4. ŐRIZD AZ EVANGÉLIUMOT

Az előző vasárnap említettem, hogy jó lenne végigtanulmányoznunk Pál apostolnak Timótheushoz írt második levelét. Láttuk, hogy arról szól ez a levél, hogy egyik nyomorult erősíti a másikat. Az idős, börtönbe zárt apostol biztatja, bátorítja, vigasztalja az éppen csüggedező, erejét - és talán kedvét is - vesztett fiatal Timótheust. Lényegében azt mondja neki: testvér, ez bármelyikünkkel előfordulhat, hogy elcsüggedünk, hogy ha egyszerre túl sok nehézséggel találjuk magunkat szembe, akkor a magunk erőtlenségére nézünk, és nem Jézus nagy erejére. Megijesztenek a feladatok, és nem merünk nekiveselkedni a megoldásuknak. Lényeg az: ne add fel!
Ilyen van, hogy túl nehéz lesz a teher, olyan is van, hogy Isten gyermeke is roskadozik, meginog, még az is átfut rajta, hogy legjobb lenne abbahagyni, - csak ezt ne tedd! Abba ne hagyd, mert ez győzelmes ügy!
S miközben ír röviden a maga nyomorúságáról is, ír bőven és nagy-nagy szeretettel arról, hogy hogyan álljon helyt Timó-theus ebben a nehéz helyzetben.
Az első öt versről volt szó a megelőző vasárnapon, és láttuk, hogy az életének az alapkapcsolatait kell rendbehoznia Timótheusnak. Nagyon szoros és mély kapcsolatban maradjon Jézussal, ez mindennek a titka, de ne felejtse el, hogy az öreg lelki apja, Pál, szakadatlanul imádkozik érte, hálás érte Istennek. Nagyon vágyakozik arra, hogy találkozzanak. Timótheus fontos. Ha senki másnak nem lenne is fontos, Pálnak nagyon is az. Bátorítsa ez is, és ne feledje el, honnan jött. Isten megajándékozta őt Isten-félő szülői házzal, ahonnan hozza a Szentírás ismeretét. Maradjon meg abban, amivel Isten gyermekkora óta ajándékozta.
És most, ebben a szakaszban, amit olvastam, arról szól fiatal tanítványának, hogy mit tegyen azzal a drága kinccsel, amit Isten rábízott. Többször is előfordul ez a szép kifejezés: drága kincs. Isten rábízott Timótheusra valami drága kincset, el ne feledkezzék erről, el ne veszítse, le ne becsülje. Nehogy magának tartsa meg csupán, arra kapta, hogy másokat gazdagítson vele. Mit tegyen ezzel a drága kinccsel?
A korinthusi levél egyik része jut eszünkbe, amikor az apostol azt írja: a mi kincsünk cserépedényekben van, hogy annak a nagysága és gazdagsága legyen igazán ragyogó, akitől kaptuk. Azt mondja: Timótheus, te is, én is végignézünk magunkon, azt kell mondani: törékeny cserépedény. Nem arany, nem márvány, nem ezüst, nem ez, nem az, - törékeny cserép. De nagy kincs van benne. És most egy kicsit a cserépedény köti le a figyelmedet. Hogy bántanak, meg a betegség kínoz, fogytán van az erőd ... nem baj, hogy ezt látod és őszintén elmondod, de el ne feledkezz a kincsről, ami van a cserépedényben! S miközben megérti a cserépedény törékenységét Timótheus panaszaiból Pál, mert az ő cserépedénye is nagyon törékeny volt, a kincs nagyságáról beszél ebben a fejezetben, és arról, mit csináljon vele Timótheus.
Minden szavából a lelkigondozónak a szeretete, a bátorítása árad. Azt tudatosítja ebben a fiatalemberben, hogy nagyon gazdag. Nem fogja most ebben a helyzetben elbízni magát, mert jól érti,, miről van szó - majd mindjárt mondom, hogy mi a kincs. De ezt tudatosítja benne: nagyon gazdag vagy. El ne keseredj. És arra, amit Isten rádbízott, arra a kincsre mindenkinek szüksége van. Ezt a kincset nem kaphatják meg mástól. Ott, Efézusban, elsősorban tőled, meg a többi újjászületett keresztyéntől. De Isten neked adta ezt a legnagyobb mértékben. Használj a többieknek. Ne is nagyon izgasson téged, hogy szeret vagy ellenséges indulatú. Akármelyik táborba tartozik, erre a kincsre van szüksége. Ezt add nagyon gazdagon.
