Cseri Kálmán

Tegnap ott hagytuk abba, hogy nagy sürgés-forgás támadt a tékozló fiú szüleinek a házában, mert a hazatért fiú örömére ünnepi lakomát készítettek. A Toldinak azok a sorai jutottak eszembe: „Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben, Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben.” Öröm volt ez vajon csakugyan, ha még a hízott borjút is levágták. Ezzel a mondattal fejeződött be a tegnapi igénk, hogy elkezdtek vigadni.
Meddig tartott vajon ez a vigalom? Egy napig, három napig ...? Voltak olyan nagy rendezvények, amikor hét napig ülték az ünnepet abban az országban. Nem tudjuk meddig tartott, de az biztosra vehetjük, hogy egyszer vége lett, mégpedig nem sok nap múlva. Az ünneplésből nem lehet megélni, dolgozni is kell.
Ez veti fel azt a kérdést: mit csinált a tékozló fiú otthon? Hogyan folytatódott vajon az ő élete, miután elmondta az apjának a bűnvallását, miután megkapta a feloldózást, visszafogadta, fiává lett. Érkezésének örömére ilyen nagy ünnepet rendezett. Tele volt az apa szíve is örömmel. Az ezután következő hétköznapok hogyan zajlottak?
Erről Jézus nem beszél ebben a példázatban. De a Biblia sok helyen beszél arról, hogyan zajlanak a hétköznapjaik azoknak a hitre jutott embereknek, akik visszataláltak Istenhez és vele új életet kezdtek. Milyen az új élet otthon az Atyával, Őreá figyelve, neki endegelmeskedve? Erről beszéljünk most, aztán nem hagyjuk el a példázatnak a befejező részét, - ha Isten éltet minket, holnap majd a nagyobbik fiúról lesz szó még egyszer.
Hogy zajlanak a hazatalált, hitre jutott embernek a hétköznapjai? Ugyebár ez a fiú béresként akart visszakéredzkedni, ami azt jelentette, hogy feltétel nélkül kész volt engedelmeskedni újra az apjának, és mindenféle munkát hajlandó volt elvégezni. A családon belül a fiaké volt az első hely, utánuk következtek a szolgák, a háznép, az állandó alkalmazottak, akik ott is laktak, és a sor végén a béresek, az alkalmi napszámosok, akiknek nem jelentett állandó és folyamatos kenyérkeresetet az a munka, amit ott végeztek.
Nos, a tékozló fiú az utolsó osztályba sorolta be magát, és azt mondta, ha béresnek visszafogadnál, jó lenne. Ez volt az a mondat, amit az apja már nem is engedett elmondania, mert tudta, hogy fiúként fogadja vissza. De a fiaknak is dolgozniok kellett. Hiszen az idősebb fiú, amikor hazajön éppen amiatt panaszkodik, hogy én mindig minden parancsodat teljesítettem, és szorgalmasan dolgoztam. A fiak is függtek az apától, a gazdától, és nekik is engedelmeskedniük kellett. Tehát, ha fiaként fogadta vissza ez az apa ezt a tékozlót, akkor is a tőle való függésnek, a neki való engedelmeskedésnek az állapotába került vissza. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy minden reggel megkapta a parancsot, és egész nap végezte azt a munkát, amit kellett. Csakhogy most már úgy, hogy ezt önként vállalta, és örült, hogy végezhette. Boldogan végezte.
Ez azonban fontos, hogy nem mint szolga, hanem mint fiú volt otthon, mert ez az Isten irántunk való szeretetét mutatja. Mi a különbség a szolga és a fiú között? A szolga bérért teljesíti kötelességét, a fiú az apja iránti szeretetből végzi talán ugyanazt a munkát. Furcsa lenne, ha neki is fizetne. A szolga idegen ott, ahol dolgozik. A fiú a sajátjában tevékenykedik. A szolga többnyire csak a parancsot érti, mit kell most csinálni, a fiú az összefüggéseket is látja, annak a parancsnak az okát, meg a célját is ismeri. A szolga jó esetben teljesíti amit mondtak neki, a fiúnak magától értetődő az, hogy ha csak lehet túlteljesíti. Nem nézi sem az óráját mikor jár le a munkaidő, s nem kíméli a maga erejét, egészen másként tekint mindenre, ami körülötte van. A szolgát sakkban lehet tartani bizonyos büntetés kilátásba helyezésével, a fiút ezzel szemben belülről indítja valami arra, hogy örömöt szerezzen az apjának, ha dolgozik. Sok és nagy különbség van szolga és fiú között.
Ezért nem mindegy az, hogy kinek tekinti valaki magát. Jézus Krisztus minket szakadatlanul arra bátorít, hogy aki így Istenhez visszatért, aki igazán megtért, az tekintse magát Isten gyermekének.
A János evangéliuma elején olvassuk: „Akik befogadták a szívükbe Jézust, azoknak Ő hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.” Nem a szolgáivá, családtagok. Hozzátartoznak a mennyei Atyához. Van Jézusnak egy nagyon kedves mondata, amit a tanítványainak mond a búcsúbeszédeiben: „Nem nevezlek többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik az ő Ura. Titeket azonban a barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.”
A fiával megbeszéli az apa a dolgokat, a szolgának kiadja a parancsot. A fiút egészen közel engedi magához. Közel engedte akkor, amikor fiává lett. Ezt a kapcsolatot semmi nem zavarhatja meg. Amikor Pál apostol a Galatákhoz írt levélben az újjászületésről és az újjászületett hívők helyzetéről, státuszáról beszél, akkor ezt írja: „Mivel fiak vagytok, kibocsátotta Isten az Ő fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, Istennek örökös is Krisztus által.” (Gal 4,6-7)
A fiúval közli az Atya a saját Lelkét, és ezt most fordítsuk mindig - ha a párhuzamnak csak az egyik oldalát mondom is - magunkra. A mindenható Isten az Ő tulajdon Szentlelkét adja egy ilyen magunkfajta nyomorult kis emberkébe. Mihelyt Jézust befogadtuk, és azt mondjuk: Atyám, kész vagyok neked engedelmeskedni, akármilyen munkát adsz: csinálom. Csak veled lehessek. Adja az Ő Lelkét, ettől kezdve az Ő Lelke belülről irányítja az újjászületett embert. Olyan gondolatai támadnak, olyan elhatározásokra jut, az érzelmeknek olyan húrjai is megrendülnek benne, amikről addig nem is tudott. Valóban ki van cserélve az egész belső világa, mert a család tagja lett, és Isten közli az Ő Lelkét is vele.
Ezért olvastam fel a Római levélből ezeket a mondatokat, mert talán itt mondja el a legrészletesebben az apostol, hogyan élte ő át a fiúvá fogadtatás csodáját. Hogy amikor így átadta az életét Istennek, és bizonyosságot kapott, hogy Isten gyermekévé fogadta őt, megszűnt a félelme. A szolga azért egy kicsit mindig tartott a gazdától, sose lehet tudni, mikor bocsát el, mikor miben talál hibát, mikor milyen indulata van velem szemben. A fiúban nincs ez a félelem. Ha valamit elrontottam, majd megmondja, de azt is szeretettel fogja megmondani. Ha meg én jövök rá, jobban fáj nekem, mint őneki, és máris bocsánatot kérek. Nem ereszkedhet közénk semmi, ami elválaszt, különösen ami szembeállít, mert ugyanaz a Lélek van a fiúban, mint az Atyában. Ugyanaz az irányítás érvényesül mindkettőjük életében. Ez minőségi különbség.
Az apostol itt a Római levélben még azt is hozzáteszi: mivel fiak vagytok, örökösök is. Örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak. A tékozló fiú példázatához képest ez nagy többlet, mert itt arról van szó, hogy az elherdált örökség helyett Isten a hozzátérőnek újra ad kincseket. Amikor tehát valaki Isten gyermekévé lesz, akkor erre a gazdagságra, és erre a szabadságra jut el.
Talán így még jobban érzékeljük, hogy amikor ez a tékozló fiú elment otthonról, mennyire szolgalélekkel ment el. Hiszen keserű kötelességnek találta a munkát, nyűgnek az apai ház rendjét, és nem becsülte semmire az otthoni biztonságot, békességet, a mindennapi kenyeret, a szeretetet, amit kapott. Talán ezért is engedte el szó nélkül az apja, mert tudta, hogy ott a messzi távol nyomorúságai között tanulja majd megbecsülni mindazt az értéket, amit otthon kapott.
Most azonban, amikor hazatér, ugyanazoknak a parancsoknak kell engedelmeskednie, de most már úgy, hogy szereti azt, aki parancsol. És ő is azt akarja, amit az apja. Ezért mondhatjuk azt: itt jut el a tékozló fiú az igazi szabadságra. Itt jut el minden ember a lehető legtágasabb, legnagyobb szabadságra, amikor Isten gyermekévé lesz. Mert mielőtt elment otthonról, az előtt is engedelmeskedhetett volna örömmel, de nem akart. Vonzotta a messzeség, és megigézte a hitetés: akkor leszel szabad, ha függetleníted magadat apádtól, mert akkor majd azt csinálod, amit akarsz. Aztán kiderült a messzeségben, hogy kényszerhelyzetbe került, először csak tobzódni tudott és tékozolni, azután csak nélkülözni tudott, és nem tudott magán segíteni, és átélte a maga tehetetlenségét, és azt, hogy egyáltalán nem volt szabad.
Most, amikor hazajön, és újra vállalja az atyai háznak a rendjét, most lesz szabad, mert meg van az a lehetősége, hogy most is elmehetne otthonról, de már nem akar. Ugyanakkor meg van az a lehetősége is, és most már képes rá, hogy örömmel engedelmeskedjék az apjának, és ez neki is öröm, hogy engedelmeskedhet, mert tulajdonképpen az az öröm, hogy újra együtt van vele, és azt teszi, ami neki magának is a legjobb. Az Isten rendjében az újjászületett ember ezt éli át újra és újra.
Ezért igaz az, amit többször említettünk: a megtérés valóban uralomátadás. Amikor valaki rájön arra, hogy magán nem tud segíteni, elmondja: vétkeztem, nem vagyok méltó semmire, de itthon szeretnék élni. Te kellesz nekem, Atyám, és kész vagyok engedelmeskedni neked. Mert ez az élet maga, hogy újra kapcsolat van az Atyával. Itt kezdi Isten akaratát tenni az ember, s itt már képes rá. Miért? Mert kapta a Szentlelket, és a Szentlélek képesíti az Isten ellen lázadó embert arra, hogy Isten akaratát örömmel teljesítse. Az ilyen embernek egyszerűen kedvesek lesznek Isten törvényei, nem tiltakozik ellenük, és nem igyekszik lefaragni mindenütt valamit belőlük. Örül, hogy ismerheti ezeket, és törekszik arra, hogy megvalósuljanak az életében. Az élete minden területét Isten igéjéhez akarja igazítani. Nem szolgalélekkel, mintha valaki erre kényszerítené, hanem tudatosan, bensőleg azonosul az Atyával, és azt akarja, amit az Atya.
Dávidnak a kérését sokszor beleszövöm imádságaimba. A 143. zsoltárban mondja ezt: „Taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön!” Hol van ez attól, hogy ne szólj bele a dolgomba, én függetlenítem magam, minél messzebb akarok lenni tőled.
A hazatalált tékozló fiú, az újjászületett keresztyén ember így imádkozik: Te vagy Istenem! Nem a magam istene akarok lenni, és nem akarom, hogy idegen, sötét erők váljanak úrrá rajtam. Te vagy és te legyél az Istenem! Taníts hát engem a te akaratodat teljesítenem, és a te jó Lelked vezéreljen engem az egyes földön! Hiszen Isten úgyis jobban tudja: mi jó nekünk, és ez a meggyőződés serkenti az ilyen embert.
Nos, ezért jellemzi a hívőket az Istenhez visszatalált, neki engedelmeskedni akaró keresztyéneket az, hogy olvassák a Bibliát. Ezt nem kötelességteljesítésből olvassuk, ott mondja meg az Atya mit csináljak. Engem nagyon érdekel, mik az Ő gondolatai, mert nekem sok süket gondolatom volt már, és annyi mindent elrontottam. Ő nem szokta utólag megbánni, meg helyrehozni, amit csinál. Neki minden dolga tökéletes, és ha tudhatom az Ő tökéletes gondolatait és akaratait, ez olyan nagy kiváltság, hogy azzal élni kell. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.
Ezért mondja minden hívő ember azt, ami Zsoltárok könyvében gyakran ismétlődik, és sokféle változatban: a te igéd édesebb nekem, mint a méz. Mindennél fontosabbak a te gondolataid. Éjjel nappal azokon gondolkozom. Ismerni akarja az Atyát, és azt, mi az Ő terve az emberrel. Ezért jár istentiszteletre az ilyen ember. Nem illemből, nem szokásból, nem érdemszerző céllal, hanem azért, mert átélte azt, hogy az igehirdetésen keresztül maga Isten szólít meg mindnyájunkat. Azt is, aki mondja, azokat is, akik hallgatják. Ez nagyon fontos, félre kell tenni mindent annak érdekében, hogy tudjam: mit csináljak. Nem akarok már fejjel menni a falnak, nem akarok rögtönözni, kapkodni. Olyan sok mindent elrontottam azelőtt, de jó, hogy visszafogadott, és mondja, hogy mi a legjobb nekem. Hát akkor van annyi eszem, hogy azt csinálom, ami a legjobb nekem. És most már bízom benne, hogy Ő nem fog félrevezetni, és nem játszik velem, nem csap be, mert olyan Atya, amilyennek megismertem a korábbi igékből.
Ezért lesz ez egészen természetes, és fontos a hívő embernek. Ezért természetes, olyan természetes, mint a lélegzés, az imádság. Mindig imádkozik: reggel feltétlenül induláskor. Hálaadás, könyörgés egymást váltják, és gyakorlatilag egész nap. Amikor van egy kis szünet a munkaközben, akkor is, nemcsak, ha bajban van. Állandóan beszélget. Nemcsak akkor szólok a feleségemhez, ha baj támad. Örülök, ha pár percet együtt tölthetünk, és valamit mondhatunk egymásnak. Sokszor nincs is különösebb súlya annak, amit mondunk. Az a fontos, hogy kommunikálhatunk. Összetartozunk. A szeretetet, az összetartozást egy-egy mondattal, egy szóval is kifejezheti az ember. Ez a szerepe egyebek közt az imádságnak a hívő ember életében.
Egyre természetesebbé válik a számára az, egyre inkább reflexszerűvé, és nem külön megerőltető feladat az, hogy engedelmeskedik Istennek. Valóban Isten Lelke kezdi irányítani belülről. És miközben engedelmeskedik az ilyen ember Istennek, egyre jobban hasonlít Jézushoz. Azzá válunk, akiknek Isten megteremtett, elgondolt. Megszentelődik a hívő. Ezt nevezi a Biblia megszentelődésnek. És a megtérést, mindenkinek az életében követnie kell egy ilyen egészséges növekedésnek, fejlődésnek, a megszentelődésnek.
Tegnap láttuk, hogy mi a megigazulás. Isten úgy igazítja meg a hitetlent, hogy Krisztusba helyezi. Én Krisztusban vagyok - ez a megigazulás, és a Krisztus igazságát, igaz voltát, bűn nélküliségét a hívőnek tulajdonítja Isten. A megszentelődés az, hogy ugyanakkor Krisztus élete elkezdődik a hívőben. A megigazíttatás: én Krisztusban, a megszentelődés: Krisztus én bennem. Ez a kettő egyidejűleg történik. A megigazíttatás egy pillanat alatt megy végbe: ez az én fiam - mondta az apa. S attól kezdve megváltozott a státusza. Nem kóborló éhenkórász volt, hanem az apa fia. Befejezett dolog, itt nincs fejlődés. Nem lehet még inkább a fia. Egyszer és mindenkorra a fia lett. De a megszentelődés az folyamat, ott fejlődni kell, és növekedni kell. Krisztus növekszik a hívőben, egyre több olyan tulajdonsága lesz egy ilyen nyomorult gyarló embernek, mint én is vagyok, amilyen Jézus Krisztusnak, és egyre ritkábban jutnak szóhoz a velünk született rossz tulajdonságaink: neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom.
A megigazíttatás mindenkire nézve egyforma, a megszentelődésben növekednünk kell. Minden nagyképűség nélkül mondhatjuk például azt - én mondom egyes szám, első személyben -, hogy én ugyanolyan igaz vagyok Isten előtt, mint Pál apostol, csak nem vagyok olyan szent. Nagyon szeretném megközelíteni azt. Mert Krisztusnak ugyanazt az igazságát tulajdonítja Isten minden hívőnek, de az engedelmességben, a neki való szolgálatban, különböző helyeken állunk, és onnan kell mindannyiunknak előbbre mozdulnunk.
Valaki egyszer így mondta idegen szavakkal: a megigazításban megváltozik az embernek a státusza, a megszentelődésében megváltozik a kondíciója. Vagyis megváltozik az állapota a megigazításban: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. A megszentelődés során meg: egyre több készséget, képességet kap arra, hogy Isten akaratát cselekedje. És eközben éli át a hitre jutott ember az Isten fiainak a szabadságát, ami azt jelenti: azzá lehet, akivé lennie kell. Ez a szabadság bibliai meghatározása. Azzá lehetek, szabaddá lettem arra, hogy azzá legyek, akinek lennem kell.
Láttuk, hogy a bűnös ember autonómiára vágyik, öntörvényűséget akar megvalósítani, ő maga akarja szabni a törvényt, azt csinál, amit akar. Láttuk azt is, ilyen a gyakorlatban nincs. Egyszerűen azért nincs, mert Istentől elszakadva nincs lehetősége sok választásra. Például nem tud nem vétkezni, csak vétkezni tud. Ezen úgy próbálnak segíteni, hogy kitalálták a heteronómia fogalmát, hogy különböző idegen erőknek van alávetve az ember. Ez azt jelenti, hogy sokszor vak erőknek a játékszerévé válik.
A Biblia a teonómiáról beszél. Isten szab törvényt az embernek. De hogyan működik ez? Úgy, hogy az Istentől kívülről jövő törvény a hívőben egészen bensővé válik, és nem mint külső kényszer, hanem mint a saját belső késztetése működik, és segíti őt arra, amerre ő maga is menni akar már. Ez a kötöttség és meghatározottság az Isten fiainak a teljes szabadsága. Ez ugyanolyan mint egy mozdony: akkor szabad, ha a sínen marad. Ha kisiklik: tehetetlenné válik vagy fel is borul, tönkre is megy. Köti őt a sin, de azon a sínen tudja mindazt elvégezni, ami végett gyártották. Ott tud erőt kifejteni, ott tud hasznos munkát végezni ... A hal is a vízben szabad, ha onnan kiveszik, nem szabad. Az ember az Istennel való közösségben szabad, mégpedig a neki való, önként vállalt engedelmességben.
Különös dolog ez, amikor egy külső törvény belsővé válik és belülről indítja az embert, és összhangba kerül a megtért bűnösnek az akarata a mindenható Isten akaratával. Sok ige beszél erről, példaképpen csak egyet olvasok. Ezt mondja Isten az Ő népének: „Új szövetséget kötök az én népemmel - azt mondja az Úr -: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be. És Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsitől nagyig - azt mondja az Úr -, és én megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31,33-34)
Törvényemet az ő belsejükbe írom és nem kell magyarázni, bíztatni, meggyőzni, tanítani, érvelni - tudják, megismerik az Urat. A Szentlélek olyan ismeretet ad nekik, olyan egyértelművé teszi az igét, a Bibliát nekik, olyan világossá teszi az útjukat, amit Isten kijelölt számukra, hogy nem lehet eltéveszteni. S miközben azon járnak, örülnek, hogy azon járhatnak. Vagyis: megvalósul az az ének, amit már többször idéztem a hét folyamán: „Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat.” Ez az újjászületett ember nagy élménye és korlátlan szabadsága. Érti és szereti elrendelt útját, és Istennek minden parancsát örömmel teljesíti.
Többször idéztem a héten Augusztinuszt, csak nem mondtam, hogy őt idézem, most már elárulom. Ő mondta azt: a teremtéskor Isten teljes szabadságot adott az embernek, és ezért tudott nem vétkezni vagy tudott vétkezni. Ezzel a szabadsággal rosszul élt, és az Istentől elszakadt ember elveszítette ezt a szabadságot úgy, hogy nem tud nem vétkezni: egyszerűbben csak vétkezni tud. Az újjászületésben, Istenhez visszatalálva, visszakapja újra a régi szabadságát, újra tud nem vétkezni, mégpedig a benne élő új természet, a hit által benne élő Krisztus az tud nem vétkezni. Az az állapot azonban, amikor már nem is tudunk vétkezni, csak az örökkévalóságban következik be.
Nos, amikor Isten megtérésre hív bennünket, akkor a magunk tehetetlenségéből, megkötözöttségéből hív ki erre a szabadságra. Amilyen tehetetlen volt a tékozló fiú a disznók között, és teljesen kilátástalan, reménytelen volt a jövője, nem tudta előteremteni azt, amit eltékozolt, semmi reménye nem volt arra, hogy valahol majd megkeresi azt az összeget, vagy akárcsak a mindennapi kenyeret, olyan tehetetlenné vált az ember Isten nélkül, és ebből hív ki Isten az említett szabadságra.
Vajon mindig engedelmeskedik a hitre jutott ember, mindig öröm neki, hogy Istennek szolgálhat? Nem. Sajnos nem. Amíg ebben a testben élünk, addig megmarad bennünk a régi Isten ellen lázadó természet is. Csak azt mondja Pál apostol: nem az uralkodik, hanem Isten Lelke uralkodik a hívőben, akit kapott az újjászületésben. De újra és újra szóhoz jut és teret követel magának a régi természet is, ez a hitnek a harca, amit a hívő folyamatosan vív. És aki növekedni akar az engedelmességben, és a megszentelődésben előrehaladni, annak az a feladata, hogy mindig újra álljon félre Jézus Krisztus elől, és engedje Őt érvényesülni.
Például: olyan helyzet alakul ki, ahol az illető méregbe szokott gurulni, ezt előre tudhatja, ha van önismerete, és erre törekedni is kell, és amikor már fokozódik a helyzet, akkor magában nyugodtan mondhatja: Úr Jézus te irányíts engem, te szólalj meg, nem akarok a magam indulatai szerint megszólalni. Ennyit a legnehezebb helyzetben is mondhat valaki magában imádságként. Félreáll Jézus útjából, és engedi, hogy a benne élő Krisztus szólaljon meg, tegyen valamit, vagy maradjon csendben. Egészen másként fog viselkedni, mint ami őreá korábban jellemző volt. És mivel ezt ő akarja is az előbb említettek miatt, egy az akarata Istennel, ilyen helyzetekben születnek a győzelmek, és viszi Isten kisértések között is előre az Övéit győzelemről-győzelemre.
Érik kudarcok a hívőt is, mond és tesz olyat, amit nagyon szégyell, és akkor nincs más lehetősége, mint ami az út elején volt: újra és újra odamegy az Atyához, és azt mondja: Atyám, vétkeztem, de tudom, hogy te bővölködsz a kegyelemben, te meg tudod, hogy nem akartalak megbántani, bocsáss meg és segíts ezen a téren is győzelemre. Ez néha kemény harc, és ami ős ellenségünk, akiről többször említést tettünk a héten, mindig örül a vereségeinknek.
Mikeás könyvében vagy egy mondat, ami enged belepillantani a próféta lelki harcaiba és minden hívő embernek ilyen harcai vannak: ”De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét: meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj én ellenségem, elestem ugyan, de fölkelek, mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom.” (Mik,7-8) És sok más igében azt olvassuk még: elestem ugyan, de az Úr felemel engem. Van, aki felemel minket, és ezt a harcot nekünk nem szabad feladnunk.
Ez másfajta megtérés, amikor a hívő vétkezik, és utána bűnbánattal Istenhez megy, mint amiről tegnap, tegnapelőtt volt szó. Mert a hitetlen ember megtér a bűnből, az Isten nélküli állapotból, a hívő ember megtér az engedetlenségeiből. A hitetlen megtérése csak egyszer következhet és egyszer kell hogy bekövetkezzék. Egyszer kell az idegenből az Atyához visszamenni, ott nincs ingajárat. A másik megtérésre meg naponta szükség van sokszor, hogy az engedetlenségéből megtérjen az ember.
Láttam egyszer egy képet, valószínűleg a testvérek közül sokan ismerik, de most befejezésül hadd mutassuk meg azoknak, akik előtt nem ismerős, mert igen jól szemlélteti, hogy milyen az az állapot, amikor még az uralmat nem adta át az ember Jézusnak, és milyen az, amikor már átadta.
Az első körben, azon a széken igen kényelmes pozícióban egy olyan ember ül, aki tudja, hogy ő a maga ura. Ő tudja, mit akar, tudja, kiket akar felhasználni erre, és az érdeklődési körén teljesen kívül áll Jézus Krisztus. Az a piros kereszt Jézus Krisztust jelképezi, meg mindazt, ami Ővele kapcsolatos. Ő úgy magának megvan, így jövünk a világra mindnyájan.
Aztán van egy másik fokozat, amikor valaki már hall Jézusról, legalább az ismereteinek a körébe kerül sok minden, amit Jézusról tudhatunk. De gondosan bezárja ott egy kalickába, és a széken, a trónon változatlanul ő ül. Erre talán lehet mondani: vallásos ember, érdeklődő ember, a tájékozott ember, aki tudja, hogy miről szól a Biblia. Sok mindent tud, de az élete felett az uralmat ő gyakorolja tovább is.
A harmadik kör mutatja az újjászületett embert, aki szépen leszáll a trónról, azt átadja annak, aki egyedül tud uralkodni, akié minden hatalom mennyen és földön, és félreérthetetlen pozitúrában azt mondja: állok rendelkezésedre. Imádlak téged, mint Istenemet, és szolgállak téged, mint Uramat. Átadta az uralmat.
A középső kép nagyon megtévesztő. Sokan azt gondolják, ha már tudnak sok mindent Jézusról, akkor minden rendben van. Az életünk csak akkor jön rendbe, ha átadjuk neki a trónt az uralomátadásnál.
Szeretném összefoglalni: az atya fiaként fogadta vissza ezt a fiút, és nem szolgaként. Nagy különbség van a kettő között. Sose felejtsük el: aki valóban megtér, az Isten gyermeke lesz. Ez azt jelenti: Isten adja Szentlelkét az ilyennek és egyet akar az újjászületett ember a mindenható Istennel. Nem lázad többé, nem tiltakozik, hanem egyet akar vele. Önként, örömmel teljesíti Isten parancsait, mert az Isten kívülről érkező parancsai bensővé válnak benne, és belső késztetésként segítik őt előre az úton, azon az úton, amelyiken ő maga is menni akar. Ebben éli át Isten gyermeke a szabadságát, és miközbe egyre engedelmesebb, megszentelődik az élete. A szent azt jelenti: Isten számára lefoglalt. Tehát az életünkben egyre több minden kerül Isten tényleges uralma alá. Reméljük, hogy a végén az egész. A megigazítás azt jelenti: én Krisztusban, a megszentelődés azt jelenti: Krisztus bennem. Az előbbi pozíciónk sose változzék meg, az maradjon állandó, semmit se tulajdonítsunk a magunk érdemének, ne legyünk elbizakodottak, csak Krisztusban alázatosan maradhat talpon a hívő ember. Az utóbbi pedig növekedjék szakadatlanul: egyre nagyobb legyen bennünk Krisztus természete, és egyre inkább szoruljon háttérbe a miénk.

Tegnap világosan kirajzolódott elénk az igéből, hogy a tékozló fiú útján a fordulópontot az jelentette, amikor magába szállt. Magához tért és ráébredt a valóságra. Amikor egészen világosan látta, hogy ha ott marad, elpusztul. És azt is világosan látta, hogy egy valaki segíthetne rajta: az apja. A kérdés az: hazamehet-e, visszafogadná-e? De máris kész arra, hogy hazamenjen és ha visszafogadja, akkor újra engedelmeskedjék neki. Még csak nem is úgy, mint korábban, mint fia, hanem annál is jobban, mint bérese. Kész a feltétel nélküli engedelmességre, de az apja közelében, vele kö-zösségben akar élni.
Nem várt arra, hogy majd valamikor még érlelődik ez az elhatározás. Itt ő érlelődött a halálra, és ha ott marad, biztosan elpusztul. Halogatás nélkül azonnal útra is kelt, és haza is ment az apjához.
Láttuk azt is, hogy milyen sok akadály van azon az úton, amelyen valaki, egy mai tékozló fiú őszinte vágyakozással elindul Istenhez. Lehetőleg azt igyekszik elérni az ördög, hogy ne azonnal induljon. Látszólag jóváhagy ő minden elhatározást, csak ne most, majd később ... Például január 1-jén kezd új életet, amikor azok szoktak újat kezdeni, akik aztán soha nem kezdenek igazán újat. Az eltökélt tékozló fiakat azonban nem lehet eltántorítani ettől a szándékuktól.
Ha a tékozló fiú ismerte volna Petőfit, akkor lehet, hogy ő is egész úton hazafelé azon gondolkodott volna, hogy milyen kedveset és szépet mondjon az otthoniaknak, ő azonban nem kedveset és szépet akart mondani, hanem őszintén vallani akart, és készen volt megformálva a szöveg, amit az apjának elmond, ha hajlandó meghallgatni.
A mai igerészünk arról szól, hogyan fogadta őt az apja, mit mondott erre a fiú, és mi volt erre az apa válasza. Tulajdonképpen gyönyörű szép párbeszéd ez, amit itt olvastunk, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezve.
1) Hogyan fogadta az apja? „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta.” Ezt már megbeszéltük, hogy azért láthatta meg távolról, mert várta. Többször nézett abba az irányba, ahonnan jöhetett. Figyelte, alig várta, hogy sor kerüljön erre a találkozásra.
Amikor Jézus azt említi, hogy eléje futott, akkor már minden akkori hallgatója tudhatta, hogy itt nem emberről van szó, mert ilyet földi apa nem csinál, hogy tekintélyes férfi létére, a hosszú, földig érő, szoknyaszerű ruhában fusson az utcán. Majd ideér az a gyerek. Itt már biztos, hogy a mennyei Atyáról van szó. Ilyen a mi mennyei Atyánk!
Az akkori szokás szerint azok után, ami történt, a találkozásnál meg kellett volna csókolnia a fiúnak az apja lábát. E helyett megcsókolja az apja a fiúnak az arcát. Megesett rajta a szíve. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megsajnálta, mert szegénykém olyan sápadt, olyan sovány, olyan rongyos volt, hanem ez azt jelenti: megbocsátott neki. Már itt az első találkozásnál. Megelőzte az atya bocsánata a fiú bűnvallását, ezt jelezte neki ezzel a csókkal.
Ilyen az Isten szeretete! Hiszen Jézus ezt akarja itt szemléltetni minden módon, hogy milyen a mi mennyei Atyánk, és mennyire szeret bennünket. Isten szeretetét az jellemzi, hogy akkor is szeret, amikor még vagy már mi nem szeretjük Őt. Hogy annak ellenére szeret, hogy semmi szeretetre méltó nincs bennünk. Hogy nem a szeretetének az oka a fontos, mert az legfeljebb az lehet, hogy szükségünk van rá, hanem a szeretetének a mérhetetlen nagyságáról beszél a Biblia mindig. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fi-át adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És Isten szeretete mindig ad valamit, mégpedig mindig azt adja, amire éppen akkor a legnagyobb szükségünk van.
Ha Isten nem szeretné így ezt a világot mindmáig, szétesett volna már ez a világ a bűn rombolása miatt. Viszont Isten erre a szeretetre akar elsegíteni minket is. A hazatérő tékozló fiak szívébe ezt az Ő isteni szeretetét tölti bele. Így olvassuk a Bibliában: „Az Isten szeretete kitöltetett a szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róm 5,5). Minden újjászületett hívő ember nagy ajándéka, hogy Isten szeretetéből kaphat sokat. S minél többet ad abból tovább, annál gazdagabb utánpótlást kap a szeretet forrásától, Istentől. Ez mutatja Isten gyermekeinek korlátlan szabadságát. Még arra is szabadok, hogy szeressék azt, aki nem szereti őket. Még az ellenségeiket is készek és képesek szeretni az Isten szeretetével.
