Cseri Kálmán

A múlt vasárnap arról volt szó, mit mondott Jézus Krisztus az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőző időről. Láttuk, hogy megjelenésének időpontját nem tudhatjuk, de említ olyan jeleket, amiknek a megsokasodása figyelmeztet: közel van az Ő visszatérése. Megállapítottuk, ilyen jelek már is vannak, s arra intenek minket, hogy a Bíró az ajtó előtt áll.
Múlt vasárnap Jézus beszéde alapján azokat a külső, fizikai jelenségeket vettük sorba, amik erre figyelmeztetnek. Ma folytassuk ezt azzal, hogy azokat a belső, lelki-szellemi jelenségeket vesszük számba, amikről szintén szól a mi Urunk is, és még részletesebben az apostolok: Pál, Péter, János a leveleiben, amik szintén az utolsó idők beköszöntésére hívják fel a figyelmünket.
Két csoportba szeretném összefogni ezeknek a jelenségeknek egy részét, s utána majd arról lesz szó, hogy mi a feladatuk a hívőknek, Isten népe mit tegyen, hogy az utolsó nehéz időket ne csak átvészelje, hanem áldássá is lehessen másoknak.
I.
Az a két jelenség, ami az utolsó időket szellemileg kiváltképpen jelzi, a következő: a hitbeli zűrzavar és az erkölcsi relativizmus. Mit jelentenek ezek? 1. Hitbeli zűrzavar
Akárhol nyitjuk ki a Szentírást, ahol az utolsó időről van szó, szinte mindenütt megemlíti, hogy az élő Istenhez való hűség helyett rendkívül hiszékenyekké válnak az emberek. Hadd olvassak két részletet: „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelnek. Hazug beszédűeknek képmutatása által, akik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretükben...” (1Tim 4,1-2). „Mert lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. És az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak.” (2Tim 4,3-4)
Ezt a jelenséget napjainkban gyakran tapasztalhatjuk. Miközben büszke a modern ember arra, hogy állítólag felvilágosult, aközben egyre sötétebb elméleteket hisz el szinte kritika nélkül. Isten igéjének világos, érvényes, igaz tanítása helyett emberi és ördögi elméletek áldozataivá válnak sokan. Különösen szomorú, hogy az egyház is teret ad ezeknek az eltévelyítő eszméknek. Talán azért, mert így akar korszerű lenni, hogy megtartsa az embereket. Néhány példát mondok erre: Sok egyház beengedte a gyülekezeti életbe a kemény rockot is azért, hogy az ifjúságot így megnyerje. S mi történt? Éppen az ifjúság valóban kereső, komolyabbik részét veszítette el, azoknak az életé-ben pedig, akik csak a rockért jönnek oda, sem megtérés, sem újjászületés nem történik. Egy nagy ördögi megtévesztés ez.
Egyre több egyházra jellemző, hogy feladja hitünk alapjait: Jézus istenségének, a teremtésnek, a csodáknak, Krisztus feltámadásának, visszajövetelének a bizonyosságát azért, hogy így modernebbnek látszódjék. - Egyre inkább teret ad az egyház a homoszexualitás, a feminizmus és a vallások összekeverése téveszméjének, hogy így szalonképessé tegye magát minél többek előtt. Pedig pontosan az lenne a feladata, hogy az evangélium világosságával leleplezze a hamisságokat, és az egészséges tudományt hirdesse - ahogy itt olvastuk Pál apostolnál. És nem is lenne olyan nehéz ez a leleplezés, ha lenne bátorságunk minden tekintetben ragaszkodni Krisztushoz és az igéhez.
Csak egy példát mondok arra, hogy az összefüggések és a vonulatok nem olyan nehezen követhetők. A New Age mozgalom egyik gyökere az 1876-ban New Yorkban létrejött Teozófiai Társaság. Mind a kettő az emberiség nagy testvériségéről beszél, és arról, hogy az emberiségnek egy közös vallásban kell egyesülnie. A Teozófiai Társaság egyik kiadványában van néhány ilyen mondat: „Ellenezzük a dogmatikus teológia minden formáját, különösen a keresztyén nézeteket, melyeket a Társaság Vezérei kü-lönösen ártalmasnak tartanak. Erőnkhöz mérten szembeszegülünk a misszionáriusoknak az ún. hitetlenek és pogányok félrevezetésére irányuló minden törekvésével, a keresztyénség dogmáival, valamint ezeknek a társadalom és az egyén karakterére gyakorolt hatásával.” Az ún. hitetlenek és pogányok „félrevezetését” mi evangélizációnak szoktuk nevezni. Emberek megmentésének, Jézushoz vezetésének. Ezzel szembeszegül ez a társaság, és ezt nyíltan meg is vallja. Hogy milyen szellemiség uralta és uralja, arra utal az, hogy a kiadójukat a Lucifer névvel nevezték el, és hogy ez később ne legyen olyan ijesztő, Lucisra változtatták. A Lucis Alapítvány a mai napig a New Age egyik fő támogatója, és jelen van az ENSZ New York-i és genfi eligazító ülésein. Ebből a teozófiai elméletből nőtt ki Steiner Rudolf antropozófiája, arra épül az ún. Waldorf-módszer, egy nálunk is népszerű építészeti stílus és még sok más egyéb.
Ha a gyökér mérgezett, lehet-e az a gyümölcs veszélytelen, ami ezen a fán terem, minden szépsége ellenére is? Ilyeneket kérdezni és erre válaszolni azonban ünneprontás. Megrontja a nagy összeölelkező álbékességet, a nagy embertestvériség csendes megalkuvását, és kiderül, hogy az evangélium idegenségét vállalja ebben a világban az, aki efféléket mer mondani.
A hitbeli zűrzavarra és az egyházak megalkuvására jellemző az, hogy nagy ökumenikus világkonferenciákon a küldöttek pogány szertartásokon vesznek részt - megint csak az előbb említett szellemiség jegyében -, és az ENSZ palotában van egy külön helyiség, ahol hetente többször New Age-meditációkat tartanak keresztyén egyházi részvétellel.
Imádhat valaki akármilyen istent, űzhet bármilyen hitgyakorlatot, teljes toleranciával találkozik. De ha valaki megvallja a Teremtő Istenbe vetett hitét, és a Megváltó Jézus Krisztus elkötelezett tanítványaként akar élni, akkor türelmetlen, indulatos intoleranciába ütközik. A hitbeli zűrzavar tehát jellemző erre a korra, pontosan úgy, ahogy itt olvastuk az előbb idézett igékben. Az Istenhez való hűség helyett naiv, korlátolt hiszékenység jellemez tömegeket. Szinte minden hazugságot el lehet adni, ha megfelelően csomagolják, miközben az Isten igéjének igazságától elfordítják a fülüket.
2. A másik jellemvonása ennek a kornak az erkölcsi relativizmus, vagyis az, hogy viszonylagossá válik az, hogy mi jó és mi rossz. Nincs örök erkölcsi abszolútum, ami Isten kijelentett akaratára épül, és ami minden időben, minden helyzetben, mindenkire nézve érvényes.
Olvasok egy mondatot, amivel gyakran lehet találkozni az erről szóló mai művekben: „A kulturális és vallási hagyományok között nincs lényeges eltérés.” Aki egy kicsit is ismeri a nagy vallások szent könyveit, akárcsak a Koránt, amelyben valóban sok hasonlóság van a Bibliához, az tudja, hogy nemcsak lényeges eltérések vannak, hanem sok minden ellentmond annak, ami Isten igéjében, a Szentírásban van.
Nagyon jól kifejezi ezt a keverést és relativizálást az a Tao-jel, ami egyik nagy áruházunk emblémája is lett, ami azt akarja szemléltetni, hogy a jó és a rossz, a sötétség és a világosság együtt, sőt egymásban létezik. Ezzel szemben a Bibliában azt olvassuk a János levelében: „az Isten világosság és nincsen Őbenne semmi sötétség.” Ez a biblikus szemlélet, de ez nem illik bele ebbe a jót és rosszat összemosó, relativizmusba.
Ennek az erkölcsi relativizálásnak megvan a maga határozott programja, és ennek fő célkitűzése a meglevő értékrendnek a szétverése. Ez a menetrend valahogy így néz ki: a társadalmat meg kell győzni arról, hogy a gyerekek fejlődését ne befolyásolják a szülők régi beidegződései. Az ifjúság számára természetessé kell tenni, hogy a leszbikus és homoszexuális életstílus nem kevésbé erkölcsös, mint a hagyományos heteroszexuális. A tankönyvekből törölni kell minden Istenre vonatkozó utalást. Az egyházakat rá kell kényszeríteni arra, hogy hitelveikkel ellenkező gyakorlatot is honosítsanak meg az életükben. A médiák hatalmát ki kell terjeszteni a magánszférára is. az óvodától kezdve fel kell építeni egy agresszióval és szexszel telített programot, amelyik nem ismer erkölcsi korlátokat. Közben küzdeni kell az abortuszhoz való korlátlan jogért. Módszeresen végezni kell a „halálképzést”, ami azt jelenti: kicsi kortól meg kell szerettetni a halált a gyerekekkel, és annak minden formáját; azért néznek a gyerekek olyan sok tv-filmet és videót, ahol drukkolnak a gyilkosnak. Nem szörnyű dolog az, hogy egyik ember megöli a másikat, az ügyes gyilkos lesz az eszménykép, és észre sem veszi a kedves szülő, aki ilyeneket nézet a gyerekével, hogy a gyerekbe belecsöpögtetik, hogy apját, anyját is nyugodtan eltegye az útból, hogyha az érdekei vagy a hangulata éppen úgy kívánja. Mert relativizálódik minden, nem szörnyű embert ölni.
Ebbe a folyamatba illik bele a halálbüntetés eltörlése is, és megérkezünk oda, hogy a bűncselekmény elkövetőjét jobban védi a jog, mint az áldozatot. Ezek már csak keserű gyümölcsök. Korábban, észrevétlenül kezdődött a hamisság, de ki veszi észre, ki teszi szóvá, s ki tud ellene harcolni?
Beleillik a programba az, hogy a család hagyományos modelljét nevetségessé kell tenni és be kell táplálni a társadalomba, hogy az időleges társadalmi képződmény volt csupán a házassággal együtt, amely eltűnik majd a történelem süllyesztőjébe. Ebből következik az, amiről itt olvastunk, és figyeljük meg, szó szerint ezeket olvassuk naponta az újságokban: „lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, irgalmatlanok, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői ...” Tizennyolc jellemvonás, amelyik közül az első, a középső és az utolsó a szeretettel kapcsolatos.
Azt mondja: lesznek az emberek magukat szeretők, szeretet nélkül valók, Istent nem szeretik, hanem inkább a gyönyört. Magukat szeretők, szeretet nélkül valók, nem szeretik Istent, hanem más isteneket csinálnak maguknak, egyfajta hedonizmus lesz úrrá, a gyönyört szeretik.
Miben foglalta össze Jézus Krisztus a törvény lényegét? Az Isten szerint való élet, az igazán emberinek nevezhető élet lényegét, normáit? Azt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istened teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat mint magadat. E két parancstól függ az egész törvény és a próféták.” Csak éppen ezt a két szöget húzza ki a falból a modern kor: Istent nem szereti, hanem csinál magának isteneket, következésképpen képtelen igazán szeretni a felebarátját, hanem lesz kegyetlen, irgalmatlan stb. amint olvastuk, mert csak önmagát szereti. És észre sem vesszük, hogy a humanista pszichológia talaján kivirágzik egy elmélet, ami előtt az egyházakban is kaput nyitnak: tanuld meg önmagadat szeretni. Hiszen Jézus nem két, hanem három parancsot adott - írja ez az elmélet -: szeresd az Urat teljes szívedből, szeresd felebarátodat, és szeresd magadat. - Hol van ez a Bibliában?
Azt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istened teljes szívedből, ... és szeresd felebarátodat mint magadat, e két parancstól függ az egész törvény és a próféták.” De aki fittyet hány Isten igéjére, aki azt úgy alakítja át, ahogy éppen pillanatnyi kedve kívánja, az akárhova megérkezhet. Ez a relativizálás, a Szentírásnak és a rá épülő erkölcsnek a viszonylagossá tétele. És ennek a következménye lesz, hogy az USA-ban az utolsó 30 évben 560 százalékkal nőtt meg a bűncselekmények száma, Németországban 1992-ben 6 millió erőszakos cselekmény volt, (1991-ben 5 millió, iszonyatos növekedés), és hogy nálunk is az van, ami - ezt nem is sorolom, mert ez a bőrünkre megy és mindnyájan ismerjük.
Hitbeli zűrzavar, nem Istenhez hű az ember, hanem tragikomikusan hiszékeny lesz; és erkölcsi relativizálás, amibe mindez belefér, s amiről itt olvastunk a Szentírásban.
II.
És mi a hívők feladata? Mit kell nekünk tennünk?
Isten népe, Jézus Krisztus elkötelezett tanítványai, hogyan gondolkozzanak és éljenek, hogy ne csak kibírják mindezt a szörnyűséget, hanem még az utolsó időben is hivatásuk magaslatán álljanak, és áldássá lehessenek másoknak, hogy el ne veszítsük azt a győzelmi koszorút, amit Jézus elkészített az Őt szeretőknek? Ehhez biztosan kell állnunk a fundamentumokon. Ehhez az a szükséges, hogy miközben az utolsó idők jeleit vesszük sorba, mi hívők is jellé váljunk ebben a világban. Jellé, akik túlmutatunk önmagunkon arra az Istenre, akihez tartozunk. Arra a Jézusra, aki szeretetével és életével megváltott minket, akikben valóban reménység él, és másoknak is reménységet tudunk adni.
Mi szükséges ehhez?
1. Rendíthetetlenül ragaszkodnunk kell ahhoz a Jézushoz, akiről valljuk: Isten, öröktől fogva mindörökké Isten, és valljuk, hogy egyedül Őáltala üdvözülhet bárki ezen a világon.
Ez nem a keresztyénség kizárólagossági igénye, amivel vádolni szoktak minket, ez az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a kizárólagossági igénye. Ő magáról mondta azt, nem a keresztyénségről: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, és senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” Ez olyan fundamentum, amiről ha lelép valaki, elsüllyed a mocsárban. Ezt lehet látni ma a világ keresztyénségének az életében.
2. Ugyanilyen rendíthetetlenül ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a Szentírás úgy, ahogy van, Isten kijelentése. Mégpedig annak az egyetlen és elégséges forrása, ami ma is igaz, érvényes és megbízható. Olyan iránytű, amihez igazítanunk kell a lépéseinket. Olyan mérleg, amire mindenféle elméletet, akármilyen tetszetős csomagolásban nyújtják is át nekünk, rá kell tenni, és meg kell mérni: megáll-e Isten igéjének a mérlegén? És olyan zsinórmérték, amihez hozzá kell igazítanunk saját gondolatainkat is, nehogy esetleg azok tévesszenek meg.
3. Legyen értéke előttünk az Istentől rendelt házasságnak és családnak. A házasság nem múló társadalmi képződmény, hanem örök isteni rend. Isteni teremtésrend, ami nélkül nincs egészséges társadalom, és ami nélkül nem fejlődhet ki egészséges személyiség sem.
Éppen ezért a hívő embernek naponkénti feladata a házasságápolás, és a családnak mint közösségnek, az építése. Beletartozik ebbe a gyermekvállalás is, beletartozik gyermekeink tudatos hitben való nevelése, nem vallásossá tétele, hanem Jézus Krisztushoz vezetése, az újjászületésük munkálása, - ami Isten csodája minden esetben, de az előkészítését a mi feladatunkká tette Isten. És mindezt még áldozatok árán is, mert nagyon sokszor ez csak úgy oldható meg ebben a feje tetejére állított világban, ha az ember lemond akár anyagi haszonról, akár a karrierjét illető sikerről, mert csak ennek a lemondásnak az árán tudja az előbbieket komolyan venni. Ahol vállalják ezt az áldozatot, ha szerényebb anyagiak között talán, de otthon harmónia van, békesség, boldogság, akkor az mindenkinek többet ér, mintha csak a pénz lenne több.
4. Fel kell ragyogtatnunk mások előtt is olyan szellemi értékeket, amikről elfeledkezik a világ. Ez a világ minél büszkébben hivatkozik a nagy eszére, annál szánalmasabban beszűkülten gondolkozik. Olyan anyagias lett, hogy sokszor teljesen megfeledkezik olyan lelki-szellemi értékekről, amik nélkül nem lehet emberi életet élni. Enni, öltözködni, utazni lehet, de emberi életet élni nem lehet. Jézus azt mondta: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. Ez azt jelenti: aki emberként akar élni, az Isten igéjével is táplálkozzék, ettől lesz ember. Ez emeli föléje az állatvilágnak, ez hozza őt igazán kapcsolatba a Teremtőjével, s így tud majd helyesen uralkodni a teremtett világon. Mivel ezzel nem törődik, azért állatiasodik, sőt démonizálódik ennyire az embervilág.
Tehát olyan szellemi értékek felismerése, gyűjtése, komolyanvétele, felragyogtatása a hívők feladata, amik igazán emberivé teszik az életet. És ez karácsony előtt különösen is aktuális. Jó lenne, ha magunkban is tudatosítanánk, a gyerekeinkben is, hogy az ajándékoknak nemcsak forint-értékük, hanem szeretet-értékük is van. És lehet egy anyagi értékét tekintve szerény ajándék mögött olyan szeretet, hogy azzal nagyon meggazdagítja a megajándékozottnak az életét a másik, mert szinte tapintani lehet a mögötte levő figyelmességet, áldozatkészséget, kedvességet, szeretetet. Merjük vállalni, hogy ilyen beruházásokat teszünk, és egy-egy otthoni meghitt beszélgetés többet ér, mintha nem tudom mivel halmoznánk el a gyerekeinket. Nem amiatt fognak hazasietni kamaszkorukban, a lázadásuk idején, meg később is, hogy mi mindent kaptak vagy kapnak, hanem, ha ezért érdemes hazajönni.
Ha pedig be kell ismerni, hogy magunk is szegények vagyunk lelkiekben és szellemiekben, akkor engedjük, hogy Isten minket gazdagítson meg először, hogy aztán hű és bölcs sáfárok legyünk.
5. És végül: fontos, hogy megtanuljuk, mit jelent a hűség? Az utolsó időkről szólva az egyik legnagyobb veszedelemnek azt tartja a mi Megváltó Jézusunk, az apostolok is, ha a hűség megrendül vagy meggyengül a hívőkben.
Ézsaiás könyvében olvasunk arról, hogy amikor már nem lehetett segíteni Isten népén, olyan nagy lett a baj, az mutatta: elveszett a hűség. „Eltávozott a jogosság, és az igazság messze áll, mert elesett a hűség az utcán, és az egyenesség nem juthat be. És a hűség hiányzik, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz.” (És 59, 14-15)
Nem így van ma? Aki a gonoszt, mint Isten gyermeke kerüli, prédává lesz, mert elesett a hűség az utcán.
Nos, a hívőknek pontosan a hűséget kell gyakorolniuk. Rendíthetetlen hűség Istenhez, hűség az Ő igéjéhez, hűség egymáshoz, a Szentírásból felismert meggyőződésünkhöz, hűség a népünkhöz, hazánkhoz, a hívatásunkhoz adott esetben, ha azt Istentől kaptuk. Akkor is, ha kínálnak valami könnyebbet és jobbat. Mert a kísértés mindig az, hogy másik lehetőséget csillant fel az ördög, ami mindig kívánatosabb, mint az, amihez hűségesnek kell maradnunk. A szomszéd felesége szépen kikészítve, kozmetikázva kívánatosabb, mint az én feleségem pongyolában, kötényben a mosogató mellett. Ez a becstelenség jellemzi mindig az összehasonlítást, hogy a másiknak az erényeit annak a hátrányaival hasonlítja össze, amihez hűségesnek kellene maradni. De még ezt sem leplezzük le nagyon sokszor, és belemegy a csapdába sok ember.
