ÚJ ÉLET OTTHON

Tegnap ott hagytuk abba, hogy nagy sürgés-forgás támadt a tékozló fiú szüleinek a házában, mert a hazatért fiú örömére ünnepi lakomát készítettek. A Toldinak azok a sorai jutottak eszembe: „Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben, Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben.” Öröm volt ez vajon csakugyan, ha még a hízott borjút is levágták. Ezzel a mondattal fejeződött be a tegnapi igénk, hogy elkezdtek vigadni.
Meddig tartott vajon ez a vigalom? Egy napig, három napig ...? Voltak olyan nagy rendezvények, amikor hét napig ülték az ünnepet abban az országban. Nem tudjuk meddig tartott, de az biztosra vehetjük, hogy egyszer vége lett, mégpedig nem sok nap múlva. Az ünneplésből nem lehet megélni, dolgozni is kell.
Ez veti fel azt a kérdést: mit csinált a tékozló fiú otthon? Hogyan folytatódott vajon az ő élete, miután elmondta az apjának a bűnvallását, miután megkapta a feloldózást, visszafogadta, fiává lett. Érkezésének örömére ilyen nagy ünnepet rendezett. Tele volt az apa szíve is örömmel. Az ezután következő hétköznapok hogyan zajlottak?
Erről Jézus nem beszél ebben a példázatban. De a Biblia sok helyen beszél arról, hogyan zajlanak a hétköznapjaik azoknak a hitre jutott embereknek, akik visszataláltak Istenhez és vele új életet kezdtek. Milyen az új élet otthon az Atyával, Őreá figyelve, neki endegelmeskedve? Erről beszéljünk most, aztán nem hagyjuk el a példázatnak a befejező részét, - ha Isten éltet minket, holnap majd a nagyobbik fiúról lesz szó még egyszer.
Hogy zajlanak a hazatalált, hitre jutott embernek a hétköznapjai? Ugyebár ez a fiú béresként akart visszakéredzkedni, ami azt jelentette, hogy feltétel nélkül kész volt engedelmeskedni újra az apjának, és mindenféle munkát hajlandó volt elvégezni. A családon belül a fiaké volt az első hely, utánuk következtek a szolgák, a háznép, az állandó alkalmazottak, akik ott is laktak, és a sor végén a béresek, az alkalmi napszámosok, akiknek nem jelentett állandó és folyamatos kenyérkeresetet az a munka, amit ott végeztek.
Nos, a tékozló fiú az utolsó osztályba sorolta be magát, és azt mondta, ha béresnek visszafogadnál, jó lenne. Ez volt az a mondat, amit az apja már nem is engedett elmondania, mert tudta, hogy fiúként fogadja vissza. De a fiaknak is dolgozniok kellett. Hiszen az idősebb fiú, amikor hazajön éppen amiatt panaszkodik, hogy én mindig minden parancsodat teljesítettem, és szorgalmasan dolgoztam. A fiak is függtek az apától, a gazdától, és nekik is engedelmeskedniük kellett. Tehát, ha fiaként fogadta vissza ez az apa ezt a tékozlót, akkor is a tőle való függésnek, a neki való engedelmeskedésnek az állapotába került vissza. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy minden reggel megkapta a parancsot, és egész nap végezte azt a munkát, amit kellett. Csakhogy most már úgy, hogy ezt önként vállalta, és örült, hogy végezhette. Boldogan végezte.
Ez azonban fontos, hogy nem mint szolga, hanem mint fiú volt otthon, mert ez az Isten irántunk való szeretetét mutatja. Mi a különbség a szolga és a fiú között? A szolga bérért teljesíti kötelességét, a fiú az apja iránti szeretetből végzi talán ugyanazt a munkát. Furcsa lenne, ha neki is fizetne. A szolga idegen ott, ahol dolgozik. A fiú a sajátjában tevékenykedik. A szolga többnyire csak a parancsot érti, mit kell most csinálni, a fiú az összefüggéseket is látja, annak a parancsnak az okát, meg a célját is ismeri. A szolga jó esetben teljesíti amit mondtak neki, a fiúnak magától értetődő az, hogy ha csak lehet túlteljesíti. Nem nézi sem az óráját mikor jár le a munkaidő, s nem kíméli a maga erejét, egészen másként tekint mindenre, ami körülötte van. A szolgát sakkban lehet tartani bizonyos büntetés kilátásba helyezésével, a fiút ezzel szemben belülről indítja valami arra, hogy örömöt szerezzen az apjának, ha dolgozik. Sok és nagy különbség van szolga és fiú között.