Nos, mi ez a kincs, és mit kell vele tennie? Erre a két kérdésre kapunk itt választ.
Mi a kincs? Az evangélium. Egy szóval így jelöli. Az evangélium az a kincs, az a drága kincs, amit Isten rábízott Timótheusra. Amit Pál apostol és a vének kézrátétellel meg is erősítettek benne, hogy ő ezt kapta, és mintegy felhatalmazták, hogy ezzel a kinccsel sáfárkodjék. Ez a feladata.
„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az Ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért Istennek ereje által. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan, halhatatlan életet.”
A kincs az evangélium. De mi az evangélium? Néha nem árt ám ilyen alapkérdésekre sem válaszolni. Azt a legtöbben tudják a testvérek, mert mi tudunk görögül is, hogy azt jelenti: eü - jó, angelo - hirdetni = jó hír. Úgy is szoktuk mondani: örömhír. Így is neveztük el a gyerekek számára készített folyóiratot. Örömhír, ez az evangélium. De miről szóló örömhír? Jó lenne, ha ennél is oldottabban lennénk együtt, és mindenkinek adhatnék egy papírt: írja rá egy mondatban, hogy mi szerinte és számára az örömhír. Ha ezt meg kellene fogalmaznia, hogy mi az evangélium tartalma, egy mondatban mit írna?
Valószínű, sokféle válasz hangoznék el, de úgy gondolom, hogy lényegében azonosak lennének ezek. Pál itt elmondja, hogy mi az evangélium tartalma. Az, hogy Isten megszabadított minket. Ebbe a néhány szóba belesűríti. Egy kicsit ki is fejti: „és elhívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idő kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá is lett, a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus, megjelenése által. Ő megtörte a halál erejét és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” Ez az evangélium.
Néhány szóba tömörítve: Isten megszabadított minket. Ha valaki kíváncsi rá, hogy honnan, hova, mire szabadított fel, akkor elmondja. Tulajdonképpen az ö-rökkévalóság tanácsától napjainkig, sőt, a Krisztus dicsőséges második eljöveteléig meghúzza itt a vörös vonalat az apostol, hogy a világ kezdete előtt már Isten úgy döntött, hogy kiszabadít minket, nem hagy elpusztulni. Kiválasztott bennünket az életre, Jézus Krisztusban utánunk nyúlt, hogy felemelhessen. Az erről szóló jó hírt hallottuk. Ő maga hívott el szent hívással, s adott nekünk egy kedves meghívást. A szent életre hívott el, még ez is kiderül innen. Egyáltalán visszaadja nekünk, akik elveszítettük az életet, a teljes, az örök életet. El nem múló élettel ajándékoz meg minket, és világossággal.
Nemcsak bűnbocsánatot ad tehát nekünk Isten, nemcsak azt foglalja magában az evangélium, hogy Isten Jézusért megbocsátja bűneidet, hanem Pál ez elé is mutat, hogy ott van az Ő örök kiválasztása, ami titok marad a mi emberi értelmünk számára, de aminek az erejéből élhetünk. Elérkezett hozzánk az Ő hívása, Ő tette késszé a szívünket, hogy igent mondjunk erre a hívásra. Azzal kezdődött el egy minőségileg más élet számunkra, szent élet, hogy Krisztus tulajdonságai jelennek meg azoknak az életében, akik hisznek Őbenne, és tudjuk azt, hogy ezen a halál sem változtat. Amikor majd ez a testünk befejezi, még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz. Az ilyen embernek még a halál is nyereség, és az sokkal jobb, mint ebben a testben küszködni. Ez az evangélium.
Szinte azt mondhatnánk, hogy az emberiség kínlódik, szenved egy mocsárban, amibe Istentől elszakadva került, és Isten nagy szeretettel utánunk nyúl és egyenként kiemel onnan bennünket, miközben hangzik az egész társaságnak a hívás: gyertek el, mert immár minden kész - hogy Jézus példázatát idézzem. És aki enged ennek a hívásnak, és engedi, hogy kiemelje őt Isten, azt a lábaira állítja, megmosogatja a sártól, ami rajta van, és tiszta életet kezdhet. És itt mindent Isten csinál. Ez az evangélium.
