézzel, piszkos lábbal, izzadtan szívesen lefeküdne este. Olyan jól esik zuhanyozni és tisztába tenni magunkat. Hasonlóan rosszul érezzük magunkat, ha aznap hazudtunk és nincs elrendezve? Vagy mielőtt bebújunk a paplan alá, letérdelünk az ágy elé: Uram, rettenetesen szégyellem, hogy annyi jót kaptam már tőled, és még mindig előfordulhat ilyen. Könyörülj rajtam, veled már ma szeretném tisztázni, az illetővel holnap. Ez így történik? Mert Jézus erről beszél itt.
Aki belemerül csak a testiekbe, azt biztos, hogy készületlenül találja az Ő visszajövetele. Aki már most készül arra, és folyamatosan készen van, az meg nem kezd spekulálni, mikor következik be, legfeljebb vágyakozik néha utána, Uram, a bűn úgy elhatalmasodott már, gyere vissza és vess véget ennek. De készen van. Ilyenekké akar érlelni és formálni a mi Urunk.
A láthatatlanokat komolyan venni. Az meglátszik, ha maszatosak vagyunk, és azt igyekszünk eltávolítani. Az nem mindig látszik meg, vagy nem azonnal, ha irigyek, bosszúvágyók, keserűek, képmutatók vagyunk. Jézus azt mondja: ezt is el kell tüntetni. Idegesítsen az minket, ha rájöttünk, hogy ilyenek vagyunk. Legalább annyira, mintha kiderülne, hogy széles koromcsik van az arcunkon, mert valami miatt elmaszatoltuk. A lelki maszat sokkal súlyosabb, akkor is, ha nem látszik. Mert amikor Ő visszajön, csak az fog látszani. És akkor már nem lehet lemosni. Lemosni csak most lehet. Ez az Ő nagyon komoly figyelmeztetése, és ugyanakkor nagy örömhír a számunkra, hogy most még le lehet mosni.
És ha a dolgok jelentőségét nézzük, akkor gondolkozzunk el azon is, hogy milyen pici ügyekből milyen nagy dolgot csinálunk néha. Már megint nem oda tetted, megint megettétek mindet, én ugye nem vagyok fontos, már megint te akarod eldönteni, melyik csatornán nézzük a műsort. Mindig azt kell nézni, pedig én amazt szeretném. Ha valahol autó van, ki használja a kocsit, és így tovább ...
Tényleg olyan fontos dolgok ezek? Úgy meglepődtem, mikor először éltem egy ideig olyan családban, ahol a családfő mélyen hívő, Isten igéjét komolyan vevő vidám keresztyén ember volt, és sokszor, amikor valamire figyelmeztették, vagy valami miatt vihar tört ki, ránéztünk, hogy most mit csinál, vagy kinek, mi a feladata, legyintett. Ezek nem lényeges dolgok. Ki mit mondott róla - nem csinált belőle ügyet. Nem lehetett megsérteni. Milyen ügyet csinálunk belőle sokszor! Ezek nem lényegesek. Feltűnt nekem, hogy hallatlanul fontosnak tartotta, ha valaki a közelében szomorú. Ha emberek nem tudtak egymással kibékülni vagy megbocsátani. Ha valakihez nem volt elég kedves, szeretetteljes, - nagyon tudta bántani. Ment és eligazította, rendbehozta azonnal. Ez mélyen bennem maradt. Ez más értékrend. Ami miatt más a plafonon van, arra ő legyint, az nem fontos: sub specie aeternitatis semmi jelentősége. Ez viszont nagyon fontos. Ő mit mond, nem számít, de én milyen indulattal beszéltem hozzá, az fontos, és legközelebb nem szeretnék ilyen indulattal, ha ez tisztátalan volt.
Nos, ezt az egyensúlyt akarja Jézus helyreállítani, és ezt tudatosan begyakorolhatjuk. Kérjük el tőle ezt az érzékenységet: Uram, nem akarok úgy élni, mint Noé napjaiban, meg Lót napjaiban éltek azok az emberek. Készülök a veled való találkozásra. Tudom, hogy az váratlanul ér majd engem is, de nem akarom, hogy készületlenül találjon.
Ne adjunk okot, ugyanakkor ne higgyük el azt a vádat, amit szoktak sokszor mondani: Persze, mert a hívők azért mondják, hogy kötelességeiket elhanyagolhassák. A valóban hívők nem hanyagolják el a kötelességüket. Azok általában becsületesebben végzik a munkájukat, mint az átlag. Egy hívő édesanyának gondja van arra, hogy a gyerekei tisztán járjanak, legyen mit enniük, ha nagyon szerény a jövedelmük, akkor is. Ott rendben van a lakás és így tovább. És mindez fontos. De egy valóban hívő édesanyá-nak az is fontos, hogy rend legyen a kicsiknek a szívében is, meg a fejében is, meg a szájában is. Ne csak egymást szeressék lehetőleg, hanem szeressék meg előbb-utóbb az Úr Jézust is, és beszél nekik arról, hogy az Úr Jézus előbb szerette őket, minthogy a világra jöttek. Ha az egyensúly megvan, s nemcsak a holmival foglalkozik. A holmik a helyükön vannak, de Jézus is a helyén van. Ő a Király már most és így igyekszik szolgálni Őt.
Ha két rövid szóba össze tudnám foglalni azt, amit Jézus itt mond ebben a tartalmas beszédében, akkor azt mondanám: végzi a munkáját és várja az ő Urát az, aki valóban hívő ember. Végzi mindazt, amivel megbízta az ő Ura, s közben várja örömmel és egyre nagyobb felkészültséggel. Ez a győzelemnek a titka - ahogy szokták mutatni: A - A = végzi és várja, s akkor győzünk.

Ennek a történetnek, amelyikhez éppen most, böjt első vasárnapján érkeztünk Bibliaolvasásunk során, ma csak az elejéről szeretnék szólni. Nevezetesen arra a kérdésre jó lenne, ha választ találnánk: kik a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük?
Most nemcsak azokra gondolok, akik az utcákon és az aluljárókban a kezüket vagy a sapkájukat nyújtják adományért, és nem is csak ennek a fordítottjára, ami elég gyakori témánk, amikor mi koldulunk másoktól egy kis elismerést, jó szót, biztatást, dicséretet vagy bármi mást, amiről úgy gondoljuk: járna nekünk tőlük. Most azt nézzük meg, amiről alapvetően beszél ez a történet: kik azok, akik miattunk nélkülöznek a közelünkben? Kik a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük?
Miről van szó ebben a történetben? Az egyik szereplője egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Ő nem ismerte, mi a böjt. A sötétvörös színű bíbor és a hófehér színű patyolat olyan anyagok voltak, amikből csak a leggazdagabbak készíttethettek maguknak ruhát, és azt is csak kivételes, ünnepi alkalmakkor hordták. Ez az ember rendszeresen ilyen ruhában járt, és abban a világban, amelyikben az emberek többsége nagyon szegényen élt, és húst hetente egyszer, ha látott, vagy evett, ő mindennap gazdag lakomát készíttet és a barátaival együtt vigadozik.
Pedig bizonyosan hallott ő is a tízparancsolatról, s arról, hogy abban van egy ilyen mondat is: hat napon át dolgozz, és végezd minden munkádat, és a hetediket szenteld az Úrnak. Neki azonban úgy tűnik, egyáltalán nem is volt munkaruhája, nem szokott dolgozni. Nagyon gazdag ember volt.
A másik szereplő egy Lázár nevű koldus, akit naponta ledobtak - ez a szó van az eredeti szövegben - az ő házának a belső bejáratához, ajtajához, hogy ott tengesse az életét. Mire várt ez a Lázár nevű koldus ott? Abban az időben az emberek evőeszköz és szalvéta nélkül, a puszta kezükkel étkeztek, és étkezés végén többnyire egy falat kenyérrel törölték le az ujjaikat. Ezt a kenyeret azután eldobták. Ezekre a kenyérdarabokra várt Lázár, hogy így enyhítse az éhségét. Azt olvastuk, hogy közben a nyílt sebeit nagy részvéttel meg-megnyalta egy-egy arra kóborló kutya. Úgy látszik, ezeket nem tudta elkergetni, mert talán mozgásképtelen volt.
Lehetne itt elmélkednünk a kutya emberségéről és az ember kutyaságáról, de most ezt mellőzzük. Nagyon éles az ellentét a két ember sorsa között. Az egyik naponta dőzsöl, a másik folyamatosan nélkülöz. Az egyik egyfolytában élvezi az élet gyönyöreit, a másiknak csupa szenvedés a léte. Az egyiknek sokkal többje van, mint amire szüksége van, a másiknak a létminimum sincs biztosítva. Ide vezetett az az út, amelyiken elindultunk, amikor otthagytuk Istent, és azt mondtuk: majd mi őnélküle, tőle függetlenül akarunk élni és uralkodni. Az egyik ember többet költ őrzésrevédésre, mint amiből egy nélkülöző család tisztesen, szerényen megélhetne. Ezt csináltuk a világból.
De hát tehet ez a gazdag arról, hogy sokja van? És bűn az, hogy szépen öltözködik és naponta vigadozik a barátaival? Nem árt ő közben senkinek. Nem bántja ő Lázárt sem. Nem rúg belé ott az ajtaja előtt, nem tiltja meg, hogy naponta odahozzák, nem dobatja ki, nem tiltja ki a házából. Miért ítéli el akkor Jézus ezt a gazdagot?
Ennek az embernek nem az volt a bűne, amit tett, hanem az, amit nem tett. Nem vette emberszámba a másikat. Észre sem vette a lába elé odatett nyomorultat. Nem indult meg a szíve annak a sebein, és nem állt meg a keze, miközben tömte magába a finom falatokat, hogy vinne belőle az ajtaja előtt fekvő nélkülözőnek is. Úgy tűnik, ezt tartotta természetesnek. Ilyen a világ: az egyik dőzsöl, a másik nélkülözik. Ezen nem is óhajt változtatni. Legfőképpen úgy nem, hogy ő mondjon le valamiről, és ő hozzon áldozatot azért, hogy helyreálljon az egyensúly.
Tudniillik ez lenne a böjt. Amikor látom valakinek a szükségét, mozdul a szívem, mozdul a kezem, s igyekszem azon enyhíteni, mégpedig Isten iránti hálából.
Ez az ember tehát nem ártott senkinek, de nem is tett semmit Lázár nyomorúságának az enyhítéséért. Nem esett meg a szíve rajta. Ennek a gazdagnak már nincs szíve, csak gyomra. Embertorzóvá nyomorította az önzés, amihez hozzászokott, és az a mértéktelen élvhajhászat, ami jellemző volt rá. Érzéketlenné vált mások nyomorúságával szemben. Ez a közömbösség tette őt irgalmatlanná, és embertelenné.
Az általános polgári erkölcs ezt nem tartja bűnnek. Semmiféle bűncselekményt ez az ember nem követett el. Isten igéje azonban súlyos bűnnek tekint minden ilyen közömbösséget, érzéketlenséget, és azokat a mulasztásainkat is, amiket nem teszünk meg, amit meg lehetett volna tenni.
Amikor Ezékiel próféta Sodomának, a gonosz és Istentől pusztulásra ítélt városnak a bűneiről ír, akkor pontosan ezt említi hangsúlyosan: „Az volt a bűne Sodomának, hogy bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része, de a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta.” (Ez 16,49). Károli olyan szépen fordítja: „nem fogta meg a nyomorultnak a kezét.” Ez volt a bűne.
De hát nem ő tette nyomorulttá, és nem is bántotta a nyomorultat. Mit kérnek akkor számon rajta? Azt kéri számon Isten, hogy nem segített rajta. Nem fogta meg a nyomorultnak a kezét. Mert ahogy a Jakab levelében olvassuk: „Aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak.” (Jak 4,17).
De miért éppen ennek a koldusnak a nyomorúságát kérik számon ezen a gazdag emberen? Azért, mert ez a koldus volt odadobva az ő ajtaja elé. Ez volt az ő koldusa.
Amikor a Bibliában egy nyelvtani ige passzív alakban szerepel, akkor a cselekvésnek az alanya általában Isten. Tehát akkor mondhatjuk azt itt, hogy Isten helyezte oda Lázárt a gazdagnak az ajtaja elé? Mondhatjuk. Nem Isten az oka annak, hogy az egyik gazdag és a másik koldus. Miattunk, a mi Isten elleni lázadásunk miatt borult fel az a rend, amit Isten teremtett, amelyben mindenki egyenlőképpen bőségben élt. De addig is, amíg a nagy ítélet után az új teremtésben Isten helyreállítja ezt az egyensúlyt, Ő mindent megtesz a mi lázadásunk következményeinek az enyhítéséért, a szenvedés, a nyomorúság, a nélkülözés enyhítéséért. És Isten ebben a munkájában embereket is felhasznál. Isten munkatársai lehetünk a nyomorúság enyhítésében, amely nyomorúságot mi zúdítottunk a saját nyakunkba, és nem tudjuk megoldani.
Tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Isten helyezte oda ezt a koldust a gazdag küszöbe elé, mintegy lehetőséget adva a gazdagnak arra, hogy Isten munkatársaként segítsen. Hogy abból, amit ő is úgy kapott Istentől, valamit szívesen továbbadjon. Ezt a magatartást nevezi a Biblia böjtnek. Érzékelem a másik nyomorúságát, és azonnal mozdulok, és úgy, hogy az nekem áldozatba kerül, enyhítek rajta. De ennek nincs izzadságszaga, nem hivalkodom vele, nem panaszkodom miatta. Természetesnek tartom, hogy abból, amit Istentől kaptam, valamit továbbadok másnak. Mégpedig Isten iránti hálából.
Persze ehhez ennek a gazdagnak egy ideig abba kellett volna hagynia a barátaival való vigadozást, egy időre ott kellett volna hagynia a vendégeket, hogy kimenjen és adjon valamit Lázárnak. Vagyis valamiről le kellett volna mondani. Áldozatot hozni, szolgálni, sőt felszolgálni, mégpedig a kisebbnek, a nyomorultnak, az elesettnek, akitől soha nem kapja vissza. Ez eszébe se szokott jutni annak, aki Isten iránti hálából szolgál, hogy mit kap vissza. Ő csak azt látja: itt szükség van a segítségre, és azonnal megragadja ezt a lehetőséget. Aki megvon magától valamit, hogy a másikat szívesen segítse, aki lemond valamilyen gyönyörűségről, hogy másnak örömet szerezzen, az böjtöl. Ehhez persze fel kell állni, abbahagyni azt, amit éppen csinált az ember - az én munkám addig áll, majd utána valahogy behozom, ez is áldozat, de mindezt szívesen és szeretettel. Úgy, hogy senkire nem tartozik, csak Istenre, akik titkon néz, és majd megfizet nyilván.
Aki helyesen gyakorolja ezt a bibliai böjtöt, az nem leereszkedve dob oda valamit a Lázároknak, az nem kegyet gyakorol. Az nem vár tapsot érte, nem panaszkodik miatta, és nem dicsekszik vele. Egyszerűen hálás Istennek, hogy használja őt. Hálás Istennek, hogy adhat. És még ha az utolsóját adja oda, akkor is átéli: milyen gazdag.
Mert ki a gazdag, testvérek? Karácsony Sándor olyan szellemesen írja a Hegyi beszéd magyarázatában: Nem az a gazdag, akinek sokja van, hanem akinek telik. Kincsesládája tetején ücsörögve is koldusszegény az a milliomos, aki nem tud adni. Miközben ad, vagyis miközben továbbad valamit az ember abból, amit Istentől kapott, aközben éli át: milyen gazdag. Hogy milyen gazdag Istene van. És miközben továbbad valamit, milyen közel kerül ehhez a gazdag Istenhez. És milyen jó Isten gyermekének lenni. Az a gazdag, akinek a küszöbe előtt nem éhezik és nem hal éhen a Lázár.
Hagyjuk abba itt a történet elemzését, s azt a kérdést tegyük fel újra, hogy kik hát a mi koldusaink, és mit vétünk ellenük? Kik azok, akik oda vannak vetve a mi ajtónk elé, és miattunk nélkülöznek?
Egy férfi akkor döbbent rá arra, hogy mit vétett az édesanyja ellen, amikor meghallotta annak halálhírét. Elmondta, hogy évente egyszer-kétszer utaztak haza, pedig nem lakott olyan nagyon messze a mama. Írni sose írtak neki, pedig tudták, hogy nagyon várta a postát. Ha hazamentek, abban sem volt sok köszönet, inkább csak arcvizit volt. Mindig tervezte, hogy majd jobban oda kell figyelni rá, ahogy öregszik, de nem volt érkezése - ahogy mondta. Aztán egyszer jött a távirat: meghalt. - Nem az idős szüleid azok a koldusok, akik odavannak vetve a te ajtód elé? A te szüleid, róluk nem másoknak kell gondoskodniok.
Egy asszony, amikor az élete Isten világosságába került, és alapjaiban megváltozott, akkor döbbent rá arra, hogy ő tulajdonképpen a munkahelyén egész nap játszotta az eszét. Kacérkodott a férfiakkal, és roppant élvezte, hogy ingerli őket. De a férjéhez otthon sose volt kacér. Őt minden este magára hagyta teljes közönnyel. - Nem a házastársad a te koldusod, akinek tőled kellene megkapnia, egyedül tőled lehetne megkapnia azt, amire szüksége van?
És nem a tulajdon gyermekeink lesznek a koldusaink, akikre igazán, nyugodtan sose szánunk időt? Persze, valahonnan el kellene venni azt az időt. Világos. Ez lenne benne a böjt. De hát ki játsszék, ki beszélgessen, és ki imádkozzék velük, ha nem a tulajdon anyjuk, apjuk? Egész nap értük dolgozom - mondjuk sokan. Az lehet, de közben éppen úgy nem veszed észre a sebeit, mint ahogy a gazdag a Lázár sebeit, és éppen úgy nem tűnik fel, hogy évek alatt felnőtté váltak, és szívük szerint már nem is kötődnek hozzád.
Koldusok sokasága van ott a küszöbünk előtt, akik miattunk nélkülöznek, és akiknek csak mi tudnánk a nyomorúságukon segíteni. Nem ártunk nekik, csak éppen nem adjuk meg azt, amit meg kellene, és amit meg tudnánk. Mert ilyenkor nagy magyarázatba kezdenek sokan, hogy ez sincs, az sincs, amaz sincs. Nem azt kell adni, ami nincs. Amit adhatnánk, azt kell adni. És nemcsak a testükkel törődni, hanem a lelkükkel is, mert ez is böjt. Ott is felborult az egyensúly. A család nehéz emberei iránt, akiktől mindenki elhúzódik. A betegek, a fogyatékosok iránt, akikhez több türelem kell, ott van-e bennünk ez a szeretet?
Jövő vasárnap délelőtt a helyünkbe jönnek, hogy vért adhassunk azoknak, akiknek az élete függ attól, hogy kaphatnak-e vért. Hogy halljátok ezt a hírt? Haza fogunk-e menni jövő vasárnap is, gondolván: majd ittmaradnak mások, - vagy pedig gondolunk azokra a koldusokra, akiknek vérre van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak? És szívesen adjuk-e azt a néhány decit abból a csodálatos anyagból, ami utána újra fog termelődni és semmi kárunk nem lesz belőle? Másnak viszont sok haszna. Ez kinek a dolga? Ha idejönnek a mi épületünkbe, akkor ki adjon vért?
Lázár oda volt vetve a gazdag ajtaja elé. Akkor ennek a gazdagnak erről a Lázárról kellett volna gondoskodnia.
Olyan gyönyörűség azt nézni, amikor egy-egy ifjúsági óra után a gyerekek segítenek egymásnak a tanulásban. Ki az egyik, ki a másik tantárgyban halad könnyebben, és szíves természetességgel korrepetálják egymást. A múltkor első alkalommal volt itt egy kislány és megkérdezte: mennyit kell ezért fizetni? Mindenki hangosan nevetett. Ez még nem jutott eszükbe soha, hogy ezért fizetni kellene. Nem ez a természetes, hogy nekem ez megy könnyen, ő ott elakadt, akkor segítek? S miközben elmagyarázom neki - mondta egy fiú -, magam is világosabban értem. Az a jutalma, hogy a következő alkalommal még ketten kérnek segítséget. És még kettőnek adhat tovább abból, amit ő is úgy kapott Istentől. Mert ez nem az ő érdeme, és nem a szüleié, hogy neki a matek megy jobban vagy a nyelvek mennek könnyen. Ez a természetes. Ez lenne a természetes ...
Meg az, hogy odafigyelünk az ajtónk elé vetett szomszédra is, meg az, hogy mindenki fontos lesz, aki még nem hallott az evangéliumról és nem hisz Jézusban. Körül vagyunk véve ilyen koldusokkal, akiknek nincs még új életük, és ha nekünk már van, és ha valóban hisszük, hogy igaz az evangélium, akkor meg kellene osztani velük. És valamit továbbadni abból a reménységből, békességből, csendes örömből, amit Istentől már kaptunk. Mert akinek új élete van Jézusban, az hihetetlenül gazdag.
Kapnak-e ebből a gazdagságból a körülöttünk levők? Persze, ehhez le kell mondani valamiről, mert valamikor ezt meg kell csinálni. Oda kell figyelni Istenre, egymásra. Áldozatot hozni, böjtölni. Ez a böjtös szemlélet az, ami teljesen idegen ettől a világtól, amelyikben a profit, a verseny, a piacszemlélet, ez a vad-kapitalizmus, amibe belecsöppentünk, eltorzítja az emberek gondolkozását. Tiszta bolondnak tekintik azt, aki lemond egy lehetőségről azért, hogy ahelyett valaki máson segítsen. Vagy ha azzal élne, az valakinek hátrányos lenne. Egyetlen szempont van, hogy nekem most mi a hasznom belőle. Semmi más nem számít. Másra is gondolni, távlatosan gondolkozni, a jövőre gondolni, egyáltalán gondolkozni ... ez idegen ettől a nekivadult embertől. Pusztítjuk a természetet, írtjuk a fákat, teleépítjük a budai hegyeket fel a csúcsig ... Telefüstöljük a nagyvárost, meg a kislakást. Hadd szívja a füstöt a csecsemő is, a beteg öreg is ... Kit érdekel? Nekem most mi a kellemes, vagy mi a hasznos. Én, a gazdag, most hogy érzem jól magamat a dúsan terített asztalnál a haverjaimmal. Ez a szempont.
Ki az a Lázár? Ünneprontó. Nem kell róla beszélni. Úgy lépem át a küszöböt, hogy a másik irányba nézek. Ne is lássam a sebeit! Ez a szemlélet jellemez sokakat.
Lassan már csak egyedülálló, tartós kapcsolat nélküli, fiatal munkaerőket alkalmaznak. Kinek szempont az, hogy azokat segítsük, akik még mindig vállalnak gyereket. Nem egyet meg kettőt, hanem gyerekeket ... Családot akarnak ilyen körülmények között. Ilyen hóbortosak. Kinek szempont az, hogy segítsük a gyerekes anyákat? Nekem most mi éri meg, az összes többi nem szempont. És mi lesz holnap? És harminc év múlva ki termeli meg a nyugdíjunkat? Ki gondol arra! Még csak eddig sem terjed a gondolkozása az ilyen eltorzult szemléletű embereknek.
Márpedig, ha nem tanulunk meg böjtösen élni, akkor nem fogunk élni. Ha nem tudunk lemondani akármiről a jövőnkért, akkor le kell mondanunk a jövőnkről.
Azonkívül arról is beszél ez a történet, hogy ennek az érzéketlenségnek, ennek a mértéktelen élv- és pénzhajhászatnak, ami ezt a gazdagot jellemezte, meg annak a tehetetlen pörgésnek, ami ebből sokszor következik, nemcsak ideig való szörnyű következményei vannak, hanem örök következményei is. Erre aztán végképp nem gondol az ilyen eltorzult szemléletű ember.
A folytatásban ezt olvastuk: „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt.”
Mert úgy látszik, nincs vége az életnek a biológiai halállal. A Biblia világosan beszél arról, hogy van folytatás. És a folytatás attól függ, hogy mi volt előtte. Egyszer mindnyájan meghalunk. Egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk az élő Isten ítélőszéke előtt, és el kell számolnunk azzal, hogy mit csináltunk itt. Akár gazdagok voltunk, akár Lázárok. És ott már nem lehet mesélni. Ott a tények nyilvánvalók lesznek, az ítéletet kihirdetik, és fellebbezésnek helye nincs. Ott az ítélő Istennel találkozik minden ember.
És ma én azt a nagy örömhírt szeretném nektek hirdetni, hogy a kegyelmes Istennel ebben a földi életben lehet csak találkozni. Ebben a meg nem ismétlődő, egyszeri néhány évtizedben, amit Őtőle kapunk. Itt viszont mi úgy ismerhetjük meg Őt, mint akiről azt mondja a Szentírás: gazdag a kegyelemben, és bővölködik a megbocsátásban. És ha kiderült: nem voltunk jók gazdagoknak, mert éheznek a Lázárjaink a küszöbünkön, akkor most az az utolsó kérdés ma: jók leszünk-e koldusoknak? Vagyis: úgy tudunk-e odaállni a kegyelemben gazdag Isten elé, mint koldusok, akik tartjuk a kezünket, és tisztában vagyunk azzal, hogy semmit nem mutathatunk fel, amiért cserében nekünk járna bármi jó Istentől, csak a mulasztásaink hemzsegnek, az érzéketlenségünket, a közömbösségünket vallhatjuk meg. Egyetlen jó cselekedetünk, érdemünk, szenvedésünk sem fizetőeszköz a mennyben. Csak ajándékba lehet kapni Istentől a kegyelmet, és csak itt, ebben a földi életben.
