HIÁNYPÓTLÁS

Ez a néhány mondat Jézus Krisztus búcsúbeszédéből való. Amikor visszament a mennybe, tanítványaitól búcsúzva megígérte, hogy elküldi a másik Pártfogót, az igazság lelkét, a Szentlelket. Ezt az ígéretét mennybemenetele után tíz nappal teljesítette be, amikor az apostolokra kitöltetett a Szentlélek.
Ebben a most felolvasott néhány mondatban azt figyeljük meg, hogy mi mindent mond Jézus a Szentlélekről. Mit kap az a hívő, akinek Isten ajándékozza az Ő Szentlelkét. Nem lesz nehéz észrevennünk, hogy életünk alapvető hiányait pótolja a Szentlélek Isten. Ami után mindannyian vágyakozunk, ami után áhí-tozunk, ami nélkül nem élet az élet, amire minden embernek múlhatatlanul szüksége van, éppen azt kínálja és adja Isten azoknak, akik Őbenne hisznek. Néhányat ezek közül vegyünk sorra.
A legfontosabb talán az, ahogyan Jézus nevezi a Szentlelket. Azt olvastuk itt, hogy a Pártfogó eljön tihozzátok. Károli így fordítja: a Vigasztaló. Rendkívül gazdag ennek a szónak a jelentése, ami az Újszövetség eredeti szövegében ezen a helyen áll. Nemcsak azt jelenti a vigasztalás ebben az összefüggésben, hogy a sírdogálót próbálja vigasztalgatni valaki, hanem azt jelenti: bátorít, biztat, tartja a lelket a csüggedőben, vagy újra lelket önt a kétségbeesett emberbe.
Kifejező az, amit ez a szó a profán nyelvben jelentett. A római hadseregben alkalmaztak olyanokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a katonákat csata előtt lelkesítsék, s ami ennél is nehezebb volt, hogy vesztett csata után újra harci kedvet öntsenek a harcosokba, ismét a győzelem reményében kezdjenek el harcolni. Aki próbált már ilyet, az tudja, hogy ez nem könnyű feladat. Nos ezt értették azon: vigasztalni. A csüggedőbe új reményt önteni, az erőtlennek az erejét megsokszorozni. Megmutatni azt, hogy van tovább, hogy van értelme újabb harcokba kezdeni, és nemcsak üres szólamokat mondogatni, valami affélét, amit gyerekkoromban hallottam többször: fel a fejjel, amíg van, hanem ennél többet, ennél értelmesebbet. Azt is, hogy miért, hogy megéri, hogy mi van ott az út végén, hogy van célja az egésznek, hogy nincs vége ezzel a kudarccal. Ez olyan árok, amibe most belefutottunk, de az út továbbmegy. Valahogy jöjjünk ki belőle, ki lehet jönni belőle. A vigasztalót az jellemezte mindig, hogy miközben ilyen bátorító szavakat mondott - most jelképesen folytatom - már nyúlt is a hóna alá annak, aki a földön volt és emelte fel. Nemcsak szavakkal biztatta, hanem a teljes melléállásával. Erőt is adott neki. Ha nincs saját ereje felállni, segítek, aztán majd lesz saját ereje továbbmenni. De meg kell győzni őt arról, hogy ennek az egésznek van értelme, hogy van tovább, hogy ne hagyja abba, hogy annak nem lenne értelme, ha abbahagyná. Az a cél, ami a szeme előtt kell, hogy lebegjen, soha ne tűnjék el valamiféle ködbe, az ott legyen mindig előtte, és vonzza őt.