Ezért mondja Jézus éppen az utolsó időkről szólva: „tökéljétek el a ti szívetekben ...” Itt csak az eltökélt keresztyének maradhatnak talpon az utolsó idők nehézségei között. Éppen ezért ne szégyelljük az evangélium egyszerű igazságait, amikor valami körmönfont áltudományossággal állítják szembe és próbálják nevetségessé tenni. Mi csak maradjunk meg az egészséges tudomány mellett! Ne szégyelld, ha szűzen mész a házasságba, majd a többiek fogják irigyelni, hogy egészséges gyerekeid születnek. Legyen bátorságot nemet mondani olyan meghívásra, amiről előre tudod: nem Istentől való, és csak eltávolítana Őtőle az, ami ott történik. Legyen bátorságod felállni és elmenni valahonnan kedvesen, nem mérgesen, de határozottan, mihelyt kiderül, hogy ott csak mérget kínálnak, s te nem tudsz áldásul lenni másoknak, mert nem Isten küldött oda. Legyen bátorságunk felállni egy tv-műsor elől, vagy becsukni egy könyvet. S ne sajnáljuk az időt attól, hogy Isten előtt elcsendesedünk és engedjük, hogy Ő adjon nekünk felülről való gondolatokat, s belemélyedjünk az Ő igéjébe, és ne csak lapozgassuk azt. Tanuljunk meg elmélyülten imádkozni, mert ezek során gyűjthetünk olyan szellemi értékeket, amikkel majd gazdagíthatunk másokat is. Ilyen értékeket azonban csak a Gazdától, Istentől lehet kapni, s csak a hű és bölcs sáfároknak adja, mert azok nem herdálják el, hanem mások javára fordítják.
Ez munka, testvérek, hogy mi Istennek használható sáfárai lehessünk. Figyelni kell rá, állni kell előtte. Tudni kell, miket kínál. Félre kell tenni más egyebet, letenni a kezünkből értéktelen kacatokat, hogy örök kincsekkel rakhassa tele. Ehhez bátorság kell, eltökéltség, hűség. Gazdag ez a kifejezés a Szentírásban.
Ragaszkodni Jézushoz, mint Isten Fiához és egyedüli Megváltóhoz. Ragaszkodni Isten kijelentett igéjéhez és aszerint rendezni be az életünket. Tudatosan építeni a házasságot, a családot, és aki egyedül él, az is segítheti másokét. Legyen sokkal nagyobb értéke előttünk a szellemi kincseknek, Gyűjtsük és adjuk tovább azokat, és ne ejtsen meg a világ a maga primitív anyagiasságával. És végül: bátorodjék meg a szívünk erre a fajta hűségre. Aki mindvégig hű marad, az üdvözül! Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek győzelmi koszorúját - azt mondja a mi Megváltónk.

A karácsonyt megelőző néhány hét, az úgynevezett ádventi időszak, különös hangsúllyal hívja fel a figyelmünket Jé-zus Krisztus visszatérésére. A mi Megváltónk, aki otthagyta a mennyei dicsőséget és karácsonykor emberré lett azért, hogy kiszabadítson minket a bűnből és a kárhozatból, mennybemenetelekor megígérte, hogy egyszer újra eljön, akkor már nagy hatalommal és dicsőséggel, hogy ítéletet tartson az emberiségen.
Az embereket mindig izgatta, hogy mikor következik ez be, és hogyan megy majd végbe. A mikorra Jézus ebben a beszédében - amiből egy részletet olvastam az imént - világos és határozott választ ad. „Arról a napról és óráról senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül.” Tehát ne kezdjük számítgatni, mert úgy sem fogjuk tudni kiszámítani. Nem találgatni és számolgatni kell, hanem készülni. Mivel egészen bizonyos, hogy visszajön, és egészen bizonyos, hogy nem tudjuk mikor jön vissza, ezért az értelmes és felelős ember most felkészül a vele való találkozásra, és utána boldogan várja Őt, bármikor következzék is el ennek az ideje.
Mivel nem tudjuk, hogy mikor, ebből Jézus szerint ez következik: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok.”
Segítségképpen viszont, hogy el ne aludjunk, hanem éberen várjuk Őt, felsorol ebben a most hallott beszédében Jézus néhány olyan jelet, ami utal arra, hogy hamarosan jön, hogy nagyon közel van. Ő maga így mondja: „Az ajtó előtt van.”
Aki tud olvasni ezekből a jelekből, az nem véti el az Ő visszajövetelének az idejét. Egyszerű képpel szemlélteti ezt Jézus. Ugyanebben a beszédében mondja: „A fügefáról vegyétek pedig a példát: amikor az ága már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Azonképpen ti is, amikor mindezt látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.”
Amikor rügyfakadás van, nem kell nagy bölcsesség ahhoz, hogy mindenki megjósolja: közel van a nyár. Amikor ezeknek a jeleknek a sokasodását, felerősödését látja az ember, akkor gondoljon egyre intenzívebben arra, hogy közel van a mi Urunk megjelenése, második eljövetele.
Nem tudom, testvérek, feltűnik-e nektek, hogy milyen rohamosan sokasodnak ezek a jelek, amikről itt Jézus beszél. Az az aggályom, hogy nem vesszük komolyan azt, amit a mi Megváltónk második eljöveteléről mondott. Valahogy úgy vannak vele sokan, mint az egyszeri ember volt Jeruzsálemmel, akinek megmutatták a térképen Izráel fővárosát, és akkor őszinte csodálkozással kiáltott fel: Valóban van ilyen város? Azt hittem, Jeruzsálem csak a Bibliában van! Ez a mondat azt a torz gondolkodást leplezi le, amelyik azt, ami a Bibliában van, nem tekinti valóságnak. Tudomásul vesszük, csak éppen nem vesszük komolyan. Megtanuljuk, csak nem számolunk vele. Isten nagy kegyelme, ha leleplezi életünkben is ezt a gondolkozást, ha ez jellemző ránk. Mert, testvérek, ami a Bibliában van, az mind valóság, azért került bele. Mert Isten minket a valóságra akar figyelmeztetni egy olyan világban, amelyik állandóan ködösít és mellébeszél. Isten minket az életünket leginkább meghatározó igazságokra akar figyelmeztetni egy olyan világban, amelyik pont ezekről akarja elterelni a figyelmünket, és minden egyébbel igyekszik azt lekötni. És mivel Isten minket idejében fel akar készíteni a visszatérő Krisztussal való találkozásra, ezért nyitogatja a szemünket ezeknek a jeleknek az észrevevésére is.
Két része lesz az igehirdetésnek: először vegyük sorba azt a tíz jelet, amiről itt Jézus beszél, nyilván az idő rövidsége miatt csak felszínesen, inkább csak utalásszerűen, utána pedig nézzük meg azt, mit jelent a gyakorlatban, egész konkrétan készülni a visszatérő Krisztussal való találkozásra.
I.
Elsőnek azt említi itt Jézus: „Jönnek majd az én nevemben sokan, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus, és sokakat elhitetnek.”
Nem tudom, tudjuk-e hogy több mint tíz ember hirdeti magáról ma is ezen a világon, hogy ő a Krisztus. Némelyek úgy, hogy ő az igazi Krisztus. Egyikük sem tagadja Krisztus létét, Jézust, mint történeti személyt, de mindnyájan tagadják Jézus istenségét, és azt, hogy Ő elvégezte volna a mi váltságunkat. A hamis krisztusok között van az a Mun, aki Magyarországon is járt. Előkelő helyeken előadásokat tartott két évvel ezelőtt is másodszor és sokakat megtévesztett.
Ezek a hamis krisztusok egységes, nagy világvallást hirdetnek meg, amelyikkel egy új kor (angolul New Age) köszönt majd be az emberi történelembe. Nem tudom, feltűnik-e nekünk az, hogy több olyan politikai fáradozás is folyik, amelyik egy leendő egységes világkormány létrehozását készíti elő, amit majd egy olyan személy vezet, akinek a leírása kísértetiesen egyezik azzal, amit a Biblia az Antikrisztusról mond. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ez a személy már él. S mielőtt ezen mosolyognánk, kérem, olvassuk el gondosan a Bibliának erre vonatkozó próféciáit, és gondolkozzunk el azon.
A másik, amit említ Jézus: „hallotok majd háborúkról, nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen.” Háborúk mindig voltak és lesznek is. Igen ám, de aki figyeli és ismeri a háborúkat, az kénytelen megállapítani, hogy egyrészt rohamosan nő a háborúk száma, másrészt tragikusan nő azoknak pusztító ereje, a háborúk intenzitása. Párhuzamosan több tucat háború folyik szakadatlanul - nem is hallunk a legtöbbről. Arról a szörnyűségről, ami évekig itt tőlünk délre folyt, arról hallottunk és a szívünk szorult össze, és kitetszett ismét az emberiség teljes tehetetlensége. Meg amikor Afrikában milliószám pusztulnak már el emberek egy-egy háború és az azt követő éhínség miatt, akkor arról is hallunk egyet-mást. Most én egyetlen adatot szeretnék mondani, ami egy pici ablak, amin bepillanthatunk abba, milyen rohamosan nő a háborúk pusztító ereje. Csak az utolsó tíz esztendőben a háborúk során kétmillió gyermek pusztult el. Nem katona, gyermek. Hatmillió kiskorú gyermek szenvedett maradandó csonkulást, sérülést. Nyolcmillió gyermek az áldozata az utolsó tíz év háborúinak, csak akiket számba lehetett venni. Szinte egy Magyarországnyi lakosság. És ez a szomorú statisztika rohamosan nő.
Hallanotok kell majd éhínségekről - mondja továbbá Jézus. Ilyen sok és ennyire pusztító éhínség, mint ami az utóbbi években van, soha nem volt korábban. Egy nemzetközi szervezet egyik szakértője azt írja: több mint nyolcszázmillió ember áll a közvetlen éhhalál előtt, akik közül nagyon sokan rövidesen meg is fognak halni, és több mint egymilliárd ember annyira alultáplált, hogy bármikor bekövetkezhet az éhhalála. A világnak több mint 1/6-a.
Nem tudom, tudunk-e arról, hogy Á-zsia sok nagy városában reggelente teherautókkal szedik össze az utcáról azokat, akik az éjszaka során éhen haltak. Este még valahol lefeküdtek, és reggelre meghaltak. És amíg mi itt együtt vagyunk istentiszteleten, ez alatt az egy óra alatt, újabb nyolcvanezer ember fog éhen halni, és a következő órában megint. Miközben mi sokszor elégedetlenkedünk. És ezt nem tudjuk megállítani, legalábbis egyelőre úgy tűnik.
Említi Jézus a következőkben a járványokat. Újabb és újabb olyan betegségek ütik fel a fejüket, amik tömegeket veszélyeztetnek. Az AIDS csak a jéghegy csúcsa, de a hozzáértők rettegnek egy AIDS-robbanástól, amelyik óriási tömegeket vihet a halálba. Egy-két jelzés csak erre: a nagyvárosok prostituáltjainak 35 százaléka fertőzött már AIDS-sel, 1988-ban még csak 3 százalékuk volt fertőzve.
Afrika déli részének a lakossága 75 százalékban már hordozza az AIDS-vírust. Egy egész földrész kipusztulhat belátható időn belül, ha valami rendkívüli segítség nem érkezik. És azt mindenki tudja, hogy ez a betegség elsősorban és legnagyobb számban a homoszexuális férfiak körében pusztít. De erről így nem szabad beszélni, az AIDS politikailag is védett betegséggé vált, nem szabad nyilvánosságra hozni, hadd fertőzzön minél többeket.
Amikor Isten parancsait félretesszük, annak ilyen súlyos következményei lesznek. (A kolera és pestis is újra felüti a fejét, és tehetetlenek vagyunk vele szemben.)
Jézus csak egy szóval jelzi itt, hogy pusztít majd a döghalál. Azt jelenti: járványok, súlyos betegségek. De kinek jut eszébe korunk rettenetes tünetei és Jézus világos próféciája között összefüggést találni? Átlépünk ezen, elolvassuk az egész beszédet, s nem látjuk, hogy az teljesedik be napjainkban, amiről a próféciák és a mi Urunk Jézus is világosan beszéltek.
Azt mondja: hallotok majd földrengésekről. Mindig voltak földrengések - erre is ez a válasz - csak régebben nem regisztrálták őket pontosan, ezért tűnik úgy ma, hogy több van. Azt mondják a szakemberek: meglepően pontosan feljegyezték régebben is a földrengéseket, éppen azért, mivel szokatlan és rendkívüli jelenség volt. Ha csak attól kezdve, amitől kezdve precízen regisztrálják az egész világon, nézzük meg, akkor is meredeken emelkedik a görbe. Megint csak egy-két számot mondok azért, hogy vegyük komolyan azt, ami a Bibliában van, és gondolkozva olvassuk Isten igéjét: 1920-1930. között két olyan földrengés volt, ami 6-os erősségűnél nagyobb volt. Ezeket nevezik gyilkos rengéseknek, mert ezek mindig kárt tesznek emberéletben is, és nagy pusztítást végeznek. 1950-1960. között kilenc, 1970-1980. között ötvenegy, 1980-1990. között nyolcvanhat, 1990- től az idei nyárig már több, mint száz. Jézus megmondta: ezek is olyan figyelmeztető jelek, amikből olvassunk úgy, mint a rügyfakadás a nyár közeledtét jelenti. Ezeknek a jeleknek a megsokasodása és intenzitásának a megnövekedése arra figyelmeztet, hogy közel van az Ő visszajövetele, és fontos, hogy idejében készüljünk fel a vele való találkozásra.
Aztán említi - és erről részletesebben is szól -, hogy üldözni fogják a benne hívőket. Ázsia több országában a mai napig tilos a keresztyén misszió. Nyilvános istentiszteletre ott sem jöhetnek össze hívő keresztyének, ahol már vannak. Az elmúlt hetekben sokat hallottunk arról, hogy Indonéziában rágyújtották a házakat keresztyén testvéreinkre, lerombolták a templomaikat, állandó életveszélyben élnek.
De nem kell ehhez messzire menni és véres üldözéseket felsorolni. Európában és Amerikában is terjedőben van az a jelenség, amit krisztofóbiának neveztek el. Vagyis hogy a világ valami miatt fél a keresztyénektől, az elkötelezett keresztyénektől. A formálisan vallásosaktól nem fél, azoktól nem kell tartani. De akik az evangélium szerint akarnak élni, akik a Biblia igazságait hiszik, vallják és artikuláltan át is tudják adni másoknak, azokról mindenütt éreztetik: nem kívánatosak, ünneprontók, megzavarják a lassan kialakuló szép nagy egységet és békességet. És miközben a tolerancia hamis jelszava hangzik az egész művelt világon, aközben a hitvalló keresztyénekkel szemben valami gyűlölködő türelmetlenség, intolerancia érezhető.
Nem nagyon ütötték dobra, hogy Mitterrand elnök egyik első rendelkezése annak idején az volt, hogy az összes egyházi iskolát államosítani kell. Az egész ország megmozdult és tüntetett azért, hogy erre ne kerüljön sor. Aztán kénytelen volt visszavonni. Kanadában, amely állítólag keresztyén ország, keresztyén iskolákban sem szabad keresztet tenni az osztályban a falra - ezt ott a helyszínen tapasztaltam és magyarázta el egy igazgató -, mert ez bántó lehet annak a diáknak, aki esetleg nem keresztyén családból jön.
Az Egyesült Államokban 9 hónapra ítéltek egy ügyvédet nem olyan régen azért, mert elvállalta a védelmét egy olyan társaságnak, amelyik az abortusz korlátlanná tétele ellen tüntetett, és a védőbeszédében ilyen „tiltott” kifejezéseket használt, mint magzat, még meg nem született, és ölni.
Nem sokkolom tovább a gyülekezetet, mert nem ilyenekkel kell megtölteni egy igehirdetést. Csak azért említettem, hogy lássunk és halljunk valamit abból, hogy ez az üldözés, amiről Jézus beszél, nemcsak benne van a levegőben, hanem ez emberek bőrére megy. Vagy úgy, hogy vértanúhalált kell halniuk ma is sokaknak csak azért, mert Krisztus tanítványainak vallják magukat, vagy úgy, hogy az említett kellemetlenségeket el kell szenvedniük, ha valóban vállalják Őt.
A többit már inkább csak megemlítem, hiszen olvastuk Jézus szavait. Azt mondja: nagy lemorzsolódás lesz majd, tömegek lépnek ki az egyházból mindenfelé, miközben nagyon sokan megismerik Jézus Krisztust és az Ő újjászületett tanítványai lesznek ma is. Említi Jézus: hamis próféták jönnek, ezek mások, mint a hamis krisztusok. A gonoszság megnövekedik, az erőszak elhatalmasodik. Akármelyik újságot nyitjuk ki, számos illusztrációt találunk erre benne. Utolsónak említi: az evangélium az egész világon hirdettetik, és akkor jön el a vég.
Három nagy rádióadó, napi 24 órában, 48 nyelven evangéliumot hirdet már most. A negyediket most építik. Elméletileg az egész földet beszórják már ezek az adók, hogy gyakorlatilag mindenütt lehet-e fogni, azt nem tudjuk. Ebből sem lehet azonban kiszámítani, hogy a jövő héten, vagy a jövő év elején jön vissza Jézus. Ettől Ő óv minket. Olyan kiáltó jelek ezek, amiket ha valaki végiggondol, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kap a számára, hogy itt valós esemény előtt állunk, ami az egész örökkévaló egzisztenciánkat meghatározza, és most kell felkészülni a Krisztussal való találkozásra.
II.
Mit jelent felkészülni? Most csak három, egyszerű gyakorlati dolgot említek.
1. Egyáltalán gondol-e arra az ember, hogy a történelem végén egy csodálatos esemény áll: az élő Krisztusnak, Isten Fiának a megjelenése, akit akkor mindenki meglát majd - ahogy olvassuk a Szentírásban -, és aki ítélni fog élők és holtak felett. Gondol az ember arra, hogy mindennek, amit csinál, mond, elmulaszt, következménye lesz? Nem süpped bele egészen a napi tennivalóiba, gondjaiba, szomorúságába, nehézségeibe?
Persze, hogy el kell végeznünk mindnyájunknak a napi munkánkat, és oda kell figyelni arra, ami éppen foglalkoztat. De Jézus itt arra figyelmeztet: ne süppedjünk bele, hogy onnan ne legyen kilátásunk, hanem engedjük, hogy Ő felemeljen minket, és az Ő igéjének a reflektorával előre is mutasson. Vegyük észre ezeket a jeleket, és gondoljunk a végre.
Szeretném javasolni, hogy a Máté evangéliuma 24. részét olvassák el a testvérek délutáni csendjükben, és olvassák el utána a Lukács evangélium 21. részét, ahol Lukács írja le Jézusnak ugyanezt a beszédét egy kicsit részletesebben, egy-két dologgal kiegészítve. Ott olvashatjuk például ezt a mondatot: „Vigyázzatok magatokra, hogy meg ne nehezedjék a ti szívetek a tobzódás, a részegség vagy az élet gondjai miatt, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap: Mert mint egy tőr, úgy lep meg mindenkit, akik az egész föld színén laknak.” (Lk 21,34-36)
Vigyázzatok azért minden időben, meg ne nehezedjék a szívetek az élet gondjai miatt. Amikor csak azt látom, csak azzal foglalkozom, ami éppen most elintézendő vagy megoldatlan, vagy megoldhatatlannak tűnik. Az ördög nagyon ki tudja ezt használni, még erényt is csinál belőle: hiszen te lelkiismeretes vagy, ne törődj semmivel, a mostani feladatra figyelj csak!
Persze, arra oda kell figyelnünk, de azt is akkor tudjuk jól megoldani, ha van távlatunk, mégpedig olyan távlat, amit Jézus nyit meg előttünk. Ha gondolunk a végre is, mégpedig nem rettegve. A hívő ember nem mondja Madách Ádámjával: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” Az Isten nélküli ember retteghet ettől, és az vágyik arra, hogy el tudná feledni, mert annak a számára nincs más, csak amit a Biblia így mond: „az ítélet rettenetes várása.” Mi azonban nem a rettenetes ítélettől félünk, hanem azt a Krisztust várjuk örömmel, aki a mi ítéletünket már elszenvedte a Golgotán, és aki elé mi már mint a rokonai állhatunk, ha újjászületett hívők vagyunk. Hiszen nem szégyellt testvéreivé fogadni minket - ezt olvassuk a Bibliában.
Egy örvendetes, gyönyörű, nagy találkozásra készülünk. Nem a világ végét várjuk, hanem a visszatérő Krisztust, akivel elkezdődik az üdvözültek számára a vele való tökéletes közösség, az üdvösség. Dehogy akarjuk feledni a véget! Sőt, inkább minden gondunk, nyomorúságunk, sikerünk, kudarcunk között gondolunk a végre, és reméljük, hogy egyszer mindennek vége lesz, amitől itt most szenvedünk, és kiteljesedik az, ami már most is szép és jó az életünkben az Ő munkája nyomán.
Tehát az első, ha valaki komolyan készül az ádventre, a Krisztussal való találkozásra: gondol erre a találkozásra.
2. Mit jelent készülni? Azt jelenti: a menyasszony megőrzi a maga tisztaságát. Jézus használja ezt a képet, hogy a benne hívők az Ő menyasszonya és Ő a vőlegény, aki most egy időre elment messzire, de visszajön és magához veszi az Ő menyasszonyát.