Ezért nem mindegy az, hogy kinek tekinti valaki magát. Jézus Krisztus minket szakadatlanul arra bátorít, hogy aki így Istenhez visszatért, aki igazán megtért, az tekintse magát Isten gyermekének.
A János evangéliuma elején olvassuk: „Akik befogadták a szívükbe Jézust, azoknak Ő hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.” Nem a szolgáivá, családtagok. Hozzátartoznak a mennyei Atyához. Van Jézusnak egy nagyon kedves mondata, amit a tanítványainak mond a búcsúbeszédeiben: „Nem nevezlek többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik az ő Ura. Titeket azonban a barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.”
A fiával megbeszéli az apa a dolgokat, a szolgának kiadja a parancsot. A fiút egészen közel engedi magához. Közel engedte akkor, amikor fiává lett. Ezt a kapcsolatot semmi nem zavarhatja meg. Amikor Pál apostol a Galatákhoz írt levélben az újjászületésről és az újjászületett hívők helyzetéről, státuszáról beszél, akkor ezt írja: „Mivel fiak vagytok, kibocsátotta Isten az Ő fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, Istennek örökös is Krisztus által.” (Gal 4,6-7)
A fiúval közli az Atya a saját Lelkét, és ezt most fordítsuk mindig - ha a párhuzamnak csak az egyik oldalát mondom is - magunkra. A mindenható Isten az Ő tulajdon Szentlelkét adja egy ilyen magunkfajta nyomorult kis emberkébe. Mihelyt Jézust befogadtuk, és azt mondjuk: Atyám, kész vagyok neked engedelmeskedni, akármilyen munkát adsz: csinálom. Csak veled lehessek. Adja az Ő Lelkét, ettől kezdve az Ő Lelke belülről irányítja az újjászületett embert. Olyan gondolatai támadnak, olyan elhatározásokra jut, az érzelmeknek olyan húrjai is megrendülnek benne, amikről addig nem is tudott. Valóban ki van cserélve az egész belső világa, mert a család tagja lett, és Isten közli az Ő Lelkét is vele.
Ezért olvastam fel a Római levélből ezeket a mondatokat, mert talán itt mondja el a legrészletesebben az apostol, hogyan élte ő át a fiúvá fogadtatás csodáját. Hogy amikor így átadta az életét Istennek, és bizonyosságot kapott, hogy Isten gyermekévé fogadta őt, megszűnt a félelme. A szolga azért egy kicsit mindig tartott a gazdától, sose lehet tudni, mikor bocsát el, mikor miben talál hibát, mikor milyen indulata van velem szemben. A fiúban nincs ez a félelem. Ha valamit elrontottam, majd megmondja, de azt is szeretettel fogja megmondani. Ha meg én jövök rá, jobban fáj nekem, mint őneki, és máris bocsánatot kérek. Nem ereszkedhet közénk semmi, ami elválaszt, különösen ami szembeállít, mert ugyanaz a Lélek van a fiúban, mint az Atyában. Ugyanaz az irányítás érvényesül mindkettőjük életében. Ez minőségi különbség.
Az apostol itt a Római levélben még azt is hozzáteszi: mivel fiak vagytok, örökösök is. Örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak. A tékozló fiú példázatához képest ez nagy többlet, mert itt arról van szó, hogy az elherdált örökség helyett Isten a hozzátérőnek újra ad kincseket. Amikor tehát valaki Isten gyermekévé lesz, akkor erre a gazdagságra, és erre a szabadságra jut el.
