Timóteus sorozat

Egy hónapon át Pál apostolnak Timó-theushoz írt két levelét fogjuk most olvasni a bibliaolvasó kalauzunk szerint. Arra gondoltam, hogy egy vagy esetleg két alkalommal is érdemes lenne madártávlatból megnéznünk ezeknek a leveleknek a tartalmát, célját. Nem is annyira a feladóját, mert Pál apostolról sok mindent tudunk, de a címzettjét, Timótheust, mindenképpen.
Timótheus Pál lelki gyermeke volt. Olyan kedves, meleg ez a megszólítás itt az elején: „Timótheusnak, az én igaz fiamnak a hitben”. Vannak-e nekünk igaz fiaink és leányaink a hitben? Vannak-e olyanok, akik úgy jutottak hitre, hogy tõlünk hallottak Jézus Krisztusról? Rettenetes lenne úgy meghalni ma egy hívõ embernek, hogy senkit nem vezetett Jézushoz. Fáradozunk-e mi ezen?
Pál apostol többes számban is elmondhatta ezt. Miután a galáciai gyülekezet tagjait megszidja bûneik, tévelygéseik miatt, felsóhajt a levél végén: édes gyermekeim, akiket fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus. Azokat a megszidott gyermekeit is édes gyermekeinek tekinti, mert mind úgy jutottak hitre, hogy õ beszélt nekik Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentõségérõl, s miközben beszélt, Isten Szentlelke megnyitotta a hallgatók közül többeknek a szívét, és csatlakoztak Jézushoz, hívõkké lettek. És ezekre, mint édes gyermekeire gondol akkor is, ha néha szidni kell õket. Ami miatt szidni kell, megdorgálja, amikor bátorítani, biztatni kell, akkor azt teszi, de mindenképpen szereti õket. És igazat ír, amikor azt írja: édes gyermekeim a hitben. Gondoljanak most arra a hívõ testvérek, hogy vannak-e édes fiaink és lányaink a hitben, akikért még imádkozni is szoktunk, akiket úgy hordozunk Isten előtt, mintha vér szerinti gyermekeink lennének. Még nem késõ, hogy legyenek. Engedjünk Isten Szentlelke indításának, és így könyörögjünk másokért, így beszéljünk Jézusról, így kísérjük figyelemmel a hitbeli fejlõdésüket azoknak, akiknél felhasznált minket. Csak azt ne higgyük, hogy mi tettük õket hívõkké! Mert ez Isten Szentlelkének a csodája. Minket megtisztelt azzal, ha felhasznált, hogy egyszer vagy sokszor beszéljünk nekik Isten szeretetérõl.
Nos, Timótheus Pál apostol igaz fia a hitben, aki hûségesen elkísérte az apostolt nehéz útjaira, és akire Pál apostol, amikor börtönben volt, s amikor már tudta, hogy ki is végzik a hitéért, nehéz feladatokat bízott. Itt most éppen az efézusi gyülekezet gondozását bízta a fiatal Timótheusra, és megígérte, hogy hamarosan elmegy, hogy a helyszínen segítsen neki, adjon tanácsokat a nehezebb kérdésekben. De nem tudott odaérni akkorra, amikorra megígérte, és mivel tudja, hogy Timótheusnak segítségre van szüksége, most ír egy levelet neki. Így született a Timótheushoz írt elsõ levél.
A Timótheushoz írt második levél Pál apostol utolsó levele, nem sokkal a vértanúhalála elõtt írta, majd arról egy másik alkalommal még beszélünk.
Timótheust ilyen kedves jelzõkkel illeti: igaz fiam, szeretett gyermek, hû fiam. A filippi levélben pedig így emlegeti: mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem együtt az evangélium dolgában. Igazi hûséges, megbízható munkatársa lett Pál apostolnak, aki õt Jézushoz vezette. De hogyan lett ilyenné? Errõl beszéljünk ma. Azért is, mert itt vannak közöttünk ezek a drága, fiatal testvéreink, akik most részesednek majd a keresztség sákramentumában, meg azért is, mert minden jóérzésû fiatalnak, és kivétel nélkül minden szülõnek és nagyszülõnek az a vágya, hogy a gyermekeirõl, unokáiról vagy róla magáról ilyen szép jelzõket mondanának: igaz, szeretett, hûséges, aki mindvégig kitart abban, amit elkezdett. Hogyan lett ilyenné Timótheus? Erre keressünk ma választ a Timótheushoz írt levelekbõl.
Az elsõ, amit megtudunk róla, hogy olyan szülõi házban nõtt fel, ahol mindennapos volt az, hogy Isten igéjét olvasták és arról beszélgettek, és ahol láthatta az édesanyját is meg a nagyanyját is imádkozni. Ez nem magánügy volt Timótheuséknál, hogy valaki imádkozik, hanem közös családi ügy volt, hogy minden dolgunkat vigyük oda Isten elé, hogy tõle kérjünk tanácsot, amikor tanácstalanok vagyunk, hogy neki adunk hálát a mindennapi kenyértõl kezdve az üdvösségünkig mindenért. Egyszóval, hogy ott él a feltámadott Krisztus ebben a családban, akivel beszélgetnek, neki öntik ki a szívüket, ha bánatosak, elõtte ujjonganak, ha öröm érte õket. Jézus Krisztus családtag, sõt családfõ. Õ az Úr a házban.
Így utal erre Pál apostol, emlékeztetvén erre Timótheust: „Eszembe jut a benned levõ, képmutatás nélkül való hit, amely lakozott elõször nagyanyádban, Loisban és anyádban, Eunikában, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy benned is.” Késõbb pedig ezt írja: „gyermekségedtõl fogva ismered a szent írásokat, amelyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által.” (2Tim 1,5, 3,15).
A Cselekedetek könyvébõl tudjuk, hogy Timótheusnak apja pogány görög ember volt, valószínûleg korán meghalt, mert mindvégig csak a család többi tagját említi a Biblia. Az édesanyja pedig keresztyénné lett zsidó asszony volt. Mélyen hívõ asszony, akinek az anyukája, Timótheus nagymamája is, az a bizonyos Lois, imádkozó, hívõ asszony volt.
Ez nagy dolog, hogy gyermekségedtõl fogva tudod a szent írásokat, mert akkor nem volt mindenkinek Bibliája. Az akkori Biblia az Ószövetség volt. Az Ószövetségbõl néhány könyv, tekercs a zsinagógában volt található. Ezért küldték a gyerekeket oda, az iskola is a zsinagóga volt. Ott felolvasták a szent iratokat, a gyerekek pihent agyába belevésõdtek a szent szövegek, és könyv nélkül tudtak belõle egész nagy részeket.
Timótheuséknál azonban otthon is megbeszélték a szent írásokat, és otthon is idézték. Lehet, hogy fejbõl, nem tudjuk, mert ez egyáltalán nem volt gyakori, hogy egy Szentírástekercs otthon, a háznál legyen, de ott volt a fejükben. Az igét könyv nélkül tudták, legalábbis abból részeket, és azt vagy megbeszélték, vagy ha egy-egy olyan élethelyzet adódott, hogy most mit kell csinálni, akkor hol az egyiknek, hol a másiknak eszébe jutott: errõl beszél a Biblia, így kell döntenünk.
Isten igéjének a légkörében élt ez a család, Isten igéjének a légkörében növekedett a kis Timótheus, és az imádság légkörében. S milyen különös, hogy mégis meg kellett térnie egyszer neki is. Gyermekségétõl fogva tudta a szent írásokat a fejével, de a szíve meg az akarata még érintetlen volt. Ehhez az kellett, hogy odavetõdjön egyszer Listrába, ahol õk laktak, egy Saul nevû illetõ, aki beszélt a zsinagógában, aztán amikor onnan kikergették, akkor beszélt az utcán is Jézusról, és a kis Timótheus ott hallotta elõször ezt a nevet: Jézus Krisztus, vagyis a Messiás Jézus, aki meghalt helyettünk a kereszten, aki feltámadott és él. Hogy csodálkozhatott ezen az igehirdetésen! S miközben hallgatta, az a sok ige, ami a fejében volt, Isten Szentlelkétõl világosságot kapott, és azt mondta: hiszen ez meg volt írva az Ószövetségben is. Hát persze, hogy ennek így kellett lennie!
Mi járult tehát hozzá hite növekedéséhez, hogy elindult a hit útján, s úgy döntött: õ is ennek a Jézusnak a tanítványa lesz? Összeadódtak a dolgok: amit a zsinagógában, az akkori templomban, imaházban hallott az igérõl, amit otthon látott, az édesanyjától, nagyanyjától, amit hallott a vándor evangélistától, Pál apostoltól, s Isten Szentlelke közben munkálkodott benne, és ezzel indult el az, hogy néhány esztendõ múlva ilyeneket lehetett írni róla: igaz fiam, szeretett gyermek, hûséges, aki mindvégig velem maradt az evangélium ügyében.
Ilyen-e a mi otthonunk? Ha valaki egyedül él, akkor is betöltheti az otthonát az ige, az imádság. Akkor is mehetnek oda úgy emberek, hogy ott hallanak Jézusról, vagy õ imádkozik értük a távollétükben. Ha valaki egyedül él, akkor is lehet Úr a háznál Jézus. Ha valahol nem hívõkkel együtt élünk, és a legtöbb család ilyen, ott is hangozhat az ige és hangozhat az imádság, és legfõképpen megvalósulhat az, ami nekem személy szerint a leghangsúlyosabb volt ebbõl az igébõl: képmutatás nélküli hit. Azt mondja Pál apostol: emlékszem a képmutatás nélküli hitre. A te édesanyád nem megjátszotta a hívõt, hanem az volt. És ezt, mivel vele voltál, a közelében voltál, a legjobban tudhatod. Meg a nagyanyád is. És benned is képmutatás nélküli hit van.
Az a veszedelem fenyegeti sokszor a hívõ embereket, hogy kettõs életet élnek. Megpróbálnak a templomban hívõk lenni, otthon, meg mindenütt másutt mint a világ fiai. Ez nem igazi hívõ élet. A valóban hívõ ember, nem tud hol ilyen, hol olyan lenni. Az olyan, amilyen: hívõ, megszentelt életû. De vannak, akik megpróbálják ezt a kettõs játékot.
Vagy pedig, a másik veszély az, hogy szép a szöveg, de õ maga sem a szerint él, amit például a család többi tagjának melegen a figyelmébe ajánl, vagy amit megkövetelne tõlük. Nem a példájával jár elõl, aztán néha-néha esetleg szavakkal is megmondja, hogy lehetne így is élni, hanem csak a szöveg nagy, de nincs fedezete. Ez a két veszedelem fenyeget mindnyájunkat.
Jó lenne kíméletlenül szembenézni önmagunkkal. Nem kísérletezünk-e mi is ezzel a kettõsséggel? A gyülekezetben jó vallásos vagyok, otthon meg - ahogy mondják - eleresztem magamat. Hát amikor eleresztem magamat, akkor is Isten gyermeke maradok, ha az vagyok. Ha meg ebbõl kiléphetek, akkor nem olyan biztos, hogy átadtam az életemet neki.
Éppen ezért, lépjünk tovább a másikra: otthon kistafírozták lelkileg is Timó-theust. Ismerte a Szentírást, látott imádkozó embereket. A hit légkörében nõhetett fel. De kellett ehhez, hogy Pál apostollal is találkozzék. Kellett ehhez, hogy lássa azt, hogy az õ szülõvárosában agyon akarták verni ezt az embert, aki senkinek sem ártott. Listrában megkövezték Pált. Fellázították a zsinagóga vezetõi a város lakóit ellene, és megkövezték õt. Úgy vitték ki a barátai, aztgondolván, meghalt. (Ap. csel. 14,19).
Isten kegyelmesen megõrizte az életét, aztán hosszas ápolás után felépült szegény, de Timótheust ez elgondolkoztathatta. Ennyire igaz ügy ez, hogy ez az ember még az életét sem kíméli? Ennyire szereti azt a Jézust, akirõl olyan lelkesen beszélt, hogy képes lenne meghalni érte? Õ fordítva mondta: az a Jézus halt meg õérte is, meg a többiekért is, - Timó-theusért is -, de ha arra kerülne a sor: õ is vállalná a halált Jézusért?
Biztos, hogy nem múlt el ez a szomorú példa Timótheus szívébõl nyom nélkül. Egészen bizonyos, hogy a mögött az odaszánás mögött, ahogy végigszolgálta az életét, és a hagyomány szerint a végén õ is vértanúhalált halt Jézusért, ott lehetett ez a példa. Egy hiteles keresztyén, aki nemcsak szövegel. Igaz volt a szöveg is, amit mondott, mert evangélium volt. De amit mondott, ott mindjárt lehetett ellenõrizni: éli is. Ez nagyon elgondolkoztathatta Timótheust. És valószínûleg ez a jó példa is erõsítette õt abban, hogy itt nem lehet félig csinálni a dolgokat. Vagy egészen odaszánom magam ennek az ügynek, ennek a Jézusnak, és mások üdvössége mindennél fontosabb lesz nekem, vagy akkor menjek el más pályára és csináljak mást.
Nem véletlenül illeti Pál többször is ilyen szép jelzõkkel: hûséges, odaszánta magát, megbízható, és nem véletlenül fejezte be Timótheus sem az életét úgy, hogy valóban odaadta azt Jézusért.
Érdemes ezen elgondolkozni. Ezzel az örömhírrel kezdõdik mindig: Jézus meghalt érted, és ezért te Isten gyermeke lehetsz. Boldog ember már ezen a földön, és bemehetsz a mennyországba is, de csak ezért. De van ennek egy olyan folytatása is: te mit teszel érte? És ha téged kigúnyolnak érte? Akkor letagadod, hogy hozzá tartozol? Ha emiatt valami hátratétel ér, ha nem fogadnak be többé abba a baráti közösségbe, ahol szokás Isten nevével gúnyolódni, ha megtudják, hogy imádkozni szoktál, akkor letagadod, hogy szoktál imádkozni? Vagy azt mondod: nem érdemes keresztyénnek lenni, - vagy annál jobban könyörögsz értük?
Mit vállalunk Jézusért? Errõl keveset szoktunk beszélni. Nem kell attól megijedni, hogy a Krisztus-követés áldozatot is jelent. Amikor egy hívõ ember áldozatot hozhat Jézusért, akkor ugyanolyan boldog, mint amikor õ kap ajándékokat és drága meglepetéseket. Amikor Jézus miatt kerül bajba, akkor van hozzá a legközelebb. Ez minõsíti igazán egy hívõnek az életét. És Timótheus sokszor került bajba Jézus miatt. És a boldogságát ez nem zavarta meg. Szívesen vállalt Õérte mindent.
Jó lenne, ha tudnánk imádkozni azért, hogy Isten készítsen nekünk olyan találkozásokat, mint amilyen Timótheusé lehetett Pállal. Ezt nem Timótheusék rendezték meg, Isten ajándéka volt, hogy ilyen embert hallgathatott.
Végiggondoltam az életem során azokat, akiken keresztül a legtöbbet kaptam Istentõl. Egyiket sem én kerestem, hanem a hitetlen ember azt mondaná: véletlenül találkoztunk, milyen szerencsém volt. Én pedig azt mondom: milyen kegyelmes volt Isten, hogy engem, kis senkit, úgy igazgatott, hogy összefussak valakivel és rácsodálkozzam arra: így is lehet hívõnek lenni?! Hol vagyok én ettõl, szeretnék ilyen lenni! Aztán elakadtam valahol. Néhány év múlva egy egészen más valakivel, akirõl eddig nem is hallottam: így lehet gyõzedelmeskedni a bajainkon a hívõ életben? Gyerünk akkor tovább! És mind egy-egy lökés volt elõrefelé, és egy kicsit tágult a horizont is. Nemcsak új ismereteket ad Isten nekünk, hanem új indításokat, és boldog ember az, aki indul.

A végére értünk Pál apostol Timótheushoz írt második levele tanulmányozásának. Láttuk, hogy ebben az utolsó fejezetben még egyszer lelkére köti lelki gyermekének és tanítványának az apostol: hirdesd az igét. Sokféleképpen részletezi is ezt az egész levélben, de ebben a részben különösen. Azt hangsúlyozza: minden körülmények között hirdesd, akár kényelmes az, akár kényelmetlen. Ha szívesen hallgatják és figyelnek rá, akkor is, de ha elfordítják a fülüket az igazság beszédétől és a mesékre figyelnek, akkor is, mert akármit csinál a hallgatóság, csak az mentheti meg a halálból, ha Isten igéjét komolyan veszik. A legtöbbet akkor teszed azokért, akik között élsz, Timótheus, ha tisztán és elegyítetlenül hirdeted nekik az igét.
Olyan sok beteges beszéd hangzik ezen a világon, te hirdesd az egészséges tudományt! Olyan sok rossz hírt mondanak az emberek egymásnak, te hirdesd a jó hírt, az evangéliumot: Azt, hogy Isten mindnyájunkat szeret, azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk halt meg a kereszten, azt, hogy aki Őbenne hisz, annak új élete lesz már itt, és örök élete odaát is. Hirdesd az igét!
Legutóbb az apostol hitvallásával ismerkedtünk: hogyan vélekedett ő élet és halál kérdéséről, és hogyan készült meghalni Jézusért. Ezt a különös szót használta: elköltözöm. Ebben benne van mindaz, amit ő az élet és halál nagy kérdéskörével kapcsolatban hitt. Az költözik el, aki innen odamegy. Tudniillik ott is van valami. Nemcsak az van, amit itt látunk. És ott van a fontosabbik, - és nem mindegy, hova megy, amikor ki kell költöznie ebből az életből. Ő egészen bizonyosan tudta, kihez megy. Elkészítette az igaz Bíró a győzelmi koszorút, és azt megadja mindnyájunknak, aki vágyva várjuk az Ő eljövetelét.
Ennek kapcsán megtanultuk azt, hogy más a meghalás és más a halál. Nem a meghalás a veszedelmes, hanem a halál. Mert a halál az Isten nélküli lét. Ebből hív ki minket Isten az evangélium által, hogy aki újra kapcsolatba kerül vele, az éljen. Aki az élet forrásával, Istennel, közösségre jut, csak annak van élete. Azt viszont egyáltalán nem zavarja az, hogy egyszer ő is meghal, mert ahogy Jézus Mártáéknak Bethániában mondta: „Én vagyok a feltá-madás és az élet, és aki hisz bennem, ha meghal is él.” Egyszer mindenki meghal, de aki már a meghalása előtt átment a halálból az életbe, az a meghalására úgy gondol, ahogy Pál: elköltözöm. Átmegyek innen, ahol sok kellemetlenség kísérte munkámat, oda, ahol nincs többé kellemetlenség, de nincs többé könny, gyász, fájdalom, magányosság, megaláztatás sem. Ahol kiteljesedik az Istennel való közösség.
Mielőtt továbbmegyünk a mai részre, hadd kérdezzem meg egészen személyesen: van neked már ilyen életed? Ez a jézusi élet, ez az Istennel való valóságos közösség, amikor alázatosan, de bátran és meggyőződéssel elmondhatja a hívő: Isten kegyelméből átmentem a halálból az életbe. És ha egyszer eljön a meghalásom ideje, az csak azt jelenti, hogy ami már itt is jó és szép volt, mert Krisztustól kaptam, az kiteljesedik és véglegessé válik. Isten akár ma adhatja neked ezt az életet.
Nos, ebben a befejező szakaszban néhány egészen személyes dologról ír az apostol. De feltűnő az, hogy egy börtönben levő, régóta fogolyként tartott öregedő ember, aki fél a tél közeledtétől és kéri Timó-theust, hogy egyrészt gyere minél előbb, mert vágylak látni, másrészt hozd el útközben a kabátomat, - akit igazán sajnálhatnánk, és aki sok minden nélkül szűkölködik, úgy intézkedik onnan, mint egy hadvezér, mint egy győzelmes hadvezér. Tele van ez a néhány vers utasítással, információval, tanáccsal és tervvel.
Sok személynevet olvastunk itt. Ezek közül a személyek közül szeretnék néhányat kiemelni most, és a többiekkel majd később foglalkozunk. Ma azokról lesz szó, akikről bővebben ír az apostol.
Először Démász nevét említi. „Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott.” Az ember meghökken: hogy-hogy ehhez a világhoz ragaszkodott, Dé-mász? Hát a Filemonhoz írt levélben olyan kedvesen említi az apostol mint munkatársát. A Kolosséiakhoz írt levélből kiderül, hogy Démász Pál apostol első fogságát is megosztotta vele. Mi lehetett ennek az oka, hogy „elhagyott és ehhez a világhoz ragaszkodott?” Van ilyen egyáltalán? Dé-mász elindult a hit útján. Jézus követője lett, sőt beállt a szolgálatba. És most gondolt egyet és visszafordult? Hogy van ez?
Az Úr Jézus is beszél arról, hogy sajnos van ilyen. A magvető példázatában ezt olvassuk: „Mások azokhoz hasonlítanak, akiknél a mag a sziklás talajra hullott: ezek amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják, de nem engedik, hogy gyökeret verjen bennük, mert mindig a pillanatnyi helyzethez igazodnak, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak.” (Mk 4,16-17).
Egy ideig hisznek, aztán a pillanatnyi helyzethez igazodván, azonnal eltántorodnak. A Biblia tud az ideig való hitről. Amikor valaki rádöbben elveszett állapotára, örömmel megragadja Isten kegyelmét, hálából elkezd neki szolgálni, de kiderül, hogy ez jórészt lelkesedés volt. Kell a lelkesedés, de annak az idő folyamán hűséggé kell válnia. Olyan hűséggé, hogy akkor is ott maradok, ahova az én Uram állított, ha ott pusztulok el. Olyan hűséggé, hogy mindent veszni hagyok azért, amit megnyertem, mert tudom, hogy ez önmagában többet ér, mint az egész világ. Olyan hűséggé kell válnia a lelkesedésnek, amely hűség ismeri azt, akihez ragaszkodik, és nem kockáztatja a vele való közösségét semmiért. Maradjon el inkább minden egyéb, csak azt a Jézust, aki engem elfogadott, el ne veszítsem.
Nos, a Démászokból ez hiányzik, ez az eltökéltség. A Démászok nem tudnak visszavonhatatlan döntéseket hozni. A Démá-szok nem ismerik azt: átgondoltam, megrágtam és kimondtam az igent erre, és ez azt jelenti, hogy minden egyébre nemet mondtam, és ehhez ragaszkodom. Ezek a komoly, férfias döntések hiányoznak a Démászokból. Meg az a készség, hogy minden áldozatra kész vagyok azért, akivel összekötöttem az életemet, azért a küldetésért, amit Ő bízott rám, azokért, akiket nagyon szeretek. Ha közben úgy járok, mint a földbe esett gabonamag, hogy önmaga elrothad, azt sem sajnálom, mert tudom: így terem sok gyümölcsöt.
Nos, vannak, akik szeretnének gyümölcsöt teremni, de nem akarnak elrothadni. Szeretnének világítani, mint a gyertya, de nem hajlandók elfogyni közben. Ezek a Démászok. Az ördög pontosan ismeri az ilyenek gyengeségeit, és egy kritikus pillanatban utánuk nyúl és visszarántja őket. Amikor nehézségek támadnak, amikor üldöztetést és szenvedést kell vállalni az ige miatt - ahogy olvastuk Jézus szavaival -, akkor már nem. Amíg lehet hallelujázni együtt, addig igen. Amikor fizetni kell érte valamit, azt már nem! És éppen a legkritikusabb pillanatban visszafordulnak.
Sokszor azt mondják az ilyen Démá-szok, hogy csak ideiglenesen fordulok most vissza. Fiatalok azt szokták mondani: szeretnék még egy kicsit élni, s majd utána követem Krisztust. Na, de hát ha Jézus maga az élet, és mint az előbb láttuk, az ment át a halálból az életbe, aki Jézushoz ragaszkodik, akkor hogy képzelik, hogy Jézus nélkül lehet élni? Csak a világba visszacsúszni lehet. Lelki öngyilkosság az, amikor valaki odakerült már az Úr Jézus közelébe - sőt életet kapott nála, és egyszer mégis elengedi Őt és a jelenlegi világhoz ragaszkodik. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat!
Egy kislány új életet kapott egy csendeshéten az Úr Jézustól. Az egész ember ki volt cserélve. Ezzel a boldogsággal jött haza, és így kezdett rendet tenni az életében. Aztán nem sokkal ezután a család elment nyaralni. Ott a nyaralás során megismerkedett egy fiúval, akivel sok időt töltöttek együtt. Sose érezte még, hogy ennyire fontos legyen valakinek. A fiú nem volt hívő, de remélte, hogy ha tartani fog a kapcsolat, még megtérhet ez a fiú, mint ahogy ő is néhány héttel ezelőtt. Aztán a fiú átölelte, - ilyen élményben sem volt még része. Megszólalt a test. Aztán nem akart maradinak mutatkozni és odaadta magát ennek a fiúnak. Rossz lelkiismerettel, sok keserűséggel folytatódott a kapcsolatuk. Aztán elmaradt a gyülekezetből. Elmaradtak az otthoni csendességei is, és egy év múlva, amikor hívogattam egy evangélizációra, egy ki-égett, keserű emberrel találkoztam. Hová lett a ti boldogságotok? - kérdezte Pál a galá-ciabelieket. És ezt kérdeztem meg én is tőle.
Egy férfi egyszer találkozott Jézus Krisztussal, és egy komoly belső harc után úgy döntött, hogy vele akar járni. Aztán néhány hónap múlva egy régi ismerőse felbukkant és egy nagy üzletet ajánlott. Úgy tűnt, minden rendben van, legálisak a dolgok, és nagy pénz jön a családba. Valóban így is volt. Nem voltak egészen legálisak a dolgok, de a nagy pénz jött. Aztán egy újabb ajánlat érkezett, aztán megint újabb, és egyszerűen nem tudott nemet mondani már az újabb és újabb nagy pénzre. Körülbelül két év telt el, valakit látogattam az egyik kórházban, s csodálkozva ismertem rá pizsamában a folyosón. Ő is ott volt idegösszeroppanás után megkeseredve. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki idegösszeroppanást kap, aki ilyen üzletekbe belemegy, de aki otthagyja az Urat, és a jelenlegi világhoz ragaszkodik, azt ez testileg-lelkileg megviseli vagy tönkreteheti.
És néha észre sem vesszük, hogy nagy jószándékkal mi leszünk eszközök abban, hogy valaki otthagyja az Úr Jézust. Egyszer egy fiú jött haza egy igealkalomról úgy, hogy új világ nyílt ki előtte. Bocsánatot kapott az egész múltjára és rábízta az egész jövőjét Jézusra. Még az otthoniak is örültek neki, noha nem egészen tudták hova tenni ezt a nagy változást. Aztán csak egyszer észbe kapott apuka: hova fog ez vezetni, hogy ennyire az első helyre került az életében Jézus? Hát jó, legyen vallásos, ha nagyon akar, de ne ennyire, hogy naponta bibliaolvasással tölti a drága időt, a hét végén elmegy a gyülekezetbe, meg holmi öregasszonyoknak segít ezt meg azt. Hát nem így tervezte ő a fia jövőjét! Most alapoz ez a gyerek, minél több nyelvet tanuljon meg, ismeretet szerezzen. Kapcsolatot kell kiépíteni, utazni kell. Amit lehet, tanév közben, a nyarat meg egészen ilyen dolgokra kell szánni. Hát a karrierje ... Mi lesz így?
Sikerült megtömnie hasznos programokkal a fia életét úgy, hogy kiszorult onnan Jézus Krisztus. És amikor egy idő múlva ez a fiú személyes ügyében tanácsért jött hozzám, és próbáltam a magam naiv, hívő módján a Szentírás, az evangélium szempontjait érvényesíteni a tanácsadásnál, megbocsátó mosoly jelent meg az arcán. Már nem lehetett az evangéliummal érvelni.
„Démász engem elhagyott, mert ehhez a világhoz ragaszkodott.” Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől! Az Ördög mindent fel tud használni erre: magányosságot, házasságot, egészséget, betegséget, sikert és kudarcot ... Isten adjon erőt nekünk ahhoz, hogy állhatatosan megmaradjunk Jézus mellett!
A másik név, ami következik: Lukácsé. Ő éppen az ellenkezője Démásznak. Majdnem tőmondat rövidséggel mondja Pál: „Egyedül Lukács van velem.” Lukács, a szeretett orvos - egy másik helyen így nevezi. Aki második missziói útján csatlakozott az apostolhoz, és attól kezdve mindvégig vele maradt. Nem személyes szimpátiából, hanem az Úr Jézus iránti hűségből. Lukács nem Pált szolgálta, hanem együtt szolgálták Krisztust, de Lukács ugyanolyan odaadással. Feladott mindent és egy-ügyű emberré vált: Jézust vinni másokhoz közel. Ezért járt utána mindennek gondosan, amikor megírta az evangéliumát. Ezért nem hagyta abba az írást az evangéliummal, hanem folytatta és leírta azt is, hogy Jézus mit cselekedett az Ő apostolain, a benne hívőkön keresztül, s megírta az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet. Ő mindent végigcsinált, s akkor sem hagyta abba, ha jöttek a nehézségek, ha szenvedést vagy üldöztetést kellett vállalni az evangéliumért.
Egyedül Lukács van velem. - Olyan szép fénysugár ez a börtön cellájának a sötétjében. Ismerős-e nekünk ez a csendes hűség, amikor elszántan, átgondoltan ragaszkodik valaki egy helyes döntéshez, egy személyhez, akibe a bizalmát vetette, egy ügyhöz, amit Isten bízott rá, vagy azokhoz, akik között még szolgálatot kell végeznie, akkor is, ha hálátlanok? Akkor is, ha a fáradozásait sok kudarc is kíséri? Túllát a csapdákon, a sikertelenségen, a maga erőtlenségén, a gáncsoskodáson ... mindenen, és a célra néz. Vagy még inkább Arra néz, aki küldte. „Félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, és nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát” - ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk. A Lukácsokat ez jellemzi. (Zsid 12,1-2).
A Démászok tekintgetnek jobbra-balra, néha hátra, aztán egy kritikus pillanatban visszacsúsznak. A Lukácsok előre néznek és felfelé, és ezért mindenre készek, és mindenre képesek, amire Jézus képessé teszi őket.
A harmadik név, amelyik mellé még fűz valamit az apostol: Alexandrosz vagy Károli így írja: Sándor. Mit csinált Sándor? „Bronzműves volt, aki sok rosszat követett el ellenem - írja Pál -. Megfizet neki majd az Úr cselekedetei szerint. Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek.”