Nem akarom ezt hosszasan fejtegetni, mert azt hiszem, teljesen felesleges is lenne. Egy pillanatra gondoljunk csak bele. Ketten szeretik egymást, és a vőlegény kénytelen egy időre, hosszabb időre elmenni. Mit csinál a menyasszony, ha szereti? Megőrzi magát tisztán és alig várja, hogy eljöjjön az a nap, hogy újra átölelhetik egymást. Nem kezd el kacérkodni másokkal, - nem kezd el kacérkodni a világgal az ilyen hívő ember és hívő egyház.
Éppen a minap olvastuk ezt a Jakab leveléből. „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Istennel? Aki azért a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) A világ itt az Istentől elszakadt gondolkodást és életvitelt jelenti, nem azt, hogy a többieket nem szeretjük. Dehogynem! A világ: az Isten nélküli gondolkodás és életvitel. Aki így tölti ezt az időt, az nem készül a vőlegénnyel való találkozásra. A menyasszony megőrzi a maga tisztaságát. Nem kacérkodik a világgal, nem kacérkodik az éppen ügyeletes divatos istenekkel, bálványokkal. Szakít mindenféle humanisztikus önistenítéssel is. Tudja, hogy Isten Isten, az ember ember, aki az Isten teremtménye és nem egyenrangú partner. Tudja, hogy mi a helye és mi a feladata. Nem engedi, hogy a figyelmét bármi, bárki elvonja az ő drága, nagyszerű Vőlegényéről, akit ő nem szégyell megvallani, nem szégyelli, hogy gyűrű van az ujján, hogy ő Jézus jegyese. Vállalja őt akkor is, ha emiatt sokszor megvetés és gyalázat illeti, mert a világ utálja a mi Vőlegényünket, és vele együtt utál mindenkit, aki Őhozzá szorosan tartozik. A szerelmes menyasszony azonban ezt is vállalja, mert mindennél és mindenkinél fontosabb neki a Vőlegényével való kapcsolat.
3. És amit szeretnék említeni, és amiről egyszer külön igehirdetést kellene mondani, hogy Jézus is, Péter is, Jakab is - mindenki, aki Krisztus második visszajöveteléről ír az Újszövetségben, említenek egy szót, hogy így kell várnunk Őt: béketűréssel.
Olvastuk a Máté evangéliumában is, a Lukács 21-ben, így mondja Jézus: a ti béketűréstek által nyeritek meg a ti életeteket. Jakab levelében éppen tegnap olvastuk a kalauz szerint: legyetek ti is béketűrők, mert az Úrnak eljövetele közel van, példának vegyétek a prófétákat a béketűrésben, akik az Úr nevében szóltak hozzátok. (Lk 21,19; Jak 5,7-10)
Mit jelent: béketűrés? Rendkívül kifejező az a görög szó, ami itt áll a Bibliában. Betű szerint lefordítva azt jelenti: alatta maradni. De úgy, mint az oszlop, a pillér. Ami alatta marad annak a tehernek, amit hordoz, ő tartja az egészet, aztán ha az épület romba dől, általában az oszlopok szokták túlélni az egészet. Tessék gondolni ókori templomokra. Ott meredeznek az oszlopok a mai napig is. Amikor Jézus az Ő visszajöveteléről beszél, erre kéri a benne hívőket: béketűrők legyenek. Amiben egyrészt benne van az állhatatosságnak, a kitartásnak a gondolata, (aki mindvégig állhatatos marad, üdvözül), másrészt benne van a szenvedések vállalásának a gondolata, hogy amikor rám terhelődnek, megterhelnek engem, én azt is vállalom. Ott maradok, nem mozdulok, nem menekülök - állhatatosan, kitartóan várom az én Uramat.
*
Isten segítsen minket, hogy megfrissüljön gondolkozásunk és tudatosan is foglalkozzunk az Ő visszajövetelével kapcsolatos dolgokkal józanul, a Biblia alapján. Isten segítsen minket, hogy az egész erkölcsi életünk azért legyen egyre szentebb, mert mi őrizzük a menyasszony tisztaságát a vőlegény számára, és rajta kívül senkivel nem akarunk lelki közösséget létesíteni, noha az idegen istenek zörgetnek az ajtónkon szinte naponta. Az Ő Szentlelke adjon nekünk erőt és bátorságot ahhoz, hogy béketűréssel várjuk Őt, ami azt jelenti: masszív, eltökélt állhatatossággal ragaszkodunk hozzá, és ha szenvedést kell Őérte vállalni, azt is vállaljuk. Előre felkészülünk erre, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy Ő jön és találkozhatunk vele.

Jakab levelét olvassuk most bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek a levélnek egy különös sajátosságát szeretném ma este fölragyogtatni a testvérek előtt, és aztán az eddig olvasott fejezetekkel szemléltetni azt.
Az a különös tulajdonsága ennek a levélnek, hogy valami egészen egyszerű, hétköznapi dologról kezd el írni, azt azonban azonnal belehelyezi egy nagyobb összefüggésbe. Rámutat annak a mélyebb jelentőségére is. Akármiről van szó, bekapcsol egy új tényezőt, magát Istent. Azzal az egyszerű, hétköznapi, mindenki által tapasztalt igazsággal kapcsolatosan elmondja: mi annak a súlya Isten előtt, mit mond arról Isten, mit tett Ő azért az ügyért, mit ígér azzal kapcsolatban, mit kínál a benne hívőknek. Elindul a hétköznapitól és mindig meghúzza a vonalat Istenig. Az ember hétköznapi élete odakerül a szent Isten elé. S akármilyen gondjába süppedve kezd el panaszkodni vagy dicsekedni - mind a kettőről szó van -, odavezeti Jakab az élő Isten elé: most itt mondd el! Az ember érzi: egyszerre mindennek más a súlya. Erre nem gondoltam, hogy Ő mit szól hozzá, hogy Ő már eddig is látott engem.
Ezt a levelet Jakab hívőknek írta, mégpedig a szétszórtságban élő hívőknek, akik az élet különböző pontjain megakadtak, tanácstalanok voltak, kezdő hívők is voltak közöttük, és segíti őket a továbbjutásban. És mindig így, hogy valami egészen gyakorlati dolgot vesz elő. Néhány mondattal úgy tudja ezt ábrázolni, hogy mindenki magára ismer: aha, ez velem is előfordult már, és az odakerül ebbe a nagy összefüggésbe: mi erről Istennek a véleménye, és mi ennek a súlya Őelőtte.
Szeretném ezt néhány példán szemléltetni. Közben jó lenne, ha engednénk, hogy Isten Szentlelke megtanítson minket ilyen szemléletre, hogy bármi történik velünk, vigyük Isten elé, és legyünk készek alakulni az Ő kezében.
Kitetszik Jakab leírásából, hogy idéz embereket. Ő is a hétköznapokban élt, s tudta, mik ezek az ügyek és hogy történik ez általában. Szinte párbeszédeket lehet kihallani a tömör, néhány mondatos fogalmazásaiból is. a) Azoknak a panaszkodásával kezdi a levelet, akik sopánkodtak: mennyit kell szenvedni mennyi próba éri a hívő embert. Jakab azt mondja: szörnyű? Teljes ö-römnek tartsátok, testvéreim, hogy különféle próbatételeken kell átmennetek. Miért? Mert a megpróbáltatás kitartást szerez, a kitartásban pedig tökéletes cselekedet lesz, és boldog az az ember, aki a kísértésben kitart, mert miután megpróbáltatott, elveszi az élet koszorúját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek. (Jak 1,2-4; 12)
Vagyis azt mondja: mit nyafogtok amiatt, hogy próbák érnek titeket? Ez mutatja, hogy Isten foglalkozik veletek, hogy tisztogatja az életeteket! Hívő embernek lenni azt jelenti: versenypályán futni. Hol csak edzésképpen, hol pedig élesben, versenyre. S ott van a végén a győzelmi koszorú, amit az olimpiai játékokon adtak - az a szó szerepel itt. Isten elkészítette nektek, de ha itt sopánkodtok, sose lesz a tietek. Persze, hogy szúr az ember oldala, meg alig kap levegőt, s át kell jutni a holtponton vagy többön is verseny közben, de a végére nézzetek! Milyen ember, aki csak azt látja, hogy most kellemetlen? Mindnyájan tudjuk, hogy ez most kellemetlen, de a gyümölcse nagyon jó lesz. Ez az edzés fog engem érettebb, használhatóbb, teherbíróbb keresztyénné tenni. Nem beszélve arról, hogy mi van az út végén, hogy ki van az út végén. Az a Jézus, aki már végigfutotta, és ott tartja a győzelmi koszorút nektek. Csak nem hagyjátok abba a futást?!
Isten Szentlelkétől bölccsé tett lelkigondozó is Jakab. Keveset pirongatja a- zokat, akiknek a levelet írja, de néha kemény intések vannak szavaiban, s ugyanakkor állandóan a biztatás: ne csak azt nézzétek, ez most rossz ... Legyen kilátásotok, nézzetek a célra, lássátok mi következik utána. Mi következne abból, ha most megállnátok, és milyen áldott gyümölcsei lesznek annak, ha végigharcoljátok ezt a küzdelmet! b) Panaszkodtak az emberek, hogy már megint elrontottam valamit. Jézus nyomába szegődtem, és mégis olyan sok mindent rosszul csinálok. Csak későn jutott eszembe, hogyan kellett volna. Nem tudok igazán különbséget tenni dolgok között. Nem ismerem fel azonnal a helyzetet, nem ismerem ki magam a világban. Erre Jakab megint azt mondja: minek emiatt nyafogni? Kérjetek bölcsességet. Aki ilyen, ahogy azt leírtátok, annak nincs bölcsessége. Isten szemrehányás nélkül és készségesen adja mindenkinek. A bölcsességgel tudtok különbséget tenni: mi a rossz, mi a jó, mi fontos, mi mellékes ... Egyszerre jobban kiigazodtok az életben. Mindnyájan bölcsesség nélkül születünk, de mindnyájunknak kínálja Isten a bölcsességet. Kérjétek! Kérés nélkül nem adja. Kérni kell, mégpedig hittel kérjétek, úgy mint akik komolyan veszitek: Ő ezt tudja adni, s nektek is kész adni, és utána mindjárt másként néztek körül a világban és nem kell annyi mindent utólag megbánni. (Jak 1,5-6)
Megint egy hétköznapi probléma, amit Ő megért, de nem kell így maradnia. Itt a megoldás. A problémájával együtt odavezeti az embert Isten elé. Itt a gazdag Isten, kérjed. Most vizsgázik a hited. Látod-e értelmét annak, hogy kéred tőle, vagy nem is látod értelmét? Csak elvileg tartod lehetségesnek, hogy megadja, vagy kéred is, s már tartod is a kezedet, hogy beletegye. Kérjed hittel - mondja. Ezt jelenti, hogy már tartom is. S egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy én, aki olyan sok mindent elrontottam, ezentúl bölcs ember leszek, mert Isten meghallgatja az imádságot.
c) A következő: gazdagok és szegények a gyülekezetben. A gazdagok magabiztosak, a szegények félszegen vannak ott. A gazdag büszke a gazdagságára, a szegény szégyelli a maga szegénységét. És akkor megint röviden és tömören, hogy ennél rövidebben talán nem is lehetne azt elintézni, azt mondja Jakab: mire vagytok büszkék, gazdagok? A gazdagságotokra? Az ma van, holnap nincs ... Éppen úgy, mint ahogy levágják a füvet, a közte levő virágokkal együtt, egy óra múlva már száraz. Aki kaszált már nyáron, az tudja ezt. Nem beszélve arról a száraz hőségről, ami Izráelben volt és van.
A gazdag gondoljon arra: „felkel a nap a hévségével és megszárítja a füvet; s annak virága elhull, ábrázatának kedvessége elvész. Így hervad el a gazdag is az ő útaiban.” Ezután arról ír megint csak röviden, hogy ne az legyen fontos nektek, mitek van, hanem hogy kik vagytok. Ha Isten gyermeke vagy, ez minden gazdagságnál többet ér. Az anyagilag gazdagnak meg szegénynek is ez a legnagyobb gazdagsága. Ez nem fog elhervadni és elmúlni, úgy, mint kaszálás után a mezei virágok. Ez a gazdagság megmarad. Ha ebben egyenlők vagytok, akkor felejtsétek el, hogy az egyik gazdagabb, a másik szegényebb, legfeljebb a gazdag tanuljon meg segíteni annak, akinek nem jutott annyi. (Jak 1,9-11)
Sok probléma következhetne ebből, és következett is Korinthusban is, a Filippi levélben is találkozunk ezzel a problémával. Jakab ezt is Isten elé viszi. Most ne csak arra gondoljunk, hogy valaki anyagilag jobb módú lehet, mint a másik. Sokféle gazdagságot tudunk gyűjteni magunknak, amivel elkezdünk büszkélkedni. Azt mondja az ige: hagyd abba a büszkélkedést! Ha valaminek nagyon örülhetsz, és hálás lehetsz érte, az, hogy Isten gyermekévé lettél. Ez az igazi gazdagság. Erre sem lehetsz büszke, mert semmit nem tettél érte, Isten fogadott vissza gyermekévé. Örülj neki, adj hálát érte, s szeresd a másikat, aki szintén Isten gyermeke!
d) A folytatás: a hívők is vétkeznek. A hívők is mentegetik magukat. Azt mondják: nem tehetek róla, ilyen gyenge vagyok, ilyen a természetem, Isten teremtett ilyennek. Erre Jakab azt mondja: hohó! Isten nem ilyennek teremtett. Ez a védőbeszéd nem igaz! Isten tökéletesnek és jónak teremtett, bűn nélkülinek. Azáltal lettünk ilyenekké, hogy otthagytuk Őt. Attól kezdve viszont magunkban hordozzuk a bűnt, a bűnre való hajlamot. De nem kötelező engedni a kísértésnek, ha ti már Isten gyermekei vagytok, akkor megvan az a lehetőségetek, hogy nemet mondtok rá. Ne Istent okoljátok azért, hogy ilyen szegény gyarló a ti természetetek és bűnbe lehet vinni. Mert amikor kísértetik valaki, akkor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Aztán a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván, halált nemz. Ne tévelyegjetek szeretett atyámfiai! (Jak 1,13-16)
Nem Isten az oka annak, hogy ti vétkeztek. Könnyű Katát táncba vinni ... Ti engedtek a kísértésnek. Tessék nemet mondani! Most már megvan a lehetőségetek, mert nemcsak ez a romlott természet van bennetek, hanem Jézus természete is. Annak a természetnek engedjetek! Engedjétek, hogy Ő növekedjék bennetek! Valahányszor nemet mondtok a kísértésre, igent mondtok Őneki. Legközelebb könnyebb lesz nemet mondani a kísértésre és könnyebb lesz engedelmeskedni neki. Így növekszik, fejlődik a hívő az engedelmességben és a szent életben. Ennek nem Isten az oka, hogy kísérthetők vagytok, itt nektek kell határozottabbnak lenni.
Később visszatér erre: „Engedelmeskedjetek az Istennek. Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket, ti kétszí-vűek.” Ez a mi feladatunk. Ebbe ne keverjük bele Istent. Nem Ő teremtett ilyennek. (Jak 4,7-8)
e) Ugyanakkor arról is beszél, hogy van, ami viszont Isten dolga. Abba meg ne avatkozzunk bele mi. Voltak olyanok is a gyülekezetben, akik azt mondták: nekünk már finom érzékünk van az igazság felismerésére, és úgy látjuk, hogy meg is kell mondani az igazságot. Ez azonban azt jelentette, hogy időnként jól beolvastak egymásnak. Erre azt mondja Jakab: állj! Legyetek gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja. Ezzel semmi jót nem értek el, hogy beolvastok egymásnak. Majd Isten kideríti: mi az igazság, majd Ő rávezeti a másikat, miben tévedett. Ha ti beolvasni akartok, jobb, ha hallgattok!
Ez nem azt jelenti - mert erről is van szó a Bibliában -, hogy nem kell néha egymást nagy szeretettel intenünk, figyelmeztetnünk. De az más. Itt ők azt hitték, a maguk igazságával és az igazság bajnokaiként való fellépésükkel Isten helyett is igazságot szolgáltatnak. Ember haragja Isten igazságát nem munkálja. (Jak 1,19-20)
f) Aztán jöttek az önelégült kegyesek: Én mindig ott vagyok az istentiszteleten, én naponta olvasom a Bibliát. Igen? - mondja Jakab - Nagyszerű! Legutóbb miben változott meg az életed ennek nyomán? - Hogyhogy? - kérdezi az illető. - Miben változtál meg a legutóbbi istentisztelet után, vagy a legutóbb olvasott bibliai rész után? Nagy csönd és csodálkozás. S akkor elmondja: az istentisztelet erre való, meg a bibliaolvasás erre való: kész legyek azonnal változni abban, amiben Isten változtatni akar. (Jak 1,21-27)
Egyébként olyan az egész, mint aki belenéz a tükörbe, megállapítja, hogy valamit meg kellene igazítani, de nem igazítja meg. Úgy hagyja és el is felejti, milyennek látta magát. S akkor jön: ott voltam az istentiszteleten. Ez nagyon jó, és miben változtál? Miért kellene változom? Mert azért járunk istentiszteletre. Azért vesszük kezünkbe az igét: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Én akkor azt cselekszem. Ha azt mondja: ezt nem akarom, hogy cselekedd, - azt abbahagyom.
Ez nem mindig megy ilyen egyszerűen, de a döntésnek meg kell születnie és a készségnek meg kell lennie! Szinte halmozza itt a képeket, amikor sorolja: szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az tarthatja meg a lelketeket. S végén eljut oda: aki erre kész, hogy szakadatlanul tisztuljon, változzék az élete az ige nyomán, annak az egész élete istentiszteletté válik. Amikor Isten indítására meglátogat egy özvegyet, megvigasztal egy gyászolót, segít egy rászorulón, akkor is istentiszteletet végez. Az egész élete istentisztelet, amelyben vannak olyan órák, amit a gyülekezet közösségében tölt és hallgatja az Isten igéjét, és van benne soksok olyan óra, amikor cselekszi azt, amit ott meghallott. Ez az igazi - mondja Jakab.
Legszívesebben megállnék itt, mert Isten engem is megállított, amikor ezen gondolkoztam: mennyire működik ez az életünkben? Azt mondja: enélkül becsapja, megcsalja magát az, aki csak ott ül és hallgatja az igét, de semmi nem változik.
Engedjük ma este, hogy Isten ezt a készséget kifejlessze bennünk. Eleve úgy jövök: Uram, mit kell másképp csinálnom utána? Sokkal jobb lesz a hatásfoka így az igehallgatásunknak. Több gyümölcsöt terem utána, vagy egyáltalán terem. És eljutunk az igaz és szeplő nélkül való istentisztelethez, ami ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világban.
g) A következő fejezetben arról ír, hogy vannak bizonyos kialakult szokások a társadalomban is, a gyülekezetben is. Például: bejön a gyülekezetbe egy jól öltözött, gazdag ember, azonnal hellyel kínálják. Bejön egy szegény ember, aki nem is járatos, tétován körülnéz, senki nem szól hozzá: hadd álljon, majd talál magának helyet. Jakab azt mondja: mi ez? Ezt így csinálja a világ. Segítek annak, akinek megéri, akitől majd én is várok valamit. Ez a világ. Ne engedjétek már, hogy a világ betörjön a gyülekezetbe! Ezt úgy hívják: személyválogatás. Az Isten nem személyválogató. (Jak 2,1-13)
Figyeljük meg, egészen gyakorlati kérdés és azonnal: mit szól ehhez Isten? Milyen Isten, és milyenek lehetünk éppen ezért mi is. Isten nem személyválogató. Ti nem lennétek itt a gyülekezetben és az üdvözültek között, ha az Isten személyválogató lenne és azt mondaná: csak a kiválóak jöhetnek. Akkor mi mind kimaradnánk. De Ő nem ilyen, akkor mi se legyünk ilyenek! Teljesen egyformán, sőt a kicsinek, az erőtlennek még inkább kifejezésre kell juttatni a szeretetünket és a figyelmességünket.
S itt van ez a különös kifejezés: királyi törvény ... Azt mondja, a királyi törvény ez: szeresd felebarátodat, mint magadat! Csak egy kategória van: felebarát. Teljesen mindegy, hogy azon belül kinek mije van, és ki milyen. Felebarát van. Odaviszi tehát ezt az ügyet is Isten elé, és így lesz belőle gyülekezetet formáló üzenet.
h) Azután következik az egyik legkeményebb része a levélnek, amikor arról ír: túl sokan mondjátok, hogy tanácsot adtok másoknak, meg milyen lelki emberek vagytok. Nem veszitek észre, hogy van, amikor nem tanácsot kell adni, hanem enni kell adni valakinek? Minden tanács nélkül. És amikor nem lelki segítségre van szüksége, hanem azt kell megadni, amire szüksége van a testnek. Ezt hogy nem veszitek észre? Isten észreveszi! Ő gondoskodik a testünkről, lelkünkről.