Talán így még jobban érzékeljük, hogy amikor ez a tékozló fiú elment otthonról, mennyire szolgalélekkel ment el. Hiszen keserű kötelességnek találta a munkát, nyűgnek az apai ház rendjét, és nem becsülte semmire az otthoni biztonságot, békességet, a mindennapi kenyeret, a szeretetet, amit kapott. Talán ezért is engedte el szó nélkül az apja, mert tudta, hogy ott a messzi távol nyomorúságai között tanulja majd megbecsülni mindazt az értéket, amit otthon kapott.
Most azonban, amikor hazatér, ugyanazoknak a parancsoknak kell engedelmeskednie, de most már úgy, hogy szereti azt, aki parancsol. És ő is azt akarja, amit az apja. Ezért mondhatjuk azt: itt jut el a tékozló fiú az igazi szabadságra. Itt jut el minden ember a lehető legtágasabb, legnagyobb szabadságra, amikor Isten gyermekévé lesz. Mert mielőtt elment otthonról, az előtt is engedelmeskedhetett volna örömmel, de nem akart. Vonzotta a messzeség, és megigézte a hitetés: akkor leszel szabad, ha függetleníted magadat apádtól, mert akkor majd azt csinálod, amit akarsz. Aztán kiderült a messzeségben, hogy kényszerhelyzetbe került, először csak tobzódni tudott és tékozolni, azután csak nélkülözni tudott, és nem tudott magán segíteni, és átélte a maga tehetetlenségét, és azt, hogy egyáltalán nem volt szabad.
Most, amikor hazajön, és újra vállalja az atyai háznak a rendjét, most lesz szabad, mert meg van az a lehetősége, hogy most is elmehetne otthonról, de már nem akar. Ugyanakkor meg van az a lehetősége is, és most már képes rá, hogy örömmel engedelmeskedjék az apjának, és ez neki is öröm, hogy engedelmeskedhet, mert tulajdonképpen az az öröm, hogy újra együtt van vele, és azt teszi, ami neki magának is a legjobb. Az Isten rendjében az újjászületett ember ezt éli át újra és újra.
Ezért igaz az, amit többször említettünk: a megtérés valóban uralomátadás. Amikor valaki rájön arra, hogy magán nem tud segíteni, elmondja: vétkeztem, nem vagyok méltó semmire, de itthon szeretnék élni. Te kellesz nekem, Atyám, és kész vagyok engedelmeskedni neked. Mert ez az élet maga, hogy újra kapcsolat van az Atyával. Itt kezdi Isten akaratát tenni az ember, s itt már képes rá. Miért? Mert kapta a Szentlelket, és a Szentlélek képesíti az Isten ellen lázadó embert arra, hogy Isten akaratát örömmel teljesítse. Az ilyen embernek egyszerűen kedvesek lesznek Isten törvényei, nem tiltakozik ellenük, és nem igyekszik lefaragni mindenütt valamit belőlük. Örül, hogy ismerheti ezeket, és törekszik arra, hogy megvalósuljanak az életében. Az élete minden területét Isten igéjéhez akarja igazítani. Nem szolgalélekkel, mintha valaki erre kényszerítené, hanem tudatosan, bensőleg azonosul az Atyával, és azt akarja, amit az Atya.
Dávidnak a kérését sokszor beleszövöm imádságaimba. A 143. zsoltárban mondja ezt: „Taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön!” Hol van ez attól, hogy ne szólj bele a dolgomba, én függetlenítem magam, minél messzebb akarok lenni tőled.
A hazatalált tékozló fiú, az újjászületett keresztyén ember így imádkozik: Te vagy Istenem! Nem a magam istene akarok lenni, és nem akarom, hogy idegen, sötét erők váljanak úrrá rajtam. Te vagy és te legyél az Istenem! Taníts hát engem a te akaratodat teljesítenem, és a te jó Lelked vezéreljen engem az egyes földön! Hiszen Isten úgyis jobban tudja: mi jó nekünk, és ez a meggyőződés serkenti az ilyen embert.