Itt azonban megáll a gondolkodó elme, és azt kérdezi: hogy is van ez akkor? Ilyen egyszerű a dolog? Azért nem akármit követett el ez a fiú az apja ellen! Most, hogy hazajön csók jobbról, csók balról, megölelem, és minden el van rendezve? Vagy Isten nem mindig néz oda, amikor vétkezünk? - kérdezte ezt a múltkor valaki. Vagy könnyedén túlteszi magát a mi bűneinken, úgysem verheti el rajtunk a port igazán? Egyáltalán nem erről van szó. Amilyen csodálatos dolgokat mond a Szentírás Isten érthetetlen szeretetéről, olyan határozottan beszél az Ő igazságos voltáról, és arról, hogy gyűlöli a bűnt.
Akkor ez hogyan mutatkozik meg itt a tékozló fiúnak a történetében? Hol van itt az Isten igazsága? Amit erre a kérdésre válaszképpen mond a Biblia, az az evangélium szíve, és nagyon kértem Istent, könyörüljön meg rajtam, hogy világosan sikerüljön ezt most elmondani. Mert ha ezt világosan megértjük, és a hitünkkel komolyan vesszük, akkor örök életünk van.
Mielőtt hozzákezdek, hadd mondjam el egy olyan diákkori emlékemet, ami miatt ma is szégyellem magam, ha eszembe jut. Általános iskolás korunkban történt. Volt egy derék, idős tanárunk. Olyan régimódi tanár volt, még pálcája is volt. Sose használta, tornaórán néha a végével biztatta a lustákat, de soha nem verekedett vele. Az egyik gyereknek az a szörnyű ötlet jutott eszébe, hogy kenjük be gépzsírral a székét. Pihent elmékben minden képtelenség megszülethet. Kórusban tiltakoztunk, ilyet nem csinálunk, ővele végképp nem. De nem lehetett tőle eltántorítani ezt a gyereket, aki makacs, agresszív fiú volt. Még a szünetben is igyekeztünk lebeszélni róla, mégis megcsinálta. A tanár beleült. Olyan színű volt a gépzsír is, mint a szék, nem lehetett észrevenni. Azokban az években egy jó nadrágja, ha volt az embernek. Az ott tönkrement. Nagyon mérges lett.
- Ki volt az? Mély hallgatás. Még egyszer megkérdezi. Biztosan tudjátok, ki volt. Ha nem áll fel, az egész osztályt megbüntetem, de nagyon keményen. Meg kell tanulnotok, hogy ilyet nem szabad csinálni senkivel. Még egyszer megkérdezte: ki volt az? Felállt egy fiú. Gyere ide! Akkor használta először és utoljára a pálcát. Kiporolta a puhábbik felét. Be kellett dőlnie, és úgy. Nagyon meg voltunk szeppenve. Ez a fiú volt a legjobb barátja annak, aki ezt a gonoszságot elkövette, és ő is igyekezett lebeszélni róla, még el is akarta venni tőle azt az edényt, amiben a gépzsír volt. Szegény gyerek alig tudott a helyére vánszorogni, és nagyon nehezen tudott leülni. Ő ártatlan volt ebben az ügyben, sőt, ő akarta megmenteni a helyzetet, de átvállalta barátjának a bűnét, és ezzel az egész osztályt megmentette a büntetéstől.
Ezt tette Jézus Krisztus kozmikus méretekben. Ő volt az egyetlen bűn nélküli ártatlan, akit ez a föld a hátán hordott. Mi viszont - mint ahogy azt láttuk már - a bűnünkkel is, meg a bűneinkkel is Isten haragját zúdítottuk magunkra, és halálos ítéletet érdemlünk. Ekkor állt elő Jézus, és azt mondta: Atyám, ők valóban megérdemlik ezt az ítéletet, de ne őket büntesd meg, hanem ezt a büntetést rajtam hajtsd végre. Ez történt meg nagypénteken a Golgotán. Mert Isten igazságos, és a bűnt megbünteti, de Isten végtelenül irgalmas, és a bűnöst mindenképpen igyekszik megmenteni. Erre csak ez az egyetlen lehetőség volt. Ezt vállalta Jézus helyettünk és érettünk. Azért lett emberré, mert az ember bűnéért csak ember bűnhődhetett; mivel azonban Isten, ezért az egész emberiség bűnét és büntetését magára vállalhatta. Amikor a kereszten elhangzott az utolsó szava: elvégeztetett, és utána lehajtván fejét meghalt, akkor elvégeztetett minden ember ítélete, és elvégeztetett minden bűnös ember felmentése is. Akkor bocsátotta meg Isten mindannyiunk bűnét. A kereszten érvényesült Isten igazsága a bűnnel szemben, és Isten irgalmassága a bűnös iránt. Jézus fizette meg az árát annak, hogy egyáltalán szóba áll velünk Isten, hogy mi ma este itt evangéliumot hallgathatunk, hogy van lehetőségünk arra, hogy visszatérjünk az atyai házba, hogy Isten rendbe hozza azt, amit elrontottunk az életünkben, és visszakapjuk mindazt, amit elherdáltunk a bűneink miatt.
Nem tudom, hogy valaha is végiggondoltad-e már úgy igazán, hogy valaki számunkra elképzelhetetlen lelki és fizikai szenvedéseket vállalt helyetted? Hogy valaki teljesen ártatlanul meghalt azért, hogy élhessünk. Nemcsak a szó szokványos földi értelmében, hanem úgy is, hogy örök életünk lehessen, hogy Istennel újra közösségbe juthassunk.
Hol van erről szó a tékozló fiú példázatában? Hol van Jézus ebben a példázatban? - Hiszen Ő mondta el. Bizonyára tudjuk, hogy neves festők néha - ha több alak látható a képükön - az egyik mellékalakban önmagukat is megfestik. Ott van eldugva valahol a sarokban egy önarckép. Egy, a Bibliát mélyen értő és szellemes bibliamagyarázó azt mondta: így van benne Jézus a tékozló fiú példázatában. Jézus az Atya csókja. Jézusban csókolta meg ezt a toprongyos, Istentől elvadult, reménytelen helyzetbe került emberiséget a kegyelmes Isten. És ez a csók, Jézus kereszthalála, volt a bizonysága és a jele annak, hogy van bocsánat. Ő már előre megbocsátott nekünk is. Más kérdés az - mindjárt erről is lesz szó -, hogy mindenkinek személyesen kell átvennie ezt a bocsánatot, de a bocsánat előbb megvolt, és előbb el volt készítve a számunkra, mint ahogy magunkba szálltunk, és rádöbbentünk, hogy rászorulunk a bocsánatra. Isten kegyelme, bűneinket megbocsátó irgalma mindeneket megelőz, még a hitünket is.
Jézus kereszthalála és nyomorult életünk között tehát közvetlen összefüggés van. Ezzel okoztuk az Ő halálát, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Viszont Ő helyettünk szenvedte el a büntetést, és éppen ezért Isten rajtunk már nem hajtja végre, ha valaki ezt tőle hittel el is fogadja. Ebben a jelenetben, ami a példázatnak ebben a részében lezajlik, így van benne az evangélium. Így fogadta tehát az atya a fiút.
2) És mit mondott erre a fiú? Azt gondolhatnánk: mit kell erre mondani? Ezek után már kár előhozakodni azzal, hogy vétkeztem, nem vagyok méltó, hadd legyek béres. Hát szeret az apám, minden rendben van. - Ez mindnyájunkat megkísért. Pontosabban az ellenségünk, az ördög, mindnyájunkat megkísért azzal: ne mondd ki, amire készültél. Jön sötét szövegeivel: csak semmi érzelgés, látod, az apád visszafogadott, nem kell itt őt már meghatni. Jobban szeret ő téged, mint gondoltad.
Szépen hangzó szöveg ez, csak a célja gonosz: el ne mondjam a bűnvallásomat. Miért akarja ezt megakadályozni az ördög? Azért, mert abban a pillanatban lesz valaki Isten gyermekévé, mihelyt kimondta neki: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó semmire, de veled szeretnék élni. Mert Isten bűnbocsátó kegyelme készen van már előbb, de hogy lesz az az enyém? Ez a bűnvallás a kinyújtott kéz, amivel elfogadom a nekem szükséges bocsánatot. Mert ez a hitnek a mozdulata. Ez az Istenbe vetett bizalomnak a mozdulata. Amikor valaki ezt így el tudja mondani, azt jelenti: tényleg nem vár most már sehonnan máshonnan segítséget, csak az Atyától. Bízik benne, hogy Ő mindaz ellenére, ami történt, segíteni fog. Ez a hit, és a hit az a kinyújtott kéz, amibe Isten beleteheti a bűnbocsánat ajándékát. Ezt nem akarja az ördög. Sajnos, sikerül is elérnie sokak életében. Soha nem jön ki a szájukon: Atyám, vétkeztem - és konkrétan felsorolva azok az ocsmányságok, amivel Isten ellen és egymás ellen folyamatosan vétkeztünk. Ha ez elmarad, akkor hiába halt meg érted Krisztus. Ha valaki ezt a kegyelmet nem fogadja el hittel, akkor neki kell bűnhődnie a bűneiért.
Olvastuk a János evangéliuma 5. részéből valamelyik este Jézus szavait: aki Őbenne hisz, az már nem megy az ítéletre, mert átment a halálból az életbe. Mert az komolyan veszi, hogy Jézus az ő ítéletét szenvedte el a kereszten. De aki nem hisz, és nem mondja el ezt a bűnvallást, az úgy gondolja, hogy ő maga is eleget tehet. És ez maga a kárhozat, az ítélet. Ezért akarja megakadályozni a mi ellenségünk ezt.
Fontos, hogy világosan lássuk azt, amit itt a tékozló fiú nagyon jól látott: nem tudom jóvátenni azt, amit elrontottam. Nem tudom pótolni azt, amit eltékozoltam. De komolyan veszem az Atya csókját. Vagyis, hogy Ő kész visszafogadni engem. Éppen ezért, és annál inkább elmondom azt, ami megszületett a szívemben: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, de veled akarok élni. E nélkül utólag megkeményedik az ember szíve megint, vagy gyötri sokáig a lelkiismeretfurdalás, vagy elmélkedhet egy életen át arról, hogyan üdvözülnek a pogányok, akik sose hallottak Jézusról, de nem lesz Isten gyermekévé. Ennek el kell hangoznia. Bűnvallás nélkül nincs szabadulás. Ezért nagy dolog, hogy ez a fiú kimondta ezt itt.
Azt már tudjuk: az apa nem engedte végigmondania. Azt, hogy hadd legyek olyan, mint egy béres, nem kellett mondani, mert ezt ő eldöntötte, hogy fiaként fogadja vissza, és nem akarta azt sem, hogy ennyire megalázódjék a szolgák, a béresek előtt. - Viszont a fiúnak ebben a vallomásában valami gyönyörű mozzanatot megfigyelhetünk. Pontosan az ellenkező lelkület tükröződik benne, mint abban a két szóban, amivel eltávozott otthonról. Az a két szó így hangzott: add ki az örökségből engem illető részt. Azt mondtuk, hogy ott csak az apa javai érdekelték, az apa nélkül. Itt fordítva van: itt semmi nem érdekli, csak az apa. Csak egy fontos: újra itthon lehessek veled - és nem sorolja a kívánságait. Semmi mást nem kér, csak azt: fogadja őt vissza.
Ez az újjászületett embernek az öröme. Amikor el tudja mondani azt, amit az egyik énekünk szépen fejez ki: Csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek. Amikor nem kívánságlistát nyújt be az ember Istennek, aztán ha teljesíti, akkor Ő a jó Isten, ha nem teljesíti, akkor fellázad ellene, és szemrehányást tesz. Hol van ettől az, amikor azt mondja: semmit nem kérek, csak hogy a közeledben dolgozhassam. Újra veled szeretnék közösségbe jutni. Ez maga az élet, nem? Mert ha az Atyától való elszakadás a halál volt, - az én fiam meghalt, mondja az apa - most meg feltámadott. Újra kapcsolat az élet forrásával, átárad az isteni éltető erő a hívő emberbe, újra él. Olyan élete van, amin a halálnak sincs hatalma. Aki hisz énbennem - mondja Jézus, ha meghal is él az. És aki az Atyával ilyen hitbeli közösségre jut, az úgyis meg fog kapni tőle mindent bőségesen, ami a boldogságához szükséges. Ez a fiú tehát elmondja - azok után is, hogy az apja szeretettel és csókkal fogadta - a maga bűnvallását.
3) És mi erre az apa a válasza? Itt válik mozgalmassá ez a jelenet. Itt szólal meg az apa, és sokféle utasítást ad. Elkezd intézkedni. „Az apa pedig ezt mondta a szolgáknak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” Láttuk, hogy az a bizonyos legszebb ruha az előkelő izraelitáknak a hosszú fehér ruhája volt, ami önmagában tiszteletet parancsolt. Olyan ruhába öltözteti, hogy még a háta mögött se susmoroghassanak a múltjáról. Ebben a ruhában nincs múltja többé ennek a fiúnak. Nincs priusza, mert megbocsáttatott az egész múltja. Csak jövője van, az pedig szép itt az atyánál. A gyűrű azt jelentette, hogy ahhoz hasonló jogokat biztosított neki, akitől kapta. A saru azt jelentette: a családhoz tartozik, fiú és nem szolga.
Valószínű, szokatlan lehetett mindez a tékozló fiúnak.Vajon hogy ülhetett ő ott az ünnepi asztalnál azok után, amiket még az előző napokban is kénytelen volt elszenvedni? Ilyen ruhában, ilyen megtiszteltetésben, ilyen vendégek vagy rokonok, barátok között, dúsan terített asztalnál. Hosszú ideje nem látott olyat. Valószínű, egy kicsit félszegen mozoghatott még a fehér ruhában, de elfogadta és komolyan vette. Nem szabadkozik: nem érdemlem meg. Ki mondja, hogy megérdemli? Persze, hogy nem érdemli meg. Nem okoskodott, az atya adatta rá, komolyan vette az atya csókját, és most komolyan veszi, hogy az atyja minden tekintetben az eredeti pozíciójába helyezte vissza.
Ez azért fontos, mert amikor már itt tart valaki a lelki úton, hogy átélte Isten bűnbocsátó szeretetét, azt hittel komolyan vette, ő maga is csodálkozik rajta, de mindjárt örül is annak, hogy Isten gyermekévé lehetett, akkor még mindig nem hagyja békén az ördög, s időnként előpiszkál a múltjából olyan emlékeket, amikkel vádolhatja. Te azt hiszed, Isten gyermeke vagy? Hát miket csináltál? Miket mondtál? Istenről miket gondoltál? És most pöffeszkedsz itt, mint egy megváltott üdvözült? Holott nem pöffeszkedik szegény, éppen hogy meg van szeppenve. De hát a fehér ruhában van, mert bocsánatot kapott. Mi a feladat ilyenkor? A hit magatartása az, hogy az ember újra és újra hálát ad Istennek az elvett kegyelemért. Nem szabad, hogy vádoljanak minket azok a bűneink, amiket megvallottunk, és bocsánatot kaptunk rájuk. Ha akármi módon eszünkbe jutnak, az újabb alkalom, hogy magasztaljuk Istent az Ő kegyelméért: köszönöm, Uram, hogy abból is kihoztál... hogy azt is megbocsátottad... hogy ettől is megtisztítottál. Újabb és újabb lehetőség Isten magasztalására. Nem szabad engedni, hogy a vádolónk elkeserítsen minket.
A Szentírás tele van ilyen erőteljes képekkel, amik az Isten bűnbocsátó kegyelmének a határozottságát, a végérvényességét, a megfellebbezhetetlen voltát szemléltetik. Azt mondja Isten: eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet. Jön a szél, elfújja; volt, nincs. Nem lehet öszszerakni az előbbi alakját a bárányfelhőnek. Azt mondja: eltapossa a mi bűneinket - nincs tovább. (Ézs 38,17; 44,22; Mik 7,18-19)
Tegnap idéztük az igét Mikeás könyvéből: a háta mögé veti bűneinket, és a tenger fenekére, és onnan Ő nem halássza elő újra és újra. Amit valaki így megvallott neki, bizonyos lehet abban, hogy megbocsátotta, és nyugodtan el is feledheti. (Egyébként Isten segít abban, hogy el is felejtsük, mert ilyen nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt.) Valóban úgy bánik velünk, mintha soha nem követtük volna el azokat a bűnöket.
Amikor először hallottam egy igehirdetésben ezt az állítást, kétségbe vontam. Aztán soksok ige meggyőzött róla. És amikor tanultuk a teológián könyv nélkül a Heidelbergi Káténak mind a 129 kérdését, akkor meghökkentem a hatvanadiknál, amelyik azt mondja: „Hogyan igazulsz meg Isten előtt? - Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, úgy, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, azok közül egyet sem tartottam meg soha, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra; mégis Isten, az én minden érdemem nélkül, egyedül az Ő ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha én soha semmi bűnt nem követtem volna el, sőt mintha én tanúsítottam volna mindazt az engedelmességet, amelyet Krisztus érettem tanúsított, de csak úgy, ha én e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Bár, mégis, de csak úgy - három része van ennek a gyönyörű hitvallásnak. Bár én most is kész vagyok minden rosszra, Isten mégis, Krisztus helyettem bemutatott áldozatáért engem tisztának minősít, igazzá nyilvánít, és igazzá is tesz, nekem tulajdonítja és ajándékozza Krisztus igazságát. Mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el. Sőt, mintha olyan engedelmes lennék, amilyen Jézus, ha én ezt hittel komolyan veszem.
Javasolom, vásároljanak a testvérek egy Heidelbergi Kátét az iratterjesztésben, és az egészet szép nyugodtan olvassák el, beszéljék meg otthon családi beszélgetéseken.
Csodálatos világossággal ragyog az evangélium minden bizonyságtevő szavából. Mert mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy Isten engem, attól kezdve, hogy amit Jézus értem tett hittel, komolyan veszem, vagyis magamra nézve érvényesnek tartom, attól kezdve nem önmagamban néz, hanem - Pál apostol így mondja: a Krisztusban néz. Mintha én el lennék rejtve, belebújnék Krisztusba, és amikor Isten engem keres, akkor Krisztuson keresztül lát engem. Előbb látja Őt, utána lát meg engem. És mivel hiszek benne, ezért olyannak lát, mint az Ő egyszülött Fiát. Ez nem istenkáromló túlzás, ezt a Biblia mondja nekünk. Ezért lett Krisztus bűnné érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk benne (2Kor 5,21).
Nekünk nincsen saját igazságunk továbbra sem Isten előtt. A Krisztus igazsága lett a mienk. Mint ahogy nem a tékozló fiú rajta levő ruhája fehéredett ki hirtelen, hanem kapott egy ruhát. Az nem az övé volt, azt úgy kapta. De abban volt attól kezdve, és abban kellett őt nézni, s ez tiszteletet parancsolt mindenkinek. Krisztuson keresztül lát minket Isten, és ezért lát igazaknak (Fil 3,9).
Ezért fontos, hogy mi a Krisztusban maradjunk. Mit jelent ez? Azt, hogy miután már hisz valaki Istenben, akkor se magában bizakodjék, ne attól reméljen: majd ő megmutatja, majd ő milyen jó keresztyén lesz. Ő senki továbbra is, ugyanaz, mint volt, csak Krisztussal közösségben. A hit által benne élő Krisztus - majd holnap erről lesz még szó részletesebben - képesíti őt olyasmire, amire nem volt képes magától, most meg képes. De ezért egyedül Krisztust illeti a dicsőség. Ezt nevezi a Biblia megigazításnak. Amikor Isten a bűnöst igazzá nyilvánítja, de egyben képessé is teszi arra, hogy Istennek engedelmes életet éljen - vagyis igaz legyen.
Ez veti fel azt a kérdést, hogy mit tesz Isten az üdvösségünkért, és mit teszünk mi? Ez szépen kiderül a példázatból: mit tett az apa ezért az ügyért, és mit tett a fiú? Nem ez a fiú szőtte ezt a szép fehér ruhát, nem is ő hozta magával mesés távoli országból. Nem ő kapta érdemei elismeréseként azt a gyűrűt valahol másutt. A sarut sem ő készítette vagy vásárolta. A ház sem az övé volt, ahol megterítették az asztalt. A borjút sem ő hízlalta. De még az apjára sem ő talált rá hosszas keresgélés után, hanem az futott eléje. Mindent az apja készített el, és minden az apáé volt, ami ünneppé tette azt a napot.
Beszédes ám ez a szenvedő igealak is: ez az én fiam, aki elveszett és megtaláltatott. Nem azt mondja az apa: hazajött vagy visszatalált, hanem megtaláltatott. Az apa szeretete vonzotta haza a távolból is. Még ez sem az ő érdeme, hogy hazajött. Most derül csak ki, most tudja csak meg, ha nem várta volna az apja, hogy ha az isteni szeretet nem húzna, nem vonzana vissza minket a bűn mélységéből, a magunk elhatározásából sose tudnánk hazatalálni. Még ezt is ő végezte el. Ennyire mindent Isten tett meg az üdvösségünkért!
Hát akkor mi az ember feladata? Hát mi volt ennek a fiúnak a feladata? Az, hogy mindezt elfogadta. Egyrészt világossá lett számára, hogy rászorult, másrészt amit kapott, azt elfogadta. Komolyan vette, hogy az apja szereti, nem dobja ki, nem haragszik rá, van megoldás. Tényleg övé az a fehér ruha, csakugyan felhúzhatja a gyűrűt, csakugyan nem kell mezítláb járnia, mintha béresnek fogadta volna vissza. Csakugyan ... csakugyan ... minden igaz, amit Isten mond. S akkor én ezt komolyan veszem, s igyekszem ennek megfelelően élni. Először szokatlan, minden új, de az, aki hazahívott a bűnből, és megbocsátott mindent, az lépésről-lépésre támogat, és segít engem előre, s egyre otthonosabban érzem magam az Isten országában, az Ő törvényei között.
Hogyan fogadta az apja? Úgy, hogy előre megbocsátott neki. Mit válaszolt erre a fiú? Azt, hogy mégis elmondta a bűnvallását, mert ez életkérdés, azzal fogadta el a bocsánatot. És mit felelt erre az apa? Mindent visszakapott a fiú, amit elveszített, mikor elment otthonról. Legfőképpen az életet, mert az az Atyával való közösségben van.
Pál apostol így írja le mindezt: „Minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt... Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,5. 8-9).
Isten kegyelemből ad mindent, nem az én cselekedeteimért, én meg hittel vehetem komolyan mindezt, és ebből következnek majd olyan cselekedetek, amik már Isten szerint valók, Őt dicsőítik és másoknak hasznosak. Erről lesz szó holnap - ha Isten segít minket.

Láttuk az előző estéken, hogy azzal, hogy a tékozló fiú elment otthonról, lejtőre lépett. Az Istentől elszakadt ember életében a bűn törvénye érvényesül, ami azt jelenti, hogy egyre mélyebbre süllyed azon az úton, amelyiken elindult. Isten nélkül nem szabad többé az ember, nem tud nem vétkezni. Csak olyan dolgokat tud tenni, ami Isten mércéjével mérve ítéletre méltó bűn. Egyre több mindennel megkötözi magát, és képtelen lesz azt tenni, ami neki magának is jó lenne.
Láttuk a lejtő különböző állomásait, kezdve attól, hogy „add ki a vagyonból rám eső részt”, aztán láttuk: mindent elköltött. Éppen akkor támadt nagy éhség azon a vidéken, szűkölködni kezdett, elszegődött a vidék egyik polgárához, az kiküldte disznókat legeltetni, de még a disznók eledelével sem lakhatott jól. Éhezett, és az éhhalál szélére került ez a példázatbeli fiú.
Meddig tart a lejtő? Addig, amíg valaki rádöbben arra, hogy ha tovább csúszik lefelé, elpusztul, és az Atyától kér segítséget. Amikor ez a tékozló fiú világosan felismerte, hogy ha ott marad, éhen hal meg, és a gondolatai végre hazafelé indultak el, és egyedül az Atyjától remélt megoldást, ekkor volt a fordulópont az ő életében.
Így olvastuk ezt mai igénkben: „Ekkor magába szállt ...” Úgy is lehet fordítanunk ezt a kifejezést: magához tért. Egy ájult, vagy inkább szédült állapotból végre ráébred a valóságra, hogy ha itt maradok, éhen halok, de végül is van nekem még apám, hátha vissza lehetne menni hozzá. Amikor magába száll, eszébe jut egy emlék. Az atyai ház. Terített asztal, körülüli a család, a szolgák, a béresek, és esznek. Jóllakásig esznek. Ilyenkor még jobban fáj az éhség. És bevillan egy gondolat: mi lenne, ha hazamennék? S már próbálja is fogalmazni, hogy mit mondana az apjának, ha netalán hazamenne: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy.”
Később tudja meg, hogy az apja, attól kezdve, hogy elment otthonról ez a fiú, várta. Sokszor nézett a bejárat felé. Így vár minket is a mi mennyei Atyánk. És hogy visszajussunk, ennek érdekében mindent felhasznál. Mint ahogy felhasználta még az éhséget is a tékozló fiú esetében, mert végül is az éhség indította el a gondolatait haza felé. Valaki egyszer azt mondta, hogy a próbatételek és szenvedések Isten fekete kutyái, amikkel visszakergeti a bárányt a nyájhoz, mielőtt széttépnék a vadállatok.
Nos, így fordít Isten mindent a javunkra, és így használta fel a tékozló fiú esetében még az éhséget is arra, hogy visszatérjen. Nem kell megvárni, hogy a fekete kutyát küldje utánunk Isten, mert soha nem azzal kezdi. Először mindig kedvesen hív, de szeret annyira minket, hogy ha a pusztulástól, a tőle való végleges elszakadástól csak kemény kézzel tud megmenteni, akkor kemény kézzel is utánunk nyúl. Ma este még kedvesen hív.
Helyes-e azonban, ha ezt a fiút csak a korgó gyomra viszi haza? Ha csak az éhezés miatt akar hazamenni? Vajon igazi hit-e az, amivel fogalmazgatja a mondatait, hogy ha hazatérne, mit mondana? És vajon igazi hit-e az, amivel mi most itt ülünk? Egyelőre egyezzünk meg abban, hogy elég az a hit kezdetnek. Mert végül is az apjára gondol, benne bízik, tőle vár segítséget, vele beszélget már gondolatban. Nem mondott le arról, hogy segíteni fog rajta, és amit mond, az igaz: „Vétkeztem, nem vagyok méltó”. Ennyi az induláshoz elég.
Jó lenne, ha közülünk senki nem a hitét méricskélné, hogy elég-e már ahhoz, hogy Isten engem elfogadjon, mit lehet ezzel a hittel tőle elfogadni. Ha ennyi hite van valakinek, mint a tékozló fiúnak volt itt, egészen bizonyos: találkozni fog Istennel. Aztán majd, ha használja a hitét, használat közben úgyis erősödik, tisztul, izmosodik és egyre több ajándékot tud elfogadni vele Istentől. Nem méregetnünk kell tehát, hanem azzal a hittel, amink van, jönni Istenhez.
A megmenekülésünk is itt kezdődik. Amikor valaki világosan ráébred, magába szállva, magához térve, hogy Isten nélkül jöttem a világra, eddig nélküle éltem, nem akarok tovább így élni, s kész vagyok ezt neki elmondani: Vétkeztem, fogadj a gyermekeddé, ha lehet. Mert nagy dolog, ha valaki már ezt őszintén ki tudja mondani: Atyám, vétkeztem. Amikor nem másokra hárítja a felelősséget, nem vádol senkit és nem mentegeti magát, hanem azt mondja: én vétkeztem. Nem a barátaim csavarták el a fejemet, nem a barátnőim vették el az eszemet, nem a keményszívű idegenek miatt kerültem ilyen mélyre, és nem a lágyszívű apám az oka, aki elengedett otthonról, hanem én vagyok az oka. Óriási dolog, amikor valaki látni kezdi a bűnét (vagyis hogy mindennek az az oka, hogy elhagyta Istent, az Atyát), és a bűneit (hogy mi mindent csinált ebben az állapotában Isten nélkül). Ez a fordulópont mindig. Itt a lejtő vége, amikor valaki ezt látja, és ki is mondja.
Nagy kérdés azonban: mit csinál az ember a bűneivel, ha felismerte azokat? Nem lehet sokáig együtt élni a felismert bűnökkel, mert fojtogatják az embert, zaklatják a lelkiismeretét és tönkreteszik. Az emberek sok álmegoldást vagy megoldási kísérletet kitaláltak, hogy mit lehetne csinálni a bűnnel, Isten azonban ma este nekünk egy biztos megoldást kínál.
A közelmúltban jelent meg egy ügyes kis könyvecske, Kimásoltam belőle néhány képet.
Ez a kicsi emberke görnyed a bűne alatt. Óriási a bűnteher, és nagyon szeretne szabadulni tőle. Mit csinál vele? Egyelőre csak azt érzi, mit csinál a bűn ővele. Elválasztja. A bűn elválaszt minket Istentől is, meg egymástól is; és emiatt szenved.
Milyen megoldási kísérletei vannak az embernek? Le kell meszelni a feketét fehérre. Vagyis megmagyarázni a bizonyítványunkat. Nem olyan rettenetes, sötét az a bűn. Hát persze, elkövettem, de tulajdonképpen erre a festékes vödörre azt is lehetne írni: szülői örökség. Ilyen természetet örököltem. Ki tehet arról? Vagy megpróbálja eltüntetni, begörgeti a hatalmas követ egy fal mögé. Ugyebár, ahogy némelyek vallják: az a bűn, ami kiderül. Ami nem látszik, az nincs. Pedig van, és mérgezi az ember békességét, továbbra is elválasztja azoktól, akik ellen elkövette.
Ez is jó trükk: a dekoráció. Matricákat ragasztunk rá, szép virágokat. Megcsaltam, megcsaltam... hát férfi vagyok! A másik meg azt mondja: én meg egy gyönge nő vagyok. Vagy: a családomért tettem. Mi az, hogy lopás? Ott volt, a munkahelyen van abból sok, itthon meg a gyerekek olyan jól tudják használni. Még a végén meg is dicsérik érte, erény lesz belőle, ha feldíszíti a bűnét, - de attól az még bűn marad.
Van, aki nem szégyelli, egyenesen ünnepelteti magát azért, hogy bűnt követett el. Nem kiállhatatlan, hanem azt mondják: ügyes, talpra esett. Ő nem lop, csak szerez.
Van, aki azt mondja: osszuk meg. Ha vannak cinkosok, akkor már kisebb súly terhel engem. De látjuk, hogy annak a nagy görgetegnek a méretei ugyanakkorák. Nem csökken a bűn és a büntetés azzal, hogy valaki próbál cinkosokat találni.
Ez meg bűnbakot igyekszik keresni. Keressünk egy másikat, és dobjuk át egy óvatlan pillanatban az ő vállára. De attól az a bűn még ugyanakkora, és Isten és ember előtt az felel érte, aki szabadulni akar tőle. Nem old meg semmit.
Valaki azt hiszi, megoldás, ha másra mutogat: neki is van, ő is ugyanazt csinálja. Szoktuk mondani ezt a hazugságot, ami soha nem igaz, hogy mindenki azt csinálja, s akkor már az én felelősségem kisebb? Ugyanakkora. Ugyanúgy görnyed a kis emberke, hiába mutogat. Sajnos mutogathat, mert mindnyájan valamit elkövetünk.
A Biblia azt mondja, a bűn megoldása az, hogy odavisszük Jázushoz. Így olvassuk a Kolosséi levélben: Jézus Krisztus az ellenünk szóló adóslevelet odaszögezte a keresztfára. Ez a fa a keresztfának egy része. Át lehet adni Jézusnak. Mit jelent ez? Ez azt jelenti: az ilyen ember nem a fal mögé gurítja, nem próbálja dugdosni meg cicomázni a bűnét, hanem maga előtt görgeti. Nevén nevezi, és eltávolodik tőle. Maga előtt görgeti: megvallja - majd még erről lesz szó. De nem úgy, hogy egy része ott marad a hátam mögött. Amit nem szégyellek annyira, azt megvallom, de a legnehezebb részét senki ne tudja meg. Ez nem bűnvallás, és nem is lesz belőle feloldozás és megkönnyebbülés.