Démász csak visszacsúszott, Alexandrosz viszont, úgy tűnik, aktív és személyes ellensége lett Pálnak és az evangélium ügyének. Még Timótheust is inti, hogy óvakodjék tőle. Nem részletezi Pál, mint csinált Alexandrosz, csak ennyit ír még: az Úr majd megfizet neki cselekedetei szerint. Ezt nem kívánja Pál, hanem a törvényszerűséget megállapítja: így szokott lenni.
Ír azonban valamit Alexandroszról, ami nagyon el kell, hogy gondolkoztasson minket. Hogyan lett ez az ember eszközzé a Sátán kezében? Úgy, hogy „hevesen ellenállt a mi beszédeinknek.”
Testvérek, ez vastörvény az Isten országában. Mindenki olyanná lesz, ahogyan viszonyul Isten igéjéhez. A Démászok úgy viszonyulnak, hogy egy ideig hisznek az igének, aztán hallgatnak a világra. Bizonyos mértékig komolyan veszik Isten igéjét, bizonyos kérdésekben azonban modernek akarnak maradni, ott nem érvényes az ige. Ezért bizonyos ideig követik Jézust, aztán visszacsúsznak.
A Lukácsokat az jellemzi - és most tőle való idézeteket mondok: szívükben forgatják Isten igéjét. Igazat adnak az Isten beszédének. Naponta tudakozzák az Írásokat, hogy úgy vannak-e azok. És aki ennyire komolyan veszi Isten igéjét, az mindvégig állhatatosan megmarad Krisztus mellett, mint Lukács.
Az Alexandroszokat meg az jellemzi, hogy hevesen ellenállnak az igének és az igehirdetésnek. Védekeznek az ellen, hogy Isten igéje igazán eltalálja őket. Eszük ágában sincs az, amit Lukács így ír: igazat adtak az Istennek. És ez lesz belőle, hogy felhasználhatja őket a gonosz Isten ügye ellen és Isten emberei ellen.
Megint csak azt mondom: Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől, hogy hevesen vagy nem hevesen, de ellenálljunk az Isten igéjének, mert az soha semmi jóra nem vezethet!
Ezt tudjuk meg Démászról, Lukácsról és Alexandroszról. És mit tudunk meg Pálról? Őróla is kiderül itt egy s más. Kiderül az, hogy készen van a halálra, de legnagyobb meglepetésünkre tele van tervvel. Hogy gondolja ezt, hogy kész bármikor meghalni Krisztusért, ugyanakkor megfordul a fejében: hátha mégis szabadon engedik még, és ezekből a mondatokból kiderül: tervez, programja van. Ha szabadon engedik, ő még tovább nyugatra viszi az evangéliumot, ha lehet, Hispániába is eljut. Kreszcenszről azt olvastuk, hogy elment Galáciába, de némely régi kéziratok azt mondják: Galliába. Lehet, hogy az a helyes. Pál elküldte terepszemlét tartani és az utat előkészíteni. Ez az ember nincs kétségbeesve.
Ő nem halni készül vagy halni vágyik, - ha kell, kész menni. Tudja, jó helyre megy, ott sokkal jobb lesz neki, mint itt. De mi lesz azokkal, akik még nem hallották az evangéliumot? Ha itt maradhat, megy azonnal és hirdeti, lehetőleg azoknak, akik még soha nem hallották. Pedig közben ott van az az előbb említett emberi probléma - s milyen jó, hogy ilyen mondatok is benne vannak a Bibliában, - hozd el a kabátomat, mert fázom, meg hozd el a pergameneket, mert nincs itt semmi értelmes szellemi táplálék. Lehet, hogy ezek az Ószövetség könyvei voltak, vagy azoknak a görög fordítása. Vannak, akik arra gondolnak, hogy esetleg Pál saját levelei voltak, amiket felhasználhatott volna itt a védekezésekor. Nem tudjuk, teljesen mindegy, mi volt rajta, kéri Timótheustól. És kéri: gyere minél előbb. Télen szünetel a hajózás, még tél előtt érj ide. Egy sikoltó, magányos ember, akinek ugyanakkor erős és átgondolt programja van. Ha életben maradok, tudom, mit csinálok. Sőt, itt a tárgyaláson is tudom, mit csinálok. És ez a legmeglepőbb ebben a leírásban:
„Első védekezésemkor senki sem volt mellettem, sőt mindenki elhagyott. - Ne számítson ez bűneik közé! De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, hogy a pogányok valamennyien meghallják azt.” Az első és döntő tárgyaláskor egyedül maradt Pál, pedig a vádlottnak joga volt ilyenkor tanúkat vinni, akik szólhattak mellette, vagy egyszerűen a barátai is megszólalhattak, ha valami jót tudtak róla mondani. Sehol senki. Se barát, se bajtárs, se munkatárs. A bajban elillannak. Milyen kedves, hogy zárójelben utánateszi: ne legyen ez az ő bűnük!
Egyedül van Pál. Gondoljuk egy pillanatra magunk elé a helyzetet. Lehet, hogy magán a Fórumon történt ez a tárgyalás. Mindenesetre nagyobb csarnokban, népes hallgatóság előtt, mert óriási ügyeket csináltak abban az időben a keresztyének elleni hajszából. Lehet, hogy maga Néró császár is jelen van a tárgyaláson. De mindenesetre a kiváló római bíróság. Elhangzanak a vádak. Vagy eszeveszett hazugságok, vagy ostobaságok, butaságok. Például a keresztyéneket azzal vádolták akkor, hogy kannibálok. Emberhúst esznek és embervért isznak, hiszen azt mondják az istentiszteleteik végén: ez az én testem, ez az én vérem, egyétek, igyátok. A teljes tájékozatlanság... - azóta is jellemző ez sokszor a hívők ellenségeire.
Nos, elhangzanak ezek a vádak, és akkor megszólalhat Pál. És mit csinál? Beszél Jézusról. Elmondja annak a pogány társaságnak, hogy ki Jézus. Hirdeti nekik is és mutatja az életre vezető utat. Ti is hihettek Őbenne. Még ott is az evangéliumot hirdeti: „hogy teljesen bevégezzem az igehirdetés szolgálatát” - írja itt. Miért? Mert ezt bízta rá Jézus.
Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv 9. részében az ő megtérésénél olvassuk, hogy Jézus azt mondja: „hirdessed az én nevemet pogányok, királyok, helytartók előtt, és megtanulod majd, mennyit kell az én nevemért szenvedned.” Ez történik a Fórum Románumon is. Az apostol nem fél, hogy jaj, mi lesz, nem mentegetőzik, nem magát sajnálja vagy sajnáltatja, pedig igazán lenne rá oka, hanem mint egy győzelmes sereg vezére: nyomul előre. Hirdeti az evangéliumot. Pillanatok alatt kiderül: ő van fölényben. Ő tud valamit, amit azok mindnyájan nem tudnak. Neki van valamije, amire mindnyájuknak szükségük van, és egyiküknek sincs még meg. Jézus, az örök élet, a bűnbocsánat, az üdvösség - tessék, kell? Ti is kaphatjátok. Értetek is jött, helyettetek is meghalt.
Nem tudom, érezzük-e, micsoda offenzív magatartás ez? Nem az, hogy bocsánatot kérek, hogy vagyok. Nem az, hogy nekem már úgyis mindegy. Hogy volna mindegy? Egyáltalán nem mindegy, hogy elkárhoznak vagy nem, s csak az evangélium üdvözítheti őket. Na de miket mondtak rólad! Mindegy, hogy miket mondtak, erre van szükségük. És, ha lehetőségem van rá, mondom nekik szeretettel és meggyőződéssel.
Ismerős-e nekünk ez a küldetéstudat? A magunk helyén, a magunk módján - mi nem vagyunk Pál apostolok, azok vagyunk, akik - ezzel az indulattal ott lenni. Ezzel az aktivitással jelen lenni. Ez nem jelenti azt, hogy örökké prédikál az ember, de amiért imádkoztunk az énekben: szépen tündököljék bennünk az evangélium. Hogy testet öltsön bennünk is valami módon Krisztus. Hogy a gesztusainkban megjelenjen valami hiteles krisztusi szeretet. És amikor ennyi hazugságot kell hallanunk nap mint nap, akkor igaz evangéliumot tudjunk mondani adott esetben. Lehet, hogy egyetlen mondatot, lehet, hogy két szót, de ha az ezzel a szeretettel és a Lélek irányításával hangzik el, üdvössége lehet valakinek a következtében.
Használhat-e minket Isten így eszközökül? Ahogy az ördög használja az Alexandroszokat, az élő Krisztus úgy akarja használni ma is a Pál apostolokat. És mindnyájan végezhetjük ezt a szolgálatot.
Mert valamit azért Jézusról is megtudunk, nemcsak Démászról, Lukácsról, Alexandroszról és Pálról. Azt Pál - és hangsúlyos itt ez az ellentétes kőtőszó -, írja: de az Úr mellettem állt és megerősített engem. Csak az Úr tud megerősíteni mindnyájunkat. Az ilyen kiszolgáltatott helyzetekben különösképpen is. De Ő meg tud erősíteni, hogy hűek maradjunk hozzá, hűségesek maradjunk a tőle kapott küldetésünkhöz, hogy egészen bevégezzük az igehirdetés szolgálatát, vagy azt, amit Ő ránk bízott. Egészen bevégezzük, tudva azt, amit olyan kedves egyszerűséggel ír itt az apostol, hogy „bevisz engem az Úr az Ő mennyei országába.”
A jövője teljesen rendben van. Nem kell izgulnia semmi miatt. Semmi nem véletlen, semmi nem bizonytalan. Bevisz az Ő mennyei országába, az Ő dicsőségébe. Most pedig, amíg itt vagyok, itt akarok helytállni, és tenni azt, amit rám bízott, tudván, hogy nem az én teljesítményem lesz, ami létrejön, hanem Ő használ engem. Eszköz lehetek a kezében. És néha az eszköz is szenved, miközben használja a mester. Aztán egyszer majd leteszi az eszközt és azt mondja: „Jól van, jó és hű szolgám, kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután. Menj be a te Uradnak örömébe.”
De nehogy visszacsússzunk, mint Dé-mász, nehogy használhasson az ördög, ha ellenállunk az igének, mint Alexandroszt, hanem legyünk csendes hűségesek, mint Lukács. Legyünk ilyen - a szó nemes értelmében vett - megszállottak, a Szentlélektől megszállottak, mint Pál, akik minden alkalmas és alkalmatlan időben azt csinálják és azt mondják, amit Jézus akar velük elvégeztetni és mondatni. És le ne vegyük tekintetünket a mi Urunkról, aki mellénk fog állni mindig, és megerősít minket, és majd egyszer Ő mondja ki: most már elég, menj be a te Uradnak örömébe.
Könyörögjünk együtt is azért, hogy ez így lehessen, énekeljük a 397. ének 5. versét:
„Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,Felfedi titkát minden szív előtt.Egy lélekért se érjen vádja téged,Hogy te miattad nem látta meg Őt.Légy örömmondó, békekövet,Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!”

Vége felé közeledünk a második timótheusi levél tanulmányozásának, amelyikből olyan sok fontos igazságot tanultunk meg az elmúlt hetek során. Legutóbb arról volt szó, hogy Pál apostol erőteljesen bátorítja Timótheust: hogy hirdesd az igét! És ha nem akarják hallani? Akkor is hirdesd az igét. És ha mást akarnak helyette, viszket a fülük és ők keresnek maguknak tanítókat? Annál inkább hirdesd az igét! Tisztán, hamisítatlanul azt, ami Isten irántunk való szeretetéből és értünk elvégzett tetteiről szól. És ha egyedül maradok, mert kórusban mondják a hazugságot körülöttem? Akkor is hirdesd az igét! És ha szembe nevetnek, hogy ilyen naiv és ósdi tudománnyal állok elő? Annál inkább hirdesd az igét, mert az ő hamis tanításukról ki fog derülni, hogy hazugság, Isten pedig igazolja azt az igét, ami az Ő szájából származik.
Az apostol börtönben van, ő ott csak azoknak a katonáknak tudta hirdetni az igét, akikkel hat óránkénti váltásban összeláncolták, és közülük sokakat Jézushoz vezetett - erről is olvasunk híradást a Bibliából. Timótheus azonban szabadlábon van pillanatnyilag, hirdesse az igét akkor is, ha az neki alkalmas vagy alkalmatlan, kellemes vagy kellemetlen. A legtöbbet ezzel segítheti az embereket. Vállalja az igazság beszédét, közben éljen is úgy, hogy az élete fiatal léte ellenére illusztrálja azt, amit mond a reá bízottaknak, és Isten sokakat a sötétségből a világosságra, a kárhozatból az üdvösségre fog vezetni. Sok életkérdésre választ, megoldást fog adni, miközben hallgatják az Ő igéjét.
Ez után az objektív rész után hirtelen hangot vált az apostol, és egészen személyes szubjektív szakasz következik. „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.”
Pál börtönben van, és úgy látszik, már eldőlt, kivégzik a hitéért, Jézusért. És mint aki dombra ér, megáll, körülnéz, egy kicsit visszatekint, és ugyanakkor előre is néz. Amikor visszatekint, azt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Előre nézve azt mondja - mert a hívő embernek van tovább is, mint a halál - „végezetre eltétetett nekem az igazság győzelmi koszorúja, amelyet megad nekem az Úr ama napon”. És amikor közeli halálát jelenti be kedves lelki gyermekének Timótheusnak, akkor így szól: „én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott.”
Ez, hogy megáldoztatom, utal arra, hogy vértanúhalált hal, és amikor azt akarja mondani: meghalok, ehelyett ez a különös kifejezést használja: elköltözöm. Erről lesz ma szó. De azért egészen röviden nézzük meg, mit is mond ő, amikor visszatekint.
1) „Ama nemes harcot megharcoltam”. Egész élete egyetlen harc volt. Sohasem emberek ellen, mindig emberekért. Még az ellenségeiért is harcolt, hogy Isten kiszabadíthassa őket az ellenséges gyűlölködésből és Isten gyermekeivé legyenek. Pál nemes harcot vívott. A pozícióharc nem nemes harc. A még több pénzért való taposás nem nemes harc. Amikor valaki emberek ellen harcol, az soha nem nemes harc. Amikor Isten ellen harcol, akkor eleve bukásra van ítélve. De vannak nemes harcok is. Amikor másokért - különösen mások üdvösségéért - harcol valaki.
Azért volt nemes az apostol harca, mert azt a küzdelmet vívta, amit Jézus a küldetése elején reá bízott, amit így olvashatunk a Szentírásban: „nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek; hogy azt az örökséget, amit Isten elkészített nekik, átvehessék.” (ApCsel 26,18) Ő azért harcolt, hogy lehetőleg mindenki, akivel találkozik, eljusson oda, hogy megnyílik a szeme, sötétségből világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez tér. Függetlenül attól, hogy a római helytartó vagy egyszerű rabszolga, mint Onézimus volt, teljesen mindegy, kicsoda, mindenkinek erre van szüksége. Ő a maga életéből tudta mit jelent a változás. Azért harcolt minden eszközzel, hogy minél több ember eljusson ebbe az állapotba.
„Futásomat elvégeztem.” Az efézusi vénektől búcsúzva azt mondta: „Semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” (ApCsel 20,24). Láttuk a levél tanulmányozása során, hogy futás közben az embernek sokszor szúr az oldala, begörcsöl a rekeszizma, legszívesebben abbahagyná. Legjobb lenne most mindjárt megállni, félreállni. Ő azonban nem hagyta abba. Elvégezte a futását minden kellemetlenség, próbatétel ellenére és közepette is. Nem őgyelgett ezen a világon, s nem futkosott össze-vissza, hanem futott. Valahonnan valahova meg akart érkezni. És most élete végén úgy látja: megérkezett.
„A hitet megtartottam.” Miért nagy dolog ez? Azért, mert el akarták venni tőle állandóan. Ki akarták cserélni, jó cserét kínáltak. Isten helyett másban higgyél. Mint ahogy ma is mondják: bízz magadban, vedd igénybe az ördög segítségét, higgy a szerencsédben, higgy a pénz mindenhatóságában. Pál azt mondja: én megtartottam, én tudom, kiben hittem, és nem cseréltem gazdát. Így érkeztem meg a halálom küszöbére is.
2) És amikor előretekint, azt mondja: el van téve számomra a győzelmi koszorú. Nem korona van itt az eredetiben, hanem koszorú, amit az olimpiai játékokon a győztesnek készítettek el. Még nem tudták, ki lesz a győztes, de ott várja a koszorú azt, aki végigfutja, aki majd befut. Pál erről meg van győződve, hogy az igaz bíró, Jézus Krisztus várja őt a futásának a végén azzal, amit nem érdemelt meg, hanem ajándékként mégis csak kap tőle.
3) Itt térjünk rá erre a különös szóra, ami egyetlen egyszer fordul elő az apostol tizenhárom levelében: az én elköltözésem ideje beállott. Mondhatta volna azt is: kedves Timótheus, hamarosan meghalok. De most nem így fejezte ki magát. Keresgél a szótárában és azt mondja: elköltözés. Ez lesz jó. Ez fejezi ki igazán azt, amit mondani akarok és amit hiszek. Ez annál inkább meglepő, mert profán görög szó. Nem a vallás szótárából való. Rendkívül érdekesek ennek a kifejezésnek a jelentései, hogy mikor használták ezt a profán görög nyelven. Még egy alkalommal használja Pál ennek az igei formáját: „kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni” (Fil 1,23). Itt azonban a főnév szerepel: elköltözés.
Mikor használták ezt? Akkor, amikor sátort bontottak és valami miatt odébb vonultak. A pásztorok szedték a sátorfájukat, ha ott, ahol legeltettek elfogyott a fű és valahol másutt jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs néha felkerekedett, szedte a sátorfáját és elment más vidékre, ahol jobb megélhetést remélt. Ma azt mondanánk: az építőmunkások jó esetben, ha befejezték a munkájukat, lebontják a felvonulási épületeket és elmennek máshova építkezni. Tehát, ha valaki valamit befejezett, és valami jobbat remél helyette, szedi a sátorfáját és elmegy máshova. Elköltözik. Nem a semmiben tűnik el az, aki elköltözik, hanem innen átmegy oda, mégpedig azért, mert ott jobb neki. Jó cserét csinál.
Azt mondja Pál neki ezt jelenti meghalni. Elköltözöm. Nem a semmiben tűnök el. Arasznyi létemet nem a nagy semmi nyeli el, hanem innen átmegyek oda, ahol sokkal jobb lesz. Ezért nem leszek öngyilkos, mert a küldetésemet itt kell elvégeznem, és azt el akarom végezni minden körülmények között. De ha már befejeztem, akkor úgysem enged itt maradni tovább az én Uram. Nem véletlen az, ha kivégeznek. Hogy ártatlan vért ontanak, ez az ő felelősségük, de Isten gyermekeivel esetlegesen nem történhet ilyen. Ha elvégezte a futását, akkor átköltözhet.
Azután ezt a szót használták akkor is, amikor az állatokat kifogták a szekér, az eke elől, vagy szabadon engedték az iga alól. Egész nap össze volt kötve az állat valamivel, amit húznia kellett. Aztán egyszer csak eljön az ideje, hogy kifogják. Az elköltözés ideje elérkezik, és mehet az istállóba, vagy a mezőre legelni. Mindenesetre pihenni. Nem kell tovább húzni az igát. Fellélegezhet, megpihenhet.
Pál nem félt a munkától soha. A thesszalonikai, a korinthusi gyülekezethez írt levelében is részletesen szól erről: ingyen kenyeret nálatok nem ettem, ezzel a két kezemmel kerestem meg a kenyeremet és úgy hirdettem nektek az igét. Biztatja a thesszalonikaiakat is, akik hajlamosak voltak az álmodozásra, tegyétek félre a rózsaszínű álmokat, két lábbal járjatok a földön, fogjátok meg a munka végét. Krisztus visszajön, de amíg visszajön, addig tessék dolgozni. És aki nem akar dolgozni, az ne is egyék! Kemény volt ebben, és jó példával járt elől. Most azonban úgy látja, hogy elérkezett a pihenés ideje. Eddig a munkáé volt, s most jön az elköltözés. Szabadon engedik, pihenhet is.
Aztán ezt a kifejezést használták a hajózásban, amikor eloldották a vízi alkalmatosságot, hogy szabad legyen az indulásra. Pál behajózta a Földközi tenger egész medencéjét missziói útjai során. Sokszor hallhatta ezt a vezényszót induláskor, és most ezt használja itt, amikor Timótheust arra készíti fel: valószínű ez az utolsó levele, amit ír neki, és lehet, hogy nem fognak már találkozni. S mindezt ezzel fejezi ki: elköltözik. Kifutok ebből a kikötőből és megérkezem az Aranypartra, és ott vár engem az a Krisztus, akit itt is követtem, és aki az itteni harcokhoz és futáshoz is adott nekem erőt. De megint csak nem a semmibe indul. A hajó valahonnan valahova indul. Mégpedig bizonyos céllal. Van értelme ennek az átköltözésnek. Ezt jelenti számára a halál.
Végül ezt a szót használták akkor is, amikor egy fogolyról a bilincseket levették és szabadon engedték. Pál ezt most a szó szoros értelmében is értette, hiszen meg volt bilincselve már évek óta. Azt mondja: leesik ez a bilincs. Odaát nincsenek bilincsek, nincs megnyomorítás, nincs megalázás, semmiféle szenvedés. Én ezt a szenvedést vállaltam Krisztusért, és tiértetek, de egyszer minden szenvedés véget ér. Éppen ezért nem félek attól, hogy fogolyból szabaddá leszek. Az én elköltözésem ideje beállott.
Szinte azt hallja ki az ember az apostol szavai mögül: Timótheus, az anyanyelved görög, figyelj csak, ezt jelenti a halál a hívőnek: az én elköltözésem ideje beállott. Átköltözöm innen a mennyei Jeruzsálembe. Ennyi. Ilyen egyszerű. Nem a szomorúság, végképp nem a kétségbeesés, nem a könnyes búcsú jellemzi, noha búcsúzkodik Timótheustól, és mint láttuk, meleg és mély érzelmek is megszólalnak ebben a levélben, mert voltak az apostol szívében ilyenek is, de nem utoljára látjuk egymást, nem örökre búcsúzunk egymástól, - ahogy mi szoktuk szavalni a koporsók mellett, hanem elköltözöm. Egy ideig te itt egyedül harcolsz, én meg már odaát lehetek boldog nyugdíjban. Aztán majd jössz te is utánam. De ugyanaz a Krisztus erősít téged itt, aki vár engem, meg majd téged is odaát. Semmi kétségbeejtő nem történik. Elválni, búcsúzni mindig fájdalmas, de tudjuk, mi az egésznek az értelme, a célja. Hogyan megy tovább mindkettőnk élete, és éppen ezért még búcsúzkodva is tele van reménységgel, örömmel, békességgel, és a jövőről beszél. Részletesebben beszél a jövőjéről, mint a múltjáról, mert tudja, mi vár rá, s még inkább: Ki vár rá.
Nem retteg a halálától Pál, ugyanakkor nem cinikus hányavetiséggel beszél róla, mint sokan, akik nem mernek szembenézni a halál tényével, és okkal félnek tőle, hanem a titkot tudó ember bizonyosságával és emelkedettségével. Mint aki pontosan tudja mi történik most. Nemcsak az történik, hogy ezek a bitangok börtönbe csuktak egy ártatlan embert. Hát tud erről az egészről Isten! Ez be van építve egy magasabb tervbe. Ezzel is sokaknak a javát szolgája Isten. És ha annak minden részletét nem érti az apostol, akkor is bizonyos lehet ebben, és ez ad neki kiegyensúlyozottságot, derűt, még ott a börtönben is. Még a halál előszobájában, a kivégzése előtti napokban is. Nem kell rettegni, hisztériázni. Tudja, mi és ki vár rá. Timótheusnak sem szabad erről elfeledkeznie. Éppen ezért nem, mert az itt maradóknak mindig nehezebb a búcsú, fájdalmas a veszteség, a gyász.
Mi az a titok, amit tud az apostol, amikor ahelyett, hogy meghalok, ezt írja: elköltözöm, átköltözöm? Néhányat szeretnék megemlíteni, ami kiderül az ő leveleiből világosan.
1) Talán a legfontosabb az, hogy egészen bizonyos volt abban, hogy csak a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van. A Biblia élesen megkülönbözteti a meghalást és a halált. Mi összekeverjük. Melyiken mit ért?
A meghalás az, amikor megáll a szívem, lefogják a szememet s valamilyen módon eltemetnek. Meghaltam. De ez nem a halál a Biblia szóhasználata szerint. A halál: az Isten nélküli létezés. És aki Isten nélkül létezik, az a meghalása előtt is halott - vagyis Isten nélkül létezik -, meg a meghalása után is halott marad, mert Isten nélkül kell az örökkévalóságot eltöltenie. Mert ebből a halálból az életbe csak a meghalásunk előtt lehet átmenni. Minden ember úgy születik, hogy a szó ilyen értelmében halott. Ezt jelenti az, hogy bűnben születünk. Isten nélkül startolunk az életünk elején mindnyájan. A nagy lehetőség az, hogy a földi életünk során átmehetünk a halálból az életbe, vagyis kapcsolatba kerülhetünk újra Istennel. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus. Ő tette hozzáférhetővé minden ember számára az életet. Aki hisz Őbenne, vagyis akinek Ővele tényleges, személyes, élő kapcsolata van a hit által, az átment a halálból az életbe. János apostol írja ezt: „mi pedig átmentünk a halálból az életbe, mivel hogy hittünk az Isten egyszülött Fiának nevében.” Aki Jézusban hisz - de úgy, hogy ez azt jelenti, hogy tényleg kapcsolata van vele, Jézus az ő Megváltója, rendezte a múltját, Jézus az ő Ura, parancsol neki és ő engedelmeskedik, ez jellemzi a jelenét meg a jövőjét. Ez a mindennapokban történik és egyre intenzívebben és mélyebben, és egyértelműbben történik. Az ilyen ember átment a halálból az életbe - vagyis az Isten nélküli létből átlépett az Istennel való közösségbe, az Istenben elrejtett életbe.
Az ilyen ember is meghal, de az semmi lényeges változást nem jelent az életében. Jelenti azt, hogy mindattól, ami rossz volt, megszabadul, s mindaz, ami már itt a földi életében jó volt, mert az élet volt, az kiteljesedik a számára és véglegessé válik. Ezt jelenti a meghalás.
Ezért mondta Jézus Bethániában Máriának és Mártának: Én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is él az. Mert a meghalása előtt már átment a halálból az életbe, mert hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. (Jn 11,25).
Testvérek, nekünk nem a meghalás a veszedelmes ellenségünk, a halál a veszedelmes ellenségünk. Az az állapot, amelyikbe születtünk, és ha abban halunk meg, ez a végzetes baj. Azt hívják kárhozatnak. Az evangélium azt jelenti: mielőtt meghalsz, átmehetsz a halálból az életbe. De csak az előtt mehetsz át. A meghalás után nincs sorsváltoztatási lehetősége az embernek a Biblia tanítása szerint. Ezért nagy felelősség embernek lenni. És ezért veszedelmes ellenség a halál, mert ha a meghalás a halál állapotában talál minket, akkor végünk. Az a kárhozat, az a pokol. Ha viszont valaki átment a halálból az életbe, mert hisz Jézusban, akkor azt mondja: előbb-utóbb bizonyosan én is meghalok, és akkor mi történik? Átköltözöm. Eloldják a hajót, s amott majd kiköt. Valahonnan valahova megérkezik, és ott neki sokkal jobb lesz, mint itt.
Kifogják a lovat, vagy az akármilyen igavonó állatot, s végre megpihenhet. Felszedem a sátorfámat, itt teljesítettem amit kellett, s vár engem a mennyei Jeruzsálem, az örökkévaló város. Itt a bilincsek közt is boldog voltam, mert közösségem volt Jézussal, átmentem a halálból az életbe, és ha meghalok, annyi változás történik, hogy leveszik a bilincseket rólam végképp és még közelebb kerülök az én Uramhoz. Hát az rossz? Sokkal jobb, mint itt. Ezért néha kíván is elköltözni (Fil 1,21) és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de e testben maradnom szükséges tiérettetek - mondja. S amíg az én Uram itt akar tartani, állok rendelkezésére és leszek a ti hasznotokra. Amikor meg azt mondja: vége, szolgám, boldogan megyek hozzá még közelebb. Mindenképpen jól járok: ha itt maradok, szolgálhatok tovább, és ti jártok jól. Ha kivégeznek vagy meghalok, véget ér ez az egész szenvedésköteg, és kiteljesedik az élet a számomra, s azért járok jól.
Csak jó történhet velem - írja ezt börtönből, betegen, magára hagyatva egy olyan ember, aki előtt már nincs perspektíva, mindennek vége, a halál előszobájában ül. Dehogy van mindennek vége - mondja Pál. Ha nekem végem lesz itt a földön, akkor vége van mindannak, ami rossz volt, és kiteljesedik mindaz, ami már itt is szép és jó volt a Krisztussal való közösségben. Mert tudja azt, hogy a meghalás van előtte, de a halál már mögötte van.
2) Aztán tudja az apostol azt, hogy az életét arra használta, amire kapta. Ezek nagy horderejű kijelentések ám, hogy ama nemes harcot megharcoltam. Nem azt mondja: néha-néha harcolgattam, próbálgattam. Megharcoltam, futásomat elvégeztem. A hitet megtartottam. Azt csinálta, amit reá bízott Isten. S tudja, hogy a múltja rendben van, Jézus áldozatáért bocsánatot kapott rá, a jövője el van készítve, - eltétetett nékem a győzelmi koszorú -, akkor minden energiája megmarad arra, hogy a jelenben azt csinálja még, amire az időt kapta, amit Isten számon kér rajta. Nem kell, hogy rossz lelkiismerete legyen és gyötrődjék múltbeli mulasztásai vagy bűnei miatt, azokra Istentől bocsánatot kapott. Nem kell, hogy tele legyen bizonytalansággal, kérdéssel és kétellyel, hogy mi lesz, s egyáltalán van-e jövőm, tudja: bizonyos jövője van, mégpedig nem is akármilyen. Jézus készített az övéhez hasonló dicsőséget a benne hívőknek. Akkor? Mindent bele most! Csináljuk azt, amit még tehetünk.
Ezért nem igaz ám az, testvérek, hogy azok, akik így az örök életben hisznek, és azzal vannak elfoglalva - szokták mondani -, azok álmodozó, passzív emberek, akik nem sokat tesznek a társadalomért sem. Tessék megnézni a történelmet, vagy az egyháztörténetet! A legtöbbet nagyon sokszor azok tették, akik ilyen meggyőződéses, hiteles életű, hívő keresztyének voltak. Mert azoknak minden erejük megmaradt arra, hogy a jelenbeli feladataiknak lássanak neki. A múlt és a jövő terhétől, szorításától szabadon, egészen szabadok voltak arra, hogy Istennek másokért szolgáljanak a jelenben. Nem közömbössé teszi az embert a feltámadásba vetett hite, hanem éppen hogy felelőssé. Nem tétlenség következik ebből, hanem a legteljesebb aktivitás.
