6. A CÉLRA NÉZZ!

Jézus Krisztus mennybemenetelére emlékezünk ma este. Az Ő mennybemenetelének a történetét így írja le a Szentírás: feltámadása után 40 napig még együtt volt az övéivel, és sok mindenre tanította őket. Azon a 40. napon kivitte őket Jeruzsálem mellett az Olajfák hegyére, ott is hangzott még az Ő tanítása, majd áldása. Aztán egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy emelkedik Jézus, és egy pillanat alatt egy felhő eltakarta a szemük elől. S ahogy ott néztek felfelé, két angyal állt meg mellettük, és azt kérdezték: Mit álltok itt nézve a mennybe? Az a Jézus, aki most elvitetett tőletek, ugyanígy jön majd el, ahogy láttátok Őt felmenni a mennybe. Aztán bementek a tanítványok Jeruzsálembe, és ott imádkoztak. (ApCsel 1,9-11).
Jézus tehát visszament oda, ahonnan közénk jött. Mennybemenetelével véget ért az a teméntelen szenvedés, amiben itt a földön emberi testében része volt. Fontos, hogy újra és újra világosan lássuk: Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Ezt az Ő örök Isten-létét szakította meg harmincegynéhány évre az Ő emberré létele. Mint ember is Isten maradt, ugyanazzal az isteni teljhatalommal tanított és cselekedett, csak a mi érdekünkben felvette isteni természete mellé még az emberit is.
Ez a néhány esztendő itt a földön csupa szenvedés volt a számára, de - mint ahogy olvastuk igénkben: „Emlé-kezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül”, Isten nem hagyta az Ő szentjét a sírban, hanem feltámasztotta Őt a harmadik napon, és ajándékozott neki olyan nevet, ami minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,5-11).
Jézusnak a földi életútja tehát olyan volt, mint egy V betű. Ennek a V-nek a felső szára még a mennyben kezdődik. Előtte van egy végtelen, öröktől fogva Isten, azután volt egy törés: az Ő testté-létele, és az Ő útja egyre mélyebbre haladt a szenvedésekbe. A mélyponton a kereszt van. Megalázta magát, megüresítette magát, emberekhez hasonlóvá lett, szolgai (rabszolgai) formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ez az egyik szárnak a vége, ez a V-nek a csúcsa.
Isten azonban feltámasztotta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet - az előbb idéztem a Fil 2-ből ezt a szép himnuszt, - és ahol véget ér a V-nek a felszálló szára, onnan folytatódik tovább egy végtelen, az Ő örök Istensége. A kereszt volt a mélypont, a feltámadással már megkezdődött az Ő felemeltetése, mennybemenetelekor pedig visszatért oda, ahonnan közénk jött. És most ül az Atya Istennek jobbján, ami azt jelenti, hogy a mindenható Istennel egyenlő, egyenlő a hatalma is, és mi várjuk, hogy eljön majd másodszor, akkor már nem alázatban és gyalázatban, hanem nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor magához veszi azokat, akik benne hittek, az Ő dicsőségébe, és vele együtt fogunk uralkodni. És nem lesz többet betegség, és nem hullik többé a könnyünk, nem érnek megaláztatások, nem lesz gyász és veszteség, és semmi nem lesz, ami a bűnnek a következménye, hanem az élet a maga teljességében valósul meg. Hogy ez lehetővé váljék, azért jött el Jézus ide közénk. Azért volt szükség erre a bizonyos Vbetűre, azért alázta meg magát, és vállalta a kereszthalál minden kínját.