Ha mindet átadja valaki, a Biblia azt mondja: Isten a háta mögé veti, és a tenger fenekére. És ha valaki ilyen nagy követ beledob a tengerbe, az nem fog úszni a víz színén, hanem leül az aljára, és soha többet nem lehet látni. Isten minket biztosít arról, hogy a neki őszintén megvallott bűnre soha többé nem hivatkozik, a megvallott és bocsánatot nyert bűn nem választ el sem tőle, sem másoktól. Ő arra nem emlékezik, az többé nincs. Mintha el sem követtük volna. Ilyen tökéletes megoldást adott Jézus Krisztus erre a kérdésre.
A megoldás tehát az: magam előtt görgetem, és átadom az Atyának. Ezt nevezi a Biblia bűnvallásnak. Te vallottál már valaha bűnt Istennek? Volt olyan, hogy rádszakadtak a bűneid, egészen konkrét bűnök nagyon fájni kezdtek, és ezeket elmondtad Istennek azzal a reménységgel és kéréssel, hogy adjon reá bocsánatot? Lehet, hogy egyedül, lehet, hogy valakivel együtt, egy lelki testvérrel, egy gyóntatóval együtt, de konkrétan. Azért, mert szenvedtél amiatt, amit csináltál, - és utána felszabadított Isten. Végső soron minden bűn, amit elkövetünk, Isten ellen elkövetett bűn. Nem véletlenül mondja itt a tékozló fiú: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Éppen ezért csak Isten adhat feloldozást bűneinkre.
A 32. zsoltárban Dávid rendkívül őszintén leírja: amíg elhallgattam a bűneimet, és nem akartam megvallani, szinte a csontjaim ropogtak és fizikailag is szenvedtem. De amikor bűnömet neked megvallottam, te levetted rólam bűneimnek terhét. Ezt ígéri nekünk Isten, és ezért nagyon fontos, hogy eljussunk oda, hogy ki tudjuk mondani: vétkeztem. És azt is meg tudjuk mondani, miben. -
Itt azonban még nem történt bűnvallás. Valószínűleg felfigyeltünk rá a történetben. Itt még csak fontolgatás van. Vágy van ebben a tékozló fiúban. Honvágy, a kenyér utáni vágy, a békesség utáni vágy, a család utáni vágy, de még csak vágyakozik és elmélkedik a disznói között. És ha folytatja, akkor valószínű, ott fog elpusztulni. Ezért nagyon fontos mai igénk utolsó mondata, s leginkább ezt szeretném ma este hangsúlyozni: „És útra kelve el is ment az apjához.”
Vagyis nemcsak elmélkedett, ha haza mennék mit mondanék, hanem szépen felállt, otthagyta a disznóit, háta mögött hagyta egész istentelen életét, és elindult hazafelé. Ez nagyon fontos, testvérek. Ez hiányzik sok vágyakozó ember életéből, és ezért nem jutnak el soha arra a szabad, boldog életre, amit Isten a benne hívőknek kínál.
Ma este szeretnék mindenkit bátorítani, aki csakugyan előbbre akar jutni lelkileg, aki valóban meg akarja tapasztalni, hogy ki a mi mennyei Atyánk, mit jelent ma, itt az ezredforduló tájékán, temérdek nyomorúság között Isten gyermekeként élni: ne álljon meg ott, hogy elkezd gondolkozni: ha mennék, mit csinálnék, mert ebből nem lesz élet. Hanem az, amit röviden így mond itt az igénk: „Fölkelvén haza is ment.” Mert ha a felébredésünket nem követi igazi, világos megtérés, akkor a vágyak elhalnak, és az egész egy kedves emlékké válik, és csak a pokolban ébred rá majd az ember, hogy Istentől véglegesen elszakadt, és ezen már ott nem lehet segíteni.
Szeretném ma este újra elmondani azt a meggyőződésemet, hogy Isten nagy szeretetének látom azt, hogy ezen a héten estéről-estére itt lehetünk. Isten különös munkája minden ember életében, ha látni kezdi a bűneit, és azok fájnak neki. A Szentlélek csodája az, ha egy becsületes, derék, vallásos ember is eljut oda, hogy megtérésre van szüksége, mert másként elkárhozik. De meg ne álljatok itt! Ez csak a felébredés, Ezt követnie kell a megtérésnek, ami azt jelenti: elfordul az ember az egész addigi életvitelétől és gondolkozásától, és teljes szívével odafordul Isten felé. Magyarul: amit az életében bűnnek lát, azt megutálja, Isten előtt megvallja úgy, hogy ki is mondja, nemcsak gondolatban, hanem esetleg tanú előtt, egy lelkigondozó előtt, egy gyóntató előtt, és Istent kéri: újat kezdhessen Ővele. Ezeket a bűneit el is hagyja, és attól kezdve hagyja, engedi, akarja, hogy Isten akarata érvényesüljön az életében. Ő legyen az Úr, Ő diktáljon, Ő szabja a törvényt: „Egy vágyat hagyj nekem - ahogy énekeltük -, hogy halljam és kövessem szent igazságodat.” Ezt nevezik megtérésnek. És ez marad el nagyon sok, jó szándékú, kedves, tiszteletre méltó, Istent kereső vágyakozó ember életéből. Ezért nem lesz a vágyaikból semmi, vagy megmarad holtig vágynak, és nem lesz belőle felszabadult, boldog új élet, amikor mások számára is Isten áldását tudnák közvetíteni.
A megtérés azt jelenti: valaki elfordul az addigitól, és odafordul Istenhez. Tehát elítéli mindazt, ami nem Isten szerint való volt az életében, minden olyan tanítást és gyakorlatot, minden olyan babonaságot, mindent, ami Isten törvényébe ütközik, ami engedetlenség és tisztátalanság, minden szokást, minden szóhasználatot, minden szenvedélyt, ami megkötözte, és teljes szívével Istenhez fordul, és tőle vár - nemcsak segítséget és bocsánatot - de útmutatást és parancsot. Persze, ez nem történik egyszerre, mindez nem a mai napon történne meg, aki ezt valóban komolyan veszi, de ma kell elkezdeni. Valamivel, amire Isten különösen oda teszi az ujját, és különösen rámutat. Enélkül nem lehet újat kezdeni.
Ha a tékozló fiú nem kel fel, és nem indul el hazáig, és nem lép be a kapun, és nem mondja ki: vétkeztem, nem vagyok méltó, akkor hiába a legfennköltebb gondolat, a legnemesebb szándék, a legszentebb vágyakozás, ott hal meg a disznói között. Úgy ahogy azt fel is ismerte. Ez a hazamenetel hiányzik nagyon sokaknak az életéből.
De miért kell ezt ennyire hangsúlyozni? Ha valaki már őszintén vágyakozik, akkor biztosan hazamegy, és ki is mondja az Atyának: vétkeztem. - Egyáltalán nem biztos. Miért, ki akadályoz ebben minket? Az, aki elcsalt otthonról. Ilyenkor lesz ideges az ördög, amikor valaki nemcsak vágyakozik, hanem már mozdul is, és komolyan veszi azt, hogy elítéli a bűneit, és hogy Istennek akar engedelmeskedni. Ilyenkor ilyen ördögi érvelést szoktak hallani emberek:
Azt mondja az ellenség: persze, változtatni kell az életeden, valóban nincs minden rendben. De nem kell azért hazamenni. Az adott helyzeten belül találjuk meg a megoldást. - Ne higgyétek ezt a hazugságot! Az adott helyzeten belül nincs megoldás. A tékozló fiúnak mi lett volna a megoldás a disznók között? Megoldást neki csak az adott, hogy hazament és az apja visszafogadta. Csak Isten közelében van nekünk megoldás, egyébként kísérletezgethetünk a megoldási kísérleteinkkel halálunkig.
Vagy azt mondja az ellenség: jó, megértem, hogy honvágyad támadt, de van neked önérzeted? Megint szolgálni akarsz, hogy dirigáljanak neked otthon? Mégiscsak jobb lenne itt maradni, aztán majd elmúlnak a nehézségek, és megint a magad ura leszel. - Vagy, ha ez sem hat, akkor azt mondja: jó, jó, de nem kell mindent egyszerre. Nem kell most mindjárt hazamenni, majd leszoksz a bűnökről. Majd kicsinyenként. Nincs lelki evolúció sem. Nincs olyan, hogy valaki kicsinyenként elhagyja azt, ami megkötözi. Azt viszi magával mindenhová, azt nem lehet elhagyni. Azt csak levenni lehet róla. A mi kötelékeinket levenni csak a mi mennyei Atyánk tudja.
Vagy így szól: miért akarsz hazamenni? Hát már beszéltél az Atyával! Olyan szépen kigondoltad és gondolatban már elmondtad neki. - Be ne vegyétek ezeket az ördögi trükköket! Hiába suhant át egy gondolat rajtunk: bizony, a múltkor is csúnya voltam és itt is bűn, ott is bűn ... Ez nem gyónás. A bűnvallás az, hogy ezt megfogalmazom és kimondom az én Atyámnak, és tőle kérem a bocsánatot.
Vagy azt mondja az ördög: haza akarsz menni így? Hát mit szólnak hozzá? Először rendezd a dolgaidat. Mégis, hogy nézel ki? Így nem lehet megjelenni otthon. Mindennel az a célja, hogy ne most, hanem majd később. - És ha semmi sem hat, akkor megpróbál a tékozló fiaknak a felelősségére hatni. Azt mondja: jó, menjél, ha akarsz, de mi lesz a disznókkal? Azokat rád bízták...
Azt olvastuk a tékozló fiúról: „felkelvén haza ment.” Hátat fordított mindannak, ami az ő engedetlenségének a következménye volt, és most már arccal az Atya felé csak Őt kereste.
Egyszer valaki otthagyta a családját és összeköltözött a szeretőjével. Aztán egy idő után összezavarodtak egészen a dolgai, megszólalt a lelkiismerete. Szerette volna valahogy rendezni az életét, és elvetődött egy gyülekezetbe. Az igehirdetés megszólította, s ott a templomban elhatározta, hogy innen hazamegy, bocsánatot kér a feleségétől, és ha visszafogadják, visszamegy. Ott az ő helye. A villamoson elkezdett gondolkozni: no, no, ez nem olyan egyszerű. Ez az asszony bízik bennem - mármint a szeretője. Meg hát még egy csomó ügyet el kell intéznem. Nem lehet így hirtelen hazamenni. A mai napig nem ment vissza a családjához. Nagyon érti ám ezt az ördög. Érdekes: akkor nem ébredt fel a felelőssége, amikor otthagyta az asszonyt a három gyerekkel. Akkor nem jutott eszébe: az az asszony rám bízta magát. De itt most egyszerre olyan fontos lett a felelősség. És amit Isten rendezni akart az életében, az nem rendeződött soha.
Vannak az életünkben Istentől különösen elkészített kegyelmi pillanatok. Ha akkor nem lép az ember, nem biztos, hogy léphet még később. Ezért is tartom nagy ajándéknak ezt a hetet, én is úgy figyelek minden igére, ami elhangzik: vajon mit akar az én mennyei Atyám, miben kell változnom.
Nos, ez a mondat hangsúlyos tehát ebben az igében: felkelvén haza is ment. Ott ülnek a gyülekezeteinkben azok az emberek, akik őszintén vágyakoznak Isten után, akik még időt is szánnak arra, hogy foglalkozzanak az Ő dolgaival, akik legalább gondolatban néhány lépést is megtettek már hazafelé, és mégsem az Isten szabad és boldog gyermekei, mert nem szakítottak radikálisan a bűneikkel. Elméletben akarnak keresztyének lenni, és a gyakorlatban ugyanolyan világias módon élnek, mint bármelyik hitetlen.
Mert amikor valaki istentisztelet után úgy érzi jól magát, hogy beül egy mulatóba a régi barátokkal - ahogy ezt így szó szerint említette valaki -, és ott minden egyébről szó van, csak Isten dolgairól nincs, az az ember sose lesz az Isten boldog és szabad gyermeke így, ebben a kettősségben.
Vagy amikor valaki egy bibliaóra után füstöt eregetve jól elpletykálkodik itt a játszótéren, egy-két káromkodást is beleszőve, mert attól lesz nagy fiú, az nem fog növekedni a hitében.
És amikor valakiről otthon egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy ő állítólag hívő ember lett, és Isten gyermeke, mert éppúgy nem veszi észre, mit segíthetne és mit könnyíthetne a többieken, vagy ha valakiről a munkahelyén egy év múlva sem tudják, hogy állítólag megtért, akkor ti komolyan elhiszitek, hogy az megtért? Ilyen nagy sötétségben, amiben élünk, lehet titkolni azt, ha valaki lángot fogott az Isten szeretetétől és világít? És ha valaki még mindig szenvedélyek rabja, az ne szavaljon arról, hogy ő ilyen meg olyan keresztyén. Akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad.
A 40-es évek végén levő ébredés idején hallottam gyerekfejjel egyszer ezt: Fuvarosok beszélgettek egymással, és azt mondja az egyik: ha egy fuvaros megtér, a lova is megérzi. Ez így van. És ha sokszor még a hitvesem sem érzi meg, akkor az nem volt megtérés. Legfeljebb felébredés. Ráébredt arra, amire a tékozló fiú: ha így maradok, elveszek, és Istentől, az Atyától kellene segítséget kérni. De nem kérte. „Felkelvén azért hazament.”
Ezek, amiket mondtam, nem törvényeskedés, ezek tények. Ugyanolyan tény, mint az, hogy az autókat úgy építették meg, hogy benzinnel vagy nyersolajjal üzemelnek. Vízzel vagy Coca Colával nem működik a motor. Isten az embert úgy alkotta, hogy csak a neki való feltétlen engedelmességben lesz szabad és boldog. Mint ahogy nem lehet felesben üzemelni: fele benzin, fele cola, ugyanúgy nem lehet felesben kereszténynek lenni, hogy itt a falakon belül olyan vagyok, mintha az lennék, aztán kívül pontosan olyan, mint a világ. Legfeljebb néha rossz a lelkiismeretem, de megmagyarázom magamnak, hogy ezt másként nem lehet csinálni.
Jézust nem lehet mérsékelten követni. Mint ahogy nem lehet valakit mérsékelten kimenteni egy égő házból vagy a Balatonból, ha fuldoklik. Ott vagy radikálisan keményen eljár az ember, és belekapaszkodva kirántja, vagy megfullad. Nem lehet valakit mérsékelten megoperálni, mert sajnálom. Fel kell vágni, kivenni amit kell, és összevarrni. Hiába simogatja nagy részvéttel ott, ahol fájt, az attól még fájni fog. Elhiteti velünk az ördög, hogy elég, ha felébredtél, elég, ha ilyen szép, nemes gondolataid vannak, hogy ha hazamennék, ezt mondanám, bizony vétkeztem, - de ha nem mondja, soha az életben nem lesz az Atya gyermeke, nem lesz rajta az a tiszta ruha, amit az Atya adott, és nem tud igazán újat kezdeni.
A Biblia nem viccel, amikor így ír: „Aki azt mondja: Jézusban marad, annak úgy kell járnia, ahogy Ő járt.” (1Jn 2,6) „Azt mondja”. Mondani sok mindent lehet. Hányan mondják: hívő, vallásos, keresztyén, és ...? Úgy jársz, ahogy Jézus? Minden tekintetben? Vagy az a legfőbb törekvésed legalább, hogy úgy járj? Á, dehogy! Eszébe sincs. Talán azt sem tudja, hogyan kellene járni, mert nem is ismeri az ő Megváltóját.
Ez a határozott mondat ma erre a férfias, bátor döntésre serkent minket. „Felkelvén haza is ment!” Aztán, hogy mi lesz otthon, meg hogyan fogadják, útközben mi lesz, meg ki mit szól hozzá? Ez majd elválik. Ez a fiú eldöntötte: nem akar meghalni. Élni pedig csak otthon lehet. Egy lehetőség van: ha visszafogadja az apja. Visszakéredzkedik. Gyerünk, mégpedig most mindjárt!
Ott van-e bennünk ez az eltökéltség? Mi kell ehhez? Az, hogy ráébredjen az ember elveszett állapotára. Az, hogy határozottan hátat fordítson a bűneinek, azokat megvallva és elhagyva. S az, hogy egyedül Istentől várjon segítséget minden tekintetben, és azt fogadja is el, amit Ő ad. Ráébredni: így, ahogy vagyok, elvesztem; megutálni mindazt, amit Isten nélkül csináltam, és abbahagyni; s odafordulni Őfelé és azt kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Aztán, ha mondja, akkor cselekedjük! S eközben lesz egyre szabadabb az ember. Olyan új lehetőségek nyílnak meg előtte, amikről nem is tudott: az Isten gyermekeinek a szabadságára jut el.
Vagyis mit jelent a megtérés, ha egy szóval kellene mondanunk? Uralomátadás. Eddig azt hittem, én vagyok az úr, azért jöttem el az Atyámtól, mert én akartam a magam ura lenni, most már látom, nem én vagyok a magam ura, hanem az ördög lett az úr felettem, ebből a rabságból szabadulni akarok. Elismerem magam felett úrnak az Urat, azt, akié minden hatalom mennyen és földön, és ténylegesen elkezdek neki engedelmeskedni. Ő diktáljon, az Ő akarata érvényesüljön az életemben.
Olyan ijesztő az, amikor itt is elkezdenek alkudozni emberek, akik szeretnék ezt. A vágy megvan, csak az a határozottság nincs, ami a tékozló fiúban megvolt. Akkor megalkuvások, egyezkedések sorozatává válik az életük, és csodálkoznak: nincs benne erő, nem tudnak másokat Jézushoz vezetni, nincs a szívükben igazi csendes öröm és békesség, szeretet. Hát mitől lenne? Elakadtak a vágynál. Nem üzemel, nem működik az engedelmesség, mert nem adták át az uralmat. Csak megfordult a fejükben: esetleg ...
Aki ezt a határozott lépést megteszi, az lép be az Isten országába. Egyébként meghallja az illető Jézustól azt, amit annak az érdeklődő, kedves, Jézussal majdnem mindenben egyetértő írástudónak mondott: „Nem messze vagy az Isten országától.” Éppúgy kívül vagy rajta, mint akik nagyon messze vannak.
Innen, hogy nem messze, innen kellene ma belépnünk, hogy bent legyünk az Isten országában.
Abban a kis faluban, ahol kezdtem a szolgálatomat, élt egy népes család, sok gyermekkel. A férfinek elég nagy szőleje volt. Büszke volt a borára, ő maga itta meg az utolsó cseppig minden évben, a barátaival együtt. Majdnem minden este összejöttek a barátokkal a kis konyhában. Poharazgattak, nótázgattak úgy, hogy a gyerekek nem tudtak elaludni sokszor a késő éjszakába nyúlóan sem, és a szomszédok is néha háborogtak. Ez a férfi egy evangélizáción megtért. Miután megtért, a szőlejének azt a részét, amelyik direkt termő volt, amelyik csak megbolondítja az embert, kivágta és gyümölcsfákat ültetett a helyére. A szőlő másik részére pedig megfogadta, hogy soha egy szemet kisajtolni nem fog. Megeszik gyümölcsként vagy eladják. Ami eláll, az eláll hónapokig is, de az ő házánál a továbbiakban egy csepp bor ne legyen.
Nem azt mondta, hogy halkabban fogunk dalolászni éjszaka, vagy kevesebbet iddogálunk. Nem ez a megtérés. Ez az ördögi módja: majd leszoksz ... A megtérés az, hogy eddig ezt csináltam, mostantól ezt nem csinálom, hanem helyette valami mást. Ez most nem azt jelenti, hogy aki megtér, ki kell vágni azt a két tő szőlőt is, ami a ház előtt van. Neki ezt jelentette az engedelmesség, mert neki ez volt az egyik legsúlyosabb bűne, és radikálisan hátat fordított a bűnnek.
Nos, ezt a radikalizmust várja tőlünk a mi Urunk. Egyébként mindent Ő tett meg azért, hogy új életünk legyen. Mint ahogy az atya adta az örökséget a fiúnak, az atya várta vissza, az ő szeretete vonzotta, ő fogadta, ő adta a fehér ruhát ... mindent ő csinált. De ezt az utat a fiának kellett megtennie. „Felkelvén, hazament.”
Kész vagy-e ezt az utat megtenni? Ezt kérdezi tőlünk ma este Isten. Mi mitől fogunk elfordulni, ha megtérünk? Mivel akarunk szakítani? Mit akarunk abbahagyni? Aki megtér, az meg tudja nevezni, hogy mitől fordult el, és akkor már meg tudja nevezi azt is, hogy kihez fordult oda. Isten adjon bátorságot nekünk ehhez, hogy ne a vágynál maradjunk, hanem új élet legyen belőle!

Ilyen az a vidék, amelyik az atyai háztól messze esik. És valóban sikerült jó messzire elmennie ennek a tékozló fiúnak. És ahogy magunkra gondoltam, kénytelen voltam megállapítani, hogy nekünk is sikerült jó messzire eljönni a mi mennyei Atyánktól.
Találomra elővettem az egyik szolid, viszonylag mértéktartó tekintélyesebb napilapunk egyik múlt heti példányát. Miről van szó egy újságban? Minden cím arról árulkodott, hogy nagyon messze kerültünk az Atyától. Több háború is folyik pillanatnyilag is a földön, szakadatlanul több háború folyik. Sok helyen a félelem uralja az embereket, mert bármelyik pillanatban kitörhet valami háború. Találgatják, hogy meddig bírja még az egyik hatalmas ország vezetője. Az önjelöltek sorba állnak. Szó van a munkanélküliségről, a hajléktalanok sok problémájáról. Ilyen címeket lehet olvasni: Elégette gyermekét, azt sem nézte meg fiú-e vagy lány. Halál a homok alatt, kútásás közben is meg gyermekjáték közben is. Ismét volt vonatdobálás és súlyos sérülés is miatta. Egy kutya megmart egy kisgyereket. Az autólopások száma hatványozottan emelkedik, és tulajdonképpen karba tett kézzel nézzük. Csak Budapesten évente 7000 útjelző táblát lopnak el, mert jó áron el lehet adni alumíniumként, és emiatt sok súlyos baleset is történik, főleg ott, ahol elsőbbséget jelző táblát visznek el. Kábítószer túladagolás miatt megint meghalt több huszonéves fiatal magyar. Munkába indult valaki, és a lépcsőházban rálőttek, életveszélyes állapotban van a kórházban. Egy hosszú tanulmány a gyermekprostitúcióról, ami ugyebár terjed és félelmes következményei vannak. Már megint nem tudunk mit csinálni egy csomó veszélyes hulladékkal - gondoljunk vissza a tegnap esti igehirdetésre. És így tovább. És azon a napon is, amikor ez a lap megjelent, meg ma is, meg holnap is, több ezer éhen fog halni a földön, amelyik még ma is el tudná tartani az emberiségnek a többszörösét - azt mondják a hozzáértők.
Természetesen nem mindenki égeti el a gyermekét, meg nem mindenki marad ott a homok alatt játék közben, ezt én is tudom, de az, hogy egyáltalán megtörténhetnek ilyen dolgok, és nap, mint nap történnek, és lassan már úgy megszokjuk, hogy nem is rendül meg az ember miközben hallja vagy olvassa. Ez azért félelmesen mutatja, hogy nagyon messze vagyunk az Atyától. Nem ilyennek teremtette Isten ezt a világot, és nem erre teremtette az embert.
Azon a messze földön, ahova elkóboroltunk valami különös törvény uralkodik. Egyáltalán ki az ura ennek a messze vidéknek? Azt hiszem az előbb felsorolt címek mindegyike mutatja, hogy az, akit Jézus így jellemzett: emberölő volt kezdettől fogva, az ördög. Az ő szolgálatába kerül minden otthonról eljött fiú. A példázatbeli fiú is, akiről most azt a néhány mondatot olvastuk, elmondhatta volna azt, amit egy mai magyar regénynek főhőse mond, aki szintén nagy szabadságálmodó volt, és meg akart szabadulni a kötelékeitől, s miután teljesen összekuszálta az életét, és teljesen kilátástalannak látszott a jövője, keserű öniróniával többször mondogatja magának: szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél. Ez az a szabadság, amire Istennek hátat fordítva eljuthat valaki.
A tékozló fiú itt a messze földön egészen új jelenségekkel is találkozott. Olyanokkal, amik otthon ismeretlenek voltak a számára. Itt ismerőssé vált az éhség, a drágaság, a nélkülözés, a megaláztatás, a kényszer, az üres zseb, üres gyomor, üres tekintet, üres szív. Nagy űr annak a helyén, ahol az apa és az otthon volt. Előbb persze nagy ivászatok voltak, haverok, nők, hangos zene, utána jöttek a disznók, a moslék, a kétségbeesés, a nélkülözés, a magány és a végén a kiszámítható halál. Ő maga állapítja meg: ha itt maradok, éhen halok meg. Ez az a nagy szabadság, amit sikerült elérnie. Ne szóljon bele senki a dolgaiba, őt ne korlátozzák semmiben. Isten törvényei ne szabályozzák az életet. Hát itt nem szabályozták. Itt tiszta és tisztátalan összemosódott, az ember a disznók közé került, elállatiasodott, és még ott is nélkülözött, itt más törvény uralkodott.
Itt szabad volt sok minden, amiről otthon nem is tudott. Szabad volt éhezni, szenvedni, sírni, és akár éhen halni is. Senki nem aggódott miatta, senki nem védte meg, senkinek nem volt fontos, senkinek nem fájt az, hogy mi történik vele.
Ebben a mai részben, amit felolvastam talán ez a legsötétebb szó itt a legvégén: senki. Ott maradt egészen egyedül. Isten nélkül végzetesen magányos lesz az ember, és teljesen tehetetlen. Ezt akarta ő? Nem ezt akarta. Csak, aki hátat fordít a mennyei Atyának, az ide jut. A bűn útja ide vezet, csakhogy a kísértő ezt előre nem mondja meg. Isten pedig hiába mondja sok embernek, nem vesszük komolyan. Minthogy nem vesszük komolyan azt sem, hogy a bűn törvény.
A példázatnak ez a mai szakasza félelmesen illusztrálja ezt. Mintahogy a nehézkedés törvénye érvényesül, ha az énekeskönyvet elengedem, véletlenül sem emelkedni fog, de nem is marad egyhelyben, biztos hogy lefelé esik. Van egy törvény ami hat, és érvényesül minden esetben. És a bűn is ugyanilyen törvény. Nem lehet kicsit csinálni, nem lehet csak úgy kipróbálni: milyen az, ha ott hagyom Istent, és belemerülök a világba. Persze csak ideiglenesen - szokták hozzátenni az induló tékozló fiúk, és majd ha megelégelem, akkor megállok. Nem tudsz megállni. A törvény hat és érvényesül. És egyre mélyebbre kerül az ember, és a végén ott van a pusztulás. Ne kísérletezzetek, testvérek, a bűnnel. Az oroszlánok nem arra valók, hogy kiengedjük őket a ketrecből, és játszunk velük, mert aki ezt teszi, az már nem velük játszik, hanem az életével. És a bűnnel sem lehet játszani.
A tékozló fiú példázata egyebek között ezt is félelmesen mutatja. Nem lehet következmények nélkül vétkezni. Veszélyes az, ha valaki azt gondolja, hogy átmenetileg szakít Istennel, hogy megpróbálja a világot, és aztán majd visszajön, amikor akar, mert egy idő után még akarni sem fog tudni. Legfeljebb a vágy marad a szívében, de a jó véghezvitelét nem találja - ahogy Pál apostol írja. Úgy, hogy most hagyd abba a bűnt, és mindenestől hagyd abba.
Sokszor attól félnek emberek: mit szólnak hozzá? Az ő dolguk, szóljanak, amit akarnak, az meg az én dolgom, hogy nem akarok elpusztulni. Ha Isten kínálja a szabadulás lehetőségét, akkor azt megragadom. Vigyázzunk, mert nem minden tékozló fiúnak az útja végződik az atyai házban. Sok tékozló fiú ott pusztul el a disznók között vagy még mélyebbre süllyed. És amikor kínálja Isten a szabadulást, akkor kell azzal élni, és azt megragadni.
Nos, aki ezt teszi, az nem csúszik mélyebbre. Aki ezt nem teszi, annak folytatódik a lejtő. Ennek a fiúnak folytatódott. Láttuk, hogy tegnap elkezdődött azzal: add ki... Aztán messze vidékre költözött, aztán mindenét elköltötte, mert tobzódva élt és nem tudott másként élni. Ott már érvényesült a bűn törvénye.
Mik a további állomások? Nézzük meg röviden. „Miután mindent elköltött” - így kezdődik a mai szakaszunk. Megint előjön a kérdésünk: miért költött el mindent? Nem vette észre, hogy vészesen fogy a tartaléka? Ennyire nem szabad az ember, ha Isten nélkül él, és ennyire ki van szolgáltatva a bűn törvényének. Aki kibújik Isten igéjének a fegyelmező ereje alól, az kiszolgáltatta magát a bűn törvényének. Ott sokszor még a józan eszét sem tudja használni, vagy ha használni tudja is, nem tudja megvalósítani, amit a józan esze diktálna. Egyszerűen sodródik az árral.
Kétségbeesem olykor, amikor látom ezt emberek életében, fiatalok életében már sokszor, hogy ő csak ki akarta próbálni, s elkapta az ár és viszi magával, s emberileg nincs visszaút, ha csak Isten hatalmasan bele nem nyúl az életébe.
Tehát mindent elköltött. „Miután mindent elköltött, nagy éhínség támadt azon a vidéken.” Éppen akkor. A legrosszabbkor. Ha egy kicsit előbb támad, akkor még van tartaléka, ha később, akkor talán még rendezi valahogy az életét. De éppen akkor támadt a nagy éhínség, amikor mindent elköltött. Utóbb látja majd ő is, meg mi is, hogy a legjobbkor támadt, mert ezt az éhínséget használta fel Isten arra, hogy visszafordítsa a szívét magához, mert Isten még a legnagyobb rosszat is a javunkra tudja fordítani.
A nagy éhínség idején kezdett szükséget látni, nélkülözni. Isten minket tágasságba helyezett. Aki Istentől távolodik, az egyre inkább érzi, hogy ott szükség van. Az megismeri a félelmet, szorongást, annak beszűkülnek a lehetőségei. Isten ugyan minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen. Isten nélkül megcsappan a lehetőségeink száma. Egyszerűen korlátozott életet él az, aki Isten nélkül él. Szükséget lát. Fogyni kezd minden és elfogy, amit az Atyától kaptunk. Fogy az erőnk, fogy a mosolyunk, fogy a reménységünk.
A múltkor mondta el egy többgyermekes édesanya megrendítő vallomásként. Istennek vallott, én mint csak tanú voltam ott. Attól kezdve, hogy elkezdett kísérletezni azzal: milyen lenne az félig a világban, félig az Istennel való közösségben élni, hogy szakadt el egyre jobban Istentől. Azt mondta: azon kaptam magam, hogy már nem marad mosolyom a gyerekeim számára. Pedig az előtt, ha fáradtan ment is haza, vidám anyukát láttak viszont a gyerekek. Mindene elfogy az embernek, ha Istentől elszakadt.
És mit csinál akkor ez a fiú? Hozzá szegődött a vidék egyik polgárához. Valahol munkát kell keresni, mert nincs miből élni. Éhínség is van. Hozzá szegődött a vidék egyik polgárához. Rendkívül sokat mondó szó ez: hozzá szegődött. Azt jelenti betű szerint: belecsimpaszkodott, mint a bogáncs mikor beleragad az ember zoknijába vagy nadrágszárába. Bekönyörögte magát valakihez, hogy alkalmazza akármire éhbérért, hogy valahogy túl élje az éhínségnek ezt a nehéz idejét.
Figyelitek: ez az Istentől elszakad ember tragikomédiája. Ő szabad akar lenni mindentől, és a végén bekönyörgi magát valakihez, hogy szolga lehessen éhbérért. Ide vezet minden ilyen ember útja. Otthon gazda lehetett volna, itt meg szolga volt. A vidék egyik polgárához. Sokféleképpen hívják ezeket a polgárokat, akiknek a zsarnokságába kényszerülnek a tékozló fiúk. Lehet ennek a polgárnak a neve ital, pénz, szex vagy siker, vagy a ráktól való félelem, a holnaptól való félelem, vagy a karriernek az egyengetése. Bármi alkalmas arra, hogy zsarnokává váljék annak, aki nem akart az Isten szolgálatában maradni, hanem eltávolodott tőle.