Ő nem tanácsokat osztogat nekünk a menny magasából, hanem utánunk jött az Ő egyszülött Fiában, Jézusban, aki egyrészt példát adott nekünk, másrészt erőt ad, hogy kövessük a példáját. És aki lehajolt a házasságtörő asszonyhoz és beszélgetett a samáriai asszonnyal, és nem átallotta megszakítani a tanítását Zákeussal, és abbahagyta az evangélizálást, mikor látta, hogy a sok ezer ember éhes, és jóllakatta őket kenyérrel, ez a jézusi gondolkozás! Legyen minden a helyén: a lelkiek is, de lássátok, mire van szüksége a testnek. És van, amikor aranyat ér a jó tanács, de van, amikor nem tanácsot kell adni, hanem valamit megtenni a másikért. - Észlel egy jelenséget, olyat, ami ma is előfordul és bármelyikünket megkísérthet, és azonnal Isten elé viszi: Milyen volt Jézus?
(Egyébként Jakab levelében sok a szó szerinti és tartalmi idézet Jézus tanításaiból. Ez az a Jakab, aki az Úr Jézus féltestvére volt. Azért féltestvére, mert Jakab Józsefnek és Máriának a fia; és ő későn tért meg, felnőtt fejjel. Sokáig nem értette ő sem az Urat, és nem hitt benne, de most szinte minden megállapításán átsüt a Hegyi beszédnek egy-egy mondata, vagy Jézus másutt elhangzott tanítása. Itt is Jézust ragyogtatja fel. Hogy viselkedett Ő? Tanuljuk meg mi is ezt!)
i) Aztán jön a híres harmadik fejezet, amit azzal kezd: örömmel hallom, milyen sokan már tanítónak vallják magukat közületek. Ti már sok mindent tudtok. Van, aki azt állítja, hogy ő már mindent tud. - S megint azt mondja: állj! Óriási felelősség ám tanítani! Egyáltalán beszélni. A szavaknak erejük van, a beszéd hatalom. Ti arra használjátok a nyelveteket és a beszédet, amire Isten akarja? Csak a Szentlélek irányít titeket mindig? - S akkor jön az a kemény tanítás a nyelv bűneiről. A nyelv olyan, mint hajónak a kormánylapát. A hajó tömegéhez képest pici, elenyészően kicsike, de azzal fordítja a nagy testet ide vagy oda a kormányos. A nyelvünk is kicsi az egész testünkhöz képest, de nagy áldások közvetítője lehet, és sok nyomorúságot okozhat, ha kikerül Isten Lelkének az irányítása alól.
Hétköznapi dolog, hogy beszélünk, de mit és kinek az indítására? S mi lesz a következménye annak, hogy azt mondtátok, vagy nem mondtátok ki azt, amit kellett volna. Megdöbbentően erőteljes ez a harmadik fejezet.
j) Ennek a végén mondja azt: némelyek megjegyzik, hogy ők már bölcsek és okosak. De milyen a szívetek? Mert lehet, hogy értelmesen tudtok beszélni vagy okosan viselkedtek, de amíg a szívetekben keserű irigység és civódás van, addig nem vagytok igazán bölcsek és okosak. Az igazán bölcs ember megmutatja az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével. Annak a szívében nincs irigység és keserűség, civakodás, háborúság ... (Jak 3, 13-18)
Megint csak valaki a felszínt mutogatja, hogy én már bölcsnek és okosnak látszom, s Jakab felemeli a leplet és azt kérdezi: mi van alatta? Szívedben irigység és civakodás van. De ezt is úgy írja le, hogy ott van pozitívan kifejtve: milyen az igazi bölcsesség, s kedvet kap az ember: szeretnék oda eljutni. Tehát onnan, ahol van, továbbsegíti a hitében megakadt vagy elbizonytalanodott hívőt.
k) A negyedik részben pedig arról beszél: mindannyiunknak vannak hiányaink. Az ember időnként eszmél: ez sincs, az sincs. S mit csináltok ilyenkor? - kérdezi. Harcra keltek és birokra keltek. Elkezdtek küzdeni azért, hogy megszerezzétek, ami nincs. Aztán nem sikerül megszerezni, vagy összeütközésbe kerültök azzal, akitől el akartátok venni, még háborút is indítotok ezért - nincs ennek valami más módja? Isten gyermekei hogyan elégíthetik ki a hiányukat? Kérik az Atyától. Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Miért nem jól kéritek? S akkor szinte közben jut eszébe: van aki kéri és mégsem kapja. Miért? Mert jól kéritek. Mert csak a magatok szükségét akarjátok kielégíteni. Vagy így akartok a másik fölé nőni, hogy nektek már ez is van. Az indulat nem jó, és Isten nem hallgatja meg ezért az imádságot. De amit az Ő akarata szerint kérünk, azt Ő megadja nekünk.
Megint egy egyszerű, hétköznapi dolog, belehelyezve az Istennel való közösségünk összefüggésébe, s egyszerre világosságot nyer. (Jak 4,1-3)
l) Itt beszél arról is: milyen szomorú, hogy megszóljátok egymást, atyámfiai. Gondoltatok már arra, hogy mi van emögött? Az a másik, akit ti megszóltok, az is Isten teremtménye, sőt gyülekezeten belül, hívők között, az is Isten gyermeke. Tudjátok ti, kit bántotok meg akkor, amikor megszóljátok egymást? Az ő Teremtőjét és Megváltóját. Ti nem vagytok megelégedve azzal, akit Ő szeret? Hibát kerestek és találtok abban, akit Ő elfogadott és megtisztított? Magatokban keressétek és magatokból gyomláljátok ki a hitványságokat! - Egyszerű jelenség, ami azt hiszem, talán naponta előfordul velünk. Úgy beszélünk egy másikról, hogy az megszólás. Annak a hibáit úgy ecsetelem, hogy lehetőleg az én erényeim tündököljenek eközben. (Jak 4,11-12)
- Hogy lehet úgy nevelni gyerekeket?! - Ebben benne van: én tudom, hogy kell! Tudnám az ő helyében is. Pedig dehogy tudom! Azt mondja Jakab, innen is húzzuk meg a vonalat: Istent bántjátok meg azzal, ha az Ő gyermekeiről így beszéltek és gondolkoztok.
m) Vagy ott van az a rész, amit éppen ma olvastunk: ti is, mint a világ fiai, terveztek: ide megyünk, oda megyünk, kereskedünk, ennyit nyerünk, annyit nyerünk, több hasznunk lesz... Honnan tudjátok, hogy megéritek a mai estét, meg a holnapot, meg a holnaputánt? Hogy maradhat ki Isten a tervezésből? Majd ha azt mondjátok: Ha az Úr akarja és élünk, akkor ide megyünk és oda megyünk, ha Ő megőriz, akkor majd kereskedünk ... - ez egészen más lenne! Észre sem veszitek, hogy kimarad Isten a hétköznapokból, pedig Ő a hétköznapoknak is Ura. (jak 4,13-16)
n) Végül még a mai - most felolvasott - részt hadd említsem meg: itt a gazdagokról beszél, akik örvendeznek és ezt el is újságolják: Gazdag lettem, sikerült megszednem magamat; s ezek dőzsölnek is. Azt mondja Jakab: de milyen áron lettek ezek gazdagok? Visszatartották a napszámát másnak, aki nem kapta meg azt, amiért megdolgozott. Egyrészt ilyen áron, másrészt: kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban. Hát ez volt a legfontosabb egy életen át, hogy megszedjétek magatokat, s egyáltalán nem gondoltatok arra, mi lesz utána?! (Jak 5,1-6)
Akaratlanul is eszünkbe jut Jézus példázata a bolond gazdagról. „Én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél. Sok javaid vannak sok esztendőre eltéve.” És Isten megszólal: Bolond, az éjjel meghalsz, és mi lesz veled, és mi lesz azzal, amit gyűjtöttél? Erre nem gondol az ember. Éppen csak a legfontosabbra nem gondol: mi lesz utána, s mi lesz velem? S vajon ez-e a legértelmesebb dolog, hogy gyűjtök?
Itt érkeztünk meg ehhez a szép adventi részhez, amit hallottunk is az ötödik fejezetből. Amikor Jakab a visszatérő dicsőséges Krisztusra mutat. Azt mondja: fontos, hogy megszerezzük a napi betevőt, meg esetleg annál többet is. Nem baj az, ha valakinek sokja van, örömmel ossza meg másokkal, csak ne dicsekedjék. Kell tervezni, meg kell beszélni is. Nem úgy kerüljük el a nyelv bűneit, hogy megnémulunk. Ez hozzátartozik a hétköznapokhoz. Csak ne süppedjetek bele a hétköznapi keserűségeitekbe, hiányaitokba vagy eredményeitekbe.
Nézzetek a végére is. Arra a Krisztusra, akit mi várunk vissza. Itt háromszor egymás után szólal meg az ádventi evangélium: „Legyetek, testvéreim, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Legyetek ti is béketűrők, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás ellen, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll.” Jézus visszajön, és mint Bíró jön vissza. S mindezért, amiről szó volt, számot kell adnunk előtte. Ebben az ádventi aspektusban benne van Jakabnak az öröme, és benne van az, hogy nagy felelősség is következik ebből.
Ezek mögött a megállapítások mögött nagy-nagy öröm van. Jön a mi Megváltónk. Meglátjuk Őt színről-színre, s mi is olyanokká leszünk, mint Ő, s minden ígérete beteljesedik, s mindez a nyomorúság elmúlik. Csodálatos világot várunk. Nem a világ végétől rettegünk, hanem ennek a világnak a vége után az új teremtést várjuk, amelyben igazság lakozik - ezt ígéri Isten igéje. Ez nagy öröm. Ez az ádventi öröm kell, hogy betöltse a szívünket nemcsak ádventben, hanem mindig. - Ugyanakkor nagy felelősség is, mert ez azt jelenti: mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt. És most dől el, hogy mit mond rólunk. Aki már most az Ő kegyelmét elfogadta, annak is számot kell adni a cselekedeteiről, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit a testben cselekedett - olvassuk a Korinthusi levélben.
Nagy öröm, hogy Jézus jön, de nagy felelősség is. Ez az öröm töltse be a szívünket, és ez a felelősség határozza meg minden tettünket. Jó lenne, ha végiggondolnánk csak egyetlen napunkat: reggeltől estig vajon ennek a jegyében zajlik-e az életünk, hogy mindez az Isten színe előtt, az Ő szeme láttára, és úgy, hogy Ő minősíti ezt és felelnünk kell ezért. Kezdve attól: mikor kelünk, hogy indul a nap: nyugodt csendességgel, vagy kapkodással, idegeskedéssel. Napközben is mi minden történik. Van-e néhány percünk közben is tartani a kapcsolatot a mi Atyánkkal? Milyenek az estéink? Amikor hazajönnek a többiek, érdekel-e minket őszintén: mi van velük? Szívesen jöhet-e oda mindenki? Ha váratlan események történnek, megmarad-e a békességünk? Mivel töltjük az estéket, a hétvégeket ... stb? Az egész életet? A mi életünk is olyan, mint a fű, amit egyszer lekaszálnak és elszárad, de ami örökkévaló, az megmarad. Van-e bennünk örökkévaló, a Krisztus élete, és erősítjük-e azt az életet?
Isten segítsen minket, hogy ez a béketűrés, amiről külön előadást lehetne tartani, jellemző legyen ránk, és így várjuk a mi Urunkat!

A végére értünk annak a sorozatnak, amelyikben megpróbáltuk számba venni, milyen ajándékokat kap a hívő Istentől az újjászületésével. Nem lehet felsorolni ezt a temérdek sok kincset, de próbáltuk a legfőbbeket válogatni a Szentírásból. Láttuk, hogy mindenekelőtt és mindenekfelett Jézust magát kapja a hitre jutott ember. Vele kapja Szentlelkét, és így együtt kapja a fiúságot. Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz, ami azt is jelenti, hogy Isten örökösévé válik. Kapja az imádság jogát, a gyermekek nagy lehetőségét, hogy bármikor, bárhonnan így kiálthat: mi Atyánk!
Azután olvastuk azt az egy mondatot, amiben sűrítve van négy másik nagy ajándék: Jézus adatott nekünk Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. Ez így egy kicsit elvontan hangzik, de talán emlékszünk még, hogy mennyire gyakorlati ajándékai ezek Istennek.
A Zsidókhoz írt levélből kiemeltük azt, hogy Jézus adatott nekünk tökéletes kijelentésként, tökéletes elégtételt szerzett, és tökéletes és egyetlen közbenjárónk.
Múlt vasárnap este pedig a mi Urunk szavait hallottuk, aki azt mondta: az én békességemet adom nektek, és az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.
Ma a felolvasott ige alapján azt vizsgáljuk meg, hogy egyszer egy konkrét és kicsit éles kérdésre mit válaszolt Jézus, és hogyan foglalta össze azt, amit Ő kínál a benne hívőknek?
Péter kérdezte meg itt: elhagytunk mindent teérted, mink lesz hát nekünk? Mi jutalmat kapunk érte? Nem üzleti tájékozódásként kérdezte ezt Jézustól, hiszen már előbb feltétel nélkül elhagytak mindent Jézusért és követték Őt. Egy különös esemény váltotta ki belőle ezt a kérdést. Ez az esemény az volt, amikor egy gazdag fiatalember futott utánuk, leborult Jézus előtt és azt kérdezte: Uram, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Jézus azt mondta: add el mindenedet és kövess engem, és akkor kincsed lesz a mennyben.
Mert az örök élet a Biblia nyelvén a Jézussal való együttlétet jelenti - ezt jó, ha megtanuljuk. Kövess engem, és akkor a tied lesz az örök élet. Erre nem volt kész ez a fiatalember. Nem tudta elszánni rá magát. Az egész magatartásából az tűnik ki, mintha valaki azt a szörnyűséget követné el, hogy az egyik kezét odakötözi valamelyik pályaudvaron ahhoz a bakhoz, ami a vágány végén van, a másik kezét meg odakötözné az indulni készülő szerelvény utolsó kocsijához. Rettenetes tragédia lenne ennek a következménye. Nem lehet ehhez is ragaszkodni, meg indulni is. Olyan indulóformán van sok ember, és mégis ragaszkodnak a régihez.
Nos, ez a gazdag ifjú is ilyen volt. Nem akarom elengedni azt, ami eddig az enyém volt, de kellene az, amit Jézus kínál. A végén Jézust engedi el, és fogva tartja őt az, amije addig volt. Erre mondja Jézus a tanítványoknak: milyen nehezen jutnak be a gazdagok az Isten országába. Itt kérdezi Péter: ez nem tudott elhagyni semmit teérted, mi mindent elhagytunk. Mi jutalmunk lesz hát, mit kapunk ezért? Erre felel Jézus a felolvasott igével, s azt mondja: két része van annak, amit kaptok. Már itt ezen a földön mindenki kap százszor annyit, mint amiről énérettem lemondott, a jövendő világban pedig örök életet. És ezt az előzőt még kiegészíti Jézus egy, a végéhez odatoldott elgondolkoztató szóval: százannyit kap, mint amiről lemondott, üldözésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.
Arra a kérdésre keressünk tehát ma vá-laszt, hogy mit kap Jézus tanítványa már itt, mit kap a mennyben, és mi ennek a feltétele, mert itt erről is beszél a mi Urunk. Mit ígér nekünk már erre az életre, mit készített el az örökkévalóságra, és mi annak a feltétele, hogy mind a kettő a miénk lehessen?
1) Mit kap a hívő itt? „Jézus pedig ezt mondta neki: Bizony mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, fitestvéreit, nőtestvéreit, gyermekeit, szántóföldeit énérettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt.”
Két része van tehát annak, amit itt kapunk: százannyit, mint amiről lemondtunk, és üldözéseket. Mit jelent ez?
Sokakat megzavar ez a százannyi. Nem értik, hogy valaki elhagyja a régi kapcsolatait, a régi szórakozásait, akármit, ami a múltjához kötötte Jézusért, hogyan kaphatna ahelyett százannyit. Pedig a mondatnak mind a két része a szemünk előtt zajlik. Aki komolyan veszi a tanítványságot, aki valóban Jézus követője lesz, azt előbb-utóbb kinézik maguk közül a régi barátok. Az az ember nem érzi jól magát a régi időtöltései, szórakozásai között. Annak rossz lelkiismerete lesz, ha múlatja, vagy agyonüti az időt. Annak az életébe Isten sokkal fontosabb programokat, feladatokat ad. Az egyszeribe hiábavalónak, hitványnak érez sok mindent, amit addig csinált vagy egyenesen fontosnak tartott. Annak az embernek átalakul a napirendje, mert megváltozik az értékrendje. Az nem ér rá a hétvégét azzal tölteni, amivel addig, mert új, addig számára ismeretlen, értékes feladatokat kap a helyébe. És óhatatlanul elszakad a régi barátokról, a régi időtöltéstől. Nem a régi helyekre jár, hanem új helyekre. Sokszor még a családban is nehéz a helyzete, mert sehogy sem értik, hogyan van az, hogy számára a legfontosabb személy az élő Jézus lett.
De azok helyett, amiket és akiket elveszített vagy akikről, amiről lemondott, kap egészen újakat. Itt Jézus azt mondja összefoglalóan, jelezve ezzel sok mindent, hogy ha elhagyta házát énérettem... Lehet, hogy elhagyja házát, de helyette minden hívőnek a házában otthona lesz. Lehet, hogy valami módon elszakad a szüleitől, de helyettük minden idősebb hívő anyja és apja lesz. Lehet - sőt biztos -, hogy a régi baráti társaságától elszakad. Vagy azok utálják ki, vagy ő hagyja ott őket. De kap helyettük sok barátot, sok testvért, sok társat. Mert aki újjászületik, az az Isten gyermekeinek nagy családjába lép be, és ez minden hívőnek különös élménye, hogy a vadidegen is milyen lelki közelségbe kerül csak azért, mert mind a ketten Jézus Krisztus megváltott tanítványai és Isten visszafogadott gyermekei. És valóban átéli az ember, hogy a Krisztusban nincs férfi, sem nő, nincs öreg, sem fiatal, nincs ilyen nemzetiségű meg olyan, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. (Gal 3,28)
Istennek még arra is gondja van, hogy az Ő gyermekeinek az anyagi szükségei- ről gondoskodjék. Lehet, hogy nem lesznek milliomosok, de a mindennapi betevőjük meglesz, sőt, különös módon nekik mindig több telik arra, hogy a náluknál nyomorultabbnak is segítsenek, és ami nagy többlet: elégedettek lesznek. „Mert nagy nyereség az Istenfélelem megelégedettséggel.” (1Tim 6,6)
Gyertek el egyszer szombaton délután, amikor itt a gyülekezetben a kisgyermekes családoknak az összejövetele van. Azok a picikék, akik a megőrzőben ilyenkor játszanak, mind úgy vannak ott együtt egymással, mintha unokatestvérek lennének. Mert a szüleik meg mind úgy vannak együtt, mintha testvérek lennének. És azok is a Krisztusban. És kérdezzétek meg őket: hogyan élik át az Isten gyermekeinek a nagy családjában azt, hogy felsorolhatatlanul sokféle fizikai, anyagi, lelki, emberi segítséget kapnak egymástól, anélkül, hogy bárki számon tartaná: ki kinek, mikor, mivel segített. Mert mindenki azzal segít a másiknak, amivel éppen annak segíteni kell. És annak segítenek, akinek éppen arra van szüksége. Csakugyan úgy, mint egy jó légkörű nagy családban.
Jézus tanítványának tehát az első nagy jutalma az: együtt lehet Jézussal, de rajta kívül megkapja még ennek a családnak minden tagját, és minden áldását is. Százszorosan kárpótoltatik mindazért, amiről esetleg Jézus miatt mondott le. Ez az egyik fele annak, amit Jézus erre az életre nézve ígér.
És hozzátesz egy szócskát, amitől megborzadnak sokan: kap százannyit helyette, üldözésekkel együtt. Hogyhogy? Ez is velejár a tanítványsággal? Erről a mi Urunk egészen nyilvánvalóan beszél. Előre tájékoztatta az övéit, ne érje őket meglepetés. Éppen ezért nem kell meglepődnie Jézus tanítványának, ha Őérette üldözéseket, kellemetlenségeket, szenvedéseket is kap. Ez velejár. Csak egy igét hadd olvassak, amelyikben Jézus erről tárgyilagosan és világosan beszél: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket mondtam nektek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15,18-21).