Örülök, hogy a Timótheusi levél tanulmányozása során éppen ez a szakasz következett mára. Ez kifejezetten áldozócsütörtöki ige. Hiszen arról van szó, hogy - emlékszünk még rá - Timótheus elcsüggedt, és Pál apostol ezzel a levéllel bátorítja. És itt éppen azt sorolja el, hogy mire emlékezzék, amikor összejönnek a nehézségek, amikor elfogy az ereje, amikor végképp kevésnek érzi magát a feladatokhoz, amikor azt hiszi, hogy neki egyedül kell teljesítenie ott Efézusban mindent, hadakozva a tévtanítókkal, látva az elinduló hívőknek a vissza-visszacsúszását, és azt a temérdek ellenségét az evangéliumnak, amire az életét szánta. S már-már feladja, abba akarja hagyni, akkor azt mondja: Timótheus, legalább három dologra légy szíves emlékezni:
Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Aztán emlékezzél arra, hogy én most éppen börtönben vagyok, bilincseket viselek, mint egy gonosztevő, de mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel. Aztán emlékezzél a hívőknek arra a közös tapasztalatára, hogy ha Jézussal együtt meghalunk, vele együtt fogunk élni is. És ha tűrünk Őérette, vele együtt fogunk uralkodni is.
Miért írja Pál apostol ezt a hármat Timótheusnak? Láttuk vasárnap, hogy három képpel lényegében ugyanezt akarta szemléltetni: a katonának sok viszontagságot kell elszenvednie, de a győzelemért, népének, az értékeknek a megvédéséért mindenre kész. Az atlétának sok kellemetlenséggel jár az edzés is meg a versenyzés is, de a győzelmi koszorú neki mindent megér, s azért mindent vállal. Nem lehet a koszorúhoz jutni az edzéssel és a versennyel járó kellemetlenségek nélkül. De ha valakinek az fontos, akkor tudja vállalni, és végigfutja. És a földműves is előre tudja, milyen kemény munkát kell végeznie, és mennyi veszélynek van kitéve a termés, de nem lesz másképp ennivaló, ha nem verejtékezik és nem dolgozik hajnaltól késő estig. S ha éppen tönkrement, kezdi előlről. Nincs áldás áldozat nélkül. De, ha valakinek megéri az a cél, akkor minden áldozatra kész lesz, és egészen másként tudja szenvedni az áldozathozatallal járó nehézségeket, ha a célra néz. Éppen ezért Timótheus, a célra nézz! Ez a rövid felszólítás ennek a most felolvasott igének a lényege.
A célra nézz! Ne csak magadra, ne az ellenségekre, ne a nehézségekre nézz, mert akkor abba fogod hagyni előbb-utóbb. Mindezeken láss túl, és tarts ki, és a célra nézz! Ebben erősíteni fog az, ha emlékszel Jézusra, ha gondolsz néha az öreg Pálra, aki most is a börtönben van azért, hogy így is sokan üdvösségre jussanak, és ha emlékszel arra, hogy akik Jézusért szenvednek, azok vele lesznek az Ő dicsőségében.
Mit jelent részletesebben ez a három dolog?
1) Jézus példája lebegjen a szeme előtt, aki Dávid utóda, de feltámadt a halottak közül. Ez, hogy Dávid utóda, magába foglalja mindazt, amit Jézus emberi természetéről mond nekünk a Szentírás. Ez, hogy feltámadt a halottak közül, világos utalás arra, hogy Ő nem akárki, hanem Isten Fia, Ő Isten.
Még egyszer, egy kicsit részletesebben gondoljuk végig ezt a bizonyos Vbetűt. Jézusnak a mennyei dicsőségből való alászállását, és a mélységből való felemeltetését, a mennybemenetellel való újra megdicsőülését.
Úgy gondolom, nem tudjuk azt elképzelni, hogy Jézusnak mennyi szenvedést jelenthetett maga az, hogy ide közénk kellett jönnie. Nem tudjuk elképzelni azt, hogy milyen az a LélekIstennek magára venni egy ilyen nyomorult testet, mint a mienk. Nekünk is mennyi bajunk van vele, de nem tudjuk összehasonlítani, hogy milyen lenne ennek a nyomorúságai nélkül élni. A testté létellel elkezdődött Jézus szenvedése. Karácsonnyal kezdődik az Ő passiója, szenvedése.