Megint csak Pál apostol életét részletezhetném ennek az illusztrálására. De sokakét s másokét is. Timótheusnak is azt mondja itt: mivel én elköltözöm, te annál inkább állj helyt és hirdesd az igét. Végezd mindazt, ami az itteni feladatot.
Így lesz a Krisztusban megszentelt új életet kapott hívő ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. Sőt ez az egész földi élet mint a meghalás előszobája, a mennyország előszobájává. Így éli át már itt Jézusnak a közelségét, és azt, hogy aki Őbenne hisz, az mindig meglátja a feladatait, és örömmel végzi el a maga futását.
3) Végül az apostol látja azt, amit a római levélben leír: „akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.” Aki magát egészen odaadta Jézus Krisztus kezébe, annak ezen a boldog állapotán semmit nem változtat az, ha meghal. Meghal ő is egyszer így vagy úgy. Vértanú halált hal, elviszi valami betegség, de ezen semmit nem változtat. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. S ez a leglényegesebb. A legfontosabb nem változik.
Akkor most miért kellene kétségbeesnünk és elcsüggednünk? „Az én elköltözésem ideje beállott.” Szedem a sátorfámat és átköltözöm a mennyei dicsőségbe. Abbahagyom a nehéz munkát, és végre elkezdődik az örök nagyszombat, az igazi pihenés. Eloldjuk a hajót, kievezünk és elképzelhetetlen csodálatos másik kikötőben fogunk partot érni. Leveszik a bilincset rólam és végre minden tekintetben teljesen szabad leszek.
És van ennek a görög szónak még egy jelentése, amit azért hagytam a végére, mert nem valószínű, hogy Pál apostol ilyen jelentéssel is gondolt erre. Úgy van ez a szó a görögben, hogy analüzisz. Azt mondja Pál: az én analízisem ideje hamarosan eljön. Amikor igazán elemeznek engem, amikor minden kiderül, hogy mi van bennem.
Egyszer elérkezik számunkra is ez az isteni analízis. Mi derül ki akkor? Mi van bennünk, az attól függ, most mit engedünk magunkba vagy mit tartunk távol határozottan magunktól, mint ami tisztátalan és nem Istentől való. Akinek most gondja van erre, az tud majd ama napon ilyen békességgel Isten elé állni és azt mondani: az elköltözésem ideje beállott, amit kellett elvégeztem, amire szükségem van, s amit nem érdemlek meg, el van készítve odaát a számomra. Semmi tragédia nem történik azzal, hogy átlépek a földi életből az örök életbe. Azokat meg, akik sajnálnak, Isten fogja megvigasztalni.
Hogyan gondolkozunk az életről, halálról? Értjük-e a halál és a meghalás közti alapvető mély különbséget? Isten segítsen minket, hogy menjünk át a halálból az életbe még a meghalásunk előtt, mert csak most lehet!

Az utolsó fejezethez érkeztünk Pál apostol Timótheushoz írt második levelét tanulmányozva. Ezek Pál apostol utolsó leírt sorai. Egészen pontosan nem tudjuk, hogy ennek a levélnek a megírása után meddig élt még, de valószínűleg akkor már ő bizonyosan tudta, hogy kivégzik a hitéért. Már eldőlt, hogy Né-rónak mi a szándéka vele és még sokakkal másokkal. Ebben az utolsó levélben - annak is itt a végső soraiban - a végrendeletét írja meg.
Egyre komolyabb, méltóságteljesebb a stílusa is, és ebben az utolsó fejezetben a legfontosabbat köti Timótheusnak a lelkére. Ebbe a néhány szóba össze lehet foglalni ennek az egész résznek a mondanivalóját: hirdesd az igét! Itt a második versben írja meg az apostol végrendeletét. Ez az ő utolsó óhaja: hirdesd az igét!
Az igét nemcsak hallgatni kell, Timótheus, nemcsak befogadni kell, mert csak az tarthatja, mentheti meg a ti lelketeket; nemcsak engedelmeskedni kell az igének, nemcsak megőrizni azt - ahogy erre bátorította a levélben többször is -, nemcsak szenvedni kell érte, ne csak arra törekedjék Timótheus, hogy megmaradjon az ige mellett, miközben hemzsegnek a tévtanítók és tévtanítások körülötte, hanem ő felelős azért is, hogy hirdesse az igét.
És ahogy a fejezet vége felé az egyes szám többes számra vált át, nyilvánvaló lesz, hogy Pál apostol ezt már nemcsak Timótheusnak írja, Isten Szentlelke ezeket a sorokat Pálon keresztül nemcsak egy személynek címzi, hanem az akkori gyülekezetnek, gyülekezeteknek, a mindenkori hívőknek is. Minden hívő ember feladata az, hogy hirdesse az igét.
Ebben a most felolvasott néhány versben arról szól az apostol: mi is az az ige, amit hirdetnünk kell, hogyan kell azt hirdetnünk, és miért ez a legfontosabb feladata minden hívő embernek, hogy hirdesse az igét.
1) Mi az az ige? Nagyon sok szép kifejezést használt ebben a rövid levélben az apostol az igére. Néhány héttel ezelőtt egy ilyen csütörtök estén beszéltünk a kincsről, amit Isten ránk bízott, és akik újonnan születtek, azoknak a cserépedényükbe kincset rejtett Isten. Azokra rábízta ezt az igét. Így nevezte ott: kincs.
Egy másik fejezetben így beszél róla: egészséges tudomány, mert sokféle beteges áltudományt is hirdetnek. Azt mondja: te maradj meg az egészséges tudomány mellett.
Nem olyan régen beszéltünk arról a részletről, amelyben az apostol így ír: helyesen hasogasd az igazság beszédét. Az igazság beszéde is az ige. Vagy egyszerűen csak így nevezi sokszor: evangélium, jó hír.
Mi az az ige, amit hirdetnie kell Timó-theusnak és amit hirdetnünk kell nekünk is? A teljes Írás, ami Istentől ihletett - hogy megint ebből a fejezetből vegyek idézetet. Vagyis az Ószövetség, ami akkor már írásba volt foglalva, és az apostoli tanítás, amiről Pál szintén ír ebben a levélben, ami lényegileg az Újszövetség. A teljes Szentírás, ezt kell hirdetnie Timótheusnak. Mindazt, amit Isten elmondott nekünk az Ő tetteiről és az Ő ígéreteiről. Mit cselekedett eddig, és mit készül még tenni. Mit tett és mit tanít nekünk az élő Isten. - Ezt kell Timótheusnak hirdetnie.
Mert ez a beszéd különbözik minden emberi beszédtől, még pedig abban, hogy ez a beszéd Isten szájából származik. És éppen ezért teremtő hatalma van. Isten az Ő igéjével, beszédével bármit el tud végezni. És Ő ma is ezzel az igével munkálkodik. Ezt az igét bízza az övéire.
Az Ézsaiás 55-ből jól ismert az a mondat, amikor Isten azt mondja: ahogy az eső fentről lefelé esik és nem fordítva, és megtermékenyíti a földet, „így lesz az én beszédem, amely számból származik, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akar.” Isten olyan beszédet bíz az Ő küldöttjeire, ami az Ő szájából származik. És noha emberek mondják, rajta keresztül maga a teremtő és újjáteremtő Isten munkálkodik. Bízunk-e ebben igazán? Ezzel a reménységgel tudunk-e igét mondani, mégpedig helyén mondott igét a szeretteinknek, az ismerőseinknek, bízva abban, hogy ha az olyan ige volt, amit Isten szájából vettünk, az elvégzi a munkáját bennük. S lehet, hogy gúnyos mosoly volt a válasz arra a néhány mondatra, amit szeretettel mondtunk, de öt év múlva, tíz év múlva kikel a mag és gyümölcsöt terem. És az, hogy újjászületnek, esetleg ott kezdődött el, amikor először igét mondtunk nekik. Vagy az gondolkoztatta el őket, hogy effélét már háromszor hallottak életükben és különlegesen egybecsengnek ezek a bizonyságtételek. Hátha mégis igaz ez - gondolja az, aki hallotta. Mert Isten keresi azt, aki igét hall, ebben egészen bizonyosak lehetünk. És ugyanígy kell nekünk is engednünk minden igének, ami Isten szájából származik, mert Isten megkeresi rajtunk ezeket az igéket, amiket Ő mondott nekünk.
Pál apostol sokszor nehéz körülmények között, nagy ellenállással találkozva, sokféle gúnyolódás és szenvedés ellenére is hirdette az igét, és szentül meg volt győződve, hogy ez az ige energia, ami kifejti a maga munkáját. (1Tess 2,13)
A thesszalonikaiaknak írja: „hálát adunk az Istennek, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem, úgy, mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” És itt az energia szó van a munkálkodásnál. Mivel az nem Pál apostol bölcsessége volt, hanem Isten szájából származó ige, átalakította a tesszalonikaiak életét. Azt mondja Pál: ha ebben kételkedtek, nézzétek meg egymást meg magatokat. Milyenek voltatok, s milyenné váltatok. Mivel magyarázzátok ezt? Mi történt közben? Csak az igehirdetést hallottátok, a Krisztus keresztjéről és feltámadásáról szóló evangéliumot, az egészséges tudományt, az igazság beszédét. És aki azt hittel befogadta, megváltozott a gondolkozása és az élete. Isten munkálkodott az életetekben. Az ige hatalom. Isten igéje nem emberi beszéd. Mi emberek locsoghatunk, kotyoghatunk össze-vissza, amit akarunk, vagy mondhatunk jó szándékkal nagy bölcsességeket, vagy nagy jó szándékkal nagy butaságokat, és mondhatunk kimondottan rosszindulattal sok gonoszságot, ez azonban mind emberi beszéd. Valamilyen hatása annak is van, de újjáteremtő ereje csak az Isten beszédének van. Ő viszont ezt ránk, emberekre bízza. Az Ő újjászületett hívő gyermekeire.
Mit kell tehát hirdetnie Timótheusnak, és mit a hívő embernek? Ezt az igét. Amit a teljes Szentírás alapján Isten üzeneteként megértünk, és nem ehelyett valami mást.
Tudjuk-e, hogy mit kell hirdetnünk? Nagyon sokszor nem a magunk tapasztalatait, élményeit, érzéseit, rögeszméit mondjuk-e az egészséges tudomány, a tiszta ige, az igazság beszéde helyett? Állandóan tanulmányoznunk kell nekünk is az igét, hogy egyre világosabban lássuk, mit kell hirdetnünk.
2) Hogyan kell hirdetni? Egész sor fontos útmutatást ad itt az apostol néhány szóba sűrítve ebben a végrendeletében.
Először is arra hívja fel Timótheus figyelmét, hogy nem ráérősen, nem ímmel-ámmal, hanem sürgősen és sürgetően kell ezt hirdetni. Állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben! Ez nem azt jelenti: légy tapintatlan azokkal szemben, akiknek hirdeted, és mindegy, hogy ők most odafigyelnek, vagy nem, van kedvük hallgatni vagy nem, milyen állapotban vannak: te beszélj nekik, - hanem ami neked alkalmatlan idő, az ne legyen akadálya annak, hogy mondod.
Egy lelkipásztor mondotta el egyszer őszintén és szégyenkezve, a végén mégis hálaadással: A vonaton utazott vasárnap reggel. Valaki megkérte, helyettesítsen a szomszéd városban. Felült a vonatra, és elővette a prédikációját, hogy még egyszer elolvassa, átgondolja, és úgy megy majd a másik városban a szószékre. Szemben ült vele egy fiatalember, és megkérdezte: az a könyv Biblia? Igen - válaszolt rá és olvasta tovább a prédikációját. És maga hiszi is, ami abban a könyvben van? Igen. - olvasta tovább a prédikációját. Egyszer csak Isten Szentlelke eszméltette: észen van ő? Hát ez elkészített alkalom! Minden mesterkéltség és erőszakosság nélkül elmondhatja, mit jelent neki, hogy hiszi is azt, ami abban a könyvben van. Szégyenkezve csukta össze a papírjait, és tért vissza a fiatalember kérdéseire. Ami Istentől megáldott, jó beszélgetés lett. Csak azt szégyellte: az első kérdés után miért nem kapcsolt, és miért nem tette a táskába vissza a prédikációt. Azért, mert ez neki most alkalmatlan idő volt. Ő most készült még az igehirdetésre. Őt most ne zavarják. Na de ha Isten most küld oda egy szomjas lelket? Akkor hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben!
Egy ilyen nyári vakációban a konfirmált fiúkkal voltunk csendeshéten, és ugyebár az köztudott, hogy az esti lecsendesítés nem mindig könnyen megy. Végre már mindenki ágyban volt, eloltottuk a villanyt. Megegyeztünk: fejezzük be a beszélgetést, eddig nagyon jó volt, eleget beszéltünk, majd holnap folytatjuk. Néhány percig csend volt, s akkor megszólal az egyik fiú: Kálmán bácsi, honnan lehet azt tudni, hogy valakit kiválasztott Isten az üdvösségre? Az első pillanatban mérges lettem. A predestináció tipikusan az a kérdés, amiről bármikor lehet beszélni, bármilyen hosszan. Most este 11-kor, amikor kora reggel óta talpon vagyok, alig várom, hogy elaludhassak már, most értekezzünk a predestinációról? Eszembe jutott: hátha ezt a gyereket komolyan érdekli az. Hátha őt az érdekli - csak sosem így szokták feltenni a kérdést -, hogy vajon engem Isten kiválasztott-e? Akkor viszont dörzsöljem ki most az álmot a szememből, és próbáljam meg röviden és világosan elmondani, amit erről hiszek. Most nem értekezni kell, hanem lehetőleg válaszolni erre a kérdésre.
Másnap derült ki, hogy valóban az izgatta ezt a fiút. Bizonyos okok miatt aggódott, hogy vajon őt Isten nem vetette-e el. És honnan tudhatja, hogy Isten esetleg mégis, mindannak ellenére őt szereti, és még van reménye arra, hogy üdvözülhet? Mondhattam volna azt: édes barátom, Efézus 1,5 - jó éjszakát. Mert ott van megírva, honnan lehet ezt megtudni. Na, de ilyet nem szabad csinálni! Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy ami nekünk alkalmatlan, akkor amiatt hallgassunk. Ezért biztatja itt Pál: állj elő vele, és hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan neked. Mert, ha Isten arra alkalmat készít, akkor tegyen félre mindent: kényelmet, fáradtságot, bosszúságot, akármit. Állj elő vele, állj helyt - ezt jelenti pontosan ez a szó - abban a helyzetben is. Számíthasson rád a te Urad, és végezd el azt, amit rád bízott.
Tehát sürgősen, sürgetően kell hirdetni, nem erőszakosan, nem tapintatlanul, nem lyukat beszélni a másiknak a hasába, akkor amikor neki végképp alkalmatlan, hanem még akkor is bizonyságot kell tenni, ha az nekem valami miatt alkalmatlan.
A másik, amit itt mond Pál: az igét a maga teljes gazdagságában kell hirdetnünk. Van itt egy rövid felsorolás, amiről külön igehirdetést kellene egyszer tartani. Azt mondja: állj elő vele, ints, feddj, buzdíts. Három olyan fontos tartománya ez a teljes Írásnak, amit mind a hármat nagyon komolyan kell vennünk. Ints - vagyis hívd fel az emberek figyelmét arra, ha rossz irányba mennek. Te már tudod, melyik a helyes irány, mert irányt változtattál. Valamikor te is mentél a kárhozatba, Jézus megmutatta neked az életre vezető utat és most azon mész. Azóta össze tudod hasonlítani. Légy szíves szeretettel figyelmeztetni mindenkit, hogy az az út, amin ő van, a kárhozatba vezet. Ő nem is tudja. Azt sem tudja, hogy másik út is létezik. A széles út elején tette le az édesanyja, amikor a világra hozta, s elindult azon az úton. Hirdesd neki: van egy másik út is, a keskeny út, amelyik az életre vezet. Nagy szeretettel, úgy, mint aki szintén jártál a szélesen, de most már jársz a keskenyen. És ezzel a szeretettel hívogasd és mondd meg, hogyan lehet ide átjönni. Ints - hívd fel a figyelmét arra a veszedelemre, ami reá leselkedik, ha nem tér vissza Istenhez.
Feddj - ez már egy kicsit keményebb. De benne van az értelmi meggyőzés is. Ha ő ellenáll, okoskodik, mint ahogy majdnem mindnyájann kezdetben, akkor ne hátrálj meg. Mondj olyan érveket, amik neki meggyőzőek lehetnek.
De buzdíts is! Ennek a szónak a jelentéstartalma a leggazdagabb. Benne van, hogy vigasztalj, bátoríts, ha a kedve elment, ha csüggedezik, akkor nyúlj a hóna alá, hadd lássa, hogy valaki támogatja. Mondd el nyugodtan: te is elestél néhányszor, és volt, aki felemelt. Legyél most te az, aki felemeled a másikat. Ha már feladta és megállapítja: nem neki való ez, úgysem lesz ő jó keresztyén, bátorítsd, bíztasd. Ne mesékkel, a valósággal. Ints, feddj, buzdíts!
Igaz az, amit az elején próbáltam mondani: Isten igéje egészen más, mint minden emberi beszéd. Számomra a legmeggyőzőbben abból derült ki a szolgálatom elején, amikor többször gondoltam arra, hogy egy emberrel beszélgetve, ha figyelek Istenre, talán felismerhetem, hogy itt most inteni kell, vagy inkább bátorítani. De egy gyülekezetben, ahol ott ülünk százan vagy kétszázan, ott melyiket kell mondani? Ki tudja, hogy ki milyen lelkiállapotban van ott? Kinek mire van szüksége? Most épp intésre, vagy keményebb feddésre, vagy gyengéd, szeretetteljes buzdításra? Én csak egy igehirdetést tudok elmondani egyszerre. S amikor tapasztaltam, hogy Isten ugyanazon az igehirdetésen keresztül az egyik embert összetöri a maga keménységében, a másikat megvigasztalja a maga kétségbeesettségében, és azt csinál, amit akar. És az az egy ige a jelenlevő száz embernek nyolcvanféle üzenetet közvetít. S utána egyik azt mondja: hálás vagyok Istennek, hogy megbátorított engem, már-már feladtam. A másik azt mondja: rájöttem, így nem szabad tovább mennem, ezt abba kell hagynom, amit csináltam.
Isten az Ő igéjével, egyugyanazon igével bármit el tud végezni bennünk, s közben az igehirdető is beszámolhat sokszor arról, hogy miközben mondtam, nekem Isten mit tett ebből hangsúlyossá, s most már tudom, mit kell másképpen csinálnom. Mindenkit Ő szólít meg. Ez volt a legfőbb bizonysága számomra annak, hogy csakugyan nem a magamét mondom, hanem Istentől kapott igét. Persze, előfordulhat, hogy a magunkét mondjuk. Segítsenek a testvérek imádkozni, hogy sose legyen ilyen, mert abban nincs köszönet, hanem élő igéket venni Isten szájából, hogy az, aki hirdeti, s hallja itt az igét, adja néki a szívét.
Nos, fontos tehát az igét a maga teljes gazdagságában mondani. És ez kicsiben is így van. Ha csak a tulajdon gyermekeinkre gondolunk is. Egy hívő szülő feltétlenül táplálja igével is gyermekeit. Egészen pici kortól kezdve, mindaddig, míg elfogadják. De nem mindegy, mit mondunk. Van, amikor a nagynak is gyöngéd biztatásra van szüksége, és van, amikor a dédelgetettnek is kemény feddésre, ha szereti az ember, ha a javát akarja, ha engedelmes Istennek. Mindig azt kell mondani, amit Isten hangsúlyossá tesz a számunkra.
Tehát sürgetően, de nem erőszakosan az igét a maga gazdagságában. És a harmadik, amit mindjárt hozzátesz Pál apostol: türelmesen. Ints, buzdíts teljes türelemmel. Miért kell ezt mondani? Mert mindenki szeretné látni a munkájának az eredményét, lehetőleg azonnal. Vannak olyan területei az életnek, ahol nem lehet azonnal látni. Jézus az igehirdetést nagyon sokszor a magvetéshez hasonlítja. A magvető sosem látja azonnal a munkája eredményét. Amikor el van boronálva, akkor majdnem ugyanúgy néz ki a szántóföld, mint a vetés előtt. Baj is lenne, ha nagyon látszanának a magok, mert akkor nem került bele a talajba. Semmi nem látszik. Hozzáértő szem megállapítja: itt már volt vetés, de aki nem ért hozzá, még ezt sem állapítja meg. Fekete volt azelőtt is, fekete most is. Fölszántották a földet. Vagy ha homokos ez a terület: Olyan sárgás volt akkor is, most is, semmi változás. Dehogynem! Benne van a mag. Hát ő azt nem hiszi. Majd meglátod!
Aztán magától terem a föld - ahogy Jézus mondja a Mk 4. részében. Előbb füvet, majd kalászt, aztán magot a kalászban. És amikor megérett, megint jöhet a gazda az aratásra. De ami közben történt, az mindenestől Isten munkája volt. Ez az igével is így van. Ne akarjak azonnal eredményt látni. Egyáltalán nem kell nekünk eredményt látnunk. Ezért mondja Jézus azt is: van olyan, hogy más a vető, és más az arató. Ti a más vetésébe jöttetek. (Jn 4),37)
Nekünk a magvetés a feladatunk. Ő az aratás Ura, majd küld aratókat, amikor annak eljön az ideje. Esetleg megengedi nekünk is, hogy lássuk a munkánk gyümölcsét. De annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy elbízzuk magunkat, és Isten dicsőségét a magunkénak tulajdonítsuk, hogy néha jobb, hogy nem is láthatjuk meg. Hitben járunk és nem látásban. Azzal a hittel hunyhatja le a szemét egy-egy idős bizonyságtevő hívő testvér, hogy ha nem látja is a bizonyságtétele gyümölcseit, azok egyszer meg fognak érni. Aki egy kicsit ért a gyümölcskertészethez, tudja, hogy nem úgy van: elültettem a fát, és terem. Majd évek múlva! Sokszor öt, hat, nyolc év múlva fordul igazán termőre. És addig? Addig csak a munka van vele, mint a kisgyerekkel.
Ez a lelki munkával is így van, és az ifjú Timótheust az öregedő Pál türelemre inti, még jelzőt is tesz elé: teljes türelemmel végezd ezt a munkát. Mert az a kard, ami Isten igéje, nem a te kardod, Timótheus, arról a Biblia azt mondja: a Lélek kardja. Majd a Szentlélek felhasználja azt az igét azoknak a szívében, akik hallották. És lehet, hogy hosszú ideig ellenállnak annak. Istennek van ideje. Éppen ezért teljes türelemmel végezd a magvetés szolgálatát.
Ez segíti át az embert az akadályokon is. Egyszer szinte minden előforduló akadályt felsorolt egy fiatal lelkész. Mit csináljak, ha nem figyelnek? Hirdesd az igét! És ha elalszanak? Akkor is hirdesd az igét. És ha nagy ellenállás van? A fiatalok mindig vitatkoznak utána. Hirdesd az igét! De ezt az igét, ahogyan arról most szó volt. Nem a saját gondolataidat, hanem az igét, mert az el fogja végezni a munkáját.
És a hogyanra még egy megjegyzése van Pálnak. Azt mondja: tanítással. Teljes türelemmel és tanítással. Vannak, akik megkülönböztetik az evangéliumot a tanítástól. Az Újszövetségben is van két különböző görög szó: kérügma, elsősorban a Jézushoz hívás, az Isten szeretetéről szóló evangélium. A didaché inkább a tanítás, amikor a hitre jutottakat előbbre akarják segíteni. De sehol sem válik el ez élesen a Bibliában sem. Van úgy, hogy a hangsúly inkább ezen van vagy inkább azon, de azt hiszem, ha valamikor, a mi korunkban fontos, hogy tanítást is tartalmazzon az igemagyarázat. Mert hihetetlenül tudatlanok az emberek. Ha nem sértődtök meg, mondom többes szám első személyben: hihetetlenül tudatlanok vagyunk az Isten dolgait illetően és azt gondoljuk, hogy a magunk téves eszméi vagy beidegződései, vagy innen-onnan összeszedett olvasmányai, ismeretei azonosak azzal az ismerettel, amit igazság beszédének nevez a Szentírás.
Engedjük, hogy tanítson minket Isten az Ő igéje által, és legyünk tanulékonyabbak. Nem felesleges aláhúzni valamit, jegyzetelni, felírni, mit nem értek, mit értettem meg. Ha felismerésekre segít minket Isten Szentlelke, azokat feltétlenül meg kell jegyezni: értem már, hogy függ össze egy ószövetségi meg egy újszövetségi ige, s mit jelent ez a számomra. Vagy adott esetben mihez tartsam majd magamat.
Isten tanít minket folyamatosan. Ezt meg is ígéri. Jézus azt mondja: Istentől tanítottak lesztek. De akarjunk tanulni és legyünk készek tanítani is.
Mit kell hirdetni? Az igét, a szó olyan értelmében, ahogy hallottuk. Hogyan kell hirdetni? Úgy, mint ami nagyon sürgős, de azért tapintattal és figyelmesen. Úgy, mint ami nagyon gazdag, s abból mindig azt mondani, ami odaillik. Feltétlenül türelmesen kell hirdetni és meg kell tanulnunk tanítani is. Tanulva tanítani.
3) Miért kell mindezt csinálni? Pál mindig megindokolja azt, ha valamire buzdítja Timótheust vagy a gyülekezetek tagjait. Miért kell ezt csinálni? Három különös indokot említ itt:
a) Azért mert Jézus Krisztus visszajön ítélni élőket és holtakat. „Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az Ő eljövetelekor és az Ő országában.” Azért kell most alkalmas és alkalmatlan időben hirdetni, mert egyszer vége szakad a lehetőségnek. Mert eljön egyszer az a nap, amikor a mi Urunk dicsőségesen megjelenik, és többet nem lehet róla prédikálni. És akik addig nem hallották meg, és nem engedtek neki, azok elvesznek. És akik addig nem mondták el másoknak, amit elmondhattak volna, nem pótolhatják többé. Eljön egy nap, a felelősségre vonás napja, amikor már feleslegessé válik tovább az evangélium hirdetése, de lehetetlenné is válik. Közeledik Jézus ítélete. Erre figyelmezteti itt Pál apostol Timótheust.
Benne van ebben az ő öröme is, hogy közeledik a mi Urunk eljövetele, és megállhatunk előtte és meglátjuk Őt, akiben hittünk, és véget ér minden nyomorúság, szenvedés, és nem lesznek többé tévtanítók, és nem kell többé hadakozni senkivel, akkor már csak a gyümölcsöket látjuk majd, a Krisztus által megigazított, megszentelt, megdicsőített, örök életre elhívott embereket. De nekünk addig teljesítenünk kell a feladatunkat. És mivel nem tudjuk, hogy ez mikor következik be, ezért hirdesd az igét alkalmas és alkalmatlan időben. Közben várd örömmel, amikor vége lesz minden rossznak és kiteljesedik az üdvösség, de ugyanakkor gondolj arra is, hogy elvégzed-e addig azt, amit Isten számon kér majd rajtad. Ez az első oka annak, hogy hirdesd.
b) A második oka az, hogy tele van tévtanítókkal Timótheus környezete, és annál fontosabb, hogy a tiszta evangélium, az igazság beszéde hangozzék. „Mert lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez odafordulnak.”
Nem a mi korunkat jellemzi itt az apostol? Minden inkább hihető, mint a tiszta evangélium. Bármi mást hajlandóak elfogadni az emberek, akármilyen hajmeresztő ostobaság is, mint azt, hogy Isten szeret téged, Isten nélkül elveszett ember vagy, de Ő neked is helyet készített a mennyben, Jézus Krisztus vezet oda téged. Ettől elfordítják a fülüket. Vagy azért, mert túl egyszerű, vagy azért, mert túl bonyolult - ki mit mond rá, és közben viszket a fülük, valami olyat szeretnének hallani, ami tetszik, vagy ami egészen újszerű. Ami - úgymond - modern, és keresnek maguknak olyan tanítókat, akik azt fogják mondani, amit hallani akarnak. Ilyen tanítókat mindig lehet találni. Jó pénzért pláne. És elfordítják a fülüket az üdvösségre vezető igétől.
Nos, mi következik ebből? Az első alkalommal láttuk: Timótheus egy kicsit félénk alaptermészetű ember lehetett. Egy félénk ember számára az következik, hogy akkor elhallgatok. Mindenki üvölti a magáét körülöttem. Én nem is tudok üvölteni, nem is akarok belekeveredni ebbe a kórusba, úgysem figyelnek oda. Mindenki keres magának tanítókat. Milyen jó, hogy hallottam az evangéliumot, akkor csendben maradok. Azt mondja Pál: nem! Ellenkezőleg! Annál inkább hirdesd az igét. Nem kell üvöltened. Van annak ereje önmagában. Nem kell versenyre kelned a világ hangforrásaival. Az Isten beszéde halk és szelíd szó, de élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a velőknek a mélyéig és megvizsgálja, mi van a szívekben és a vesékben, és újjáteremti az embereket. Te csak hirdesd az igét! Nem kell versenyezned, de nem szabad elhallgatnod. Nehogy a magad óemberi félszegsége szabja meg, hogy mit csinálsz, hanem az a Krisztus, akinek a szolgálatába szegődtél. Bízzál az ige erejében. Minden emberi bölcsességnél és butaságnál hatalmasabb az ige ereje. Hirdesd, Timótheus, az igét éppen azért, mert - ezzel a kötőszóval kezdődik ez a mondat: Mert egyre többen lesznek, akik ilyen téves dolgokat hirdetnek.
c) A harmadik, amit mond a legvégén - majd erről, ha Isten segít minket, tíz nap múlva vasárnap lesz szó -: hirdesd az igét, mert nemsokára meghalok. Az elköltözésem ideje beállott, immár megáldoztatom - lehet hogy akkor már eldőlt, hogy kivégzik Pált -, és nemcsak eggyel kevesebben lesztek, Timó-theus, akik hirdetik az igét, hanem eddig nagyon rám támaszkodtál. Az öreg Pál ott volt biztonságnak. Még ha börtönben van is. Jön tőle egy levél, vagy küldünk valakit és megkérdezzük. Valakit mindig meg lehet kérdezni. Valakiről tudhatom, hogy a börtönben is imádkozik értem.