Ez a világ Jézust mindig gyűlöli és gyűlölni fogja, mert a világban alulról jövő erők és törvényszerűségek uralkodnak, Jézus pedig felülről jött, és a mennyei erőket és törvényszerűségeket hozta el nekünk. Mármost, aki Őhozzá tartozik, s az Ő kegyelme által szintén felülről született - Nikodémusnak ezt mondja Jézus: szükséges nektek felülről nemzetnetek, újonnan születnetek -, azt a világ Jézussal együtt gyűlölni fogja. De ez nem tragédia, sőt ez egyfajta minősítés. Mert ha a Jézusnak szánt ütés engem is ér, akkor ez azt jelenti: közel vagyok az én Megváltómhoz. És mi más célja lehet egy hívő embernek, mint Jézus közvetlen közelében maradni. Nem kell ezzel dicsekedni, de nem kell emiatt felháborodni sem. Ezzel számolni kell és ezt vállalni kell.
Ezért beszél ilyen tárgyilagosan erről Jézus. Akármiről mondtok le, kaptok százszoros kárpótlást helyette, és üldözéseket, ha igazán az én tanítványaim vagytok. Mert Őt és az Övéit ez a világ gyűlöli, mert nem ebből a világból valók.
Így tudja leírni Pál apostol, aki a börtönből a Krisztusért vállalt szenvedések közül írja levelét, amikor hallott azoknak a szenvedéséről: „Nektek adatott az a kegyelem a Krisztusért, hogy ne csak higgyetek Őbenne, hanem szenvedjetek is Őérette.” (Fil 1,29). Ez kegyelem, kiváltság. Nem egyfajta beteges szenvedéskeresés ez a hívőnél... Nem ő keresi, kapja. A Krisztus-követéssel együtt jár, és ezt vállalnunk kell úgy, hogy azokat, akik üldöznek minket a Krisztusért, még jobban szeretjük, mint azokat, akiktől jót kapunk. Mert aki valóban Jézus tanítványa, az az érte vállalt üldözéseket, kellemetlenséget, hátratételt úgy tudja szenvedni, mint aki a dicsőséges mennyei világ polgára már most, és az ellenség diadalát úgy nézi, és úgy hallgatja, mint aki tudja: a győztes seregnek a tagja. Így értsük azt, amit az előbb olvasott ige után mond Jézus: „E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16,33) Ezt kapja tehát a hívő itt.
2) Jézus azt mondja: a jövendő világon pedig örök életet. Mi az örök élet? A jézusi meghatározás így hangzik: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) És ez a fajta ismeret - mint ahogy ezt már sokszor megállapítottuk - a Biblia nyelvén közösséget jelent. Ismeri Ádám az ő feleségét, Évát. Ez a legteljesebb közösség. Maradék nélküli belső azonosulás a másikkal. Szakadatlanul együtt élni, együtt gondolkozni a másikkal.
Ez az ismeret azt jelenti: együtt dobban a szívünk, értjük egymás gondolatait. Nem kell meggyőzni egymást soha. Elég, hogy int a szemével, s teljes bizalommal csinálom azt. Nélküle is úgy döntöttem volna. Egy srófra jár az agyunk és együtt dobban a szívünk. Ez a teljes belső közösség, ami nagyon ritka - még a legjobb házasságokban is - az, amit ismeretnek nevez a Biblia. Amikor lelkileg a hitben valaki ennyire eggyé válik Jézussal, és szakadatlanul, folyamatosan együtt él vele; élete minden helyzetében, minden pillanatában bizonyos abban, hogy az ő Ura ott van, jelen van, és neki az a legfontosabb, hogy az ő Urának mi kedves, minden döntését és cselekedetét ez határozza meg. Amikor Jézusra való tekintettel teszünk vagy nem teszünk valamit. Őreá nézek, és ahogyan Ő kívánja, ahogyan az Ő Lelke vezérel. Ez az örök élet. Ez már itt elkezdődik a hívőnek, de majd odaát, a jövendő világban, teljesedik ki.
Erről a jövendő világról azt írja Ézsaiás: örök öröm lesz fejükön, s eltűnik fájdalom és sóhaj. Mennyit sóhajtozunk mi csak egyetlen napon is. A Jelenések könyvében pedig azt olvassuk, hogy az Isten letöröl a szemükről minden könnyet. Nem lesz többé mi miatt sírni, mert eltöröl minden fájdalmat, nem lesz többé könny, gyász, jajkiáltás és fájdalom, mert a régiek elmúlnak, és Ő egészen újjá tesz mindent. Ahogy egyik szép énekünk mondja: szép örökség vár rám: égi koronám. (Ézs 35,10, Jel 21,4).
A másik evangélium, Máté, azt írja: örökség szerint nyer örök életet. Ugyanoda érkezünk meg, ahonnan néhány hete elindultunk. Kapjuk a fiúságot, és Pál apostol azt írja: mivel fiak lettetek, Istennek örökösei is, és Krisztus örököstársai. Már most a miénk ez az örökség, és már most élvezhetünk belőle valamit, a jövendő világban pedig mindörökké ezt élvezzük. Örökké szemlélhetjük Istent, gyönyörködhetünk Isten Fiának a szépségében, teljessé válik a vele való közösség, teljessé válik az élet - nem zavarják meg többé halálerők, mint most. Nem lesz betegség, fájdalom, viszály, félelem stb. Nem tudjuk elképzelni, milyen lesz, de Isten igéje elénk rajzolja valamelyest, s boldog ember az, aki hiszi ezt! „Ott vár angyalsereg, ott várnak mind a szentek, s az Atyánál pihentek, megfáradt gyermekek.” (455. ének)
Nem véletlen az, hogy Isten gyermekei néha vágyakozni kezdenek ez után a világ után. De mivel Isten gyermekei, ezért nem futamodnak meg az itteni feladataik elől. Nem vetnek ők maguk véget ennek a nehéz életnek. Ezt is teljesen Urukra bízzák. De hogy vágyakoznak néha, azt hiszem, nem bűn. Ezt Pál apostol egészen őszintén bevallotta: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. Aztán mindjárt az övéire gondol és azt mondja: ha viszont kiengednek ebből a fogságból, megyek hozzátok, mert itt maradnom közöttetek nektek jobb. S melyiket válasszam, nem is mondhatom. Ha kivégeznek, én járok jól - mondja. Vége lesz azonnal minden nyomorúságnak, mehetek az én Uramhoz. Ha szabadon engednek, ti jártok jól, mert veszitek még valami hasznomat. Majd az Úr eldönti, melyik legyen. (Fil 1,21-24).
Érezzük ezt a teljes belső szabadságot? Nincs halálfélelem, mert túllát a halálon, és látja azt a Krisztust, akihez megy. De nincs életfélelem sem benne, jaj elegem van az egészből, csak szabaduljak meg tőle, mert tudja, ha még itt tartja az Úr, akkor küldetése van, akkor van értelme élni. Teljesen szabad az olyan ember, aki tudja: mi az öröksége, és aki tudja, hogy kinek az örököse, s kinek az örököstársa?
Jézus tehát azt mondja: ezen a világon százszor annyit, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig örök életet. Ami elkezdődik már itt, csak ott teljesedik ki. 3) Mi a feltétele, hogy ez a miénk lehessen? „Jézus ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, fitestvéreit, nőtestvéreit, szántóföldjét énérettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben...”
Aki elhagyta ... A gazdag ifjú éppen erre nem volt kész és képes, hogy elhagyja, bármiről lemondjon Jézusért. Készek vagyunk-e mi erre? Nyilván ez nem azt jelenti: az ember felmondja munkaviszonyát, kiköltözik a lakásából, szétosztja minden ruháját és bútorát. Nem erről van itt szó, hanem arról, hogy radikálisan kidob az életéből mindent, ami távol tartja Jézustól. Ami akadályozza a Krisztus-követésben. Ami lehetetlenné teszi vagy megnehezíti, viszonylagossá, részlegessé teszi ezt az imént említett közösséget. Azt viszont radikálisan kivágja az életéből, mert mindenkinél fontosabb neki Jézus, és mindennél fontosabb a vele való közösség.
Félelmes tapasztalat az, hogy sok vallásos ember, olykor még sok hívő ember is, megpróbálja ezt a lehetetlenséget: egyik kezemet odakötöm a bakhoz, a másikat meg a szerelvény végéhez, aztán lesz, ami lesz... Mert én menni akarok Jézussal, tehát odakötöm magam, de el nem engedem azt, ami megakadályozza, hogy igazán mennék vele.
Isten ma erre a döntésre akar bátorítani minket: vágd el azt a kötelet, amelyik a bakhoz köt! Szállj fel a vonatra, aztán az majd visz téged olyan utakon és olyan célok felé, amiken csak menet közben csodálkozol majd igazán. Bízd magadat arra, aki utánunk jött, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból. De ez csak úgy megy, ha mindent elenged az ember, ami visszatartaná, fékezné, akadályozná ebben a Krisztus-követésben.
Csak ízelítőként mondok néhányat: minden olyan szokást, ami ártatlan szokás, hát már ezt sem engedhetem meg magamnak? - tudjuk mondani felháborodva. Megengedheted. Mindent megengedhetsz magadnak, ha te akarod megengedni. Akkor nem vagy a Krisztus tanítványa. A Krisztus tanítványa nem magának parancsol, hanem Isten Szentlelke irányítja, ő meg engedelmeskedik. Ha ez a jelszó: megengedem magamnak, akkor maradj ott. Akkor kösd oda a másik kezedet is a bakhoz. De akkor nem Jézus lesz az oka, hogy ott pusztulsz el! Megvolt a helyed a vonaton.
Minden olyan elvet kivet az ember az életéből, ami lehet, hogy tiszteletre méltó, lehet, hogy őseinktől hagyományozták ránk, abban a szellemben nőttünk fel és neveltek, de ha Isten igéje azt elítéli, akkor nekem is el kell ítélni. Attól én még az őseimet és az emléküket őszintén tisztelem, de ők sem voltak tökéletesek. Az én számomra pedig most már egy úr parancsol, és az Jézus, ha az Ő tanítványa vagyok. Ha nem, akkor vigyük tovább a családi hagyományokat: gyűlöljük azokat, akiket őseink is gyűlöltek, el ne felejtsük az elszenvedett sérelmeket, netalán még toroljuk is meg, neveljük a gyerekeinket is ebben a gyűlöletben, de akkor ne mondjuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Akkor mind a két kézzel fogjuk a bakot. Nem könnyű ám ez adott esetben!
Nem értem, hogy miért nem tudnak emberek disztingválni, hogy ami rosszat örökölhettem, azt Isten igéje alapján elítélem, de akik felneveltek, meg előttem jártak, azokat változatlanul tisztelem. Isten Szentlelke segíthet el minket ide. Ez nem azt jelenti: mindent megtagad az ember, - de minden olyat megtagad, amit Isten igéje bármi miatt elítél. Számunka a tekintély Jézus, számunkra a normarend az Ő igéje, a Szentírás, és ez alól nincs kivétel. És ezt belső meggyőződéssel és bizalommal teszi az engedelmes tanítvány, mint aki tudja: Isten nem téved, az Ő beszéde igaz, ma is érvényes, és csak akkor juthatunk célba, ha követjük Jézust és nemcsak nézünk utána.
Valaki egyszer azt mondta: próbáljuk meg összegyűjteni, mi mindent akarunk átadni engedelmesen Jézusnak. Írjunk egy listát. Kaptunk papírt is azon a konferencián. Aztán mindenfélét felírtunk. Néhányan felolvasták, mindegyik tiszteletreméltó vágyakozás volt: én ezt szeretném, azt szeretném ... S akkor felmutatott a konferencia vezetője egy üres papírt, aminek a fejléce így hangzott: mindezeket látatlanban átadom Jézusnak, kelt, aláírás. S nincs kitöltve. Azt kérdezte: egy üres papírt aláírnánk-e? Amit majd Ő tölt ki... Lehet, hogy Ő odaír olyat, ami eszünkbe nem jutott volna. Például: lemondok a jó hírnevemről, a sokra tartott becsületemről, az önérzetemről... Ezek nemigen jutnának eszünkbe. Majd Ő odaírja mindig azt, ami kell. És én üresen, kitöltetlenül aláírom-e?
Az a komoly döntés, amikor valaki Istennek egy ilyen üres papírt aláír. Aki elhagyott érettem és az evangéliumért - mondja Jézus - bármit, annak százszorosan pótolom itt, és a jövendő világban kap örök életet. Énértem és az evangéliumért. Énértem, azt jelenti, hogy mindenkinél fontosabb lesz Jézus a számunkra. Aki jobban szereti - mondja Jézus - apját, anyját, feleségét, gyermekeit, mint engem, nem lehet az én tanítványom.
Szeretném, hogy egyszer vegyük a fáradságot, akár most vagy délután, és gondoljuk végig, ez mit jelent. Szinte mindenki megijed ettől. Ha a gyerekem jobban szeretné Jézust, mint engem? Ez tragédia! - Nem tragédia. Akkor fog szeretni téged igazán, egész életében, áldozatosan, örömmel, ha Jézust szereti első helyen. Jól jár az a férfi, akinek a felesége Jézust jobban szereti, mint őt, mert abból lesz igazán figyelmes, szeretetteljes, gyöngéd, hűséges, áldozatkész asszony. Látom, szemünk előtt zajlik ez le. És jól jár az a szülő, akinek a gyereke jobban szereti Jézust, mint őt, mert akkor fogja őt minden hitványsága meg bűne ellenére is őszintén szeretni, és öregségében sem magára hagyni, s mindig számíthat rá. Csak akkor lesz képes erre egy ember, ha Jézus kerül az élete középpontjába. Jól jársz akkor, ha a rokonaid közül akárki jobban szereti Jézust, mint téged, mert akkor téged is sokkal jobban fog szeretni, mint eddig. Merjétek ezt kipróbálni! Nem veszít az ilyen ember. Amit Jézus mond, az ma is és ránk nézve is igaz!
Az olyan ember, aki Jézust helyezi az élete középpontjába, mindenre kész lesz az evangéliumért - ahogy itt olvastuk. Vagyis: mindent megtesz mások üdvösségre juttatásáért. Annak az embernek egyszerre fájni kezd, hogy milyen sokan élnek körülötte a halálban, a hitetlenségben, a kárhozatban. És nemcsak fájni fog, hanem tesz is érte valamit. Az ilyen embernek nem drága az, hogy a szombatját, vasárnapját Istennek szentelje és mások üdvösségéért tegyen valamit. Az ilyen embereknek mindig van idejük, pénzük, szeretetük, ötletük arra, hogy másokat Jézushoz segítsenek. Az ilyen ember nem beszél ilyen badarságokat: a vallásosság magánügy, - hanem tudja, hogy az ő tanítványsága, hite a legteljesebb közügy. Az ilyen embernek lesz bátorsága megvallani a hitét szeretettel, tapintatosan, felelősen másoknak. Fontosak lesznek neki az utcagyerekek, a szomszédai, akiktől sok kellemetlenséget kell elszenvednie, a munkatársai, családjának tagjai, és elkezd buzgón imádkozni, s úgy élni, hogy világítson az élete. Tud helyén mondott igét mondani, és nem szövegelni, hogy attól csak kiábránduljanak a hittel kapcsolatos dolgokból. Az ilyen tanítvány Jézust viszi másokhoz és Jézushoz vezet másokat.
Ez a feltétele annak, hogy kapjon valaki százannyit itt, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig kiteljesedjék számára az örök élet.
Mit hagytál el már Jézusért és az evangéliumért? Miről mondunk le - talán folyamatosan - azért, hogy ezeket a feltételeket teljesítsük? És miről kellene lemondani azért, hogy igazán Jézus tanítványai legyünk? Jó lenne, ha ma itt a megterített úrasztala körül magunkba szállnánk és felelnénk ezekre a kérdésekre.
Kevesen tartják számon, hogy a naptári év mellett van az úgynevezett egyházi év is, ami ádventtől ádventig tart. Ennek az évnek két fele van: az első az ünnepes félév, ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig (szentháromság vasárnapig), a má-sik az ünneptelen félév. Mi ma értünk végére az egyházi esztendőnek, és ennek az ünneptelen félévnek. Jövő vasárnap ádvent első vasárnapja, és kezdődik az új egyházi év.
Vajon az a sok igehirdetés, amit hallottunk, és sok ige, amit olvastunk ebben az évben is, hova lett az életünkben? Mennyivel vagyunk mások, mint egy évvel ezelőtt voltunk? Mennyivel vagyunk Jézusnak használhatóbb tanítványai? Kiknek mondtuk el az örömhírt? És hányszor szégyelltük azt elmondani? Mondtunk helyette mást, mondtuk burkoltan, általánosságban: a gondviselés ... Nem mertük azt mondani: az én Megváltó Krisztusom, vagy az élő Isten, akihez ma is imádkoztam, aki rajtad is segíthet, mert rajtam is segített. Hányszor kellett szégyenkeznünk utólag, ha egyáltalán szégyenkezünk emiatt, hogy szégyelltük Őt és az evangéliumot?
Isten ma bátorít minket, és a bátorságunk alapjait is lábunk alá rakta. Aki elhagyott értem bármit - mondja Jézus - kap helyette százannyit itt, és a jövendő világban örök életet. Isten segítsen minket, hogy valóban megújuljunk ebben, és kövessük Őt, ne csak nézzünk utána és elmélkedjünk az Ő gondolatairól.

Hetek óta azt vesszük számba, hogy mit kínál Isten azoknak, akik igazán hisznek benne. Így tettük fel a kérdést eredetileg: Mit kap a hívő az újjászületéssel?
Ma este két újabb kincsről szeretnék beszélni, amit Jézus kifejezetten ígér az övéinek: az Ő békességét és az Ő örömét. „Békességet hagyok nektek - itt a végrendelkezőnek a kifejezése van -, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogyan a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen.” Majd később: „Ezeket ezért mondom, hogy az én örömöm megmaradjon bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen.” Mit jelent ez?
1. Mit jelentett a békesség a bibliai időkben? Nem véletlen az, hogy akkor is és ma is azon a tájon így köszöntik egymást az emberek: békesség neked!
Ez a kifejezés akkor egyrészt jelentette azt a biztonságot, amiben az embernek nem kellett rettegnie ellenséges támadástól. Másrészt pedig jelentette azt, hogy akinek békessége van, annak olyan barátai, olyan megbízható szövetségesei vannak, akikre minden körülmények között számíthat. Akkor értjük meg, hogy milyen sokat jelentett ez a kívánság, ha arra gondolunk, hogy annak a világnak a nomádjai rengeteg veszedelemnek voltak kiszolgáltatva. Bármelyik pillanatban, bárhonnan rájuk törhetett valamilyen ellenséges támadás, ember, állat vagy elemi kár képében. Kimondhatatlan jelentősége volt annak, hogy ha legalább időnként az ember olyan állapotba került, hogy nem kellett mindig jobbra-balra, előre-hátra figyelnie, hanem végre biztonságban, védettségben érezhette magát, ahol nem kellett tartania ellenséges támadástól. És kimondhatatlan jelentősége volt annak, ha voltak olyan barátai, szomszédai, akiktől nem kellett tartania, sőt akikhez bármikor, bármivel mehetett, akikre számíthatott, akiknek nem kellett magyarázni, azonnal értették, most mi a baj, és nagy baj van, és áldozatot is vállalva a bajba jutott segítségére siettek. Ez sokszor magát az életet jelentette.
Van is a békességnek, a salómnak ilyen jelentése: olyan közeg, amiben életlehetősége van az embernek. Egyszerűen szokták ezt szemléltetni: a halnak a vízben van salómja, békessége, és nem a parton vagy a szatyorban, mert ott pusztulásra van ítélve. Az embernek is ott van békessége, ahol élni tud, mégpedig nem csak vegetálni, kínlódni, hanem kibontakozni, s egyre teljesebb életre jutni. És majd látni fogjuk, mi ez az ember számára.
Ezt a békességet, ezt az életlehetőséget, ezt a biztonságot, ezt a közeget veszítette el az ember, amikor elszakadt Istentől, amikor függetlenítette magát tőle, akkor az élet forrásával szakadt meg a kapcsolata. S abban a pillanatban megtelt a szíve félelemmel. Az első ember már fél, miután elszakadt Istentől, és a mai napig meggyötör minket az, hogy félünk a holnaptól, a betegségektől, a haláltól, esetleges háborútól. Naponta félnek az emberek a kudarctól, félünk egymástól, mert nem megbízható barátot, bajtársat látunk egymásban, hanem ellenséget vagy legalábbis vetélytársat, akitől sokszor tartanunk kell. Nem érzi magát biztonságban, bebiztosítva az ember. A békesség híján pedig arat a halál.