És ahogy kilépett a nyilvánosságra, azonnal falakba ütközött. Azok gáncsolták leginkább, akiknek jót akart, akiken segíteni akart. Meggyógyít valakit a gyógyíthatatlan betegségéből, és az illető elmegy feljelenteni. És megindul az Ő üldözése, miközben semmi rosszat nem cselekedett, és körülveszi az értetlenség, a gyűlölködés, a féltékenység, a hiúság. Nem engedik, hogy segítsen azokon, akik annyira segítségre szorultak pedig. És akiken csak Ő tudott volna segíteni. Aztán a keresztnek minden kínja. Azt még valahogy próbáljuk elképzelni, mert mindenféle orvosi és egyéb leírás segít, hogy milyen fizikai kínokkal járhatott az Ő agóniája és halála. De hogy mit jelentett az a lelki szenvedés, amikor az egész emberiség minden bűnével azonosult, bűnné lett érettünk, amikor mindannyiunk halálos ítéletét elszenvedte, ezt mi nem tudjuk elképzelni. És Ő mindenre kész volt, azért, mert mindennek célja volt.
A célra nézett. És amikor elhangzott a kereszten az „Elvégeztetett”, akkor Ő tudta, hogy ezzel kiengesztelte az igazságos Istent, ezzel biztosította az amnesztiát minden benne hívőnek, ezzel az Ő szenvedésével és kínhalálával újra kinyitotta a mennyország kapuját előttünk, amit mi becsaptunk magunk mögött és otthagytuk a mindenható Istent. Azóta kínlódunk ennek a következményei miatt. Ezzel az Ő szenvedésével és halálával végérvényesen legyőzte a Sátánt, mint utolsó ellenséget legyőzte a halált. Nem kell többé értelmetlen létben kínlódnia az embernek néhány évtizedig itt, és utána megérkezni a végzetes pusztulásba, a kárhozatba. Van lehetősége innen kimenekülni. Az egész teremtett világ megváltását elvégezte, és - nem tudom másként fogalmazni - ez neki megérte. A célra nézett, és az elviselhetőbbé tette talán a vele járó szenvedéseket.
Ha valaki a célra néz, annak a szenvedése még nem lesz könnyebb, de több ereje lesz azt elszenvedni. És Jézus mindvégig a célra nézett. Mi volt a célja? Engedelmeskedni az Atyának, kiszabadítani a bűn rabságából az embert. Az Atya iránti feltétlen engedelmessége és az irántunk való érthetetlen szeretete adott neki erőt ahhoz, hogy ne hagyja abba, pedig Őt kísértette a kísértő, hogy hagyja abba. Mindjárt az elején. Ugorj le a templomról, kelts szenzációt, változtasd a köveket kenyérré és így tovább. És még az utolsó pillanatban, a kereszten is: ha Isten Fia vagy, szállj le, s majd hisznek benned. Hát nem az volt a célod, hogy higgyenek benned? Ő azonban tudta, hogy ez hazugság, ez kísértés, és végigjárta a szenvedések útját.
Egyszer elhangzott az Ő ajkán is: ha lehetséges, ne kelljen egészen kiinni a szenvedések poharát, de a mondat így folytatódott: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Engedelmes volt halálig.
Emlékezzél erre a Jézusra - mondja Timótheusnak. És ott bujkál Pál mondatai között: Timótheus, legyél józan és őszinte. Mik a te szenvedéseid a világ Megváltójának a szenvedéséhez képest?! Persze, neked azok a legnagyobbak, meg mindenkinek az fáj, ami fájdalmat neki okoztak. Ez érthető, de azért emlékezz arra, hogy mit vállalt Krisztus érted azért, hogy neked ne kelljen nyomorultul elpusztulnod és örökké szenvedned a büntetést, hanem örökké együtt lehess Krisztussal a dicsőségben. Felmérted, micsoda lehetőség ez? És micsoda változás ez? És ezért Jézus mindent vállalt. Adjon ez erőt neked ahhoz, hogy te is vállald mindazt, amit vállalnod kell. Tudja Ő, mennyit bírsz el azokért, akikért Ő felelőssé tett téged.