Láttuk a levél elején, milyen sokat jelentett ez Timótheusnak, hogy Pál biztosította őt: nekem te fontos vagy, és naponta imádkozom érted. De, Timótheus, ennek vége! Még néhány nap, és átköltözöm oda a túlsó partra, a mennyei dicsőségbe. Te meg itt maradsz. És akkor nem sírni kell, hanem kétszeres erővel hirdetni az igét. Akkor majd rád fognak támaszkodni mások, akkor neked kell megtanulnod éjjel-nappal könyörögni másokért. Akkor téged kérdeznek majd meg, és fiatal korod ellenére bölcs válaszokat kell adni. Honnan veszed a bölcsességet? Ad neked Isten Szentlelke, aki eddig is adott. Csak föl ne add! Jobb, ha ezzel már most számolsz. Egyre nehezebb lesz. Egyre több tévtanító vesz körül, és egyre kevesebben lesznek, akikre támaszkodhatsz. Egyre többen akarnak rád támaszkodni, és ezt bírni kell, Timótheus. Mindenre lesz erőd neked is a Krisztusban, aki engem is megerősített. Hirdesd tehát az igét, már csak azért is, mert én már nem sokáig hirdethetem.
Isten igéje ma mindannyiunkat bátorít erre. Nyilván nem azzal kezdődik, hogy valaki hirdeti az igét. Azzal kezdődik: hallgatja, befogadja, és Isten igéje átalakítja, újjáteremti. De ha ez a csoda megtörtént, attól kezdve ez mindannyiunk feladata. Mindannyiunk lehetősége. Óriási lehetőség. Isten újjáteremtő beszédét továbbadni úgy, hogy az emberek életét megtisztítja, megváltoztatja, hogy embereknek életet ad, feltámasztja őket a lelki halálból. Isten minket ma erre bátorít. Legyünk ebben állhatatosak. Ezért javasoltam azt az éneket, amit az elején elénekeltünk. Az is arról szól: nem tudjuk, hogy hány éjszakánk lesz, hány napunk. De azt tudhatjuk, hogy a hívők sorsa idelenn új próba és új küzdelem, és ebből nem az következik, hogy elkeseredünk, hanem hogy még bátrabban hirdetjük a ránk bízott igét.

Ennek a fejezetnek az első mondatát vasárnap így olvastuk: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.” Láttuk, hogy ezek az utolsó napok a Biblia szóhasználata szerint: amiben most élünk a pünkösdtől a Krisztus második eljöveteléig terjedő időszak. Láttuk milyenné válik az Isten nélkül gondolkozó és élő emberiség ezekben az utolsó napokban, és világosan olvashattuk: milyen legyen Isten népe.
Ugyanakkor arra is figyelmeztetett bennünket Isten az igén keresztül, hogy ha mi Őhozzá hűségesek akarunk maradni, készüljünk fel arra, hogy szenvedni is kell. Pusztán csak azért, mert hívők vagyunk. Ha valaki valóban Jézust, úgy, hogy aszerint is él, ahogyan Ő azt nekünk mondotta, s ahogy Ő bennünk élni akar, annak az embernek szenvednie kell a hitetlen közegben is, és szenvednie kell a formálisan vallásos közegben is. Mert lesznek olyanok, akiknél megvan a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadják - ahogy olvastuk ebben a fejezetben.
És amikor a távlatról beszél Pál, hogy mi vár ránk, mire számíthatunk, akkor ezt írja Timótheusnak: a gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve. De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál. Ezek a kilátások: a gonosz emberek egyre messzebbre mennek a gonoszságban, tévelyegve és másokat is eltévelyítve. A Biblia tanítása szerint, Jézus tanítása szerint is nem világméretű ébredés küszöbén állunk, hanem a gonoszság, a hamisság, az erő-szak egyre jobban növekedni fog, egyre nehezebb lesz Jézus tanítványának maradni.
De te maradj meg - mondja itt Timótheusnak és mondja Isten ma este mindannyiunknak. A hozzá való hűség tartja meg az embert, az teszi világítóvá az életét ebben a sötétben, és azokat tudja használni is Isten mások üdvösségére, akik hűségesek hozzá, ha kell a vértanúhalálig is. Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját.
Ma este szeretnék elmondani néhány olyan részletet, ami kimaradt a vasárnapi igehirdetésből, és utána ennek a fejezetnek a befejező két verséről szóljunk majd, amelyik a Szentírás eredetéről és céljáról mond el fontos dolgokat.
I. Ami kimaradt: Részletesen ír itt Pál Timótheusnak a tévtanítók természetéről. Miféle emberek azok, hogyan lehet védekezni ellenük? Utána pedig azt mondja Timótheusnak: Vegyél példát rólam, és itt a szíve mélyéig enged látni. Egyre mélyebb rétegeket érint, - majd látni fogjuk. Egészen kitárulkozik és azt mondja: engem egészen átjárt a Krisztus szeretete és Szentlelkének megtisztító ereje, kövesd ezt a példát. Ennél jobb keresztyén te is lehetsz. De legalább ilyen legyél ezekben a nehéz időkben.
Nos, mit mond a tévtanítókról? Azt mondja: rendkívül határozottan lépnek fel, mindig valami világmegváltó receptet adnak, megoldást minden problémára, megkörnyékezik a gyengéket, kiválasztják maguknak azokat, akik a legkönnyebben kísérthetők. Különböző csapdákat állítanak fel, hogy áldozatokat szerezzenek maguknak. Ellenállnak az igazságnak ezek a tévtanítók, és a hit tekintetében nem becsületes emberek. Ilyen kemény ítéletet mond itt Pál apostol felettük.
Aki ilyen határozottan lép fel, mint az igazság birtokosa, esetleg az igazság kizárólagos birtokosa, aki minden problémát azonnal megoldó receptet ajánl, aki a gyengéket környékezi meg elsősorban, az eleve gyanús. Azzal szembe kell helyezni az igazságot. Mit tanít Isten igéje, az igazság beszéde azokról a dolgokról, amiket mond? Ha az igazságnak ellenáll, ha végig sem hallgat, a szavamba vág, őt nem érdekli, ő jobban tudja, és nyilvánvalóan mást mond, mint ami Isten igéjében van, akkor fordítsak hátat neki.
„De te ...” De te ne vállalj velük közösséget, ne foglalkozz tovább velük, nem visznek ők előbbre téged a Krisztus útján. Ők egészen más úton járnak. Ha meg sem hallgatják a bizonyságtételedet, nem tehetsz mást, mint engeded őket, hogy menjenek azon az úton. Úgyis kiderül előbb-utóbb, hogy hamisságot mondanak, és akkor azok is megtudják, akiket megtévesztettek, meg őróluk is nyilvánvaló lesz. Így olvashatjuk ezt: „Ezek közül valók azok, akik belopakodnak a házakba, és rabul ejtik a bűnökkel terhelt és sokféle vágytól űzött asszonykákat. Ezek mindig tanulnak, de az igazságot sohasem ismerik meg. Ahogyan Jannész és Jambrész ellenszegültek Mózesnek, úgy álltak ellent az igazságnak ezek a megromlott értelmű, a hit szempontjából megbízhatatlan emberek is. De nem jutnak előbbre, mert esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenki előtt, mint ahogy amazoké is az lett.” (6-9) (Jannész és Jambrész voltak azok az egyiptomi varázslók a hagyomány szerint - ez nem a Bibliában van leírva, hanem van egy - Mózes hagyományokat feldolgozó írás -, és arra utal itt Pál apostol, ami közismert volt zsidó körökben, hogy az a két egyiptomi varázsló, akik egy ideig tudták követni azokat a csodákat, amiket Isten Mózes által tett, pl. hogy eldobta a botját és az kígyóvá változott, aztán megfogta és bottá lett megint. De aztán egy ponton megálltak a varázslók, és kiderült, hogy Isten hatalma nagyobb, mint az ő isteneiké, és Isten Mózesen keresztül olyanokat is tud csinálni, amiket ők már nem tudnak. Sőt Mózes segítségére volt szükségük, s rendkívül szemléletes ott, hogy Mózes kígyója felfalta az ő kígyóikat. Isten ezzel is szemléltetni akarta, hogy Ő abszolút fölényben van, felette áll minden sötét szellemi erőnek, minden okkult és démoni erőnek. Mózes által Ő munkálkodik, azok pedig okkult erőkkel tudták egy ideig a csodákat tenni. De ellene álltak az igazságnak, nem hódoltak meg Isten előtt akkor sem, amikor nyilvánvaló lett, hogy Isten hatalmas, hatalmasabb mint az ő bálványaik vagy démonaik. Ellenálltak az igazságnak, nem lehetett rajtuk segíteni. Aki ellenáll, azon nem lehet segíteni.)
Szomorú illusztrációja ennek az igének, hogy a közelmúltban egyik istentiszteletről innen hazafelé menve, Isten igéjét a szívében forgatva, valaki hallott egy utcai evangélizációt. Ott szóba elegyedett azzal, aki beszélt. Elmondta, ő is vágyik a megtérésre. Mire az illet azt mondta: menjen csak közéjük, ott fog kapni kézrátételt, és azonnal és biztosan megtér. Ez a beszélgetés annyira felzaklatta az illetőt, hogy sírógörcsöt kapva telefonált ide. - Nem ez az Isten útja. Mi az, hogy azonnal és biztosan? Hol van ilyen a Bibliában? Hol van a Bibliában, hogy az tér meg, aki kap kézrátételt. És kitől kap kézrátételt? Milyen lélek van az illetőben? Mert ő csak azt a lelket tudja átadni, ami benne van. És ha az tisztátalan lélek? Nem szabad ilyenekkel szóba ereszkedni és ilyen hatásoknak kitenni magunkat.
Itt élnek körülöttük akikről Pál apostol ezeket a kemény, ítéletes jelzőket mondja: a hitre nézve nem becsületes emberek, valami olyat ajánlanak, ami nincs, vagy ami nem igaz. Megkörnyékezik a gyengéket, az erőtleneket, aki nem tud védekezni, mert az ismeretei nincsenek meg, vagy naivak, jóhiszeműek. Jézus Krisztus az ajtón megy be mindig. Ő a juhok pásztora. Ő az ember értelmét szólítja meg, a döntést reánk bízza. Nem akar azonnali és gyors eredményeket, de ellenállhatatlanul végzi a maga mentő munkáját. Nincs semmi gát, kegyelme mit ne törne át.
Legyünk sokkal éberebbek, józanabbak! Legyen nyitva fülünk, szemünk! Kérjük, hogy Isten Szentlelke világosítsa meg az értelmünket, és különböztessük meg a tévtaní-tást az igazság beszédétől. A tévtanításnak „szaga” van, és észre lehet venni a szagáról, hogy ez nem Isten igéjéből fakad. Például ha ezek közül a jellemvonások közül valami ott van, amit itt Pál apostol elénk ad.
És mit mond magáról? Azt mondja Timótheusnak: „Te azonban követőjévé lettél az én tanításomnak, életmódomnak, szándékomnak, hitemnek, türelmemnek, szeretetemnek, állhatatosságomnak, üldöztetéseimnek és szenvedéseimnek.”
Figyeljük meg, hogy halad egyre mélyebb rétegekbe. Azt mondja: követőjévé lettél a tanításomnak. Ez egész a felszínen van, ez csak az intellektust, az értelmet érinti. Ettől még nem lesz életváltozás. De ezzel kezdődik, a felszínen kell elkezdeni, aztán mehetünk egyre mélyebbre. - De követője lettél az életmódomnak is. Tudniillik Pál aszerint élt, ahogy másoknak tanította. Nem vizet prédikált és bort ivott. És Timótheus figyelte közelről, hogyan él Pál, és azt mondta: ez igen! Amit mond, azt maga is betartja. Szeretnék én is így élni. Kezdjük el, próbáljuk meg.
Aztán még mélyebbre megy: szándékomnak. Mert még azt is meg lehet játszani, hogy valaki kegyeskedve él. Nemcsak megtanul bizonyos ismereteket, bizonyos kegyes fordulatokat, szóhasználatot. Nemcsak úgy él, főleg a kirakat-életet, amit kívülről látnak, otthon egész más. Kérdezzék meg a házastársát meg a gyerekeit, hogy szokott ordítozni, de a gyülekezetben úgy tűnik, hogy nagyon szépen él. Azt mondja: nézd meg a szándékomat is. Nincsenek hátsó szándékaim. A cselekedeteim rugói is tiszták. Isten Szentlelkétől megszenteltek. A szándékomat is követheted.
Aztán felsorol négy olyan gyümölcsöt, amit a Galata levél a lélek gyümölcseként említ. „Követted a hitemet, türelmemet, szeretetemet, állhatatosságomat.” És még az üldöztetéseimet is. Mert Pál Krisztusért mindent vállalt. Még azt is, hogy majdnem belehalt abba, hogy megkövezték.
Nem akarom ezeket most részletezni, csak megkérdezem, mert Isten megkérdezett engem is rajta keresztül: elmondhatjuk-e mi ezt nyugodtan, jó lelkiismerettel, mély alázattal, főleg azoknak, akik közelről ismerik az életünket: kövesd nyugodtan a tanításomat, az életmódomat, a szándékaimat, aztán lásd meg, milyen gazdagon termi az életem a Lélek gyümölcsét. Ez aztán végképp nem az én produkcióm, hanem Isten bennem lakozó Szentlelke termi a szeretetnek, hűségnek, állhatatosságnak, türelemnek a gyümölcsét. És mivel közelről ismersz, látod, hogy mindig vállaltam a szenvedést is Krisztusért, a gúnyt, a megvetést, és nem akartam bosszút állni, és nem mondtam csúnyát arról, aki rólam csúnyát mondott, hanem imádkoztam ellenségeimért, jót cselekedtem azzal, aki ártott nekem, és megvédtem a becsületét annak, aki gonosz pletykákat hordott rólam.
Elmondhatjuk-e ezt? Lehet erre törekedni, lehet ma este kérni az Úr Jézust: Uram, ez te vagy, ez a te természeted, ezek a te tulajdonságaid. Növekedjél bennem! Én meg legyek egyre kisebb a magam csúnya természetével. És szeretném így elmondani: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.
II. Az utolsó két versre rátérve: Pál apostol világosan szól itt a Biblia eredetéről és céljáról. Hogyan keletkezett a Szentírás, és mi a célja a Szentírásnak? „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és minden jó cselekedetre felkészített legyen.”
1) Mi a Biblia eredete? Ki a Biblia szerzője? Azt mondja: a teljes írás Istentől ihletett. Ez az ihletés szó azt jelenti: kilehelni. Isten lehelte ki magából a teljes Szentírást. Na de hát emberek írták. Az ott is van a lapok tetején: Pál apostol levele ide meg oda. János 1-2-3. levele, Máté írása szerinti evangélium. Hogy kell azt érteni, hogy Isten a szerzője, amikor oda van írva, hogy Lukács írta? És azzal kezdi az első versekben, hogy mindennek gondosan utánajártam, minden elérhető szem- és fültanút meghallgattam, s miután mindezt egybe vetettem, most elédbe adom, jó Teofilusz, hogy mit mondott és tanított Jézus. Tudományos igényességgel, gondossággal megszerkesztett mű. És ő is azt állítja: ő járt utána és ő írja most le. Akkor ez hogy van? Isten a szerzője, vagy emberek a szerzői?
Óvakodnunk kell két véglettől. Az egyik véglet az, amit a mohamedánok a Koránról mondanak, hogy az úgy, ahogy van, készen a mennyből pottyant alá. A másik véglet az, amit a mindenkori hitetlen tudományoskodás mondott, a mai modern teológiai tudósok között is többen vannak, akik azt mondják: mindenestől emberi mű. Márk egyszerű, iskolázatlan ember volt, néhány száz szót használ. (Teológus korunkban nagyon szerettük fordítani, mert ahhoz nem kellett nagyon tudni görögül). A Zsidókhoz írt levélben viszont sok olyan szó van, ami csak egyszer fordul elő az egész Újszövetségben. Hiába tudtunk többszáz görög szót, állandóan szótározni kellett, mert rendkívül választékos stílusú szerző, aki azt írta. De Lukács is sokkal gazdagabb szókinccsel dolgozik, mint például Márk. Ott van az egyéniségüknek, a műveltségüknek a jegye az írásukon. Tehát nyilvánvalóan emberi mű.
Egyszer foglalkoztunk már részletesen ezzel, hogy a Szentírás titkát az értheti meg valamennyire is, aki Jézus Krisztus titkát ismeri. Jézus Krisztus kettős természetéről sokat beszél a Biblia, és többször volt szó itt is, hogy az Ő örök isteni természete mellé felvette még az emberi természetünket, hogy itt emberként tanítson, szenvedjen és meghaljon helyettünk. Kettős természete van Jézusnak, és ez a két természet nem keveredik benne, de nem lehet szétválasztani sem.
Nos, ugyanez érvényes Isten igéjére, a testté lett igére, Jézusra. Ennek is van egy teljesen emberi formája, kézzel írták valamilyen anyagra, valamilyen anyaggal, az illetőre jellemző szókinccsel és műveltséggel, az akkori világkép tükröződik benne. Ugyanakkor mégis valljuk, hogy a teljes Írás Istentől lehelt ki. Istentől ihletett. Hogyan? Fele részben Isten ihlette, fele részben emberi mű? Nem. Úgy, hogy százszázalékosan isteni ihletés, és százszázalékosan emberi alkotás. Ez kétszer százszázalék, ami a matematikában lehetetlen, de ezeket a titkokat nem tudjuk másként elmondani.
Mondok egy példát arra, hogy milyen az ihletettség állapota. Jézus elviszi a tanítványokat egyszer a határon kívül Cézárea Filippi környékére, hogy egy kicsit nyugodtan beszélgessen velük. Most nem a sokasággal, nem a betegekkel foglalkozik, a tanítványképzés folyik. Kinek mondanak engem az emberek? Mondogatják: egyik Jeremiásnak, másik Illéshez hasonlít, ki ezt, ki azt. És ti kinek mondtok engem? Döbbent csend. Akkor megszólal Péter: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Honnan veszi ezt? Korábban sosem mondott ilyet. Hogy meri ilyen határozottan állítani? Jézus megmagyarázza, honnan veszi. „Nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám.” Vagyis nem neked jutott eszedbe, nem emberekkel tanácskoztad meg, nem olvastad valahol, hanem Isten Szentlelke adta ezeket a gondolatokat a fejedbe, és ezeket a szavakat a szádba. És Ő adta a bátorságot is hozzá, hogy kimondj valami olyat, amin te ugyanúgy csodálkozol, mint a többiek, akik hallották. Ez nem a te agyadban született meg. Ez kijelentés, ihletés. Isten adta a gondolatot, és Ő adta a szót is, meg a bátorságot, hogy a kellő pillanatban elmondjad.
Eltelik egy rövid idő, Jézus beszél arról, hogy Ő most a keresztre készül, és mi a jelentősége a kereszthalálának. Ugyanez a Péter megszólal: mentsen Isten, Uram, nem eshetik meg ez teveled. Itt már nincs az ihletettség állapotában. Ez Péter. Mondja is neki Jézus: Simon, Simon, távozz tőlem, mert most nem Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint. Sőt azt mondja: távozz tőlem, sátán. Az Ördög akarja eltéríteni Jézust a kereszttől. Péter a lényeget nem érti, hogy mi a keresztnek a központi jelentősége Jézus földi szolgálatában, és a mi megváltásunkban. Na, de félórával előtte még egy titkot mond ki teljes meggyőződéssel! Mert akkor ihletett állapotban volt, most meg ő maga mondja a magáét, a saját gondolatait. Aggódik Jézusért, és ez tiszteletre méltó, csak nem helyénvaló ott.
Nos, amikor a Biblia azt mondja, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, akkor arról beszél, hogy Isten Szentlelke embereket olyan állapotba hozott, hogy fogták Isten gondolatait, és torzítás nélkül, hűségesen le tudták írni azokat a mi számunkra. És ez az Írás Istentől ihletett. Az Írás, nem az emberek, mert ugyanaz az ember írt nem ihletett írásokat is. Írt egy levelet a rokonának, az már nem feltétlenül ihletett volt. De amikor Isten az Ő örök érvényű kijelentését akarta velünk közölni, akkor felhasznált eszközül embereket, akik azonban nem mechanikusan, mint egy írógép írták a tollbamondást, hanem meglátszanak a maguk személyiségének, egyéniségének, müveltségének a jegyei az írásukon, de amit írnak, az Isten Szentlelkétől ihletett.
Érdekes lenne még bibliai példákat elemezni, de erre sajnos most nincs időnk.
Így persze az a kérdés: mit értsünk teljes Íráson? Először is vannak, akik másként fordítják ezt a kifejezést. Van, aki úgy fordítja, hogy minden Istentől ihletett Írás hasznos a tanításra, feddésre stb. Ez addig helytálló, hogy a minden és az egész ugyanaz a görög szó. Tehát azt a szót lehet úgy is fordítani, hogy a teljes, az egész Írás, meg úgy is, hogy minden Írás. Sőt még az is elmegy a fordítás szempontjából, hogy ezt jelzővé előre veszi az ember, és nem állítás lesz, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, hanem minden Istentől ihletett Írás hasznos stb. Ez eddig még elmegy. De mit csinálunk az éssel, ami ott van minden régi kéziratban? Az „és” mutatja, hogy itt két állítást mond Isten az Ő igéjéről. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre stb. Itt az „és” mutatja hogyan kell ezt helyesen fordítani. A legtöbb esetben bizonyos hátsó szándék van amögött, amikor úgy fordítják bibliafordítók - egyébként van egy nagyon jó magyar Újszövetség-fordítás is, amelyik így adja vissza: minden Istentől ihletett írás. Ez itt nyilvánvalóan nem helyes, ki is hagyja az ést, mert nem tudja hova tenni, s akkor azt mondja: minden Istentől ihletett Írás hasznos. Itt nem ez van. Itt az van: az egész Írás Istentől ihletett és hasznos mindenre. Ezzel az eredetét és a célját jelöli itt meg Pál apostol.
De még mindig probléma: mit értünk a teljes Íráson? Akkor, amikor Pál ezt a levelet írta, még csak az Ószövetség volt leírva, az Újszövetség még nem volt készen így, ahogy most van. Akkor csak az Ószövetségre gondol itt? Három érdekes igét hadd mondjak ahhoz, ami azt mutatja számunkra, hogy az egész mai Szentírásra kell itt gondolnunk, beleértve az evangéliumokat és az apostoli leveleket is.
Itt a 14. versben azt írja Pál Timótheusnak: „Maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad, mint aki gyermekségedtől ismered a szent írásokat.” A „szent írások” az írásba foglalt Ószövetséget jelölte. De mellé teszi Pál azt is, amit tőle tanult, és olvasott Timó-theus. És Pál leveleit akkor már úgy küldözték gyülekezetről gyülekezetre, mint amin keresztül Isten üzenete érkezik meg a hallgatókhoz, akiknek felolvasták. Az apostoli levelek már szentírás számba mentek akkor. Péter második levelének a végén olvashatjuk a 3,15-16 verseiben: „a mi Urunk türelmét üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek - a neki adott bölcsesség szerint -, szinte minden levelében,amikor ezekről szól.”
Itt Péter is az ószövetségi jövendölésekről beszél előbb, amik az utolsó napokra vonatkoznak, és szinte egyenesen folytatja: ugyanígy vegyétek komolyan, amit a mi szeretett testvérünk, Pál ír nektek. Tehát az apostoli levelek már egy szintre kerültek az ószövetségi írásokkal.
És még egy érdekes mondatra hadd hívjam fel a testvérek figyelmét a Timótheushoz írt első levélből: „Azt mondja az Írás, nyomtató ökörnek ne kösd be a száját. És méltó a munkás a maga bérére.” (1Tim 5,18) Ez azért érdekes, mert az első idézet az ószövetségi idézet a Mózes könyvéből való, a másodikat Jézustól idézi, a Mt 10-ben beszél a tanítványok kiküldésénél erről. Egymás mellé kerül egy ószövetségi idézet és egy jézusi mondat. És azt mondja: ezt mondja az Írás - és jön egy ószövetségi idézet, ami tényleg Írás volt, mert az le volt írva akkor, emez még nem volt leírva. De szájhagyomány útján olyan pontosan adták tovább a Jézustól tanult mondásokat, hogy az már Írásnak, Szentírásnak számított. (Abban az időben sokkal pihentebb volt az emberek agya, és hosszabb időn át szó szerinti pontossággal megőriztek nagy tanítóktól tanításokat.) Úgy látszik, érezték az újjászületett emberek, hogy itt még jön valami, még az Írás kiegészül. Tulajdonképpen már készen van, csak még írásba kell foglalni, össze kell kötni a sok rövid írást egy hosszabb írássá, amit majd a későbbiek úgy neveznek: Újszövetség.
Bízvást mondhatjuk azt, hogy itt a teljes Szentírásról van szó, és arra nézve mondja itt Isten igéje: annak a szerzője maga Isten, felhasznált emberi eszközöket, és az az Írás, ami így elénk kerül, ihletett. Azt Isten lehelte ki, s az Ő Szentlelke hitelesítette.
2) És mit mond a Szentírás céljáról? Azt írja az apostol Timótheusnak: „Te gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre, a Krisztus Jézusban való hit által. Mert a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy az Isten embere teljes mértékben alkalmas és felkészített legyen.”
Mi a célja a Szentírásnak? Hogy embereket üdvösségre segítsen, (bölccsé tehet téged az üdvösségre) -, hogy akik így üdvösségre jutottak, a hívőket növelje, segítse előbbre jutniuk, míg a végén teljesen alkalmasak lesznek arra, amit Isten küldetésükül készített.
Tehát a teljes Írás célja: hitre jussak, aki hitetlenül születtem, üdvösségem legyen nekem, akinek nem volt, a kárhozat áldozata lettem volna; másodszor az: ha hitre jutottam, növekedjem - majd látni fogjuk, milyen szempontból -, és ne is csak én növekedjem, hanem Krisztus növekedjék meg bennem egészen, és így - Károli így fordítja - tökéletes legyen az Isten embere. (Az új fordításban így olvastuk: az Isten embere teljes mértékben alkalmas és minden jó cselekedetre felkészített legyen).
A Szentírás először is az üdvösség kézikönyve. Aki vágyakozik Isten után, az innen tudhatja meg, hogy találhat vissza Istenhez. Eltévedt, nincs iránytűje, nincs vezetője, nincsenek jelzések a fákon, nem találja meg a helyes ösvényt. Kezébe veszi az Írást, és az megmutatja egyrészt: hol vagyok, mi lesz ennek a következménye, másrészt: milyen út vezet vissza Istenhez, aki engem vár, és mi lesz ennek a következménye, ha oda megérkezem. Ennek a következménye: üdvösség. Ez az első célja.
A második célja: a hívők növekedjenek, vagyis, hogy a tanítás, a feddés, a megjobbítás, az igazságban való növekedés bekövetkezzék az életükben. Itt ugyanolyan, egyre mélyebbre hatoló módszert követ Pál, mint amikor azt mondta: kövesd a tanításomat, életemet, szándékomat, gyümölcseimet, szenvedéseimet. Először is a tanításban segít növekedni az Írás. Egyre többet tudok Istenről, egyre jobban megismerem magamat is. De ez még csak ismeret, azt csinálok vele, amit akarok. Élhetek azzal ellentétes módon is. Tudom, de nem követem. Ezzel kezdődik.
De mondja: hasznos a feddésre is, vagyis már nemcsak tudom, hogy milyen helyzetben vagyok, mivé lehetnék, mit tett értem Isten, hanem kezdem látni: nincs rendben az életem. Az Írás tükör - Jakab levele mondja: nézzetek bele ebbe a tükörbe. Kezdem látni a torzulásaimat, a maszatokat az arcomon. Kezdem látni, mennyire nem kívánatos az én külsőm, hát még a belsőm! Isten leleplezi a hibáimat, a fogyatkozásaimat. Itt már mélyebben beleavatkozik az Íráson keresztül az életembe. Már nemcsak az értelmemet borzolja, hogy vannak vallásos ismereteim, hanem kezd fájni, hogy ilyen vagyok, amilyen. Kezdek elégedetlen lenni magammal szemben. Elsegít az Írás a bűnlátásra. Mégpedig a magam bűneinek a meglátására és nem a szomszédéra. De erre is azt mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben a kritikai realista irodalom ezt még elvégzi. Leleplezi az ember és a társadalom hiányosságait, hibáit, bűneit, ábrázolja azokat stb. Bár itt többről van szó, amikor az ige tükrébe benéz valaki. De még mindig csak látom a hibámat, és maradok ugyanolyan.
Ezért következik a harmadik: hasznos a megjobbításra. Felerősíti bennem azt a vágyat, hogy nem akarok ilyen maradni. Szinte már le is mondtam arról, hogy alapvetően megváltozhatom, de ha Isten ígéri, és ha a segítséget is Ő kínálja: gyerünk! Elítélem a magam hibáit, bűneit, és nemcsak vágyakozom, hanem kezdek elindulni a megjobbulás felé. Ez önerőből nem megy, sok kudarc kíséri, amíg úgy akarja az ember.
Ezért jön a negyedik: az igazságban való nevelésre is hasznos a Szentírás. Ami azt jelenti, ha egész pontosan fordítjuk ennek a kifejezésnek a tartalmát: a helyes útra kísér. Nemcsak mutatja: látod, ez az út a veszedelembe visz, ott van a másik út, menj oda át. Nem tudom átverekedni magamat a közben levő akadályokon. Megfogja a kezemet és átkísér. Ráállít a helyes útra, az igazság útjára. Aztán ott ösztönöz Isten Lelke, vezet Jézus Krisztus, aki előttünk megy.
Először tanít, aztán fedd, aztán a megjobbulás utáni vágyat erősíti, és a végén megfogja a kezemet és átvezet az igazság útjára. És aki jár is ezen az úton, az egyre alkalmasabb lesz a szolgálatra, és egyre jobban felkészített azokra a jó cselekedetekre, amelyeket Isten készített el nekünk, hogy azokban járjunk (Ef 2,10). Az ilyen ember már nem maga akar jó lenni Isten előtt, hanem azt nézi: Uram, te mire akarsz használni engem? Lehet, hogy eszembe sem jutott volna, hogy olyan szolgálatokat végezzek, de ha azt te készítetted el nekem, biztos, hogy ott leszek boldog. És ott maradok a közeledben. Megyek és csinálom. És miközben engedelmeskedik a hívő, növekszik benne Krisztus, ő pedig egyre kisebb lesz.
Ez a fejezet utolsó verse. Hadd idézzem megint az elsőt: azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk. Nem azért, hogy rémüldözzünk, hanem azért, hogy felkészüljünk, és bátorítsuk egymást is a helytállásra.
De te maradj meg ... mondja az apostol. Mindabban, amit tanultál, ragaszkodj az Íráshoz, ami mint iránytű, biztosan mutatja az utat, és megóv az eltévelyedéstől, ami kifejleszti az érzékeidet, hogy a téveset az igaztól megkülönböztesd, és amin keresztül Isten Szentlelke segít téged egyre jobban az ismeretben, a bűnlátásban, a megjobbulásban, az igazság útján való előrehaladásban.