Ezek a szegény tékozló fiak nem hiszik el, hogy Isten parancsai és tilalmai nem azért vannak, hogy korlátozzák őket a szabadságukban, hanem Isten ezeket éppen azért adta, hogy az ember szabad maradjon olyan megkötöző erőktől, amikkel nem bír a későbbiekben. Éppúgy védenek minket Isten törvényei, mint hegyi utakon a kanyarokban a korlát vagy a közlekedési jelzőlámpák. Nem azért vannak a lámpák, hogy akadályozzanak engem a haladásban, hanem segítenek abban, hogy épségben érkezzem meg. Pontosan erre valók azok a kötöttségek, amik az atyai házban vannak. Istennek törvényei, tanácsai, parancsai, tilalmai, igéi ebben segítenék az embert.
Csak egy példát mondok, hátha sikerül érzékelni ki a szabadabb. Az-e, aki hűséges a feleségéhez, vele mindent megbeszélhet, minden terhét megoszthatja, ha hívő emberek, még a bűneit is együtt vihetik Isten elé, és együtt köszönik meg a bocsánatot. Vagy az a szabadabb, aki párhuzamosan több kapcsolatot és viszonyt üzemeltet, és a végén már nem tudja kinek mit hazudott, és bedilizik abba, hogy az időpontokat nem tudja egyeztetni, és egyik reggel meg azzal a félelemmel ébred, hogy vajon nem AIDS-s e? Az előbbit köti a hűség, és ezen belül totálisan szabad. A másik azt gondolja nem köti semmi, ő túlteszi magát minden kötelmen, és megkötözi magát. A végén már ő maga sem tudja hányféle kötelékkel.
Nos, Isten nekünk az előbbi szabadságot kínálja. Kössön minket a hit, a hála, az iránta való szeretet hozzá, és ezen a közösségen belül átéljük az Isten fiainak a szabadságát. Vagy ha ez nem kell, akkor szabadok leszünk, mint a madár, melyet elkap a forgószél. Melyik kell nekünk inkább?
Nos, van-e még mélyebbre valami ezen a lejtőn? Azt olvassuk: van. Elszegődött ehhez a bizonyos polgárhoz, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Hát ilyenkor baj az, hogy nem ismerjük azt a kort, amikor ez elhangzott, mert Jézus hallgatói biztos hogy beleborzongtak ebbe a megállapításba. Disznókat legeltet egy zsidó fiú! Az egyik legszörnyűbb dolog az volt, hogy a tisztátalan állathoz akár csak hozzá is érjenek, vagy ránézzenek, nem az, hogy egész nap köztük legyen valaki és etesse őket. Volt egy ilyen zsidó mondás: átkozott mindenki, aki disznót etet. Átkozottá lett ez a fiú. És ezt neki is tudnia kellett. Még mélyebb állomás a lejtőn.
Aki optimista, az ilyenkor mondhatja: majd csak vége lesz az éhínségnek, aztán kikerül a disznók közül. Egyelőre kibírja, aztán majd más munka is vár majd őrá. Fontos az, hogy ilyen ínséges időkben legalább a gyomrába tehessen naponta valamit. A kérdés azonban az: tehet-e?
A következő állomásról ezt olvastuk: „Szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.” Ez a senki sem adott neki azt jelenti: megtiltották. Megtiltotta a gazda. Ez nem a mi moslékunkhoz hasonló eledel volt, hanem az úgynevezett Szent Jánoskenyérfának hüvelyes termését etették a disznókkal úgy mint nálunk a makkot, amelyik - azt mondják - émelyítő ízű, gyakorlatilag ember számára élvezhetetlen, nem embernek való eledel. Sertéstakarmánynak használták. A legínségesebb időkben a legszegényebbek ráfanyalodtak, ha semmi más nem volt, hogy ebből is egyenek, de egyáltalán nem volt élvezetes táplálék.
Kívánta, hogy ezzel legalább megtölthetné a gyomrát, de meg volt tiltva. Munkát kapott, kosztról, kvártélyról gondoskodjék magának. Oldja meg, ahogy tudja. Nem lehet kapni sehol, drága minden és nincs is pénze. A vidék egyik polgárának erről már nem kötelessége gondoskodni. Nem ő akarta alkalmazni, ő könyörögte be magát. Akkor örüljön, hogy van mit csinálnia. És még a disznóeledelből sem ehet.
A tékozló fiú utjának ez a mélypontja. Ilyen mélyre süllyedhet az, aki hátat fordít a mennyei Atyának, és kénytelen ilyen minimálisra csökkenteni az igényeit. Beérné moslékkal is, de abból sem szabad ennie.
Nem tudom, testvérek, látjátok-e, hogy az élet milyen sok területén találkozunk ezzel? Amikor valaki ízes, szép beszéd és a másikat gazdagító gondolatok helyett már csak disznó viccekkel tudja traktálni környezetét, és akkor van sikere, ha nagyokat röfögnek vagy röhögnek a viccein. Amikor valaki odajut, hogy csak akkor érzi már jól magát, főleg másokkal együtt, ha valami émelyítőt töltenek a poharakba, amiben alkohol vagy kokain van. A puszta jelenlétünk, az egymás iránti szeretetünk, a gondolataink, vagy az igazságkeresésünk nem üdítő. Csak akkor bírható ki a társaság, ha valami ilyet is lehet odalöttyinteni. Vagy amikor gazdag, szép szerelmi élet helyett már beéri az ember alkalmi fölgerjedéssel, amit a disznók csinálnak vagy a kutyák az utcasarkon. Amikor feltúrja az ember mások jól ápolt életét, és elhőz onnan a mélyről különféle kacatokat, ahogy azt a disznók szokták csinál így ősszel a kertekben. Amikor valakinek a képzelete már csak malacságok körül tud forogni. Vagy amikor valaki már csak úgy tud járni az utcán, hogy a másneműek idomait figyeli s szinte semmi mást nem vesz észre Istennek ebből a gazdag és szép világából. És amikor az olvasmányait is úgy válogatja meg, hogy az moslék, mert őt állítólag az üdíti, és az szórakoztatja. És amikor a tv-ből is habzsoljuk órákon át a moslékot. Órákat eltölt az ember, hogy nézze hogy ölik egymást mások, de az idős édesanyjára, a gyerekére, a párjára, a lelkére, az Istenre nincs ideje. Amikor valaki odasüllyed - amit egy ismerősöm mondott egyszer - én már csak disznóságokat tudok csinálni, hogy a korábbi disznóságaimat leplezzem. Kívánta megtölteni a gyomrát abból az eledelből, amit a disznók ettek. Amikor idesüllyed Isten gyermeke.
Lehet, hogy minket ez így nem jellemez. Ez így durva volt - mondanák némelyek. Nem tudom, néha nem jut-e eszünkbe az, mikor mások életében látjuk, hogy irigyeljük őket, hogy ők megengedik maguknak. Vagy a tudatalattinkból egy-egy álomban nem jön-e felszínre soksok malacság. Az is belőlünk jön felszínre, bennünk van, csak mélyebb rétegekben. Vagy lehet, hogy ez sem áll, de akkor is naponta halljuk és látjuk ezeket a disznóságokat, és milyen sokszor együtt röfögünk a többiekkel, hogy ki ne lógjunk a sorból, és nem merjük vállalni a jobb meggyőződésünket, vagy ha valamennyire ismerjük és szeretjük Isten igéjét, azt, ami abból következne.
Az otthonról eljött fiak ide süllyedhetnek le. És mindezt súlyosbítja még az a totális magány, amit át kell élnie ennek a fiúnak. Az idegenek, akik között él, nem vállalnak vele közösséget, mert jöttment. Akiket tisztelt, nem vállalják a disznóságait s ezért magára hagyták. Akiket nem tisztelt, de együtt volt velük, a barátok, rég elillantak, mert ők csak addig voltak ott, amíg fizetett nekik. Senki ... - itt van ez a sötét szó: senki nem volt ott vele. Csak a disznói röfögnek körülötte, mint bűneinek eleven jelképei.
Ha lenne valaki, aki odaülne mellé, akinek kiönthetné a szívét, aki még valami segítséget is tudna kínálni, az lenne a megoldás. Van-e ilyen valaki?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, hadd olvassak fel néhány mondatot az Ézsaiás könyvéből, ahol a mi Atyánk arról beszél, hogy nem kellene nekünk moslékra vágyakoznunk. Nem kell az embernek disznóeledelt ennie vagy arra vágyakoznia. Ezt mondja az Úr: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok énrám és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Figyeljetek rám, jöjjetek énhozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz.” -
Ez az Atya hangja. Azt mondja: nem adnak neked disznóeledelt sem? Jöjjetek énhozzám, itt van kenyér bőven, és van víz. A víz az életet jelentette, és jelenti még ma is Palesztinában. Nem kell fizetni érte semmit, gyertek és vegyetek amennyi kell, ingyen. Sőt, megint csak mondom: ismerni kellene a kort és felcsillanna a szemünk: gyertek, vegyetek bort és tejet! El már luxus volt. Ritkán engedhette meg magának a szegény ottani ember, hogy bort igyék, és kevés tejet adtak azok a sovány legelőn kóborló kecskécskék. Gyertek, bőven, amennyi kell, ingyen! Miért adjátok a keresményeket azért, ami nem kenyér, ami moslék, ami méreg sokszor, ami tönkretesz és tönkreteszitek a gyerekeiteket is vele, és nem laktok jól? És akkor négyszer egymás után - szinte már fárasztó -: figyeljetek rám, hallgassatok énrám, jöjjetek énhozzám és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek. Az Atya kínál szövetséget annak, aki rávágta az ajtót és elszórta azt, amiért Ő dolgozott meg? Az Atya kiált a tékozló után, aki még moslékot sem kap, hogy jöjjön vissza!
Ha emlékszünk az első esetére, akkor csendesen rábólinthatunk: igen. Ilyen az Atya, és nemcsak kiált onnan, ahonnan mi már nem igen szoktunk üzenetet érteni, mert elveszítettük az érzékünket az Ő igéjére, hanem utánunk jött az Atya, ide a disznók közé. Jézus Krisztusban ez a mindenható Atya Isten hajolt közel hozzánk, és leül a disznóságaink közé, és ez a Jézus az egyetlen, akit érdekel mi van velünk, aki tud segítséget kínálni, sőt, aki megszabadít minket disznóságainktól úgy, hogy magára veszi minden bűnünket, nekünk pedig kínálja az életnek kenyerét, és az életnek vizét.
Van valaki, aki nem fél leülni az ilyen tékozló fiak mellé. Aki nem számon kér rajtuk semmit, és nem kér tőlük semmit, hanem ad. Aki önmagát is odaadta ezek helyett, csak azért, hogy legyen visszaút innen a biztos pusztulásból. Így ült le Jézus a samáriai asszony mellé a Jákób kutjánál és adott neki élő vizet. Ennek az asszonynak kicserélődött az élete. Így ült le egyszer Zákeus otthonában, amelyik otthon tele volt lopott pénzzel, és adott Zákeusnak új életet. Így várta azon a reggelen a Genezáreti tópartján Pétert, aki teljesen kétségbe volt esve amiatt, hogy képes volt letagadni, hogy ismeri Jézust. Így ül le a mi Urunk Jézus ma este ide mellénk is. Csak akkor nem csúszunk tovább a lejtőn, ha Őbenne megkapaszkodunk. Aki érzi már, hogy rászorul ennek a nagy mennyei Barátnak a segítségére, és elfogadja azt a segítséget, amit Ő kínál, az megmenekült. Az nem csúszik tovább a lejtőn, hanem azt Ő maga kiemeli abból a helyzetéből, sőt kiemeli innen a sötétség birodalmából, és átteszi a határon az Ő országába, ahol más törvények érvényesülnek.
Pál apostol külön hálát ad ezért a Kolossé-levél elején: Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és átvitt az Ő szeretet Fiának országába. Akarod-e ezt? Meg lehet sértődni, amikor Isten igéje elénk tárja disznóságainkat, vagy el lehet mondani ezeket a mi Urunknak, aki most itt van, és ma még lehetőséget ad arra, hogy ne csússzunk tovább. Ha engedjük, ha akarjuk, - mert akarunk ellenére nem, áttesz minket a sötétség birodalmából az Ő országába.

Tegnapelőtt láttuk a mennyei Atya kimondhatatlan szeretetét, és tegnap láttuk, hogy mindkét fia elveszett, mert a szívükben elszakadtak tőle, sőt, szembefordultak vele. A jó emberek is elvesznek, ha meg nem térnek. Ezért nagy dolog az, hogy hangzik a mi Atyánk hívogató szava, és nekünk még ad lehetőséget arra, hogy elveszett állapotunkból igazán szív szerint, és ténylegesen visszatérjünk hozzá. Akár egészen messze szakadt tőle valaki, akár ott a közvetlen közelében veszett el, mint az az idősebbik fiú. Ma még van lehetőségünk odafordulni hozzá, és elmondani: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, de újra veled akarok élni, ha erre van mód. És tudjuk, hogy van rá mód, mert elég nékünk is az Ő kegyelme, mert Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ezért hív minket Jézus a maga követésére.
A példázatbeli kisebbik fiú azonban egyelőre éppen ellenkező irányba indul el. Odaáll az apja elé, elkéri, ami őt illeti az örökségből, és minél messzebb akar kerülni otthonról. Ellenállhatatlanul vonzza az elképzelt nagy szabadság, az apjától távol akar kibontakozni. Kövessük nyomon most néhány este ennek az otthonról elinduló fiúnak az útját azért is, hogy lássuk, milyen irányba nem érdemes elindulnunk. Meg azért is, hogy lássuk, ha valaki már ilyen messzire csúszott az Atyától, onnan is visszavonzza őt a szeretete.
Három mozzanata van ennek a felolvasott igének. Mielőtt azonban ezeken végigmegyünk, próbáljunk választ találni arra a kérdésre, hogy miért akarhatott ő annyira elmenni otthonról? Nem az az életünk egyik legnagyobb ajándéka, ha van egy olyan jó légkörű otthon, ahol vannak, akik szeretnek minket, és mi is szerethetjük őket? Odüsszeusz, a nagy vándor, azt mondta: nincs az életben édesebb dolog, mint a boldog otthon szerető szülőkkel.
Úgy tűnik, ennek a fiúnak ez megvolt. Miért nem érezte magát akkor igazán jól otthon? És miért nem érezte jól magát az ember Istennél? Miért kellett eljönnie otthonról, és otthagyni a mennyei Atyát? A Biblia válasza világos erre: azért, mert engedett a kísértőnek, aki azt mondta, hogy ha elszakadsz Istentől, akkor olyan leszel, mint az Isten. És az ember, ahelyett, hogy megvizsgálta volna kritikusan ezt a hazugságot, és ellenállt volna neki, engedett a kísértésnek.
Nos, amikor valakiben ez a gondolat megfordul, hogy jobb lenne másutt, mint otthon, akkor egyszeriben szűk lesz otthon minden. Akkor szürke és unalmas lesz mindaz, ami otthon van, régimódian gondolkoznak az ősök, divatjamúlt lesz minden ruha és minden bútor, és legfőképpen gúzsba kötve érzi magát az ember, és éppen ezektől az otthoni szabályoktól és szokásoktól akar szabadulni. Szabad akar lenni, ami - úgy gondolja - azt jelenti, hogy azt tehet majd, amit akar.
Az ilyen ember magának akar törvényt alkotni, „autonomosz”, autonóm, öntörvényű ember akar lenni. Fél az ilyen ember attól, hogy egy ilyen Atya mellett nem élvezheti ki az életet, lemarad valamiről, amit pedig nagyon sajnálna. Független akar lenni. És ahogy felerősödik az emberben ez a vágy, egyszer csak eljön a pillanat, hogy szakít. Odaáll az apja elé, ahogy itt olvastuk. Ez az indulás.
És hova vezet ez az út? Majd holnap fogjuk látni, hogy hova vezetett a tékozló fiú útja, most inkább csak előzetesként hadd mondjak el egy történetet, ami nem olyan régen az egyik budapesti villamoson esett meg.
Ült a villamoson egy idős néni. Felszállt az egyik megállóban egy fiatal anyuka egy 4-5 éves fiúcskával. Leült szembe a nénivel, ölébe vette a kicsikét. A kicsike az aranyos kis lábaival elkezdett harangozni, és ütemesen rugdosta a néninek a térdét. A néni csendesen húzódott odébbodébb, ameddig lehetett, aztán mikor már nem tudott távolabb menni, szelíden megkérte az anyukát: szóljon a kisfiúra, hogy ne rugdossa a lábát. Mire az anyuka: én nem avatkozom bele a gyermek személyiségfejlődésébe. Hadd bontakozzék ki szabadon. - Látta és hallotta ezt a jelenetet egy nagyra nőtt fiú, aki egykedvűen forgatta a szájában a rágógumit. Ezután a mondat után közelebb lépett, akkurátusan kibányászta a rágót, és odaragasztotta az anyuka homlokára. Az asszony úgy meglepődött, hogy először nem jutott szóhoz, aztán feltalálta magát, és elkezdett tiltakozni és kiabálni. Mire a fiatalember a maga sajátos hanghordozásán azt mondta: nyugalom. Az én anyukám sem szólt bele a személyiségfejlődésembe, és szabadon kibontakoztam.
Nos, sokszor ide vezet az a szabadság, amiről úgy gondolják az emberek, hogy azt csinálok, amit akarok. Az a 4-5 éves még csak elindul ezen az úton. A bölcs anyai gondoskodás elindította. Ez a fiatalember már úton volt a kibontakozás felé. Isten minket éppen ettől a fajta kibontakozástól akar megőrizni, meg környezetünket is attól, hogy így bontakozzunk ki. Éppen ezért szól ezen a példázaton keresztül Jézus hozzánk arról, hogy mi is az igazi szabadság.
Egyébként megértem az ilyen szabadságvágyó tékozló fiúknak a törekvéseit, csak nem tartom becsületesnek azt, ahogy megvalósítják. Mert ha ők függetlenek akarnak lenni mindenestől az apjuktól, akkor tőle függetlenül kellene megoldaniok a boldogulásukat is. Márpedig ez a fiú, távolléte alatt abból élt, amit az apjától kapott. Vagy erre nem vonatkozik a függetlenség? Egyebek között ez is mutatja, hogy mennyire torz, féloldalas ez a gondolkozás, ha egyáltalán gondolkozásnak lehet ezt nevezni.
Nos, láttuk az előző estéken, hogy így álltunk oda mi is Isten elé, és az első ember így vonta meg a bizalmát mennyei Atyjától, és így szakadt el tőle. És mindaz a sok nyomorúság, ami miatt most kínlódunk, ennek az egyenes következménye. Mint ahogy az, hogy a tékozló fiú kénytelen volt disznópásztorként az éhhalál szélére kerülni, annak volt egyenes következménye, hogy egyszer odaállt az apjához és azt mondta: elmegyek, ide az örökség rám eső részét. Ennek nem az apja volt az oka, hogy ő olyan mélyre került. Az ő felelős döntésének a következménye volt. És ugyanígy: nem Isten az oka annak, hogy ezen a világon éhínség pusztít, betegség van, a halál uralkodik, és sokféle nyomorúság miatt szenvedünk. Az ember fordított hátat Istennek, és akart nélküle boldog lenni. Ennek a döntésnek egyenes következménye mindaz a sok baj, ami körülvesz bennünket.
Tudniillik, amikor elszakadt az ember, és azt hitte, hogy szabad, és amikor valaki olyan helyzetbe hozza magát, hogy azt gondolja: azt teszi, amit akar, ilyenkor szokta hallani ezt a tanácsot: most már szabad vagy, tedd ezt és azt! Későn eszmél, hogy kényszerhelyzetbe került. Utána már tennie kell bizonyos dolgokat, akkor is, ha nem szeretné. Erre mondja Jézus: aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Mert nincs olyan, hogy valaki azt csinálja, amit akar. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy vagy Istent szolgálja valaki, vagy a bűnnek a rabszolgája. A különbség az, amiről tegnap már beszéltünk: az Istennek végzett önként vállalt szolgálatban van szabadsága arra, hogy a jó vagy rossz között válasszon. Tud vétkezni vagy nem vétkezni. Istentől elszakadva megszűnik ez a szabadság, ott már csak az egyik rossz és a másik rossz között választhat. Bűn és bűn között. Ott már nem tud nem vétkezni. Ott kényszerhelyzetben van, és csak vétkezni tud.
Ezért nagy dolog az, hogy Isten visszahív minket magához, és ott megtudjuk, hogy az Istennek végzett önként vállalt szolgálatban lesz igazán szabaddá valaki, ebben a szolgálatban bontakozik ki igazán az ember, és lesz azzá, akinek Isten elgondolta, és ebben az állapotban boldog az ember. Sőt, ebben az állapotban válik igazán emberré. E nélkül, ezzel ellentétesen, elállatiasodik, vagy ami még rosszabb: démonizálódik, de mindenképpen rabja lesz idegen erőknek.
1) Kövessük a tékozló fiút ezen a szomorú úton. Az első mondat, amit mond, így hangzott: „Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét.” Add ki!... Figyeljétek meg, hogy más-más fogalmazásban ezt harsogjuk állandóan. Ez a fiú nem kér, hanem követel. Meg van győződve, hogy neki valami jár, és azt érzékeli, hogy nem kapta meg azt, ami neki jár. Nem ez a mi egyik alapbajunk is? Nem adják meg, ami nekem jár. Azt a tiszteletet, azt a megbecsülést, legalább egy jó szót, legalább egy héten egyszer azt, hogy köszönöm, vagy ha fárasztó végigmondani, mondja azt: köszi, de legalább vegye észre, hogy valamit tettem érte. Úgy érezzük, minden okunk megvan a keserűségre, az elégedetlenségre, a háborgásra. És ki nem fogyunk a kívánságokból, és sokkal inkább azt látjuk: mit nem kaptunk még meg, és olyan ritkán vesszük számba, hogy mi mindent ad nekünk a mi Atyánk. Az ilyen ember képtelen arra, hogy adjon, ő mindig csak kapni akar, ő vár és elvár, neki igényei vannak. Éppen ezért vetélytársat lát mindenkiben - mert annak is igényei lehetnek -, és ezért végzetesen elmagányosodik. Nagyon szerencsétlen, szegény embertömeg az, amelyik csak így gondolkozik: add ki. Aki maga körül forog, aki énközpontúan gondolkozik, az előbb-utóbb elszédül, és nem tud helyesen tájékozódni.
Ezek azok a nagymamák, akik a szülők háta mögött kötött üzletekkel megveszik az unokák szeretetét különböző ajándékokkal, juttatásokkal. Ezek azok az emberek, akik nem ismernek lehetetlent, ő megszerzi azt a nőt vagy azt a férfit, akit kiszemelt magának. Megszerzi azt az állást akkor is, ha munkanélküliség van. Megszerzi az oklevelet, nyelvvizsga bizonyítványt is, akkor is, ha nem tudja azt a nyelvet. Megvan annak a módja, csak érteni kell hozzá. Add ki!... Ami nekem kell, azt megszerzem, kerül, amibe kerül, főleg, ha más fizeti meg az árát. Nem érjük be soha azzal, ami már megvan. Ráadásul most kell az ilyen embernek mindig, nem tud várni, azonnal szüksége van rá. Ilyen hatalmi harcokban folyik el az erőnk és az örömünk a családon belül, a társadalomban és a nemzetközi élet színpadán is.
Figyeljük meg még itt azt, hogy ennek a gyereknek már csak az apja javai kellenek, de az apja nem. Azért megy el otthonról. Ez mutatja, hogy elszakadt az apjától. És vajon nem így állunk-e mi is oda sokszor Isten elé, ha néha szoktunk követelőzve imádkozni, nekünk valami kell, de nem a mi Atyánkat keressük. Olyan kevesen és olyan ritkán imádkoznak azért, mert Őt szeretnék jobban megismerni, hozzá akarnak közelebb jutni, Ő van az életük középpontjában. Sokféleképpen elhangzik a szívünkben és ajkunkon is ez: add ki ...
2) „Néhány nap múlva összeszedett mindent, és messze vidékre költözött.” Néhány napot még vár azért. De ez nem szokott hosszú idő lenni. Ez is mutatja, hogy milyen felelős döntés ez. Nem véletlenül, nem első haragjában rohant el otthonról, volt ideje meggondolni ezt, és ő meggondolta, mit csinál. Ezért felelős azért, amit csinált. És akkor összeszedi mindenét.
Ez a Sátánnak a célja, hogy szedjük össze mindenünket, csak magunkat ne szedjük össze soha. Szétszórja a figyelmünket, telerakja a naptárunkat, minden perc ki van töltve valamivel. Minden fillért meg kell fogni, különösen ilyen nehéz időkben. Minden lehetőséggel élni kell. Minden nyitott ajtón be kell lépni. Semmit nem szabad kihagyni, ezzel telik el az életünk. S miközben igyekszünk összeszedni mindent, amit lehet, magunk végzetesen szétszóródunk, és egyszer majd, amikor utolsót dobban a szívünk, és kiesik a kezünkből mindaz, amit összeszedtünk, mi magunk is szétesettek leszünk. Pontosan ezt akarja az ördög. Legyen mindig az a legfontosabb, hogy összeszedni mindenünket, csak gondolkozni ne kezdjünk, mert netalán még otthon maradunk a végén, s rájövünk arra, hogy mégis csak az Atya közelében jó nekünk. Csak magunkat ne szedjük össze, meg a mieinket ne szedjük össze. Szétesik a nagy szedelőzködésben a házasság, szétesik a család, szétesnek barátságok, semmire nem marad idő, legfőképpen az Atyánkra nem, egymásra sem, magunkra sem, s még erényt is csinálunk ebből a nyomorúságból: milyen derék szedelőzködők vagyunk. S tényleg sikerül sok embernek sok mindent összeszednie kicsiben is, nagyban is, de közben ő maga rámegy.
Olvastam egyszer egy újságban egy tudósítást. Chicagóban egy kaszinóban tűz ütött ki. Azonnal értesítették a vendégeket, mindenkit azonnali távozásra szólítottak fel. Távoztak is sietve, kivéve néhány embert, akik valami szerencsejátékot játszottak, és az egyik azt mondta: azonnal megyünk, csak ezt még befejezzük, mert nyerésre állt. És megnyerte, de kijönni már nem tudtak. Bennégtek.
Érzékelitek ezt a hamis gondolkozást? Amikor nincs tisztában a nagyságrenddel valaki. És ha megnyerem, akkor mi lesz, ha közben ott halok meg? Volt értelme ott maradni? Ez mutatja, hogy aki azt hiszi, hogy Isten nélkül azt csinálja, amit akar, az azt csinálja, amit az ördög diktál neki, s ráadásul észre sem veszi a szerencsétlen, hogy rab. Megkötözi az, hogy meg kell nyerni. - De az életedről van szó! - Ha most kirohansz, életben maradsz, ha megnyered, elpusztulsz! De nem gondolkozik. A tékozló fiú sem gondolkozott.
Az első este láttuk már, hogy Isten minket gondolkozásra serkent, és az Ő Szentlelkével világosságot is ad gondolatainknak. Az ördög azt akarja: ne gondolkozz, hallgass őrá, szedj össze mindent, amit csak lehet, s közben eszedbe ne jusson az, hogy te esetleg rámész, vagy Istennel is foglalkozhatnál, vagy hogy mások is vannak körülötted.
Utána messze vidékre költözik. Tegnap már feltettük a kérdést: nem lehetne kicsit értelmesebben meghatározni a célt? Hova akar menni ezzel a sok mindennel? Csak ez a cél, hogy minél messzebb otthonról? Mindegy, hogy hova? Mindegy, csak kikerüljön az atyai ház vonzásából, és eljusson a súlytalanság állapotába. Oda, ahol nincs feladat, nincs kötelesség, nincs felelősség, csak jogok vannak, meg élvezetek. Aztán ott lesz majd szabad. Ez a szabadságvágyóknak a nagy álma.
3) És mi a valóság? „Ott aztán eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.” Miért tékozolta el? Nem lehetett azt kiszámítani, hogy ha tegnap, tegnapelőtt ennyi fogyott, akkor körülbelül meddig elég? S akkor honnan fogom pótolni? De ehhez már gondolkozni kellene. Aki Isten nélkül akar szabad lenni, megkötözött rabbá válik - ennek a példázatnak szinte minden mozzanatával szemlélteti a mi Urunk Jézus Krisztus ezt.
Miért költi el mindenét? Miért nem áll meg közben? Miért él tobzódva és kicsapongó életet, ha ez ide vezet? Azért, mert nem tud másként élni. Itt már nem ő dönti el, hogyan él, itt már sodródik, itt már csúszik lefelé a lejtőn, egészen addig, amíg valami külső erő meg nem állítja. Az Atyától elszakadva az Atya javait csak eltékozolni tudjuk. Isten nélkül, az Istentől kapott mérhetetlen sok jót mi csak eltékozolni tudjuk. A testünket, az időnket, a békességünket, mindent a világon. Nem tudta beosztani azt, amit kapott, nem tudta megszaporítani, tehetetlenné vált a jóra. Pál apostol így írja ezt őszintén: „Az akarás megvan bennem, de a jó megvalósítására képtelen vagyok.” Ide jut az ember, ha Isten nélkül akar a maga ura lenni.
Csak egy példát hadd mondjak erre, hogy az Istentől kapott kincseket Isten nélkül csak tönkretenni és eltékozolni tudjuk: Isten ránk bízta csodálatos örökségként ezt a gazdag, gyönyörű világot. És mit csinálunk vele? Módszeresen tönkretesszük. Rablógazdálkodással tönkretesszük, beszennyezzük. Nincs még egy élőlény, amelyik azt a környezetet, ami a létfeltételeit biztosítja, így tönkretenné, mint ahogy az ember ezt a világot.
Nem tudom, tudják-e a testvérek, milyen rohamosan csökken a Földnek a termőterülete, miközben óriás városok nőnek ki a földből, rengeteg problémát okozva. Az ipar is, meg mindnyájan külön-külön is, csak a pillanatnyi haszonra gondolunk, csak a végterméket nézi, de hogy közben mi kárt okoz, azt nem. Csak Németországban az ipar évente 30 millió tonna szennyet lök fel a levegőbe, aminek a nagy része onnan visszajön. És ezt nem lehet abbahagyni. Ki az a bolond, aki leállítja, vagy mérsékli a termelést? Ilyen-olyan óvintézkedéseket, ha nem kerül túl sokba, vagy ha kötelező, és csak úgy mehet az üzem tovább, akkor beépítenek az emberek, de az nem sokat változtat ezen.
Londonban volt az egyik télen néhány olyan hét, hogy megülte a füstköd a várost, és 4000 ember halt meg csak emiatt. Bele lehet halni abba, hogy lélegzem, mert olyan levegőt szívok. Mert olyanná tettük a levegőt, meg a vizeket is. Félelmesen bizonyítja ez, hogy mit csinálunk azzal a kinccsel, amit ránk bízott Isten. Mert Isten nélkül akarjuk ezt használni.
Az utolsó 40 évben a föld erdőterületeinek a 2/3 részét kiirtottuk. Ezzel együtt többszáz növény és állatfajt végérvényesen kiirtottunk a Földről. Kiszámíthatatlan károkat okozunk ezzel, helyrehozhatatlan károkat. És nem tudjuk abbahagyni.
Az egyik holland agrártudós kétségbeesve írja: a mai ember valóban úgy mozog az Isten teremtett világában, mint elefánt a porcelánboltban. És amikor célba veszünk egy károsnak kikiáltott növényt, hogy azt ki kell pusztítani, sokszor meg sem vizsgáljuk igazán: káros-e, azt meg végképp nem, hogy vele együtt mi mindent pusztítunk még ki. Ennyire „okos” lett az ember, miközben tényleg csodálatos teljesítményei vannak a technikában és a tudományban. De az Atya nélkül, az Atya javaival csak ezt tudjuk csinálni. Boldog ember az, aki legalább odáig eljut, hogy ezt alázatosan felismeri, és megpróbál ezen valahogy segíteni.