Nagy bátorítás ám ez! Aki elkeseredett már úgy igazán életében, és kapott ehhez hasonló, Isten Lelkéből fakadó bölcs lelkigondozást, az tudja, micsoda változást jelent, amikor az ember megint talpra áll. Amikor a padlón volt már, és csak azért, mert valami világosabb lesz, és a lelkében erő támad - ahogy a zsoltár mondja -, feltápászkodik, aztán előbb csak bizonytalanul megáll a lábán, aztán érzi: újra erő van benne, mehetünk tovább. Ezután sem lesz könnyebb, mint eddig volt. de megéri. Tudjuk, hogy miért vállaljuk a küzdelmet, a lemondást, a szenvedéseket. Mint ahogy az a bizonyos sportoló, az a bizonyos földműves, az a bizonyos katona, akikről vasárnap szólt hozzánk az ige. És Jézus Krisztus ebben mindenkinél ragyogóbb és egyértelműbb példa.
Emlékezzél Őreá, Timótheus, írja itt Pál a megfáradt szolgatársnak. Szinte szó szerint ezt olvashatjuk a Zsidókhoz ír levélben, amely szintén elcsüggedt és agyongyötört, megalázott, kifosztott, a vértanúhalál szélén álló keresztyéneknek szólt: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatosan fussuk végig az előttünk levő küzdőpályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok Őreá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,1-3) Ez az első, amit mond Pál.
2) A második az: gondolj néha öreg lelki atyádra is, aki éppen most börtönben van. Ő sem csinált semmi rosszat, nem ártott senkinek, sokaknak használt. Használna most is, ha engednék ott kinn, de mint egy gonosztevőt megbilincselték. Pedig római polgár, és ezt nem lenne szabad vele csinálni. Nem követett el semmi bűnt, de ez senkit nem érdekel. Börtönbe csukták, és ottfelejtették. És két éve már, hogy ott van. De ott a börtönben is hivatása magaslatán állt, és azokat az őröket, akikkel összeláncolták, és akiket 6 óránként váltottak mellette, Jézushoz igyekszik vezetni. Már egy egész kis gyülekezet van a pretóriánusok házában, pogányokból keresztyénné lett börtönőrökből és katonákból. A filippi levelet is ebből a börtönből írja, és az utolsó előtti verse úgy hangzik: köszöntenek titeket mindnyájan az itteni szentek, különösen a pretóriánusok házából valók.
Pál ott is mutatta a Jézushoz vezető utat, hirdette az evangéliumot. Ugyanakkor szeretett volna kiszabadulni onnan, és megválni a bilincsektől. De azt írja Timótheusnak: gondolj arra, hogy Isten milyen békességet ad itt nekem. Tudom azt, hogy az evangélium hirdetése szenvedéssel jár, és tudom azt, hogy embereket megmenteni a halálból az üdvösségre csak az evangélium hirdetésével lehet. Ez a számomra olyan cél, ami mindent megér, ezért mindent vállalok. Ezért szenvedek itt békességgel, noha úgy bánnak velem, mint egy gonosztevővel. Ugyanaz a szó van itt, ami a Lk 23-ban a latrokat jellemzi. Mint egy latorral, mint egy rablógyilkossal, úgy bánnak. Ez vele jár az evangélium hirdetésével, de nekem az a fontos, hogy azt hirdethessem. Azért, hogy a választottak elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.
A kiválasztottság nem teszi feleslegessé az igehirdetést - mondja itt Pál. Éppen az ige hallgatása közben ismeri fel valaki, hogy ő kiválasztott, és aközben nyeri el az örök üdvösséget a mennyei dicsőséggel. Ez a cél. Ezért minden áldozatra kész vagyok.
Tudjuk a levél végéről, meg Pál más leveleiből is, hogy milyen nyomorúságos volt neki ez a börtön. Ettől még nem lett könnyebb a számára, hogy látta a célját és értelmét, de ez adott neki erőt, és állhatatosságot, kitartást, hogy minden körülmények között maradjon hű a szenvedések közben is.