Zaireban naponta 3-4000 ember hal éhen. Indonéziában hetek óta valóságos irtó hadjáratot folytatnak a mohamedánok a mi keresztyén testvéreink ellen. A magyar rendőrség állítása szerint percenként jut a rendőrség tudomására egy bűncselekmény, - és ami nem jut a tudomására, az vajon mennyi lehet, hányszorosa ennek? Azt mondják, 3,5 percenként történik olyan jelentősebb lopás, ami kiderül, félóránként van egy lakásbetörés stb. kár ezt a statisztikát folytatni.
De folyik a háború a parlamentben és folyik a gyerekszobában, folyik a hálószobákban, folyik az alvilágban és folyik sok embernek a szívében is. Nincs békességünk, mióta Istentől elszakadtunk. - Ebbe a világba kiáltotta bele Jézus és mondta a benne hívőknek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is féljen.
Mi a különbség a kétféle békesség között, amit a világ ad, és amit Jézus kínál a benne hívőknek? Hadd próbáljam szemléltetni két történettel ezt.
Egy fiatalasszony baleset miatt hirtelen elveszítette a férjét. Teljesen kiborult a nagy csapás miatt. Napokig ott kellett lennie mellette egy rokon orvosnak. A temetésre is csak beinjekciózva tudott eljönni. Hónapokig nyugtatókon élt. Aztán - ahogy ő mondta - beletemetkezett a munkába, de amikor mégis csak haza kellett mennie, rászakadt újra a veszteség és nagyon nehezen viselte, és emiatt elég nehezen viselte őt is a környezete. Erényt csinált abból, hogy őt nem lehet megvigasztalni.
Nem sokkal ezután egy ismerős hívő asszony is, ugyancsak baleset miatt, elveszítette a férjét. Ott maradt három kicsi gyerekkel. Amikor meglátogattam, ő is tele volt keserűséggel. Ömlöttek belőle a miértek: Miért engedte meg Isten? Miért ilyen korán? Miért éppen őt? Mi lesz most, és miért látja jónak ezt Isten? Kinek jó ez, - ha Ő mindig csak jót tesz? Türelmesen végighallgattam a keserűségét, nem mondtam rá semmit. Egyszer csak, miközben panaszkodott és kesergett, eszébe jutott egy ige. Valahol meg van írva - mondta -, hogy „életem ideje kezedben van.” Ki is mondta ezt Istennek? Mondtam: Dávid. Akkor ez azt jelenti, hogy a férjem életének ideje is az Ő kezében volt? Tehát akkor Ő pontosan tud most arról, ami történt? Azt is tudja, hogy nekem most milyen nehéz? Aztán eszébe jutott egy másik ige is és idézte. Erre az esetre is érvényes az, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat munkálja” - s meg tudja mondani, hogy ez hogyan és kinek a javát munkálja?
Az előbbi kérdésére igennel válaszoltam, hogy erre az esetre is érvényes; az utóbbira azt: nem tudom. Nem tudom, hogy ez kinek a javát munkálja és hogyan. Abban bizonyos vagyok, hogy ez az ige most és itt is érvényes.
Amikor elkezdtünk imádkozni, megdöbbentő volt számomra az, ahogy alakult és változott a hangja. Efféléket mondott imádságában: „Uram, visszaadom neked a férjemet. Köszönöm az együtt töltött éveket. Köszönöm, hogy te most is ugyanaz vagy, aki korábban voltál, és bízom benned, és még jobban akarok kapaszkodni beléd. Nem értem az egészet, és nem tudom, miért tetted ezt...” - és itt sírásba fulladt az imádság, és nem is mondott áment a végére. De amikor elbúcsúztunk az előszobában, azt mondta: olyan furcsa, különös békesség van a szívemben. Nem baj ez? Nem kell ezt szégyellni?
Nem kell szégyellni, ha valaki nem hisztériázik, hanem ilyen rettenetes csapás kellős közepén is különös békesség van a szívében. Nem kell megbotránkoznia sem a lelkésznek, sem másnak, ha ő hívő ember létére is keserűen beszélt. Ezeket azonban Istennek mondta ki. S miközben mondta, már hallotta a választ. És mivel Isten igéje élt a szívében, megszólaltak az igék. Erre mondja Jézus: a Szentlélek eszetekbe juttatja azt, amit én tanítottam nektek. Az ige és az igén keresztül maga Isten Lelke elkezdi vigasztalni. S miközben úgy sír, hogy áment sem tud mondani, mégis békesség van a szívében. Ez a „mégis” az, ami Jézustól való.
Mi a különbség aközt, amit a világ ad, és amit Jézus ad az övéinek? Az, hogy a világ nyugtatókat ad, Jézus pedig békességet. És eközt pontosan az a különbség, amit így szoktunk szemléltetni: ég és föld. A világ szólamokat mond: más is kibírta ezt már, drágám. Az idő majd begyógyítja. Ne gondolj rá! - Hogy lehet ilyet mondani? Pontosan abban kellene segíteni, hogy miközben állandóan rá gondol, hogy tudja ezt elviselni vagy feldolgozni.
A világ a legtöbbször szólamokat mond, Isten Szentlelke pedig igét juttat az eszünkbe. Helyén mondott igét, amiből erő árad, ami ül, ami válasz a kérdésre, miközben sok kérdés továbbra is nyitva marad, hogy nem értem, kinek jó ez stb. Mondjam csak Istennek, majd később megszólal egy másik ige. És ha sok mindent nem értek, akkor is békesség lesz a szívemben, mert a világ valamit tud kínálni és adni, Jézus Krisztus pedig önmagát adja nekünk. Nem véletlenül írja Pál ezt. Ő a mi békességünk. Az a békesség, amit Ő kínál, az tulajdonképpen egy személy, így hívják: Jézus. Önmagát kínálja, és akinek vele egészen személyes közössége van, annak lesz békessége a veszteségek, megaláztatások, csalódások stb. közepette is. Itt, a következő fejezetben fejti ki részletesen, hogy „én tibennetek, ti pedig énbennem.” Ez az az elrejtettség, amiben az ezer veszélynek kitett ember biztonságban érezheti magát. Mégis biztonságban érezheti magát. Ez az a meghitt barátság, az a megbízható szövetség, amire a régi salóm, meg az újszövetségi eiré-né, a békesség utal. Nem ellenségektől vagyok körülvéve, vagy ha ellenségeim is vannak, van egy belső gyűrű, és ez az élő Krisztussal való szövetségem, ami védelmet jelent a számomra.
A bántás így is fáj, és baj az ilyen embert is éri, és amikor fáj neki valami, ő is sír, de másként fáj, másként hordozza és másként sír. Nem vigasztalhatatlanul és nem vigasztalanul, hanem megvigasztalt szívvel. Mert - és ez nagyon érdekes igazság a Bibliában - Jézus nem akkor adja nekünk ezt a békességet, amikor éppen hirtelen nagy szükség van rá, hanem jóval előbb. Amikor éppen nagy szükség van rá, akkor odanyúlok, ahol ez a békesség van - bocsánat, ha ilyen egyszerűen, de szemléletesen fejezem ki -, azt a fiókot húzom ki, amelyikre békesség van ráírva és tele van, s van honnan merítenem békességet. Nem akkor kell kapkodni: tessék adni nekem egy kis békességet. Ő nem egy kis békességet ad. Ő az Ő békességével megtölt egészen. Aztán lehet, hogy vannak nyugodtabb napok, vagy időszakok, amikor nincs kü-lönösebb szükség rá, de akkor is ott van benne, s amikor szükség van rá, azonnal odanyúlhatok.
Mikor adja Jézus az Ő békességét? Amikor valaki befogadja Őt. Ha Ő a mi békességünk, akkor telítődöm békességgel, amikor Jézussal szövetséget kötök. Amikor egy ember visszatalál Istenhez, kapja az Ő békességét a szó gazdag, sokszínű és tágas értelmében. Ezért nincs igazi békesség Ő nélküle. Ézsaiás keményen írja: nincs békesség, nincs békesség a hitetleneknek. A tékozló fiúnak akkor lett békessége, amikor hazament, kimondta: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy visszafogadj, de ha lehet, szeretnék itthon maradni. Az apja meg azt mondta: ez az én fiam. Itt lett békessége. Miért? Mert olyan közegbe került, ahol élhetett. A disznóknál csak vegetált, és az éhhalál szélére jutott, itthon élhetett, kibontakozhatott, egyre gazdagabb életre juthatott, és volt egy olyan személyes kapcsolata, meghitt szövetsége, amelyik biztonságot jelentett neki.
Akinek ilyen személyes, valóságos közössége van az élő Istennel, annak van békessége. Az evangélium, az örömhír pontosan az, hogy Isten Jézus Krisztus kereszthalálakor megbékélt velünk, béküljünk hát meg mi is vele! Pál apostol valósággal kérleli a korinthusiakat erre. Isten ma este általam kérlel titeket. Hadd idézzem az apostol szavait: „mintha Isten kérne miáltalunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.” (2Kor 5,20-21).
Nem kell félni Istentől. Nem ellenség. Nem ítélő bíró. Végrehajtotta az íté-letet az Ő egyszülött Fián, a Golgotán. Szerető Atya, aki kegyelmet kínál. Ne féljetek hát tőle és ne tartsátok magatokat távol tőle. Gyertek az Atyához, és akkor békességetek lesz. Ez nem magától történik. Isten azt várja, hogy bennünk tudatos döntés szülessen, hogy Őbenne keressünk és találjunk szövetségest, hogy szövetséget kössünk vele. Ő kínálja a szövetségét, - hinni azt jelenti, hogy örömmel elfogadom a szövetségét, és attól kezdve mint az Ő szövetséges társa élek. Számítok rá, és Ő is számíthat rám és akkor békessége van az embernek. Ez a békesség olyan tőke, aminek a kamataiből bőven megél az ember a legínségesebb időkben is. Olyan forrás, ami soha nem apad ki a legaszályosabb időszakban sem, amiből mindig újra meríthet az ember.
Ezért is javasoltam énekeljük a 294. éneket, mert az egyebek közt erről is lelkendezik: „Jézus, menedékem! Hű oltalmam nékem te vagy egyedül! Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból hozzád menekül.” Ott békességet talál. Jézus azt mondja: „az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, mint a világ. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen.”
Hadd kérdezzem meg: mennyire vagyunk igényesek lelkileg? Beérjük a nyugtatóval, vagy kell nekünk a békesség? Beérjük valamivel vagy akármivel, vagy pedig kell nekünk Jézus, akivel ö-rök szövetséget köthetünk, és Ő lesz a békességünk. Innen úgy mehet haza bárki, akinek eddig nem volt vele ilyen közössége, hogy ebbe a szövetségbe bekerül, és békessége lesz. Akár ma este behívhatja Őt valaki az életébe!
2. A másik ajándék, amiről ma szó van, az öröm. Nyilván mind a kettőről csak vázlatosan lehet elmondani azt a gazdag üzenetet, amit a Szentírás tanít. Mindenki vágyik az örömre. A gyerekek is, felnőttek is, öregek is, és a világ ráállt arra, hogy gyártja a műörömöket. Ami hasonlít valamelyest hozzá. Sokan nagy árat fizetnek ilyen műörömökért, amik olyanok, mint az időszakos folyók. Néhány hétig hömpölyög bennük a víz, aztán hónapokig semmi, száraz. Nem is gondolja sokszor az ember, hogy az ott folyómeder.
Ezért mondja Jézus itt is: „az én ö-römömet adom nektek, hogy az én örömöm megmaradjon bennetek, és így a ti örömötök teljessé legyen.” Az én örömöm, ami megmarad mindig, sőt, ami teljessé lesz, egyre jobban kiteljesedik.
Mi a forrása ennek az örömnek? Az Újszövetség eredeti nyelvén az öröm szót így olvassuk: khara, és a hozzá legközelebbi rokon szó: kharisz, azt jelenti: kegyelem, Isten kegyelme. A kharának a forrása kharisz. Az az öröm, amit Jézus kínál a hívőnek, az abból a forrásból táplálkozik, amit így mondunk: Isten kegyelme.
Amikor egy ember a szíve mélyéig, egész egzisztenciáját áthatóan átéli, hogy Isten szeret engem, pedig nem érdemlem meg. Isten nagyon sok ajándékot adott és kínál nekem, pedig semmi jót nem érdemlek tőle. Isten az Ő gyermekévé fogadott engem. Jézus minden bűnöm ítéletét elszenvedte, bocsánatot kaptam Istentől. Számon tart engem, fontos vagyok neki, terve van velem. Vele járhatok egész életemben. Helyet készített nekem a mennyben. - Ez önmagában elég ahhoz, hogy minden körülmények között öröme legyen az embernek, és ezt az örömöt nem kell megjátszani, nem kell megvásárolni, nem kell csinálni. Ennek forrása van és buzog a forrás, kiapadhatatlanul. Isten végtelenül kegyelmes, és élhetek ebből a kegyelemből. Ha semmi más nem történne az ilyen emberrel, ez elég arra, hogy egész életén át ott legyen a szívében az a csendes, megbízható öröm, amit valami módon mások is megéreznek.
De ezen kívül is történik vele valami szakadatlanul. Naponta történnek olyan események, amikben megtalálhatja az ö-römét, mert Isten válaszol az imádságára, mert szól hozzá az igében, mert viheti Jézus Krisztust másokhoz és odavezethet másokat Jézushoz, s mindez kimondhatatlan öröm forrása. Miközben esetleg a betegség, anyagi gondok, munkahelyi problémák ugyanúgy megnehezítik az életét, mint bárki másnak. Csak van az örömének olyan forrása, ami nem dugul be soha, és ez megmarad és kiteljesedik. Annyira kiteljesedik, hogy így olvassuk: „teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,11).
Érdekes, hogy Pál apostol pontosan akkor ír erről az öröméről, amikor a korinthusiak támadásaira válaszolva kénytelen felsorolni szenvedéseit. Legalábbis a temérdek szenvedése listájának egy részét leírja. Hadd olvassak ebből néhány mondatot és utána a befejezőt, amit az örömről ír: „Úgy ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, megverettetésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, éhezésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, képmutatás nélküli szeretetben, úgy, mint akik rossz hírben és jó hírben is állnak, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.” És itt jön a befejező mondat: „Tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 6,4-10; 7,4)
Ellenére - csordultig. Az előbb azt olvastuk: mégis, most azt mondja: mindezek ellenére csordultig vagyok örömmel. Ami azt jelenti: annyira tele, hogy még másnak is jut belőle. Kicsordul. Mert örömének a forrása a Krisztusban megtalált kegyelem. Ezt nem ismeri a világ, ezért próbál „csinálni” örömöket. Ezért adja és veszi az örömöket, próbál fenntartani, üzemeltetni örömházakat és egyebeket. Ezért mutatják sokan, mintha örülnének. Az újjászületett hívő pedig él ebben az örömben. Örömének forrása a megkapott kegyelem, Jézus, akivel egészen személyes közössége van.
Különös, hogy amikor az Úr Jézus emberi testben megjelent ezen a földön, az első bejelentések közé tartozott ennek a kettőnek az ígérete. Ne féljetek - mondták az angyalok - nagy örömöt hirdetek nektek. Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség. Nagy ö-röm és békesség az, amit Jézus erre a földre hozott.
Ezek után jogos a személyes kérdés: van-e neked ilyen békességed és ilyen örömöd? Ez nem lesz magától. Ha ez mind a kettő Jézus személyéhez kötött, akkor megint csak oda érkezünk: vele kell szövetséget kötni, Ő pedig az ajtó előtt áll és vár. Zörget ma este is, hogy aki meghallja az Ő szavát és kinyitja az ajtót, neki adja önmagát, és vele együtt ezt a békességet és ezt az örömöt. Akkor mi is olyanok leszünk, mint bánkódók, noha mégis örvendezők. Elmondhatjuk minden nagyképűség nélkül: tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel.
Hadd olvassam fel befejezésül Remé-nyik Sándornak Békesség Istentől című versét, amelyikben szemléletesen és biblikusan fogalmazza meg, mit jelent ez a fajta békesség, amelyik a viharok között is megmarad. Amikor lehet, hogy az embernek éppen nyugalma nincs, de békessége mégis van. Mi a különbség a kettő között?

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve.
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád,
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

Nyilván nem véletlen, hogy ez a szó: békesség, a versben mindvégig nagy kezdőbetűvel áll. Arra a személyre utal, aki ma este nekünk ígéri: „az én békességemet adom nektek, és az én örömömet, hogy a ti örömötök teljes legyen.”

Két alkalommal kerestünk már választ a Szentírásból arra, hogy milyen kincseket ad Isten az újjászületésben a hí-vőnek. Láttuk, hogy mindenek felett és mindenek előtt magát Jézus Krisztust kapja az, aki valóban hitre jut. Kapja az Ő Szentlelkét és kapja a fiúságnak a nagy kiváltságát.
Múlt vasárnap újabb négy kincs jött ehhez. Láttuk: Jézus adatott nékünk Istentől bölcsességül, megigazításul, szentségül és váltságul.
Folytassuk most ezeknek az értékeknek a felsorolását a Zsidókhoz írt levél alapján. Azért innen, mert sokan a bibliaolvasó vezérfonal szerint éppen ezeket a fejezeteket olvassuk most napról-napra ebből a levélből, amelyek felsorolják: mit kap a hívő Istentől?
Röviden mondok valamit arról, hogy miért sorolja fel a Zsidókhoz írt levél író-ja ezt itt a levél közepén, s aztán majd hármat emeljünk ki ezek közül.
Hogy ki írta ezt a levelet, azt nem tudjuk, de hogy kiknek írta, az világosan kitűnik a levél tartalmából. Olyan keresztyéneknek, akik szépen, lendületesen indultak el a hit útján, és utána valami miatt megálltak. Részletesen felemlíti a levél szerzője az indulásnak a szépségeit. Azt, hogy mi mindent vállaltak Jézusért, bátran megvallották Őt, mennyi szenvedést, megaláztatást, sőt sokan a teljes kisemmiztetést is vállalták érte. Mindennél többet ért számukra, hogy Jézushoz tartoznak és tőle üdvösséget és új életet kaptak. Sokan a vértanúságig hűségesek maradtak Őhozzá.
Most azonban, amikor a levél íródik, pangás van. Mintha annak az útnak, amelyiken elindultak, leültek volna a szélére és ott elbeszélgetnek, és azt hiszik, ez a Krisztus-követés. Mintha Jézus azt mondta volna, aki néz énutánam, az az én tanítványom, holott azt mondta: aki énutánam akar jönni, kövessen engem! Nem látszik, hogy követnék Jézust. Valami miatt megrekedtek, erőtlenné vált az életük, nem világít a pogány világban, nincs mondanivalójuk, következésképpen nincs vonzása sem az életüknek. Nem vonzanak másokat Jézushoz, és ez így semmiképpen nem maradhat.
Újra el kell indulni, meg kell újul- ni a Krisztus-követésben. Erre nézve ad gyógyszert a levélnek a szerzője. Azt mondja: a lelki pangásból, ebből a helyben járásból az segíti ki őket, ha újra Jézusra néznek. A 12. rész elején szinte summázza mindazt, amit a levéllel el akart érni: „Éppen ezért, (ezzel lezár egy gondolatsort) mivel minket is a bizonyságtevőknek ilyen sokasága vesz körül, félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelketekben elalélván”. (Zsid 12,1-4).
Azt olvassuk a későbbiekben, hogy erőtlen a lábuk, erőtlenül lóg a kezük, nem az jellemzi őket, ami egy élő hitű munkálkodó keresztyént, Krisztus-tanítványt jellemezne, s ami jellemzőjük volt korábban. Tessék ebből a beteg állapotból meggyógyulni, kijönni, és ehhez az az út vezet, hogy nézzenek arra a Jézusra, aki előttük megy az úton! Ne jobbra, balra tekintgessenek, mintha a versenypályán egy futó egyszer csak megállna és elkezdene virágokat szedegetni. A csokorgyűjtés máskorra való. Most először a célba kell futni. Ott megy előttünk az, aki mutatja az utat, és akinek a vonzásába kerülve mindenki célba érhet. Most ne szórakozzanak virággyűjtéssel, s ne azt nézzék, hogy gödrök is vannak az úton, meg kövek, meg ki fut elől, ki fut hátul. Nem kell jobbra, balra, s végképp nem szabad hátra tekintgetni, „nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra”.
Itt elmondja, ki ez a Jézus. Ő is megfutotta ugyanezt a pályát. Ő ismeri, milyen az, amikor szúr az ember oldala. Ő ismeri, milyen az, amikor holtponthoz ér és legszívesebben abbahagyná, vagy úgy érzi, nincs ereje a következő lépéshez, és összeroskad. Ő pontosan tudja, milyen nehéz nekünk ezen a pályán futni, de egyedül Ő adhat erőt ahhoz, hogy átlendüljünk a holtpontokon, hogy kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, és a pálya végén vár minket a győzelmi koszorú. Induljanak el hát újra ezek a megfáradt hívők, és nézzenek Jézusra!