Isten úgy bízta az emberre ezt a földet, hogy művelje és őrizze. És mit csinálunk vele? A tékozló fiú csak fogyasztott, nem termelt. És minket is fenyeget az, hogy élősködőkké váljunk, és pusztítsuk azt, amit Isten ránk bízott. Már pedig egyszer jó lenne egymás mellé tenni a dolgokat, és eldönteni: mi ér nekünk többet: az-e, hogy egészségesen, vidáman felneveljük a gyerekeinket, és felnőjenek, esetleg még az unokáinknak is beszéljünk a minket szerető Istenről, vagy az, hogy esetleg bővebb anyagiakat teremtsünk elő nekik, de agyonhajszoljuk magunkat, és a meleg családi fészek helyett egymástól elhidegült egyedek laza halmazává váljék az úgynevezett család, ahol reggel, mint egy postahivatalnál, mindenki jelentkezik, hogy ma mennyi pénzre van szüksége ebédre, uzsonnára, bérletre, és ezzel kimerült a családtagok érintkezése. És meg vannak győződve sokszor a kedves felnőttek, hogy ők a gyerekeikért teszik tönkre magukat.
Nem kellene tönkretenni. Magunkból kellene adnunk egymásnak. De ahol Istentől is csak az Ő javai kellenek, és Ő maga nem, ott az egész gondolkozásunk elszemélytelenedik, és ott csak pénzben tudunk gondolkozni, és anyagiakban.
Ezeken az estéken Isten csendesen álljt mond most nekünk. És aki enged az Ő szavának, az nagy titkokat fog megismerni, és talán új összefüggésekre jön rá, vagy talán egészen egyszerű igazságok fényesednek meg, és ha kipróbálja azokat, meggazdagodik az élete.
Kedves testvérem, van neked lelked? Bizonyos vagyok benne: van. A második kérdésre te válaszolj: Szoktál is vele foglalkozni? Megkapja a lelked a szükséges táplálékát? Naponta Isten igéjét, amitől Lélektől átitatottá válhat az egész életünk? Vagy azért olyan lelketlen, lélek nélküli, mert nem kap táplálékot? Megtisztulhat néha a lelked? És ha megszólal, odafigyelsz rá? Vagy idegesen elhallgattatod?
Jézus Krisztus elmondott egyszer egy másik példázatot is, ami a tékozló fiú példázatának ezt a részletét megvilágítja. Ez egy olyan emberről szól, aki nagyszerű gazdasági ember volt, és amikor több éven át bő termése volt, úgy döntött: lebontatja a régi magtárépületeket, korszerűbbeket, nagyobbakat építtet. Amikor az új épületeket mind megtöltötte gabonával, így szólt: most már egyél, igyál, gyönyörködjél. Sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. És akkor Isten azt mondja ennek az embernek: Bolond, az éjjel meghalsz, és amit összegyűjtöttél, kié lesz, és a lelkeddel mi lesz? Jézus így fejezi be a példázatot: így van mindenki, aki nem az Istenben gazdag.
Ez az ember csak magára gondolt, csak a testére és az anyagiakra gondolt, és csak a jelenre. És Jézus ezzel a példázattal arra figyelmeztet, hogy aki nem akar bolond lenni, az nemcsak magára gondol, hanem Istenre is. Nem csak a testére, hanem a lelkére is, mert van neki az is. Nem csak a jelenre, hanem a jövőre is. Hova kerül a lelkem, ha ma vagy valamelyik nap meghalok? A bolond ember erre soha nem gondol. Aki ad magára, az a jövőjére is gondol és az egész-önmagára gondol.
Nos, a tékozló fiútól mindez nagyon távol állt, és Isten arra figyelmeztet ma minket, hogy van nekünk Atyánk is Őbenne, hogy van nekünk lelkünk is, és lesz nekünk jövőnk is, még a halálunk után is. Nem mindegy, hogy az milyen lesz. Ha Őreá jobban figyelünk, akkor még a testiek is egészen másként fognak menni. Persze, hogy nagyon nehéz mindannyiunknak a jelen, persze, hogy a test megköveteli a magáét, a gyerekeknek enni kell adni, meg nekünk is enni kell, ha talpon akarunk maradni. Valamit rájuk kell adni, meg a bérletet meg kell venni, a rezsit ki kell fizetni. Március végén még hó volt, szeptember második felében itt-ott már fűteni kell. Ki győzi ezt? Ezt mind komolyan veszi a mi mennyei Atyánk. Mindezt egészen másként fogjuk tudni megszervezni, - amit kell, elszenvedni, amin kell, - túltenni magunkat, - ha nem szembenállunk vele: add ki..., hanem összetartozunk vele. És ha az Atyától kapott javakat az Atyával együtt otthon akarjuk élvezni, ott élvezni fogjuk. Emitt meg egyszer elfogy, és a bolond rájön arra, hogy amit összeszedett, kiesik a kezéből, ő maga pedig Isten nélkül kell hogy eltöltse az örökkévalóságot.
A Biblia beszél nekünk egy másik Fiúról is, aki szintén nagyon messzire jött, a mennyei dicsőségből, ide ebbe a sok nyomorúságba, amiben mi élünk, az Isten egyszülött Fiáról. Ő nem magára gondolt, hanem mireánk, nekünk mutatja a hazafelé vezető utat. Boldog ember az, aki addig, amíg erre lehetősége van, követni kezdi Őt.

Láttuk tegnap, hogy a tékozló fiú példázatában az apa személyével Jézus Krisztus Istent, a mi mennyei Atyánkat akarja bemutatni nekünk. Ilyen a mi Atyánk. Nem olyan, mint sok földi apuka, hanem olyan - és itt tegnap láttuk négy fontos jellemvonását Istennek -, hogy ha valaki nagyon el akar menni tőle, elengedi. De nem mondott le róla, hanem várja vissza nagy szeretettel. Amikor visszajött, megbocsát neki, az egész múltját rendbe téteti, és tiszta lappal, új szakaszt enged kezdeni az életében. Közben a másik szeme ott van a másik elveszett fiún, aki éppen most merül a keserűségbe és a lázadásba, és annak is utána nyúl, mielőtt belefulladna mindezekbe. Ilyen a mi mennyei Édesatyánk.
Nem tudom, tegnap este megköszöntük-e neki, hogy Ő ilyen? És ha ma reggel elmondta valaki az Úr Jézustól tanult imádságot, vajon megmelegedett-e a szíve, amikor elkezdte: mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
A példázat főszereplője tehát kétség kí-vül az apa. Azt olvastuk azonban, hogy van neki két fia is, és ma róluk lesz szó.
Milyen fiúk voltak ezek? Nyilván az egyik rossz, a másik jó. Így szokott lenni a tanmesében is. És valóban úgy tűnik, hogy az egyik, a kisebbik, csibész, tiszteletlen, szemtelenül odaáll az apja elé és követeli a maga részét az örökségből: de most, azonnal. Aztán elmegy, azt sem lehet tudni, hová, és ott eltékozolja az egészet. A másik, az jó fiú. Ő a „bezzeg” gyerek. Ő bezzeg otthon marad. Ő tiszteli a szüleit, ő szót fogad, szorgalmas - azt olvastuk, hogy most is este jön haza a mezőről a munkából. A szolgák hamarabb hazaértek, mint ő. Vele semmi probléma nincs. Bár minden gyerek ilyen problémátlan lenne! A kisebbik apaszomorító, az idősebbikre méltán büszke lehet az édesapja.
Vagy talán mégsem? Úgy tűnik, hogy Jézus valami egészen mást akar elmondani ezzel a példázattal. Éppen az ellenkezőjét. Meggyőzően mutat rá, hogy a látszólag megnyugtató külső mögött néha milyen nyugtalanító belső tartalom lehet. Hogy a példásnak tűnő viselkedés milyen gonosz, tisztátalan szívet rejt. Elég egy erőteljesebb mozdulat, és kiborul az ember szíve, és ó, de szörnyű dolgok gurulnak szét belőle.
Ennek az idősebbik fiúnak az jelentette ezt a lökést, hogy arra ért haza, hogy az apja levágatta a ritka nagy családi alkalmakra félretett hízó borjút. Már állt is a vidám családi ünnepség, mert hazajött az öccse. Erre ez a kiegyensúlyozott ember elborult, a szíve meg kiborult, és most derült ki, milyen sötét, szennyes indulatokkal élt együtt. Irigység, harag, keserűség, szemrehányás, lázadás, gyűlölet, elégedetlenség ömlik ki belőle. Így olvastuk ezt: Hány esztendeje szolgálok neked, soha a parancsodat nem szegtem meg, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. - Ez volt a lökés. És ez ömlik ki a szívéből.
A „bezzeg” gyerek ennyire hiú, becsvágyó, kicsinyes, önző és irgalmatlan. Azt, amiről eddig senki sem beszélt, mert most már nincs is értelme, azt, amit az apja sem vetett a szemére a hazatérő, megtérő fiúnak, azt ő most országvilág elé kiteregeti. Hadd tudják meg minél többen, milyen hitvány bűnös az ő öccse. És ezzel szemben milyen derék, korrekt ember ő. Tételesen felsorolja öccsének a bűneit. Hadd hallja csak mindenki!
Aki azonban ismeri az emberi léleknek a furcsa tulajdonságait és törvényszerűségeit, az tud arról, hogy néha éppen azt ítéljük el a legkegyetlenebbül másban, ami bennünk is megvan. És sokszor éppen az ilyen szigorú erkölcscsőszök azért ítélkeznek hangosan a másik felett, mert irigylik. Sajnálják, hogy nem merték ők is elkövetni azokat a bűnöket. A szívük mélyén ugyanaz a vágy volt: jó lett volna megkóstolni, kipróbálni. Bezzeg neki volt bátorsága felrúgni a törvényeket, fittyet hányni illemre és kötelességtudásra, és belemerülni a bűnökbe. Persze, a szíve egyik része tiltakozik ellene, mert erősek a beidegződések és a gátlások, de ott van az irigység és a harag.
Néha éppen az ilyen szívből bugyog elő ez a fajta keserűség. Mindenesetre ez a sokkhelyzet, ami őt otthon fogadta hazatérve a munkából, pillanatok alatt lerántotta a leplet a valóságról, és kiderült, hogy a szíve mélyén ugyanolyan lázadó ő is, mint amilyen az öccse volt. Nem különb ő sem. Ő elfojtotta ezeket az indulatokat és hasznos termelő munkában vezette le az energiáit, ami feltétlenül jobb, és társadalmilag is hasznosabb, mint a tékozlás, - de itt most a szív minőségéről beszél Jézus. És ebben a példázatban azt akarja meggyőzően elénk tárni, hogy a szívük minőségét illetően nincs különbség köztük.
Mi az a fontos igazság, amit Jézus a két elveszett fiú bemutatásával szemléltetni akar nekünk? A következő: emberi megítélés szerint kétféle ember van: jó és rossz, aztán közte sokféle árnyalat. De isteni megítélés szerint mindnyájan egyformák vagyunk, mert egyformán lázadunk Isten ellen. A viszonylagos emberi mérce nagyon sokféléknek minősíthet minket, alapjában véve jónak vagy rossznak. De az abszolút isteni mérce mindannyiunkat ugyanolyannak talál: Istentől elszakadt bűnösnek. Mert a lázadás ott van mindannyiunk szívében. Ki így lázad, ki úgy: az egyik elmegy messzire, mint a tékozló fiú, a másik otthon lázad, de ugyanúgy lázad. Mind a két fiú apaszomorító. Ez kiderül a történet elejéről is, meg a végéről is. Azért olvastam onnan ezeket a mondatokat.
Ezek között a gyerekek között sokféle különbség van, de abban egyek, hogy mind a ketten tiltakoznak az otthoni rend ellen, mind a ketten elégedetlenek az apjukkal szemben, mind a ketten lázadnak ellene, és ezt előbb-utóbb mind a ketten ki is mondják. Ez volt a megtévesztő: az egyiknek könnyebben volt a száján az, ami a szívén, a másik meg jól elrejtette, mert így erényesebbnek látszott. De amikor meglökték, kibuggyant belőle ugyanaz a lázadás.
Pontosan ez történt velünk is. A Biblia tanítása erről szól. Vannak jobb emberek meg gonoszabb emberek, de a szívünk Isten minősítése szerint - amíg hozzá vissza nem tér valaki úgy, mint ez a tékozló, - ugyanolyan. Isten a szívünket az Őhozzá való viszonyulásunk alapján minősíti. Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy nincs kapcsolatunk az élő Istennel. Valamikor az Édenben volt, de mi mindnyájan úgy születünk, hogy most nincs. Éppen ezért lázadunk ellene. Pontosan azt jelenti, hogy az ember függetlenítette magát Istentől, és nélküle akar boldog lenni. Szabadságra vágyott, és úgy akart szabad lenni, hogy otthagyta a mennyei otthonát, az Istennel való közösséget. Emiatt kényszerpályára került. Lázadásának az a következménye, hogy most már csak lázadni tud Isten ellen. A bűne lett a büntetése. És a bűn kényszerének ez a tragikuma a bűn akarásának a démoniságában teljesedik ki. Amikor már nem is tiltakozik a rossz ellen, vagy úgy eltompul, hogy nem is érzékeli, mi a bűn.
Az igazságszolgáltatásban tevékenykedő ismerőseim mondják el: fokozódik a tárgyalásokon ez a tulajdonságuk a bűnöket elkövetőknek. Nem értik, mi baja van a társadalomnak ővelük. Mi rosszat csináltak ők? Kikapta egy öreg mami kezéből a ridiküljét. Miért nem fogta szorosabban? Kivették a zsebéből a villamoson a pénzt. Miért ott tartja, ha van neki? Miért ne venné ki? Neki nincs. Eltompult az ember, és rohamosan tompulunk e tekintetben, és így az Istentől távol csak vétkezni tudunk. Isten közelében, amíg nem következett be ez a szakadás, addig valóban szabad volt az ember, mert választhatott a jó vagy rossz között. Istentől elszakadva választhat az egyik bűn vagy a másik bűn között. Ennek a kényszernek lettünk mindnyájan a rabjai.
A Biblia hangsúlyosan tanítja, hogy mindnyájan az Édenen kívül születünk, és ez a mi bűnünk. Így egyes számban: a bűn azt jelenti: elszakadtunk Istentől. Így elszakadva nincs életlehetősége az embernek. Éppen úgy, mintha két szál virágot levágunk a tőről, az egyiket eldobhatják az ú-ton és beletaposhatják a sárba, a másikat vázába tehetik, és ott díszeleg még egy ideig, de mind a kettő menthetetlenül elhervad, mert nem él többé. Ugyanez a helyzet ezzel a két fiúval. Az egyik elment messzire és besározta magát, a másik otthon díszelgett még egy ideig, de egy krízishelyzetben kiderült: ugyanolyan a belső világa, mint a kicsié. Az apjával ugyanúgy nincs közössége, ugyanúgy ellenségesen gondolkozik róla, beszél vele és viszonyul hozzá. Ellensége. A Biblia is azt mondja: mi ellenségévé lettünk az Istennek, amikor elszakadtunk tőle. Ezen a magunk erejéből nem tudunk változtatni. Így szakadt le az ember is éltető tövéről, az élő Istenről. Ezért halott.
Miért mondja a példázatbeli apa, amikor visszajön a fia: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott. Hát hogy halt volna meg? Tele volt a zsebe pénzzel, élte világát még jó ideig, amíg a pénz tartott. Senki sem gondolt arra, ő a legkevésbé, hogy meghalt. Mit jelent az, hogy meghalt? Abban a pillanatban, hogy otthonról kilépett, meghalt. Amikor megszakadt az atyával a kapcsolata, egy olyan lejtőre lépett rá, amelyiken csak egyenletesen gyorsuló mozgással közlekedhetett, egészen addig, amíg - ő maga állapította meg nem is olyan sokára - hogy ha itt maradok, éhen halok meg. Ezt az atya már akkor tudta, mikor elment a fia otthonról. A mi Atyánk már előre figyelmeztetett erre. Ő azonban csak akkor döbbent rá, amikor már a halálnak a jelei mutatkoztak, és egészen közel került hozzá. Akkor halt meg, amikor elment otthonról. Amikor hazajött, és bocsánatot kapva helyre állt a közössége az atyával, akkor új életlehetőséget kapott - mintegy feltámadott. Újra volt a számára élet, mintha másodszor született volna. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Amikor akár messze volt valaki Istentől, akár ott a közelében mint jó fiú lázadt, odafordul újra felé és azt mondja: Atyám visszakéredzkedem hozzád, fogadj vissza, szeretnék újra veled lenni. Ez a vele való közösség adja az életet.
Nos, ez szakadt meg akkor, amikor az ember eljött Istentől, és ennek a következményei miatt szenvedünk mi.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert a Biblia azt tanítja, hogy a bűn nem erkölcsi magatartás, nem cselekedetek sokasága, hanem lelki állapot. Olyan állapot, amelyikben az ember csak bűnöket tud elkövetni. Tehát az Isten akaratával ellenkező gondolatai, szavai, cselekedetei vannak. De nem ezeket a cselekedeteket nevezi a Biblia bűnnek. A bűn az az állapot, amibe kerültünk Isten nélkül. Ezt azért fontos látnunk, mert csak így értjük meg, miért bűnös a ma született csecsemő is. Neki még nincsenek cselekedeti bűnei. Majd lesznek, mihelyt cselekedni tud. És mégis bűnös, mert az Édenen kívül, Istentől elszakított állapotban jött a világra, ahol aztán később csak bűnöket tud elkövetni. De éppen így érti meg az ember az evangélium nagyságát is, hogy innen lehet visszatérnünk Istenhez. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus, hogy erről a kényszerpályáról lekerüljünk, újra hazataláljunk, hogy újra legyen közösségünk Istennel.
Fontos világosan látnunk ezt, hogy a bűn nem erkölcsi fogalom a Bibliában, hanem hitbeli. Az Istenhez való viszonyulásunkat mutatja. Erkölcsi szempontból óriási különbség van egy rablógyilkos és egy példás családanya között. De hitbeli szempontból semmi különbség nincs köztük, ha egyikük sem tért még vissza Istenhez. Minket nem az erkölcsi teljesítményeink segítenek vissza Istenhez, hanem ez a hitbeli döntés, amikor rájön valaki, hogy akár rabló voltam, akár példás családapa, rászorulok Isten bűnbocsátó kegyelmére, mert nélküle éltem eddig. Ezentúl vele akarok élni. Ez hitbeli döntés. Ez üdvözíti az embert, ez a hit, ez az Istenbe, Jézus Krisztusba vetett hit.
Ilyen szempontból nincs tehát különbség a különböző emberek között. Ebből a szempontból a tékozló fiú meg az idősebb fiú között sem volt különbség. Első ránézésre nagy különbségeket lehet megállapítani, de amikor arról van szó, melyikük van igazán otthon, ki érzi magát a sajátjában, ki örül annak, hogy az apjával lehet, kinek fontos az, hogy apám minek örül, mi miatt szomorú, mit akar? - akkor kiderül: egyiküknek sem.
Olyan beszédes az, hogy mennyire halott lett ez a nagyobbik is. Az apja csak a kisebbikről mondja: meghalt, mikor elment, most meg feltámadott, de a nagyobbik is halott, teljesen érzéketlen. Az apám minek örül, hogy én is annak örülnék? Mi fáj neki, hogy esetleg nekem is fájna? Mi a jelentősége annak, hogy visszajött a kisebbik? Semmit nem érzékel. Ugyanúgy halott, mert elszakadt az apjától, csak ez sokáig nem látszott. Jön azonban egy kritikus pillanat, amikor kiderül.
Ezért nagy evangélium az, hogy olyan a mi Atyánk, aki az egyiknek eléje fut, másiknak utána megy, és hívja haza mind a kettőt, mert mind a kettő halott Isten nélkül. Az egyik a maga gaztetteiben, a másik a maga jócselekedeteiben halott, és csak idő kérdése, hogy ez kiderüljön, mert amikor mindkettőnek megáll a szíve, akkor nyilvánvaló lesz, hogy ez így volt.
Ezért hív közülünk is mindenkit a mi Atyánk. Akár nagyon messze szakadtunk tőle, akár ott, az Ő közelében sertepertélünk, de nincs vele igazi kapcsolatunk a hit által, akkor arra van szükségünk, hogy komolyan vegyük az Ő hívását. Teljesen mindegy, hogy valakinek az orra két centivel van a vízszint alatt, vagy valaki olyan mélyre süllyedt már a bűnökben, hogy egy méterrel alatta van. Ha ott tartják őket, mind a kettő meg fog fulladni. Ezt az igazságot mondja itt ki Jézus. Csak akkor menekülnek meg, ha még idejében valaki kiemeli őket a víz szintje fölé. Isten szeretete olyan nagy, hogy aki egész mélyre süllyedt, azt is ki tudja emelni, - de aki csak picit van a víz alatt, azt is figyelmezteti, hogy te is csak akkor maradsz életben, ha engeded, hogy kiemeljelek.
Aki nélküle van, az halott lelkileg, és ez a fizikai halállal csak kiteljesedik, - aki Istennel a hit által közösségre jutott, az él, az még akkor is él, ha majd a fizikai halál megállítja a szívét. Így mondta ezt egyszer valaki: aki egyszer született, kétszer hal meg, és aki kétszer született, az egyszer hal meg. Tehát, aki csak egyszer született, amikor édesanyja a világra hozta, és nem következik be utána az újjászületés, vagyis leéli az életét úgy, hogy nem kerül közösségbe az Atyával, az kétszer hal meg: egyszer testileg, mikor biológiailag meghal, és lelkileg, amikor a kárhozatra jut. De aki kétszer született, úgy hogy világra hozta az édesanyja, és utána néhány évvel, évtizeddel hallotta az evangéliumot és azt komolyan vette és megtért Istenhez, az csak egyszer hal meg, testileg, a biológiai halál során, de az már itt átment a halálból az életbe. Annak örök élete van.
Ezért vigasztalta Jézus Mártáékat Bethániában így: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az, mert én vagyok a feltámadás és az élet. Az élet egy személy, úgy hívják: Jézus. És akinek Ővele közössége van, az él itt is, meg ha majd utolsót dobban a szíve, utána is. Ha meghal, is él. „Örök életet adott nekünk az Isten - írja János levelében - és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (Jn 11,25; 1Jn 5,11-12).
Valóban életkérdés számunkra, hogy végiggondoljuk ezt, és merjünk Istennek igazat adni. Jézus egyszer kifejezetten is beszél erről a nehéz és fontos kérdésről, és amikor két „bizony, bizony”-nyal kezd egy-egy rövid tanítást, akkor az mindig különösen is hangsúlyos, fontos. Ezt olvassuk itt: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25).
Akik hittel komolyan veszik az Ő igéjét, azok átmennek a halálból az életbe, azok már ítéletre sem mennek, és a halottak - így titulálja hallgatóit -, ha meghallják az Ő szavát, élni fognak.
Tegnap Jézus azt kérdezte tőlünk: miért jöttünk ide, azért-e, hogy hallgassuk Őt. Ma továbbmegy és azt kérdezi: készek vagyunk-e meghallani azt, amit Ő mond nekünk. Vagyis magunkra venni, komolyan venni, és a következtetéseket levonni belőle, s annak megfelelően élni.
A mi Urunk azt akarja, hogy mi mindnyájan kétszer született emberek legyünk. És erre hívogat bennünket most is. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi jó fiúk vagyunk, vagy hogy mivel jó fiúk vagyunk, azért már jár is az üdvösség. Ő nekünk új szívet akar adni, mert a szíve a jó fiúnak is ugyanolyan, mint annak, aki elbitangolt otthonról, és eltékozolta az apja vagyonát.
Isten különös ajándéka mindig, hogy ha megengedi, hogy mélyebben lássunk saját szívünkbe, és ha van bátorságunk igazat adni neki. Nemrégiben mondotta el egy hívő barátom, hogy egyik reggel korán elmélyedt, jó csendessége volt, és belemélyedt az imádságba, és imádság közben egyszer csak rendkívül világos lett számára, hogy egy közelmúltban lezajlott nyájas beszélgetés során neki milyen gonosz hátsó gondolatai voltak. Azóta sem gondolt erre, ezt most Isten eléje hozta. S ahogy emiatt bánkódott, egyszer csak eszébe jutott, hogy a gyerekeinek is milyen gyakran szokott hazudni. A hitvesét meg egyenesen a vetélytársának tekinti. Az utóbbi időben azért panaszkodik olyan sokat, mert így akarja a család figyelmét magára felhívni, és elérni, hogy vele foglalkozzanak. Teljesen kétségbeesett: ilyen egy hívő ember? Azt hitte, ezeken már túl van. Mi van ott benn a szíve mélyén? Megalázta magát Isten előtt, megvallotta ezeket a maga bűneként és kérte Isten bocsánatát. Attól kezdve pedig éberen őrködik azon, hogy lehetőleg el is hagyja ezeket a bűneit, és ne ismétlődjenek.
Ez mindig különös kegyelem. Nem tudjuk, mi van a szívünkben. Jeremiás írja: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt? De Isten úgy akar minket egyre boldogabb és gazdagabb életre segíteni, hogy megszabadít egyre több szennytől, ami a szívünk mélyén van. Persze nem mindenki így fogadja azt, amikor Isten megszólítja.
Egy idős lelkipásztor mondta el, hogy meglátogatta a gyülekezet egyik asszonytagját, akiről hallotta, hogy beteg. Amikor a beszélgetés végén kérdezte, hogy olvassanak-e Bibliát, az asszony mondta: igen. Az aznapi igét olvasta, ami a Római levél 3. része volt. Benne ezeket a verseket is: „Nincsen igaz ember egy sem, nincs, aki értse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg van az ajkukon.” Megkérdezte az asszonytól: igaznak fogadja el a Bibliát úgy általában? Persze, hogyne. Ezt a részét is? Természetesen. Akkor maga is ilyen? Mire betegséget feledve, kikelt magából ez az asszony: Ki pletykált magának rólam? Mit képzel? Kikérem magamnak!
Ugye, úgy általában igaz, de még hogy az én nyelvem alatt legyen kígyóméreg? És hogy ezt merje valaki mondani, még ha Isten is? Kikérem magamnak!
Ez a két eshetőség van: kikérem magamnak, és akkor kívül maradok, vagy bekérem magamat, hogy bizony ilyen vagyok, Uram, de fogadj vissza ennek ellenére, hogy ne legyek ilyen. Kikérhetem magamnak, vagy bekéredzkedhetem az Atyához: Uram, fájdalmas ez a kép, amit most rajzoltál rólam, de elhiszem neked, pontosan ilyen nem akarok maradni. Könyörülj rajtam! Így lehet visszatalálni és megerősödni a vele való közösségben.
Kérjük azt, hogy világítson bele Isten a szívünkbe, hogy ne tévesszen meg a látszat: az egyik rossz fiú, a másik jó fiú, mert ugye mennyit dolgozott ma is, meg mi mindent csinált a közelmúltban. Ez mind igaz, de mi van a szívében? Isten a szívünket vizsgálja, és ott nincs különbség. Mindnyájan, amíg meg nem térünk hozzá, halálra, az örök halálra méltó bűnösök vagyunk. De Ő éppen ettől akar megmenteni bennünket.
Olyan nagy dolog az, amikor egy ilyen jó fiú elképedve meglátja a maga igazi valóját, vagy abból valamit, amit Isten enged meglátnia.
A múltkor mondotta el valaki: miért mond maga ilyeneket, hogy az úrvacsorára készülni kell? Egyszer azt mondta: hasznos például a Tízparancsolatot végiggondolni, mielőtt az úrasztalához jövünk. S akkor váltott a hangja, s innentől kezdve más volt: a legutóbbi úrvacsorára úgy készültem, hogy kikerestem az énekeskönyv végéről a Tízparancsolatot és elolvastam. Mindegyiknél megállapítottam, hogy nem követtem el. És akkor elkezdett velem beszélni Isten. Miután megállapítottam: embert nem öltem, nem érvényes rám, eszembe jutott, hogy mondott valami ilyet az Úr Jézus: szóval is lehet gyilkolni. Egyszerre ott állt előtte az a fiatal munkatársa, akit egy magasabb tisztségre akartak kinevezni, ő haragudott rá, és mondott róla egy mondatot, amivel kettétörte annak a fiúnak a karrierjét. Megöltem azt a fiút - mondta. És még mondott példákat, most hadd ne soroljam. Azt mondja: egészen megijedtem: gyilkos vagyok? Ment tovább, mindig büszke volt rá, hogy soha nem csalta meg a feleségét. S eszébe jutott, hogy Jézus azt mondta: gondolatban is lehet házasságot törni. Hát ha minden gondolatban elkövetett paráznaságból gyerek született volna - mondta ő -, akkor be lehetne népesíteni egy kiüresedett iskolát. Lopni sem lopott soha. És akkor az jutott eszébe, amit valahol olvasott: ha minden olyan tárgy kiabálna otthon, ami tisztátalanul jutott a lakásunkba, nem hallanánk a hangunkat tőle. Végiggondolta a Tízparancsolatot, és összetört.
Egy jó fiú, aki tényleg nem szúrt agyon senkit, valóban nem csalta meg a felesé- gét soha, és így tovább ... Egyszer csak Isten a lepel mögé világít és azt mondja: a szíved ... milyen a szíved? Nem is tetted volna meg soha? Akkor sem, ha lehetett volna?
Isten nekünk új szívet, tiszta szívet akar adni. Nem az a megoldás, hogy próbáljuk ritkítani a bűnöket, vagy szelídíteni őket, hanem az, hogy ahol termelődnek, azt a gyárat zárja be Isten. A szívből származnak - mondja Jézus - a gonosz gondolatok: házasságtörés, lopás, veszekedés. Minden a világon. Ő új gyárat akar telepíteni az életünkbe. Jézus Krisztus természetét kínálja nekünk. Péter apostol így írja: „Isteni természet részeseivé legyetek”. És ez az igazi szabadság. Itt az ember újra szabaddá válik arra, hogy tud nem vétkezni is. Ez az új szív, új természet már nemcsak vétkezni tud, hanem mivel az Atyához visszatalált az ember, képessé teszi arra, hogy ne vétkezzék.
Mind a két fiú elveszett volt. A cselekedeteikben nagy különbséget látunk, a szí-vük semmiben nem különbözött. Isten azt mondja, mindnyájan ilyen lázadó szívvel születünk. És minden ember a halál fia, ha meg nem tér Istenhez, mert Isten nélkül él. A jó emberek is elkárhoznak, mert nem az erkölcsi teljesítményeink alapján lehet bejutni a mennyországba, hanem az Istenhez való viszonyunk alapján. És nem kell ahhoz nagyon mélyre süllyednie valakinek, hogy meg kelljen térnie. Elég ahhoz embernek születnie, hogy erre szüksége legyen. „Szükséges nektek újonnan születnetek” - ezt mondta Jézus egy igazán kitűnő, kiváló embernek.
Akkor ez azt jelenti, hogy egy becsületes, vallásos, jó magyar embernek is meg kell térnie? A Biblia azt mondja: azt jelenti. Mert nem itt van a különbség, hanem ott, hogy valaki meghallja-e az Isten szavát, és komolyan veszi-e azt. Mindkét fiú elveszett, de mindkettőt hívta az Atya. Mi mindnyájan elveszettnek születtünk, de mindnyájunkat hív az Atya. A nagy különbség ott van, hogy az egyik engedett az atyai szeretet hazavonzó hívásának és hazajött, a másik - legalábbis a példázat végéig - nem engedett. Az egyik bűnösnek vallotta magát, a másik igaznak vélte önmagát. Az egyik tudta, hogy rászorul a kegyelemre és kapott utána, a másik úgy gondolta: nincs szüksége megtérésre. Az egyik bekéredzkedett, a másik kikérte magának és kinn maradt.
Jézus azt mondja az utolsó időkről: Az egyik majd felvétetik, a másik otthagyatik. Az a két gonosztevő, akit Jézussal együtt megfeszítettek, egyformán szenvedett, egyformán vívták a haláltusájukat, egyformán eltörték utána mindkettőnek a lábszárcsontját - római előírás szerint -, egyformán eltemették a Golgota nevű domb oldalába, csak amikor felébredtek, az egyik a mennyországban, a másik a pokolban találta magát. És Isten ettől akar téged megőrizni, hogy csak ott ébredj rá, hogy Őnélküle a pokolban éltél itt, és csak oda kerülhetsz odaát.
Jézus azt mondta: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” Gondoltunk már erre: elkészített helyünk van a mennyben? Ezt csak az kapja, aki Jézus által az Atya gyermeke lesz. De az már itt úgy élhet, mint a mennyország előszobájában. Akármennyi gondja, nehézsége és problémája van is, mert kiszabadult a bűnből, a halálból. Isten azt akarja, hogy kétszer szülessünk, és csak egyszer haljunk meg. Te akarod-e ezt?