Engedjük, hogy ilyen egészséges növekedés, gyarapodás legyen bennünk halálunk pillanatáig!

Csütörtök este láttuk, milyen veszedelmes tévtanítókkal kellett megküzdenie Timótheusnak Efézusban. Ahogy Kálvin írja a hely magyarázatához: civakodó spekulációikkal, gyümölcstelen szóharcaikkal megosztották a gyülekezetet, feldúlták sokaknak a hitét, és aknamunkájuk nyomán irigység, viszály és rosszindulatú gyanúsítás támadt az emberekben. S láttuk azt, hogy ma is fennáll annak a veszélye, hogy ilyen munkát folytatnak emberek gyülekezetekben, és annak ilyen következményei lesznek.
Néhány dolgot néven neveztünk. Amikor pártpolitikai szempontokat kezd valaki hangoztatni, amikor másként ítéli meg például egyházi iskoláink helyzetét, vagy amikor egész egyszerűen nagyon is óemberi ambícióknak és indulatoknak ad hangot, s felelőtlenül fecseg, viszályt támaszt, megosztja az egységet, mérhetetlen sok kárt lehet okozni a Krisztus gyülekezetében. Nagy a felelősségük azoknak, testvérek, akik ezt akár tudatosan, akár figyelmetlenül teszik, és Isten igéje szerint súlyos ítéletük lesz.
A Szentlélek egységet munkál és békességet teremt. Aki nem ezt végzi, az nem Isten Lelkének a hatása alatt, hanem idegen lélek igézetében él és árt - folytatja Pál apostol egészen konkrétan és becsületesen Timótheus tájékoztatását, és arra figyelmezteti a most olvasott szakaszban, a 3. részben, hogy a helyzet egyre nehezebb lesz. „Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.” Melyek ezek az utolsó napok? Azok, amelyekben élünk. Timótheusnak itt nem a távoli jövőről ír az apostol, hanem a jelenről, amiben élt.
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint az utolsó napok pünkösdtől Jézus Krisztus második eljöveteléig tartanak. Tehát benne élünk az utolsó napok nagy világkorszakában. Természetesen ezeken az utolsó napokon belül is lesznek még a legutolsó napok, amikről Jézus azt mondja, hogy ott különösen sok nyomorúság szakad majd az emberiség nyakába, az Ő visszajövetelét közvetlenül megelőző időszakban. De rohamosan közeledünk efelé, és ennek az előjeleit máris tapasztalhatjuk.
Ebben az időszakban a hívők helyzete egyszer-egyszer egy kicsit könnyebb lesz, másszor nagyon megnehezedik, de általában az jellemző, hogy szenvedniük kell az utolsó napokban. A világ, az emberek gondolkozása, a közerkölcs vagy közerkölcstelenség egyre messzebb kerül Isten törvényeitől, és a hívőknek ez mérhetetlenül sok szenvedést okoz.
A most felolvasott részben Pál apostol két kérdésre válaszol: elmondja, mi jellemzi ezeket az utolsó napokat és a benne élők többségét, és arról ír - valamivel rövidebben - milyenek legyenek a hívők, Isten gyermekei ezekben a nehéz időkben.
1. Mi jellemzi ezt az időszakot? Általában azigazsággal szembeni ellenállás és szeretetnélküliség. Pontosan az, amit Jézus is mondott. A Mt 24. részét érdemes ma délután elolvasnunk, ahol az Úr Jézus részletesen szól erről az időszakról, és amiket itt Pál apostol elmond, azok mind az Úr Jézus tanítására épülnek fel. Jézus mondja ott: a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül. Ugyanezt olvastuk itt is. Hadd olvassam fel még egyszer ezt a listát: „Akkor az emberek magukat fogják szeretni, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, a jónak gyűlölői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent.”
Tizenkilenc jellemvonását sorolja fel itt Pál apostol ezeknek az utolsó napoknak, amikben élünk. Érdemes megfigyelni, hogy az első kettő és az utolsó kettő a szeretetre vonatkozik. A szeretet szót magában foglalja ez a négy kifejezés.
Azzal kezdi, hogy az emberek magukat és a pénzt fogják szeretni. És azzal fejezi be a listát, hogy az élvezeteket szeretni fogják, Isten viszont nem fogják szeretni.
Megint Jézus szavai jutnak eszünkbe, amikor egyszer összefoglalta az egész törvényt, a Mózes egész könyvét és összes rendelkezését ebbe a kettős egy parancsba: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonlít ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancstól függ az egész törvény és a próféták.”
Vagyis Jézus itt két parancsolatot adott, és nem hármat, mint ahogy némely mai tévtanítók próbálják ezt magyarázni, miszerint benne van ebben az Isten-szeretet, a felebarát-szeretet és az önmagam iránti szeretetnek a parancsa. Maga Jézus mondja -, hogy e két parancsolattól függ az egész törvény. Ez két parancs. Más az, hogy elfogadja magát, és más az, hogy szereti magát valaki.
Jézus is azt mondta: szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat legalább úgy, mint magadat. Ez a két parancs a lényege annak, ami szerint a hívőknek élniük kell.
És mi történik az utolsó napokban? Isten helyére a maga isteneit teszi az ember. Lesznek az emberek magukat szeretők, a pénzt szeretők, a gyönyöröket szeretők, élvhajhászok, és Istent nem szeretik - állapítja meg a végén.
Ez a kerete tehát annak a felsorolásnak, amit az utolsó napok embereiről el lehet mondani. És ilyen kereten belül nyilvánvaló, hogy semmi jó nem történhet.
Hogy folytatódik? Az ember önistenítésének a jellemzésével folytatódik: dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók lesznek. Dicsekvők, kérkedők, gőgösek, kevélyek, büszkék, és istenkáromlók, vagy a másik fordítás szerint: káromkodók. Három olyan jellemvonás, ami kis óvodás koruk óta jellemzi a gyermekeinket és minket is. Ha csak szerét ejthetjük, dicsekszünk valamivel, már csak azért is, hogy a többieket egy kicsit lenyomjuk, s mutassuk, hogy többek vagyunk. A kevélység, a gőg, a büszkeség ott van a sejtjeinkben, a káromkodás meg nem is bűn. Mindennapos dolog. Egyáltalán mind a három, amit itt felsorol, olyan jelenség, amit nem is tartanak már bűnnek az emberek.
Azután következik öt fosztóképzővel ellátott kifejezés, ami azt jelenti: valami hiányzik. Ez az öt az emberi kapcsolatokra, azon belül is különösen a családi kapcsolatokra vonatkozik. Lesznek az emberek szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek. A kérlelhetetlen jelent könyörtelent is, és jelent engesztelhetetlent is. Nem lehet tőle bocsánatot kérni, nem képes megbocsátani. Kérni lehet, de nem engesztelődik meg. Nem lehet új szakaszt kezdeni egy vétek után, mert ő haragtartó. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehetetlen emberi életet élni. Lehetetlen meghitt, meleg kapcsolatokat ápolni, amiben a sebzett lélek meggyógyul, ahol az ember új erőt kap, ahol emberek kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Ahonnan ezek hiányoznak, ott ilyen nincs.
De hogy ne hiányoznának ezek, amikor hiányzik a szeretet! - Ezzel kezdte az apostol. És ez az öt hiány a szeretet hiánynak a következménye. Belegondoltam, hogy soksok peres eljárásra nem kerülne sor, ha ezek nem hiányoznának az életünkből. Soksok embernek nem kellene orvoshoz mennie, ha ezek meglennének az életünkben. A gyermekek, az ifjúság, a nemzetünk, az emberiség jövője nem lenne ennyire aggasztóan sötét, ha ezek nem hiányoznának. Viszont, ha hiányzik az Isten iránti szeretet és az egymás iránti szeretet, akkor ezek feltétlenül hiányoznak az ember életéből.
S itt megy az apostol még tovább, még beljebb és még mélyebbre. És itt mondja ki ezt a fájdalmas megállapítást, hogy ez a métely, ami az utolsó időket megfertőzi, a gyülekezetbe is behatol és ott is bajt csinál. Mert ezek között az emberek között, akiket jellemzett, vannak vallásosak is. Olyanok, akiknél „megvan a kegyesség látszata, de annak az erejét megtagadják.”
Megvan a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadják. Vagyis a vallásosságuk bizonyos formaságokban megjelenik az életükben, de egyáltalán nem hatja át a gondolkozásukat és az erkölcsüket. Ők azok, akik nagyon jól tudják, hogyan kellene élni, csak éppen nem úgy élnek. Ők azok, akik elvárják másoktól - főleg a gyülekezeten belül -, hogy tiszta házas- és családi életük legyen, a maguk gyakorlatában azonban apró bukások, sőt közönséges házasságtörések felett is szemet hunynak. Ők a gyerekeiket vallásosan neveltetik, de ha közülük egyik-másik Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa akar lenni, megijednek és minden módon visszatartják ettől. Akár még úgy is, hogy eltiltják a gyülekezettől. És inkább nézik, hogy tönkremegy a gyerek bimbózó, kiviruló hite, csak az ő álmaikat keresztül ne húzza az, hogy valaki ebben az időben, az utolsó napokban, Jézus igazi tanítványa lesz. Óriási felelősség ez!
Ők azok, akik emlegetik Isten nevét, de valójában nem imádják Őt, és nem Úr az életükben. Beszélnek az imádkozás fontosságáról, de egyáltalán nem ismerik annak az erejét, ahogy itt olvastuk, és nem is gyakorolják azt. Valami ahhoz hasonlót talán, megvan az imádkozás látszata az életükben, de annak az erejét nem ismerik. Ők azok, akik sokkal inkább egy intézményhez kapcsolódnak, és nem ahhoz az élő személyhez, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Tiszteletreméltó hagyományokat á-polnak, de nincs közösségük az élő Istennel. Vallásosságuk az életük külsején meglátszik bizonyos dolgokban, de az életük tartalmát teljesen érintetlenül hagyja. Pontosan úgy, ahogy Jézus beszélt erről a képmutatóknak, hogy megtisztítjátok a tál külsejét - csillog, villog -, belül azonban tele van utálatosságokkal és szennyel.
Testvérek, ez az újjászületés nélküli vallásosság életveszélyes dolog. Örökéletveszélyes dolog. Mert ezek az emberek végzetesen megtévesztik magukat. Azt gondolják, hogy ezzel, hogy a kegyesség látszata megvan az életükben, minden rendben van. Azt gondolják: üdvösségük is van. Márpedig, ha így lenne, akkor Nikodémus miért ment volna Jézushoz? Miért érezte, hogy valami lényeges hiányzik az életéből és pontosan az üdvösségében nem bizonyos? Nem tudja, hogy teljesített-e már mindent, amit ahhoz teljesíteni kell. És akkor egy ilyen kiváló, vallásos embernek, Izráel tanítójának miért mondta volna Jézus: szükséges újjászületned?
De akiknél a kegyességnek csak a látszata van meg, azok megtévesztenek másokat is. És ez megint nagyon nagy felelősség. Mert az őszintén Istent kereső, nem hívő ember találkozik egy ilyennel, és csak botránkozik. Csalódik. És útját állja az ilyen vallásoskodó ember az Istent kereső nem hívőnek.
Szeretettel kérem, olvassuk el ma ezt a fejezetet a Bibliából, a 2Timótheus 3. részét, és Isten előtt megalázkodva engedjük, hogy Ő egészen személyessé tegye nekünk ennek a résznek az üzeneteit És lássuk világosan, hol kell változnunk, miből kell megtérnünk, hogy a kegyességnek ne csak a látszata legyen meg az életünkben, hanem annak az erejét is tapasztaljuk! Hiszen mindnyájan azért nyafogunk, mert ez az erő hiányzik az életünkből. Magunk is ennek a hiánya miatt roskadozunk. Egymásnak sem tudunk ennek a hiánya miatt igazán segíteni, és Isten nekünk ezt kínálja. Azt az erőt, amelyik minden körülmények között megtartja az embert, hogy ne olyanok legyünk, akiknél csak a kegyesség látszata van meg, hanem Jézus Krisztus hiteles, világító követői, igazi tanítványai ebben a világban.
2. Éppen erre a kérdésre ad választ másodszor az apostol ebben az igében: milyenek hát ezek a hiteles Krisztus-tanítványok az utolsó napokban, amikor nehéz idők állnak be?
Ezek a tanítványok is benne élnek az Istentől elrugaszkodott világban. Abban a világban, amelyikben lesznek az emberek magukat szeretők, pénzszeretők, Istent nem szeretik... És ott élnek azok között, akiknél a kegyesség látszata megvan ugyan, de annak erejét megtagadták. Milyenek ők és milyenek legyenek?
Kétszer is elhangzik ez a határozott felszólítás ebben a szakaszban: de te ... Pál apostol sok mindenről ír, s megáll, képzeletben Timótheusra néz, aki ott küszködik Efézusban a sok bajjal-gonddal, s azt mondja: de te ... De te merj más lenni! Ne ússz a világgal, ne engedj ezeknek az igényeknek, ne hasonulj hozzájuk. El ne felejtsd, mit mondott az Úr Jeremiásnak: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk. Nem büszkeségből, hanem az ő érdekükben. Ha te is olyan leszel, mint ők, velük együtt elveszel. Ha megmaradsz annak, akivé Isten tett, olyan áron is, hogy egyedül maradsz, akkor segíthetsz rajtuk. Akkor lesz kibe kapaszkodniuk. Akkor van egy irányjelző, egy útmutató tábla, és aki tájékozódni akar, és komolyan veszi a kiírást, az odatalálhat Istenhez. Timótheus, ez életkérdés az egész társaságnak. A körülötted élő hitetleneknek, meg a formálisan vallásoskodóknak, mindenkinek, hogy te milyen vagy. Rá lehet-e ismerni Jézusra, ha tereád néznek? Hogy megjelennek-e krisztusi tulajdonságok benned? Akkor is, ha emiatt sokat kell szenvedned. Mert emiatt egyre többet kell szenvedned. Mert a krisztusi gondolkozásmód és magatartás egyre idegenebb lesz ebben a világban. Egy igazi Krisztus-tanítványnak a puszta jelenléte irritálja, bosszantja, provokálja a körülötte élő világot, mert ítélet azon a világon, amelyikben él. És itt nekünk komolyan, világosan kell látnunk, hogy Isten igazi gyermekeinek szenvedniük kell mind az ateista, az istentelen közegben, mind a vallásos közegben - ahol csak a kegyesség látszata van meg, de annak erejét nem ismerik. Egyformán kell szenvedniük a hívőknek mind a két közegben, ahol csak máz a vallásosság, de nem hatja át az életet.
Isten gyermekei olyan furcsák, hogy nem hajlandók gyűlölni senkit. Őt sem, meg annak az ellenségeit sem. És nem hajlandók gyűlölni akkor sem, ha mind a ketten ellenségesen viszonyulnak őhozzá, azért mert ő nem hajlandó gyűlölni egyiket sem.
Ezekben az időkben gyakran kell efféle miatt szenvedniük a hívőknek. Mert Jézus tanítványai olyan furcsák, hogy akármit mond a világ, és akármiféle új szexológiát tanítanak, ők megelégszenek a házastársukkal. Van egy ilyen furcsa tulajdonságuk. És úgy is boldogok és elé-gedettek.
Olyan furcsák, hogy a gyerekeiket nem bálványozzák, hanem szeretik. Ez ugyan sokkal nehezebb, de vállalják ezt. Hogy noha sok gyereket vállalnak, mégsem a gyerek van az életük középpontjában, hanem Isten. És érdekes módon így járnak jól a gyerekeik is.
Olyan furcsák a Krisztus-tanítványok, hogy nem nekik vannak terveik a gyerekeik jövőjére nézve és nem azt akarják tűzzel-vassal megvalósítani, hanem Istentől kérdezik: mik az Ő tervei a gyerekeik jövőjével. Olyan emberek ők, hogy nem lesznek féltékenyek, ha kiderül, hogy a hitre jutott gyermekük jobban szereti az Urat, mint őket. Tudják, hogy őket is így fogja igazán szeretni. A gyerekeiket nem sikeres emberekké akarják nevelni, hanem Istennek engedelmes emberekké. Nem gazdagokká akarják tenni őket, hanem irgalmas szívűekké, mert hogy Jézus is ilyen volt, és azt szeretnék, ha Őreá hasonlítanának.
És nem a munkakörülményeik miatt panaszkodnak örökké, hanem sokszor nagyon rossz körülmények között is a munkájuk minőségére figyelnek oda, mert úgy dolgoznak, mint akik az Úrnak tartoznak számadással, és egyáltalán az egész életük - beleértve a munkájukat is - erkölcsi színvonalára figyelnek. Furcsák ezek a Krisztus-tanítványok, mert Jézust mindenek felett szeretik. Őhozzá minden körülmények között ragaszkodnak, és Őt akarják felmutatni ennek a világnak. Akkor is, ha emiatt egyre többet kell szenvedniük.
Erre készíti Pál apostol Timótheust. „De te maradj meg mindazokban, amiket hallottál, tudván, kitől tanultad; hogy kisgyerek korod óta ismered a szent írásokat,” és láttad az én példámat. Éppen ezért kövessed tanításomat, életmódomat, szándékomat, hitemet, szeretetemet, állhatatosságomat! És kövessed üldöztetésemet, szenvedéseimet is, amelyek - és elsorolja a helyeket, hol estek rajta. És a helységek között ott van Lisztra város neve is.
Timótheus lisztrai volt, és valószínűleg saját szemével látta, amikor az apostolt megkövezték Lisztrában. És azt gondolván, hogy meghalt, kivonszolták a városon kívül és otthagyták. És ő ezt is vállalta Jézusért. És Jézus ebből a félholt állapotból is megmentette őt, mert még használni akarta.
Az előző alkalmakon arról volt szó, hogy Pál apostol itt lelkigondozza Timó-theust. Aki nem ismeri, nem érti a dolgokat, azt mondhatná: szép lelkigondozás! Azt mondja neki: ne keseredj el, édes fiam, lesz ez még rosszabbul is. Egészen szörnyű lesz, és ha hűséges maradsz, akkor esetleg úgy jársz, ahogy én jártam. Nem ilyen hangon és hangsúllyal írja ezt neki, de lényegében ezt. Mert a lelkigondozáshoz a becsületesség feltétlenül hozzátartozik. És az apostol tudja: egyre nehezebb lesz keresztyénnek lenni.
Olyannak nem lesz egyre nehezebb lenni, akiknél a kegyességnek csak a látszata van meg, de elkötelezett Krisztus-tanítványnak lenni egyre több szenvedést jelent.
De te maradj meg! Miért? Mert azok, akik másokat eltévelyítenek és ilyen téves tanokat hirdetnek, egyszer meg fognak szégyenülni. Egy ideig sikereket érhetnek el, akár meredeken is felfuthat a karrierjük, egyre többeket eltévelyíthetnek, tábort gyűjtenek maguknak, de egyszer csak mindenki előtt nyilánvalóvá lesz: hazudtak. Az evangélium igazsága viszont önmagában is megáll, és arról az fog kiderülni: igaz. Ezért maradj meg az evangélium igazsága mellett. Ezért maradj meg Jézus Krisztus mellett, akkor is, ha jobbról-balról bántanak miatta, mert akkor túlélsz mindent. Túléled ezeknek a tiszavirág életű sikereit, túlélsz mindenféle rendszert és rendszerváltozást, túléled ezt a világot is, ezt a nagy világkorszakot, az utolsó napokat, és együtt leszel Jézussal az Ő dicsőségében.
Aki itt ragaszkodik hozzá a gyalázatban is, mások üdvössége érdekében, az lesz vele odaát a dicsőségben. Maradj meg hát, Timótheus, akármit mondanak rólad, és akármit csinálnak veled. Ragaszkodj Krisztushoz, az igéhez, és közben mutasd a megmenekülés útját azoknak, akik között élsz.
Az utolsó napokban nehéz idők jönnek, ezeket mi sem kerülhetjük ki, de a túlélés csak Krisztusban van.

Három hete már, hogy abbahagytuk a Timótheushoz írt második levél tanulmányozását, Isten Szentlelkének a segítségét kérve, folytassuk ezt most.
Talán emlékeznek még a testvérek, hogy képeskönyvet nyújt át Pál apostol Timótheusnak. A múltkor három, mélyen belénk vésődött képet vettünk sorba: a katonának, az atlétának és a földművesnek a képét. Mindhárommal azt akarta szemléltetni az apostol a fiatal, nehéz helyzetben levő Timótheusnak, hogy igazi eredményeket csak nehéz munkával lehet elérni. A Krisztus szolgálatában gyönyörű eredményei vannak a munkának, hiszen halhatatlan lelkeket menthet meg Jézus Krisztus tanítványa a kárhozattól az örök életre, de ez bizony nehéz munka, kisértések vannak közben, sok lemondással, áldozattal is jár. Ezzel jó, ha számol mindenki, aki ezt a gyönyörűséges, életmentő munkát végzi. És ne riassza meg Timótheust az, hogy néha nagyon sok nehézséggel találkozik ebben a szolgálatban.
Az egyik fő nehézsége az volt - mint láttuk -, hogy sok rafinált, gonosz tévtanító igyekezett megzavarni az efézusi keresztyén gyülekezet életét, és Timótheus sokszor egyedül érezte magát a velük vívott harcban. Sajnos voltak, akik hittek nekik, még a hívő keresztyének között is, akiknek elcsavarták a fejét a hamis tanítással, és Pál apostol most erre nézve ad Timótheusnak nemcsak bátorítást, hanem egész konkrét tanácsokat, hogy mit csináljon.
Ebben a most olvasott szakaszban is három képpel szemlélteti az apostol, hogy mi a feladata a fiatal Timótheusnak. A jó munkásnak a példáját említi, azután bizonyos edényekről volt szó, s végül: hogy milyen az Úr szolgája.
1) A jó munkás képe tehát az első. „Isten színe előtt kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására. Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen hasogatja az igazság igéjét. A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz, akik az igazság kérdésében eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és ezzel feldúlják egyesek hitét.”
Azt mondja az apostol Timótheusnak: legyél jó munkás! Olyan munkás, aki nem vall szégyent, aki Isten előtt becsületesen megáll, aki helyesen fejtegeti az igazságnak az igéjét. Mert nem mindenki ilyen munkás. Vannak rossz munkások is, akik nem az igazság igéjét fejtegetik, hanem a saját gondolataikat. Akiknek nem a hallgatók üdvössége fontos, hanem a saját népszerűségük. Akik nem Jézus Krisztusra mutatnak mint egy nagy mutatóujj, amilyen Keresztelő János volt például, hogy íme az Isten Báránya, Őt kövessétek, Ő az, akit megígért az Isten, Ő segíthet rajtatok, hanem magukat teszik fontossá, ők akarnak a középpontba kerülni.
S hogy lehet ezt elérni? Úgy, hogy valami könnyebbet, színesebbet, valami érdekeset, megkapót prédikálni az igazság egyszerű igéje helyett. Valami modernet, amit könnyű eladni, amit hallani akarnak a hallgatók, de ami nemhogy nem segít rajtuk, hanem feldúlja a hitüket, egyre messzebb viszi őket az istentelenségbe, és a hallgatók romlására történik mindez. Őket azonban ez nem érdekli, őket az érdekli, hogy az ő személyük legyen fontos, ők kerüljenek a középpontba és a levélnek egy másik részéből tudjuk, hogy még anyagi haszonnal is járt ez a tévtanítás.
Pál apostol azt mondja: egyrészt, Timótheus, légy szíves élesen megkülönböztetni a jó munkást ezektől, másrészt igyekezz te magad jó munkás lenni, aki helyesen fejtegeti az igazság igéjét, aki pontosan tudja, mit ígért Isten, hogy mit tanított Jézus, hogy mitől üdvözülnek a gyülekezetbe betévedők, és mitől növekszik a gyülekezet hitre jutott tagjainak a hite. Hogyan növekednek az engedelmességben, a szeretetben, a szolgálatban - te ezt tanítsd nekik. A lelki munkás feladata a tanítás, de nem mindegy, hogy valaki mit tanít, és hogyan tanítja.
Nagy felelősség másoknak a végső dolgokról, Isten igazságairól, az igéről beszélni. Ebben a szakaszban ez a hangsúlyos: az igét hirdesd, az igazság beszédét! Ne a saját ötleteidet, ne a legfrissebb olvasmányaidat ismertesd a gyülekezettel. Lehet, hogy azt is fel tudod használni majd valamikor, de nem az menti meg őket, hanem az az ige, ami az Isten szájából származik - ahogyan Isten az Ézsaiás könyvében ígéri. Vagy ahogy István vértanú a halála előtti hosszú prédikációjában mondta: Mózes élő igéket vett a mi Urunktól, és azokat adta a mi atyáinknak. Élő igéket venni Istentől. Világosan lásd, Timótheus, hogy a szádban nincs ige, csak ha Isten az Ő beszédét adja a te szádba. Az viszont csodát művel. Azzal Ő maga újjáteremti azokat, akik hittel befogadják a hallgatók közül, de még a hitet is Ő munkálja bennük. De csak olyan munkás által tud munkálkodni a mindenható Isten, aki egészen kiszolgáltatja magát neki, aki félreteszi az ötleteit, a maga szempontjait, aki nem magát akarja adni, hanem Jézusra mutat. A keresztről beszél. A valódi megoldást ajánlja azoknak, akiknek megoldásra van szükségük. Helyesen fejtegeti az igazság beszédét.
Ezeknek a tévtanítóknak, nem az volt fontos, aki küldi a munkást, Jézus Krisztus, nem azok voltak fontosak akikhez küldte, az ő üdvösségük, nem a reábízott üzenetnek a hitelessége, tisztasága volt fontos, hanem ők maguk. A küldött. Nekik tapsoljanak, ők legyenek népszerűek, nekik legyen ebből erkölcsi és anyagi hasznunk, s kit érdekel, hogy amit mondanak, igaz vagy nem, hanem, hogy milyen hatása van. Szörnyű következményei lettek ennek a tévtanításnak.
Egyre messzebb viszik a hallgatókat az istentelenségbe, holott az lenne a cél, hogy egyre közelebb segíteni őket az élő Istenhez. A hallgatók romlására folytatnak haszontalan szóharcokat, szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély. Megfertőz másokat is a tévtanítás. Sokkal jobban tennék, ha hallgatnának. Te legyél jó munkás, mert nagyon sok rossz munkás van.
Kettőt név szerint is megemlít. Azt mondja: az igazság kérdésében eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és ezzel feldúlják egyesek hitét.
Mit jelentett ez? Ez divatos tévtanítás volt már az I. században, aztán újra és újra előjött az egyháztörténet során. Most is újra virágzásnak indult az utóbbi évtizedekben. Azt tanították, hogy a feltámadás már megtörtént. Valóban megtörtént Krisztus feltámadása, és megtörtént a Krisztusban hívők lelki feltámadása, amikor azt mondja Jézus: aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Vagy amikor Pál apostol azt írja az efézusi levélben: titeket is életre keltett, akik halottak voltatok a ti bűneitekben. Tehát, aki hisz Krisztusban, az kapja az Ő életét, annak örök élete van. De a testi feltámadás még nem történt meg! Az a Krisztus második eljövetelkor történik, de akkor megtörténik.
Ezek a tévtanítók egyrészt tagadták, hogy lesz testben való feltámadás, mégpedig amiatt tagadták, mert nem Jézus tanítását fogadták el, hanem keverték azt a görög filozófia tanításaival, miszerint a test a léleknek a börtöne, és boldog az ember, amikor ez a rusnya test végre meghal, és a lélek kiröppenhet belőle, mint börtönből, és teljes szabadsága lesz. A Biblia nem ezt tanítja. A Biblia a test megváltásáról is szól, és arról, hogy Isten dicsőséges testet ad majd a feltámadáskor a benne hívőknek. Istennek az egész ember fontos: test és lélek egyaránt - ez a bibliai tanítás. Amaz meg a görög pogánysággal elegyített tanítás volt. Tehát egyrészt a testi feltámadást tagadták, másrészt, ha már megtörtént a feltámadás, akkor a bűnnek nincs hatalma rajtunk. Akkor az ember bármit cselekedhet - ők ezt tanították. Nincs erkölcsi felelősség, hiszen már feltámadtunk, olyan mindegy, mit csinálok, Isten nem kér számon rajtunk semmit. Akkor nincs szenvedés, akkor a hívő nem lehet beteg, ha igazán hívő, hiszen megtörtént a feltámadás. Csupa öröm az élet, csupa ragyogás.
Veszedelmes tévtanítás ez napjainkban is, mert persze, hogy nagyon sok örömöt is jelent a Krisztus követése. Olyan örömöt, amit csak a Krisztus követésében tapasztalhat meg Isten újjászületett gyermeke, amihez foghatót ez a világ nem adhat, semmi módon. Ugyanakkor, átéljük, hogy szenvedés is van sokféle formában. Sokféle nyomorúságban is részük van a hívőknek. A hívők is meghalnak egyszer, és a hívő is lehet beteg. Gyógyíthatatlan beteg is. Nem igaz az, hogy a hite erőtlensége miatt marad beteg. A rajongó gyülekezetekben ma is tanítják ezt: higgy, és feltétlenül meg kell gyógyulnod. A te hiteden múlik, mi történik veled. Higgy, és sikeres ember leszel. Annyi pénzed lesz, hogy meg sem álmodod. Ez hazugság, ezt Isten sehol nem ígérte az övéinek. Veszedelmes tévtanítás!
Timótheus is beteg volt, Pál apostol is beteg volt, és amikor nagyon imádkozott gyógyulásért, Jézus azt mondta: te így maradsz, mert így lesz igazán egyértelmű, hogy ha egy ilyen gyenge fizikumú öregember is olyan nagy teljesítményeket mutat fel, akkor az nem az ő produkciója, hanem a kegyelem, a benned élő Krisztus segít el téged olyasmire. Pál azt mondta: rendben van! Jobb lett volna egészségesen, de ha elég nekem az Ő kegyelme, akkor én boldogan vállalom ezt.
Fontos, hogy amikor bármiféle új tanítást hallunk, amik a legtöbbször nem újak, hanem évszázadok óta szajkózzák őket, s így újra és újra virágkorukat élik, akkor azt tegyük az ige mérlegére. S ezért nagyon fontos az, hogy az igét egyre jobban ismerjük. A Bibliát, a Szentírást. Tartalmilag és összefüggéseiben is. A gondolatait is. Félelmes, testvérek, hogy egy-egy bibliaórán is milyen szomorúan derül ki, hogy a saját gondolatait magyarázza valaki, ahelyett, hogy a Bibliát megismerte volna már, és azt mondaná, amit arról a kérdésről Isten igéje, a Szentírás tanít. Mondja azt, amit a nagymamájától hallott, amit ilyen-olyan tanításokból összeszedett, vagy amit szeretne, hogy legyen, vagy gondol. Ezt tették a tévtanítók.