Testvérek, feltűnően sok félbemaradt hívő ül a sorainkban, akiknek vannak kedves emlékeik, akik sok mindent tudnak elmondani, hogy mi volt annak idején azon a konferencián. Meg hogy szólította meg őket Isten először egy istentiszteleten vagy a bibliaolvasás során, milyen meghallgatott imádságaik voltak. De ha a sok múlt idő után megkérdezi valaki: most mi van? Ma hogyan szólított meg Isten, ma reggel kiért imádkoztál? Van egy lista, akiket Isten előtt szoktál hordozni? Reméled, hogy Ő meg is hallgatja ezeket az imádságokat? Mersz kérni tőle nagy dolgokat is? Elmondod neki bizalommal a kicsiket is? Van ilyen személyes, meghitt kapcsolatod vele? És a múlt héten? Kiknek vallottad meg, hogy Ő ül a felséges Isten jobbján és hogy Ő jelenthet életet és megoldást annak is, akivel beszélgettél? Egyáltalán: tudják rólad, hogy hívő vagy? Vagy három év óta sikerült titokban tartanod a munkahelyeden is? És ha sikerült, lehet-e, hogy valóban hívő vagy? Erre hívott el minket a mi Urunk, hogy titokban lehet tartani, hogy hozzá tartozunk? Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem magasra, hogy lehessen nála tájékozódni.
Sokakat jellemez az, ami a Zsidókhoz írt levél címzettjeit. Isten éppen ezért ma mindnyájunkat bátorít, hogy mozduljunk ki ebből az állapotból. Akármi jellemzi a mostani hitbeli állapotunkat, sokkal elkötelezettebben, vidámabban, céltudatosabban lehetünk Jézus Krisztus tanítványai. Jöjjön mozgásba újra a lelki életünk. Legyen abban egészséges növekedés, fejlődés, haladás. Jézus így mondta: gyümölcstermés. Lehessen rólunk szedniük az embereknek naponta megértést, türelmet, hiteles, igaz bizonyságtételt, vigasztalást ... Amit mi is úgy kaptunk az újjászületésben a mi Urunktól. De amiből csak akkor tudunk továbbadni új és friss gyümölcsöket, ha magunk is állandóan növekszünk. Az élet velejárója a növekedés. Ahol nincs növekedés, ott lassan visszafejlődik, zsugorodik és elpusztul az élet. És ez nem függ az életkortól. A hívőt Isten szíve utolsó dobbanásáig fejlődésen, növekedésen, gazdagodáson viszi át.
Isten Szentlelke segítsen minket, hogy kedvet kapjunk ehhez az egészséges, bölcs, termő hívő élethez! Mai igénkből három olyan gondolatot szeretnék kiemelni, amik arról szólnak: kicsoda az a Jézus, akire újra felnézhet megújult hittel a megfáradt hívő, hogy lelkében elalélván nehogy ott maradjon, ahol éppen megfeneklett, hanem induljon el újra és legyen áldássá mások számára is.
Ebben a fejezetben, amit felolvastam, többször is előfordult ez a középfok: jobb. Jézus jobb szövetséget hozott, jobb reménységet kínál, Ő tökéletes főpap, annyival kiválóbb szolgálatot végez, mint egyéb főpapok, amennyivel jobb szövetséget kínál... Ezzel nem azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy az Ószövetség és az ószövetségi törvény rossz volt. Az jó volt. A nagy pogány sötétségben egyedül az volt jó, az volt hiteles isteni kijelentés. Amit azonban Jézus hozott, az még jobb. Miért? Mert az Ószövetség tele volt ígérettel. Krisztus maga a beteljesedés. Az Istennek minden ígérete Ő-benne lett igenné és ámenné - ujjong az a Pál apostol ezen a tényen, aki betéve tudta az Ószövetséget. Ő tudta, mi teljesedett be Krisztusban. Tudta, hogy beteljesedett tökéletesen mindaz, amit Isten ígért Őbenne. Egy a kettő, nem kell szétválasztani. De csak együtt teljes a kettő. Mi hát az a jobb, amit Jézus hozott? mert ezt kapja a hívő az újjászületésben.
Azt szeretném ma kiemelni, hogy a Biblia tanítása szerint Jézus tökéletes kijelentést hozott nekünk Istentől, tökéletes elégtételt végzett, és Ő egyedül a tökéletes közbenjáró Isten és ember között.
1) Mit jelent, hogy tökéletes kijelentést hozott? Ezzel kezdődik a Zsidókhoz írt levél. Minden bevezetés, üdvözlet és egyéb nélkül a közepébe vág, és így kezdődik: „Miután Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a pró-féták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által.” És elmondja, ki ez a Fiú, ki Jézus: „Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban.” (Zsid 1,1-3).
Mindjárt az első mondatban: ki az a Jézus, akit vegyetek komolyan, mert csak Ő segíthet rajtatok? Aki egyenlő Istennel, aki részt vett a teremtés egyedülálló isteni munkájában. Akinek olyan hatalmas szava van, hogy hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. És noha Isten a próféták által sok mindent elmondott nekünk, igazában Jézus mutatta be, a láthatatlan Istent.
Ez nem azt jelenti: nem kell a prófétákat olvasni. Dehogynem, annál nagyobb érdeklődéssel! Mit is ígért meg általuk Isten? Annál izgalmasabb lesz felismerni, hogyan teljesedett be mindez Jézusban. De a beteljesedés: Jézus. Aki valóban meg akarja ismerni, kicsoda Isten, és ebből a kérdésből mindig következik az is, hogy valóban meg akarja ismerni, kik vagyunk mi, és az mindnyájunkat izgat, legalábbis életünk egy-egy helyzetében, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, miért vagyok fontos, minek élek még, mi az életem tartalma, értelme, célja? - az kérdezze Jézust, Őtőle tudhatjuk meg.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki viszonylag alapos bibliaismeretről tett tanúbizonyságot. Kedves, szép általánosságokat mondott a Szentírásról, Istenről. Mind igaz volt, amit mondott, de kiderült, hogy egyáltalán nem ismeri Jézust. S amikor odaterelődött a beszéd, a teljes tudatlanságról volt kénytelen tanúságot tenni, hogy kicsoda valójában Jézus? Mit tett Ő értünk? Vagy mit tanított? Ez már homályban maradt.
Nos, az újjászületésben a hívő igazi istenismeretet kap, mert Jézust kapta. És azért jobb szövetség ez, mert a különbséget - a Zsidókhoz írt levél 8. részében így olvastuk: „Ezt mondja az Úr Isten: ez az a szövetség, melyet kötök Izráel házával ama napok múltán. Az én törvényemet elméjükbe adom, és a szívükbe írom be, és leszek nekik Istenük, ők pedig lesznek az én népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsitől nagyig”.
A régi az volt, hogy meg kellett tanulni valamit, és törekedni kellett annak a betartására. Aztán újra és újra kénytelen volt megállapítani az ember, hogy nem tudja betartani. Az új, ami jobb, az az, hogy nemcsak az értelmemmel tanulom meg, (az is itt van) de Isten a szívembe írja be. Ez az újjászületés lényege: Jézust magát fogadja be a hívő, és Ő Szentlelkével belülről kezdi irányítani gondolatait. Belülről ad indításokat, tanácsot, segít helyesen dönteni - mint ahogy azt múlt vasárnap láttuk, hogyan történik ez. És ez több, jobb, és Ő ezt ajándékozza az újjászületésben.
Legalább akkora a különbség az említett régi és új, jó és jobb között, mint amikor valaki könyvből tudja, hogyan kell kenyeret sütni, miből áll a kenyér, vagy pedig amikor éhes, jóllakik finom kenyérrel. Nem lehet azt mondani, hogy az előbbi felesleges, vagy nem igaz. Dehogynem! Nagyon fontos, de attól még éhes maradok.
Ha valaki könyvtárnyi könyvet olvas el a házasságról és előadásokat tart, de minden este üres és hideg szobára megy haza, vagy pedig van egy szerető házastársa, akivel minden örömét és gondját megoszthatja. Nem rossz az előbbi, de nem pótolja semmiképpen azt, amikor a gyakorlatban tapasztalom az áldásait egy ilyen szeretetkapcsolatnak.
Erről beszél lényegében Jézus: „Aki ismeri az én parancsaimat és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak”. (Jn 14,21)
Ismeri az én parancsaimat - erre mindenki képes. Megőrzi azokat - ezt már nem mindenki csinálja. Az szeret engem - itt már sokkal mélyebb vizeken evezünk, mint az intellektusnak a felszínes, sekélyes vizei. Itt már mély szeretetkapcsolat van. Ebbe van beágyazva az ismeret is, meg az is, hogy megőrzőm az Ő parancsait. S akkor jön a folytatás: azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt - keresztül-kasul a szeretet hatja át ezt a közösséget. És a csúcs: kijelentem magamat annak - egy ilyen magamfajta nyomorult embernek a mindenható Isten szent Fia kijelenti magát. Ezt kapja a hívő az újjászületésben: Jézussal való személyes közösséget, szeretetkapcsolatot, s azon belül igazi istenismeretet.
Azért nagyon fontos ezt tudnunk, mert az istenismerethez sokféle hamis utat is kínálnak az emberek. Mindig is létezett a racionalizmusnak valamilyen formája, ami azt mondta: a valóságot az értelmeddel megismerheted. Amit az értelemmel nem tudsz felfogni, az nincs. Ez azt jelenti, hogy a valóságnak nagy tartományát kikapcsolja, amit az értelmében nem tud az ember bejárni és felfogni, de ami van, és valóság. Hiányos információk alapján csak téves következtetésekre juthat.
Vagy jött a mindenkori rajongás, amelyik azt mondta: nem kell itt Szentírás, igehirdetés, gyülekezet. Közvetlen vonala van a hívőnek Istenhez, és Ő valami módon titokzatosan kijelenti magát az embernek.
Vagy mindig is volt példa arra, ami ma virágzik, hogy lényegében minden vallás ugyanazt az Istent imádja vagy keresi, még akkor is, ha némelyik 8 millió vagy 33 millió istenséget imád. Tehát mindegy, hogy melyiknek a szent könyveit olvasgatja valaki, csak közelebb kerül Istenhez.
Vagy, amikor valaki így szól: az a fontos, mit érzel. Az élményeid és tapasztalataid alapján ismerheted meg Istent. Vagy amikor azt mondják emberek: nem olyan egyszerű, hogy egy ember Istent megismerje. Ahhoz bizonyos különleges szertartások kellenek, beavatások által, titokzatos módon, okkult módon lehet megismerni az istenséget.
A Zsidókhoz írt levél írója élesen elhatárolódik ezektől és azt mondja: Isten, aki a próféták által sok mindent elmondott már magáról, Jézusban mindent elmondott. Akit valóban érdekel, kicsoda az élő Isten - nem az embercsinálta bálványok, hanem az élő Isten -, az Jézust ismerje meg, hiszen Ő maga mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát”.
2) A másik, ami alapigénkben megszólal: Jézus tökéletes elégtételt szerzett nekünk. Ezt úgy próbálja szemléltetni, hogy egymás mellé teszi az ószövetségi áldozatot és Jézus Krisztus golgotai kereszthalálát. Két jelentős különbséget említ.
Az egyik: az ószövetségi áldozat bemutatásakor, mielőtt a pap áldozatot mutatott be a népért, először önmagáért kellett bemutatnia. Ő is ugyanolyan bűnös ember volt, mint a többi. Előbb neki kellett megtisztulnia, hogy utána egyáltalán valamit tehessen mint közbenjáró.
A másik: mindig meg kellett ismételnie ezeket az áldozatokat. Miért kell valamit megismételni? Csak azért, mert valami hiányzik belőle, mert nem befejezett, nem tökéletes. Ezzel szemben Jézusnak nem kell önmagáért áldozatot bemutatnia. Ő az egyetlen bűn nélküli, akit ez a Föld a hátán hordott. Ő az Isten bűntelen, tökéletes Fia - ahogy itt olvastuk. És az Ő áldozata - amit a golgotai keresztfán bemutatott - az egyszer és mindenkorra érvényes. Visszafelé is a történelemben, Ádámtól kezdve mindenkinek a bűnéért eleget tett, és előrefelé is, egészen addig, amíg dicsőségesen másodszor is megjelenik. Egyetlenegy áldozatával tökéletes elégtételt adott Istennek. Éppen azért, mivel Ő bűn nélküli és Isten.
Ez a nagy különbség. Az ószövetségi áldozat csak emlékeztette azt, aki bemutatta az áldozatot, milyen szörnyű a bűn. Ott állt a bűnös ember, megvette a kis bárányát. Azt a pap leszúrta, az ártatlan állat vére kifolyt, aztán egy részét elégették, és neki ezt végig kellett nézni. Borzasztó! Közben az kellett, hogy eszébe jusson: mindez helyettem van, nekem kellene így elpusztulnom, mert olyan sokféleképpen vétkeztem Isten ellen. Milyen kegyelmes Isten, hogy nem pusztít el engem! S talán ez legközelebb visszatartotta a vétkezéstől valamennyire. Tehát az áldozat csak emlékeztette arra, hogy milyen szörnyűséget követett el.
Jézus áldozata viszont eltörölte a bűnöket. Ezért nem kell megismételni. Aki annak az érvényességét hiszi, az Isten előtt tiszta - mint ahogy erről az utolsó két vasárnap már részletesen beszéltünk.
Így olvassuk ezt ebben a levélben: „Minden pap naponként szolgálatban áll és gyakran viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Jézus azonban egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Isten jobbjára. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (10,11-14). Ha ezt hinnénk, akkor nem akarnánk megismételni Krisztus áldozatát - nem is tudjuk. Azt csak Ő mutathatta be. De ha egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket, akkor miért kellene azt megismételni? Nem lehet, és nem is kell! De akkor nem akarnánk kiegészíteni sem. Akkor nem mondanánk ilyeneket, testvérek: csak tettem én annyi jót, hogy a jó Isten kegyelmes lesz hozzám.
Azért lesz kegyelmes hozzám, mert jót tettem? Kis jót tettem, kicsit kegyelmes, nagy jót tettem, nagyon kegyelmes? Így van ez? Nem ilyen Isten Ő! Ő egyszer és mindenkorra minden bűnünket megbocsátotta akkor, amikor Jézus a kereszten meghalt. Most csak jelentkezem az éppen szükséges bocsánatért. Ezt jelenti hinni. Nem azért bocsát meg, mert jó vagyok. - Ezt érdemlem én a jó Istentől? - hányszor hallom ezt a felháborodott vagy keserű mondatot. Komolyan gondoljuk, hogy érdemeink szerint bánik velünk? Akkor nem ülnénk itt, akkor már rég végre kellett volna hajtania a halálos ítéletet rajtunk. Éppen ez a kegyelem, hogy Ő nem rajtunk hajtotta végre halálos ítéletünket, hanem Jézuson, és éppen ezért nekünk megkegyelmez.
Nehogy azt gondoljuk, hogy bármi jót érdemelhetünk tőle. Nem sorolom a hasonló idézeteket, mindenképpen meg kell ettől szabadulnunk, ha hisszük, hogy Jézus tökéletes elégtételt tett. S akkor ezzel a bizalommal jöhet a hívő a bukásai után is, amikor szeretne elsüllyedni szégyenében, hogy már megint ... Amikor őszintén fáj neki az, hogy valamiből nem tudott egészen megszabadulni, mert nem akarja megbántani azt az Istent, aki ilyen kegyelmes hozzá. Valóban szeretni akarja azokat, akik között él, de már megint engedett a régi természetének. Most akkor mit csináljon? Jön a kegyelmes Istenhez, szégyenkezve, mint Isten hitvány gyermeke és kéri a bocsánatot és a szabadulást, s örömmel megy tovább, hogy „levette rólam bűneimnek terhét.” Kegyelemből élünk.
Azt hiszem, hogy a testvéreknek nem kell magyarázni most azt, hogy aki ezzel vissza akar élni vagy eleve bekalkulálja Isten kegyelmét, és úgy vétkezik, az nem ismeri Őt, s az nem tartozik hozzá. Az még nem élte át, milyen az a megrendítő élmény, hogy Ő megbocsátott nekem. Az ilyen nem akarja többé megbántani Őt, de mégis, néha meg fogja. Bízhatunk abban, hogy tökéletes elégtételt adott.
3) Végül: komolyan vehetjük, hogy Jézus tökéletes közbenjáró. Nincs is más rajta kívül. Ez így kifejezetten benne van a Bibliában. Amilyen bizonyos, hogy „egy az Isten, ugyanúgy egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az igaz Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozatul adatott a mi bűneinkért” (1Tim 2,5). Más nem halt meg helyettünk, csak Jézus. Hát akkor más nem lehet közvetítő Isten és közöttünk, csak Jézus! Bárkiről mondják még azt, hogy közbenjáró, az nem felel meg a Biblia tanításának. Viszont Jézus tökéletes közbenjáró, és Ő egyikünkről sem feledkezik meg. Annyira nem, hogy azt olvassuk itt a megelőző versben: „Éppen ezért Ő mindenképpen üdvözítheti azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettünk”.
Valakinek sokat jelentett, hogy nehéz élete során tudta, hogy az édesanyja mindennap imádkozott érte. S amikor meghalt az édesanyja, valósággal kétségbeesett. Nem lesz már többé, aki imádkozzék értem! S akkor beszélt egy hívő testvérrel, aki erre az igére figyelmeztette: van valaki, aki szüntelen imádkozik érted, és ez maga az Isten szent Fia. Ha senki nem lenne is, Jézus imádkozik értünk, közbenjár értünk.
Ilyen főpapunk van nekünk, akiről azt olvassuk ugyancsak a Zsidókhoz írt levélben: nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem aki maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Éppen ezért tud segíteni azokon, akik megkísértetnek.
Sokféle kísértés között járunk. Ezek az esztendők különösen is sok új, nehéz feladatot, nyomorúságot, terhet, kérdést, kételyt hoznak ránk. Minket is megkísért kivétel nélkül a csüggedés, amiről itt olvastunk. Hogy az ember nem meri már remélni, hogy belátható időn belül jobb lesz akár a személyes sorsa, akár népének a helyzete. Ha valaki kritikusan nézi magát, kétségbeeshet amiatt, hogy milyen hívő vagyok én, még mindig csak itt tartok, legjobb lenne abbahagyni, nem megy ez nekem. Ezt akarja is az ördög, hogy veszítsük el a reménységünket, csüggedjünk el és magyarázzuk meg magunknak, hogy miért csüggedtünk el. Isten Szentlelke most ebből akar kiemelni, s azt mondja: félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg ezt a pályát, és nézzünk arra a Jézusra, aki már megfutotta, de ad erőt nekünk is a futáshoz, aki elkezdte és be is akarja fejezni bennünk az Ő munkáját. Ő teljes kijelentést ad Istenről, Ő tökéletes elégtételt szerzett nekünk, és Ő tökéletes közbenjárónk, aki mindenha él, hogy esedezzék érettünk.

Folytassuk a múlt vasárnap elkezdett felsorolást: mit kap a hívő ember Istentől az újjászületésben? Mi az a gazdagság, amit mindannyiunknak kínál a mi Urunk, mi az, ami nélkül okkal szűkölködünk, amíg Jézus nélkül élünk, és mi az, ami már a miénk, csak sokan nem tudják, hogy milyen gazdagságot kaptak, és ezért nem használják azt?
A múltkor láttuk, hogy Isten első és legfőbb ajándéka, hogy a hívőnek magát Jézus Krisztust adja. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk.” (Róm 8,32)
Isten szándéka az, hogy mindent nekünk ajándékozzon, de csak Jézussal együtt kaphat a hívő mindent. Nos, mi ez a minden?
Mai igénkben négy újabb ajándékot említ meg a mi Urunk: „Jézus Krisztus adatott nekünk Istentől: bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul.” Nem kell megijedni, hogy ezek elvont teológiai fogalmak. Ezek nem fogalmak, hanem ez a hívő ember gazdagságának egy része. Olyan kincsek, amikkel egymást is gazdagíthatjuk. Melyik mit jelent?
1) Jézus adatott a hívőnek bölcsességül. A bölcsesség mind az Ó- mind az Újszövetségben azt a képességet jelenti, hogy valaki különbséget tud tenni az Isten szerinti jó és rossz között, és mindig a jót választja, és teszi is. Amikor valaki tud disztingválni, mégpedig aszerint dönt, hogy Isten szerint mi jó és mi nem jó, és egy pillanatig sem kérdéses számára, melyiket választja. Mindig azt, ami Isten szerint jó, és már csinálja is. Akkor is, ha ezzel egyedül van abban a közösségben, ahol él, mert ez előfordul olykor. Akkor is, ha azt mondják rá: bolond vagy, mert így a rövidebbet húzod. Ő kész a rövidebbet is húzni, ha az az Istennek való engedelmesség. Mert hosszú távon nézi, a dolgokat. Nemcsak azt látja, pillanatnyilag mi hasznosabb neki, hanem azt nézi mi kedves Istennek, és tudja, hogy csak azon van áldás, s hosszú távon az fog igazán kamatozni.