Ha Isten segít minket, a ránk következő héten minden este erről a példázatról lesz majd szó. A Biblia egyik legszebb fejezete ez, amelyben Jézus az elveszett bárány, az elgurult pénz és az elveszett fiúk példázata által Isten irántunk való végtelen nagy szeretetéről beszél.
A példázat olyan kitalált történet, amely sok valóban megesett, igaz történet mondanivalóját sűríti magába, és így alkalmas arra, hogy elvont, nehéz igazságokat is szemléletesen mondjon el vagy írjon le. Jézus szívesen használta ezt a műfajt.
Mielőtt közelebb hajolunk ennek a példázatnak a megértéséhez, ennek a fejezetnek az első két versét is hadd olvassam fel. „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
Jézus megjelenik valahol, és nagyon sokan sereglenek hozzá. A bűnösök és a vámszedők azért, hogy hallgassák őt, a farizeusok és az írástudók azért, hogy bírálják, kritizálják őt. Azért jönnek hozzá némelyek, hogy hallgassák, mások azért, hogy belekössenek, hogy morgolódjanak, hogy bírálják.
Hadd kérdezzem meg most mindjárt az első alkalom elején: te miért jöttél? Azért-e, hogy hallgasd Jézust, hogy mondjon olyan gyógyító szót, amitől meggyógyul az életed, - vagy azért, hogy elkezdj kritizálni bárkit és bármit?
Néhányan hetek óta azért könyörgünk, hogy Isten gyógyítsa és gazdagítsa meg mindannyiunk életét, akik el fogunk majd jönni. Nem kérdezem, hogy ki milyen szívvel jött, ez nem tartozik rám, de neked élet és halál kérdése lehet, hogy úgy ülsz-e itt, mint aki hallgatni akarja Jézust, hogy amit mond, az gyógyító igévé váljék az életedben, vagy úgy ülsz itt, ahogy a farizeusok és írástudók mentek oda, hogy belekössenek és bírálják Őt. Ez valóban élet vagy halál kérdése lehet, mert ezen a héten kaphatnak sokan üdvösséget, szabadulást tőle, ha ezzel a nyitottsággal hallgatják.
Jó lenne, ha ma este újra elcsodálkoznánk azon, hogy a világmindenség Ura beszélni akar velünk. Egyedül Ő tud úgy szólni, hogy beszédével bármit el tud végezni az életünkben.
Eszembe jutott az a házaspár, akiket néhány évvel ezelőtt ismertem meg. Mind a ketten magas beosztásban dolgoztak és dolgoznak ma is, felelős munkakörben. De részint a hajsza, részint más bűnök miatt teljesen összekuszálódott az életük. Egymástól is elhidegültek már, és elkezdtek titokban inni. Előbb a férfi, aztán az asszony is. Voltak olyan esték, hogy mind a ketten részegre itták magukat otthon. A gyerekek még kicsik voltak, nem értették az egészet, csak érezték: itt valami borzalom van. És akik a közelükben éltek, azok is egyre jobban megrémültek: hova vezet ez?
Ekkor egy barátjuk elhívta őket egy ilyen őszi evangélizációs hétre. Korábban sosem jártak templomba. Eljöttek, hátha az segít. A hét közepére egy számukra teljesen új világ nyílt meg előttük, és a hét végén határozottan és meggondoltan behívták Jézust az életükbe. Előbb a férfi, azután az asszony. Azután letették a poharat. Egészen új szakasz kezdődött a házasságukban, és a gyerekeik mondják el ma, hogy milyen boldog család lettek. Azóta mindketten sokfelé elmondták már, hogy Jézus valóban él, ma is meg tud szabadítani embereket, és nála van az életünk megoldása. Ilyen gyógyító szót tud Ő mondani. Erre a szóra várjunk!
Ezeken az estéken nem a magam gondolatait szándékozom elmondani. Azzal nem sokra mennénk, azért nem lenne érdemes összejönni. De Jézus él, és megígérte: ma is megtörténhet a csoda, hogy „nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok.” És ha Ő szól, akkor az, aki hirdeti, s hallja itt az igét, sokkal gazdagabb életre juthat.
Ennyit bevezetőül, és mostantól kezdve a hét végéig csak ezzel a példázattal foglalkozunk. Sok szereplője van ennek a példázatnak, de a főszereplő kétség kívül az apa. Vele kezdődik, a példázat közepén és egyben csúcsán ő mond ki valami nagyon fontosat, ő, aki egész addig hallgatott, és ő mondja ki az utolsó szót is a példázat végén.
Így kezdődik a leírás: „Egy embernek volt két fia.” Ez az ember, akiről itt Jézus beszél: Isten, a mi mennyei Atyánk, és a két fia minket, embereket példáz. Ma este csak az apa személyére koncentráljunk. Mit mond el Jézus a mindenható Istenről, a mi mennyei Atyánkról? Az a nagy bajunk, hogy nem ismerjük Istent. Próbáljuk a fantáziánkkal így vagy úgy elképzelni, de ez többnyire torz képhez vezet. A Bibliában olvassuk, hogy „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” Egyedül Jézus tud nekünk hiteles képet adni a mi mennyei Atyánkról. És ebben a példázatban éppen ezt teszi a mi Megváltónk.
Az sem célravezető, ha azt mondjuk: Isten olyan, mint egy jó apuka. Mert óhatatlanul mindenki a saját édesapjára gondol, és az ő tulajdonságait vetíti rá Istenre. És ez megint tévutakra vezethet. Hadd mondjak néhány példát.
Egyszer az ötödik parancsolatot magyaráztam a konfirmandusoknak: „Tiszteld apádat és anyádat”, - és az óra végén az egyik kisfiú hagyta, hogy mindenki kimenjen, egyedül maradt vissza, és láttam, hogy fojtogatja a sírás. Ezt kérdezte: akkor is tisztelnem kell, ha nem tiszteletreméltó? Megkérdeztem: mire gondolsz? Azt mondta: arra, hogy majdnem minden este részegen jön haza. Ordítozik, veszekszik. Minket is sokszor kizavart már az ágyból, s egyre jobban félünk a szomszédoktól: meddig tűrik ezt az éjszakai hangoskodást? - Neki ilyen apaélménye és apaképe volt. És akkor bölcs dolog, ha úgy próbálom neki magyarázni, hogy Isten olyan, mint az édesapánk?
Prostituáltak között dolgozó lelkimunkásnak mondta el egy egészen fiatal, tizenéves prostituált lány: azóta, hogy előbb az apám, majd a nagyapám molesztált otthon, nem érzem magam rendes embernek. S miért ne adnám pénzért, idegeneknek azt, amit nekik ingyen kénytelen voltam adni? Neki ilyen emléke van az apjáról.
Egy igehirdető beszélgetett egy fiatalemberrel, akit nagyon megfogott az az igehirdetés, amit hallott, és a beszélgetés végén kezdett önmagáról is mesélni. Elmondta: tudja, mikor voltam a legboldogabb életemben? Azon a napon, amikor meghallottam, hogy egy autóbaleset miatt meghalt az apám meg az anyám. Az igehirdető felkapta a fejét, hogy mi ...? Azt mondta: így, ahogy mondom. Egészen addig mást sem hallottam otthon, mint azt: te nekünk nem kellesz, véletlenül lettél, nem akartunk, csak nyűg vagy a nyakunkon. Azóta csend van és nyugalom, senki nem veri ezt a fejemhez. Neki ilyen apja volt.
Tudom, hogy ezek szélsőséges példák. Nem ez jellemző általában. De azt is tudom, hogy nagyon sokakban azért él a bibliai hiteles képtől teljesen idegen, torz kép vagy elképzelés Istenről, mert földi tapasztalatainkat próbáljuk kivetíteni rá, és összetévesztjük Őt egy akármilyen földi édesapával.
Nos, ezért jó az, hogy Jézus itt részletesen beszél arról, milyen is az az Isten, akit mi Jézus felhatalmazása alapján így szólíthatunk: mi Atyánk. Mit csinál ez az apa ebben a példázatban? Négy olyan fontos mozzanat van, amiből szinte teljesen kirajzolódik egy hiteles Isten-kép előttünk. Ennél sokkal több mindent is elmond még a Szentírás a mi mennyei Atyánkról, de ennyi van a példázatban, ma este maradjunk ennél.
Beszédes az, ahogyan elengedi a fiát ez az apa, beszédes az, ahogyan várja, beszédes az, ahogyan visszafogadja, és az ember szíve meghatódik, mikor látja, hogy közben a másikon is ott van a fél szeme, és azt is ugyanúgy szereti, azt is igyekszik megmenteni attól, hogy még messzebb sodródjék tőle. Ezt a négy mozzanatot vegyük most sorra, és engedjük, hogy maga a mi Urunk rajzolja elénk: ki az az Isten, akit sokkal jobban meg kellene szeretnünk, és akiben sokkal jobban kellene bíznunk, mint eddig. És ha jobban megismerjük Őt, akkor szent meggyőződéssel fogjuk majd énekelni: mindenki elhagyhat, elfeledhet, Isten azonban végtelenül szeret.
1) Az első ez: elengedte kisebbik fiát. Lehet, hogy őt is meglepte, az is lehet, hogy észrevette már, hogy érik ez a döntése a fiúnak, hogy egyszer odaállt elé és röviden azt mondta: ide a vagyonnak azzal a részével, ami engem illet! Ez nagyon ritkán fordult elő, hogy egy gyermek még az apja életében elkérje tőle a saját örökségét. Azt olvastuk azonban: az apa egy szót sem szól, megosztja köztük a vagyont. Kétharmad a nagyobbiké, egyharmad a kisebbiké. Az akkori törvények szerint az elsőszülött kétszer annyit örökölt, mint a többi. Tehát ha négyen voltak testvérek, öt részre osztották a vagyont, kétötöd a legidősebbé, a többi a többieké. Megosztotta köztük a vagyont, és aztán mindenét összeszedve ez a fiú hamarosan elment.
Az emberből azonnal előtolul a kérdés: miért nem akadályozta meg? Ha nem is úgy, mint ahogy valaki egyszer mondta: két nagy pofont neki, és itt maradsz, - de hát üljön le vele és beszéljék meg. Nyilván elhamarkodott és felelőtlen döntés, nem is nevezhető döntésnek, ez egy ötlet, egy hóbortos ötlet. Mit csinál, hova megy? Ráadásul azt mondja: nagyon messzire. Nem lehetne ennél konkrétabban meghatározni? Nem szabad elengedni! Zárja be előtte az ajtót!
Ezek a mi gondolataink. Jézus azonban itt a mennyei Atyáról beszél. Isten ilyen. Aki el akar menni, és ennyire el akar menni, és azt gondolja, hogy ott lesz szabad majd, amikor az atyai ház kötelékei már nem kötik, azt Ő elengedi. Olyan sokszor szoktuk azt mondani: miért engedi meg az Isten? Miért engedi meg, hogy háborúk legyenek, éhség legyen, szenvedés legyen? Miért engedte meg ez az atya, hogy a tékozló fiú az éhhalál szélére jusson? - Elnézést kérek, ő kergette el a háztól? A gyerek akart elmenni. Isten olyan Atya: aki el akar menni tőle, elengedi. Miért? Mert Isten szabadságra teremtett minket. Az embert felelős lénynek alkotta, aki szabadon dönthet Isten mellett vagy ellene. Isten világosan elénk adta a lehetőségeket. Így olvassuk ezt a Bibliában: elődbe adtam az életet és a halált, - és utána tesz egy hangsúlyos mondatot: válaszd azért az életet. És elmondta azt is: ha mégsem, akkor mi lesz annak a következménye. Az ember nem az életet választotta, és azok a következmények nyomorítják meg most az életünket, amiket Isten előre megmondott. Ennek Ő az oka?
Egyébként is érdekes, hogy amíg valakinek jól megy a dolga, eszébe sem jut Isten. Amikor nehézségei támadnak, akkor mindjárt Őt vádolja: miért engedi meg? Amíg ennek a fiúnak jól ment a dolga (és miért ment jól? Mert abból élt, amit az apjától kapott. Nem dolgozott meg érte. Az örökség volt, amit elvert,) addig nem jut eszébe az apja. Amikor bajba kerül, akkor jut eszébe. Az volt a jó, hogy nem vádolni kezdte, hanem azon gondolkodott: hazamegy.
Miért engedi el Isten azt, aki el akar menni tőle? Azért, mert Ő azt akarja, hogy önként vállalt szeretetkapcsolatban éljen vele az ember. Ő nem kötözi magához a hitetlent. Aki tudja, hogy ki az ő Atyja, aki úgy ragaszkodik, hogy el sem lehet kergetni otthonról, azt engedi magához közel, és az ismeri majd meg igazán: kicsoda Ő. Isten erre vár, hogy mi mindnyájan ilyenek legyünk. Ez a magyarázata annak, hogy nem zárta be a tékozló fiú előtt az ajtót - de nem zárta be mögötte sem! Várta vissza.
Nem tudom, hogy valaki hasonlónak érzi-e magát ehhez a fiúhoz, nem legyintett-e meg minket is ez a gondolat: akkor leszek szabad, ha Isten nem szól bele az életembe. Ma este szeretném hirdetni: Isten nem kötöz magához, de vár vissza. Azt várja, hogy talán éppen ott a messzeségben megtanuljuk: mit jelent az Ő közelsége, az atyai otthon, és ezzel a bizalommal menjünk vissza hozzá.
2) Ez a második vonása itt az Atyának: visszavárja az elbitangoltat, a tékozlót. Honnan tudjuk, hogy ez a példázatbeli apa várta? Van itt egy mellékes félmondat, amelyik azonban nagy igazságot árul el. Amikor megy haza a fiú, ezt olvassuk róla: „Mikor még távol volt, meglátta őt az apja, megszánta, eléje futott, nyakába borult és megcsókolta.” Mikor távol volt, meglátta. Hát hogy láthatta meg, mikor távol volt? Csak úgy, hogy figyelte. Talán azóta, hogy elment. Ki tudja, hányszor nézhetett arra a bekötőút felé. Előbb-utóbb vissza kell jönnie. És ha visszajön, itt otthona lesz neki akkor is. Ha mindent elszórt, akkor is jöhet. Mikor jön már?
Mint ahogy egy édesanya várja az egy szem lányát, aki késő este valahova elment, és minden lépésre figyel. Vagy mikor szerelmesek várják egymást. A múltkor mondta egy nagyon szerelmes fiatal lány; nem nagyon ismeri az autómárkákat, de a Skoda hangját ismeri: a Pali Skodával jön mindig. És ha autóajtó csapódik és a Skoda hangjához hasonlít, akkor már az ablaknál van.
Valami ehhez hasonló vágyakozás érződik ebben a fél mondatban: mikor még messze járt, észrevette. Senkinek fel sem tűnt, ki az a koszos vándor, - az apja látta: ez a fiam. És valami olyat csinált - és Jézus akkori hallgatóinak ez sokkal többet jelentett, mint nekünk, mert mi nem érzékeljük, milyen abszurdum -, amit nem csinált senki: tisztes, korosodó férfi a majdnem földig érő hosszú szoknyaszerű ruhájában elkezdjen futni. Majd ideér az, aki jönni akar. Hova rohan...? Ez komolytalan, nem elég méltóságteljes magatartás volt, de nem érdekli semmi. Eléje fut, átöleli és megcsókolja. Mert várta vissza.
Nincs itt valami tévedés? Nem hamarkodta el az apa ezt a dolgot, hiszen a fiú még semmit sem mondott? Még nem mondta: bocsánatot kérek. Még nem mondta el azt, amin egész úton hazafelé gondolkodott: mit mond, ha megérkezik: vétkeztem ellened, nem vagyok méltó. Még semmi nem hangzott el. Hát nem a bűnbánatnak a következménye a bűnbocsánat? Nem. Pontosan ezt a megbotránkoztató igazságot mondja el itt Jézus. A mennyei Atya előbb szeret minket, mint ahogy egyáltalán hallunk róla. A mi mennyei Atyánk előbb megbocsátotta a vétkeinket, mint ahogy azokat elkövettük. Persze, hogy el kell majd hangoznia annak: vétkeztem, bocsánatot kérek, - mert akkor lesz az övé. Akkor ragadja meg és tudhatja a magáénak a bocsánatot. De a bocsánat már előtte kész van. Előtte megcsillantja az apja, amikor átöleli és megcsókolja. Mert nem a bűnbánatunk hívja létre Isten kegyelmét, hanem Isten kegyelme hív elő minket bűnösöket, és hívja létre bennünk azt az őszinte bűnbánatot, ami majd bekövetkezik ennek a fiúnak az életében is.
Ez az apa ezt a hitvány gyereket annak ellenére szerette, hogy elment, és ahogyan elment otthonról. A maga részéről továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. És most, amikor meglátja, egészen természetes a számára, hogy fut eléje, átöleli és megcsókolja.
Hadd mondjam ilyen egyszerűen: ma este eléd is így jön Isten. Ami azért is nagy szó, mert a leírásból úgy tűnik, ez a tékozló fiú nem valami átgondolt, az egész belsejét megrendítő bűnbánattal jött haza. Miért jött haza? Egyszerűen azért, mert éhes volt. Azt olvassuk, ahogy elmélkedik a disznók között: az én apámnak a béresei bővölködnek a kenyérben, én pedig itt éhen halok meg. Hazamegyek az apámhoz. A gyomrának a korgása indította el haza. Mégsem tesz szemrehányást neki az apa, hanem így fogadja el.
Szeretnék bátorítani mindenkit, ha nem is megrendült bűnbánattal vagy erős Istenbe vetett hittel jött ide, hanem egyszerűen csak nyomasztja már például a betegsége, szeretne Istentől valamit kapni: erőt, nyugalmat, egy kis vigasztalást, ne szégyellje, jöjjön csak nyugodtan. Nem fogja elkergetni. Éppen az Ő közelében fogja majd megismerni az illető igazán önmagát is. Isten elfogadó szeretetét látva ébred majd benne mindent megrendítő, őszinte bűnbánat. Ha valaki csak azért jött, mert elege van már az otthoni viszonyokból, mert teljes csőd van a gyerekekkel, vagy bizonytalanná vált a munkája s így az egész jövője, meg a családé is: jöjjön csak nyugodtan így is. Majd még alakulni fog. Még sok minden mást is el fog mondani Istennek. De a példázatnak ez a mozzanata: az ölelés és apai csók ott a poros úton, arra bátorít minket: ami hazahoz az Atyához, hadd hozzon, csak jöjjünk. Szedjük a lábunkat minél előbb. Ő nem kerget el. Így is, ennek ellenére is elfogad.
3) A harmadik, amivel Jézus folytatja a mennyei Atya arcképének a megrajzolását az, ahogy ez a példázatbeli apa mozgósítja az egész házat. Hazamennek, és végre megszólal. Egész eddig néma volt. Hallgatott akkor, amikor a fia eléje állt, hallgatott akkor, amikor az úton ő eléfutott. Az a csók sokat mondott, de nem mondott még semmit neki. Most azonban megszólal. Utasítások röpködnek. Hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára, sarut a lábára, vágjátok le a hízott tulkot, tessék lakomát rendezni! Akkor mond egy jogi formulát, a visszafogadásnak a formuláját: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Mit árul ez el? Azt, hogy Isten irántunk való szeretetében mérhetetlenül sok gyengédség van, és hogy ez a szeretet határozott, radikális szeretet. Honnan tudjuk, hogy gyengédség van benne? Onnan, hogy a gyereket azonnal felöltözteti. Miért kellett ez? Az a hosszú fehér ruha, amit itt megnevez, az előkelő izráelitáknak az ünneplő ruhája volt, amikor egy tanácsbeli férfiú a város kapuja elé vonult például tanácskozni. Tiszteletet parancsoló öltözet volt. Ezt adjátok rá! Mi talán azt mondanánk: menj, vesd le, minél kevesebb apró állatot hozzál a családba, aztán maradj valamelyik külső szobában, és majd megbeszéljük a dolgot. Ilyenek vagyunk mi földi apák. A mi mennyei Atyánk pedig ilyen: hozzátok ki a legszebb ruhát, a tiszteletet parancsolót. Miért? Mert összesereglett a háznép, meg a szolgahad csudát látni. Ni csak, hogy néz ki! Nem lehet ráismerni, hogy tönkrement! De miket csinált! Ó az semmi, én többet tudok ... Ettől a megaláztatástól akarta megőrizni az apja. Tessék úgy ránézni, amit az a ruha parancsol. A gyűrű meg a saru azt jelentette: szabad ember, illetve a visszakapott fiúságnak a jelképei voltak ezek. Ez az én fiam. Ezt a részét befejeztük. Mehet mindenki a dolgára. Nem csámcsogunk, hogy őt megalázzuk.
Nem véletlenül röpülnek itt a parancsok az apa szájából. Elejét akarja venni mindennek, amivel megaláznák a fiát. Pedig lehet, hogy a fiú is természetesnek tartotta volna ebben a helyzetben, hogy nyilvánosan megszégyenítik vagy kényelmetlen keresztkérdésekre kell válaszolgatni. Az után, amiket tett, bármi jöhetne. De az apa érezteti: ennek a gyereknek nincs múltja, tiszta lappal indul. Olyan tisztával, mint az a ruha, amit most hoztak ki a parancsára. Ennek jövője van, ez az ő fia, így nézzen rá, így beszéljen vele és róla mindenki. Minden mozdulata ezt a szeretetet sugározza, amiben figyelmesség van, tapintat, együttérzés, közösségvállalás, védelem.
Ahogy az a ruha körülvette ezt a fiút, úgy veszi körül az Atya szeretete is. És ebben benne van a megbocsátás. Ezért mondtam, hogy Isten szeretetének a radikalitása is ott van. Az a gyökeres és megfellebbezhetetlen megbocsátás, amivel visszafogadta. Nincs feltétel, hogy visszafogadlak fiamként, ha... Nincs ilyen. Sőt, nem is engedi meg neki, hogy végigmondja a mondatot: fogadj vissza úgy, mint egy bérest. Odáig el kell mondani: vétkeztem, nem vagyok méltó ... Ez így is van. De ennek ellenére a fiam vagy - mondja ő, és így indulunk tiszta lappal.
A mennyei Atya Jézusra néz; és mireánk, akik sokszor a múltunkon, mint egy romhalmazon ülünk, Jézusért úgy tekint, mint az Ő gyermekeire. Az egyszülött érdeméért és áldozatáért képes ilyen magunkfajtákat visszafogadni gyermekeivé. Ki érti ezt? Valóban úgy igaz, ahogy majd halljuk az énekkartól: nagy az Isten szerelme, melynek csodás mélyére bármint kutat, nem ér le az emberi véges elme. S jön a refrén megint: lehet, hogy minden elhagy, elfeled, Isten azonban vég nélkül szeret.
Mi szeretünk nagy szavakat mondani: vég nélkül, kimondhatatlanul, de aki a maga bőrén érzi ezt az atyai szeretetet, aki maga kapott bocsánatot és feloldozást, annak a száján ez nem szólam többé, hanem boldog hitvallás. Jó lenne, ha ezt a radikális bocsánatot kérnénk el ma este a mi Atyánktól! Aztán komolyan vennénk, hogy Ő ezt nekünk adja Jézusért. És ilyen radikálisan bocsátanánk meg egymásnak is.
Az Atya tehát elengedte a kisebbiket, mert nem kényszerrel akarja otthon tartani, hanem szeretetkapcsolatot keres vele. Várta vissza, és szemrehányás nélkül visszafogadta. Visszahelyezi a fiúi státuszába és megbocsátja bűneit, és ekkor elkezdődik az örömlakoma - ahol egy szék üres.
4) Az idősebbik testvér nem érkezett még haza. Aztán a nagy vigasságban egyszer csak észrevétlenül eltűnik az apa, kimegy, és elég sokáig kinn marad. Mit csinál ott? Olvastuk a történetet: hívja be a nagyobbikat is. Ő nem akar bejönni. Miért? Mert tele van keserűséggel, és ezt most ráönti az apjára. Egy csomó durvaság, szemrehányás, vád, elégedetlenség zú-dul az apjára. Erre valami különös apai finomság, bölcsesség és szeretet válaszol: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Örülnöd kellene hát, hogy a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Minden szavával simogatja ezt a duzzogó, lázongó, háborgó embert. Fiam..., te is az vagy, mint a másik. Ráadásul te mindig velem vagy. Vagy az nem jelent semmit? Ha ez nem jelent semmit, akkor mindenem a tied. Megosztottam köztetek a vagyont. Miért vagy elégedetlen? És ez a te testvéred - akit ő véletlenül sem nevez testvérének, hanem a megelőző mondatban azt mondja: amikor az a te fiad hazajött, aztán kiteregeti a bűneit. Az atya elfedezte, mert a szeretet sok vétket elfedez. Ő kiteregeti: miket csinált az. - Örülnöd kellene, hogy újra itthon van.
Az egyiknek eléje fut, a másiknak utá-namegy. És ha valaki ma este közelebb érzi magát ehhez a nagy fiúhoz, aki jó fiú volt, akinek a száján ki se jön olyan, aki á, dehogy, még gondolatban sem, soha, álmában sem... Ha valaki ilyen jó fiú, akkor neki is hirdetem: Isten őt is ugyanúgy szereti. A jó fiúnak üres a helye az Isten országában, de ő is engedhet az atyai hívásnak.
Az egyiket a messze távolból vonzotta haza az Ő szeretete, a másikat innen a közelből kellene behívnia. Bement-e vajon? Nem tudjuk. Jézus itt abbahagyja a példázat elbeszélését. Amit el akart mondani, elmondta. De az bizonyos, hogy minket, mai kisebb és idősebb fiakat is ugyanezzel a szeretettel hív. Ilyen Istenről beszél nekünk Jézus, aki mindnyájunkat ismer, mindent tud rólunk, azt is: mi az, ami most különösen nyomaszt, amitől nem tudunk szabadulni. Talán közben is elkalandoztak a gondolataid, - mert mint mágnes, az megkötöz, - és hív minket magához. Akkor is, ha valaki abban sem bizonyos, hogy az Atya egyáltalán létezik.
Azt szeretném kérni, hogy ma este szólítsd meg ezt az Atyát, akkor is, ha nem hiszed, hogy létezik. Mondd el neki: nem hiszed, hogy létezik. Ővele őszintén lehet beszélni, és csak úgy érdemes. Kezdj el vele beszélni, Ő válaszol azoknak, akik Őt megszólítják. Egészen őszintén, komolyan mondjuk el ma este Istennek azt, ami a szívünket nyomja. Nem kell kegyes dolgokat mondani, csak azt, ami nyomja a szívünket. És ezt az egyet kérjük tőle: segítsen, hogy megismerjük Őt. Nagy élmény lesz, amikor egyre inkább kirajzolódik majd előttünk az Ő arca, és egyre nagyobb meggyőződéssel ragaszkodni fogunk hozzá, mert látni fogjuk: minden elmúlhat, és mindenki elfeledhet bennünket, de Isten vég nélkül szeret.

Múlt vasárnap az itt köztünk levő gyermekek munkaterve szerint Ruth könyve elejével foglalkoztunk. Azt mondta utána egy kedves, idős testvérünk, hogy ha már elkezdtük, folytatni is kellene, és főleg a könyv végéről beszéljen, mert Isten ott nagy lehetőséget csillant fel előttünk. Hiszen Ruth rossz esélyekkel érkezett meg pogány létére Izráel népe közé, és milyen szép karriert csinált. Hogyan történhetett ez?
Ahogy azt említette, eszembe jutott egy édesanya, aki egyszer többek füle hallatára fogadkozott: én olyan karriert csinálok a fiamnak, hogy mindenki megirigyelheti. Meredeken emelkedőt, dicsőségeset, kerül amibe kerül. A jelenlevők csodálkozva néztek egymásra, mert ez éppen egy szülői értekezlet végén hangzott el, és ott erről a fiúcskáról nem sok jót mondhattak a tanárok. De hát karriert mindenki szeretne csinálni, némelyek még úgy is, hogy kerül amibe kerül. Hogyan csinált Ruth „karriert”? Mielőtt erre a kérdésre megkeressük az ige válaszát, azoknak a kedvéért, akik régen olvasták ezt a könyvet, vagy nem ismerik a történetét, egész röviden hadd foglaljam össze.
3000 évvel ezelőtt, a bírák korában élt egy család Betlehemben: a szülők és két fiú. Az éhínség idején úgy döntöttek, hogy elmennek Móáb földjére, mert ott több kenyér van. Nem sokkal a megérkezésük után meghalt az apa. Az édesanya egyedül nevelte fel két fiát, akik aztán megnősültek, odavalósi móábita lányokat vettek feleségül. Közülük az egyik volt Ruth. Nem sokáig éltek házasságban, valami miatt mind a két fiú meghalt. Ott maradt a három özvegy. Naomi és a két menye. Naomi úgy döntött: visszamegy Betlehembe. Menyeit pedig megpróbálta rábeszélni, hogy maradjanak otthon, menjenek még férjhez, otthon lesznek ők boldogok. Ők azonban vele akartak menni. Aztán útközben az egyikük mégis meggondolta, és visszament népéhez. Ruth azonban ott az úton elmondta ezt az azóta szállóigévé vált gyönyörű hitvallást: „Ahova te mész, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Csak a halál válasszon el tőled!”
Így érkeztek meg ketten Betlehembe. Az emberek összefutottak, alig ismertek rá Naomira, úgy tönkrement a sok csapás miatt. Naomi ezt mondta nekik: „Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr. Ne is hívjatok engem többé Naominak, hiszen megalázott engem az Úr, és bajba döntött a Mindenható.”
Nagy kérdés volt: mihez kezdjenek? Abban az időben minden nőről egy férfinak kellett gondoskodnia. Vagy az apja, vagy a férje, vagy a legidősebb fia, de valaki férfiember. Nekik se férjük, se gyerekük. Azt olvastuk ebben a mai szakaszban, hogy Ruth a legszegényebbek munkájához látott, mivel éppen kezdődött az aratás, az aratók után összeszedegette a tarlón az elhullott kalászokat. Ezt szabad volt a szegényeknek. Szüret után is a böngészés az ő lehetőségük volt. Azt csinálta Ruth, amit lehetett. Mennyi gabonát lehet így összegyűjteni egy nap? Vajmi keveset, de azt minden este boldogan vitte haza Naominak, mert elhatározta, hogy gondoskodni fog az anyósáról.
Később derült ki, hogy az a gazda, akinek a földjén először szedegetett, s aki ilyen kedvesen marasztalta is ott őt, az távoli rokona Naominak. Abban az időben az úgynevezett sógorházasság révén igyekeztek gondoskodni az özvegyekről. Ez azt jelentette, hogy ha egy asszonynak meghalt a férje, a sógorának vagy a legközelebbi férfi rokonnak illett feleségül vennie őt. Elvileg kötelező volt, de azért lehetőség volt kibújni alóla. Illett feleségül vennie, hogy az elhunyt férfi neve tovább éljen a születendő utódokban. Az így született gyerekek az elhunyt gyerekeinek számítottak. Ez nagyon fontos szempont volt sok ok miatt, és így Boáz úgy jött számításba, mint távoli rokon, közelebbi nem volt, illetve még egy közelebbi volt, az nemet mondott, aztán Boáz feleségül vette Ruthot, és gyermeke is született tőle.
Ez volt Ruth „karrierje”. Nulla esély- lyel indult, amikor hazaérkezett. Egy kis senki volt, még a nevét sem tartották számon. Amikor megkérdezik: ki az a fiatalasszony, azt mondják: Naominak a menye. Egy névtelen senki, jöttment idegen, pogány, aki azonban feleségül megy egy módos gazdához, (aki ráadásul finom lelkű férfi), - és anya lesz, ami akkor minden nőnek a szíve vágya volt. S nem is akárki a gyermeke, mert az ő gyermekének az unokája lett Dávid király, vagyis Ruth Dávid király dédanyja, és így a megváltó Jézus egyik ősanyja is lett.
Valóban szép karrier. Hogyan csinálta ezt? Nos, pontosan erről szól Ruth könyve és erre célzott a mi kedves idős testvérünk, hogy ezt nem Ruth csinálta. Ezt a karriert - vagy mondjuk most már inkább magyarul: ezt a sikeres pályafutást, ezt az emelkedő előmenetelt Isten készítette el neki. Ez az egész program készen volt, mielőtt még Ruthék visszatértek volna Betlehembe. És Ruth maga is csodálkozva láthatta, ahogy lépésről-lépésre kibomlott előtte Isten szép terve. Amit ő maga sem ismert, amit ő nem tudatosan valósított meg, mert nem ő valósított meg, hanem Isten ajándékozta meg őt mindezzel, amiről itt szó van. Ezért harsan fel ennek a rövid könyvecskének a végén az erőteljes finálé: áldott az Úr! És Naomi, Ruth és a szemlélő szomszédok, és mindenki, aki szemtanúja volt az eseményeknek, magasztalja Istent, mert felismerik az események mögött azoknak a mozgatóját, alanyát, az élő Istent, aki szeretetébe fogadta ezt a pogány fiatalasszonyt is.