Most olvassuk a galatákhoz írt levelet. Abban van egy mondata Pálnak, ami nagyon jól szemlélteti ezt az összefüggést. Azt írja a galáciabelieknek: „Gyermekeim, akiket fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” Ha egy asszony áldott állapotba kerül, az nagyon sok kellemetlenséggel is együtt jár - ezt őszintén be kell ismerni. Mondjuk nyár végére várja a gyermekét, s van egy jó meleg nyár, miközben a többiek könnyű ruhában járhatnak, ő vastag gumiharisnyát visel egész nyáron, mert kijöttek a visszerei stb., aztán a szülés is fájdalommal jár, és még utána is sokféle kellemetlenség és gyöngeség van, és mégis boldogan várja a gyermekét, és amikor megszülte, boldog, hogy ember született a világra. Látja a célt. Attól még nem izzad kevésbé a nagy melegben, de több erőt, reménységet és örömet ad neki már a szenvedések közepette is, hogy a célra néz.
Ezzel a képpel Pál apostol megint erre akarja bátorítani Timótheust: a célra nézz! Érdemes kitartani. Timótheus, téged Isten azzal a kiváltsággal ajándékozott meg, hogy embereknek az evangéliumot hirdetheted. Hogy miközben beszélsz, sokan rádöbbennek arra, hogy Isten őket is örök üdvösségre hívta el, és örök dicsőséget kapnak majd. Ez mindent megér. Ezt a szolgálatot csak úgy lehet végezni, hogy közben egy sor kellemetlenség, gúny, megaláztatás, hátratétel stb. ér. Ez vele jár. Még azt is írja a következő fejezetben, hogy egyre nehezebb lesz a helyzetük azoknak, akik az evangéliumot hirdetik, de embereket a halálból az életre segíteni - van ennél nagyobb dolog? Abba ne hagyd, fel ne add!
És ez mindennel így van, testvérek. Azt hiszem nem érdemes most az analógiákat hozni egymás után. Valaki egyszer azt monda, éppen így a vizsgaidő elején, meg az érettségi táján: a tudásnak a gyökere keserű, de a gyümölcse édes. Ha valaki azt az édes gyümölcsöt egyszer meg akarja kóstolni, akkor a keserű gyökereket nem hagyhatja ki az életéből. És miközben a többi sétál és kellemes dolgokat csinál, aközben valaki reggeltől estig ilyen gyönyörű időben is ott görnyed az asztal fölött, és tudja, hogy megéri. Egyrészt tudja: másként nem megy, de neki az fontos, amit el akar érni. Azt csak ilyen áron lehet elérni. Akkor gyerünk! - megfizetjük az árát.
3) A harmadik, amit említ Pál apostol, az két tömör epigramma. Két bölcsmondás, amit így olvasunk a végén: „Igaz beszéd ez: ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.”
Ezt az utolsó mondatot sokan félreértik. Én is sokáig rosszul értettem. Azt gondoljuk felületesen, hogy ez azt jelenti, ha mi hűtlenek vagyunk, Isten akkor is hű marad hozzánk. Az Ő hűségéhez kétség nem fér, s ez önmagában igaz, de itt nem erről van szó. Arról van itt szó: ha mi hűtlenek leszünk Őhozzá, Ő akkor is hűséges marad önmagához, tudniillik ahhoz az ígéretéhez, hogy aki Őt megtagadja, az elszakadt Őtőle, s az nem számíthat rá. Tehát, amit Jézus így mondott: aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom azt az én mennyei Atyám előtt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. Mert, aki megtagadta Őt, az ezzel elszakadt tőle, az egyedül marad. Ezt a tényt állapítja meg Jézus azzal, hogy megtagadja az Atya előtt, aki nem tartozik Őhozzá.
Tehát ez a befejező mondat itt az ítélet komolyságára figyelmeztet. Isten hű marad önmagához, Jézus hű marad önmagához, és Ő megígérte, hogy aki Őt megtagadja, azt Ő is megtagadja az Atya előtt. De megígérte azt is, hogy aki Ő-hozzá hűséges marad, az vele együtt fog uralkodni is, aki Őérette tűr, az Ővele együtt lesz a dicsőségben.