Nos, ezért jellemzi a hívőket az Istenhez visszatalált, neki engedelmeskedni akaró keresztyéneket az, hogy olvassák a Bibliát. Ezt nem kötelességteljesítésből olvassuk, ott mondja meg az Atya mit csináljak. Engem nagyon érdekel, mik az Ő gondolatai, mert nekem sok süket gondolatom volt már, és annyi mindent elrontottam. Ő nem szokta utólag megbánni, meg helyrehozni, amit csinál. Neki minden dolga tökéletes, és ha tudhatom az Ő tökéletes gondolatait és akaratait, ez olyan nagy kiváltság, hogy azzal élni kell. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.
Ezért mondja minden hívő ember azt, ami Zsoltárok könyvében gyakran ismétlődik, és sokféle változatban: a te igéd édesebb nekem, mint a méz. Mindennél fontosabbak a te gondolataid. Éjjel nappal azokon gondolkozom. Ismerni akarja az Atyát, és azt, mi az Ő terve az emberrel. Ezért jár istentiszteletre az ilyen ember. Nem illemből, nem szokásból, nem érdemszerző céllal, hanem azért, mert átélte azt, hogy az igehirdetésen keresztül maga Isten szólít meg mindnyájunkat. Azt is, aki mondja, azokat is, akik hallgatják. Ez nagyon fontos, félre kell tenni mindent annak érdekében, hogy tudjam: mit csináljak. Nem akarok már fejjel menni a falnak, nem akarok rögtönözni, kapkodni. Olyan sok mindent elrontottam azelőtt, de jó, hogy visszafogadott, és mondja, hogy mi a legjobb nekem. Hát akkor van annyi eszem, hogy azt csinálom, ami a legjobb nekem. És most már bízom benne, hogy Ő nem fog félrevezetni, és nem játszik velem, nem csap be, mert olyan Atya, amilyennek megismertem a korábbi igékből.
Ezért lesz ez egészen természetes, és fontos a hívő embernek. Ezért természetes, olyan természetes, mint a lélegzés, az imádság. Mindig imádkozik: reggel feltétlenül induláskor. Hálaadás, könyörgés egymást váltják, és gyakorlatilag egész nap. Amikor van egy kis szünet a munkaközben, akkor is, nemcsak, ha bajban van. Állandóan beszélget. Nemcsak akkor szólok a feleségemhez, ha baj támad. Örülök, ha pár percet együtt tölthetünk, és valamit mondhatunk egymásnak. Sokszor nincs is különösebb súlya annak, amit mondunk. Az a fontos, hogy kommunikálhatunk. Összetartozunk. A szeretetet, az összetartozást egy-egy mondattal, egy szóval is kifejezheti az ember. Ez a szerepe egyebek közt az imádságnak a hívő ember életében.
Egyre természetesebbé válik a számára az, egyre inkább reflexszerűvé, és nem külön megerőltető feladat az, hogy engedelmeskedik Istennek. Valóban Isten Lelke kezdi irányítani belülről. És miközben engedelmeskedik az ilyen ember Istennek, egyre jobban hasonlít Jézushoz. Azzá válunk, akiknek Isten megteremtett, elgondolt. Megszentelődik a hívő. Ezt nevezi a Biblia megszentelődésnek. És a megtérést, mindenkinek az életében követnie kell egy ilyen egészséges növekedésnek, fejlődésnek, a megszentelődésnek.
Tegnap láttuk, hogy mi a megigazulás. Isten úgy igazítja meg a hitetlent, hogy Krisztusba helyezi. Én Krisztusban vagyok - ez a megigazulás, és a Krisztus igazságát, igaz voltát, bűn nélküliségét a hívőnek tulajdonítja Isten. A megszentelődés az, hogy ugyanakkor Krisztus élete elkezdődik a hívőben. A megigazíttatás: én Krisztusban, a megszentelődés: Krisztus én bennem. Ez a kettő egyidejűleg történik. A megigazíttatás egy pillanat alatt megy végbe: ez az én fiam - mondta az apa. S attól kezdve megváltozott a státusza. Nem kóborló éhenkórász volt, hanem az apa fia. Befejezett dolog, itt nincs fejlődés. Nem lehet még inkább a fia. Egyszer és mindenkorra a fia lett. De a megszentelődés az folyamat, ott fejlődni kell, és növekedni kell. Krisztus növekszik a hívőben, egyre több olyan tulajdonsága lesz egy ilyen nyomorult gyarló embernek, mint én is vagyok, amilyen Jézus Krisztusnak, és egyre ritkábban jutnak szóhoz a velünk született rossz tulajdonságaink: neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom.