Van-e ilyen ma is? Van. Ha sok időnk lenne, meg mindegyik olyan lenne, amit illik elmondani nagy sokaság előtt is, többet mondhatnék a magam, a magunk életéből is, amikor utólag lett nyilvánvalóvá, hogy Isten valami szépet elkészített, s miközben az ember végezte napi munkáját, szenvedte a napi bosszúságokat és örült a napi ajándékoknak, aközben fokról-fokra kibomlott valami szép isteni terv, és a végén felharsant a hívő szívben: áldott az Úr!
Hogyan csinálja ezt Isten? Néhány egyszerű tényt vegyünk észre ebből a történetből, hogy bátrabb bizalommal merjünk ráhagyatkozni a ma is és értünk is cselekvő Istenre.
1) Mindenekelőtt vegyük észre, hogy Isten időzíti az eseményeket. Ezért kérem újra és újra a testvéreket nagy tisztelettel, hogy lassan olvassák a Bibliát. Egyáltalán olvassák a Bibliát és lassan, minden szónál megállva, és figyeljünk fel a jelentéktelennek tűnő kifejezésekre is. Miből derül ki, hogy Isten rendezi, uralja és időzíti az eseményeket?
Az első fejezet végéről és a második elejéről olvasom: „Így tért vissza Naomi, és vele együtt jött menye, a móábi Ruth is Móáb mezejéről. Éppen az árpaaratás kezdetén érkeztek meg Betlehembe.” Miért akkor, miért nem előbb, miért nem később? Miért alakultak úgy az események, hogy éppen akkor érkeztek meg? A folytatás: „El is ment Ruth, és kiérve a mezőre, szedegetett az aratók után. Történetesen az Elimelek nemzetségéből származó Boáz szántóföldje volt az.” Senkit sem ismert ott még Ruth. Ez is később derül ki, hogy ki az a Boáz. Történetesen éppen ott kezd el szedegetni. Miért nem a szomszédén? És a folytatás: Éppen akkor ment ki Boáz is Betlehemből, és aztán szóba elegyedik Ruthtal.
Honnan van ez a sok „éppen akkor”? A balga ember azt mondja: véletlen. Az okosodó balga azt mondja: a véletlenek szerencsés összjátéka. A hívő ember rácsodálkozik a mindenható Istenre: ennyire szeret engem? Érettem mozgatja az eseményeket? És ilyen hatalmas, hogy úgy időzít mindent, ahogy jónak látja céljai elérése érdekében? Ez a mi egyik nagy bajunk, hogy nem vesszük komolyan, hogy Isten Isten. Ami azt jelenti: mindenható, és ugyanakkor törődik velünk és szeret minket, nyomorult kis embereket.
Isten időzíti tehát az eseményeket. Itt senki nem sejti még, hogy ebből házasság lesz, legkevésbé Ruth. Ő csak hozzálát a munkához - ahogy olvastuk: hajnaltól napestig talpon van. Örül, ha az anyósának hazavihet valamit este. Körülbelül eddig lát. Lehet, hogy közben eszébe jut néha, miközben letörli verejtékét, hogy vajon lesz-e neki társa, mert de jó lenne. Meg dajkál-e még gyermeket a karjaiban, akinek ő lesz az édesanyja? Lehet, hogy eszébe jutott. De itt most a mindennapi előteremtésével voltak elfoglalva. Istennél viszont már hosszú távon készen volt a megoldás az ő életére. Ő ezt nem tudta. Nem ezt várta, amit Isten elkészített, csak csendesen várt és rábízta magát és anyósát Istenre. Csodálatos az, amikor hívő emberek lépten-nyomon észreveszik, észrevesszük az életünkben az eseményeket időzítő Isten szeretetét.
2) A másik, ami nyilvánvaló a felolvasott részből, hogy Isten ad gondolatokat az embereknek. Ő adta azt a gondolatot Naominak, hogy az ám, van ilyen, hogy sógorházasság ... A legközelebbi rokon az valaki, akit nem nagyon ismertek. Utána ez a Boáz jön, hát figyelmeztetni kell, hogy döntse el, akarja vagy nem akarja. Eszébe jut valami. És nem sokkal ezután jut eszébe ugyanez Boáznak. És ahogy beszélget Rutthal, - itt még nincs szerelem, meg eszébe sem jut, hogy pogány nőt vegyen feleségül, - de ahogy beszélget vele, egyre jobban megkedveli, felismeri a belső értékeit - erről külön tanulmányt lehetne írni Ruth könyve alapján, hogy nem ránézésre tetszett meg neki először, hanem hogy gondoskodhat így egy tulajdonképpen vadidegen a volt anyósáról? Most már nem anyósa, meghalt az a férfi, aki összekötötte őket. De ő anyósa- vagy anyjaként szereti ezt az asszonyt. És milyen meghatóan gondoskodik róla! Aztán eljut Boáz oda, hogy feleségül veszi és vállalja az ezzel járó sok kötelezettséget is. Egészen nyilvánvaló a leírásból - ha tovább olvastam volna, hogy Isten adta ezt a gondolatot nekik.
(Csak zárójelben hadd jegyezzem meg, mert ezen mindenki fenn szokott akadni, aki elolvassa Ruth könyvét, hogy azért az nem volt szép, hogy Naomi azt tanácsolta Ruthnak, hogy azon az éjszakán feküdjön le ott a mezőn Boáz közelében. Ez egészen megszokott és tiszta módja volt annak, hogy figyelmeztetni kell a rokont a kötelességére. Csak ugyanolyan furcsa a mi számunkra a figyelmeztetésnek ez a módja, mint ami közvetlenül utána következik, hogy amikor megegyeznek és kezet ráznak, akkor egyikük leveszi a saruját és annak bizonyságául, hogy ezt meg fogom tartani, odaadja a másiknak. Azt hiszem furcsállnák a testvérek, ha a templom előtt megegyeznénk valamiben, kezet fogunk, és az egyik félcipőmet utána odaadnám annak bizonyságaként, hogy becsület szóra, ez így lesz.
Ugyanilyen furcsa számunka az a másik jelenet, - de hadd mondjam ki magyarul, mert mindig ezen szoktak fennakadni - Ruth nem lefeküdt Boázzal, hanem az akkori szokás szerint a közelében feküdt le, hogy figyelmeztesse arra, el kell döntenie: vállalja-e őt Naomival együtt vagy nem. Ez csak zárójeles megjegyzés volt, mert meg szokta zavarni ennek a szép könyvnek a mondanivalóját, hogy nem értjük az akkori szokásokat és törvényeket.) Isten adta a gondolatot nekik, Ő irányította ezeket az embereket egymástól látszólag függetlenül, de az egész egy összefüggő rendszer részeként működött, és Isten tervét valósította meg.
3) És még egy harmadik megjegyzés: lépten-nyomon láthatjuk, hogy Isten adja az áldást. Az áldás az, amiért sem meg nem dolgozott az ember, sem meg nem érdemli. Valami olyan jó, olyan érték, amihez úgy jut, hogy csak úgy kapja. Áldásként kaptak mind a ketten otthont, biztos megélhetést, szeretetet, és Isten különös áldása volt, hogy ez a pogány asszony lehetett a dédanyja Dávid királynak és így Jézus családfájába is bekerülhetett. Nem véletlenül olvasunk a könyv vége felé ilyeneket: „Elvette tehát Boáz Ruthot, és az a felesége lett neki. Megadta az Úr, hogy teherbe essen.” Ez is az Úr ajándéka és áldása. „S fiút szült. Akkor ezt mondták az asszonyok Naominak: Áldott az Úr, aki nem hagyott most téged rokoni támasz nélkül!”
Isten olyan hatalmas és olyan gyengéden szereti a benne bízókat, hogy időzíti az eseményeket, megfelelő gondolatokat, indításokat ad az érdekelteknek, és áldást áldásra ad akkor is, ha nem érdemeljük meg.
Nyitva marad azonban még a kérdés, hogy mit tett ezért Ruth? A Biblia világos válasza az, hogy ezért semmit sem tett. Ez nem jó kérdés. Ezért semmit sem tett. Mert minderről nem is tudott. Ő nem tudta, mi Isten terve vele. Hát akkor mit tett egyébként, hogyan élt, és hogyan gondolkozott? Ez már tanulságosabb. Úgy, hogy elfogadta helyzetét Istentől. Tudomásul vette, hogy most neki ezek a lehetőségei. Élt az adott lehetőségekkel. Megfogta a munka végét. Elkezdte a legszegényebbek sokak által megvetett munkáját: szedegetni kalászokat az aratók után. Elkezdett gondoskodni úgy, ahogy lehetett arról az öregasszonyról, aki szerette őt, és akit szeretett ő. Megpróbáltak valahogy egzisztenciát teremteni maguknak. Megfogadta a tanácsát az idősebbnek, noha az furcsa lehetett neki is.
Élte a maga életét keményen dolgozva, - olvastuk: alig pihent valamit, kora reggeltől késő estig talpon volt. Olvastuk: csodálkozik, hogy egyáltalán szó-ba áll vele Boáz. Azt mondja: hogyan engedheted meg, hogy igyam szolgáid vizéből, mikor idegen vagyok? Jöttment pogány. Nem követel magának jogokat, hanem dolgozik, és közben ragaszkodik Istenhez. Ragaszkodik hozzá akkor, amikor elveszti a férjét. Nem az öklét rázza: milyen Isten az, aki ezt megengedi, hanem még jobban odabújik Istenhez, mert még jobban rászorul az Ő szeretetére. Ragaszkodik hozzá akkor, amikor sógornője visszafordul félútról és visszamegy a maga isteneihez. Ruth megismétli hitvallását: Istened az én Istenem. És megy tovább Naomival az úton. Ragaszkodik Istenhez akkor, amikor ilyen reménytelen, kilátástalan, csüggesztő körülmények közé érkeznek meg. Mindig ragaszkodik hozzá. Özvegyen és újra társat kapva, egyedül vagy közösségben, szegényen vagy jómódú ember feleségeként. Ezen semmi nem változtat, hogy elkötelezte magát az élő Isten mellett. Egyedül tőle vár mindent és egészen reá bízta a jövőjét.
Ő már korábban kinyitotta szívét Isten előtt, és egyre szélesebbre tárta annak kapuját, és Isten ott az őt megillető helyet foglalta el. Első lett és kizárólagos Úr. Ennek a gyümölcse volt az a sok áldás, amit kapott. Mert Isten azoknak, akik ragaszkodnak hozzá, csodálatos dolgokat ígér. A 91. zsoltár végén olvashatjuk ezt: „Ezt mondja az Úr: Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Isten az övéi elé odakészített egy utat. Ezen az úton elhelyezett bizonyos nyomorúságokat is, és telerakta áldásokkal. Aki ezen az úton jár, az mindig közel marad Istenhez. Azt még a nyomorúságai - lásd Ruthnak a gyászát -, a veszteségei, a próbák is közelebb viszik Istenhez, és az az áldások között sem bízza el magát, és nem magának tulajdonítja az eredményeket, hanem újra és újra felharsan szívében: áldott az Úr! Aki az Istentől neki rendelt úton jár, annak lesz sikeres pályafutása, „az futja be ezt a karriert.”
Másik úton is lehet járni, ott viszont maga marad az ember. Ott nem számíthat Istenre, mert otthagyta őt. Nem érik kedves meglepetések, Isten áldásai, mert ott nem készített Isten áldásokat. Az Isten útján vannak az áldások. Ott még a próba is sokszor megkeményíti vagy még jobban szembefordítja Istennel. Az irány nem jó, célt tévesztett. Ezt nevezi a Biblia bűnnek.
Az újszövetségi kifejezése a bűnnek azt jelenti: céltévesztés. Nem arra megyek, ahol Isten látni akar, ahova hívott, és ahol mindazt megtalálom elkészítve, amire szükségem van ahhoz, hogy boldog, értelmes életem legyen a nehézségek közepette is. Mert ugye nem azt olvastuk, hogy aki ragaszkodik hozzám, az soha nem kerül nyomorúságba, hanem azt ígéri Isten: „vele leszek a nyomorúságban és kimentem őt.” Mert még a nyomorúság mögött is az Ő minket formáló szeretetét ismeri fel az ember.
Ez a bizonyosság tükröződik itt Boáz szavaiban: „Fizessen meg tetteidért az Úr, legyen bőséges jutalmad az Úrtól, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni.” Ez az a lehetőség, amiről az említett idős testvérünk beszélt. És ez az a lehetőség, amit ez a világ nem ismer. Hadd idézzek néhány közmondást és egy szólást, amelyik olyan jól tükrözi azt, hogy nem ismeri a hitetlen világ ezt a nagy lehetőséget: Szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna. Kaparj kurta, neked is lesz. Segíts magadon, Isten is megsegít.
Vaskosan pogány bölcsesség van ezekben a közmondásokban. Magamra vagyok utalva, Isten sehol, nekem kell kikaparni, amit el akarok érni. Nekem kell segíteni magamon, mert hiába kiabálok, nincs senki se az égben, se a földön, aki megkönyörüljön rajtam. Ha mégis van Isten, esetleg utána talán segít, ha magamon segítettem. És mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Ez a világ bölcsessége, és ennél tovább nem is juthat, mert azon a célt tévesztett úton ez a valóság. Ezzel kell találkoznia. Ezért hív minket Isten arra, hogy forduljunk meg. A megtérés szó azt jelenti: megfordul 180 fokban, hátra arc, és induljunk el azon az úton, amit Ő készített el a számunkra.
Isten gyermekét az jellemzi, hogy ragaszkodik Istenhez jóban, rosszban, egyedül, közösségben, ha teljesülnek az álmai, akkor is, és ha nem teljesednek, akkor is. Tudja azt, hogy Isten mindig pontosabban ismeri mire van neki szüksége, mint ő maga. Ez nem valami tétlen tespedés, ez nagyon tevékeny élet. Aki gyakorolja ezt az Istenbe vetett bizalmat és naponta megharcolt hitet, az tudja: ez lelkileg is teljes aktivitást igényel, de egyébként is tevékeny az ilyen ember, mint Ruth. Közben jár az esze, de Isten Szentlelke irányítja értelmét. Közben jár a keze és talán szorgalmasabb, mint sokan körülötte, végzi mindazt, ami itt a dolga, de nem feledkezik el arról, hogy Isten is végzi mindazt, amit érette meg akar tenni. Amit megígért, vagy amiről a hívő nem is tud. És az az attitűdje, az alapállása, amit a 138. zsoltárban így szoktunk énekelni: Áldásodra én kész vagyok, hálát adok néked, Istenem. Nem is csak az áldásaidért, hanem éretted, magadért. És azért, hogy én nyomorult is hozzád tartozhatom. Mert te magad többet érsz nekem, mint bármi, amire vágyakozom, vagy amit még ezután adni fogsz.
Hogyan akarunk karriert befutni vagy a gyermekeinknek, unokáinknak emelkedő pályát készíteni?
Olyan időben élünk most, amikor sokan komoly hiányokkal küszködnek. Sokan vannak, akik társ nélkül, biztos megélhetés nélkül, meleg otthon nélkül élnek, s egyáltalán úgy, hogy nem látják értelmét a létüknek. Úgy érzik, semmi okuk a reménységre, reménytelenül tengődnek egyik napról a másikra. Könnyen azt mondja az ilyen ember: könnyen szaval az, akinek van társa, egészsége, családja, küldetése, otthona. Ne szavaljon könnyen, hanem tegyen meg mindent azokért, akiknek nincs. De akár van, akár nincs, mindannyiunkra érvényesek Isten ígéretei. Aki ragaszkodik hozzám, - azt mondja az Úr, - azzal vele vagyok a nyomorúságban is, és azt előbb-utóbb kiszabadítom abból. Merjük-e ezt hinni?
Két igével hadd fejezzem be. Azt olvassuk a Példabeszédek könyvében: Bízd magadat egészen Őreá, mert abból jó származik. És azt olvassuk Jeremiás siralmainak a könyvében: Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.
Ilyenkor az ember azt kérdezi: Mi lesz az Úr szabadítása? Nem tudom. És meddig kell arra várni? Nem tudom. Hát akkor mit tudsz? Azt, hogy az Úr Úr, és a szabadítás már készen van nála. Azt, hogy Ő egészen bizonyosan nem feledkezik el rólam. Tegyem, amit az adott helyzetben lehet és kell, s közben ragaszkodjam Istenhez, és a jutalma nem marad el.
Amíg ez csak elmélet, addig lehet rajta vitatkozni, amikor valaki megpróbálja, akkor tapasztalja: igazak az Isten ígéretei.

Ma a gyerekek rendjéhez igazodunk, mert itt lesznek tíz órakor ők is a tanévnyitó istentiszteleten, és az ő éves menetrendjük szerint ma kezdik tanulmányozni Ruth könyvét. Az első fejezet van soron az ő számukra, legyen nekünk is ez az igénk, és értsük meg ezen keresztül Isten hozzánk szóló üzenetét.
Valószínűleg a könyv történetét, cselekményét a legtöbben ismerjük. Egy négytagú családról van szó, akik békésen éltek Betlehemben, amíg a nagy éhség nyomán a családfő arra az elhatározásra jutott, hogy elmennek olyan helyre, ahol úgy hírlik, bővebben van kenyér. Így mentek el egy pogány területre, Moab földjére. Ott nemsokára meghalt az apa. Egyedül maradt Naomi (vagy magyarítva Noémi) a két fiával. Felnevelte őket Isten kegyelméből. Aztán, ahogy felnövekedtek, egymás után megnősültek. Odavalósi lányokat vettek el, mind a ketten moábita pogány lányt. Aztán folytatódott a tragédia: ez az asszony nemcsak a férjét veszítette el korán. Előbb meghalt az egyik fia, azután meghalt a másik is. Ott maradt három özvegy. Mit csináljon ott Naomi? Úgy hallotta, megszűnt az éhség otthon, elhatározta: hazamegy.
Ekkor azonban már egészen másként gondolkozott, mint az útjuk elején, de erről most részletesen nem akarok beszélni. Naomi szívét megdolgozta Isten ezzel a sok szenvedéssel, és ez a hármas gyász egészen odafordította őt az Úrhoz. Nem szembefordult Istennel, nem az öklét rázta, hanem megtanult imádkozni, magát megalázni. Istentől fogadta el ezeket a veszteségeket. És aki Istenhez fordul, annak a szívét Ő megtölti sok olyan kinccsel, amit csak tőle lehet kapni. Például: igazi szeretettel. Ebből következett az, hogy nem önmagával foglalkozott, hanem a menyeiért aggódott. Most már az a két lány vadidegen volt az ő számára, de mégis szerette őket, és azt mondta: ti még fiatalok vagytok, maradjatok itt. Férjhez mehettek, gyerekeitek lesznek. Áldjon meg az Isten benneteket, vigasztaljon meg a ti új férjetek házában. Én hazamegyek, mint a szedett fa. Majd az Úr gondoskodik rólam.
A menyei azonban azt mondták, nem hagyják magára, együtt mennek. El is indultak. Naomi azonban bölcs asszony volt, és útközben még egyszer megálltak és megismételte a biztatást: maradjon csak otthon ez a két fiatalasszony. Együtt sírtak, aztán azt olvastuk: Orpá egyszer csak megcsókolta az anyósát, és visszament. Ruth pedig ott az úton mondta ezt a gyönyörű vallomást: ne mondd ezt még egyszer, hogy maradjak itt, mert eldöntöttem, hogy veled megyek. Néped az én népem, Istened az én Istenem. Ott akarok élni és meghalni, ahol te vagy!
És Naomi, mivel jó füle volt, hallotta, hogy ez komoly beszéd, úgyhogy nem mondta még egyszer: maradjon ott. Aztán mikor hazaértek, Isten csodálatosan kezébe vette az ő sorsukat, és Ruth a megváltó Jézus Krisztus egyik ősanyjává is lett. Erről azonban a könyv későbbi részében van már szó.
Most csak erre a három özvegyre figyeljünk, és közülük is különösen majd Orpának a magatartását vegyük közelebbről szemügyre.
Ott maradnak mind a hárman özvegyen, és úgy tűnik, másként dolgozzák fel a veszteséget. Ezt a két pogány fiatalasszony valami olyannal találkozott Naomi életében, ami számukra ismeretlen volt. Nekik is voltak isteneik, sőt nekik isteneik voltak, amiket ki lehetett ábrázolni szobrokban. Vallásosak voltak ők, tisztelték a maguk isteneit. Naomi nem tudta megmutatni a maga Istenét.
Ő mindig csak egyről beszélt, s az is láthatatlan. De úgy beszélt róla mindig, mint élő személyről. Mint akivel beszélgetni lehet, mint aki ad valamit, akitől az ember elfogadja, vagy akinek az akarata ellen tiltakozik, akivel vitatkozik, akit kérdez, akitől várja, hogy választ ad, mint egy élő személy. És ahogyan hordozta ez az asszony a háromszoros gyászát, az meggyőzte ezeket a pogány fiatalasszonyokat arról, hogy ez az Isten van. Akiben Naomi hisz, az valóban az események irányítója, az valóban élő személy, akire ő méltán bízza rá egész jövőjét, és igazat mond, amikor ilyeneket beszél: az Úrtól fogadja el még ezt a veszteséget is, és Őreá bízza egész jövőjét. Egyrészt az a békesség, ami akkor is sugárzott belőle, amikor a könnye csorgott, másrészt az a szeretet, ahogy nem önmaga lett fontos magának, hanem a menyeiről gondoskodott, és értük aggódott, ez önmagában bizonyságtétel volt ezeknek a pogány asszonyoknak. Ennyit Naomiról.
És mit tudunk meg Orpáról? Azt, hogy rá is hatással volt Naomi hite, talán Ruthnak a valamivel erősebb hite is. Ő is elindult hazafelé velük. Először ő is azt mondta: dehogy marad itt, hanem megy Naomival meg Rutthal. Útközben azonban megingott és visszafordult. Együtt sírnak, aztán sírva megcsókolja az anyósát és hátat fordít nekik: visszamegy.
Ez félelmesen igaz jelenet ott a Betlehembe vezető úton. És sok ilyen embert ismerek, akik úgy látszik, már-már kijöttek a pogányságukból, de még sem lettek az Isten népének tagjaivá. Akik felismerték a maguk bálványai tehetetlenségét, de még sem ismerték el igazán az élő Istent uruknak. Akik sok mindent tudnak Istenről, de nem mondhatják el: ismerik Őt. Különösen a szó bibliai értelmében nem ismerik, mert a Bibliában az ismeret korántsem csupán intellektuális tevékenység, hanem egzisztenciális életközösség. A legteljesebb közösség két ember között ez az ismeret. Nem véletlenül használja a Szentírás ezt a kifejezést a házastársi közösségre. A házastársak nemi közösségére: „Ismerte Ádám az ő feleségét, Évát.” Amikor két ember minden tekintetben eggyé válik - ez az ismeret. És amikor Isten ismeretéről beszél a Biblia, akkor a szó lelki-szellemi értelmében ezt a teljes közösséget gondolja mindig. Nem véletlenül mondja Jézus a főpapi imádság csodálatos szárnyalású fogalmazásában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Ez nem azt jelenti: tudnak rólad, vagy nem tagadják, hogy létezel, hanem azt jelenti: összeforrt az életük veled. Mindenestül alárendelték az életüket neked. Állandóan úgy néznek reád, Istenem, mint a szolga az ő urának kezére, ahogy olvassuk a zsoltárok könyvében. Elég, hogy a kisujját mozdítsa, és a szolga ugrik, és tudja, mit kell csinálni, nem kell hosszan magyarázni. Értenek egymás szeméből is. Még ha nem mondja is, tudja: most annak az ideje van, és csinálja. Aki ismeri Istent, az ilyen mértékig engedelmes neki, azonosul vele belsőleg. Az akarata teljesen eggyé válik Isten akaratával. Nos, ide ezek a félutas keresztyének, az ilyen Orpá-féle emberek soha nem jutnak el. Elmondhatnak mindent Istenről, felmondhatnak egy alapvető dogmatikát, ha ez a belső azonosulás és folyamatos engedelmesség hiányzik az életükből, nem ismerik Istent, és végül is nélküle fognak elveszni.
Orpá elindult az anyósával meg Ruthtal, de soha nem érkezett meg oda, ahova azok mentek, és így soha nem látott csodákat. A maga életében nem tapasztalhatta, kicsoda Isten, mert a végleges szakításra nem volt kész.
Olyan sokat mond ez a néhány szó: visszament az ő népéhez és isteneihez. Már eljött tőlük, de véglegesen nem szakított velük, és az isteneket is meg az élő Istent is egyidejűleg imádni nem lehet. Egy ideig meg lehet játszani ezt a lehetetlent, hogy úgy tűnik, mintha Istent imádná az illető, de szívében nem szakított isteneivel, - egy kritikus ponton azonban az ilyen emberek mindig visszafordulnak. És kiderül: ha nem szakítottak radikálisan a múltjukkal, a bálványaikkal, a régi szokásokkal, a régi társasággal, a régi eszményekkel, az Isten nélkül felépített értékrenddel - ha volt ilyen az életükben -, akkor visszarántja őket menthetetlenül. Félig-meddig nem lehet az Isten útján járni. Egy ideig lehet azt a látszatot kelteni, egyszer azonban mindenkinek az életében eljön az a kritikus pillanat, ami itt Orpáéban, amikor lehet, hogy sírva, de mégis hátat fordít az élő Istennek és azoknak, akik mellette döntöttek, és visszamegy az ő népéhez és bálványaihoz.
Olyan sokan elmondták már, hogy egy-egy istentiszteleten szíven találta őket Isten igéje. Egészen meggyőző volt számukra, hogy azt Isten mondta nekik, amit ott megértettek, és ha ezt most elkezdenék csinálni, az jelentene igazi változást és boldogságot az életükben, - aztán addig halogatták az engedelmességet, míg végül tették annak az ellenkezőjét vagy valami egészen mást. Miközben értelmükkel tudták, hogy igaz, amit Isten mond, arra van szükségük, azt kellene csinálni, az hozná ki őket a zsákutcából és bajok közül, de mégsem tették meg. Visszamentek az ő népükhöz és az ő isteneikhez.
Most a nyáron Isten kegyelméből sok egész hetes konferencián vehettem részt. Sajnos, többeket láttam, akik így voltak. Akiknek a szíve felmelegedett ott az Isten szeretetének a tűzénél, akiknek a számára világosság lett, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megoldás az ő számukra is, s talán azzal az elhatározással indultak haza, hogy mostantól kezdve ez meg ez másként megy, mivel azonban nem történt igazi döntés, radikális, visszavonhatatlan, átgondolt döntés a szívükben, és nem vállalták annak a konzekvenciáit napról-napra újra, maradt minden a régiben - sőt sokkal rosszabb, mert még a lelkiismeret is vádolja őket, most már tudják: nem az Isten akarata szerint élnek. És ez keserves állapot ám, az ördög pedig nevet a markába.
Eszembe jutott egy férfi, aki egyszer úgy tűnt, meghozta ezt a döntést, és ez komoly konzekvenciákkal járt volna az ő életében, s mihelyt erről az alkalomról hazament, várta már egy régi üzlettárs, aki nagy üzletet ajánlott. Ő belement, s amikor néhány hónap múlva találkoztunk, sírt amiatt, hogy mégsem azt csinálta, amit annakidején elhatározott, de szinte tehetetlenné vált már azt tenni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem tud kihozni valakit az ilyen nyomorult állapotból is, de senkinek sem kívánom az ilyen vergődő lelki állapotot. Amikor valaki nem mert szakítani az isteneivel, és azt gondolja, lehet az isteneit és az élő Istent is imádni. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat úgy, hogy Isten bemutatkozik és határozott kemény igét mond: Én, az Úr, vagyok a te Istened. Nem más és nem mások. Én hoztalak ki Egyiptomból, ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. És akinek mégis vannak, az nem tapasztalja meg, milyen az, hogy az Úr kihoz minket ma is Egyiptomból, és csodát csoda után cselekszik a hívő ember életében.
Pál apostolnál világosan látszik ez a döntés. Olyan becsületesen, őszintén leírja a Filippi levél 3. részében, hogy mi mindenben bízott ő addig, mitől remélte az üdvösségét, mik voltak neki a legnagyobb értékek. Az értékpiramisának csú-csán a törvény állt, a mózesi törvény, amit ő halálosan komolyan vett, amit könyv nélkül tudott is, a Mózes öt könyvét, de az ötödik könyvét feltétlenül, szó szerint. Igyekezett azt megtartani, s meg volt győződve, hogy amennyit abból teljesít, az az övé. - Az én igazságom - így mondja ott. És váltig várta, hogy ez majd neki békességet ad, s azt gondolta, hogy ennek fejében kap ő Istentől üdvösséget. És újra és újra kénytelen volt megállapítani: nem tudja betartani a törvényt. Remélhet ő így üdvösséget? Mekkora ez az ő igazsága, ami a törvény alapján Isten előtt igazság? Igazság ez egyáltalán Isten előtt, hogy felét megtartom, felét nem? Hol megtartom, hol nem. Hát Isten igaz bíró! Ezt mi a viszonylagos igazság értékelése alapján mondjuk. És akkor ismerte meg Jézus Krisztust, és ennek a gondolatmenetnek a végén írja azt: amit egykor értéknek, nyereségnek tartottam, azt most, a Krisztusban kapott gazdagságért mindet kárnak és szemétnek ítélem. És mindent veszni hagyok, hogy megnyerjem azt, aki Krisztus, és amit Ő ad nekem. „Most már tudom, hogy nincs nekem saját igazságom a törvény szerint, de van Istentől kapott igazságom a Krisztusért a hit alapján.” (Fil 3,9). Nem az én teljesítményeim állnak már a csúcson, hanem egy személy került oda: Jézus Krisztus az értékpiramis csúcsa. Tudom, hogy mindaz, ami érték, tőle ered, és mindaz, amim Isten előtt lehet, azt tőle kaptam ajándékba. A hitemmel fogadom ezt el. Az én dolgom, hogy elfogadjam és éljek belőle. Egy új értékpiramis épül fel, de ehhez ez a döntés kellett: mindent kárnak ítélek azért a gazdagságért, amit Krisztusban kaptam.
Nos, ez a döntés hiányzott Orpából. Mert ez a döntés mindig egy személyhez kapcsolódik. Figyeljük meg, hogy Orpá korántsem ragaszkodik úgy, sem Naomihoz, sem - ami ennél sokkal fontosabb, - a Naomi által megismert Istenhez, mint Ruth. Orpának elvei vannak, ő bizonyos tanokat hallott, bizonyos összefüggésekre lett figyelmes, de ennek nincs megtartó ereje. Egy ideig van vonzereje, de nincs megtartó ereje. A személyes kapcsolatnak van megtartó ereje. Ruth azt mondja Naominak: Istened az én Istenem. Aki egy személyhez ragaszkodik, és nem emlékekhez, tárgyakhoz, tantételekhez, az fog megmaradni a kritikus pillanatokban.
Kérjük ma Istent, hogy nyissa ki szemünket és lássuk meg, mi minden köt még minket. Javasolom, hogy ezt az éneket (445. ének) olvassuk el otthon még egyszer. Minden versszakában előjön ez a vergődés: már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, aztán mégsem. Aztán rájövök: köt s lehúz sok minden. Meg lehet attól szabadulni. Isten nem lehúzni akar minket, hanem felemelni még önmagunkon is, a gondjainkon is, és feloldozni a kötelékeinkből. És nem azt akarja, hogy örökké azon bánkódjunk, hogy sok szép ígéretem, óh hányszor megtagadtam, - hanem annak örüljünk, hogy az előtted felelősen hozott döntésemhez most is ragaszkodom. És ha sok kísértésnek vagyok kitéve, akkor is: Jézust nézem, és Ővele győzök én. (Szép, hogy ezzel fejeződik be az ének és nem a csüggedés dala, csak őszinte vallomás. És az utolsó sorban a győzelemről szól, s arról, hogyan lehet győzelemre jutnunk.)