Nem a cselekedeteink, hanem az Ő örök végzése alapján, Jézus Krisztus áldozatáért. Nem a cselekedeteink alapján. Semmit sem csináltam, csak hallottam, hogy hívnak. Aztán éreztem: megfognak, és nem tiltakoztam. Engedtem, örültem neki. Aztán engedtem, hogy megmossanak, és láttam, hogy ami rólam lejön, az borzasztó. Ennyire szennyes voltam? Nem tartok védőbeszédet, nem mondom a piszkosat tisztának, nem mondom, hogy ez felesleges. Nem adok tanácsokat Istennek, hogy majd én rendbehozom az életemet. Engedem, hogy rendbehozza. Elkezdte a munkáját bennem, aztán így tisztán a lábaimra állítva járok azon az úton, amelyikre ráállított. Ott már azért nekem is kell csinálni valamit. De azért tehetem azt, mert előtte Ő mindezt elvégezte. Mert adta belém az Ő Szentlelkét - azt olvassuk itt. És az Ő Lelke tesz képessé arra, hogy másként éljek, és másokat is Őhozzá hívogassak.
Nos, ez az evangélium: Isten megszabadított minket. Isten megszabadított téged is, engedd, hogy kihúzzon abból a hitetlenségből, amiben vagy, és új élettel ajándékozzon meg. És mindez az Ő cselekedete. Ez az evangélium.
És mit kell ezzel tenni? Mindenekelőtt befogadni. Erről itt nem ír az apostol, úgy hogy én sem fogok most erről beszélni, de ezzel kezdődik, ez az előzménye annak, hogy amiről itt ír, az valóság lehessen az életünkben. Mindenekelőtt komolyan kell venni ezt a jó hírt. Igent kell mondani erre a hívásra. Befogadni azt a Jézust, akiben utánunk jött Isten, venni az Ő Szentlelkét, mert csak így válik lehetővé az összes többi, amiről itt szó van.
Igazán nagy szeretettel és mély alázattal hadd kérdezzelek ma este mindannyiótokat: mindenki bizonyos már abban, hogy befogadta az evangéliumot? Mindenki úgy van itt most, hogy hálát adhat Istennek, hogy ebből a mocsárból őt már kiemelte, hogy Jézus vérével tisztára mosta, hogy az Ő Szentlelkével megajándékozta, és a legfőbb vágya, hogy ennek a Léleknek engedelmeskedjék? Mert ha nem, akkor ezt akár ma este is lehet pótolni. A hívás hangzik, ma is hív minket.
Ha valaki befogadta az evangéliumot, akkor következik az a három feladat, amit itt az apostol Timótheusnak ír: ezt az evangéliumot terjeszteni kell, ezért az evangéliumért meg kell tanulni szenvedni, és ezt az evangéliumot meg kell őriznie. Terjeszd, hirdesd, szenvedj az evangéliumért, és őrizd meg ezt a rá bízott drága kincset.
A legtöbbet az elsőről szoktunk beszélni, úgy, hogy most arról szeretnék a legkevesebbet beszélni: terjeszd. Ez egészen magától értetődő minden hívő számára a Szentírásból. Jézus ezzel hagyta itt a tanítványokat, amikor visszament a mennybe. A missziói parancsot gyakran szoktuk idézni. Sokféle változatban elénk adja a mi Urunk ezt az Ő kívánságát, parancsát, óhaját: hirdessük azt, aminek az igaz voltáról meggyőződtünk.
Miért hirdessük? Azért, mert miközben azt valaki hittel hirdeti, az úgy érkezhet meg mások szívéhez, mint a feltámadott Krisztus tulajdon beszéde. Mint a teremtő Isten újjáteremtő szava: én nyomorult ember, beszélek az evangéliumról, hogy Jézus meghalt, feltámadott, szeret minket, ki akar szabadítani, és két év múlva valaki a hallgatók közül azt mondja: amikor Isten megszólított engem... És igazat mond, mert nem én szólítgattam, hanem ha az valóban ige volt, és ő hittel fogadta, az élő Isten igéjeként érkezett meg hozzá, és végezte el benne a teremtés munkáját. Erről mi is sokan bizonyságot tudnánk tenni.