Ugyanakkor van ennek a szónak egy másik jelentése is, és az csak még inkább elmélyíti és segíti megértenünk, hogy Isten Szentlelke mit akar elvégezni az életünkben. Ezt pedig ennek a görög szónak a latin megfelelője fejezi nagyon, az advocatus, az ügyvéd. Advoco azt jelenti: odahívni valakit. Bajba kerültem, tanácstalan vagyok, nem igazodom ki az élet útvesztőjében, már-már feladom, legszívesebben az egészet abbahagynám. Nem tudom, melyik ajtón kell kopogni, nem tudom, újra hova fognak elküldeni, ahova bekopogtam. Senki nem intézi el az ügyemet, - és akkor bizalommal kérhetem egy ügyvédnek a segítségét. Ő tudja, hol kell kopogni, meg hogyan kell kopogni. Őt nem fogják elkergetni onnan az asztaltól. Ő elmondja helyettem, ő tudja, hogyan kell fogalmazni, és elintézi azt, ami számomra megoldhatatlannak tűnt.
A Szentlélek Paraklétosz, latinul advocatus, ügyvéd is, aki egyengeti az utamat Istenhez, aki isteni erőket közvetít az én nyomorult életembe, aki világossá teszi előttem a célt, aki segítségemre van.
Nem fejtegetem tovább ennek a nagyon fontos és gazdag bibliai fogalomnak a tartalmát, inkább engedjük egészen közel jönni magunkhoz. Úgy gondolom, ezt végképp nem kell bizonygatni, hogy milyen nagy szükségünk van mindnyájunknak erre a fajta biztatásra, bátorításra, vigasztalásra. Milyen nagy szükségük van erre a gyerekeinknek, szülők, nagyszülők, pedagógusok tudják, hogy milyen mérhetetlen sokat lendíthet és segíthet egy kicsin az idején mondott és helyesen megfogalmazott biztatás, bátorítás. Ez nem azt jelenti, hogy örökké dicsérem. Jelenthet dicséretet is, de egy kis bátorítás kisegíti őt a hibáiból, talpra állíthatja, új kedvet, új reményt adhat neki.
Ugyanilyen nagy szükségük van erre a vigasztalásra az öregjeinknek. Amikor már végképp nem ismerik ki magukat ebben a bonyolulttá és számukra érthetetlenné vált világban. Amikor néha rájuk szakad: minek is vannak ők már? Felesleges vagyok - vagy ami ennél is rosszabb érzés -, teher vagyok azoknak, akiket szeretek és akik engem szeretnek. Legjobb lenne kiszállni. Mit jelent ilyenkor az a fajta vigasztalás, bátorítás, amelyik a létüknek, a jelenlétüknek a fontosságát, az értelmét, a célját megmutatja, amelyik egyszerre tartalmat csöpögtet egy kiüresedő emberi életbe.
Néha szemtanúja lehettem annak, hogyan virul ki egy erőtlen, sokféle betegségtől meggyötört idős ember élete, amikor valaki ezt a csöpögtetést elvégezte. Isten Szentlelke által lehetséges ez csak, de azt hiszem, nincs itt közöttünk senki, aki ne lett volna már olyan helyzetben, hogy áhított ilyen vigasztalást. A kudarcaink után, egy-egy bűn miatt elbukva, az egészségünk megromlását észlelve, gyászban, egy-egy nagy veszteség vagy komoly megaláztatás, megszégyenülés után, amikor az ember - ahogy azt mondani szokták - padlón van, akkor Isten Szentlelke az, aki tud olyat mondani, és úgy tud talpra állítani, hogy az ember azt mondja: mégis továbbmegyek. Amikor egy-egy erőltetett menetben elhangzik: „Ne menj tovább, barátom, kiálts rám, s felkelek.” És a Szentlélek nem rám kiált, hanem fel is emel. Erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja. Mert még a legkülönbek is eleshetnek és elfáradhatnak - ahogy az Ézs 40-ben olvassuk -, és még az ifjaknak is néha elfogy nemcsak az erejük, hanem az életkedvük is - sajnos ez egyre gyakoribb -, és ha ott maradnak egyedül, akkor a kétségbeesés sötétjébe hullanak. Ha pedig engedik, hogy a vigasztaló Szentlélek szólítsa, bátorítsa, új harcra lelkesítse őket, akkor egyszer csak talpon vannak és mennek tovább a győzelmek felé.