Orpának a szívében nem dőlt el a dolog. Itt kezdődik, itt benn. Az a szép, Sadhu Sundar Singh-nek tulajdonított é-nek is így kezdődik: Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust. Lehet, hogy nem nagyon követem, azt sem tudom pontosan, hogy Ő hova megy, meg én hova kerülök, ha követem, de az eldőlt a szívemben, hogy követem. Aztán ahogy haladunk előre az ének versszakaiban, egyre rázósabb dolgok jönnek. Azt mondja: ha nincs is társam és egyedül maradok, akkor is követem Jézust. Ha ez áldozatba kerül, és bármit kell érte fizetni, akkor is követem Jézust. Aztán ténylegesen is követi és halad előre az úton az ember, de előbb a szívében kell, hogy eldőljön. Ezt a komoly döntést akarjuk megspórolni és aztán ezért kell ilyen keserűen tapasztalnunk: már-már megindulok, de mégsem haladok. Meg köt, s lehúz még földi csüggedésem. Nem Jézusra nézek és nem győzök én. Pedig lehet győzelmesen is előrehaladni ezen az úton.
Nem véletlenül olvassuk a Zsidókhoz írt levélben olyan gyakran - ezt a levelet nagyon sokat szenvedő keresztyénekhez írták -: álljatok meg mindvégig erősen! - Ez sokszor visszatér. Nem véletlenül mondta Jézus: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. És nem véletlenül olvassuk a Krisztusért sokat szenvedett emberek életében többször ezt a kifejezést: eltökélte az ő szívében. Dániel is, meg az utolsó idők szenvedéseinél is említi Jézus. Eltökélni a szívünkben ... És aztán ahhoz ragaszkodni minden körülmények között. És ez a szeretetközösség az, ami megtart minket. Végül még Ruthról néhány szót. Ő nem sodródott, hanem döntött. Orpáról úgy tűnik: sodródott. Megy a másik, akkor megyek én is. Ők ketten menni akarnak, na most én egyedül lógjak ki a sorból? Hát menjünk! Egy ideig lehet így sodródni, de amikor kezdődnek a nehézségek, ott már csak a döntés ereje tartja meg az embert. Ő nem sodródott, hanem döntött. Ő nemcsak Naomit látta, hanem jobban megismerte Naomi Istenét, mint Orpá. Ezért aztán nem lehetett lebeszélni arról, hogy kitartson mellette.
Neki is voltak kísértései. Nyilván neki is eszébe juthatott mindaz, ami Orpá-nak eszébe jutott - nem tudom mi jutott eszükbe, úgyhogy most ne kezdjük találgatni. De ha belegondoljuk magunkat a helyzetükbe, nagy kilátástalanság várta őket otthon. Elmennek idegenként, hallották: izraelita férfiak csak izraelita lányokat vehetnek feleségül, ők moábiták. Lehet, hogy sose mennek férjhez. Itthon azért mégis nagyobbak az esélyeik ... Végül is semmi nem köti őket ehhez az öregasszonyhoz. Neki otthon vannak még régi barátnői, talán még rokonai is. Ők meg ott vadidegenként őgyelegnek majd. De Ruthról kiderül, hogy Istenre nézett mindig. És ha ezek esetleg eszébe jutottak is, az volt a fontos, hogy az az Isten, akit Naomin keresztül megismert, megbízható, és rábízza magát. A kísértések között ez adott neki erőt.
Valószínűleg hallottuk már ezt a példát, én is itt hallottam a templomban, de hadd mondjam el, mert ide illik, mit jelent az, hogy ha valakinek a szívében létrejön egy ilyen komoly döntés, és mégis ezer kísértés húzná vissza, hogyan működik, hogy valaki ragaszkodik Istenhez, meg tud állni és Jézust nézi, és győz?
Egy, az alkoholizmusból szabadult és Jézustól új életet kapott férfi mondotta el: hosszú ideig boldogan élte a maga hívő életét. Hívő barátokat kapott, a munkáját másként végezte, a családi élete rendbejött stb. Egyszer találkozott az utcán régi ivócimborákkal. Nagy örvendezés. Mindjárt meghívták, menjen el velük csak egy fröccsre. S mondta: nem. Neki egy korty is megárthat, ő ezt komolyan akarja venni. Ilyenkor ismerjük a szöveget - vagy boldog az, aki nem ismeri, hogy mondják: miért, már nem szeretsz minket?! De nagyképű lettél, mióta hívő lettél! Csak egy fröccs, annyit csak kibírsz? Vagy olyan gyenge vagy, annyit sem bírsz már ki? Minden oldalról támadják ilyenkor az embert. Főleg az hasított a szívébe: nem szereti őket, és nagyképű. Nem volt az, ha ezzel mutatja meg a szeretetét, hát esetleg bemegy.
Besorjázott a társaság a kocsmaajtón. Ő maradt utolsónak. Kinn belekapaszkodott az ajtó melletti függőleges esőcsatornába, és azt mondta: Úr Jézus, bejössz velem meginni a nagyfröccsöt? És tudta: nem megy be vele. Akkor ő sem megy be. - Aki harcolja a hit harcait, testvérek, az nem nevet az ilyen mondaton. Ez megrendítően őszinte imádság. Akik harcoljuk a hit harcait, ismerjük az ilyen imádságokat. Amikor Jézusra néz az ember a veresége küszöbén. Jézus visszarántja, és ő engedi, hogy visszarántsa. És azok ott benn mondjanak rólam, amit akarnak, hogy mit mondanak, az az ő dolguk, de hogy én bemegyek vagy sem, az az én dolgom. És az én Megváltóm elég erős arra, hogy visszatartson, de nekem kell megkapaszkodni az esőcsatornába, még inkább az élő Jézus Krisztusba.
Nos, ez a harc ismeretlen sok vallásos ember számára. Amikor a kísértések pergőtüzében a végsőkig kapaszkodik valaki Jézusba. Akkor, amikor racionálisan minden ellene mond annak, amit hittel elfogadott. Uram, én akkor is hiszem, ha most nem hiszem, mert te mondtad. Amikor kiderül: csak a lélek kész, de a test erőtlen. Az erőtlen testével is térdre veti magát az ember, és talán egy ügyetlen mondattal, de a világmindenség Urához kiált, mert ezt megelőzte a szívében egy komoly döntés. Ebből a döntésből jön a hűség, és hűségesnek akkor kell lenni, amikor az embert igyekeznek elszakítani attól, akihez vagy amihez ragaszkodni akar.
Aki ezeket a harcokat vívja, arra illik Pál apostol kifejezése: harcolja a hitnek szép harcát. Ezekben a harcokban izmosodik a hívő, és ezekben a harcokban születnek győzelmek. El lehet lézengeni egy életen át harcok nélkül is. Elhívősködik az ember, nem istentagadó, úgy tűnik, mintha ... csak éppen a kritikus pillanatban kiborul, mert nem ismeri azt, hogy leborulhat a kritikus pillanatokban is, és onnan mindig újra felemeli Jézus, és viszi - ahogy a 84. zsoltár mondja - erőről-erőre, győzelemről-győzelemre. És ez nem a mi erőnk. Ez az, amiről azt mondja Pál apostol: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Még arra is, hogy valaki otthagyja népét, isteneit, és rábízza magát látatlanban erre a számára is még csak félig-meddig ismerős Istenre, aki mellett azonban döntött, - és Isten igazolja magát. Beteljesíti ígéreteit, és csodákat tesz az ilyen ember életében.
Hova visszük a gyerekeinket? Nem azt sugalljuk-e nekik is néha: azért az isteneinket ne hagyjuk el egészen. Egészen rábízni magunkat az élő Istenre könnyelmű dolog lenne? Nem kell ezt túlzásba vinni. Próbáld meg azt, hogy az istenek is, meg az élő Isten is. Gyere csak hittanra! Hozzátartozik a műveltséghez, hogy a Bibliát nagyjából megismerd. Dehogy életre-halálra, mindent vállalva Istenre bízza magát ... Láthatja-e apjától, anyjától, nagyszüleitől, tőletek, tőlünk? Beszél-e életünk Istenről úgy, ahogy Naomié beszélt? Hogy azt mondják a gyerekeink: én is szeretnék így élni.
Isten segítsen ki minket a magunk képmutató félkeresztyénségéből. Segítsen el egyértelmű, visszavonhatatlan döntésekre, és engedje azokat a csodákat, amiket Isten elkészített azoknak, akik igazán bíznak benne!

Akik a bibliakalauz szerint olvassák naponta a Szentírást, az Ószövetségből Zakariás könyvét olvassák most. Többen panaszolták, milyen nehezen érthető vagy teljesen érthetetlen képekben beszél a próféta. Ugyanolyan nehéz könyv az Ószövetségben Zakariás könyve, mint az Újszövetségben a Jelenések könyve. Mind a kettőnek ugyanaz a mondanivalója is - majd látni fogjuk. Mert a ma már nehezen érthető, akkor mindenki számára egyértelmű prófétai képek fontos üzenetet közvetítenek a számunkra.
Csütörtökön láttuk, hogy Zakariás a babiloni fogság utáni júdeaiaknak a prófétája. Időszámításunk előtt 586. az a sötét dátum, amikor Babilon a földdel egyenlővé tette Júdát, Jeruzsálemet és a templomot is. Aztán 50 év múlva kaptak engedélyt Cyrustól arra, hogy hazamenjenek és felépítsék az országot, és megépítsék a templomot is.
Jósua és Zerubbábel vezetésével elszánt, imádkozó kis csapat indult haza, a többség azonban maradt. Ők munkához láttak otthon. Először nyilván saját fejük fölé építettek fedelet, a baj csak az volt, hogy belefelejtkeztek ebbe, s amikor évek múlva már mindenkinek volt otthona, akkor sem a templom építéséhez kezdtek, hanem kezdték komfortosítani a saját lakásukat. Ekkor indította Isten Lelke Haggeus és Zakariás prófétát, hogy rázzák fel a népet lelki álmából és legyen végre egy közös ügy, ami összefogja őket, mégpedig az Isten ügye, és építsék fel a templomot. Haggeus a jelennek prédikált. Félreérthetetlen, világos, kemény szavakkal leplezte le a nép önzését és hitetlenségét. Konkrétumokat sorol fel, hogy most már a luxusnál tartotok, már az a fontos, hogy lambériával legyen bélelve mindenkinek a háza, az Úr háza pedig még romokban van. És ideologizáljátok a hitetlenségeteket: nem jött még el az idő az Úr háza megépítésére. Haggeus konkrét kérdéseket tesz fel, hogy annak az ideje eljött, hogy emeletet is húzzatok a házatokra? Annak az ideje eljött, hogy kezdtek meggazdagodni, és dőzsöltök egymás rovására is? Mindennek eljött az ideje, csak az Úr háza építésére nem jött el? Ha Istent kihagyjátok az életetekből, az áldás marad el. Elmarad az eső, nem lesz termés, annak következményei vannak, ha valaki Isten nélkül akar boldogulni. Lehet, hogy boldogul, de boldog nem lesz. Építsük meg az Úr házát!
És Isten Lelke felindította a lelkileg eltunyult népet. Összefogtak, és néhány év alatt felépült a templom.
Nos, ezekben az években 520. és 518. között dolgozott keményen Haggeus mellett Zakariás. Haggeus a jelenre nézve prédikált, Zakariás a jövőről beszélt. Az egész könyve az 1-8. részben látomássorozat, a 9-14-ig terjedő fejezetekben a távolabbi jövőnek a felragyogtatása azt célozta, hogy a reményt vesztett emberekbe újra lelket, reményt öntsön. Hogy rájöjjenek arra, hogy nem igaz, hogy minden okuk megvan a csüggedésre, vagy ha sok okuk van is a csüggedésre, minden okuk megvan a reménykedésre. Mert Isten jövőt készített ennek a népnek. És ezt a jövőt rajzolta eléjük, próbálta a tekinteteket felemelni. Nemcsak egy emelettel feljebb, hanem azt akarta elérni, hogy ne csak horizontálisan tájékozódjanak, hogy itt mennyi baj van. Van, és lesz mindig, és ahogy haladunk a Krisztus második eljövetele felé, egyre több nyomorúság vesz körül bennünket.
Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten ura a helyzetnek, a történelemnek, az eseményeknek, hogy Isten ma is ugyanaz, aki tegnap volt. S ne felejtsék már el, hogy ez az Isten hogyan hozta ki Egyiptomból őseiket, hogy vezette át a Vörös-tengeren, hogy vitte a puszta sok ínségén és vitte vissza őseik hazájába. És most hogyan hozta ki őket Babilonból, amiről hiába prédikált Ezékiel próféta, nagyon sokan nem hitték már, hogy fél évszázad után lehet újat kezdeni. S most, amikor itthon vannak, akkor sem hiszik, hogy lehet újat kezdeni. Mintha Isten megszűnt volna Isten lenni. Micsoda hitetlenség ez?!
Zakariás is keményen prédikál. A prófétai képek számunkra megszelídítik, lekerekítik az igehirdetésének éleit, pedig élesen metsz bele a nép hitetlenségébe, bizalmatlanságába vagy önhittségébe. S noha keményen, mégis nagy szeretettel hívja fel a figyelmüket arra, hogy ha nem tudnak felfelé nézni, ha nem számolnak Istennel és nem számítanak rá, akkor valóban semmi jót nem várhatnak a jövőtől.
Akkor cselekedeteik, hitetlenségük, mulasztásaik következményei jönnek majd. De ha Isten visszakerül az életükben az Őt egyedül megillető helyre, a központba, az első helyre, ha mindenekelőtt azt kérdezik: Uram, miért hoztál vissza minket? Mit akarsz velünk itt, ahol a gyomok felverték a földeket, ahol még mindig romokban áll minden, ahol görbén néznek ránk azok, akik itthon maradtak és összekeveredtek a pogányokkal, ahol eltölti a szívünket a keserűség amiatt, hogy miért nem jött haza mindenki Babilonból. Azok ottmaradtak a már megteremtett kényelemben, és mi küszködjünk itt helyettük is, meg értük is? Növekszik a keserűség és az elégedetlenség. Magunkra hagyatva érezzük magunkat. - Ha csak ezt látják, akkor valóban megvan minden okuk a reménytelenségre. De ha mernek Isten tetteire gondolni, és Isten ígéreteit komolyan venni, akkor tele lesz a szívük örömmel.
Ez a rész, amit felolvastam, végig erről szól: mit tett Isten értük, és mit ígér Isten nekik. S miközben temérdek nyomorúság van körülöttük, és nőttön nő a reménytelenség a szívükben, aközben erre kellene gondolniok. Ezt vegyék komolyan, és ne a reménytelenséget erősítsék egymásban, hanem ők is öntsenek reményt egymásba. Nem úgy, hogy megpróbálják illúziókba ringatni önmagukat és egymást, hanem úgy, hogy az Isten igaz ígéreteire építenek: Mit szándékozik tenni Isten az Ő népével? Istennek terve van népével. Akkor miért kell elcsüggedni? Ezt a tervet kell megismerni, és hogy mi az ő szerepük Isten tervének megvalósulásában. És így kell munkához látni.
Ezért kezdi ezt a szakaszt így: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya!” És itt a közeli jövőn túl a távolabbi jövőről is beszél, amiről azonban nem lehet tudni, hogy olyan nagyon távoli-e, amikor érkezik a Messiás: Királyod jön, aki diadalmas, mégis alázatos, és szamáron ül. Véget vet a harcnak és a vérontásnak. Kiirtja a harci kocsit Efraimból, kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Alázatos, de uralma a tengertől tengerig ér, és a veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Valóban úgy érezték magukat ezek az emberek, mint akit száraz kútba dobtak. Zakariás azt mondja: nézzetek felfelé is, tenyérnyi eget a kút fenekéről is lehet látni, és aki ott fenn van, az uralkodik itt a földön is. Merjetek bízni Istenben. Neki panaszkodjatok és ne egymásnak örökké. Tőle várjatok szabadítást, és ne mondjatok le magatokról, mert Ő nem mondott le rólatok.
És ezek után az ígéretek után egyre többet beszél a próféta a Messiás Krisztusról, aki majd eljön, akinek ugyanaz lesz a sorsa, mint nekünk. Megkínozzák, sőt általszegezik - így mondja -, és aztán néznek reá, mint egy általszegezettre. De Ő megmutatja a maga isteni hatalmát. Kiönti reánk a könyörgésnek és könyörületnek Lelkét. Isten szövetségébe tagolja a távol állókat, a pogányokat is. Az Ő vérével szerez új szövetséget, ahogy itt olvastuk, és jöhet mindenki: a messze levők, a tudatlanok, a hitetlenek. Sokan megismerik az Urat. Nyomorúságos körülményeik között is boldogok lesznek, és ez a Messiás Krisztus egyszer a történelem végén eljön majd másodszor is nagy hatalommal és dicsőséggel az Ő szentjeivel együtt.
Itt aztán már végigszalad Zakariás a történelmen, és Krisztus második dicsőséges eljövetelére is mutat néhány mondat erejéig. Miközben ő is együtt szenved Isten népével, miközben őt is sújtják azok a csapások, amiket említ: megeszi a sáska a termést, meg elpusztítja a ragya, miközben ő is látja, hogy külső-belső ellenség nehezíti az újjáépítést, aközben messzire lát, komolyan veszi mindazt, amit Isten ígért, és ezzel a hitével próbálja lelkigondozni, vigasztalni, erősíteni, bátorítani azokat is, akik körülötte élnek.
Csodálatos melegség árad ebből a könyvből. Ma már azért sokféle jó magyarázatot lehet kapni, akár itt az iratterjesztésünkben is, nem megfejthetetlenek ezek a prófétai képek. Jó lenne, ha délután egybe elolvasnánk ezt a 14 rövid fejezetet, s engedjük, hogy Isten vigasztaljon minket. Ugyanabban a helyzetben élünk ma, mint amiben akkor volt Isten népe. Éppen ezért, nézzük meg közelebbről, hogy mi is volt az akkori Izráel helyzete, mi egy kicsit konkrétabban Zakariás igehirdetésének a tartalma, és mi vonatkozik mindebből ma mireánk?
1. Mi jellemezte az akkori Izráelt? Elsősorban a szétszórtság. Mindenütt voltak. Sokan ott voltak még Babilonban, s nem is nagyon akartak hazamenni. Valamennyien már visszamentek, mert ezt megengedték. Sokan éppen úton voltak, de nemcsak Babilonból hazafelé, hanem sajnos mendegéltek visszafelé is. Olyan nagy volt a csalódás, ami otthon érte őket, annyira kilátástalannak látták a jövőt, hogy szépen visszamentek inkább abba a házba, amit Babilonban már felépítettek. Visszamentek oda, ahol születtek, nekik már az volt a szülőföld. Ha bizonyos értelemben foglyok voltak is, de a perzsa uralom sokkal demokratikusabb és humánusabb volt, mint a babiloni. Dehogy jönnek ők haza! Itt évekig, évtizedekig gyomlálni, romokat lapátolni, építeni? Miből, kinek...?
Ott minden megvolt már. Szép csendesen visszaszivárgott egy részük azoknak is, akik hazajöttek. Ez elkeserítette az otthon maradottakat, s egy csomó kérdés szólalt meg bennük. Jönnek még egyáltalán haza? Számíthatunk egymásra? Hol fog élni a mi népünk most, ottfelejti magát Babilonban? És mit csináljunk azokkal, akik itthon közben összekeveredtek a pogányokkal? Semmiképpen nem fogadták be őket a hazatérő zsidók, mert a vallásuk is kevert lett. De azok sem szívesen fogadták őket. A körülöttük lakó pogányok meg végképp ellenségesen nézték: mit akarnak ezek itt? Ha nagyon nekilátnak dolgozni, még a fejünkre nőnek. Mentek a feljelentések a perzsa udvarba ellenük. Nagyon nehéz volt akkor az otthoniaknak.
És valóban kilátástalannak, reménytelennek, csüggesztőnek tűnt minden. Nagy szükség volt Zakariás igehirdetésére. Két nemzedék már a fogságban született. Az ő emlékeik odakötődtek. Ők csak elbeszélésből hallottak az atyák hagyományairól, népük történetéről, nem voltak közvetlen élményeik. A templomot nem látták, istentiszteleten sose voltak. Hallottak a tóráról, meg idézeteket belőle. A hívő családokban ápolták a hagyományt, megtanulták az imádságokat, betéve kellett tudni a Tízparancsolatot, meg Mózes könyveinek sok részletét, de mindez ott történt. Most nekik az a hazájuk, ahol születtek? Az a szülőföld, emez meg lenne a haza. De újjá kellene építeni. S meddig kell befektetnünk, hogy valamikor kamatozzék, és kinek fog az kamatozni?! Megéri?
Nagyon sok ehhez hasonló kérdés szólalt meg a szívekben. Vagy kimondták, vagy nem, vagy megbeszélték, vagy titkolták, de mindenképpen rágta, mérgezte a lelkeket. És az élő hittel nyomokban is alig találkozunk. Erkölcsileg, hitbelileg nagyon rossz állapotban volt az a nép. Nemzeti összefogásról szó sem lehetett. Nem volt ott se nemzet, se összefogás, se aki összefogta volna őket. Azaz, hogy Isten mégis küldött egy-egy Nehémiást, Haggeust, Zakariást, Zerubbábelt, Józsuát. Tulajdonképpen az é-let minden területére odaállított valakit: papot, prófétát, népvezért, tanítót, akik elszántan hitték: Isten igéje igaz. Akik bizonyosak voltak abban, hogy Isten azért engedte és hozta őket haza, mert jövőt készített nekik. Akik tudták: a jövőnek ára van, de szívesen megfizették most, hogy majd valamikor a gyerekeiknek, unokáiknak jó legyen.
Hol van az megírva, hogy mindenkinek élveznie kell a munkája gyümölcsét? Fő az, hogy gyümölcsöt teremjen. Gyerünk, dolgozzunk! De kevesen voltak, - viszont ezek a kevesek is nagyon hatottak a többiekre. És mégiscsak felépült a templom, megé-pült Jeruzsálem kőfala, és benépesült a város. Mégiscsak virágzásnak indult ott az élet. Csakhogy azoknak nehéz volt, akik Isten igéjét vették komolyan, akik nem a láthatókra néztek, hanem a láthatatlanokra, magára a láthatatlan Istenre, és engedték, hogy Ő használja őket.
2. Ilyen körülmények között hangzott Zakariás igehirdetése. Az ő igehirdetésének a három legfontosabb gondolatát szeretném most megemlíteni. Istenre mutatott minden szavával. Miközben szerette népét és pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a helyzet itt lenn, aközben mindig arról beszélt, hogy ne feledkezettek el Istenről!
a) Először is azt hirdette Istenről, hogy Ő igaz Bíró. Erre nagy szükség volt, mert az emberekben mérhetetlen sok keserűség halmozódott fel. Kérdezték azt, amit ma is sokan kérdezünk: itt most már mindent lehet csinálni?! Itt most már minden törvényt lábbal lehet taposni? Itt az erőszakosak keresztülgázolhatnak mindenkin? Itt most már nagyban is úgy lehet csalni, mint ahogy valamikor kicsiben csaltak? S ha valaki kicsiben csalt és tetten érték, elítélték. A nagy tolvajokat senki nem kéri számon?! Hova vezet ez? Lehetséges az, hogy néhányan összeharácsolják tömegeknek a kenyerét is már? Nincs következménye a bűnnek?
Ez elementáris erővel tört fel akkor a lelkekből. És azt mondja Zakariás: nem így van! Van következménye a bűnnek. Isten igaz Bíró. Ezek az égbekiáltó bűnök valóban az égbe kiáltanak, és ott van, aki hallja. Ő nem azonnal válaszol, mert lehetőséget ad a megtérésre. Égbekiáltó bűnöket is meg lehet vallani előtte. Nagy gazemberek is megalázhatják magukat előtte, és Ő irgalmas és kegyelmes, és arra vár, hogy minél többen megalázzák magukat előtte. De ha nem, akkor biztos, hogy jön az ítélet.
Zakariás arról is beszél, hogy ami bűnöket mi követünk el, azoknak is lesz következménye, ha meg nem bánjuk és abba nem hagyjuk. Isten az Ő népén is számon kéri a bűneit, de a pogányokon is. Csak ne az Ő népe akarja érvényesíteni az igazságot, mert nem tudunk igazságosak lenni igazán. Csak az Úr! Enyém a bosszúállás, én megfizetek, - ezt mondja az Úr.
Igyekezett tehát minden bosszúvágyat, de ugyanakkor a keserűséget is oldani a nép szívében, s rámutatni itt is Istenre, és bátorítani az embereket: ez nem az ő feladatuk, ez Isten hatásköre, de Ő nem felejti el, mi a feladata. Mi csak dolgozzunk és a magunk házatáján sepregessünk. Mi legyünk rendben, minket ne fenyegessen az igaz ítélet. Mi térjünk meg a bűnökből. Isten igaz Bíró.
b) A másik: Isten gondoskodó pásztor. Rendkívül sok jelzőt sorol fel arra nézve, hogy ezt az igaz Isten-képet odarajzolja az elkeseredett, csüggedő nép elé. Ilyen jelzőket is - amik szokatlanok Istennel kapcsolatban, amit itt olvastunk -: „Milyen nagy az Ő jósága, milyen nagy az Ő kedvessége!” Isten nagyon kedves. Azért nem ítéli meg azonnal a bűnöst sem, mert Ő olyan kedves, hogy nem akarja megítélni. Arra vár, hogy lehetőleg ne kelljen végrehajtani az igazi ítéletet. Ha hiába vár rá, végre fogja hajtani - ez biztos, de kivár, sokáig ... Ő nagyon kedves, és ezzel a képpel akarja szemléltetni Zakariás: „Pásztorolja népét, mint egy nyájat.”
Isten olyan, mint egy jó pásztor. Mi meg olyanok vagyunk - mondja az embereknek -, mint az Ő nyája. A birka magától nem találna oda a vízhez, oda kell terelgetni vagy hívogatni. Egyáltalán nem tud tájékozódni, csak eltévedni tud. Nagyon sok képessége hiányzik a báránynak, ami sok más állatban megvan. Még legelőt sem talál. Megy az orra után mindig, ameddig zöld, aztán ha nincs mit enni tovább, megsemmisül. Rászorul a pásztorra. Semmi olyan szerszáma nincs a báránynak, amivel védekezni tudna. Nem tud harapni, rúgni ... Esetleg öklelni a kosok. De védtelen a vadállatokkal szemben. Kell a pásztor!
Ez a kép akkor nagyon sokat mondott az embereknek. Jó lenne, ha nekünk is örömhírré, evangéliummá válna. Valóban kiszolgáltatottak vagyunk, valóban nem tudunk helyesen tájékozódni. Nem tudunk magunkon segíteni. Egy ideig elvan az ember a képességeivel, aztán sokszor megsemmisül. De Ő mint Pásztor, pásztorolja népét, mint egy nyájat. Vezeti, gondoskodik róla, védi. Biztonságban vagyunk az Ő közelében. De csak ott.
Ha elkóborulunk szanaszét, mint buta birkák, végünk van! Ő azonban olyan kegyelmes, és olyan kedves, hogy még az elkóboroltnak is utánamegy. Ő olyan Pásztor, aki az élete kockáztatásával menti a bárányait. És itt már egészen újszövetségi gondolatokat pendít meg Zakariás az igehirdetésében.
Csütörtökön láttuk, hogy ez a pásztor - Isten azt ígéri az Ő népének, hogy tűzfalként veszi körül, amikor ezer veszély, fenyegetettség között él. Ez a kedves Isten azt mondja népének: aki titeket bánt, a szemem fényét bántja. És ezt annak a népnek mondja, amelyik nagyon sokszor gyalázta Őt, elhagyta, bálványokat imádott. Most is siralmas lelki állapotban van, de Isten egyoldalúan is hű marad és össze akarja gyűjteni őket.
Ő nemcsak igaz Bíró, hanem gondoskodó Pásztor is. Csak maradjunk a közelében!
c) A harmadik üzenete Zakariásnak: valóban dicsőséges jövőt készített az Úr nekünk. Olyan képeket halmoz az utolsó fejezetekben, amik magyarázatra szorulnak. Azt mondja: olyan jövő felé haladunk, amikor Isten uralma, szereteturalma minden tekintetben érvényesül majd a nép felett. Még a lovak csengettyűin is ez lesz: az Úr szent tulajdona. Az Úr házában még a fazekak is olyan szentek lesznek, mint az oltárnál használt kelyhek. Isten szentsége kiárad az Ő népére és átjárja az embereket. Átalakul a gondolkozásuk. Az emberi kapcsolatokon meglátszik az, hogy Isten az ő Pásztoruk, és neki szentelnek mindent. Mindenütt érvényesülni fog azon a napon az Ő akarata.
Hát ettől messze voltak még akkor, amikor ez elhangzott. És mi is messze vagyunk még ettől. De ez a cél, és efelé közeledhetünk egy-egy lépéssel naponta. És Isten nem mond le arról, hogy az Ő szentsége egészen megszentelje gondolkozásunkat és egész életünket. Mert: a „veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátalak és a pogányokat is befogadom a szövetségembe.”
3. A megterített úrasztala különös hitelességgel hirdeti nekünk, hogy Isten igaz Bíró. Abba, hogy Istenhez oly sok tekintetben hűtlenek voltunk vagy vagyunk, abba, hogy nem bízunk benne, hogy engedjük, hogy a keserűség megtöltse a szívünket és kiszorítsa azt az örömöt, amiről itt olvastunk, abba bele kellett halnia Jézusnak. Nekünk kellett volna belehalnunk, mert ennek a hitetlenségnek az igaz ítélete a halál. De pontosan azért jött virágvasárnap szamárháton - ahogy olvastuk -, és azért ment el egészen a keresztig, ahol néztek reá mint egy átszögezettre, hogy ne nekünk kelljen elpusztulnunk a hitetlenségeink miatt. Isten igaz Bíró, a bűnt megbüntette, csak nem rajtunk hajtotta végre, hanem Jézuson. Erre emlékeztet a megtöretett kenyér és a kitöltött bor.
Ugyanakkor megerősít abban is, hogy gondoskodó Pásztor. „Én vagyok a jó pásztor - mondta Jézus -, a jó pásztor életét adja a juhokért. És én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyenek.” Miközben a szükségünk sok tekintetben évről-évre nő, aközben Ő egy másik fajta bőségről beszél, és ezt kínálja is. És aki az Istenben gazdag - ahogy Jézus az egyik példázatban mondta - az sokféle szüksége között is hálás és boldog ember marad.
És a megterített úrasztala előre mutat jövőre is. Amikor az Úr Jézus a tanítványokkal az utolsó vacsorát elköltötte és az úrvacsorát szerezte, megparancsolva, hogy ezt cselekedjük az Ő emlékezetére, akkor hozzátette: „Nem iszom többé a szőlőtőnek ebből a borából addig, amíg újonnan iszom azt veletek az én Atyám házában.”
Az úrvacsora mindig a múltunkra is mutat és a múlt bűnei eltörlésében megerősít. Az úrvacsorában a feltámadott Krisztus arra emlékeztet: velünk van minden napon. És az úrvacsora a jövőre is előre mutat: arra a nagy vacsorára, amikor a Bárány mennyegzőjén azok, akik hozzá hűségesek maradtak, együtt lehetnek, örök öröm lesz fejükön, és eltűnik minden fájdalom és megszűnik minden szükség. Nem igaz az, hogy a jelen nyomorúságait nem enyhíti, ha tudom mi vár rám. Az nyomorúság marad továbbra is, ez tény, de egészen másként szenved minden hívő Krisztusért, vagy egészen másként hordozza a mindennapok sok szükségét, ha tudja, hogy ez átmeneti állapot. Nem ennyi az élet, több az élet. És az a több, már itt a miénk lehet. És tudjuk, hogy kihez megyünk, hova érkezünk meg.
Jó lenne, ha végiggondolnánk ezt, és sokkal tudatosabb lenne bennünk, hogy Isten igaz Bíró, Isten gondoskodó Pásztor, és Isten nekünk is olyan jövőt készített, aminek egy része már itt megvalósul és tartalommal telítődik, s ami túlnyúlik a halálunkon is el egészen a Bárány vacsorájáig.
Jó lenne, ha így tudnánk most megvallani saját hitvallásunkként:
Az Úr Isten az én reménységem, Erősségem mindenféle ínségben. Csak tőle várom igaz boldogságom: S meg is találom. (275. ének)