Ezzel a reménységgel, és ezzel a mély alázattal szabad nekünk a jó hírt hirdetnünk akármilyen formában. Talán csak egyetlen mondat, ami beszélgetés közben beleakadhat valakinek a szívébe. Voltak ott tizenketten, és egy valakit nem hagy békén. Mert Isten őt szólította meg azon a napon, az által az egy mondat által, és az igévé válik a számára. De kellett valaki, aki ezt elmondja. Aki nem szégyellte, aki szerette a jelenlévőket annyira, hogy valamit mondott Isten szeretetéről, s aki bízott abban, hogy Isten ott bárkit ezáltal kiemelhetett a mocsárból. Nos, ezzel a reménységgel, ezzel a bizonyossággal, ezzel az alázattal szabad nekünk mondani az igét. Itt lélekmentés folyik, és ez a feladatunk mindannyiunknak, akiket Isten már kiszabadított. Ezt a kedves és nagy hívást kell átadni: gyertek el, mert immár minden kész. Isten az örökkévalóságtól kezdve készíti nektek az üdvösséget. Hogy hogy nem hallottál még erről? Nem kell így élned tovább és így elpusztulnod. Isten neked is életet készített.
Annyira fontos ez az apostolnak, valószínű, hogy Timótheus is sokszor hallhatta ezt tőle, hogy újra és újra visszatér rá. „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (4,2). Nos, ez az első. Terjeszd az evangéliumot. Ezért vagy ott, és azt mondja Pál: ez az ő hivatása is: ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.
A másik, amit mond: szenvedj az evangéliumért. Ez mindig meghökkenti a Bibliaolvasó embereket, és vannak, akik meg is ijednek tőle. Miért kell azért szenvedni? Azért, mert jó hírt mondok, azért szenvedni kell?
A tapasztalat valóban azt bizonyítja, testvérek, hogy ha a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot hűségesen hirdeti valaki, akkor nem kerülheti el az ellenállást, esetleg az üldöztetést sem. Miért? Mit gyű-lölnek az emberek ebben az evangéliumban? Gyűlölik mindenekelőtt azt, amit az apostol ennyire hangsúlyoz itt: nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az Ő saját végzése és kegyelme szerint hívott el minket szent hívással. Ez sértő. A legtöbbször ebbe a falba ütközöm, amikor olyanoknak próbálom az evangéliumot mondani, akik nem templomba járók, nem ismerik ezt, de meghallgatják, vagy talán még meg is kérdezik.
Hogyhogy? És az én jó cselekedetem? És az én szenvedéseim? Persze, bűnöket is követtem el, de én azokat le tudom vezekelni. Elrontottam sok mindent, de helyre tudom hozni. Vagy ha nem, a következő időben nem ismétlem meg azokat a hibákat. Alapvetően önmagunk teljesítményeire akarunk támaszkodni. Az evangélium arról szól, hogy nem a mi cselekedeteink, hanem az Ő örökkévaló kegyelmes döntése alapján ment meg minket. Én legfeljebb engedem, hogy megmosson, hogy kezébe vegyen, hogy újjáteremtsen.
Erre mondta az apostol, hogy ez a zsidóknak mindig botránkozás, és a görögöknek bolondság. De azoknak, akik hisznek, Isten ereje és Isten hatalma.
Aztán nagyon nehezen érthető az evangéliumban az is, hogy ilyen egyszerű lenne az egész? Ott valaki azon a Golgota nevű dombon meghalt, állítólag azért is, mert nekem ilyen bűneim vannak, és ha én ezt hiszem, akkor ezekért a bűnökért nem kell felelnem? Nem kell vezekelnem? Ezekre én csak úgy ... bocsánatot kaptam?
És egy harmadikat említek még, amivel nagyon gyakran találkozom, éppen az elmúlt napokban is többször: milyen szokatlan elképzelés ez, hogy egyik szenved a másik bűnéért? Aki vétkezett, azon kell az ítéletet végrehajtani. Hogyhogy Jézus én helyettem? Különösen, ha Ő valóban bűntelen, igaz volt, Isten Fia. Én meg tele vagyok bűnnel ... Ez először is igazságtalan, aztán analógiátlan, ehhez hasonlót nem hall az ember. S egyáltalán hogy jön ez össze? Ő meg én? Én vétkezem, ha az Isten igazságos, büntessen meg - mondták ezt a keményebbek. Vagy elkezdenek könyörögni Istenhez kegyelemért. Nehéz elfogadni, hogy Isten kegyelmes, de igazságos is. És az Ő igazsága is érvényesült a kereszten. A bűnt megbüntette, de a bűnöst felmentette. Ehhez kellett valaki, aki elszenvedte a büntetést. És ez nagyon nehezen megy be a fejünkbe is, a hitünkbe is.