A nagy veszedelem az, hogy a gazdag emberek büszkévé szoktak válni. Megszokják, hogy pénzzel sok mindent el lehet intézni, és azt gondolják: pénzzel mindent el lehet intézni. Istent azonban nem lehet kifizetni pénzzel, sem jó cselekedetekkel, sem semmi mással. Őtőle csak ajándékban lehet elfogadni a bűnbocsánatot, a kegyelmet, az örök életet.
Tudsz-e koldulni kegyelmet a gazdag Istentől? Isten azért kész mindannyiunknak kegyelmet adni, mert egyszer valaki mindannyiunk számára hozzáférhetővé tette a kegyelmet. Az a Jézus Krisztus, aki nem volt érzéketlen egyetlen ember nyomorú-ságával szemben sem, akinek fájt az, ami másnak fájt, annyira, hogy átvállalta minden nyomorúságunkat, beleértve a bűneinkért járó igazságos ítéletet is.
Ő maga soha semmi bűnt nem követett el, de odaállt az igazán ítélő Isten elé, és azt mondta: Atyám, hadd haljak meg én helyettük. Hiszen te nem akarod a bűnös halálát, hanem azt akarod, hogy megtérjen az ő gonosz útjáról, és éljen. Jézusnak az egész földi élete egyetlen nagy böjt volt. A kereszten pedig még az életét is odaáldozta helyettünk. Az Ő sebeit a kutya sem nyalta meg. Azokat a sebeket, amiket miattatok, meg énmiattam ütöttek rajta. Azokat a sebeket, amiket a mi kutyaságainkért kellett elszenvednie. A mi mérhetetlen önzésünkért, sok lustaságunkért, temérdek mulasztásunkért, gyilkos közönyünkért. Ő mindezért odaadta az életét, de úgy, hogy - benne van a Bibliában - az Ő sebeivel meggyógyultunk. Ez azt jelenti: ha valaki hiszi azt, hogy Jézus az ő bűneiért halt meg a kereszten, és Isten Jézus haláláért neki is teljes bocsánatot ad, annak az embernek új szíve lesz. Annak lesz szíve észrevenni a másik nyomorúságát, lesz szeme meglátni a Lázárjainak a sebeit, és már mozdul a keze is, hogy bekötözze azokat, és könnyen le tud térdelni a másik mellé. Nem leereszkedően, hanem szeretettel lehajolva, mert sokszor letérdel a nagy Isten előtt, mert egyszer igazán megalázta magát a kegyelmes Isten előtt, és az ilyen ember nem megy az ítéletre.
Ez az ige azt kérdezi tőlünk: akartok-e ilyen emberekké válni? Jó lenne, ha nem érne véget a befejező énekkel és áldással ez az istentisztelet a számunkra, hanem otthon is elcsendesednénk Isten előtt, és engednénk: hadd hozza elénk mindazokat a mulasztásainkat, bűneinket, amiket ezen a téren elkövettünk. Jó lenne, ha a bűnbánatból bűnvallás lenne, és mint bűnbocsánatot kapott bűnösök mehetnénk tovább. Nem érzéketlenül és közömbösen, hanem a Lázárjainkat felismerve, szeretettel felkarolva, és válhatnánk valóban Isten kezében eszközökké.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 426. ének első versét:
Már keresztem vállra vettem, S érted mindent elhagyok. Mindenem vagy, árva lettem, Honjavesztett szív vagyok. Vágyat, célt a múltnak adtam, Nincs már bennem vak remény, Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

A Lukács evangéliumát olvassuk most sokan napról-napra a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. A mai napra ez a szakasz következett. Ez az igerész Isten szívébe enged bepillantást. Megtudjuk belőle először azt, hogy mi Isten szándéka az emberrel, másodszor, hogy mi az ember válasza erre, s végül: hogyan módosította Isten az Ő elgondolását az ember kemény válasza után.
1) Mi Isten szándéka velünk? Erről szól Jézus a példázat bevezető mondataiban: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van.”
Istent az jellemzi, hogy adni akar. Nem azzal kezdi, hogy követel, úgysem tudnánk adni semmit neki. Ő tudja legjobban, hogy képtelenek vagyunk bármi jót és szépet magunktól felmutatni. De nem is azzal kezdi, hogy tilalmak és parancsok listáját teszi elénk, mondván: majd, ha teljesítettük, szóba áll velünk. Isten azzal kezdi mindig a hozzánk való közeledését, hogy ajándékot kínál.
Számunkra nem azt jelenti ez a néhány mondat, amit az ókori ember számára jelentett. Ha valakit meghívtak vacsorára, abban nemcsak az volt az élmény, hogy megtisztelték; hogy a keleti emberek többsége, akik szegények voltak és szerényen éltek, ez alkalommal bőségesebben és finomabb falatokat ehettek. Még csak nem is a társas együttlét, a beszélgetés, az információcsere a legfontosabb mondanivaló ebben, hogy Isten minket vacsorára hív, hanem a közösségvállalás. Akárkit nem hívott meg egy ókori keleti ember az asztalához. Ez azt jelentette: összetartozunk. Legalábbis a meghívó felajánlotta a másiknak ezt a közösséget. Egyfajta csendes szövetségkötés volt ez.
És ebben az a meglepő, hogy az az Isten kész újra közösségre lépni velünk, akit megbántottunk. A megsértett Isten közeledik az emberhez. Az az Isten, akinek a szent nevével mi sokszor csak viccelődünk, vagy durván gyalázzuk azt. Hogyha udvariasak vagyunk, udvariasan kihagyjuk az életünkből: negligáljuk Őt. Nem tényező Isten nagyon sok ember életében. A számításainkban nem számolunk vele, és nem számítunk rá. Legfeljebb nagy baj esetén megrendeljük a segítséget tőle. De azt sem a tisztelet hangján és a bizalom lelkületével.
Nos, Jézus példázata azzal kezdődik, hogy közli velünk a nagy örömhírt: Isten, annak ellenére, amit tettünk vele, kész újra közösségre lépni velünk. Nem neki van szüksége ránk. Egyetlen oka van annak, hogy Ő keresi a közösséget velünk, hogy látja: nekünk van múlhatatlanul szükségünk rá. Nem valamit veszítettünk el, amikor Istentől elszakadtunk, hanem magát az életet. Hiszen Ő az élet forrása, és akinek vele többé nincs kapcsolata, akinek a léte nem belőle táplálkozik, az nem él. Ezért nevezi Jézus néha nagyon élesen az Ő hallgatói közül azokat, akiknek nincs kapcsolatuk Istennel, halottaknak. Úgy tűnik, mintha élne, létezik. Lehet, hogy nagyhangú, könyököl, tapos, alkot, pusztít. Sok mindent csinál. Kitüntetik, elismerik, gazdagodik, de amikor egyszer megáll a szíve, világossá lesz az ő számára is: halott. Nincs kapcsolata az élet forrásával, az élő Istennel. Sose kérdezte: Uram, most mit csináljak? Soha nem gondolt arra, hogy amije van, azt Istentől kapta. Hogy annak egy részét kinek adhatta volna tovább.
Magának akart szerezni mindig, a szükségesnél jóval többet is. És mindig kevesellte a sokat is, az egyre többet is. Dicsekedett azzal, amiért Istent kellett volna dicsőítenie, és gyalázta Őt azért, amiért hálát kellett volna adnia. Nem látott tisztán, nem tudja, kicsoda Isten. Következésképpen nem ismeri önmagát sem. Ennek az embernek nyúl utána az élő Isten, és kész visszaadni mindazt, amit elveszítettünk, mikor tőle elszakadtunk.
Kínál nekünk reményt, ma, amikor olyan sok reményvesztett ember él körülöttünk. Kínál tartást, akkor, amikor gumiból van sok embernek a gerince, vagy megtört már valami miatt. Kínál békességet, amikor oly sok szorongás, aggodalmaskodás és félelem kínoz meg minket. Kínálja azt az erkölcsöt, amit a maga erejéből Isten nélkül senki sem tud megvalósítani. Felelős emberekké tud formálni bennünket, és még ilyen képtelenségekre is képesekké tesz, hogy minden körülmények között tudjunk örülni. Nem viháncolni meg tréfálkozni, hanem kínál nekünk elvehetetlen, összetörhetetlen, csöndes, belső örömet, ami éppen az élet kritikus helyzeteiben erőt ad az embernek a túléléshez, és amivel egymást is sokkal jobban tudnánk erősíteni.
S kínálja nekünk azt, amit aztán végképpen egyedül csak Őtőle kaphatunk mindnyájan, s ami nélkül mindnyájan szűkölködünk, amikor a világra jövünk: az üdvösséget, az örök életet, a bűnbocsánatot. Azt az életet, amelyik már itt minőségileg más, mint amit nélküle él az ember, és amit nem pusztíthat el a biológiai halál.
Isten nagy vendégséget készített, és erre hívja az embert.
Egy fiatalember, amikor egyszer effélékről beszélgettünk, felcsattant és azt mondta: hiába papoltok akármit, nem tudom teljesíteni azt, amit az Isten kíván. - Hát mit kell itt teljesíteni? Hol van itt valami, amit teljesíteni kell? Egy szeretetteljes meghívás érkezik, amit vagy elfogad az ember, vagy visszautasít. Erre csak képesek vagyunk mindnyájan, hogy igent mondjunk egy meghívásra, és boldog örömmel ott üljünk a helyünkön, amit nekünk készített a gazda?! Nem kell itt teljesíteni semmit. Sőt egyenesen ezt olvastuk: „Jöjjetek, mert már minden készen van.” Nem a vendégeknek kell megteríteniük. Nem azt osztja el a házigazda, amit vittek magukkal. Itt minden készen van. Semmit nem kell felmutatni és teljesíteni. A meghívást lehet komolyan venni, vagy lehet visszautasítani.
Egy másik helyen is beszél a Biblia vendégségről, amikor Jézus Krisztus azt mondja: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom, és ő énvelem.” (Jel 3,20).
Itt is az Ő közösségét kínálja nekünk. Tulajdonképpen önmagát kínálja. Kész összeköltözni, s együtt élni velünk, és ezzel kezdődik el az ember számára az élet. Én vagyok a feltámadás és az élet - mondta Jézus több alkalommal is. Az ilyen embernek lesz azután élete.
Elég kicsi voltam még, amikor egyszer megbántottuk a szüleinket. Viszonylag ritkán fordult ilyen elő, talán azért is maradt olyan emlékezetes. Borzalmas volt, hogy némán telt el az este. Nem úgy szoktak az esték telni. A szüleink kint ültek szomorúan a konyhában, mi igyekeztünk jók lenni, hogy valahogy enyhítsük a bajt. Megmosakodtunk, megágyaztunk, pizsamára vetkőztünk, és elkezdtünk tanácskozni: mit kell ilyenkor csinálni? Nyilván ki kell menni bocsánatot kérni. De mit mondjunk, és melyik gyerek kezdje? S miközben erről tanakodtunk, nyílt az ajtó, bejöttek, átöleltek bennünket és megcsókoltak. Akkor elkezdtünk sírni, és bocsánatot kértünk.
A Biblia arról beszél, hogy Jézus Krisztus az Isten csókja. Őbenne ölelte magához ezt a tőle elszakadt, nekivadult, Istenről tudni nem akaró emberiséget, és Jézus Krisztus az Ő kereszten kitárt, odaszögezett két kezével magához ölel bennünket, mielőtt még bocsánatot kértünk volna, és megadja a lehetőséget arra, hogy újra éljünk.
Mérhetetlenül sokat jelent annak a kornak a jelképrendszerében ez, hogy Jézus így mutatja be nekünk a mindenható Istent, mint aki nagy vacsorát készít, és arra meghív embereket. Ez maga az evangélium, az örömhír. Isten vacsorára vár minket. Közösségét kínálja nekünk.
Hadd kérdezzem most ilyen egyszerűen és testvéri közvetlenséggel: van neked közösséged az élő Istennel? Ma beszéltél vele? Miről? Mennyit? Valóban együtt élünk mi azzal a Krisztussal, aki az ajtónk előtt áll és zörget, de csak akkor jön be, ha megnyitjuk, mert Őtőle minden erőszakoskodás, ügyeskedés, fondorkodás távol áll? De akkor belép. Semmi feltételt nem szab. „Ha valaki meghallja az én szavamat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és mindenemet neki adom.” Nincs feltétel, nem kell teljesíteni semmit. De az ajtót nekünk kell kinyitnunk. Vagy lehet zárva hagynunk.
Olyan hangsúlyos ebben ez a mondat: Gyertek el, mert minden kész! Minden feltételt Isten teljesített azért, hogy nekünk újra életünk legyen, igazán emberi életünk, s krisztusi élet, örök élet, értelmes élet. Angyalok szálltak seregestől menny és föld között, karácsony éjjelén az Isten Fia ember lett, az Ige testté lett. Az egyetlen ártatlan és igaz, aki ezen a földön járt, meghalt a kereszten. Feltámadott, mennybe ment. Közbenjár érettünk. Mindent Isten tett meg azért, hogy ne úgy pusztuljunk el, ahogy erre a világra jöttünk: Isten nélkül, hit nélkül, úgy, mint akiknek minden okuk megvan a kétségbeesésre.