Amikor valakiben megfogalmazódik az: nekem már nem lesz - és ezt sokféleképpen lehet folytatni. Nekem már nem lesz társam, nem lesz újra társam, egy gyászeset után például. Nekem már nem lesz gyermekem, nem tudom befejezni azt, amit elkezdtem, mert hirtelen nyugdíjaztak. Már nem tudom a terveimet, álmaimat megvalósítani, mert a körülmények, úgy tűnik, véglegesen úgy alakultak, hogy az lehetetlen. Nekem már nem lesz többet egészségem. Nekem már nem valósul meg a gyerekeim életében az, amiről egész életemben álmodoztam ... akkor milyen mérhetetlenül sokat jelent, hogy megszólal egy másik hang, és azt mondja: lehet, hogy neked már nem lesz az, amire most gondolsz, de lehet valami más, és ettől még van értelme az életednek. Isten Szentlelke azt is világossá teszi, hogy mi. És egyre világosabb lesz, hogy ebben az állapotban - most nem tudom felsorolni azt a sokféle helyzetet, amibe kerülhetünk - lehet boldogságod, békességed, hasznos lehetsz másoknak, dicsőítheti ez a megrokkant életed a mindenható Istent, és majd úgy hunyod le a szemedet, hogy azt mondod te is, meg mások is: mégis volt értelme, mégis szép volt, legyen áldott érte az Isten. Ehhez kell a Szentlélek vigasztalása. Ez a biztató, bátorító, célt és értelmet mutató és adó isteni munka.
Hogyan végzi Isten Szentlelke ezt a munkát? A Bibliából egyértelműen kiderül, hogy az ige által. Isten igéje és Isten Szentlelke mindig együtt végzik el az életünkben Isten munkáját. Vagyis egész egyszerűen: olvassa valaki a Bibliát, és egyszer csak azt mondja: pont erre volt szükségem. Hogy nem gondoltam erre eddig? Akkor még sem olyan kétségbeejtő a helyzet. És a 2500 évvel ezelőtt leírt szöveg maivá és egészen személyessé válik a számára. Vagy olvassa a Bibliát és azt mondja: erre még eddig sosem figyeltem fel, hogy ez a bűn mennyire jellemző rám. Akkor ez az akadálya sok mindennek. Kész igazat adni Istennek - ez is a Szentlélek munkája mindig -, kész elfordulni valamitől, elhagyni valamit, ami addig jellemző volt rá, és kész valami egészen újat kezdeni, engedelmesen - ez is a Szentlélek munkája.
Vagy hallgatja az igehirdetést, és talán egyetlen mondat a szívéig hatol, és attól nem tud szabadulni. Hazafelé is azon gondolkozik, és néhány nap múlva valami megváltozik az életében. Enged annak az Istentől jövő indításnak - ez mind a Szentlélek munkája. Az is, hogy azt a mondatot elmondatta az igehirdetővel, az is, hogy a jelenlevő 500 ember közül egynek az telitalálat volt, az is, hogy nem hessegette el magától, hanem komolyan vette - ez mind, mind a Lélek munkája. És valami új teremtődik az életében. A Szentlélek teremt. Isten az ő igéje és Lelke által teremt újat ma is, és teremt újjá mindannyiunkat. És mindez benne van abban, hogy Ő Pártfogó, Vigasztaló, aki biztat, bátorít, a kudarcaink, csüggedéseink után új harcokba indít bennünket. Engedjétek, hogy megvigasztaljon Isten Szentlelke!