Nem sorolom a további akadályokat, de aki végzi a bizonyságtétel szolgálatát, az bizony tapasztalja, hogy sokszor falba ütközik, az értetlenség falába, a hitetlenség falába, és sokszor szenvedni is kell azért, ha ezt vállalja. Egyáltalán vannak olyan helyzetek, amikor kellemetlen keresztyénnek lenni. És ezekben a helyzetekben nagyon sokszor elhallgatjuk, hogy keresztyének vagyunk. Ezt a fajta szenvedést nem vállaljuk.
Mint ahogy Péter megijedt nagypéntek hajnalán Kajafás udvarán, pedig csak azt mondták neki: te is a názáreti Jézussal voltál. Erre az lett volna a válasz: igen, és mit akarsz ezzel? S ehelyett az volt a válasz: nem, nem is ismerem azt az embert. Ott van ez a félsz, még a legjobbakban is. Nem tudom, van-e közöttünk valaki, aki eddig soha nem hallgatta el egy-egy kényes helyzetben, hogy Jézus Krisztus tanítványa, vagy nem beszélt hirtelen másról, amikor egyenesen színt lehetett volna vallania, hogy szereti Jézust. Isten legyen irgalmas nekünk, és kérjük az Ő bocsánatát erre a bűnre, mert ez Krisztus-tagadás. És mindannyiunkat fenyeget ez.
Pált is fenyegethette. Egészen bizonyos, hogy meglegyinthette ennek a szele őt is, mert azért írja a Római levélben: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére. Ő tudta azt, hogy van ilyen lehetőség is, hogy szégyellem. Ijedtemben néma maradok vagy másról beszélek, vagy akár meg is tagadom azt, amit hiszek, vagy akiben hiszek.
Általában három dolog szokott lenni az, amit szégyellünk adott esetben: Jézus nevét, azt, hogy hozzá tartozunk, azt, hogy ismerjük Őt valamennyire, azt, hogy mit kaptunk tőle; Jézus evangéliumát, például a keresztről szóló nehezen érthető és botrányos örömhírt; és a Jézushoz tartozókat, Jézus népét. Van olyan, hogy valaki büszkén vallja, hogy Krisztusban hisz, de nem vállalja a Krisztus népét. Olyan sok ügyefogyott van köztük, annyi hibájuk van, - felnagyítják a hibáikat. Nehogy engem is közéjük soroljanak. Még rólam is azt hiszik, hogy ... És nem vállaljuk a Krisztus népét.
Jó lenne ma este bűnbánatot tartanunk mind a három tekintetben. Nem szégyelltem-e magát Jézust? A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy Ő nem szégyellt minket testvéreinek nevezni. Aztán nem szégyelltük-e sokszor az evangéliumot? Mindenki mondta a magáét, panaszkodik, vádaskodik, keresi a hibák okát, megoldását, és nekünk eszünkbe jut valami Isten igéjétől ihletett egyszerű mondat vagy gondolat. Na de az úgy kilógna ebből a sorból, az annyira más hangot ütne meg. Hát nem azért vagyunk ott, hogy más hangot üssünk meg?
Hányszor ismétlődik ebben a levélben: de te ... Ez az egyik legfontosabb fordulata a Timótheushoz írt második levélnek. Te merj más lenni, mint a többiek. Nem tüntetésből, nem provokatívan, egyszerűen azért, mert más vagy, mivel újjászülettél. Hát azt nem kell titkolni! Az a jó levegő áradjon ki belőled, Timótheus. A többiek is fel fognak lélegezni: ilyen is van? Így is lehet látni? Így is lehet gondolkozni? Lehet, hogy nem tapsolnak, talán még ki is nevetnek. De egyik-másik hazafelé menet azon gondolkozik, hogy én is szeretnék ilyen lenni. De más lenne ez a világ, ha többen lennénk. És a végén még olyanná is lehet Isten újjászülő kegyelme által. De ahhoz ezt a más hangot valakinek egyszer meg kellett ütnie.