„Gyertek el, mert immár minden kész!” Ez azt jelenti: be lehet ülni az örökségbe. Erről is beszél a Biblia. Mi Krisztus örököstársai és az Isten örökösei vagyunk. Természetesen, ha valaki bejut, ha valaki ezt az ajándékot, vacsorát, közösséget elfogadta, akkor utána megváltozik a gondolkozása és az élete. Utána már sok mindent teljesíthet, de az már nagy lehetőség. Nem a teljesítményéért kapja a vacsorát, az Atyával való közösséget, hanem ha azt hálásan elfogadta, mint aki tudja azt, amit énekeltünk: nagy jóságodra méltó nem vagyok — de engedi, hogy erős karjával átölelje Isten, az aztán másként él tovább, és másként fog meghalni is, és Jézussal tölti az örökkévalóságot is.
Ez tehát Isten szándéka az emberrel. Nagy vacsorát készít, s kínál mindent, amit elveszítettünk, ami nélkül szűkölködünk, amit egyedül csak tőle kaphatunk meg.
2) S mit mond erre az ember? Így folytatódik a leírás: „De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek.”
Nem meglepő ez az ellentétes kötőszó? De azok ... Ez jellemez minket. Istent az előbbiek jellemzik, minket meg ez a „de”. Ő ajándékot kínál, és ahelyett, hogy kapva kapnánk rajta, ahelyett, hogy hálásan elfogadnánk, - mint sok kisgyerek szokta, boldogan futnánk vele és élveznénk, vagy megosztanánk másokkal, és dicsőítenénk azt, aki ennek ellenére, ezek után még közösségébe fogad, ehelyett mentegetőzni kezdünk.
Hát miért mentegetőztek, ki vádolta őket? A saját lelkiismeretük. Mert a szíve mélyén minden ember ez után a közösség után vágyik. Az élő Istennel való, életet adó közösség után. Csak olyan sok akadálya van annak, hogy ebben része is lehessen. Olyan nevetséges akadályokat sorolnak fel alapjában véve, nem?
Az egyik ezt mondta: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem azt. Mit néz rajta? Megvette, majd ha ott dolgozni kell, kimegyünk és dolgozunk. Mit kell nézni rajta? Vagy lehet, hogy gyönyörködik benne, örül neki, - de egy ilyen meghívás helyett? Valahova máshova kellene besorolni ezt a programot. És mit jelent ez: kénytelen vagyok? Az ilyen elszólásainkat jó lenne ám, ha komolyan vennénk. Hogyhogy kénytelen vagyok? Az a kis nyomorult telek parancsol nekem, hogy azt csináljam, amit diktál? Nem én döntöm el, mikor mit csinálok, és mit nem csinálok? Hát ember vagyok én? Mi az, hogy kénytelen vagyok? Kényszerpályán mozgunk? Tárgyak parancsolnak? Ennyire nincs tartásunk? Az okos, a művelt, a modern, az erős, a hatalmas ember, aki tudományt és technikát alkot, és nem győz büszkélkedni vele, az azt mondja: kénytelen vagyok?
Jó lenne, ha engednénk, hogy Isten leleplezze ezt a tehetetlenségünket. Mert sokan valóban elhiszik az Ördögnek azt a - talán legnagyobb - hazugságát, hogy akkor leszel a magad ura, ha nem engedelmeskedsz Istennek. Aztán későn eszmél az ember, hogy azzal vált kényszerek rabjává, hogy nem engedelmeskedett és nem engedelmeskedik Istennek. És akkor már valóban „kénytelen”.
A másik ezt üzente: „Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom.” Sikerült végre összehoznunk egy használt autót, néhány hónapig most nem tudok templomba jönni, hét végén mindig menni fogunk. Drága ugyan a benzin, de most menni kell. — Hát mire való az az autó? Arra, hogy segítsen és szolgáljon, vagy arra, hogy én legyek a rabszolgája? És megint a meghívás helyett? Nagyon jó dolog az az öt iga ökör, meg a neki megfelelő járművek is, és nagyon sok mindenre lehet használni, és csak örüljön az ember, ha megtehette, hogy vett. De e helyett?
Komolyan gondoljuk, testvérek, hogy az Istennel való közösség nélkül azt az öt iga ökröt (vagy akármivel helyettesítjük most), arra fogjuk használni, amire való? Hogy tartósan örömünk lesz benne? Hogy áldás lesz rajta Isten nélkül is?
Előtte elcsendesedni, vele beszélgetni, az Ő igéjére hallgatni, az Ő akaratát cselekedni nem érünk rá, mert menni kell az ökrökkel. Komolyan gondoljuk: ezt jelenti embernek lenni?
A harmadik röviden csak ennyit üzen: „Megnősültem, nem mehetek.” - Hát miért nem mentek együtt, mind a ketten? Van hely - azt olvassuk! Azt gondoljátok, lehet úgy tartósan boldog házasságot élni, hogy Isten kimarad belőle? Hogy éppen Ő a felesleges, Ő az, aki nem fér bele? Persze, hogy egymásra nézve kell élnünk. Persze, hogy főleg az elején nagyon fontos, hogy zavartalanul minél több időt töltsenek együtt. Ez indokolt üzenet. De e helyett a vendégség helyett, amire csak most van lehetőség?!
Nos, ez a mi nagy vakságunk. És amikor értékzavarról és egyebekről beszélünk, akkor jó lenne, ha a szavalataink előtt megvizsgálnánk azt, hogy ki az, aki egyáltalán valódi értékeket tud nekünk kínálni, és meg tudja gyógyítani a zavarunkat.
Ismertem egy fiatal mérnököt, aki már kezdő korában rendkívül tehetségesnek bizonyult. Olyan publikációi jelentek meg, amire felfigyeltek tapasztalt, idős kollégák is. Volt egy részterület, ahol különösen kiválónak bizonyult. Egyszer megkereste egy nagy vállalatnak a főmérnöke, hogy szeretne vele beszélni. Ő akkor nem ért rá. Ennek a fiúnak egyébként az volt az álma, hogy ha ő azon a részterületen dolgozhatna teljes erővel, teljes idővel, mit lehetne ott csinálni! Aztán türelmes ember volt a főmérnök, még egy időpontot adott, és ismét meghívta. Akkor meg azért nem ért rá, mert valami vitadélutánja volt egy kollégával, akinek be kellett bizonyítania, hogy neki van igaza, és nem a kollégának. Aztán utólag hallotta: az a nagy vállalat ezen a részterületen indított önálló kutatást, és az a főmérnök - ismerve az ő publikációit - őt akarta megbízni a vezetésével. Az álma teljesedett volna, - de ő nem ért rá, mert be kellett bizonyítania, hogy neki van igaza és nem másnak.
Vajon nem így telik el sok ember élete? Csináljuk a magunk kis programjait, az orrunkig látunk, vagy néha még addig sem. Bizonygatjuk: nekünk van igazunk, - és közben a nagy lehetőségről lemaradunk. Most nem érek rá emiatt, most nem érek rá amiatt, és egyszer véget érnek a lehetőségek. Harmadszor már nem hívta fel a főmérnök. Azt a munkát el kellett kezdeni. Meggondolandó, hogy ilyen emberre jó-e rábízni egyáltalán.
Vajon nem arról maradunk le, miközben halálra dolgozzuk és idegesítjük magunkat és egymást, aminek a birtokában egészen másként tudnánk dolgozni és nem kellene idegeskedni? Más lelki tartalékok birtokába jutnánk, mert az élő Istennel közösségben élhetnénk az életünket.
Milyen Isten-képünk van nekünk? Úgy gondoljuk, Isten a nagy vetélytárs, aki belebeszél a dolgainkba, és megzavarja a programunkat? Olyan rosszkor jött ez a meghívás, - ha nem most, éppen a telekvásárlás után hívnák erre a nagy vacsorára, vagy nem most, amikor ott vannak azok az ökrök és ki kell őket próbálni stb. Rosszkor hív az Isten. Ő a hibás. - Tényleg így nézünk Őreá? Nem úgy, mint akitől végső soron kapjuk a földet is, az ökröket is, a hitvest is? És egyedül Ő tud áldást adni mindegyikre. És egyedül Ővele tudunk helyesen sáfárkodni mindegyikkel.
A Biblia erre az utóbbira bátorít minket.
3) Hogyan módosítja Isten az elhatározását ez után a durva visszautasítás-sorozat után? Azt olvastuk: a ház ura megharagudott. És mit csinál haragjában? Kiterjeszti még jobban a szeretetének a körét.
Isten még akkor is szeret, ha haragszik. Azt mondja: ha ezek nem jöttek, akkor menjetek azokhoz, akiket senki nem szokott méltónak tartani egy ilyen meghívásra. Menjetek a város utcáira, és hívjátok ide a szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat! Megtörténik, és a szolgák jelentik: még mindig van hely. Mert nagy az Isten szíve és háza. Azt mondja: akkor menjetek a falakon kívül, és azokat is hívjátok.
Az első csoport Izráel kiválóit jelképezi; a második csoport - akiket az utcákról szednek össze, és sérültek és szegények, az akkori gondolkodás szerint nyilvánvalóan valami bűnüknek a következményeképpen, - azok a méltatlan, a megvetett részét jelentik a népnek; akiket pedig a kerítéseken kívülről hívnak, azok a pogányok. Mindenkinek van helye Isten szeretetében.
Volt hely az én számomra is. Áldom az Istent azóta is érte. És van hely a te számodra is. A kérdés: üres-e még az a hely, vagy pedig már ott vagy boldogan, mint az Isten nagy családjának egyik tagja, aki kegyelemből ingyen élvezheti mindazt a gazdagságot, amit Ő az egyszülött Fiának, Jézusnak az érdeméért ad nekünk, és tud gazdagítani másokat is azzal, amit ajándékba kapott?
Mindenkinek van hely, aki elfogadja a hívást. Ez azonban azt is jelenti, testvérek, hogy van hely nekünk, meg az ellenségeinknek is. Isten őket is ugyanúgy szereti, mint ahogy minket. És ott az Ő közelében úgy formál át bennünket, hogy mi is tudjuk az Ő szeretetével szeretni a szegényeket, az érdemteleneket, és még az ellenfeleinket, és még az ellenségeinket is. Ezt a nagy átváltozást ígéri Isten a benne hívőknek ezen a földön, és örök életet, üdvösséget az örökkévalóságban.
Ma este nekünk is egy meghívást küldött. Én ezt a meghívást átadtam. Isten azt üzeni: „Jöjjetek el, mert immár minden kész.” És biztosít minket, hogy nekünk is van helyünk. Boldog ember az, aki elfogadja ezt a hívást, mert aki nem fogadja el, önmagát zárja ki az Istennel való közösségből.
Az utolsó mondat így hangzott: „Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam - de nem jöttek el -, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” Boldog ember az, aki elfogadja a meghívást és megkóstolja. Akár itt most, ebben a csendben, amit majd az imádság és a Mi Atyánk között tartunk, bármelyikünk elmondhatja: Istenem, nem gondoltam, hogy engem is hívsz erre a vacsorára, de nem akarom halogatni a választ. Nincs mit megfontolnom. Pontosan erre van szükségem: Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz. Köszönöm, hogy még én is örökösöd lehetek, Jézusért.

Két héttel ezelőtt a tanítványok kiküldésének a történetét olvastuk ugyanebből a fejezetből. Röviden ismételjük át azt, ami akkor elhangzott, és a folytatásról legyen ma részletesebben szó.
Láttuk, hogy más volt a tizenkét tanítvány kiküldése, és más a hetvenkettőé. És mindegyik történetben leírtakat a maguk helyén és abban az összefüggésben kell értenünk, mert csak úgy értjük helyesen. Szó szerint kell értenünk a Szentírást, - a fontos csak azt megtudni, hogy az a szó ott mit jelent. Mert egyébként olyan tévedések áldozataivá válunk, mint ahogy mondottuk a múltkor olvasottak egyik részletére építve, hogy ha Jézus azt mondta: csak egy saruban menjetek és ne is köszönjetek az úton senkinek, akkor ma is így indulhatna el valaki egy másik községbe szolgálni vagy evangéliumot vinni valahova, hogy ne legyen rajta semmi, csak egy saru, és ne köszönjön útközben senkinek. Pedig nyilván nem arról volt ott szó.
Láttuk azt is, hogy amit a tizenkét tanítványnak mondott Jézus, az nem biztos, hogy feltétlenül nekünk is szóló parancs. Mint ahogy mást mondott a hetvenkettőnek. Ezt is világosan kell látni, hogy mi mire érvényes. Az igaz, és érvényes ma is, ami a Szentírásban van, de mit jelent az ott, abban az összefüggésben, és azt alkalmazzuk azután magunkra.
Idéztük Péter apostol leveléből a bizonyságtételre vonatkozó bátorítást és parancsot. Az már biztos, hogy mindnyájunkra érvényes, mert ő a gyülekezet tagjaihoz írt. A gyülekezet hívő tagjainak hirdetniük kell azt, amit Isten tett velük.