Pál apostol nem sokszor szokott hivatkozni a szenvedéseire, de a korinthusiak nagyon kihívó módon provokálták őt, és erre a hozzájuk írt második levelében, amelyik tulajdonképpen a negyedik oda írt levele már, mert kettő elveszett, egy helyen felsorolja, ám lássátok: én a Krisztusért ezt meg ezt vállaltam. Majd ha hasonlót vállaltok, akkor beszéljetek. És felsorolja, hányszor szenvedett hajótörést, hányszor verték össze - ez azt jelenti, 40 botütést mértek rá, hányszor kellett megtapasztalnia, hogy a jó barátból ellenség lesz... felsorolja a szenvedéseit. És mivel fejezi be? Így hangzik a mondat: „... tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4)
Egyszer azt mondta valaki, aki nem ismerte a Bibliát és nagyon szókimondó ember volt, mikor ezt a mondatot életében először hallotta: aki ezt leírta, az vagy bolond, vagy hazudik. Én ezt teljesen megértem. Normális ember ilyenre nem képes. Ilyet nem lehet átélni, megvalósítani, hogy amikor ennyi szenvedésben van része, akkor is azt mondja: de én tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok ö-römmel. Már pedig ez igaz. Akiben Isten Szentlelke ott van, és munkálkodik, az tapasztalja ezt. Nem akkor kapkod egy kis vigaszért az ilyen ember, amikor éppen valami baj, gyász, veszteség, megaláztatás érte, hanem tele van vigasztalással. A Szentlélek megvigasztalta már előre, ha tetszik, megvigasztalta egy életre. És amikor vigaszra van szüksége, csak odanyúl, ahol az található, és nem akkor kapkod: tessék nekem egy kis vigaszt adni. Nem egy kis vigaszt ad Isten, hanem tele tölti a hívőt vigasztalással. És minden nyomorúsága ellenére megmarad a szívében az a csöndes öröm, amit a Krisztussal való közösségben megtalált. Nos, erre akar elsegíteni minket Isten Lelke.
Jó lenne, ha adnánk időt ma délután magunknak, hogy ízlelgessük ezt: mit jelent Pártfogó, Vigasztaló. Ajánlom a testvéreknek délutáni olvasmányul a János evangéliuma 14. és 16. fejezetét, ahol Jézus újra és újra így nevezi a Szentlelket, és szépen, részletesen elsorolja, milyen gazdagságot kap az, aki Isten Szentlelkét kapja.
A másik, ami alapigénkben feltűnő volt: a Szentlélek bizonyossá tesz, meggyőz minket. Így olvastuk itt: meggyőzi a világot is bűn, igazság és ítélet tekintetében. Ebben a korban, amiben élünk, különösen is szükségünk van arra, hogy Isten bizonyosakká tegyen minket azokban az igazságokban, amikben bizonyosak lehetünk. Mégpedig azért, mert divattá vált hangoztatni, hogy semmiben sem lehet bizonyos az ember. Minden viszonylagos, nem lehet azt tudni, hogy valami igaz vagy nem, hiszen olyan sok mindenről kiderült, hogy azt gondoltuk, igaz, és rájöttünk, hamis, tévedés, vagy csak féligazság. Nem lehet bizonyos az ember semmiben, és nem lehet tudni semminek sem a valódi értékét. Ami régen bűn volt, az ma megszokott dolog, vagy egyenesen erény. Ki dönti ezt el, hogy az most bűn vagy erény? Ez attól függ, hogy mikor történik?
Jézus azt mondja itt, hogy a Szentlélek a dolgok valódi értékét mutatja meg az embernek. És olyan sziklaszilárd talajt ad a hívő lába alá, ami nem rendül meg a legnagyobb szellemi földrengések idején sem. Amiben bizonyosak lehetünk, arra ráállhatunk, és ez megtartja az embert a sokféle bizonytalanság közepette. Itt három dolgot sorol el: bizonyosak lehetünk abban, mi a bűn. Bűn az, ami elválaszt minket Istentől. Jézus itt így fogalmaz: A bűn az, hogy nem hisznek énbennem. Bizonyosak lehetünk abban, hogy micsoda az igazság, sőt nem is micsoda, hanem kicsoda! A Biblia tanítása szerint az igazság egy személy, neve van, úgy hívják: Jézus. Azt mondta: én vagyok az igazság. És aki valóban az igazságot, vagyis a valóságot akarja megismerni, az Jézust ismerje meg egyre jobban.