A megigazíttatás mindenkire nézve egyforma, a megszentelődésben növekednünk kell. Minden nagyképűség nélkül mondhatjuk például azt - én mondom egyes szám, első személyben -, hogy én ugyanolyan igaz vagyok Isten előtt, mint Pál apostol, csak nem vagyok olyan szent. Nagyon szeretném megközelíteni azt. Mert Krisztusnak ugyanazt az igazságát tulajdonítja Isten minden hívőnek, de az engedelmességben, a neki való szolgálatban, különböző helyeken állunk, és onnan kell mindannyiunknak előbbre mozdulnunk.
Valaki egyszer így mondta idegen szavakkal: a megigazításban megváltozik az embernek a státusza, a megszentelődésében megváltozik a kondíciója. Vagyis megváltozik az állapota a megigazításban: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. A megszentelődés során meg: egyre több készséget, képességet kap arra, hogy Isten akaratát cselekedje. És eközben éli át a hitre jutott ember az Isten fiainak a szabadságát, ami azt jelenti: azzá lehet, akivé lennie kell. Ez a szabadság bibliai meghatározása. Azzá lehetek, szabaddá lettem arra, hogy azzá legyek, akinek lennem kell.
Láttuk, hogy a bűnös ember autonómiára vágyik, öntörvényűséget akar megvalósítani, ő maga akarja szabni a törvényt, azt csinál, amit akar. Láttuk azt is, ilyen a gyakorlatban nincs. Egyszerűen azért nincs, mert Istentől elszakadva nincs lehetősége sok választásra. Például nem tud nem vétkezni, csak vétkezni tud. Ezen úgy próbálnak segíteni, hogy kitalálták a heteronómia fogalmát, hogy különböző idegen erőknek van alávetve az ember. Ez azt jelenti, hogy sokszor vak erőknek a játékszerévé válik.
A Biblia a teonómiáról beszél. Isten szab törvényt az embernek. De hogyan működik ez? Úgy, hogy az Istentől kívülről jövő törvény a hívőben egészen bensővé válik, és nem mint külső kényszer, hanem mint a saját belső késztetése működik, és segíti őt arra, amerre ő maga is menni akar már. Ez a kötöttség és meghatározottság az Isten fiainak a teljes szabadsága. Ez ugyanolyan mint egy mozdony: akkor szabad, ha a sínen marad. Ha kisiklik: tehetetlenné válik vagy fel is borul, tönkre is megy. Köti őt a sin, de azon a sínen tudja mindazt elvégezni, ami végett gyártották. Ott tud erőt kifejteni, ott tud hasznos munkát végezni ... A hal is a vízben szabad, ha onnan kiveszik, nem szabad. Az ember az Istennel való közösségben szabad, mégpedig a neki való, önként vállalt engedelmességben.
Különös dolog ez, amikor egy külső törvény belsővé válik és belülről indítja az embert, és összhangba kerül a megtért bűnösnek az akarata a mindenható Isten akaratával. Sok ige beszél erről, példaképpen csak egyet olvasok. Ezt mondja Isten az Ő népének: „Új szövetséget kötök az én népemmel - azt mondja az Úr -: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be. És Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsitől nagyig - azt mondja az Úr -, és én megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31,33-34)
Törvényemet az ő belsejükbe írom és nem kell magyarázni, bíztatni, meggyőzni, tanítani, érvelni - tudják, megismerik az Urat. A Szentlélek olyan ismeretet ad nekik, olyan egyértelművé teszi az igét, a Bibliát nekik, olyan világossá teszi az útjukat, amit Isten kijelölt számukra, hogy nem lehet eltéveszteni. S miközben azon járnak, örülnek, hogy azon járhatnak. Vagyis: megvalósul az az ének, amit már többször idéztem a hét folyamán: „Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat.” Ez az újjászületett ember nagy élménye és korlátlan szabadsága. Érti és szereti elrendelt útját, és Istennek minden parancsát örömmel teljesíti.