Néhány egyszerű kérdést intéztünk az igéhez, és kibomlott annak a gazdagságából sok minden. Ki küldte el a hetvenkét tanítványt? Az a Jézus, akié minden hatalom mennyen és földön, aki egészen azonosult velük, mert azt mondta: aki titeket hallgat, engem hallgat. Ezért nem kell félnie a tanítványnak. Nem a saját erejében és képességeiben kell bíznia, hanem abban a hatalmas Úrban, aki őt elküldte. Küldetésben jár az engedelmes keresztyén, nem magánvállalkozás a keresztyénség. Aki Jézus tanítványaként él, maga mögött tudhatja mindig a hatalmas küldőjét.
Kikhez küldte őket? Láttuk, hogy a pogányokhoz is, ebben a szolgálatban tehát félre kell tenni minden személyes rokonszenvet vagy ellenszenvet. Semmi nem zavarhat bele abba, hogy azokat, akikhez küld minket a mi Urunk, nagyon szeressük az Ő szeretetével.
Aztán mi a feladatuk? Az, hogy az Isten országa evangéliumát hirdessék. Láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy hirdetni kell, hogy az Isten királyi uralma megkezdődött ezen a földön. Isten ténylegesen uralkodik, és átléphet az ember a bűn uralmából az Isten uralmába. Beléphet az Isten országába. Ezt tette lehetővé nekünk Jézus Krisztus. Erre még a legvallásosabbaknak is szükségük van, de ez még a legelvetemültebbeknek is lehetséges. Ez a nagy örömhír, ez az Isten országának az evangéliuma.
Aztán azt is láttuk, hogyan kell menniük? Itt jött elő ez a bizonyos köszönés. Sietve kell menni, nem tétovázva, nem kételkedve, mert lehet, hogy holnap már valakinek nem hirdethetjük ezt az örömhírt, akinek még ma hirdethetnénk.
S végül láttuk azt is, hogy Jézus röviden, de élesen utal arra, hogy az evangélium hirdetése ítéletet is jelent: azoknak, akik visszautasítják. Az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet.
Annak a résznek egy verséről nem volt szó érintőlegesen sem - és valaki megkérdezte, mit jelent ez, hogy kell ezt értelmezni, ezt még hadd mondjam el röviden és utána legyen szó a mai igénkről.
A 10. rész 7. verse így hangzik: „Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.”
Mit jelent ez? Ez annak a folytatása, amit megelőzőleg Jézus így mondott: Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut... Meg kellett tanulniok a tanítványoknak már az első úton a teljes kiszolgáltatottságot. Nem kell felfegyverkezni, hogy majd megvédi magát, tanulja meg, hogy megvédi őt az, aki odaküldte. És nem kell nagy tartalékokkal megérkezni, tanulja meg, hogy napról-napra él majd abból, amit kap. Azok pedig, akiknek hirdetik ezt a nagy evangéliumot, hogy beléphetnek az Isten országába, tanulják meg, hogy a lelki javakért adhatnak testi javakat Jézus Krisztus tanítványainak. Ezért mondja azt, hogy ha bementek egy házba, és ott szeretettel fogadnak, vendégül látnak, amíg abban a helységben szolgáltok, maradjatok annál a háznál. Ne járjatok házról házra, hogy ez nekem nem tetszik, hátha amott többet kapok vagy finomabbat kapok. Vagy tartalékot gyűjtök magamnak. Vagy hordozzuk a híreket, pletykákat háztól házig. Vagy az egyik rokonszenvesebb, a másik vendéglátó nem olyan rokonszenves. Ilyen nincs!
Ahova szeretettel befogadtak - a másik evangélium így mondja: tanítvány nevében -, ott elégedjetek meg azzal, amit kaptok. Legyen elég, amivel megkínálnak. Azt el szabad fogadni, de semmi többre ne vágyakozzatok. Miért? Mert nem ti vagytok fontosak, hanem azok, akikhez a Küldő küldött. Nem a ti kényelmetek, ízlésetek, szimpátiátok a fontos. Itt azt el kell felejteni. Itt a küldetés a fontos. Az ügy a fontos, az a Krisztus, akinek a nevében jártok, és azok, akikhez küldött. A kényelemről feledkezzék el az apostol, a tanítvány, a szolga, és szeresse nagyon azokat, akik közé dolgozni, munkát végezni küldte őt az ő Ura.
Erről szól ez, hogy ne járjatok házról házra. Ez megint nem jelenti azt, hogy Bibliaellenes gyakorlat a szuplikálás. Sokan már nem is tudják, mi az. A régi kollégiumokban szokás volt az, hogy a diákok, tanárok egy-egy ünnepen, vagy egy-egy közvasárnapon kimentek a gyülekezetekbe, s ha természetbeniekkel támogatni akarták a gyülekezetek az iskoláinkat, akkor azt átadhatták ezen az alkalmon. Sokszor az elő is volt készítve. Elkészített adomány volt, és aztán hetekig abból élt a diáktársadalom a konyhán, s az nagyon nagy segítség volt. Ez nem tilos, nem Bibliaellenes.
Itt arról van szó, hogy akit Jézus az evangéliummal küld valahova, az az evangéliummal törődjék, meg azokkal, akikhez küldte, és ne magával. És ha éppen nem azt teszik az asztalra, amit ő nagyon szeret, akkor is egye meg hálásan, és ha az kevés, és egy kicsit éhes marad, akkor is legyen elégedett, mert nem lakmározni ment oda, hanem evangélizálni.
És most miről szól az, amikor visszatérnek a tanítványok? Ez a folytatása a történetnek.
Visszatérnek és nagy örömmel számolnak be Jézusnak: „Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre!” És Jézus lehűti őket. Egyrészt úgy, hogy úgy tűnik, mintha másról beszélne a válaszában, másrészt úgy, hogy a hangsúlyt egészen máshova helyezi, mint ahova a tanítványok helyezték. Valamire figyelmezteti őket, és az nagyon fontos bibliai igazság.
Minek örülnek a tanítványok, amikor visszatérnek? És miközben örülnek, kire néznek? A leglátványosabb eredményt mondják el Jézusnak: a démonok is engedelmeskedtek nekik Jézus nevében. Érthető ez emberileg, hiszen nem sokkal az után a nagy kudarc után vannak, amikor egy apa a megszállott fiát odavitte a kilenc tanítványhoz - a három ugye fenn volt Jézussal a megdicsőülés hegyén -, és azok nem tudtak mit kezdeni vele. Nem engedtek az ördögök nekik. Jézus személyes jelenléte kellett ahhoz, hogy megszabaduljon az a beteg fiú.
Láthatták, hogy milyen az, amikor nem engednek Jézus tanítványainak az ördögök. Most pedig ezzel az örömmel jönnek vissza, hogy még a démonok is engednek nekünk. Ez nagy élmény, nagy eredmény.
Figyeljük meg a fogalmazást. Először magát a sikert mondják el: még a démonok is engednek nekünk - aztán hamar hozzáteszik: a te nevedre. Jellemző a sorrend és a fogalmazás. Sose véletlenül fogalmazunk úgy, mint ahogy szoktunk, nem véletlen, amit elfelejt az ember, nem véletlen, amit legelőször elmond a beszámolójában. Itt őket most a siker babonázta meg. Valami nem várt eredmény volt. Azt nem is parancsolta nekik Jézus. Azt parancsolta, hogy hirdessétek az evangéliumot, és betegeket gyógyítsatok. Erről nem volt szó, de olyan hatalmat adott nekik, ami még erre is kiterjedt. És most ennek örülnek a legjobban.
Magukra néznek: engedtek nekünk - persze a te nevedre -, és az ellenségre néznek: az ellenség is visszavonult, amikor a te nevedet kiejtettük. A láthatókra néznek. Arról számolnak be, amit láthattak a szolgálatuk közben. Ezért szól rájuk Jézus ennyire határozottan. És azt mondja: az ördögöt Ő győzte le. Ezt a hatalmat Ő adta nekik, és egyáltalán: őket a mindenható Isten választotta ki. Isten tette lehetővé azt, hogy ők elmenjenek Jézustól kapott isteni hatalommal szolgálni, és hogy ezen a szolgálaton áldás legyen. Jézus Istenre hívja fel a figyelmüket, nem azokra, akik megszabadultak, nem az ördögre, aki kénytelen volt hátrálni Jézus hatalma előtt, és végképp nem saját magukra, akik most ilyen sikerekről számolhatnak be, hanem Istenre, aki az egésznek az értelmi szerzője, aki ezt az egészet lehetővé tette, hogy emberek megszabaduljanak, hogy az Ő egyszülött Fia a földre jöjjön, hogy neki tanítványai legyenek, hogy azoknak átadhassa a hatalmat, hogy ez a hatalom rajtuk keresztül is hasson. Ez mind, mind Isten nagyságát és szeretetét dicsőíti, akiről ők egy szót sem szólnak itt.
Jézus tehát a láthatatlanokra hívja fel a figyelmet, miközben ők a láthatók igézetében élnek, és ezért mondja: „ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”
Nos, a Bibliának ezekre a mondataira szokták azt mondani a humanisták, hogy íme, az egyén üdvösségét hangsúlyozzák a hívők meg a Biblia, és az emberiség nagy problémáival és a társadalom időszerű kérdéseivel szemben érzéketlenek.
Valóban erről van itt szó? Hát ezek úgy jöttek vissza, hogy egy sor olyan probléma megoldódott, amit senki más nem tudott megoldani előtte. Kínlódtak emberek egy csomó egészségügyi, anyagi, emberi, - ha tetszik - pszichikai, együttélési stb. problémával, amin nem tudtak segíteni. Jézus hatalma megoldást adott. Sose higgyétek el azt a gonosz vádat, hogy azok, akik valóban Jézus követségében járnak, és az Isten országa evangéliumát hirdetik, azok érzéketlenek vagy közömbösek az úgynevezett emberi problémákkal szemben.
Éppen azok tudnak segíteni - sőt nem ők, hanem azokon keresztül maga Jézus, aki ma is él és hatalmas - olyan problémákon, amiken senki más nem tud. Lehet, hogy nem azt tartják időszerűnek, amit mások. Szinte biztos, hogy más a sorrendjük, de ennek megvan a maga oka. Mi az oka? Az, hogy csak aki bizonyos lehet már abban, hogy az ő neve fel van írva a mennyben, az alkalmas arra, hogy Jézus gyógyító,szabadító ereje rajta keresztül beleáradjon a társadalomba és mások életébe. Aki az előbbi nélkül akar akciózni, az az emberi jó szándékra és képességekre épít. Sok jót lehet tenni úgy is. De akinek a neve már fel van írva a mennyben, aki már maga belépett az Isten országába, azon keresztül az Isten országának az erői áradnak bele ebbe a világba. És ez olyan többlet, amit a világ vagy a humánum önmagában semmiképpen nem tud produkálni. Ezt csak az élő Jézus Krisztus tudja produkálni ma is, aki hit által ott él az Ő Szentlelke által újjászületett tanítványaiban.
Tehát, amikor Jézus azt mondja: ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem inkább annak örüljetek, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyben, akkor a forrásra mutat rá. A kegyelem forrására, Istennel való helyreállt közösségre mint forrásra, amiből meríthet újra és újra egy élő hitű tanítvány, és aztán viheti azt, amit merített, másoknak. De ha ezzel a forrással nincs kapcsolatban, akkor csak magából tud meríteni. Így is el lehet jutni egy darabig, sok jót lehet tenni, de össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor az Isten országa erői áradnak valakin keresztül.
Ezért Jézus szerint a sorrend az: álljon helyre az Istennel való közösség, lépjetek be az Isten országába, és utána menjetek szolgálni az Isten országa erőivel. Ez jellemzi azokat, akik valóban tanítványai Jézusnak. S az jellemzi a nem hívő, jó szándékú embereket, hogy gyerünk, segítsünk a segítségre szorulókon.
Minket Jézus az előbbiek soraiba hív. Ne a magunk erejére, a magunk jó szándékára, a magunk rokonszenvére, áldozatkészségére legyünk utalva, hanem az Ő - ennél sokkal nagyobb, sőt minőségileg más - erői áradhassanak rajtunk keresztül.
Jézus itt ezt a kérdést teszi fel a tanítványoknak: mi az örömötök forrása? Az-e, amit láttatok ezen a szolgálati úton, vagy az, amit hisztek? A tapasztalataitok vagy a hitetek? Az élményeitek, vagy az, amit Isten cselekedett értetek, bennetek, meg azokban is, akikhez küldött titeket?
Ez azért nagyon fontos, mert akik ebben a szolgálatban állunk, tudjuk, hogy nagyon sokszor nincsenek látható eredményei ennek a szolgálatnak. Nagyon sokszor úgy kell az igehirdetői szolgálatot végezni, hogy nincsenek sikerek. Évek, évtizedek eltelnek úgy, hogy nincs siker. Nem tapasztalom, hogy Isten munkálkodik. S akkor ebből mi következik? Az, hogy nem munkálkodik? Vagy nem érvényesek az ígéretei? Vagy rosszul csinálom, s kezdjem el gyötörni magam?