Ezért mondja Pál Timótheusnak: nagyon vigyázz, hogy helyesen hasogasd az igazság igéjét. Szép kifejezés ez: hasogatni. A különböző nyelvű bibliafordítások küszködnek azzal, hogy ezt visszaadják, Károli megtalálta ezt a görög igének megfelelő magyar szót. Ami azt jelenti, hogy ha egy nagy hasáb fát teszek a tűzre, az füstölög egy ideig, nem kap bele. Azt fel kell hasogatni előtte, hogy aztán lángra lobbanjon és meleg legyen belőle. Ha egy nagy darab sült húst oda tesz valaki az asztalra a vendégsereg elé egyben, s azt mondja: tessék, egyétek! Hát hogy nyúl hozzá, meg ki lesz az első, aki hozzányúl, vagy foga közé veszi, mint a mi eleink, vagy hogyan? Azt szeletelni kell, s aztán egy-egy szelet jut mindenkinek. Itt erről van szó. Azt a nagy igazságot, amit Isten az Ő igéjében adott, Timó-theus, ezt te szeleteld a gyülekezetnek. Úgy szolgáld fel, hogy az ehető legyen. Alkalmazd az akkori helyzetre, de megfelelő módon, adekvát módon alkalmazd. Ne azt mond, ami éppen eszedbe jut, hanem újra és újra kérd el Istentől: most mi az ideillő ige. És amikor egy-egy ember problémájára keresel választ, akkor is helyén mondott igét mondj.
Helyesen hasogasd az igazság beszédét. Csakugyan úgy van az, ahogyan egyszer valaki mondta: van, aki tudja mit beszél, s van, aki beszél, amit tud. Nagyon sokszor beszélünk, amit tudunk. Azt mondja Timótheusnak: te tudd, hogy mit beszélsz! Kérd el Istentől: ide most milyen ige illik, s azt az igét nekünk most hogy kell értenünk. Melyik része itt a leghangsúlyosabb. Hasogasd az igét, és helyesen.
Enélkül mindenki mondani fogja a magáét, és akkor alakul ki a gyülekezeten belül is a haszontalan szóharc a hallgatók romlására, amelyik egyre messzebb visz Istentől, és terjed, mint a rákos fekély. Ostoba és éretlen vitatkozásokkal rombolják az emberek egymás hitét.
Két olyan dolgot hadd említsek meg, testvérek, ami az utóbbi időben több gyülekezetben ilyen károkat okoz. Jó lenne, ha ezt ma becsületesen megvizsgálnánk: nem engedtünk-e mi is ennek? Ami kiválóan alkalmas szócsatákra, alkalmas arra, hogy embereket egymásnak ugrasszunk, akik jó barátok voltak, vagy mind a ketten hívő keresztyének, Jézus Krisztus tanítványai, és kiválóan alkalmas, hogy gyülekezeteket megosszanak vele.
Az egyik a politizálás. Különösen, ha pártpolitikai szempontokat kezdenek emlegetni; a másik mostanában divattá lett: az egyházi iskolák megítélése. Két olyan kényes téma, amit, ha elkezdenek, pillanatok alatt hajba kapnak emberek, és nevet az Ördög.
Mit mond itt Pál apostol Timótheusnak? Azt mondja: kerüld az ilyesmit. És ehelyett helyesen hasogasd az igazság igéjét. Vedd elő a Bibliát, és Istentől elkért üzenetet, tanítást, útmutatást adjál azoknak, akikkel beszélhetsz. Az nem lesz ostoba és felesleges vita, ami sehova sem vezet, és amitől semmi nem lesz jobb, csak emberek válnak ellenséggé. Nagy felelősség, testvérek, amikor valaki így összeugraszt embereket. Isten előtt pedig szigorú ítélete lesz az ilyennek. Erről beszél a Szentírás.
A Szentlélek az egység Lelke, és az egységet munkáló Lélek. Amikor a hívők sokaságának szívelelke egy lesz (Csel 4.). Az ördögi lélek a megosztó lélek. Éket verni mindenhova, ha nincs repedés, majd csinálunk, utána kéznél van az ék, s már ütjük is be. Tágítjuk a repedést, hadd marják egymást!
Isten igéje határozottan óv minket ettől. Aki valóban hívő ember, azt a Szentlélek vezeti, és az az egységet munkálja, és a békéltetés szolgálatát végzi. Jó lenne ma mérlegre tenni magatartásunkat, és gondolkozásunkat ebből a szempontból is.
2) A másik kép ezeknek a bizonyos edényeknek a képe. Azt mondja: „Nagy házban mindenféle edény van, és ha valaki megtisztítja magát, akkor megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas.”
Mi az a nagy ház? A nagy ház az Isten egyháza, az Isten háza. S mik azok az edények? A hívők, azon belül is a tanítók, akiket Jézus Krisztus kiválasztott, hogy másokat tanítsanak. Gondoljunk arra, amikor Sault, a későbbi Pál apostolt elhívja (Csel 9), azt mondja Jézus Aná-niásnak: Ő választott edényem nékem, hogy hirdesse az én nevemet a pogányok és a királyok előtt is. Pál apostol ennek alapján mondja magáról a korinthusi levélben, hogy a mi kincsünk cserépedényekben van. Elé tesz egy jelzőt, és azt mondja: én nagyon törékeny vagyok, de kincset hordozok. Krisztust hordozom, a Krisztus váltságáról szóló jó hírt hordozom, amit, ha hisztek, ti is üdvözültök.
Ez nagy kincs. Az edény nem fontos, az cserépedény, egyszer összetörik, elfelejtik, de a kincs, ami benne van, az evangélium, az fontos. Az edények tehát a hívők, konkrétabban a tanítók, a ház: az egyház. S azt mondja: vannak tiszta és tisztátalan edények, és a feladat az, hogy tiszta legyen az edény. Ha pedig nem az, akkor tisztítsa meg magát, hogy megbecsült, megszentelt edény legyen, Isten használatára félretett, megszentelt, az Úrnak hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas.
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a tiszta tan után - amiről az előbb volt szó - a megszentelt élet következik. Timó-theus nagy kérdése volt: mit csináljon a tévtanítókkal vívott harcban? Azt mondja Pál apostol: tiszta legyen a tanításod, és azt határozottan hirdesd, és megszentelt legyen az életed. Másképp nehéz lesz hitelesen tanítani. Minden mögött, amit mondsz, legyen ott az életed. Amit másoknak ajánlasz, azt előbb te kezdd el megvalósítani. Te legyél az első a gyülekezetben, aki engedelmeskedsz annak az igének, amit Isten a szádba ad, és így tovább mered adni másoknak is. Így Isten folyamatosan tisztítja és tisztán tartja majd az életedet, és olyan edény leszel, amibe bele lehet tenni az Isten szent igéjét. Olyan templom leszel, amiben ott lakik az Isten Szentlelke, - ahogyan ezt egy másik helyen írja az apostol.
Mi ennek a feltétele? Itt mond két különös szót Pál, kétszer is előfordul ez a szópár mai igénkben. Azt mondja: kerüld és kövesd. Kerüld - ez negatívum, s felsorolja mi mindent: ezeket a vitákat, tévtanítókat, szóharcokat, és kövesd - az új fordítás így adja vissza: törekedj - az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre. Mind a két szó rendkívül határozott, kemény tartalmú. A kerüld szó azt a magatartást fejezi ki, amikor Potifárnak a felesége megkörnyékezte Józsefet. József csak úgy tudja kitépni magát a szerelmes asszony karjaiból, hogy az a ruháját is lehúzza róla, s József inkább ott hagyja, csak elmenekülhessen, mondván: hogyan követhetném el ezt a bűnt az én Uram, Isten ellen, meg Potifár ellen is? Amikor valaki ilyen határozottan ellenáll a csábításnak, amelyik nagy kísértés lehetett neki, s amibe ha belemegy, mindenki megmagyarázhatta volna: ő áldozat volt. Nem is ő kezdeményezett stb. De Józsefben egyértelmű az eltökéltség, hogy semmit nem csinál, amiről tudja: Isten igéjével ellenkezik. Kerül, amibe kerül! Börtönbe került. Akkor sem csinálom, ami Isten igéjével ellenkezik, ha minden porcikám vágyna rá.
Ez a férfias, kemény, határozott eltökéltség, és ennek a következetes megvalósítása az, amit ez a kis szócska jelöl. Jellemző-e ez ránk? Félelmes, testvérek, ahogy játszunk a bűnnel. Ahogy költjük a meséket, s magyarázzuk: miért kerültünk bele. Mások vittek rossz utakra engem. Mindenki így csinálja, későn eszméltem. Kinek okoztam ezzel kárt? És így tovább ... Soroljuk a mentségeket, mert tudjuk a szívünk mélyén, hogy van mentegetni valónk.
Isten igéje ma arra bátorít minket, hogy engedjük, hogy az Ő Szentlelke ilyen keménnyé tegyen minket minden bűnnel szemben. S határozott nemet mondjunk a legelején már, mert minél inkább belemegy az ember, vagy foglalkozik a lehetőségével, annál nehezebben tud a végén nemet mondani.
A másik szó ugyanilyen határozott tartalmú. Az a vadászatból vett szakkifejezés, amikor a vadász már kiszemelte azt a vadat, amelynek a nyomában van, üldözi és mindenképpen el akarja ejteni, vagy már elejtette, és akkor természetesen meg akarja találni, és hazavinni mint zsákmányt. Nem csinál olyat a vadász, hogy lelőtte, aztán megfordul, mint aki jól végezte dolgát. Nem végezte még a dolgát, azt haza kell vinni valahogy a vállán, vagy akárhogyan. Azért jött. Elhatározza magában, hogy árkon-bokron keresztül, és nem számít, hogy a tövisek egy kicsit fölvérzik. Itt nagyobb ügyről van, és azt a célt ő el akarja érni. Ez a keresd vagy törekedj - amiről itt szó van.
Nos, erre biztatja az apostol Timó-theust, és erre biztat Isten ma ezen az igén keresztül minket. Szedjük össze magunkat a kísértés elleni harcban, és mondjunk azonnal és egyértelműen nemet mindenre, ami nem Istentől van, és sokkal elszántabban törekedjünk mindarra, amit Isten tűzött ki célul elénk, vagy amit Ő kínál, csak oda kellene menni Őhozzá, hogy elvehessük az ajándékot. Közben sok akadály van, hogy ne keljek fel reggel, ne nyissam ki a Bibliát, mert most nincs csönd, nem tudok imádkozni, meg most nem lenne taktikus megbocsátani vagy bocsánatot kérni stb.
Arra bátorít Isten minket: kerüld és keresd, és akkor megtisztított edény lesz az életünk, amibe Isten sok jót tehet, hogy aztán továbbadjuk másoknak. Olyan kedves és szép ez a kifejezés. Sokáig ízlelgettem és azért imádkoztam, hogy bár ilyen lenne és ilyen maradna mindig az életem. Olyan megszentelt edény, amelyik az Úrnak hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas. Nem szeretnék az Úrnak haszontalan lenni, és az általa elkészített jó cselekedetek elvégzésére alkalmatlan. Magamtól az vagyok, de azt mondja: tisztítsa meg magát az ember, és annak az útja ez: kerüld és kövesd.
3) A harmadik képről - ő is röviden ír, én is rövidebben szólok. Ez az Ószövetségből ismert szép kifejezés: az Úr szolgája. „Az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, aki szelíden inti az ellenszegülőket is, hátha Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot és felocsúdjanak az Ördög csapdájából.”
Az Úr szolgája. Timótheus, te az vagy, el ne felejtsd, és maradj is az. Jézus Krisztus tulajdona vagy. Ő megvett, mint ahogy a rabszolgát abban az időben megvásárolták, s attól kezdve az a rabszolga - itt ez a szó van egyébként, az Úr Jézus rabszolgája - a gazdájának a tulajdona volt, aki azt csinált vele, amit akart. Nem beszélték meg a dolgokat, nem kérdezte a véleményét. Fájó ez az abból az időből származó megállapítás, de beszélő szerszám volt a rabszolga. Nos, Pál erre emlékezteti Timótheust: te így adtad oda magadat Jézus kezébe. Persze nem kell félned attól, hogy Ő rosszra használ, vagy árt neked, vagy bánt, vagy bármi olyat végeztet veled, amiben tönkremész. Ő gyalázatos dolgokra nem használ fel. A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad. Csodálatos szabadsága van a Krisztus rabszolgájának - érdekes ellentmondás, paradoxon, de így van. Tehát ne felejtsd el, hogy te az vagy.
S mi következik ebből? Az, hogy egyre jobban hasonlíts ahhoz, akit már az Ószövetség prófétái így neveztek: az Úr szolgája. Ha az Ézsaiás könyvének a 42., 50., 53. részét elolvassák a testvérek ma este otthon, mind a három fejezet így kezdődik: az Úr szolgája. Az eljövendő Messiásról, Jézus Krisztusról szóló csodálatos jövendölések vannak ott is. Ilyeneket olvasunk: Ő a megrepedt nádat nem töri el, és a pislogó gyertyát nem oltja el. Nem kiált és nem lármáz, az utcán nem hallatja szavát, de a törvényt igazán jelenti meg. - Ugyanez a kifejezés, mint a megelőző részben, hogy helyesen hasogasd az igazság beszédét.
Azután azt olvassuk: bölcs nyelvet adott neki Isten, hogy tudja erősíteni a megfáradottat beszéddel. (50. rész) Az 53. részben meg azt olvastuk: az ábrázata nem volt kívánatos, de a betegségeinket viselte, fájdalmainkat hordozta, megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel meggyógyultunk. Ilyen az Úr szolgája, Jézus Krisztus. És Pál apostol azt mondja: Timó-theus, neked Őhozzá kell hasonlítanod. Bántanak téged a tévtanítók, nem vesznek komolyan a gyülekezetben, mert túl fiatal vagy, nem tetszik nekik az igazság beszéde, mert viszket a fülük - majd olvassuk a levél végén, és maguk keresnek maguknak tanítókat. Sok elkeserítő dolog történik ott, tudom. De te akkor is Jézushoz hasonlíts! Legfőképpen ebben a tulajdonságában, hogy Ő szelíd volt. Ha bántanak, akkor is maradj szelíd. Ha ők nagy szócsatákat vívnak, te akkor is csendesen mondjad nekik az igazság beszédét, mert föl ne add azt a reményt az utolsó leheletedig, hogy az Isten hátha megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerik az igazságot, és felocsúdnak az ördög csapdájából. Nem te fogod őket meggyőzni. Asztalveréssel, meg akármilyen értelmi érvekkel nem fogsz belökdösni senkit a mennyországba. Te csak szelíden hirdesd az igazság beszédét, és az Isten el tudja végezni bennük - még bennük is -, hogy egyszer csak felismerik az igazságot, és kiszabadítja őket az ördög csapdájából. Ez a te nagy lehetőséged, Timótheus. És ugye ez mindent megér. Mondhatnak rólad, amit akarnak, tehetnek ellened, amit akarnak, ez lebegjen a szemed előtt. Ez mindent megér. Ha csak egyetlen embert is, odaszeretni, odaterelni a szabadító Jézushoz, akivel majd találkozol a mennyek országában. Ezt a programot kapjuk tehát ma este: tiszta tanítás, megszentelt élet és szelíd intés. Ezzel a reménységgel, hogy Isten előtt nincs lehetetlen. Senki sem nehezebb dió Őneki, mint én voltam, vagy közületek bárki, akinek már új élete van a Jézus Krisztusban. Ami az embereknél lehetetlen, neki az is lehetséges, és ebbe a munkába állít Ő be minket.

Jézus Krisztus mennybemenetelére emlékezünk ma este. Az Ő mennybemenetelének a történetét így írja le a Szentírás: feltámadása után 40 napig még együtt volt az övéivel, és sok mindenre tanította őket. Azon a 40. napon kivitte őket Jeruzsálem mellett az Olajfák hegyére, ott is hangzott még az Ő tanítása, majd áldása. Aztán egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy emelkedik Jézus, és egy pillanat alatt egy felhő eltakarta a szemük elől. S ahogy ott néztek felfelé, két angyal állt meg mellettük, és azt kérdezték: Mit álltok itt nézve a mennybe? Az a Jézus, aki most elvitetett tőletek, ugyanígy jön majd el, ahogy láttátok Őt felmenni a mennybe. Aztán bementek a tanítványok Jeruzsálembe, és ott imádkoztak. (ApCsel 1,9-11).
Jézus tehát visszament oda, ahonnan közénk jött. Mennybemenetelével véget ért az a teméntelen szenvedés, amiben itt a földön emberi testében része volt. Fontos, hogy újra és újra világosan lássuk: Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Ezt az Ő örök Isten-létét szakította meg harmincegynéhány évre az Ő emberré létele. Mint ember is Isten maradt, ugyanazzal az isteni teljhatalommal tanított és cselekedett, csak a mi érdekünkben felvette isteni természete mellé még az emberit is.
Ez a néhány esztendő itt a földön csupa szenvedés volt a számára, de - mint ahogy olvastuk igénkben: „Emlé-kezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül”, Isten nem hagyta az Ő szentjét a sírban, hanem feltámasztotta Őt a harmadik napon, és ajándékozott neki olyan nevet, ami minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,5-11).
Jézusnak a földi életútja tehát olyan volt, mint egy V betű. Ennek a V-nek a felső szára még a mennyben kezdődik. Előtte van egy végtelen, öröktől fogva Isten, azután volt egy törés: az Ő testté-létele, és az Ő útja egyre mélyebbre haladt a szenvedésekbe. A mélyponton a kereszt van. Megalázta magát, megüresítette magát, emberekhez hasonlóvá lett, szolgai (rabszolgai) formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ez az egyik szárnak a vége, ez a V-nek a csúcsa.
Isten azonban feltámasztotta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet - az előbb idéztem a Fil 2-ből ezt a szép himnuszt, - és ahol véget ér a V-nek a felszálló szára, onnan folytatódik tovább egy végtelen, az Ő örök Istensége. A kereszt volt a mélypont, a feltámadással már megkezdődött az Ő felemeltetése, mennybemenetelekor pedig visszatért oda, ahonnan közénk jött. És most ül az Atya Istennek jobbján, ami azt jelenti, hogy a mindenható Istennel egyenlő, egyenlő a hatalma is, és mi várjuk, hogy eljön majd másodszor, akkor már nem alázatban és gyalázatban, hanem nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor magához veszi azokat, akik benne hittek, az Ő dicsőségébe, és vele együtt fogunk uralkodni. És nem lesz többet betegség, és nem hullik többé a könnyünk, nem érnek megaláztatások, nem lesz gyász és veszteség, és semmi nem lesz, ami a bűnnek a következménye, hanem az élet a maga teljességében valósul meg. Hogy ez lehetővé váljék, azért jött el Jézus ide közénk. Azért volt szükség erre a bizonyos Vbetűre, azért alázta meg magát, és vállalta a kereszthalál minden kínját.
Örülök, hogy a Timótheusi levél tanulmányozása során éppen ez a szakasz következett mára. Ez kifejezetten áldozócsütörtöki ige. Hiszen arról van szó, hogy - emlékszünk még rá - Timótheus elcsüggedt, és Pál apostol ezzel a levéllel bátorítja. És itt éppen azt sorolja el, hogy mire emlékezzék, amikor összejönnek a nehézségek, amikor elfogy az ereje, amikor végképp kevésnek érzi magát a feladatokhoz, amikor azt hiszi, hogy neki egyedül kell teljesítenie ott Efézusban mindent, hadakozva a tévtanítókkal, látva az elinduló hívőknek a vissza-visszacsúszását, és azt a temérdek ellenségét az evangéliumnak, amire az életét szánta. S már-már feladja, abba akarja hagyni, akkor azt mondja: Timótheus, legalább három dologra légy szíves emlékezni:
Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Aztán emlékezzél arra, hogy én most éppen börtönben vagyok, bilincseket viselek, mint egy gonosztevő, de mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. Aztán emlékezzél a hívőknek arra a közös tapasztalatára, hogy ha Jézussal együtt meghalunk, vele együtt fogunk élni is. És ha tűrünk Őérette, vele együtt fogunk uralkodni is.
Miért írja Pál apostol ezt a hármat Timótheusnak? Láttuk vasárnap, hogy három képpel lényegében ugyanezt akarta szemléltetni: a katonának sok viszontagságot kell elszenvednie, de a győzelemért, népének, az értékeknek a megvédéséért mindenre kész. Az atlétának sok kellemetlenséggel jár az edzés is meg a versenyzés is, de a győzelmi koszorú neki mindent megér, s azért mindent vállal. Nem lehet a koszorúhoz jutni az edzéssel és a versennyel járó kellemetlenségek nélkül. De ha valakinek az fontos, akkor tudja vállalni, és végigfutja. És a földműves is előre tudja, milyen kemény munkát kell végeznie, és mennyi veszélynek van kitéve a termés, de nem lesz másképp ennivaló, ha nem verejtékezik és nem dolgozik hajnaltól késő estig. S ha éppen tönkrement, kezdi előlről. Nincs áldás áldozat nélkül. De, ha valakinek megéri az a cél, akkor minden áldozatra kész lesz, és egészen másként tudja szenvedni az áldozathozatallal járó nehézségeket, ha a célra néz. Éppen ezért Timótheus, a célra nézz! Ez a rövid felszólítás ennek a most felolvasott igének a lényege.
A célra nézz! Ne csak magadra, ne az ellenségekre, ne a nehézségekre nézz, mert akkor abba fogod hagyni előbb-utóbb. Mindezeken láss túl, és tarts ki, és a célra nézz! Ebben erősíteni fog az, ha emlékszel Jézusra, ha gondolsz néha az öreg Pálra, aki most is a börtönben van azért, hogy így is sokan üdvösségre jussanak, és ha emlékszel arra, hogy akik Jézusért szenvednek, azok vele lesznek az Ő dicsőségében.
Mit jelent részletesebben ez a három dolog?
1) Jézus példája lebegjen a szeme előtt, aki Dávid utóda, de feltámadt a halottak közül. Ez, hogy Dávid utóda, magába foglalja mindazt, amit Jézus emberi természetéről mond nekünk a Szentírás. Ez, hogy feltámadt a halottak közül, világos utalás arra, hogy Ő nem akárki, hanem Isten Fia, Ő Isten.
Még egyszer, egy kicsit részletesebben gondoljuk végig ezt a bizonyos Vbetűt. Jézusnak a mennyei dicsőségből való alászállását, és a mélységből való felemeltetését, a mennybemenetellel való újra megdicsőülését.
Úgy gondolom, nem tudjuk azt elképzelni, hogy Jézusnak mennyi szenvedést jelenthetett maga az, hogy ide közénk kellett jönnie. Nem tudjuk elképzelni azt, hogy milyen az a LélekIstennek magára venni egy ilyen nyomorult testet, mint a mienk. Nekünk is mennyi bajunk van vele, de nem tudjuk összehasonlítani, hogy milyen lenne ennek a nyomorúságai nélkül élni. A testté létellel elkezdődött Jézus szenvedése. Karácsonnyal kezdődik az Ő passiója, szenvedése.
És ahogy kilépett a nyilvánosságra, azonnal falakba ütközött. Azok gáncsolták leginkább, akiknek jót akart, akiken segíteni akart. Meggyógyít valakit a gyógyíthatatlan betegségéből, és az illető elmegy feljelenteni. És megindul az Ő üldözése, miközben semmi rosszat nem cselekedett, és körülveszi az értetlenség, a gyűlölködés, a féltékenység, a hiúság. Nem engedik, hogy segítsen azokon, akik annyira segítségre szorultak pedig. És akiken csak Ő tudott volna segíteni. Aztán a keresztnek minden kínja. Azt még valahogy próbáljuk elképzelni, mert mindenféle orvosi és egyéb leírás segít, hogy milyen fizikai kínokkal járhatott az Ő agóniája és halála. De hogy mit jelentett az a lelki szenvedés, amikor az egész emberiség minden bűnével azonosult, bűnné lett érettünk, amikor mindannyiunk halálos ítéletét elszenvedte, ezt mi nem tudjuk elképzelni. És Ő mindenre kész volt, azért, mert mindennek célja volt.
A célra nézett. És amikor elhangzott a kereszten az „Elvégeztetett”, akkor Ő tudta, hogy ezzel kiengesztelte az igazságos Istent, ezzel biztosította az amnesztiát minden benne hívőnek, ezzel az Ő szenvedésével és kínhalálával újra kinyitotta a mennyország kapuját előttünk, amit mi becsaptunk magunk mögött és otthagytuk a mindenható Istent. Azóta kínlódunk ennek a következményei miatt. Ezzel az Ő szenvedésével és halálával végérvényesen legyőzte a Sátánt, mint utolsó ellenséget legyőzte a halált. Nem kell többé értelmetlen létben kínlódnia az embernek néhány évtizedig itt, és utána megérkezni a végzetes pusztulásba, a kárhozatba. Van lehetősége innen kimenekülni. Az egész teremtett világ megváltását elvégezte, és - nem tudom másként fogalmazni - ez neki megérte. A célra nézett, és az elviselhetőbbé tette talán a vele járó szenvedéseket.
Ha valaki a célra néz, annak a szenvedése még nem lesz könnyebb, de több ereje lesz azt elszenvedni. És Jézus mindvégig a célra nézett. Mi volt a célja? Engedelmeskedni az Atyának, kiszabadítani a bűn rabságából az embert. Az Atya iránti feltétlen engedelmessége és az irántunk való érthetetlen szeretete adott neki erőt ahhoz, hogy ne hagyja abba, pedig Őt kísértette a kísértő, hogy hagyja abba. Mindjárt az elején. Ugorj le a templomról, kelts szenzációt, változtasd a köveket kenyérré és így tovább. És még az utolsó pillanatban, a kereszten is: ha Isten Fia vagy, szállj le, s majd hisznek benned. Hát nem az volt a célod, hogy higgyenek benned? Ő azonban tudta, hogy ez hazugság, ez kísértés, és végigjárta a szenvedések útját.
Egyszer elhangzott az Ő ajkán is: ha lehetséges, ne kelljen egészen kiinni a szenvedések poharát, de a mondat így folytatódott: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Engedelmes volt halálig.
Emlékezzél erre a Jézusra - mondja Timótheusnak. És ott bujkál Pál mondatai között: Timótheus, legyél józan és őszinte. Mik a te szenvedéseid a világ Megváltójának a szenvedéséhez képest?! Persze, neked azok a legnagyobbak, meg mindenkinek az fáj, ami fájdalmat neki okoztak. Ez érthető, de azért emlékezz arra, hogy mit vállalt Krisztus érted azért, hogy neked ne kelljen nyomorultul elpusztulnod és örökké szenvedned a büntetést, hanem örökké együtt lehess Krisztussal a dicsőségben. Felmérted, micsoda lehetőség ez? És micsoda változás ez? És ezért Jézus mindent vállalt. Adjon ez erőt neked ahhoz, hogy te is vállald mindazt, amit vállalnod kell. Tudja Ő, mennyit bírsz el azokért, akikért Ő felelőssé tett téged.
Nagy bátorítás ám ez! Aki elkeseredett már úgy igazán életében, és kapott ehhez hasonló, Isten Lelkéből fakadó bölcs lelkigondozást, az tudja, micsoda változást jelent, amikor az ember megint talpra áll. Amikor a padlón volt már, és csak azért, mert valami világosabb lesz, és a lelkében erő támad - ahogy a zsoltár mondja -, feltápászkodik, aztán előbb csak bizonytalanul megáll a lábán, aztán érzi: újra erő van benne, mehetünk tovább. Ezután sem lesz könnyebb, mint eddig volt. de megéri. Tudjuk, hogy miért vállaljuk a küzdelmet, a lemondást, a szenvedéseket. Mint ahogy az a bizonyos sportoló, az a bizonyos földműves, az a bizonyos katona, akikről vasárnap szólt hozzánk az ige. És Jézus Krisztus ebben mindenkinél ragyogóbb és egyértelműbb példa.
Emlékezzél Őreá, Timótheus, írja itt Pál a megfáradt szolgatársnak. Szinte szó szerint ezt olvashatjuk a Zsidókhoz ír levélben, amely szintén elcsüggedt és agyongyötört, megalázott, kifosztott, a vértanúhalál szélén álló keresztyéneknek szólt: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatosan fussuk végig az előttünk levő küzdőpályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok Őreá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,1-3) Ez az első, amit mond Pál.
2) A második az: gondolj néha öreg lelki atyádra is, aki éppen most börtönben van. Ő sem csinált semmi rosszat, nem ártott senkinek, sokaknak használt. Használna most is, ha engednék ott kinn, de mint egy gonosztevőt megbilincselték. Pedig római polgár, és ezt nem lenne szabad vele csinálni. Nem követett el semmi bűnt, de ez senkit nem érdekel. Börtönbe csukták, és ottfelejtették. És két éve már, hogy ott van. De ott a börtönben is hivatása magaslatán állt, és azokat az őröket, akikkel összeláncolták, és akiket 6 óránként váltottak mellette, Jézushoz igyekszik vezetni. Már egy egész kis gyülekezet van a pretóriánusok házában, pogányokból keresztyénné lett börtönőrökből és katonákból. A filippi levelet is ebből a börtönből írja, és az utolsó előtti verse úgy hangzik: köszöntenek titeket mindnyájan az itteni szentek, különösen a pretóriánusok házából valók.
Pál ott is mutatta a Jézushoz vezető utat, hirdette az evangéliumot. Ugyanakkor szeretett volna kiszabadulni onnan, és megválni a bilincsektől. De azt írja Timótheusnak: gondolj arra, hogy Isten milyen békességet ad itt nekem. Tudom azt, hogy az evangélium hirdetése szenvedéssel jár, és tudom azt, hogy embereket megmenteni a halálból az üdvösségre csak az evangélium hirdetésével lehet. Ez a számomra olyan cél, ami mindent megér, ezért mindent vállalok. Ezért szenvedek itt békességgel, noha úgy bánnak velem, mint egy gonosztevővel. Ugyanaz a szó van itt, ami a Lk 23-ban a latrokat jellemzi. Mint egy latorral, mint egy rablógyilkossal, úgy bánnak. Ez vele jár az evangélium hirdetésével, de nekem az a fontos, hogy azt hirdethessem. Azért, hogy a választottak elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.
A kiválasztottság nem teszi feleslegessé az igehirdetést - mondja itt Pál. Éppen az ige hallgatása közben ismeri fel valaki, hogy ő kiválasztott, és aközben nyeri el az örök üdvösséget a mennyei dicsőséggel. Ez a cél. Ezért minden áldozatra kész vagyok.