S vajon nem szégyelltük-e valaha is Istennek egy-egy gyámoltalan, megvetett gyermekét, vagy egy-egy hívő közösséget, vagy úgy általában a hívőket, akiket szoktak csepülni, és sok baj okaként vádolni, nagyon sokszor rágalmazzák. Ha a vádaknak van alapjuk, akkor azt alázatosan el kell ismerni és sürgősen megszüntetni ezt az alapot. És ott is engedelmeskedni. Ha pedig csak azért kell szenvedni, mert valaki következetes Krisztus-tanítvány, akkor Péter leveléből azt tudjuk: adjon hálát érte, mert ez azt jelenti, annyira közel került Krisztushoz, hogy vele együtt Őt is szidják.
De Péter tisztázza a dolgot: ne a magatok butasága, ne a bűneitek miatt, ne azért, mert beleavatkoztok más dolgába, ha ezért haragszanak rátok, megérdemlitek. És akkor bűnbánatot kell tartani, és megtérni. De ha a Krisztusért, az evangéliumért és azért, mert vállalod a hívő testvéreidet, ezért kell szenvedni, az kitüntetés. Ez a mennyei dicsőség előszobája, azt mondja Péter apostol.
Nos, Pál tudta azt, hogy nem könnyű harc ez, és néha az ember szívesebben megfutamodik. Pál tudta, hogy Timótheus nem dicsekszik Efézusban, hogy Pál, az ő tanítómestere most is a rómaiak fogságában van. Mert erre azért felkapták a fejüket az emberek. Mit csinált? Hirdette az evangéliumot. No, no ... És még mit csinált? Miért került börtönbe? És te egy börtöntölteléknek a lelki gyermeke vagy? Miféle lelkiség az? Nem lehetett ez könnyű.
Ezért kéri itt külön: ne szégyellj engem, a Krisztus foglyát, mert én az Ő foglya vagyok, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért.
Minket nagyon befolyásol emberek véleménye. Jó lenne, ha szabadabbak lennénk ettől.
A harmadik, amit ír neki: őrizd meg ezt a drága kincset. Ezt olvastuk: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” Miért kell azt megőrizni? Mert el akarják venni. Mert talán már Timótheustól is kórusban követelték, amit ma is követelnek azoktól, akik az egészséges tudományt, a kereszt evangéliumát hirdetik, hogy mondjon helyette mást, ne azt. Azt ma már nem úgy kell érteni. Azt ma már mindenki tudja. Valami korszerűbbet. Ez végigkísérte az egyháztörténetet. Hirdessenek a lelkészek valami hasznos ismeretet. Használható gazdasági ismereteket. Volt egy ilyen korszak a magyar református egyház történetében, és valóban nagyon hasznos gazdasági ismeretek hangzottak a szószékről - az evangélium helyett. Az ember nem érti: ezt nevezték prédikációnak? Igehirdetésnek semmiképpen nem nevezhető.
Akkor jött egy másik iskola: tanítani kell az embereket. Csak néhány évig tudnak iskolába járni, tanításra van szükségük. A keresztyén tanokat kell kifejteni a szószéken. Unalmas, száraz, hosszú prédikációk hangzottak el. Jézus neve véletlenül sem fordult elő benne. A tanítást kell hirdetni.
És ma is megvannak az ötleteik azoknak, akik az evangélium helyett valami mást akarnak hallani. Azt mondja Pál: helyette semmit, Timótheus. Ami abból következik, azt igen, de helyette nem.
Voltak, akik el akarták venni tőle, voltak, akik meg akarták csonkítani. Persze azt, ami a Bibliában van, de nem minden részletében. Néha nagyon sarkosak ezek az igazságok. Ez bántó lehet. Le kell köszörülni az éleket, a sarkokat legömbölyíteni. Így könnyebb lesz eladni, jobban befogadják az emberek, ne legyen bántó véletlenül sem. Nem lehet lebűnösözni az embereket. Megsértődnek. Azt valahogy másként kell elmondani. Megpróbálják csonkítani. Például az előbb volt szó arról, hogy Isten a kereszten igazságát és szeretetét is megvalósította. Nem kell az Isten igazságáról beszélni, ez hálátlan téma. Az ítélő Istenről ne szóljon az igehirdetés. Csak arról mindig, hogy Isten szeret. Megcsonkítani.