Mennyi igazán Istennek odaszentelt életű, az életét a szolgálatra áldozó misszionárius beszámolóját olvashatjuk, akik évtizedeken át úgy dolgoztak, hogy senki sem tért meg. Volt köztük olyan - ez számomra emlékezetes információ -, hogy valaki évtizedekig szolgált valahol, haláláig senki sem lett keresztyénné az ottani pogányok közül, de a halála után tömeges megtérések voltak. Azt mondták: látni akarjuk, hogyan hal meg. És amikor látták, hogyan hal meg egy Krisztusban hívő ember, akkor ez hitelesítette visszamenőleg is egy élet igehirdetését és diakóniáját. De ő úgy halt meg, hogy senkit sem keresztelt meg ott.
És akkor hiába élt és hiába szolgált? Nem tapasztalta a Lélek áradását. És akkor nem áradt a Lélek? Dehogynem. Ott munkálkodott Isten Szentlelke azoknak a szívében, akiknek az igét hirdette. És egyszer csak eljött az újjászületésük pillanata. Ezt ő nem érte meg. Jött az utóda, aki még semmit sem csinált, és egy népes gyülekezet várta őt, és neki meg onnan kellett folytatni. És ez melyikük érdeme? Egyiküké sem! Pontosan erre figyelmezteti itt Jézus a tanítványokat: nehogy elbízzátok már magatokat!
Ez a mondat: „Láttam a Sátánt villámként leesni az égből” nagyon talányos mondat. Ezzel Jézus egyrészt arról biztosítja őket, hogy a Sátánt Ő legyőzte, és nekik már megvert ellenséggel van dolguk, másrészt kétségtelenül ott van Jézus szavai mögött az, hogy a Sátánnak is azért kellett lebuknia az égből, mert Isten helyére törekedett, Isten dicsőségét akarta magának. Elbizakodott, gőgös vezérangyallá lett. Vigyázzanak a tanítványok, mert ha elbizakodottak és gőgösek lesznek, ők is lehullanak onnan, ahol most vannak!
A tanítvány csak nagyon alázatos lehet, és nem jó ez a beszámoló: „még az ördögök is engednek nekünk a te nevedre!” Ezt inkább úgy kellett volna mondani, és végképp nem ezzel kezdeni: hatalmas az, aki elküldött minket, és tied legyen a dicsőség, mert legyőzted még az ördögöt is. És tied legyen a dicsőség, Atyánk, hogy ennyire szeretsz bennünket, hogy a szabadítást munkálod itt közöttünk, emberek között. És így egészen kimaradhattak volna belőle, legfőképpen a dicsőségből. Isten megmondta - az Ézsaiás könyvében olvassuk ezt -: dicsőségemet másnak nem adom! És aki ellop az Isten dicsőségéből csak egy kicsit is, csak egy gondolatnyit is, a vele való közösség lazul meg, és magára marad. Ha ő magának tulajdonítja, csinálja egyedül! Majd meglátja, hogy kik engednek neki, ha a saját nevében lép fel. Vagy ha vissza akar élni Jézus nevével, s csak úgy mechanikusan mondogatja, mint ahogy volt erre példa az apostoli időkben is.
Tehát Jézus az elbizakodottságtól, a gőgtől is óvja a tanítványait, és ezért emeli fel a tekintetüket a mennyre. Ne annak örüljetek, hogy az ördögök nektek engednek, annak örüljetek, hogy a nevetek be van írva a mennyben.
Azért kell ezt nagyon a szívünkbe vésni, mert ma két oldalról is támadják a mai tanítványokat, hogy ne így gondolkozzunk, ahogy Jézus tanítja, hanem másként. Egyrészt támad bennünket a világ azzal az úgynevezett sikerorientált szemléletével, amivel lépten-nyomon mindenütt találkozhatunk. Már az óvodásokat erre oktatják olyan szülők, akik a gyerekeik érvényesülését akarják előmozdítani. Milyen sikereid vannak, és hogy lehet biztosan nagy sikert elérni? Erre van berendezkedve szinte minden. A látható eredményei alapján ítélik meg az embert. Hogy az egyébként nagyon mély érzésű, a mások fájdalmára érzékenyen reagáló, becsületesen gondolkozó ember? Kit érdekel az! Mit tud felmutatni? Mit ért el eddig? Ezt hogy lehet látható formában dokumentálni? Ez méri egy ember értékét ma. Ettől nekünk óvakodnunk kell!
A másik veszedelem pedig az: vannak olyan vallásos mozgalmak, amelyek nagyon az élményekre, a tapasztalatokra teszik a hangsúlyt. Különösen a rendkívüli élményekre és tapasztalatokra. Ilyen például az úgynevezett karizmatikus mozgalom. Mit éltél át, mit tapasztalsz? Miben látható a Lélek munkája az életedben?
Ha a hangsúlyt erre tesszük, óhatatlanul lekerül a hangsúly arról: mit ígért Isten? Mit cselekszik Ő, miközben én semmit sem tehetek. Miközben végzem egyszerűen a hétköznapi kötelességemet. Semmi látványos nem történik. Akkor Ő nem cselekszik? Akkor nem érvényes az: az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom? Meg kell tanulnunk a láthatatlanokra néznünk. - Ezt semmiképpen nem szabad arra felhasználni, hogy a gyümölcstelen, eredménytelen, hitvány, üres, keresztyén életnek a mentsége legyen. De az világos dolog úgyis, hogy valaki tanítványként, hűséggel, engedelmesen szolgál-e, vagy pedig hűtlen sáfár, és valami magyarázatot keres arra, hogy miért nincsenek gyümölcsei.
Mind a két veszedelemtől óvakodni kell, mert a tanítványok magatartásában az a hiba, hogy ők arról beszélnek: mit tettek ők, a Szentírás pedig arról beszél nekünk és Jézus is ezt hangsúlyozza: mit tett Isten. Nem az a fontos, én mit teszek őérte, az a fontos - és az az elsődleges -, hogy Ő mit tett értem, hogy egyáltalán tehessek valamit másokért. Ezt megelőzte az, hogy Ő mit tett értem. Ne azzal hivalkodjunk - akár alázatoskodva is -, mit adunk másoknak, hanem azért dicsőítsük Őt, hogy Ő mit adott nekünk és értünk. És ha azt örömmel elfogadtuk, akkor lesz mit adni másoknak. De ez is Őt dicsőíti, hogy adhatunk másoknak, van mit adnunk, és átformált már minket ilyenné. Mindenért egyedül Övé a dicsőség!
Szabaduljunk meg attól, hogy a tapasztalat méri vagy hitelesíti a szolgálatot. Isten igéje és ígéretei, a láthatatlanok, azok a fontosabbak!
A tanítványok hitének az alapja és örömének a forrása nem a kegyelmi ajándék, hanem a kegyelem. - Ezt mondja itt Jézus: Ne annak örüljetek, hogy a lelkek nektek engednek - ez kegyelmi ajándék működése volt, hanem annak, hogy a nevetek fel van írva a mennyben - ez meg a kegyelem, és a kegyelem munkája. Kegyelmi ajándékok vannak. Kegyelmi ajándékokat Isten Szentlelke osztogat kinek-kinek úgy, ahogy akarja - így van megírva az 1Kor 12-ben. És azokkal nagyon hűségesen kell élnünk, mert ha valaki nem hűségesen szolgál vele, Isten visszaveszi. Ez már csak következmény. Akinek a neve fel van írva a mennyben, és ennek tud minden körülmények között örülni, aki a kegyelmet gazdagon, napról-napra újra és újra elfogadja, azon az úgyis átárad, és az a kegyelmi ajándékát is arra fogja használni, amire kapta. De kegyelem nélküli kegyelmi ajándékról nem tud a Biblia. Jézus a hangsúlyt mindig a kegyelemre teszi, és nem arra, ami abból következik.
Olvastam egy meglepő kis beszámolót. Sir James Simson, aki annak idején a kloroformot feltalálta, és azóta is mondogatják az orvos testvérek, hogy enélkül elképzelhetetlen lenne ma már a gyógyítás, - egyszer interjút készítettek vele, és a riporter feltette a kérdést, amire előre sejtette, mi lesz a válasz: Mi volt élete legnagyobb felfedezése? Mire Simson azt mondta: az, amikor rájöttem, hogy Jézus Krisztus az én megváltóm is! Ez valahogy nem illet bele a riportba, és nem erre számított, hanem a kloroformról akart hallani valamit, de azt hiszem, ez nem túlzás, nem torzítás. Bizonyosan tisztában volt a feltaláló azzal, hogy milyen felfedezés birtokába juthatott, és mivel ajándékozhatta meg az emberiséget. De ha a legnagyobbat kérdezik tőle, akkor azt mondja: nem ez volt a legnagyobb. A legnagyobb az volt, hogy Jézus az én megváltóm is. S így dolgozhattam, szolgálhattam, mint aki tudom, hogy fel van írva a nevem az égben, s így adatott meg ez a felfedezés is, s boldog vagyok azért, hogy Isten így is gazdagította az emberiséget. S ebből a feltaláló maga egészen kimaradhat. Nem őróla van szó, hanem Istenről, aki mindennek az alanya.
Ezért olvastam fel még a folytatást is, amire csak utalok, mert roppant éles az ellentét a tanítványok öröme, meg Jézus öröme között. Így olvastuk a folytatást: „Ugyanabban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által.” Tehát amely órában a tanítványok ujjonganak annak, hogy még az ördögök is engednek nekik, ugyanabban az órában Jézus valami egészen más miatt ujjong a Szentlélek által. Minek ujjong? „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak. Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”
Minek ujjong Jézus? Csupa lelki dolognak. Magasztalja és dicsőíti az Atyát a Lélek által. Megvallja, hogy az Atya uralkodik mennyen és földön. Itt minden az Övé, minden úgy történik, ahogy Ő jónak látja. És Ő mindig jót cselekszik az övéivel. És ha Ő úgy döntött, hogy bizonyos igazságot nem lehet emberi ésszel felfogni, és elrejti az értelmesek elől, de ugyanazokat kijelenti az együgyűeknek, a kisdedeknek, akkor az úgy van jól. Ez is mutatja, milyen kicsi az ember, és milyen nagy az Isten.
Jézus örömének a forrása az Atya személye és a vele való bensőséges közösség. De ez Őt nem tette közömbössé az emberi problémákkal szemben, és nem tette érzéketlenné az időszerű társadalmi bajokkal szemben, hanem éppen ezzel az erővel tudott menni, könnyeket törölni, beteget gyógyítani, halottat támasztani, és legfőképpen mutatni az Atyához vezető utat, hogy minél többen legyünk, akiknek az örömünk forrása ez: az Atya, az Ő munkája, és a vele való közösségünk. Ebből az örömből következik azután az, amit a küldetésben végzünk.
Mi az örömünk forrása? Számomra ez lett a summás kérdés ezt az igét tanulmányozva. Vajon nem azért időszaki-e az örömünk, mert az eredményeinktől, a sikereinktől, a láthatóktól függ? S azok nem egyformák. Lehetne állandó örömünk, ha az örömünk forrása Isten lenne, a vele való közösségünk, és az Ő magasztalása. S az, hogy látjuk lépten-nyomon az Ő munkáját, és engedünk az Ő küldésének, és csináljuk azt, amit Ő mond.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy az örömnek ehhez a kiapadhatatlan forrásához odataláljunk!

Egyik bibliaóránkon arról beszélgettünk, mit tanít a Szentírás a gondolkozásról. A gondolatok jelentőségéről, töltéséről, hatásáról. Így első hallásra elméleti, netalán felesleges kérdésnek tűnik ez, pedig ahogy azóta is utánanéztem a Szentírásban, kiderült, hogy olyan fontos összefüggésekre mutat rá Isten igéje, amik mindannyiunkat érintenek, és egészen gyakorlati módon befolyásolhatják az életünket.
Szeretném a legfontosabbakat, amiket a Szentírás erről mond, hét pontban összefoglalni most. Az első háromról rövidebben, a többiről kicsit részletesebben szólva.
1) Mindenekelőtt becsületesen tegyük fel a kérdést magunknak: valóban gondolatokat szoktunk-e egymással közölni, vagy csak szavakat mondunk. A gondol ige meghatározását az értelmező szótár ilyen egyszerűen adja: valami van az eszében. Az gondol valamit, akinek valami van az eszében. Csakugyan, van-e valami mindig az eszünkben, ha beszélünk, vagy csak szavak vannak a szánkban, üres szavak, amik aztán kongó mondatokká állnak össze? Van-e nekünk mondanivalónk, olyan, ami hasznos a másiknak? Szegényebb lenne-e ez a világ, ha mindig hallgatnánk? Hozzáadunk-e valamit gondolatainkkal, ha csakugyan azokat közöljük?
A gondolkozás a valóság megismerésére törekvő értelmi tevékenység, tehát munka. Aki szokta gyakorolni, az tudja, hogy néha nagyon nehéz munka. Ismerős-e ez a munka nekünk?
Egyszer egy hosszú, lapos előadás végén valaki csendesen ennyit mondott: ennyi gondolat nem bír el ilyen sok szót. Nem kellene-e néha ezt mondani a mi beszédünkre is? Esetleg egy-egy prédikációra is?