Tudjuk a levél végéről, meg Pál más leveleiből is, hogy milyen nyomorúságos volt neki ez a börtön. Ettől még nem lett könnyebb a számára, hogy látta a célját és értelmét, de ez adott neki erőt, és állhatatosságot, kitartást, hogy minden körülmények között maradjon hű a szenvedések közben is.
Most olvassuk a galatákhoz írt levelet. Abban van egy mondata Pálnak, ami nagyon jól szemlélteti ezt az összefüggést. Azt írja a galáciabelieknek: „Gyermekeim, akiket fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” Ha egy asszony áldott állapotba kerül, az nagyon sok kellemetlenséggel is együtt jár - ezt őszintén be kell ismerni. Mondjuk nyár végére várja a gyermekét, s van egy jó meleg nyár, miközben a többiek könnyű ruhában járhatnak, ő vastag gumiharisnyát visel egész nyáron, mert kijöttek a visszerei stb., aztán a szülés is fájdalommal jár, és még utána is sokféle kellemetlenség és gyöngeség van, és mégis boldogan várja a gyermekét, és amikor megszülte, boldog, hogy ember született a világra. Látja a célt. Attól még nem izzad kevésbé a nagy melegben, de több erőt, reménységet és örömet ad neki már a szenvedések közepette is, hogy a célra néz.
Ezzel a képpel Pál apostol megint erre akarja bátorítani Timótheust: a célra nézz! Érdemes kitartani. Timótheus, téged Isten azzal a kiváltsággal ajándékozott meg, hogy embereknek az evangéliumot hirdetheted. Hogy miközben beszélsz, sokan rádöbbennek arra, hogy Isten őket is örök üdvösségre hívta el, és örök dicsőséget kapnak majd. Ez mindent megér. Ezt a szolgálatot csak úgy lehet végezni, hogy közben egy sor kellemetlenség, gúny, megaláztatás, hátratétel stb. ér. Ez vele jár. Még azt is írja a következő fejezetben, hogy egyre nehezebb lesz a helyzetük azoknak, akik az evangéliumot hirdetik, de embereket a halálból az életre segíteni - van ennél nagyobb dolog? Abba ne hagyd, fel ne add!
És ez mindennel így van, testvérek. Azt hiszem nem érdemes most az analógiákat hozni egymás után. Valaki egyszer azt monda, éppen így a vizsgaidő elején, meg az érettségi táján: a tudásnak a gyökere keserű, de a gyümölcse édes. Ha valaki azt az édes gyümölcsöt egyszer meg akarja kóstolni, akkor a keserű gyökereket nem hagyhatja ki az életéből. És miközben a többi sétál és kellemes dolgokat csinál, aközben valaki reggeltől estig ilyen gyönyörű időben is ott görnyed az asztal fölött, és tudja, hogy megéri. Egyrészt tudja: másként nem megy, de neki az fontos, amit el akar érni. Azt csak ilyen áron lehet elérni. Akkor gyerünk! - megfizetjük az árát.
3) A harmadik, amit említ Pál apostol, az két tömör epigramma. Két bölcsmondás, amit így olvasunk a végén: „Igaz beszéd ez: ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.”
Ezt az utolsó mondatot sokan félreértik. Én is sokáig rosszul értettem. Azt gondoljuk felületesen, hogy ez azt jelenti, ha mi hűtlenek vagyunk, Isten akkor is hű marad hozzánk. Az Ő hűségéhez kétség nem fér, s ez önmagában igaz, de itt nem erről van szó. Arról van itt szó: ha mi hűtlenek leszünk Őhozzá, Ő akkor is hűséges marad önmagához, tudniillik ahhoz az ígéretéhez, hogy aki Őt megtagadja, az elszakadt Őtőle, s az nem számíthat rá. Tehát, amit Jézus így mondott: aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom azt az én mennyei Atyám előtt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Mert, aki megtagadta Őt, az ezzel elszakadt tőle, az egyedül marad. Ezt a tényt állapítja meg Jézus azzal, hogy megtagadja az Atya előtt, aki nem tartozik Őhozzá.
Tehát ez a befejező mondat itt az ítélet komolyságára figyelmeztet. Isten hű marad önmagához, Jézus hű marad önmagához, és Ő megígérte, hogy aki Őt megtagadja, azt Ő is megtagadja az Atya előtt. De megígérte azt is, hogy aki Ő-hozzá hűséges marad, az vele együtt fog uralkodni is, aki Őérette tűr, az Ővele együtt lesz a dicsőségben.
Ez azt jelenti egyszerűbben testvérek, hogy a hívő ember sorsközösséget vállal Jézussal. Jézus világosan beszél arról, hogy az Ő mennyei dicsőségében is együtt lesznek az Övéi vele, hiszen a Krisztus-test a hívők közössége, - és ennek a testnek a feje, a feltámadott Krisztus, - egy élő organizmus. Egy test, nem is lehetnének külön a benne hívők, vagy valahol távol tőle. Vele együtt leszünk a mennyei dicsőségben. És ez megint olyan bibliai kijelentés, amit nem fogunk fel az értelmünkkel soha. Mit jelent az, hogy minket, lázadókat, és minket, kis porszem emberkéket, akik az Isten ellen oly sokat tettünk, és sokszor teszünk is, ennyire közel enged magához, hogy eggyé válhatunk vele, és az Ő mennyei dicsőségében is részesülünk. De tudnunk kell azt, hogy az Ő földi gyalázatában is részesülünk. A sorsközösség az sorsközösség. Nemcsak ott leszünk, a benne hívők, vele együtt a mennyben, hanem itt is, amikor Őt szidják, minket szidnak. Vagy amikor minket szidnak, jó ha tudjuk, hogy végső soron Őreá haragszik valaki.
Ahogy Isten mondta Sámuelnek, amikor úgy elkeseredett a népnek az értetlenségén: nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg. És ez így van a Krisztus népével ma is. Aki Krisztust gyűlöli, az gyűlöli az övéit is, és ezt vállalni kell. Az enyhe gúnytól egészen a súlyos szenvedésekig, vagy - amiről a Szentírás szintén többször szól - a vértanúhalálig.
Ott van-e ez az elszántság bennünk, hogy az, hogy Krisztussal együtt lehetünk már itt, ezek között a küzdelmek között is, meg az örökkévalóságban, a mennyei dicsőségben, ez mindent megér, és ezért mindent vállalunk? És mi az ehhez képest, hogy valaki elhúzza a száját gúnyosan, ha kiderül: hiszem, hogy Jézus feltámadott. Annál jobban szeretem őt, és ha lehetőségem lesz rá, még egyszer bizonyságot teszek neki, hogy bizonyos, Ő feltámadott, és annak köszönhetem, hogy például nem félek a haláltól, túllátok rajta, és van reménységem. Nem vagyok vigasztalhatatlanul szomorú a gyászban. Miközben potyognak a könnyeim, a szívem meg van vigasztalva, mert megvigasztalt a feltámadott Krisztus. Aztán talán kevésbé húzza el gúnyosan a száját, és Ő is eljut egyszer erre a szabadságra és megvigasztalt állapotba. De ez vele jár, hogy először gúnyosan elhúzta a száját, vagy mondott valami olyan megjegyzést, amiből kiderült, milyen ostobák a hívők, és milyen nagy eszük van a hitetleneknek. Nem baj, hadd mondja, annál jobban szeretem. Fogalma sincs az igazságról, mert nem ismeri még azt, aki elmondta: én vagyok az igazság és az élet. Majd megismeri. De az, hogy megismerje egy ember is, mindent megér egy hívőnek. Akárminek elmondhatják, lehordhatják a háta mögött, a szemében, mindegy, a fontos az: egy ember is kiszabaduljon a kárhozatból. Ezért mindent vállal. Ezzel bátorítja itt az apostol a megfáradt Timótheust. Ezért mondhatjuk mi is, hogy Jézus mennybemenetele mementó. Emlékeztetés arra, hogy véget értek a földi szenvedések az Ő számára is, és per crucem ad lucem - a kereszten át a dicsőségbe vezetett az Ő útja, és odavezet a mienk is, ha Őt követjük. Csak meg ne álljunk valahol útközben. Ettől óvja itt Pál Timótheust. Meg ne állj útközben! Számolj azzal, hogy vannak és lesznek nehézségek. Kevés az erőd, de mindenre lehet erőd a Krisztusban, aki téged is megerősít. Emlékezzél arra, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül. Emlékezzél azokra, akik minden megaláztatást és szenvedést vállaltak mások üdvösségéért. Emlékezzél ezekre a csodálatos ígéretekre, hogy ha vele tűrünk, akkor vele fogunk uralkodni is. Ha vele együtt meghaltunk, akkor vele fogunk élni is.

Folytassuk Pál apostol utolsó levelének a tanulmányozását, amit két héttel ezelőtt kezdtünk el. Az eddigiekből kitűnt, hogy Timótheus, akihez írja a börtönből ezt a levelet, vigasztalásra szorul. Ez a fiatalember egyedül maradt egy sok problémával küzdő nagy gyülekezetben, ahol a munkát irányítania kellett. Egyre jobban érezte a maga erőtlenségét, belefáradt a ravasz tévtanítókkal való folyamatos küzdelembe, elcsüggedt. Pál ekkor írja neki ezeket a sorokat.
Nagyon becsületesen figyelmezteti Timótheust, hogy ezek a nehézségek később is kísérni fogják a szolgálatát. A Krisztus követése nem könnyű. A Krisztusnak való szolgálat pedig kifejezetten nehéz mindig, de ne adja fel, mert ha hűséges marad Jézusához, és végzi a küldetését mindvégig, akkor nemcsak ő maga fog folyamatosan csodákat átélni, és nemcsak ott az út végén várja őt elképzelhetetlenül szép kiteljesedés, hanem mások számára is a lehető leghasznosabbá válik. Valami olyat tud végezni ezen a világon, amit csak a Krisztus elszánt szolgái végezhetnek: Embereket a kárhozatból az üdvösségre segíthet.
Tarts ki, Timótheus, - ez Pálnak a biztatása, és az indoklás: megéri. Az, hogy a munkád nyomán emberek a pokolból kiszabadulnak és értelmes életre, örök életre jutnak, ez minden szenvedést megér.
Olyan kedvesen kezdi ezt a fejezetet: „Te azonban, fiam.” - Ha magyarul írta volna, talán ezt a jelzőt tette volna elé: édes fiam. Annyi melegség van ebben a biztatásban, ebben a józan, a nehézségekről is nyíltan beszélő biztatásban, hogy Timótheus valóban erőt kaphatott ettől.
Ez a néhány vers, ami ma következik, olyan, mint egy képeskönyv. Mintha gyöngéd szeretete jeléül egy képeskönyvet nyújtana át szeretett fiának. Az első oldalon forrást látunk, amelyikből olyan gazdagon buzog a víz, hogy az ember látja, ez soha nem fog kiapadni. A második oldalon egy láncot látunk, amelyikben erősen kapcsolódnak egymásba a láncszemek, és egyre újabb szemek kapcsolódnak hozzá. És a képeskönyv harmadik oldalán három képet is találunk egymás alatt, mind a három azt szemlélteti, hogy a Krisztus szolgálatában szenvedni is kell, de az érte vállalt szenvedésnek, lemondásnak, áldozatnak gazdag, bő gyümölcstermés az eredménye. S mindezzel arra biztatja Timótheust, hogy lásson túl a pillanatnyi nehézségeken, és fussa végig azt a pályát, amelyiken elindult Jézus Krisztus után.
Nézzük meg most közelebbről is ezt a képeskönyvet!
1) Az első kép tehát egy forrás, amelyikből rendkívül gazdagon buzog a víz, és ami kiapadhatatlan. „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” Fogytán van az erőd, fiam? Hát csodálkozol rajta? Az erődet meghaladó feladatokat végzel kezdettől fogva. És szívják az erődet mindazok, akik között szolgálsz. Meg fiatal is vagy még. Talán nem is jól gazdálkodsz az erőddel. Nagyon sok erőtlen ember él körülötted, akik mind erősítésre vágynak, és te azért vagy ott, hogy erősítsd őket. És ez továbbra is így lesz, fiam, Timótheus. Ezért nagyon fontos, hogy legyen utánpótlásod, mert az az erő, amivel eddig szolgáltál, nem belőled fakadt, ezt te tudod a legjobban. Átáradt rajtad. Kaptál erőt Krisztustól - gondoljunk a másik börtönből írt levélre, ahol Pál a Filippieknek azt írja: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. - Ezt az erőt add tovább másoknak! Hogy képzeled, hogy ez magától menne? Gyere a forráshoz, és újra és újra erősödj meg abban a kegyelemben, ami a Krisztus Jézusban van, s akkor tudsz másokat erősíteni.
Arra hívja fel a figyelmét Pál az ő lelki gyermekének ezzel, hogy nemcsak az útja elején volt szüksége arra, hogy a Krisztusban megjelent kegyelemből merítsen, hanem az egész úton folyamatosan. Nemcsak az üdvösségre jutásához kellett a kegyelem, a szolgálatban maradásához is nélkülözhetetlen az. De ez a kegyelem nagyon gazdag. Ez olyan forrás, amiből mindig újra meríthet. Jöjjön hát oda! Innen kapott bocsánatot a bűneire, ez a kegyelem fogadta őt Isten gyermekévé, ebből a kegyelemből kapott kegyelmi ajándékot, amivel szolgál. Erejét meghaladó feladatokat úgy tudott eddig is megoldani, hogy kapott hozzá erőt, igét, áldást, vezetést. Továbbra sem számíthat másra. Erre számíthat. Jézus Krisztus olyan forrás, akiből meríthet újra és újra.
És ha közben valamit elront Timó-theus, vagy elmulaszt és bántja a lelkiismeret, akkor mit csináljon? Hagyja abba? Menjen el más pályára? Nem! Az a kegyelem, ami elég volt az egész múlt bűneinek az eltörléséhez, elég menet közben is az elkövetett bűnök megbocsátására. Erősödjél meg abban a kegyelemben, amely Jézus Krisztusban van.
Nem tudom, testvérek, melyikünk milyen lelkiállapotban jött ide, de jó, hogy Isten ezt pontosan tudja. Én csak ezt a nagy örömhírt szeretném ma továbbadni, ami nekem is örömhír volt: Isten kegyelme kiapadhatatlan, bő forrás, és mi menet közben is folyamatosan megerősödhetünk ebben a kegyelemben, ami Jézus Krisztusban adatott nekünk.
2) A másik képen erősen egymásba kapcsolódó láncszemeket látunk. Az első láncszem Pál apostol, akit még Saul korában Jézus Krisztus megszólított, az életét, gondolkozását megváltoztatta, és Krisztus ellenségéből az Ő hűséges hirdetőjévé tett. Ahogy járta a városokat, az egyik helyen feltűnt neki egy fiatalember, akiről azt mondták, nagyon buzgón követi Jézust, és azt mondta: gyere, fiam, te is egy láncszem leszel. Megtanítalak, hogyan kell hirdetni az evangéliumot. Így lett Timótheusból is Jézus Krisztus szolgája. Egy félpogány fiúból.
Most meg azt írja neki: te azért, fiam, amit tőlem hallottál, azt add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vagyis újabb láncszemekre van szükség. Jézus elhívja Pált, Pál beállítja és betanítja a szolgálatba Timótheust, Timótheusnak azt írja: keress a hívők között megbízhatóakat, hogy aztán ők is továbbadják, és az ő bizonyságtételük nyomán is legyenek olyanok, akik beállnak ebbe a szolgálatba. Így megy ez egészen a mai napig. Így kerültünk bele mi is ebbe a sorozatba az újjászületés által, aki már az életét Jézus Krisztusnak alárendelte. És így folytatódik ez a Krisztus dicsőséges második visszajöveteléig.
Pál beállítja a szolgálatba Timótheust, Timótheus keressen megbízható hívőket, akik majd másokat is hívnak, és azok a mások továbbadják. Mert ez a legfontosabb, amit ezen a világon egy hívő ember csinálhat, hogy a kárhozatból az üdvösségre hívogat másokat, hogy már itt boldog életük legyen, és örök életet kapjanak.
Adjunk hálát ma mindazokért, akik előttünk bekapcsolódhattak ebbe a láncba, akiken keresztül hozzánk is eljutott az evangélium. Szánjuk oda magunkat erre a szolgálatra, hogy készek legyünk mi is továbbadni. Keressünk megbízható testvéreket, akik aztán majd másokat is bekapcsolnak, s mikor mi már rég elporladtunk, akkor is hív el magának Jézus Krisztus újabbakat és újabbakat, hogy üdvössége a föld végéig érjen.
3) A harmadik oldalon három képet is látunk egymás alatt. Mind a három kép azt szemlélteti, hogy a Krisztus-követés szenvedéssel jár, mert szenvedés nélkül nincs gyümölcstermés, de aki vállalja Krisztusért a szenvedéseket, annak az élete gazdag, gyümölcsöző élet lesz.
a) Az első kép egy római katonának a képe. Erről szeretnék részletesen beszélni, mert az apostol is erről ír a legrészletesebben nemcsak itt, hanem más leveleiben is. Nem volt könnyű a római seregben katonának lenni. Nehéz volt a személyes holmija is, amit vinnie kellett magával, nagyon súlyosak voltak a fegyverei is, bal kezében a pajzs, amivel védekezett, jobb kezében a támadó fegyverek. Izom kellett, jó kondíció kellett hozzá. Néha a munka vagy a harcok miatt kimaradtak az étkezések, és akkor is talpon kellett tudni maradni. A kedvezőtlen időjárás próbára tette őket hol ilyen, hol olyan fordulataival. Igen sok erőt, elszántságot igényelt az, hogy valaki katona legyen.
„Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” Tehát legyél a Jézus Krisztus jó katonája, ez azt jelenti, hogy velem együtt minden ezzel járó szenvedést vállalnod kell, és közben ügyelned arra, hogy semmi másra ne légy tekintettel, csak arra, aki harcosává fogadott. Jézusnak feltétel nélkül mindenben engedelmeskedj, mint katona a parancsnokának. Itt senki nem kíváncsi a magánvéleményedre, a hozzászólásaidra, a parancs parancs, a parancsnok parancsol, te pedig csinálod, amit mondott. Ez a jó katona. És közben ne elegyedjél a hétköznapok gondjaiba. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egy olyan hívő keresztyén ember, aki Jézus Krisztus jó lelki harcosaként akar élni, nem törődik a kötelességével, elhanyagolja a munkáját és így tovább ... Mindezt el kell végezni. Ez a parancs azt jelenti: ne merüljünk bele ezekbe úgy, hogy ezek elborítanak, és éppen a parancsnokot nem látjuk többé. Vagy mindenre odafigyelünk, csak éppen az Ő nekünk szóló parancsait nem halljuk meg vagy nem vesszük komolyan. Hanem miközben végezzük a hétköznapi kötelességeinket, aközben is a Jézus Krisztus jó katonái vagyunk, és mindenek felett a mi parancsnokunkra, drága Megváltónkra, Jézus Krisztusra figyelünk.
A jó katona legfőbb tulajdonsága - Pál apostol írása szerint - a feltétlen engedelmesség. Hát még, ha tudjuk, hogy annak engedelmeskedünk, aki még azt is jobban tudja mi jó nekünk, aki az életét odaadta érettünk!
Testvérek, egy kicsit el kell itt időzni, mert az a szomorú tapasztalat, hogy Jézus Krisztusnak nagyon kevés ilyen katonája van van. Mert ehhez már valóban az szükséges, amiket hívők szoktak szólamként mondogatni, de kevesen veszik halálosan komolyan. Vagyis ehhez az szükséges, hogy teljesen odaszánjam magamat Jézus Krisztusnak. Hogy komolyan vegyem azt, hogy az Övé vagyok. Hogy az nemcsak szép bibliai idézet, hogy áron vétettetek meg, Jézus Krisztus vérével fizetett értetek, a ti testetek és lelketek az Istené, hanem amikor valaki ezt komolyan veszi. Mivel a tied a testem, te rendelkezel vele. Ez azt jelenti: a kényelmi szempontok nem számítanak. - Én ezt most nem szeretném ... Ki kérdezte? A parancsnok azt mondja: most ez a feladat. Akkor megyek és csinálom, akkor is, ha nem szeretném. - Az meghaladja az erőmet ... Ezt a kezdetnél már tudhattam, hogy ez az egész vállalkozás meghaladja az erőmet. Ezért kínálja az Ő erejét. Pontosan ez az alázat szükséges: tudom, hogy meghaladja az erőmet, és mégis megyek, mert Ő küldött, s Ő menet közben fogja adni az Ő erejét. És ezért egyedül az Övé lesz a dicsőség, és nem húzhatom ki magam, hogy most hősiesen helytálltam, hanem örülök annak, hogy használ engem. Ez egészen más szemléletet, és abból következően egészen más magatartást kíván meg a hívő embertől, mint amihez úgy általában hozzászoktunk.
Kevés olyan hívő van, aki ezt a feltétel nélküli engedelmességet komolyan gyakorolja aki elkezdi, aztán ha bukdácsolva is, de mégis ennek az engedelmességnek az útján jár.
Többen hallották már Jim Elliotnak a nevét. Ő is egy volt a közül az öt fiatal misszionárius közül, akik 1956-ban az auka indiánoknak akarták hirdetni a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. S mielőtt egyszer is mondhatták volna nekik, lemészárolták őket ezek az indiánok. Aztán - ez már a folytatás, de most nem arról akarok beszélni - éppen az ő fiatal özvegye volt az, aki a férje gyilkosai közé elment, megtanulta a nyelvüket, lefordította auka nyelvre az Újszövetséget, és lelki ébredés indult el ott. Most azonban erről a fiatalemberről szeretnék annyit mondani, hogy amikor megérkezett Ecuadorba, ezt az imádságot írta be a naplójába: „Uram, gyújtsd meg életem száraz rőzsekötegét. Add, hogy fellángolhassak és érted éghessek el. Használd el az életemet, Uram, mert a tiéd az. Nem hosszú életre törekszem, hanem teljes életre, úgy, mint te, Úr Jézus Krisztus.”
S ez a fiú, aki néhány hónapos házas volt akkor, amikor megölték, ezt komolyan vette. És Isten is komolyan vette ezt az imádságot. Ez a fajta elszántság jellemzi a Jézus Krisztus jó katonáit. Az, amikor a hívő emberben már nincs bizonytalanság, nincsenek fenntartásai semmivel szemben sem, amit Isten mondott, amikor nem magát félti, hanem egyszerre azokat kezdi félteni, akik ott élnek körülötte hitetlenül a kárhozatban, amikor a maga büszkeségét, hiúságát, érzékenységét, kényelmét, testiességét, hasznát újra és újra félre tudja tenni, és egy dolog számít: Jézus Krisztus fővezérsége alatt harcoljon mások üdvösségéért. Mert Krisztus katonái soha nem emberek ellen harcolnak, hanem a bűn ellen, a saját bűnük ellen is, meg az emberiséget megnyomorító bűn ellen.
Testvérek, ezt egyszer mindnyájunknak el kell döntenünk, hogy kinek az oldalán harcolunk. Hogy akarunk-e egyáltalán a Krisztus jó katonái lenni és gyümölcstermő életet élni, vagy pedig csak úgy eltöltjük az olyanamilyen langyos hívő életünket, és annak nyomán senki nem szabadul meg a pokolból. Ehhez azonban ilyen bizonyosságok kellenek már. Mert amíg valaki bizonytalan abban, hogy hátha nincs is pokol, hátha nem is vesznek el az emberek Jézus nélkül, hátha mégsem így igaz a Szentírás, ahogy itt le van írva, addig alkalmatlan a küzdelemre. Ide meggyőződéses, elkötelezett, elszánt keresztyének kellenek, akiket aztán használhat Jézus ebben a világméretű kemény küzdelemben.
Gedeon jutott eszembe, ahogy ezen a kérdésen gondolkoztam. Nem volt az véletlen, hogy amikor összegyűlt valamivel több mint harmincezer ember a harcra, akkor Isten azt mondta: Gedeon, hirdesd ki, hogy aki fél, menjen haza. Mert aki magát félti és nem azt a népet, amelyikért most harcolnia kell, az alkalmatlan katonának. Gedeon meg volt rémülve: Uram, így is kevesen vagyunk, most még kevesebben leszünk. És akkor Isten azt mondta: a következő próba után még kevesebben maradtok, de azokra számíthatsz. Próbáld csak ki, hogy hosszú gyaloglás közben, hegymászás után ki hogyan iszik, amikor leértek a patakhoz. Aki nekihasal és mohón lefetyel, azt ne vidd magaddal, aki még szomjasan is fegyelmezetten iszik és közben jobbra-balra tekintget, nem jön-e az ellenség, azokra számíthatsz. Aki kész az önfegyelemre, aki kész magát megtagadni, aki tud lemondani, várni, áldozatot hozni azért az ügyért, aminek a küzdelmére Jézus elhívta, az lesz Jézus Krisztus jó katonája.
Hol vagyunk mit ettől? Sokszor még azt sem vállaljuk, hogy valaki egy kicsit gúnyosan elhúzza a száját, ha kiderül: mi hívők vagyunk. Ki tudja azt elmondani, ki meri azt leírni, amit Pál apostol az efézusi vénektől búcsúzva így mondott: „Még az én életem se drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit kaptam Jézus Krisztustól.” Ő minden hívőnek készít szolgálatot, lehetőségeket, harcot. Harcoljuk-e ezeket a harcokat? Vagy pedig elmerülünk egyéb, az Isten gyermekeihez sokszor nagyon méltatlan harcokban.
„Vállald velem együtt a szenvedést, mint a Krisztus Jézus jó katonája.” Ezt mondja most nekünk is a mi Urunk. Láttam egyszer egy jelenetet a szentendrei Dunaparton, és sokszor az jut eszembe, amikor tétova, kétfelé kapkodó és sehova sem tartozó hívőkkel találkozom. Egy férfi készült elindulni a csónakjával, és szaladt utána a kislánya: apu, én is, én is! Kedvesen nyújtotta a karját: gyere, lépjél be a csónakba. Akkor azonban, amikor a kislány az egyik lábát betette a csónakba, és az billegett, megijedt, és elkezdte kiabálni: nem merek, nem merek! Az édesapja okos ember volt, nem tette be erőszakkal, nyújtotta a kezét tovább: gyere, tanulj meg bízni. És miközben a kicsike tétovázott és kiabált, egy elhaladó hajónak a hullámai meglökték a csónakot, az eltávolodott egy kicsit a parttól, és a kisleány beleesett a vízbe.
Ahogy azt néztem, az jutott eszembe: de sokszor ilyenek vagyunk mi hívők. Féllábunk a Krisztus csónakjában, de a másikat nem merjük elvenni a partról, az marad a világban, és elfelejtjük, hogy aki félig Krisztusé és félig a világé, az egészen az ördögé. Egyszer el kell dönteni: beszállunk-e mindenestől abba a csónakba, amelyiken Krisztus mély vizek felé visz bennünket, az új életnek a gazdagsága felé, - vagy ragaszkodunk a Krisztus nélküli világhoz, a világias gondolkozáshoz, a világias szokásainkhoz, a világias pénz- és időbeosztáshoz és kapcsolatokhoz, s akkor maradunk nélküle. Mert ezt így tartósan nem lehet csinálni: féllábam a csónakban, féllábam a parton, és nem merek, nem merek. Előbb-utóbb ebből biztos, hogy vízbeesés lesz.
Isten adjon bátorságot ma dönteni, hogy a másik lábammal is a csónakba szállok, és engedem, hogy oda vigyen engem Krisztus, ahova akar.
b) A második egy atlétának a képe: „Ha pedig versenyez valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.” Az antik világban a sportjátékokon igen szigorúan vették a szabályok betartását. Rendkívüli szégyen volt, ha valaki megszegte azokat, és így kiesett a versenyből. Soha többet nem versenyezhetett. És rendkívüli megbecsülésnek örvendett az, aki győzött és elnyerte a babérkoszorút. Nem osztogattak akkor még arany, ezüst kupákat, kancsókat. Egyszerű örökzöld koszorút kapott, de az nagy becsben volt, és az illetőt is igen megbecsülték.
Nos, ezt a képet használja itt Pál. Ha valaki vállalja a versenyre való felkészüléssel és a verseny végigküzdésével együttjáró lemondást, szenvedést, próbatételt, áldozatot, akkor megvan a győzelem esélye és megkapja a babérkoszorút. De, ha közben szabálytalankodik, nem kap semmi elismerést, sőt ...
Ugyanígy a keresztyén életben is. Ahol bizony futás közben néha szúr, meg már úgy érezzük: nem kapunk levegőt, de túl kell jutni ezeken a holtpontokon, és aki a célra néz és vállalja mindezt, ami vele jár, s megéri az, ami ott a végén várja, az befut, és megkapja a győzelmi koszorút.
Isten nekünk az Ő szent igéjét adta, hogy ha valaki szabályszerűen akar versenyezni, akkor az igéhez igazodjék és megkapja a győzelmi koszorút.
c) A harmadik kép egy parasztembernek a képe. „A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie.” Fáradozó földműves, aki a nappal kel és napnyugtáig talpon van, aki egész nap hajol, emel, dolgozik, aki csak úgy lopva törli meg a verejtékét is, és ráadásul a munkájának sokszor nincs azonnal látszatja, elvégezte a szántás-vetés nehéz munkáját, és semmi nem látszik belőle. Majd csak később derül ki, kikel-e és ki van szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Jöhet olyan jég, mint csütörtökön Baranyában volt, és pár perc alatt tönkreteszi több hétnek vagy hónapnak a munkáját, és akkor mit csinál a földműves? Kezdi előlről, mert enni kell, kenyér kell, és kenyér csak úgy lesz, ha dolgozik érte.
Most nincs idő, de szívesen összehasonlítanám a komolyan végzett lelki munkával, mert minden részletében párhuzamos. És annyi biztatás van ebben a képben, ha ismerjük Timótheus helyzetét. Pál meleg szeretettel és hozzáértéssel lelkigondozza ezt a fiút. Timótheus, ez nehéz munka. Ezzel kezdődik: a fáradozó földműves. De ennek a végén gyümölcs van: neki kell a termésből először részesülnie. Csak ennek a fáradságos munkának a végén van gyümölcs, de ennek a végén van gyümölcs. Tarts ki, mert megéri! Ne keserítsenek el a nehézségek. Tekints az út végére! Gyümölcsöző életed lesz, ha kitartasz.