Többször idéztem a héten Augusztinuszt, csak nem mondtam, hogy őt idézem, most már elárulom. Ő mondta azt: a teremtéskor Isten teljes szabadságot adott az embernek, és ezért tudott nem vétkezni vagy tudott vétkezni. Ezzel a szabadsággal rosszul élt, és az Istentől elszakadt ember elveszítette ezt a szabadságot úgy, hogy nem tud nem vétkezni: egyszerűbben csak vétkezni tud. Az újjászületésben, Istenhez visszatalálva, visszakapja újra a régi szabadságát, újra tud nem vétkezni, mégpedig a benne élő új természet, a hit által benne élő Krisztus az tud nem vétkezni. Az az állapot azonban, amikor már nem is tudunk vétkezni, csak az örökkévalóságban következik be.
Nos, amikor Isten megtérésre hív bennünket, akkor a magunk tehetetlenségéből, megkötözöttségéből hív ki erre a szabadságra. Amilyen tehetetlen volt a tékozló fiú a disznók között, és teljesen kilátástalan, reménytelen volt a jövője, nem tudta előteremteni azt, amit eltékozolt, semmi reménye nem volt arra, hogy valahol majd megkeresi azt az összeget, vagy akárcsak a mindennapi kenyeret, olyan tehetetlenné vált az ember Isten nélkül, és ebből hív ki Isten az említett szabadságra.
Vajon mindig engedelmeskedik a hitre jutott ember, mindig öröm neki, hogy Istennek szolgálhat? Nem. Sajnos nem. Amíg ebben a testben élünk, addig megmarad bennünk a régi Isten ellen lázadó természet is. Csak azt mondja Pál apostol: nem az uralkodik, hanem Isten Lelke uralkodik a hívőben, akit kapott az újjászületésben. De újra és újra szóhoz jut és teret követel magának a régi természet is, ez a hitnek a harca, amit a hívő folyamatosan vív. És aki növekedni akar az engedelmességben, és a megszentelődésben előrehaladni, annak az a feladata, hogy mindig újra álljon félre Jézus Krisztus elől, és engedje Őt érvényesülni.
Például: olyan helyzet alakul ki, ahol az illető méregbe szokott gurulni, ezt előre tudhatja, ha van önismerete, és erre törekedni is kell, és amikor már fokozódik a helyzet, akkor magában nyugodtan mondhatja: Úr Jézus te irányíts engem, te szólalj meg, nem akarok a magam indulatai szerint megszólalni. Ennyit a legnehezebb helyzetben is mondhat valaki magában imádságként. Félreáll Jézus útjából, és engedi, hogy a benne élő Krisztus szólaljon meg, tegyen valamit, vagy maradjon csendben. Egészen másként fog viselkedni, mint ami őreá korábban jellemző volt. És mivel ezt ő akarja is az előbb említettek miatt, egy az akarata Istennel, ilyen helyzetekben születnek a győzelmek, és viszi Isten kisértések között is előre az Övéit győzelemről-győzelemre.
Érik kudarcok a hívőt is, mond és tesz olyat, amit nagyon szégyell, és akkor nincs más lehetősége, mint ami az út elején volt: újra és újra odamegy az Atyához, és azt mondja: Atyám, vétkeztem, de tudom, hogy te bővölködsz a kegyelemben, te meg tudod, hogy nem akartalak megbántani, bocsáss meg és segíts ezen a téren is győzelemre. Ez néha kemény harc, és ami ős ellenségünk, akiről többször említést tettünk a héten, mindig örül a vereségeinknek.
Mikeás könyvében vagy egy mondat, ami enged belepillantani a próféta lelki harcaiba és minden hívő embernek ilyen harcai vannak: ”De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét: meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj én ellenségem, elestem ugyan, de fölkelek, mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom.” (Mik,7-8) És sok más igében azt olvassuk még: elestem ugyan, de az Úr felemel engem. Van, aki felemel minket, és ezt a harcot nekünk nem szabad feladnunk.