Tehát gondolatokat közlünk-e egymással, amik segítik a másikat, vagy csak szavakat?
2) Mire használjuk a szavakat: a gondolataink kifejezésére, vagy azok elleplezésére?
A közéletben, ahol sokszor felelős emberek is szenvedélyesen bújnak a felelősség elől, és nem vállalják kijelentéseiket, tetteiket és azok következményeit, elterjed a ködösítés. Homályosan beszélnek. Végül is nem lehet tudni, miről volt szó, mi a véleményük, mi a helyzet abban a kérdésben. Márpedig aki nem tudja világosan közölni a gondolatait, annak vagy nincsenek világos gondolatai, vagy valami miatt rejtegetni valója van, és azért bújik a sötétségbe.
A Szentírásból hadd idézzek egy mondatot: „Beszédével álcázza szándékát a gyűlölködő, míg magában alattomosságot gondol.” (Péld 26,24). Tehát beszél, de ezzel nem a gondolatait fejezi ki, hanem álcázza magát, és magában közben alattomosságot gondol. Nem jellemző-e olykor ez is reánk?
3) Ez is arra mutat, hogy a gondolkozásunk terén valami súlyos, alapvető nagy zavar van. Olyan nagy baj van a gondolatainkkal, hogy Isten már az özönvíz idején ezt a diagnózist állította fel az emberről: „Az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva.” (1Móz 8,21). Nem sokkal előtte azt mondja az Úr: az ember szívének minden gondolata gonosz. A bűnesetben az ember gondolkodása zavarodott meg, és mivel a gyár elromlott, csak hibás terméket tud előállítani. Ezért van olyan sok baj a gondolatainkkal.
4) Ezt a bajt - és erről már részletesebben kell beszélni - csak fokozza az, hogy nem tulajdonítunk olyan jelentőséget a gondolatainknak, mint Isten. Éppen a bűneset miatt az egyik torzulás ott következett be szemléletünkben, hogy az a fontos, ami látszik. Sőt, vannak, akik úgy gondolkoznak: ami nem látszik, az nincs is. Vagy tegyünk úgy, mintha nem lenne.
Na már most: a tettek látszanak, a gondolatok nem. A cselekedeteinknek általában vannak következményeik, a gondolatainknak nem mindig. Sose tudják meg, mit gondoltam róla, miközben mosolyogva rázogattuk egymás kezét. S azt gondoljuk, valóban következmények nélkül lehet bármit gondolni, ezért nincs jelentősége annak, hogy kiről, mikor, mit gondolunk. Márpedig a Biblia határozottan és sok helyen hangsúlyozza azt: Isten a gondolatainkat is látja, azokat is minősíti, és azokat ugyanúgy megítéli, mint a cselekedeteinket.
Megint hadd említsek egy mondatot: „A balgatag dolog gondolása bűn.” (Péld 24,9) És még csak nem is valami égbekiáltó gonoszságról van szó. A balgatag dolog gondolása - nem kell elkövetni, a gondolása is már bűn Isten minősítése szerint. Ugyanolyan bűn, mintha elkövettem volna. Gyilkos gondolatért senkit sem ítél el a bíróság, csak ha végrehajtja a szörnyű tettet. Isten azonban azt mondja: a gyilkos gondolat is arra utal, hogy a szívem mélyén gyilkos vagyok. Éppen még nem valósítottam meg, vagy nem merem végrehajtani, vagy sokféle külső-belső akadálya lehet, de potenciálisan gyilkos vagyok, ha ilyen gondolatok foglalkoztatnak. Isten komolyan veszi a szívünk tartalmát. Miközben mi csak a láthatókat vesszük számításba.
Azt hiszem, aki csak egy kicsit is ismeri önmagát vagy másokat - van emberismerete, - annak nem kell bizonygatni azt, hogy a gondolataink kisugároznak. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen gondolatokkal foglalkozik. Az meglátszik rajta: a tekintetén, a viselkedésén, az egész magatartásán. Kisugározza a környezetére és visszahat őreá is, hogy milyen gondolatokkal foglalkozik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mit tűrünk meg a szívünkben. Az ember felelős azért, hogy mivel foglalkozik.
Hogy Isten mennyire komolyan veszi azt, hogy nem semleges dolog, hogy milyen láthatatlan gondolatok vannak az agyunkban, arra nézve egy-két igét hadd említsek. Amikor Dávid felkészíti az uralkodásra fiát, Salamont, akkor egyebek közt ezt is mondja neki: „Te azért, fiam, Salamon, szolgálj az Úrnak tökéletes szívvel, mert az Úr minden szívbe belát, és minden gondolatot jól ért.” (1Krón 28,9)
Mi nem látunk be sokszor a hozzánk legközelebb állók szívébe sem, a saját szívünkbe sem. De az Úr minden szívbe belát, és minden gondolatot jól ért. És hogy milyen komolyan veszi Isten a szívben, a gondolatok síkján lezajló bűnöket is, arra utal ez a másik mondat a Szentírásból: „Utálatosak az Úrnak a gonosz gondolatok.” (Péld 15,26). Nemcsak a gonosz tettek, a gonosz gondolatok.
Az ember nagyon becsapja magát, ha komolyan gondolja, hogy csak az a bűn, ami látszik, vagy bűn az, ami kiderül. Isten igéje azt mondja: bűn az is, ami csak gondolatilag zajlik le valakiben.
És amikor Isten megtérésre hívja az Ő népét, akkor nemcsak azt mondja: hagyják abba a gonosz cselekedeteiket, hanem ezt olvassuk a Szentírásban: „Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfi gondolatait! Térjen az Úrhoz!” (Ézs 55,7). Hiszen a gondolat a tettnek a csírája, abból fejlődik ki, és sokszor észrevétlenül és nagyon gyorsan cselekedetté bokrosodik az, ami gondolatilag megszületik valakiben. Ennek az igének a folytatása kicsit később: „Én cselekedeteiket és gondolataikat megbüntetem.” Nemcsak a cselekedeteiket.
Ezért kell magától értetődőnek tekintenünk, hogy Jézus Krisztusról többször feljegyzik az evangéliumok, hogy amikor a hallgatói között többen nem értettek vele egyet, sőt kimondottan ellenséges indulattal, gyűlölettel jöttek oda, és magukban tiltakoztak az Ő tanítása ellen, akkor: „Jézus látván az ő gondolataikat ez mondta nekik...” Ő látja a ki nem mondott gondolatokat is, és felel azokra.
És látja a mi gondolatainkat is, akármilyenek azok. Látja azt, hogy miközben mosolygunk, magunkban elátkozzuk a másikat, látja, hogy amikor megdicsértük, a szívünkben mélyen megvetjük és lenézzük. Látja azt, amikor megígérünk valamit és már akkor tudjuk: nem fogjuk teljesíteni. És Ő ezeket is meg-ítéli, ami talán senkinek nem tűnik fel, senki nem veszi észre, és önmagunknak is azt hazudjuk, hogy következmények nélkül gondolhatunk, amit akarunk.
Jó lenne, ha ma mélyen megaláznánk magunkat Isten előtt és kérnénk, engednénk, hogy a gondolatainkat is tisztítsa meg. Még a tudatalattinkat is járja át az Ő szentsége, Szentlelke, és adjon nekünk olyan szívet, amiből tiszta gondolatok jönnek.
Gyakran szoktuk idézni azt a mondatot: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, elhat a szív mélyéig ...”, de a mondat végéig ritkán jutunk el. Pedig a mondat vége a legélesebb, s így hangzik: Isten igéje „megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12). Nagyon sokszor nem látnak mások, de Isten a szándékainkat is megítéli.
Nos, a gondolatoknak tehát sokkal nagyobb jelentőségük van, mint ahogy elképzeljük, és jó, ha azt a jelentőséget tulajdonítjuk nekik, amit Isten.
5) Mi az ember felelőssége? Valaki egyszer felháborodva mondta: kérem, mit tehetek arról, hogy átsuhan a fejemen egy gondolat? Erről nem tehetünk. Ez sem egészen véletlen, hogy kinek a fején milyen gondolatok suhannak át, de mondjuk azt: erről nem tehetünk. Innen kezdve azonban felelősek vagyunk: mit csinálok azzal a gondolattal, ami átsuhant a fejemen? Egyáltalán érzékelem-e az eredetét? Istentől való, tiszta, felülről való gondolat, vagy alulról jövő, ördögi, gonosz gondolat. És van-e bennem annyi bátorság, hogy azonnal határozott igent vagy határozott nemet mondok erre a gondolatra?
Ha valaki elkezd foglalkozni egy gondolattal, észre sem veszi, hogy a gondolat kezd foglalkozni vele. Szoktuk is mondani: foglalkoztat egy gondolat. Nem tudok szabadulni egy gondolattól. Könnyen egy-egy gondolat igézetébe kerülhet egy ember, ha nem tanulja meg ezt a határozott döntést, hogy azonnal felmérni: mi az eredete, mi a töltése ennek a gondolatnak. Mert minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá. De vannak alulról való gondolatok is, amik a sötétség fejedelmétől jönnek, és az nem jó, nem tökéletes - az csak tönkretesz. Azokkal nem érdemes foglalkoznom. Kicsit sem, semmilyen szinten sem, ha az méreg és megront. Vagy ha igen, ez olyan felelőtlenség, aminek a következményeit nem háríthatja át az ember másra - ő kezdett foglalkozni a gondolattal, nem más! Miért nem ismerte fel, s miért nem dobta ki azonnal a szemétbe, mint mérget? Vagy miért nem ismerte fel, hogy az Istentől való gondolat - akkor is, ha nekem szokatlan. Akkor is, ha magamtól soha nem jutott volna eszembe. Éppen ez jellemző az Isten gondolataira, hogy azok sokkal magasabbak, mint a mieink, és magunktól nem jutna olyan eszünkbe. Ő segít, ajándékoz, ad olyan indításokat, útmutatást, olyan igazságok felismerésére vezet el, amit csak az Ő Szentlelke tehet. Ezeket drága kincsként féltsünk, mert meg fogják gazdagítani az életünket!
Nos, a felelősség kérdésében nem szabad elfelejtenünk, hogy a gondolkozás tudatos tevékenység. Azt végül is én, az ember döntöm el, hogy miről akarok gondolkozni és miről nem. Utána is eszembe juthatnak ezek, kóbor gondolatok rátámadhatnak az emberre nagyon sokszor, de aki megtanul igent vagy nemet mondani egy-egy ilyen gondolatra, azt Isten Szentlelke győzelemre segíti. Csak éppen ez a kérdés: ott van-e az emberben Isten Szentlelke, vagyis hogy újjászületett ember-e, és ha igen, engedelmeskedik-e Isten Szentlelkének a gondolkozás területén is mindenben. Függetlenül attól, hogy éppen mit sugall a korszellem, vagy éppen milyen irányzatot képviselnek legjobb barátai, vagy milyen könyvet olvasott legutóbb - mindent rátesz arra a mérlegre, ami nekünk Isten igéjében adatott, s amely mérleg pontosan méri a gondolatokat, azok eredetét, töltését, hatását, és ennek alapján mondhat az ember igent vagy nemet.
Félelmes, testvérek, az a felszínesség, sekélyesség, könnyed felelőtlenség, ahogyan a gondolatokkal, s a bennünket érő hatásokkal, információkkal bánunk. Kevés embernek működik intenzíven ez a belső műhelye, amit a Biblia úgy nevez: szív. A szív nemcsak az érzelmek központja az ókori szemlélet szerint, hanem az ember egész belső szellemi világának a központja. A szívből származnak a gondolatok.
Kié a szívem? Ez itt a döntő kérdés! Kinek az uralma érvényesül a szívemen? Ki inspirál, amikor gondolkozom? Kitől várok segítséget, amikor nincsenek épkézláb gondolataim? Kinek a tanácsát kérem és fogadom el, amikor tanácstalan vagyok egy nehéz helyzetben? Ez mindnyájunkkal előfordul.
Ó, de rászorulunk valakire, aki jó tanácsot ad, aki biztos, hogy megbízható, aki nem vezet félre, nem csap be, érdek nélkül szeret, és ez egyedül az élő Isten. Jézus Krisztus ezt az Istent hozta közel hozzánk, és ehhez az Istenhez akar közel vezetni, hogy felemeljen minket egy más minőségű gondolkozásra. Hogy az újjászületésben átéljük azt a csodát, amit Pál apostol nem nagyképű hencegésből írt a Korinthusi levélben, hanem tényként. „Bennünk pedig a Krisztus értelme van.” (1Kor 2,16).