És meggyőzi a világot ítélet tekintetében is, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Vagyis, hogy Jézus győzött! Bizonyosakká tesz minket abban, hogy ennek a világnak az ura nem a Sátán, mert ő megítéltetett, őt Jézus a kereszten legyőzte, hanem Jézus ennek az egész világmindenségnek az ura, mert néki adatott minden hatalom mennyen és földön. Most ha részletezhetnénk, kiderülne: ha az ember ezeket komolyan veszi, és a maga személyes életének a különböző helyzeteire alkalmazza, ez maga milyen nagy vigasztalást jelent már. Hogy miközben ezt a temérdek csüggesztő és kétségbeejtő körülményt látjuk ma is magunk körül, miközben tényleg nem lehet kiszámítani: hova, milyen mélységbe viszik még a népünket, hogy miközben az életünk is annyira tehetetlen a jóra, és olyan sötét indulatokat és gondolatokat érünk tetten a magunk szívében, és körülöttünk is egyre nagyobb a szellemi, lelki, erkölcsi sötétség, aközben túlláthatunk mindezen, és tudhatjuk, hogy minden látszat és tapasztalat ellenére ennek a világnak a kormánykereke a feltámadott Krisztus kezében van, aki szeretett minket és önmagát adta értünk. És itt végül is Isten terve fog megvalósulni, és ki fog derülni, hogy a szeretet nagyobb hatalom, mint az erőszak. És az igazság diadalmaskodik végül is, nem a hazugság.
Egészen másként szenved a hívő a sokféle nyomorúság miatt, ami miatt szenvednünk kell, ha tudja azt, hogy nem ez a vége a dolgoknak. Ez kétségbeejtő, átmeneti állapot, és most is meg kell tennünk mindent azért, hogy ne pusztítson a gonosz, és a gonoszság minél kevesebb kárt okozzon. Tudjuk azt, hogy a győzelem Jézusé. E világ fejedelme megítéltetett. Másként szenved a Szentlelket vett, újjászületett ember, aki ezt tudja. A harmadik, amiről itt olvastunk: „amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” Azt hiszem, testvérek, túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a teljes igazságot szinte soha nem ismerjük meg. Igazságmozzanatokról tudunk, vannak féligazságaink vagy egészen durva hazugságok áldozataivá vagy híresztelőivé válunk, de a teljes igazságot egyedül Isten tudja. És Jézus azt ígéri, hogy a Szentlélek a benne hívőt elvezéreli - ez egy folyamat - az egyre teljesebb igazságra, míg majd egyszer a színről-színre látás idején mi is mindent úgy látunk, ahogyan Isten.
Ő az igazság Lelke. Aki már itt, most egyre teljesebben jelenti ki nekünk az igazságot. Például azt: kicsoda az ember? Elképesztő téves eszméink vannak erről. Néha szándékosan másnak akarjuk látni és feltüntetni magunkat vagy egymást. A Szentlélek bemutat engem magamnak, megint csak az igével együtt. Az igébe mint tükörbe nézve meglátom a valódi arcomat. És ha kellőképpen kétségbeestem, akkor meglátok mellette egy másik arcot is, annak a Jézusnak az arcát, aki nemcsak szeretett engem, és önmagát adta értem, hanem aki lehetővé tette, hogy egyre inkább Őhozzá hasonlítsunk. Krisztus-ismeretre is csak a Szentlélek vezethet el. A küldetésünk felismerésére is Ő vezet el.
Nem attól leszünk boldogok, ha az álmaink valóra válnak, hanem ha a tőle kapott küldetésünket tudjuk teljesíteni. Csak a Szentlélek tehet egészen bizonyosakká arról, hogy megbocsáttattak a mi vétkeink az Ő nevéért, és nem kell, hogy a lelkiismeret-furdalás többé gyötörjön, ha bocsánatot kapott valaki. És bizonyosak lehetünk abban, hogy üdvösségünk van az Ő érdeméért. És ezt nem mi bizonygatjuk magunknak a saját vigasztalásunkra, hanem Ő vezérel el erre az igazságra, hogy ezt felismerjem, és örüljek neki minden nyomorúságom közepette is. Ő az igazság Lelke, aki elvezérel a teljes igazságra.