Aztán próbálták megmásítani is. A levélben majd találkozunk többször azzal, hogy milyen sokféle tévtanítás volt, amikor az evangéliumot össze akarták keverni, ötvözni valami mással. Különféle emberi tanításokkal, akkori vallások, szektáknak a tanításaival.
Azt mondja Pál: őrizd meg, ne engedd, hogy elvegyék, ne engedd, hogy megcsonkítsák, és ne keverd össze semmivel. Ez világosan körülhatárolt, pontos tartalmú mondanivaló, amit evangéliumnak nevezünk.
Ez tehát az evangélium: Isten megszabadított minket és azt mondja Pál: ezt terjeszd, - ha kell, szenvedj érte, meg ne futamodj, és őrizd meg, hogy tisztán adjad tovább. Képes-e erre Timótheus? Nem. Akkor miért mondja ezt neki Pál? Azért, mert nem neki kell mindezt teljesítenie, hanem valahányszor erre vonatkozó parancsot ad, mindenütt utal arra, hogy Timótheusban Isten Szentlelke van. Itt is ezt olvastuk: „a rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” És a felolvasott szakaszunk elején, a 6-7. versben egyenesen ezt mondja: Emlékeztetlek téged, hogy te kaptad a Szentlelket. Amikor Krisztust befogadtad, kaptad az Ő Lelkét. Elfelejtetted, hogy benned lakik Isten Szentlelke? Persze, hogy törékeny a cserépedény, meg most sok bajod van ezzel az edénnyel, de el ne felejtsd a kincset, az evangéliumot, amit rád bízott, meg Őt magát, aki lakozást vett benned.
Hiszen Jézus éppen a mennybemenetelekor mondta: Ő most elhagyja az övéit a testi valójára nézve, de eljön hozzájuk az Ő Lelkében, „aki bennetek marad és nálatok lakik.” Timótheus kapta ezt a Lelket, aki benne marad és nála lakik. A benne lakozó Szentlélek fogja őt képessé tenni arra, hogy egyre világosabban értse, higgye és hirdesse az evangéliumot. Tudja azt minden körülmények között terjeszteni, hogy tudjon azért - ha kell - békeséggel szenvedni, és hogy megőrizze azt minden károsodástól.
Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy mennyire trinitárius, Szentháromság-hívő Pál apostol. Végigvonul ezen a szakaszon a Szentháromság Isten munkája. Az Atya öröktől fogva kiválasztott, a Fiúban kimentett a mocsárból, Jézus Krisztusban ezt nyilvánvalóvá tette, és adta neked az Ő Szentlelkét, aki képessé tesz arra, amire magadtól sohase lennél képes, és így lehetsz igazán Isten kezében használható eszköz és mások számára nagyon hasznos.
És van egy kicsi epilógus még ehhez a szakaszhoz: egyszer csak eszébe jut Pálnak, hogy miközben megírja, hogy akik Ázsiából valók voltak, mind elfordultak tőle, nagy összeomlás van lelkileg Ázsiában, ő is tud arról, hogy most lenne ok keseregni, de ezért mégis biztatja Timótheust, mert azért vannak ám olyanok is, akik megmaradnak minden körülmények között. Itt van ez az Onéziforosz, aki képes volt elmenni Rómába, és börtönről börtönre járva érdeklődött Pál után, amíg megtalálta, és azt mondja: felüdített engem, és ő nem szégyellte az én bilincseimet. És hogy hogy szolgált Efé-zusban, azt te jobban tudod, mint én.
Miközben sokan ellenállnak az evangéliumnak, miközben a Timótheusok is meg-meggyengülnek, miközben ilyet le kell írni: az Ázsiából valók mind elfordultak tőlem, aközben azért vannak, akik növekszenek, akik vállalják Krisztust, az evangéliumot, az Ő népét, akik felüdítik a fogoly Pált is, és sokakat Jézushoz vezetnek Efé-zusban és ahova állítja őket Isten. Segítsen Ő, hogy mindnyájan ilyenek legyünk. Ha pedig meg-megingunk, akkor engedjük, hogy megerősítsen minket ugyanezzel az igével.