Vajon nem ugyanerre adott példát nekünk Jézus is? Egész földi élete során gúnyolták, besúgókat küldtek utána, hogy kössenek bele minden szavába, fogják meg Őt a beszédben. Lecsaptak minden tettére, amiben hibát lehetett találni: igaz ugyan, hogy meggyógyított betegeket, de szombat napon. Körülvette végig az ellenségeskedés, és amikor két rablógyilkos közé - mint egy gonosztevő rabszolgát - keresztre feszítették, gyakorlatilag mindenki otthagyta. Három zokogó asszony, meg a legfiatalabb tanítvány, János, maradt ott a keresztnél végig. Mindenki láthatta, hogy Jézus ügye megbukott. Csak később derült ki, hogy ez volt a világtörténelem legnagyobb győzelme. Mert ott győzte le az Ő halálával, majd feltámadásával az ördögöt, mint utolsó ellenséget a halált, ott szabadított ki bennünket a bűnnek, a kárhozatnak a rabságából, ezzel tette lehetővé, hogy mindnyájan visszataláljunk Istenhez és új életet éljünk. De ehhez végig kellett járni az utat. Pál írja a másik börtönből írt levelében: „Engedelmes volt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Éppen ezért ajándékozott neki az Isten olyan nevet, amelyik minden név felett való.” Jézus végigjárta a szenvedés útját, de a szenvedése gyümölcseiből máig élhetünk.
Ezzel biztat most bennünket is. Ne add fel, mert megéri! Ezt nem a magunk erőfeszítéseire mondja, hanem a neki való engedelmességre. Gyere a forráshoz, erősödj meg a kegyelemben, ami Jézus Krisztusban van. Kapcsolódj erősen a többiekhez, azokhoz, akik előtted jártak a hitben, és legyenek olyanok, akik miattad lesznek követői Jézusnak. Legyél a Jézus Krisztus jó katonája, akinek Ő győzelmet adhat. Legyél olyan atléta, aki végigfutja a pályát, és megkapja a győzelmi koszorút. És legyél olyan földműves, aki verejtékezve is fáradozik, és reménykedve tudja, hogy ebből gyümölcsözés lesz.

Az előző vasárnap említettem, hogy jó lenne végigtanulmányoznunk Pál apostolnak Timótheushoz írt második levelét. Láttuk, hogy arról szól ez a levél, hogy egyik nyomorult erősíti a másikat. Az idős, börtönbe zárt apostol biztatja, bátorítja, vigasztalja az éppen csüggedező, erejét - és talán kedvét is - vesztett fiatal Timótheust. Lényegében azt mondja neki: testvér, ez bármelyikünkkel előfordulhat, hogy elcsüggedünk, hogy ha egyszerre túl sok nehézséggel találjuk magunkat szembe, akkor a magunk erőtlenségére nézünk, és nem Jézus nagy erejére. Megijesztenek a feladatok, és nem merünk nekiveselkedni a megoldásuknak. Lényeg az: ne add fel!
Ilyen van, hogy túl nehéz lesz a teher, olyan is van, hogy Isten gyermeke is roskadozik, meginog, még az is átfut rajta, hogy legjobb lenne abbahagyni, - csak ezt ne tedd! Abba ne hagyd, mert ez győzelmes ügy!
S miközben ír röviden a maga nyomorúságáról is, ír bőven és nagy-nagy szeretettel arról, hogy hogyan álljon helyt Timó-theus ebben a nehéz helyzetben.
Az első öt versről volt szó a megelőző vasárnapon, és láttuk, hogy az életének az alapkapcsolatait kell rendbehoznia Timótheusnak. Nagyon szoros és mély kapcsolatban maradjon Jézussal, ez mindennek a titka, de ne felejtse el, hogy az öreg lelki apja, Pál, szakadatlanul imádkozik érte, hálás érte Istennek. Nagyon vágyakozik arra, hogy találkozzanak. Timótheus fontos. Ha senki másnak nem lenne is fontos, Pálnak nagyon is az. Bátorítsa ez is, és ne feledje el, honnan jött. Isten megajándékozta őt Isten-félő szülői házzal, ahonnan hozza a Szentírás ismeretét. Maradjon meg abban, amivel Isten gyermekkora óta ajándékozta.
És most, ebben a szakaszban, amit olvastam, arról szól fiatal tanítványának, hogy mit tegyen azzal a drága kinccsel, amit Isten rábízott. Többször is előfordul ez a szép kifejezés: drága kincs. Isten rábízott Timótheusra valami drága kincset, el ne feledkezzék erről, el ne veszítse, le ne becsülje. Nehogy magának tartsa meg csupán, arra kapta, hogy másokat gazdagítson vele. Mit tegyen ezzel a drága kinccsel?
A korinthusi levél egyik része jut eszünkbe, amikor az apostol azt írja: a mi kincsünk cserépedényekben van, hogy annak a nagysága és gazdagsága legyen igazán ragyogó, akitől kaptuk. Azt mondja: Timótheus, te is, én is végignézünk magunkon, azt kell mondani: törékeny cserépedény. Nem arany, nem márvány, nem ezüst, nem ez, nem az, - törékeny cserép. De nagy kincs van benne. És most egy kicsit a cserépedény köti le a figyelmedet. Hogy bántanak, meg a betegség kínoz, fogytán van az erőd ... nem baj, hogy ezt látod és őszintén elmondod, de el ne feledkezz a kincsről, ami van a cserépedényben! S miközben megérti a cserépedény törékenységét Timótheus panaszaiból Pál, mert az ő cserépedénye is nagyon törékeny volt, a kincs nagyságáról beszél ebben a fejezetben, és arról, mit csináljon vele Timótheus.
Minden szavából a lelkigondozónak a szeretete, a bátorítása árad. Azt tudatosítja ebben a fiatalemberben, hogy nagyon gazdag. Nem fogja most ebben a helyzetben elbízni magát, mert jól érti,, miről van szó - majd mindjárt mondom, hogy mi a kincs. De ezt tudatosítja benne: nagyon gazdag vagy. El ne keseredj. És arra, amit Isten rádbízott, arra a kincsre mindenkinek szüksége van. Ezt a kincset nem kaphatják meg mástól. Ott, Efézusban, elsősorban tőled, meg a többi újjászületett keresztyéntől. De Isten neked adta ezt a legnagyobb mértékben. Használj a többieknek. Ne is nagyon izgasson téged, hogy szeret vagy ellenséges indulatú. Akármelyik táborba tartozik, erre a kincsre van szüksége. Ezt add nagyon gazdagon.
Nos, mi ez a kincs, és mit kell vele tennie? Erre a két kérdésre kapunk itt választ.
Mi a kincs? Az evangélium. Egy szóval így jelöli. Az evangélium az a kincs, az a drága kincs, amit Isten rábízott Timótheusra. Amit Pál apostol és a vének kézrátétellel meg is erősítettek benne, hogy ő ezt kapta, és mintegy felhatalmazták, hogy ezzel a kinccsel sáfárkodjék. Ez a feladata.
„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az Ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért Istennek ereje által. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan, halhatatlan életet.”
A kincs az evangélium. De mi az evangélium? Néha nem árt ám ilyen alapkérdésekre sem válaszolni. Azt a legtöbben tudják a testvérek, mert mi tudunk görögül is, hogy azt jelenti: eü - jó, angelo - hirdetni = jó hír. Úgy is szoktuk mondani: örömhír. Így is neveztük el a gyerekek számára készített folyóiratot. Örömhír, ez az evangélium. De miről szóló örömhír? Jó lenne, ha ennél is oldottabban lennénk együtt, és mindenkinek adhatnék egy papírt: írja rá egy mondatban, hogy mi szerinte és számára az örömhír. Ha ezt meg kellene fogalmaznia, hogy mi az evangélium tartalma, egy mondatban mit írna?
Valószínű, sokféle válasz hangoznék el, de úgy gondolom, hogy lényegében azonosak lennének ezek. Pál itt elmondja, hogy mi az evangélium tartalma. Az, hogy Isten megszabadított minket. Ebbe a néhány szóba belesűríti. Egy kicsit ki is fejti: „és elhívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az ő végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idő kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá is lett, a mi üdvözítőnk, Krisztus Jézus, megjelenése által. Ő megtörte a halál erejét és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” Ez az evangélium.
Néhány szóba tömörítve: Isten megszabadított minket. Ha valaki kíváncsi rá, hogy honnan, hova, mire szabadított fel, akkor elmondja. Tulajdonképpen az ö-rökkévalóság tanácsától napjainkig, sőt, a Krisztus dicsőséges második eljöveteléig meghúzza itt a vörös vonalat az apostol, hogy a világ kezdete előtt már Isten úgy döntött, hogy kiszabadít minket, nem hagy elpusztulni. Kiválasztott bennünket az életre, Jézus Krisztusban utánunk nyúlt, hogy felemelhessen. Az erről szóló jó hírt hallottuk. Ő maga hívott el szent hívással, s adott nekünk egy kedves meghívást. A szent életre hívott el, még ez is kiderül innen. Egyáltalán visszaadja nekünk, akik elveszítettük az életet, a teljes, az örök életet. El nem múló élettel ajándékoz meg minket, és világossággal.
Nemcsak bűnbocsánatot ad tehát nekünk Isten, nemcsak azt foglalja magában az evangélium, hogy Isten Jézusért megbocsátja bűneidet, hanem Pál ez elé is mutat, hogy ott van az Ő örök kiválasztása, ami titok marad a mi emberi értelmünk számára, de aminek az erejéből élhetünk. Elérkezett hozzánk az Ő hívása, Ő tette késszé a szívünket, hogy igent mondjunk erre a hívásra. Azzal kezdődött el egy minőségileg más élet számunkra, szent élet, hogy Krisztus tulajdonságai jelennek meg azoknak az életében, akik hisznek Őbenne, és tudjuk azt, hogy ezen a halál sem változtat. Amikor majd ez a testünk befejezi, még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz. Az ilyen embernek még a halál is nyereség, és az sokkal jobb, mint ebben a testben küszködni. Ez az evangélium.
Szinte azt mondhatnánk, hogy az emberiség kínlódik, szenved egy mocsárban, amibe Istentől elszakadva került, és Isten nagy szeretettel utánunk nyúl és egyenként kiemel onnan bennünket, miközben hangzik az egész társaságnak a hívás: gyertek el, mert immár minden kész - hogy Jézus példázatát idézzem. És aki enged ennek a hívásnak, és engedi, hogy kiemelje őt Isten, azt a lábaira állítja, megmosogatja a sártól, ami rajta van, és tiszta életet kezdhet. És itt mindent Isten csinál. Ez az evangélium.
Nem a cselekedeteink, hanem az Ő örök végzése alapján, Jézus Krisztus áldozatáért. Nem a cselekedeteink alapján. Semmit sem csináltam, csak hallottam, hogy hívnak. Aztán éreztem: megfognak, és nem tiltakoztam. Engedtem, örültem neki. Aztán engedtem, hogy megmossanak, és láttam, hogy ami rólam lejön, az borzasztó. Ennyire szennyes voltam? Nem tartok védőbeszédet, nem mondom a piszkosat tisztának, nem mondom, hogy ez felesleges. Nem adok tanácsokat Istennek, hogy majd én rendbehozom az életemet. Engedem, hogy rendbehozza. Elkezdte a munkáját bennem, aztán így tisztán a lábaimra állítva járok azon az úton, amelyikre ráállított. Ott már azért nekem is kell csinálni valamit. De azért tehetem azt, mert előtte Ő mindezt elvégezte. Mert adta belém az Ő Szentlelkét - azt olvassuk itt. És az Ő Lelke tesz képessé arra, hogy másként éljek, és másokat is Őhozzá hívogassak.
Nos, ez az evangélium: Isten megszabadított minket. Isten megszabadított téged is, engedd, hogy kihúzzon abból a hitetlenségből, amiben vagy, és új élettel ajándékozzon meg. És mindez az Ő cselekedete. Ez az evangélium.
És mit kell ezzel tenni? Mindenekelőtt befogadni. Erről itt nem ír az apostol, úgy hogy én sem fogok most erről beszélni, de ezzel kezdődik, ez az előzménye annak, hogy amiről itt ír, az valóság lehessen az életünkben. Mindenekelőtt komolyan kell venni ezt a jó hírt. Igent kell mondani erre a hívásra. Befogadni azt a Jézust, akiben utánunk jött Isten, venni az Ő Szentlelkét, mert csak így válik lehetővé az összes többi, amiről itt szó van.
Igazán nagy szeretettel és mély alázattal hadd kérdezzelek ma este mindannyiótokat: mindenki bizonyos már abban, hogy befogadta az evangéliumot? Mindenki úgy van itt most, hogy hálát adhat Istennek, hogy ebből a mocsárból őt már kiemelte, hogy Jézus vérével tisztára mosta, hogy az Ő Szentlelkével megajándékozta, és a legfőbb vágya, hogy ennek a Léleknek engedelmeskedjék? Mert ha nem, akkor ezt akár ma este is lehet pótolni. A hívás hangzik, ma is hív minket.
Ha valaki befogadta az evangéliumot, akkor következik az a három feladat, amit itt az apostol Timótheusnak ír: ezt az evangéliumot terjeszteni kell, ezért az evangéliumért meg kell tanulni szenvedni, és ezt az evangéliumot meg kell őriznie. Terjeszd, hirdesd, szenvedj az evangéliumért, és őrizd meg ezt a rá bízott drága kincset.
A legtöbbet az elsőről szoktunk beszélni, úgy, hogy most arról szeretnék a legkevesebbet beszélni: terjeszd. Ez egészen magától értetődő minden hívő számára a Szentírásból. Jézus ezzel hagyta itt a tanítványokat, amikor visszament a mennybe. A missziói parancsot gyakran szoktuk idézni. Sokféle változatban elénk adja a mi Urunk ezt az Ő kívánságát, parancsát, óhaját: hirdessük azt, aminek az igaz voltáról meggyőződtünk.
Miért hirdessük? Azért, mert miközben azt valaki hittel hirdeti, az úgy érkezhet meg mások szívéhez, mint a feltámadott Krisztus tulajdon beszéde. Mint a teremtő Isten újjáteremtő szava: én nyomorult ember, beszélek az evangéliumról, hogy Jézus meghalt, feltámadott, szeret minket, ki akar szabadítani, és két év múlva valaki a hallgatók közül azt mondja: amikor Isten megszólított engem... És igazat mond, mert nem én szólítgattam, hanem ha az valóban ige volt, és ő hittel fogadta, az élő Isten igéjeként érkezett meg hozzá, és végezte el benne a teremtés munkáját. Erről mi is sokan bizonyságot tudnánk tenni.
Ezzel a reménységgel, és ezzel a mély alázattal szabad nekünk a jó hírt hirdetnünk akármilyen formában. Talán csak egyetlen mondat, ami beszélgetés közben beleakadhat valakinek a szívébe. Voltak ott tizenketten, és egy valakit nem hagy békén. Mert Isten őt szólította meg azon a napon, az által az egy mondat által, és az igévé válik a számára. De kellett valaki, aki ezt elmondja. Aki nem szégyellte, aki szerette a jelenlévőket annyira, hogy valamit mondott Isten szeretetéről, s aki bízott abban, hogy Isten ott bárkit ezáltal kiemelhetett a mocsárból. Nos, ezzel a reménységgel, ezzel a bizonyossággal, ezzel az alázattal szabad nekünk mondani az igét. Itt lélekmentés folyik, és ez a feladatunk mindannyiunknak, akiket Isten már kiszabadított. Ezt a kedves és nagy hívást kell átadni: gyertek el, mert immár minden kész. Isten az örökkévalóságtól kezdve készíti nektek az üdvösséget. Hogy hogy nem hallottál még erről? Nem kell így élned tovább és így elpusztulnod. Isten neked is életet készített.
Annyira fontos ez az apostolnak, valószínű, hogy Timótheus is sokszor hallhatta ezt tőle, hogy újra és újra visszatér rá. „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (4,2). Nos, ez az első. Terjeszd az evangéliumot. Ezért vagy ott, és azt mondja Pál: ez az ő hivatása is: ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.
A másik, amit mond: szenvedj az evangéliumért. Ez mindig meghökkenti a Bibliaolvasó embereket, és vannak, akik meg is ijednek tőle. Miért kell azért szenvedni? Azért, mert jó hírt mondok, azért szenvedni kell?
A tapasztalat valóban azt bizonyítja, testvérek, hogy ha a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot hűségesen hirdeti valaki, akkor nem kerülheti el az ellenállást, esetleg az üldöztetést sem. Miért? Mit gyű-lölnek az emberek ebben az evangéliumban? Gyűlölik mindenekelőtt azt, amit az apostol ennyire hangsúlyoz itt: nem a mi cselekedeteink alapján, hanem az Ő saját végzése és kegyelme szerint hívott el minket szent hívással. Ez sértő. A legtöbbször ebbe a falba ütközöm, amikor olyanoknak próbálom az evangéliumot mondani, akik nem templomba járók, nem ismerik ezt, de meghallgatják, vagy talán még meg is kérdezik.
Hogyhogy? És az én jó cselekedetem? És az én szenvedéseim? Persze, bűnöket is követtem el, de én azokat le tudom vezekelni. Elrontottam sok mindent, de helyre tudom hozni. Vagy ha nem, a következő időben nem ismétlem meg azokat a hibákat. Alapvetően önmagunk teljesítményeire akarunk támaszkodni. Az evangélium arról szól, hogy nem a mi cselekedeteink, hanem az Ő örökkévaló kegyelmes döntése alapján ment meg minket. Én legfeljebb engedem, hogy megmosson, hogy kezébe vegyen, hogy újjáteremtsen.
Erre mondta az apostol, hogy ez a zsidóknak mindig botránkozás, és a görögöknek bolondság. De azoknak, akik hisznek, Isten ereje és Isten hatalma.
Aztán nagyon nehezen érthető az evangéliumban az is, hogy ilyen egyszerű lenne az egész? Ott valaki azon a Golgota nevű dombon meghalt, állítólag azért is, mert nekem ilyen bűneim vannak, és ha én ezt hiszem, akkor ezekért a bűnökért nem kell felelnem? Nem kell vezekelnem? Ezekre én csak úgy ... bocsánatot kaptam?
És egy harmadikat említek még, amivel nagyon gyakran találkozom, éppen az elmúlt napokban is többször: milyen szokatlan elképzelés ez, hogy egyik szenved a másik bűnéért? Aki vétkezett, azon kell az ítéletet végrehajtani. Hogyhogy Jézus én helyettem? Különösen, ha Ő valóban bűntelen, igaz volt, Isten Fia. Én meg tele vagyok bűnnel ... Ez először is igazságtalan, aztán analógiátlan, ehhez hasonlót nem hall az ember. S egyáltalán hogy jön ez össze? Ő meg én? Én vétkezem, ha az Isten igazságos, büntessen meg - mondták ezt a keményebbek. Vagy elkezdenek könyörögni Istenhez kegyelemért. Nehéz elfogadni, hogy Isten kegyelmes, de igazságos is. És az Ő igazsága is érvényesült a kereszten. A bűnt megbüntette, de a bűnöst felmentette. Ehhez kellett valaki, aki elszenvedte a büntetést. És ez nagyon nehezen megy be a fejünkbe is, a hitünkbe is.
Nem sorolom a további akadályokat, de aki végzi a bizonyságtétel szolgálatát, az bizony tapasztalja, hogy sokszor falba ütközik, az értetlenség falába, a hitetlenség falába, és sokszor szenvedni is kell azért, ha ezt vállalja. Egyáltalán vannak olyan helyzetek, amikor kellemetlen keresztyénnek lenni. És ezekben a helyzetekben nagyon sokszor elhallgatjuk, hogy keresztyének vagyunk. Ezt a fajta szenvedést nem vállaljuk.
Mint ahogy Péter megijedt nagypéntek hajnalán Kajafás udvarán, pedig csak azt mondták neki: te is a názáreti Jézussal voltál. Erre az lett volna a válasz: igen, és mit akarsz ezzel? S ehelyett az volt a válasz: nem, nem is ismerem azt az embert. Ott van ez a félsz, még a legjobbakban is. Nem tudom, van-e közöttünk valaki, aki eddig soha nem hallgatta el egy-egy kényes helyzetben, hogy Jézus Krisztus tanítványa, vagy nem beszélt hirtelen másról, amikor egyenesen színt lehetett volna vallania, hogy szereti Jézust. Isten legyen irgalmas nekünk, és kérjük az Ő bocsánatát erre a bűnre, mert ez Krisztus-tagadás. És mindannyiunkat fenyeget ez.
Pált is fenyegethette. Egészen bizonyos, hogy meglegyinthette ennek a szele őt is, mert azért írja a Római levélben: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére. Ő tudta azt, hogy van ilyen lehetőség is, hogy szégyellem. Ijedtemben néma maradok vagy másról beszélek, vagy akár meg is tagadom azt, amit hiszek, vagy akiben hiszek.
Általában három dolog szokott lenni az, amit szégyellünk adott esetben: Jézus nevét, azt, hogy hozzá tartozunk, azt, hogy ismerjük Őt valamennyire, azt, hogy mit kaptunk tőle; Jézus evangéliumát, például a keresztről szóló nehezen érthető és botrányos örömhírt; és a Jézushoz tartozókat, Jézus népét. Van olyan, hogy valaki büszkén vallja, hogy Krisztusban hisz, de nem vállalja a Krisztus népét. Olyan sok ügyefogyott van köztük, annyi hibájuk van, - felnagyítják a hibáikat. Nehogy engem is közéjük soroljanak. Még rólam is azt hiszik, hogy ... És nem vállaljuk a Krisztus népét.
Jó lenne ma este bűnbánatot tartanunk mind a három tekintetben. Nem szégyelltem-e magát Jézust? A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy Ő nem szégyellt minket testvéreinek nevezni. Aztán nem szégyelltük-e sokszor az evangéliumot? Mindenki mondta a magáét, panaszkodik, vádaskodik, keresi a hibák okát, megoldását, és nekünk eszünkbe jut valami Isten igéjétől ihletett egyszerű mondat vagy gondolat. Na de az úgy kilógna ebből a sorból, az annyira más hangot ütne meg. Hát nem azért vagyunk ott, hogy más hangot üssünk meg?
Hányszor ismétlődik ebben a levélben: de te ... Ez az egyik legfontosabb fordulata a Timótheushoz írt második levélnek. Te merj más lenni, mint a többiek. Nem tüntetésből, nem provokatívan, egyszerűen azért, mert más vagy, mivel újjászülettél. Hát azt nem kell titkolni! Az a jó levegő áradjon ki belőled, Timótheus. A többiek is fel fognak lélegezni: ilyen is van? Így is lehet látni? Így is lehet gondolkozni? Lehet, hogy nem tapsolnak, talán még ki is nevetnek. De egyik-másik hazafelé menet azon gondolkozik, hogy én is szeretnék ilyen lenni. De más lenne ez a világ, ha többen lennénk. És a végén még olyanná is lehet Isten újjászülő kegyelme által. De ahhoz ezt a más hangot valakinek egyszer meg kellett ütnie.
S vajon nem szégyelltük-e valaha is Istennek egy-egy gyámoltalan, megvetett gyermekét, vagy egy-egy hívő közösséget, vagy úgy általában a hívőket, akiket szoktak csepülni, és sok baj okaként vádolni, nagyon sokszor rágalmazzák. Ha a vádaknak van alapjuk, akkor azt alázatosan el kell ismerni és sürgősen megszüntetni ezt az alapot. És ott is engedelmeskedni. Ha pedig csak azért kell szenvedni, mert valaki következetes Krisztus-tanítvány, akkor Péter leveléből azt tudjuk: adjon hálát érte, mert ez azt jelenti, annyira közel került Krisztushoz, hogy vele együtt Őt is szidják.
De Péter tisztázza a dolgot: ne a magatok butasága, ne a bűneitek miatt, ne azért, mert beleavatkoztok más dolgába, ha ezért haragszanak rátok, megérdemlitek. És akkor bűnbánatot kell tartani, és megtérni. De ha a Krisztusért, az evangéliumért és azért, mert vállalod a hívő testvéreidet, ezért kell szenvedni, az kitüntetés. Ez a mennyei dicsőség előszobája, azt mondja Péter apostol.
Nos, Pál tudta azt, hogy nem könnyű harc ez, és néha az ember szívesebben megfutamodik. Pál tudta, hogy Timótheus nem dicsekszik Efézusban, hogy Pál, az ő tanítómestere most is a rómaiak fogságában van. Mert erre azért felkapták a fejüket az emberek. Mit csinált? Hirdette az evangéliumot. No, no ... És még mit csinált? Miért került börtönbe? És te egy börtöntölteléknek a lelki gyermeke vagy? Miféle lelkiség az? Nem lehetett ez könnyű.
Ezért kéri itt külön: ne szégyellj engem, a Krisztus foglyát, mert én az Ő foglya vagyok, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért.
Minket nagyon befolyásol emberek véleménye. Jó lenne, ha szabadabbak lennénk ettől.
A harmadik, amit ír neki: őrizd meg ezt a drága kincset. Ezt olvastuk: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” Miért kell azt megőrizni? Mert el akarják venni. Mert talán már Timótheustól is kórusban követelték, amit ma is követelnek azoktól, akik az egészséges tudományt, a kereszt evangéliumát hirdetik, hogy mondjon helyette mást, ne azt. Azt ma már nem úgy kell érteni. Azt ma már mindenki tudja. Valami korszerűbbet. Ez végigkísérte az egyháztörténetet. Hirdessenek a lelkészek valami hasznos ismeretet. Használható gazdasági ismereteket. Volt egy ilyen korszak a magyar református egyház történetében, és valóban nagyon hasznos gazdasági ismeretek hangzottak a szószékről - az evangélium helyett. Az ember nem érti: ezt nevezték prédikációnak? Igehirdetésnek semmiképpen nem nevezhető.
Akkor jött egy másik iskola: tanítani kell az embereket. Csak néhány évig tudnak iskolába járni, tanításra van szükségük. A keresztyén tanokat kell kifejteni a szószéken. Unalmas, száraz, hosszú prédikációk hangzottak el. Jézus neve véletlenül sem fordult elő benne. A tanítást kell hirdetni.
És ma is megvannak az ötleteik azoknak, akik az evangélium helyett valami mást akarnak hallani. Azt mondja Pál: helyette semmit, Timótheus. Ami abból következik, azt igen, de helyette nem.
Voltak, akik el akarták venni tőle, voltak, akik meg akarták csonkítani. Persze azt, ami a Bibliában van, de nem minden részletében. Néha nagyon sarkosak ezek az igazságok. Ez bántó lehet. Le kell köszörülni az éleket, a sarkokat legömbölyíteni. Így könnyebb lesz eladni, jobban befogadják az emberek, ne legyen bántó véletlenül sem. Nem lehet lebűnösözni az embereket. Megsértődnek. Azt valahogy másként kell elmondani. Megpróbálják csonkítani. Például az előbb volt szó arról, hogy Isten a kereszten igazságát és szeretetét is megvalósította. Nem kell az Isten igazságáról beszélni, ez hálátlan téma. Az ítélő Istenről ne szóljon az igehirdetés. Csak arról mindig, hogy Isten szeret. Megcsonkítani.
Aztán próbálták megmásítani is. A levélben majd találkozunk többször azzal, hogy milyen sokféle tévtanítás volt, amikor az evangéliumot össze akarták keverni, ötvözni valami mással. Különféle emberi tanításokkal, akkori vallások, szektáknak a tanításaival.
Azt mondja Pál: őrizd meg, ne engedd, hogy elvegyék, ne engedd, hogy megcsonkítsák, és ne keverd össze semmivel. Ez világosan körülhatárolt, pontos tartalmú mondanivaló, amit evangéliumnak nevezünk.
Ez tehát az evangélium: Isten megszabadított minket és azt mondja Pál: ezt terjeszd, - ha kell, szenvedj érte, meg ne futamodj, és őrizd meg, hogy tisztán adjad tovább. Képes-e erre Timótheus? Nem. Akkor miért mondja ezt neki Pál? Azért, mert nem neki kell mindezt teljesítenie, hanem valahányszor erre vonatkozó parancsot ad, mindenütt utal arra, hogy Timótheusban Isten Szentlelke van. Itt is ezt olvastuk: „a rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” És a felolvasott szakaszunk elején, a 6-7. versben egyenesen ezt mondja: Emlékeztetlek téged, hogy te kaptad a Szentlelket. Amikor Krisztust befogadtad, kaptad az Ő Lelkét. Elfelejtetted, hogy benned lakik Isten Szentlelke? Persze, hogy törékeny a cserépedény, meg most sok bajod van ezzel az edénnyel, de el ne felejtsd a kincset, az evangéliumot, amit rád bízott, meg Őt magát, aki lakozást vett benned.
Hiszen Jézus éppen a mennybemenetelekor mondta: Ő most elhagyja az övéit a testi valójára nézve, de eljön hozzájuk az Ő Lelkében, „aki bennetek marad és nálatok lakik.” Timótheus kapta ezt a Lelket, aki benne marad és nála lakik. A benne lakozó Szentlélek fogja őt képessé tenni arra, hogy egyre világosabban értse, higgye és hirdesse az evangéliumot. Tudja azt minden körülmények között terjeszteni, hogy tudjon azért - ha kell - békeséggel szenvedni, és hogy megőrizze azt minden károsodástól.
Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy mennyire trinitárius, Szentháromság-hívő Pál apostol. Végigvonul ezen a szakaszon a Szentháromság Isten munkája. Az Atya öröktől fogva kiválasztott, a Fiúban kimentett a mocsárból, Jézus Krisztusban ezt nyilvánvalóvá tette, és adta neked az Ő Szentlelkét, aki képessé tesz arra, amire magadtól sohase lennél képes, és így lehetsz igazán Isten kezében használható eszköz és mások számára nagyon hasznos.
És van egy kicsi epilógus még ehhez a szakaszhoz: egyszer csak eszébe jut Pálnak, hogy miközben megírja, hogy akik Ázsiából valók voltak, mind elfordultak tőle, nagy összeomlás van lelkileg Ázsiában, ő is tud arról, hogy most lenne ok keseregni, de ezért mégis biztatja Timótheust, mert azért vannak ám olyanok is, akik megmaradnak minden körülmények között. Itt van ez az Onéziforosz, aki képes volt elmenni Rómába, és börtönről börtönre járva érdeklődött Pál után, amíg megtalálta, és azt mondja: felüdített engem, és ő nem szégyellte az én bilincseimet. És hogy hogy szolgált Efé-zusban, azt te jobban tudod, mint én.
Miközben sokan ellenállnak az evangéliumnak, miközben a Timótheusok is meg-meggyengülnek, miközben ilyet le kell írni: az Ázsiából valók mind elfordultak tőlem, aközben azért vannak, akik növekszenek, akik vállalják Krisztust, az evangéliumot, az Ő népét, akik felüdítik a fogoly Pált is, és sokakat Jézushoz vezetnek Efé-zusban és ahova állítja őket Isten. Segítsen Ő, hogy mindnyájan ilyenek legyünk. Ha pedig meg-megingunk, akkor engedjük, hogy megerősítsen minket ugyanezzel az igével.