Végül azt olvassuk itt: megtanít dicsőíteni Jézust. „Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből vesz, és azt jelenti ki nektek.” Megint nem kell bizonygatnunk: mindannyian szenvedünk ebben a betegségben, hogy betegesen magunkat dicsérgetjük. Ezért mondunk másokról olyan sokszor rosszat: amíg őt csepülöm, én viszonylag többnek, tisztábbnak, értékesebbnek látszom. Ezért szeretünk annyira ítélkezni egymás felett. Szinte nincs olyan családi beszélgetés, beszámoló, amikor valaki hazajön, hogy ne mondana valakiről valami rosszat. Ezzel önmagát próbálja emelni. Az önistenítésnek a rettenetes bűnében szenvedünk mindnyájan. Egészen addig, amíg Isten Szentlelke ezt nem teszi bűnné, és Őt befogadva nem kezdjük el Jézust dicsőíteni. És még akkor is Őt dicsőítjük, ha a magunk életének az eredményeiről beszélünk. Nem tilos azokról beszélni, de úgy, ahogy Pál apostol tette, amikor azt mondja: „én többet munkálkodtam az evangéliumért, mint az apostolok együttvéve.” Ez ténykérdés. „De nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme.” Egyedül Övé a dicsőség. Nem osztozunk a dicsőségen és nem én dicsekszem. Nem kell szerénykedni, a tények tények. De ki tett képessé rá? Egyedül az Isten kegyelme. Egyedül Övé legyen tehát a dicsőség!
Amíg eljut erre a szemléletre valaki, hogy az egész élete Istent fogja dicsőíteni, az csak a Szentléleknek a munkája lehet. Isten minket eredetileg arra teremtett, hogy Őt dicsőítsük. És a mennyei üdvösségben ez lesz az üdvözültek foglalatossága, hogy szüntelenül dicsőítik az Örökkévalót és a Bárányt. Az, akiben nincs Isten Szentlelke, egyszerűen nem érti, mi értelme van ennek? Őszinte emberek ezt sokszor ki is mondják, és jobb, hogy kimondják. Kinek van ebből haszna? Mire való ez?
Akiben Isten Szentlelke már most munkálkodik, és a Lélek által szokta dicsőíteni az Urat, az tudja, hogy mennyi áldása van ennek. Hogy az ilyen újjászületett ember éppen a legnagyobb szenvedései között, a legfenyegetettebb veszélyhelyzetben tudja dicsőíteni Istent, és ez milyen közel viszi őt Istenhez. Milyen valóságosan átéli, hogy Isten jelenlétében szenved, és ott mindennek egészen más lesz a súlya. Az Isten-dicsőítés tanít meg igazán túllátni a pillanatnyi nyomorúságainkon, s látni azt a dicsőséget, amiben majd minket is részeltet a mi Urunk.
A Szentlélek tehát vigasztal, biztat, bátorít, újra lelket önt belénk. A Szentlélek bizonyosakká tesz minket mindabban, amiben bizonyosak lehetünk, amit Isten végzett és ígért. Isten Szentlelke elvezérel a teljes igazságra, megtanít tisztán látni is, és megtanít minket dicsőíteni Jézust. Egyebek között ezt kapja az, aki Isten Szentlelkét kapja.
De kinek adja Isten az Ő Szentlelkét? Azt mondja a Biblia: a Szentlélek ajándék. Isten ajándékozza. Említ azonban néhány olyan dolgot, ami azokat jellemzi, akiknek ajándékozza. Kettőt emelek ki most ezek közül, ezt a kettőt említi leggyakrabban a Biblia.
Az imádkozó és az engedelmes embernek ajándékozza. Amikor az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben arról olvasunk, hogy kik kapták a Szentlelket, minden esetben ott van az, hogy az illető imádkozik. Itt azonban imádkozni nem azt jelenti, hogy elmondok egy Mi Atyánkot vagy felsóhajtok: jaj, Istenem! A magunk felszínes, sekélyes, sokszor egy-egy kéréslista megújítását tartalmazó úgynevezett imádságainktól el kellene jutnunk ahhoz a mély, koncentrált, rendszeres, folyamatos párbeszédhez, amit a Biblia imádságon ért. Amikor egy hívő ember mindig nyitva van Isten előtt: munkája közben is, pihenése közben is. Amikor éppen bántják, akkor is, amikor eredményeket ért, el akkor is. Mindig megszólítható Isten számára, s mindig kész tenni azt, amit Istentől hallott. Állandó kapcsolatban, párbeszédben van az ő Urával.