Isten Lelke nélkül senki sem értheti meg az Isten gondolatait, mert csak a Lélek vizsgálja az Isten gondolatait. De Isten kínálja nekünk Szentlelkét, és ha valaki a Lélek vezetése szerint él, aki kész feltétel nélkül Isten tanácsa szerint dönteni, az Ő igéjéhez mérni, igazítani az életét - ahogy olvastuk a 119. zsoltárban, azt Ő vezeti, annak a gondolatait is irányítja, abban Isten Lelke minősíti az információkat, hatásokat, és ihleti a döntéseket. Ez azt jelenti, hogy az ember újra és újra átéli a maga kiszolgáltatottságát, sőt tudatosan kiszolgáltatja magát Istennek, de csak Istennek, és senki, semmi más befolyásának nem enged. Mindent meghallgat figyelmesen, s a mérlegre teszi: egyezik-e Isten igéjével? És Isten Szentlelke minősíti ezeket a hatásokat, és ad azután felülről való jó gondolatokat.
Ezért írja Pál: „Mi nem e világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket” és az Isten Lelke vezet és irányít bennünket. (1Kor 2,12). Itt van a nagy felelősségünk: kinek szolgáltatjuk ki magunkat? Ki parancsol a belső műhelyben, kié a szívünk? Ebből most az következik: milyen gondolatok jutnak uralomra bennünk, mely gondolatokhoz adjuk hozzá magunkat? Az egyik zsoltár így mondja: „hozzá adod magad”. Hozzá adom, vagy nem adom - ez a döntés a mi felelősségünk.
6) Itt jutunk el alapigénkhez. Ha irányíthatjuk a gondolkozásunkat és a gondolatainkat, hát akkor irányítsuk! Nem véletlenül adja itt Pál egyenesen parancsba, hogy miről gondolkozzanak a Filippi gyülekezetben levő hívők: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, erről gondolkozzatok!”
Hogy jön ő ahhoz, hogy megszabja az embereknek, miről gondolkozzanak? Nem megszabja, csak megmondja: így jól járnak. Ezekről érdemes, ez előbbre viszi őket, és így használni tudnak másoknak is. Aztán lehet gondolkozni hiábavalóságokról, hitványságokról, hazugságokról, meg belegabalyodhat valaki a saját gondolataiba, azokat mindenkiénél értékesebbnek tartva. Úgy kell neki! Akkor nem tud használni sem magának, sem másnak, és Isten sem tudja használni őt. De ha valaki azt mondja: én ezekről akarok gondolkozni, ami pedig nem ilyen, arról nem akarok gondolkozni, az ilyen ember szellemi világa gazdagodik, mélyül, tisztul, és az élet kritikus, váratlan, nehéz helyzeteiben olyan gyümölcsöket terem, amikre maga sem gondolt. Egy kétségbeesett embernek - talán aki idegen is a számára - egy váratlan találkozás során tud mondani egyetlen mondatot, amitől az magához tér, megvigasztalódik, s újra van értelme az életének. De ezt megelőzte az, hogy hosszú ideig azon gondolkozott, ami igaz, ami tiszta, ami szent, ami nemes. S egyszer csak, amikor jó gyümölcsöt kellett adni neki, volt olyan gyümölcse. A másik összebeszél hetet-havat, mindenfélét, mondja a magáét, s nem segít rajta. Ő meg egy mondatot tudott mondani de nem magából préselte ki, ez gyümölcs volt, ami megtermett a Szentlélek szerinti gondolkozás fáján. A meg-újított értelem, a Krisztustól kapott lélek termett ilyen gyümölcsöt. Sok más hasonló példát lehetne erről említeni. Így lesz gazdag, termékeny, másokat is meggazdagító élete annak, aki Isten igéjéből táplálkozik, és engedi, hogy az ige ihlesse gondolatait. Mert az ige szerinti gondolkozás ige szerinti cselekvéshez vezet.
Nem véletlenül mondta Isten Józsuénak, aki meg volt rémülve a feladat nagyságától, hogy a nagy Mózesnek ő legyen az utóda: „Légy erős és bátor, és ne hagyd abba a törvénykönyv olvasását - vagyis a Biblia olvasását - hanem gondolkozz arról éjjel és nappal.” (Jós 1,6-8). Ez a legfontosabb egy föld visszafoglalásának küszöbén, amikor a reá váró nehéz csatáktól is félt ez a fiatalember? Isten ezt tartja a legfontosabbnak: „Gondolkozz az igéről éjjel-nappal”. Aztán majd fogod tudni, mikor mit kell csinálni, és mit nem. Mikor minek van az ideje, és így tovább ...
Újra és újra erre bátorít minket Isten. A Zsoltárok könyvének, ennek a terjedelmes, gazdag bibliai könyvnek a nyitánya, az első mondata ez: „Boldog ember az, aki az Úr törvényéről gondolkozik éjjel és nappal.” (Zsolt 1,2). Ez nem azt jelenti, hogy nem csinál semmit, vagy munkakerülő. Munka közben is az Isten törvénye, igéje inspirálja és mozog benne. Mint ahogy Máriáról, Jézus anyjáról olvassuk: amit nem értett is, a szívében forgatta. Mint jelenthet ez, amit a bölcsek mondtak, amit a pásztorok mondtak, amit az angyalok üzentek, amit a tizenkét éves Jézus mondott ott a templomban? Nem értem. Felét értem, felét nem. Szívében forgatta ... és egyre többet ért meg intellektuálisan is Isten igazságaiból, de ami ennél több, egyre jobban áthatja az egész gondolkozását, és megtanul igeszerűen gondolkozni. Isten szerint gondolkozni.
Amikor Péter apostol a nagy hitvallást elmondta: te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, és közvetlenül utána kiderül: nem érti Jézusnak a küldetését, s amikor Jézus beavatja titkába, hogy Őt megkínozzák, szenvedni fog, megölik, és harmadnapon feltámad, ugyanez a Péter azonnal kész a hozzászólásra: „Nem eshet meg veled ilyen, Uram!” S mit mond neki Jézus? „Távozz, tőlem sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Pedig milyen nemesen gondolkodott. Aggódik a Mester életéért, szereti, tiszteli Jézust. S azt mondja Jézus: ez ember szerinti gondolkozás. Ennek itt most semmi helye nincs, a lényeget nem érted, Péter. Azért jöttem, hogy meghaljak, és a harmadik napon feltámadjak. Érted is, helyetted is, meg az egész világért. Hogy hogy nem eshetik meg ilyen veled? Ez az ember aggódása. Nagyon kedves, tiszteletreméltó, csak éppen az igazságból semmit nem ért.
Nos, Isten minket oda akar elsegíteni, hogy Őszerinte gondolkozzunk. Kicsi féreg létünkre is, az Ő bennünk lakozó Szentlelke felemeljen a dolgok fölé, és valóban a teljes valóságot lássuk meg, ha már a gondolkozás a valóság megismerésére törekvő értelmi tevékenység. A teljes valóságot, és ne csak egy szeletét annak. Legyen rálátásunk, és így tudjunk mindent értékelni, megítélni. Így tudjunk élni.
Itt kell észrevennünk azt, ami sértő lehet sokak számára, hogy az emberi gondolkozás a legtöbb esetben válasz valamire. Reflexió. Tükröz valamit. Nagyon kevés igazán eredeti gondolat van ezen a világon. Az ember olvas, lát, hall valamit, és az tükröződik benne. Az egészen kicsi gyerekekre azt szoktuk mondani: szajkózza a felnőtteket. Elismétli, mondja azt, amit sokszor nem is ért, amit hallott. Aztán idővel annak egy része a sajátjává válik, és azt már úgy adja tovább másoknak, mintha saját gondolata lenne. Pedig ő is úgy vette valahonnan ... Jobb lenne ezt alázatosan belátni. Ezért nem mindegy, hogy mi tükröződik bennünk. Ha a gondolataim tükrözése valaminek, akkor nyilván az tükröződhet, ami meglátszik benne, ami fölé odahajolok, ami előtt kitárulkozom. Itt van nagy jelentősége annak, hogy Isten igéjével ilyen intenzíven foglalkozhatunk, ahogyan az említett igék is bátorítanak rá bennünket.
És itt nagy a felelősség, testvérek, hogy például a gyerekeinket mivel engedjük foglalkozni, és mivel nem. Semmi nem múlik el következmények nélkül az életükben. Megnéztek egy filmet, meghallgattak egy rémtörténetet, átéltek egy családi hazugságsorozatot ... minden nyomot hagy bennük, és tükröződni fog a gondolataikban. S ha Isten újjászüli őket, akkor kemény harcot kell folytatniok az ellen, hogy ami addig már nyomot hagyott bennük, attól megszabaduljanak. Nagy jelentőségük van a gondolatoknak. - Ha viszont így tükröződhet, akkor annál komolyabban kell venni ezt: ami csak tiszta, ami nemes, ami jó hírű, ami dicséretes, arról gondolkozzatok! És az hadd tükröződjék majd a gondolatotokban.
7) S legvégül csak megemlítek egy igét, ami ellen tiltakozott egy alkalommal valaki. „Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zak 7,10). Amikor egy beszélgetés során ez elhangzott, valaki indulatosan az asztalra csapott és azt mondta: ilyen nincs. Ez lehetetlen, hogy még a szívemben se gondoljak gonoszt.
Nos, éppen itt derül ki, milyen óriási lehetőség, amit Jézus Krisztus mindannyiunk számára hozzáférhetővé tett, hogy új szívet teremt bennünk Isten. Mert ha a szívből származnak a gonosz gondolatok, akkor a szívből származnak az igaz és jó gondolatok is, de ahhoz egy másik szívre van szükség. „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten.” - Ezért könyörög a zsoltáros is. És Isten ilyen új szívet kínál nekünk, ami még arra is képes lehet, hogy a szívünkben sem gondolunk gonoszt. Megmarad a régi természet is, a régi gondolkozás is, csak éppen nem juthat szóhoz.
Pál apostol írja a Római levélben: a bűn megvan énbennem, csak nem uralkodik többé. Ez nagy különbség. Belebeszélne a döntéseimbe, de nem engedem érvényesülni, mert Isten Lelkét akarom érvényesülni engedni az életemben. És ha mégis gondolok gonoszt a szívemben, odamehetek Őhozzá, és Ő ad új tartalmat a szívembe.
Tavaly beszéltünk a megújult gondolkozásról, és hogy mit tanít arról a Szentírás. A 73. zsoltár alapján tanulmányoztuk ezt. Most csak egyetlen mondatára szeretnék emlékeztetni. A zsoltáros elkeseredik és felháborodik azon, hogy a gonoszok, a tisztátalan kezűek milyen vagyonokhoz jutnak, neki pedig milyen sok keserűségben, nélkülözésben, nehézségben van része. Mintha ma írná valaki. És azt mondja: gondolkoztam ezen, hogy megértsem, de nehéz ez nekem. Akkor bementem az Isten szent helyébe, és megértettem azoknak a sorsát. (Zsolt 73,16-17).
Gondolkoztam, de rájöttem: a magam értelme kevés ehhez. Nem értem. Csak háborogni tudok. De odaálltam Isten elé, és az Isten előtti csendben egyszer csak megértettem. Isten mintegy fölé emelt ennek a problémának, és azt mondja: megláttam azok sorsának a végét is. Mert most csak amiatt háborgok, hogy jobban élnek, mint én, pedig gazemberek. De akkor megláttam a végét is, hova vezet ez. Azt mondtam: nem kérek belőle! Inkább legyenek most filléres gondjaim, de az Úrral való közösséget nem adom fel, és azt a békességet, amit Ő ad nekem itt és a mennyben.
Amíg magában gondolkozik, nem érti, de akkor odaáll Isten elé és elmondja: Uram, nem értem és felháborítónak tartom. S egyszer csak Isten kezdi emelni őt, és felülről - amikor az összefüggések is kirajzolódnak, - az útnak a végét is látja, mind a két végét, akkor azt mondja: most már értem, s nem cserélnék velük.
Nos, így akar Isten formálni minket belülről, a szellemi műhelyünket, a gondolkozásunkat is. De ehhez az az út vezet, úgy gondolom, hogy el kell kezdeni ezzel: csakugyan gondolataink vannak-e, vagy szavaink? Meg kell vizsgálnunk, mire használjuk a szavakat: közlünk valamit, vagy sokszor rejtegetni akarunk valamit. Igazat kell adnunk Isten igéjének: az alapvető zavar amiatt történt, hogy tőle elszakadtunk, azért nincsenek Isten szerinti gondolataink. Nem igaz az, hogy mindegy, mire gondolok, mert az nem látszik. Annak igenis következménye van itt is, meg Isten színe előtt is. Nem igaz: nem tehetek arról, mi jut eszembe, mert ez úgy folytatódik, hogy foglalkozom-e vele vagy nem, és nagy a felelősségünk. Ezért örüljünk, hogy ilyen segítséget is kapunk, hogy mikről gondolkozzunk. Nyilván, ami nem az, arról meg ne. És ne mondjunk le arról, hogy Isten annyira megtisztíthat és átformálhat minket, hogy eljuthatunk oda, hogy még szívünkben sem gondolunk gonoszt egymás ellen.
Amíg pedig újra és újra találkozunk a magunk gonosz vagy értetlen gondolataival, kérjük Őt:
Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé,
De szent Lelked szívünket tiszta fénnyel úgy töltse bé,
Hogy jót gondoljunk és szóljunk,
Mert csak tőled kell azt várnunk.
(164,2)