Ez azt jelenti egyszerűbben testvérek, hogy a hívő ember sorsközösséget vállal Jézussal. Jézus világosan beszél arról, hogy az Ő mennyei dicsőségében is együtt lesznek az Övéi vele, hiszen a Krisztus-test a hívők közössége, - és ennek a testnek a feje, a feltámadott Krisztus, - egy élő organizmus. Egy test, nem is lehetnének külön a benne hívők, vagy valahol távol tőle. Vele együtt leszünk a mennyei dicsőségben. És ez megint olyan bibliai kijelentés, amit nem fogunk fel az értelmünkkel soha. Mit jelent az, hogy minket, lázadókat, és minket, kis porszem emberkéket, akik az Isten ellen oly sokat tettünk, és sokszor teszünk is, ennyire közel enged magához, hogy eggyé válhatunk vele, és az Ő mennyei dicsőségében is részesülünk. De tudnunk kell azt, hogy az Ő földi gyalázatában is részesülünk. A sorsközösség az sorsközösség. Nemcsak ott leszünk, a benne hívők, vele együtt a mennyben, hanem itt is, amikor Őt szidják, minket szidnak. Vagy amikor minket szidnak, jó ha tudjuk, hogy végső soron Őreá haragszik valaki.
Ahogy Isten mondta Sámuelnek, amikor úgy elkeseredett a népnek az értetlenségén: nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg. És ez így van a Krisztus népével ma is. Aki Krisztust gyűlöli, az gyűlöli az övéit is, és ezt vállalni kell. Az enyhe gúnytól egészen a súlyos szenvedésekig, vagy - amiről a Szentírás szintén többször szól - a vértanúhalálig.
Ott van-e ez az elszántság bennünk, hogy az, hogy Krisztussal együtt lehetünk már itt, ezek között a küzdelmek között is, meg az örökkévalóságban, a mennyei dicsőségben, ez mindent megér, és ezért mindent vállalunk? És mi az ehhez képest, hogy valaki elhúzza a száját gúnyosan, ha kiderül: hiszem, hogy Jézus feltámadott. Annál jobban szeretem őt, és ha lehetőségem lesz rá, még egyszer bizonyságot teszek neki, hogy bizonyos, Ő feltámadott, és annak köszönhetem, hogy például nem félek a haláltól, túllátok rajta, és van reménységem. Nem vagyok vigasztalhatatlanul szomorú a gyászban. Miközben potyognak a könnyeim, a szívem meg van vigasztalva, mert megvigasztalt a feltámadott Krisztus. Aztán talán kevésbé húzza el gúnyosan a száját, és Ő is eljut egyszer erre a szabadságra és megvigasztalt állapotba. De ez vele jár, hogy először gúnyosan elhúzta a száját, vagy mondott valami olyan megjegyzést, amiből kiderült, milyen ostobák a hívők, és milyen nagy eszük van a hitetleneknek. Nem baj, hadd mondja, annál jobban szeretem. Fogalma sincs az igazságról, mert nem ismeri még azt, aki elmondta: én vagyok az igazság és az élet. Majd megismeri. De az, hogy megismerje egy ember is, mindent megér egy hívőnek. Akárminek elmondhatják, lehordhatják a háta mögött, a szemében, mindegy, a fontos az: egy ember is kiszabaduljon a kárhozatból. Ezért mindent vállal. Ezzel bátorítja itt az apostol a megfáradt Timótheust. Ezért mondhatjuk mi is, hogy Jézus mennybemenetele mementó. Emlékeztetés arra, hogy véget értek a földi szenvedések az Ő számára is, és per crucem ad lucem - a kereszten át a dicsőségbe vezetett az Ő útja, és odavezet a mienk is, ha Őt követjük. Csak meg ne álljunk valahol útközben. Ettől óvja itt Pál Timótheust. Meg ne állj útközben! Számolj azzal, hogy vannak és lesznek nehézségek. Kevés az erőd, de mindenre lehet erőd a Krisztusban, aki téged is megerősít. Emlékezzél arra, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül. Emlékezzél azokra, akik minden megaláztatást és szenvedést vállaltak mások üdvösségéért. Emlékezzél ezekre a csodálatos ígéretekre, hogy ha vele tűrünk, akkor vele fogunk uralkodni is. Ha vele együtt meghaltunk, akkor vele fogunk élni is.