Erre mondja az apostol: szüntelen imádkozzatok. Ez nem azt jelenti, hogy mindig valamilyen imaszöveget mormoljatok, hanem mindig ebben a lelkiállapotban, készségben legyetek.
Jézus mennybemenetele után olvassuk a Cselekedetek 1-ben, hogy az apostolok azonnal bementek Jeruzsálembe és elkezdtek imádkozni. És ezt követően folytatódik így a leírás: mikor pedig eljött a pünkösd napja, kitöltetett rájuk a Szentlélek. Amikor elindul az első keresztyénüldözés, Pétert börtönbe csukják, Jakabot kivégzik, akkor megint csak imádkoznak. Összejön a gyülekezet - akkor már van gyülekezet, hívők is Jeruzsálemben, s így olvassuk: „amikor elbocsátották őket, elmentek övéikhez, elbeszélték mi történt velük, és mit mondtak a főpapok és a vének. Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték szavukat az Istenhez, és így szóltak” (Acs 4,23-24) - és itt van egy rövid, tartalmas imádság, amelyikben egyrészt dicsőítik Istent mint a világmindenség és a történelem Urát, - tehát megvallják, hogy nem a kiskirályoktól félnek, mert tudják, hogy a királyok Királya rajtuk is úr, másrészt azért könyörögnek, hogy ebben a nehézzé vált helyzetben is bátran tudják tovább hirdetni az evangéliumot, hogy esetleg még az ellenségeik közül is megmeneküljenek, megtérjenek néhányan.
És így olvassuk a befejezést: „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették Isten igéjét.” Komolyan imádkoztak - nem a Szentlélekért, hanem amiért éppen abban a helyzetben kellett. És nemcsak könyörögtek, mindenekelőtt dicsőítették Istent, megvallották, kinek hiszik Őt. Megvallották: bíznak benne, egyedül benne bíznak, s kérték, segítse őket a küldetésüket minden körülmények között végezni. S egyszer csak kapják a Szentlélek ajándékát. Vagy aki már kapta Isten Szentlelkének ajándékát az újjászületésben, azt Isten újra és újra betölti az Ő Szentlelkével újabb feladatok elvégzésére. Ez más, mint kapni. De mindig a komoly imádkozás előzi meg. Aki komolyan imádkozik, az számíthat arra, hogy Isten adja neki az Ő Szentlelkét.
És aki engedelmes. „Ad az Isten nekik Szentlelket, akik néki engednek” - itt olvassuk a következő fejezetben a Cselekedetek könyvében. Aki megteszi azt, amit Isten mondott, azt újra és újra betölti az Ő Lelkével, mert újra és újra nehéz feladatokkal ajándékozza meg, és ezekben megmutatja az Ő hatalmát. Ezt jelentené Krisztus tanítványaként élni. Nem az, hogy hiszem: létezik Isten, és nem az, amit Pál apostol így mond: megvan náluk a kegyesség látszata, de annak az erejét megtagadták, hanem azt jelenti: kiszolgáltatom magamat Istennek. Állandó kapcsolatban vagyok vele, arra használhat, amire akar, és Ő, amire használni akar, arra képessé fog tenni újra és újra, önmagamat felülmúlva, számomra is csoda lesz, amit Isten bennem és általam végez. Ezért kértem, és újra kérem: engedjük, hogy ünneppé szentelje Isten most számunkra ezt a pünkösdöt. Olvassuk el újra és újra Jézus Krisztus mondatait. Engedjük, hogy egészen a szívünkbe vésődjenek, és aztán lépjünk. Hadd legyen ebből élet. Ő megvigasztalt, vezetett, erővel megtöltött emberekként akar minket használni az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.