Ez másfajta megtérés, amikor a hívő vétkezik, és utána bűnbánattal Istenhez megy, mint amiről tegnap, tegnapelőtt volt szó. Mert a hitetlen ember megtér a bűnből, az Isten nélküli állapotból, a hívő ember megtér az engedetlenségeiből. A hitetlen megtérése csak egyszer következhet és egyszer kell hogy bekövetkezzék. Egyszer kell az idegenből az Atyához visszamenni, ott nincs ingajárat. A másik megtérésre meg naponta szükség van sokszor, hogy az engedetlenségéből megtérjen az ember.
Láttam egyszer egy képet, valószínűleg a testvérek közül sokan ismerik, de most befejezésül hadd mutassuk meg azoknak, akik előtt nem ismerős, mert igen jól szemlélteti, hogy milyen az az állapot, amikor még az uralmat nem adta át az ember Jézusnak, és milyen az, amikor már átadta.
Az első körben, azon a széken igen kényelmes pozícióban egy olyan ember ül, aki tudja, hogy ő a maga ura. Ő tudja, mit akar, tudja, kiket akar felhasználni erre, és az érdeklődési körén teljesen kívül áll Jézus Krisztus. Az a piros kereszt Jézus Krisztust jelképezi, meg mindazt, ami Ővele kapcsolatos. Ő úgy magának megvan, így jövünk a világra mindnyájan.
Aztán van egy másik fokozat, amikor valaki már hall Jézusról, legalább az ismereteinek a körébe kerül sok minden, amit Jézusról tudhatunk. De gondosan bezárja ott egy kalickába, és a széken, a trónon változatlanul ő ül. Erre talán lehet mondani: vallásos ember, érdeklődő ember, a tájékozott ember, aki tudja, hogy miről szól a Biblia. Sok mindent tud, de az élete felett az uralmat ő gyakorolja tovább is.
A harmadik kör mutatja az újjászületett embert, aki szépen leszáll a trónról, azt átadja annak, aki egyedül tud uralkodni, akié minden hatalom mennyen és földön, és félreérthetetlen pozitúrában azt mondja: állok rendelkezésedre. Imádlak téged, mint Istenemet, és szolgállak téged, mint Uramat. Átadta az uralmat.
A középső kép nagyon megtévesztő. Sokan azt gondolják, ha már tudnak sok mindent Jézusról, akkor minden rendben van. Az életünk csak akkor jön rendbe, ha átadjuk neki a trónt az uralomátadásnál.
Szeretném összefoglalni: az atya fiaként fogadta vissza ezt a fiút, és nem szolgaként. Nagy különbség van a kettő között. Sose felejtsük el: aki valóban megtér, az Isten gyermeke lesz. Ez azt jelenti: Isten adja Szentlelkét az ilyennek és egyet akar az újjászületett ember a mindenható Istennel. Nem lázad többé, nem tiltakozik, hanem egyet akar vele. Önként, örömmel teljesíti Isten parancsait, mert az Isten kívülről érkező parancsai bensővé válnak benne, és belső késztetésként segítik őt előre az úton, azon az úton, amelyiken ő maga is menni akar. Ebben éli át Isten gyermeke a szabadságát, és miközbe egyre engedelmesebb, megszentelődik az élete. A szent azt jelenti: Isten számára lefoglalt. Tehát az életünkben egyre több minden kerül Isten tényleges uralma alá. Reméljük, hogy a végén az egész. A megigazítás azt jelenti: én Krisztusban, a megszentelődés azt jelenti: Krisztus bennem. Az előbbi pozíciónk sose változzék meg, az maradjon állandó, semmit se tulajdonítsunk a magunk érdemének, ne legyünk elbizakodottak, csak Krisztusban alázatosan maradhat talpon a hívő ember. Az utóbbi pedig növekedjék szakadatlanul: egyre nagyobb legyen bennünk Krisztus természete, és egyre inkább szoruljon háttérbe a miénk.