Az ember ezt a képességét veszítette el akkor, amikor szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról. Sokan a felszínes bibliaolvasás miatt félreértik ezt az igét, és azt mondják: Isten a tudás fájától tiltotta el az embert. Dehogy attól. Egyenesen biztatta, hogy ismerd meg ezt a teremtett világot, és használd, uralkodjál rajta. A jó és gonosz tudásának fájától, vagyis attól tiltotta el Isten, hogy az ember akarja megmondani, hogy mi jó és mi rossz. Ha bízik Istenben, akkor elfogadja az Ő minősítését. Amire Ő azt mondja: jó, - én is azt mondom. Amire Ő azt mondja: rossz, ne csináld, - nem is foglalkozom vele. Ez volt az édeni állapot.
Amikor az ember a maga kezébe vette, és azt mondta: nekem ne mondja meg senki, mi jó, mi rossz, majd én... attól kezdve elveszítettük azt a képességünket, hogy igazán tudjunk disztingválni jó és rossz között. Vagy ha érzékeli az ember a különbséget, nem tudja a jót választani, vagy ha még szeretné is választani, nem tudja azt megvalósítani. A Róm 7,18-ban írja Pál apostol: Tudom, hogy nincs énbennem, azaz a testemben semmi jó; mert az akarás megvan ugyan bennem, de a jó megvalósítására már képtelen vagyok. Ő becsületes ember volt. A magam erejéből legfeljebb addig jutok el, hogy látom: ez a jó, ezt szeretném csinálni, s aztán mégsem azt csinálom, mert a megvalósítására már képtelen vagyok. Sokszor nem is érzékeli az ember a jó és rossz, az igaz és hamis közti különbséget, összetéveszti, összemossa vagy elegyíti a kettőt, vagy ha esetleg látja is, nem tudja azt megvalósítani.
Hadd mondjak egy példát - sajnos sok hasonlót mondhatnék. Egyszer valaki amiatt panaszkodott: elveszítette a lelki békességét, és az utóbbi időben összezavarodtak a családon belüli kapcsolatai, és egyáltalán az emberi kapcsolatai is. Elment a kedve a bibliaolvasástól, templomba sem igen jár már. De nem jó ez így. Mi lehet ennek az oka? - Beszélgetés közben mellesleg említette meg, hogy egy idő óta jár egy úgynevezett ezoterikus körbe, ahol különböző okkult gyakorlatokkal is foglalkoznak. Megkérdeztem tőle: mióta vannak az említett kellemetlen tünetek? Amióta odajár ebbe a körbe. Tudta-e azt, hogy ott ilyen ördögi tanítás és gyakorlat is van? Tudta. Jónak tartja a Biblia ezt? Nem tartja jónak, rossznak tartja. Akkor nem kellene ezt esetleg mindenestől abbahagynia? - Miért kellene abbahagynom? Majd ha valaki meggyőz engem ennek a helytelenségéről.
Érzékeljük ezt a lelki tompaságot, hogy a bűn az ember értelmét meghomályosította, ahogy Pál apostol világosan beszél róla, hogy valóban nem tud különbséget tenni jó és rossz között? Majd, amikor ő maga kimondja: ez jó, az rossz, és nyilvánvaló az életében, hogy a rossznak milyen rossz következményei vannak, akkor erre az egyszerű, butának tűnő kérdésre: nem kellene akkor ezt abbahagyni? azt kérdezi egy értelmes, iskolázott ember: miért kellene abbahagyni? Majd, ha valaki meggyőz arról, hogy ez rossz. Mi fogja meggyőzni? Tönkrement a békessége, összezavarodtak a kapcsolatai, ő maga is nyugtalan, Istentől elszakítja. Tudja, hogy a Biblia szerint rossz... Abba kellene hagyni. - Miért kellene abbahagyni?
Ilyen nyomorulttá, szellemileg, értelmileg, akaratilag is ennyire erőtlenné váltunk, mióta Isten ellen fellázadtunk. Szó szerint így van, ahogy Pál apostol írja. Megsötétedett az ember értelmes is, és éppen ezt a bölcsességet veszítette el, hogy tudom, mi az Isten szerint jó és rossz, nem kell különösebben meggyőzni, hogy a jót válasszam. Azt választom, s nemcsak választom, hanem csinálom is, kerül, amibe kerül, mert nekünk a bűn világában ma már ez sokba kerül, de akkor is ezt választom, mert tudom, hogy ez a jó.
Az újjászületésben Isten az ember értelmét is megvilágosítja. Olvasunk az igében több helyen arról, hogy újfajta gondolkozással ajándékozza meg az embert. Képesek leszünk újra Isten szerint gondolkozni. Jézus Pétert azért dorgálta meg olyan keményen, mert nem az Isten szerint gondolkozott, hanem az emberek szerint. (A te nagy jó szíved félt engem a kereszthaláltól. Azért jöttem, az az egész küldetésemnek a célja. Ezt Péter nem értette. Nem tudott Isten szerint gondolkozni, hanem emberek szerint. Akkor tudott, amikor igazán újjá lett.)
Nos, Isten ezt az újfajta gondolkozást ajándékozza az újjászületésben - egyebek között. Jézus adatott nekünk bölcsességül, hogy ismét világosan lássuk mi, az Isten szerint jó és rossz. Ugyanakkor teljesen meg legyünk győződve arról, hogy nekünk az a jó, amit Isten jónak tart, és ha itt néha kényelmetlen, kellemetlen, hátrányos is ezt választani, pillanatig sem gondolkozom azon, hogy mit válasszak. Számomra nincs alternatíva. Azt akarom csinálni, amire Isten azt mondja: jó. És megnyugszik az ő áldása, lesz békesség, és használ mások számára is bennünket.
Ezért kérte ezt Salamon, amikor fiatalon Izráel királya lett. Nem ért ő ehhez. Mit kell csinálnia egy királynak? Isten azt mondta neki: kérj, amit akarsz, és megadom. „Adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között, mert enélkül kicsoda kormányozhatja a te nagy népedet?” (1Kir 3,9) Isten azt mondja neki: mivel nem kértél gazdagságot, győzelmet, hosszú életet, megadom ezeket is, de mivel a legfontosabbat kérted, kapsz bölcsességet.
És amikor a Szentírás az érett hitű keresztyénekről szól, - éppen most volt napi igénk a héten -, ezt mondja: „Az érett korúaknak kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételben.” (Zsid 5,14)
Az érett hitű keresztyént az jellemzi: begyakorolta már, gyakorlottak az érzékei, hogy döntéshelyzetbe kerül, tudja, ez Isten szerint helyes, ez helytelen, tehát ki van zárva; ha kórusban tanácsolják nekem, hogy ezt csináljam, akkor sem. Azt teszem, ami Isten szerint helyes, azzal a szent meggyőződéssel, hogy csak ez lesz jó nekem is, meg az enyéimnek is. Amikor tud választást tenni, azt választja és cselekszi - ez a bölcsesség. Jézus Krisztusban ez is adatott a hívőnek.
Van-e neked már ilyen bölcsességed? Ha van, akkor használod-e? Mert gyakorlás közben finomul és fejlődnek az érzékeink - ahogy itt olvastuk. Hálásak-e a körülöttünk élők azért, hogy mi a Krisztusban, az újjászületésben kapott bölcsességünket használjuk az ő javukra is? Jönnek-e néha hozzád hívők, nem hívők, hogy mit szólnál ehhez a kérdéshez, mert nem tudok dönteni? Mered-e vállalni az Isten szerint helyeset, és azt szeretettel elmondani?
Ez nem azonos a világ szerinti ravaszsággal. Jakab levele részletesen szól arról, hogy van alulról való bölcsesség: ördögi, ravasz, huncut, és van a felülről való bölcsesség, az újjászületésben kapott: szelíd, békeszerető ... (Jak 3,17). Itt az utóbbiról - a felülről valóról van szó.
Engedjük, ha újonnan született emberek vagyunk, hogy kibontakozzék bennünk ez a Krisztustól kapott képesség, és használjuk ezt a bölcsességet!
2) Krisztus igazságul is adatott a benne hívőnek. Ez azt jelenti, hogy igazzá nyilvánítja Isten azt, aki Krisztusban hisz.
Az evangélizációs héten részletesen foglalkoztunk ezzel. Most nem akarom újra olvasni a Heidelbergi Káté 60. kérdésfeleletét sem, ami ezt világosan és pontosan leírja. Arról van szó, hogy Jézus Krisztus magára vállalta mindannyiunk bűnét, és kereszthalálával ténylegesen elszenvedte mindannyiunk büntetését. Isten ezt betudja nekünk. Hinni azt jelenti: ezt komolyan veszem. Én nyomorult ember komolyan veszem, hogy ez érvényes, és Isten ezzel nekem tulajdonítja Krisztus igazságát és szent voltát. Én magamban továbbra is bűnös vagyok, Isten azonban a Krisztusban - láttuk mit jelent ez a képes helyhatározó -, rajta keresztül látja a bűnöst, és ugyanolyan tisztának látja a Krisztusban hívőt, mint amilyen tiszta az Ő egyszülött Fia, Jézus. A hívők üdvbizonyosságának ez az isteni kijelentés az alapja. És ennek az üdvténynek, hogy mi Krisztusért igazak leszünk, a Krisztus feltámadása az alapja. Ő meghalt a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért. (Róm 4,25). Aki ezt hiszi, annak békesség tölti be a szívét, annak nem kell félnie semmitől. Az biztosítva van erre az életre és az örök életre. Ezért olvastam fel a Róm 5. részének az elejét, ahol az apostol ezt kifejti. „Megigazulván ezért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által...” - és folytatja, hogy mit jelent ez. Nem ellenkezem többé Istennel, nem félek tőle, nem gyanakodva gondolok rá, nem féltem magamat, meg a jövőmet, meg a fiatalságomat, a boldogságomat... Benne találtam meg magamat is, az életemet. A vele való közösség maga az élet. Gondoljunk a tékozló fiú példázatára: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott. Mikor támadott fel? Amikor újra hazament és azt mondta: atyám, veled akarok maradni, ha lehet. Vétkeztem, bocsánatot kérek. Helyreállt a kapcsolat, feltámadott.
Amikor helyreáll a bűnbe esett ember kapcsolata Istennel, békessége van, mert Isten igazzá nyilvánította. Ilyen gazdagságot kap a hívő az újjászületésben. Tudatában vagyunk-e ennek? Komolyan vesszük-e ezt, hogy miközben naponta találkozunk a magunk erőtlenségével, bűnre való hajlamával, gyarlóságával, aközben naponta hálát adunk azért, hogy Isten a Krisztusért igazzá nyilvánított? A hívő örömének, hálájának, békességének ez a forrása.
3) Azt mondja az ige: Ő adatott szentségül is nekünk. A Biblia szerint szent az, aki egyrészt Isten mércéjével mérve is bűntelen, másrészt kizárólag Isten rendelkezésére áll. Félre van téve az Ő használatára. Szent az, aki bűn nélküli, tiszta, és aki mindenestől, kizárólag Isten rendelkezésére használható. Ilyen egyedül Jézus Krisztus volt ezen a földön. Ő bűn nélküli volt, és tökéletesen engedelmes volt az Atyának. És aki hittel Őt befogadja - gondoljunk múlt vasárnapi igénkre: lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben - azt is szentnek látja Isten, a benne lakozó Krisztusra való tekintettel. Nem kell hosszadalmas szentté avatási szertartás. Szentté avatja Isten azt, aki Krisztust hittel befogadta. (Gal 5,25)
Így szólítja meg Pál a gyülekezetben a hívőket. Aztán elsorolja bűneiket és megdorgálja őket. Ti, a Korinthusban lakó, a Krisztusban hívő szentek... kezdődik a levél. Utána megkapják a fejmosást is, mert a szent emberben a Krisztus bűn nélküli természete is benne van már az újjászületés által, de ő természete maradt ugyanolyan romlott, amilyen volt. Csak egyre inkább az lesz jellemző, hogy Krisztus benne lakozik. Ez a megszentelődésben való előrehaladás, hogy Krisztus természete növekszik a hívőben, a bűnös természet meg egyre erőtlenebb lesz, és háttérbe szorul.
Ilyen értelemben a szentség ajándék és feladat egyszerre. Ajándék, mert nekünk ajándékozza Isten Krisztusban, Krisztusért szentnek lát és annak minősít. Az meg az én feladatom, hogy tényleg az is legyek, és ahhoz képest viselkedjem és éljek.
Mi a különbség a megigazítás és a megszenteltetés között? A megigazítás megváltoztatja az ember helyzetét, a megszenteltetés megváltoztatja a kondícióját, a képességeit. Az, hogy a helyzete megváltozik, azt jelenti: nem ellensége többé Istennek, hanem gyermeke. Akik Krisztust befogadták, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Alapvetően megváltozik a helyzete, a státusza: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. Ez lehetővé teszi, hogy úgy is éljen, mint Isten gyermeke, s egyre inkább úgy éljen, - ez a megszentelődés. Megváltoznak a képességei is. - A megigazítással Isten mintegy kiemel bennünket egy mély veremből, amibe beleestünk a bűn miatt, és ahonnan nem tudunk kimászni. A megszentelődés során pedig kezdek járni az élet útján, amelyik a dicsőségbe, a mennyekbe vezet. Csak azért tudok járni, mert Ő kiemelt, de azért emelt ki, hogy járjak ezen az úton. Tulajdonképpen egyetlen isteni tett a megigazítás és a megszenteltetés. Ugyanannak a nagy Isteni tettnek két nézőpontja: Isten megigazít, mert kiemel, s nekem kell már lépegetnem és engedelmeskednem. De az is az Ő kegyelmének a következménye, hogy képes vagyok járni az élet útján, és megérkezni oda, ahol Ő vár.
A megigazítás azt jelenti: Isten elfogad gyermekének. Vagy - a tékozló fiú példázatára utalva megint - visszafogadja az apja a fiát, nem szolgának, hanem gyermeknek. A megszentelődés meg az: a visszafogadott fiú naponta az apja parancsa szerint teljesíti az Ő akaratát. Eközben bontakozik ki igazán, és jut el az Isten fiainak a szabadságára és gazdagságára.
A megigazítás egyszeri és az örökkévalóságra szóló tette Istennek. A megszentelődés egy életen át tart. A megigazítás mindenkinek az életében egyformán tökéletes. Pál apostol nem volt igazabb, mint közülünk akárki, aki Jézusban hisz. Csak mi nem vagyunk olyan szentek, mint ő volt. Nekünk még a szentségben kell növekednünk, gyarapodnunk. A naponkénti engedelmességben, az Isten akarata cselekvésében.
Közülünk többen szolgálnak a börtönmisszióban, és ők tudják, milyen nehéz a börtönből szabadultak helyzete. Milyen sok, különösen fiatal, szinte szükségszerűen visszaesik a bűnözésbe, mert amikor kijön a szabadulása után, s megáll a börtönkapuban végre kívülről, nem tudja, mit csináljon. Nem várja szerető család, nincs munkája, s valószínű nem is lesz. Megtudják, honnan jött, s mindenhonnan elküldik. Nincs otthona, nincs egy közösség, amelyik várná, befogadná. Mit csináljon? Kevés az, hogy kiszabadult, vége a büntetésnek. Meg kellene teremteni azokat a feltételeket, amik közepette csakugyan újat tudna kezdeni. Munkát biztosítani, otthont adni neki. Ha a családnak nem kell, legyenek barátok, legyen gyülekezet, amely befogadja. Van ilyen, és többen kezdhetnek valóban újat. A megigazítás az: vége a büntetésnek, szabad vagy! A megszentelődés az: mit kezdjek a szabadságommal? Gyere, kapsz munkát, vannak testvéreid, vannak, akik szeretnek. Viszont: becsüld meg magad, dolgozz keményen, becsületesen. Akkor tartsd rendben azt az otthont, amit kaptál, és akkor becsüld meg a testvéreidet, akik nem kérdezik, honnan jöttél, meg ha tudják, úgy is szeretnek - ez a megszentelődés. Isten nekünk új lehetőséget ad a megigazítással Krisztus haláláért, ezzel a lehetőséggel viszont felelősen és buzgón kell élni. Miközben tudjuk, hogy az, hogy tudunk élni ezzel a lehetőséggel, az is Isten munkája, és azért is egyedül őt illeti a dicsőség.
4) Végül említi a váltságot itt alapigénk, ami azt jelenti: kiváltani valakit a rabszolgaságból, megfizetni a váltságdíjat. Megvásárolni - ez a szó maga ezt jelenti leginkább. Így váltott ki minket Krisztus a maga vére árán a bűnnek, a kárhozatnak a rabságából. (1Pt 1,18-19, 1Kor 6,20)
Tudjuk feljegyzésekből, a régi irodalomból, hogy amikor egy-egy rabszolgát valaki így érdek nélkül, szeretetből, talán annak a tehetségét látva, vagy akármilyen ok miatt kiváltott, akkor sok ilyen kiváltott rabszolga leborult megváltója előtt és azt mondta: én most már hálából téged akarlak szolgálni egész életemben. De ez egészen másfajta kapcsolat volt, mint amikor kényszerből szolgált a rabtartónak.
Akiket Jézus kiszabadít a bűn, az értelmetlen lét, a halál szorításából, rabságából, azok mind ezt mondják neki: Uram, én hálából neked akarok szolgálni. Nem hiszik el azt a hazugságot, amit a világ harsog, hogy légy a magad ura, mert ők már tudják: ilyen nincs. Vagy ennek az úrnak, vagy annak az úrnak szolgál. És ő önként akar szolgálni annak az úrnak, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem. És ez már egészen más kapcsolat és más szolgálat. Képtelenek lennénk összetakarékoskodni a váltságdíjat egész életünkön át, Jézus fizette azt ki.
Jézus adatott tehát nekünk bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. És az újjászületésben a hívő mindezt együtt kapja. A Biblia nem úgy beszél erről, hogy fokozatosan, lépcsőzetesen, egymás után, hanem Krisztusban mindezt megkapta az, aki újonnan született. Lehet, hogy nem tudja, rá kell jönnie, hogy mi mindene van még. El kell kezdenie használni, bizalommal rá kell hagyatkoznia arra az úrra, aki megajándékozta. Meg kell kérdezni, hogyan kell használni ezeket az ajándékokat. A Bibliától távol van az úgynevezett többlépcsős üdvtan: te már a megigazulásig eljutottál, de még meg kell szentelődnöd stb.
Krisztus adatott nekünk Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. Ez egy mondat. Ez egyszerre történik, csak ki kell bontanunk ezt az ajándékcsomagot.
Szeretném javasolni: tegyünk félre délután egy félórát arra, hogy őszintén végiggondoljuk, kérve a mi Urunkat, adjon ebben világos látást, hogy miénk-e már Krisztus? Kaptuk-e már hit által ezeket az ajándékokat? Ha nem, akkor azzal kell kezdeni, hogy Őt befogadni, behívni. Ha igen, akkor ne panaszkodjunk amiatt, hogy nincs bölcsességem, nem vagyok bizonyos az üdvösségemben, nincs békességem. Hogyne lenne! Nézd már meg a csomagot, amit kaptál! Kezdd el használni azokat a kincseket mások javára elsősorban, meg a magad örömére. Élvezd az üdvösséget! Krisztus adott nekünk, Őbenne adott nekünk az Isten bölcsességet, igazságot, szentséget és váltságot.
Egy ilyen korban, amikor az anyagi értékekben sokan szűkölködnek, amikor egyre aránytalanabb az elosztás vagy nincs is elosztás, még fontosabb az, hogy különösen a gyerekeinket rádöbbentsük a szellemi, a lelki értékek nagyszerűségére. Nagy öröm az számomra, amikor egy-egy család életébe bepillantva láthatom, hogy itt vannak lelki értékek, ők tudják, mit kaptak Krisztustól. Itt uralkodik Krisztus a családban is. Lehet, hogy 20-a körül nagyon meg kell nézni, mit veszünk ennivalót, hogy fizetésig kijöjjön a pénz. Lehet, hogy a hátsó szobában fekszik egy gyógyíthatatlan beteg vagy idős nagymama, vagy gond van a gyerekekkel, lehet, hogy szívesebben nem menne el a szülői értekezletre az anyuka, apuka, mert nem tudni, mit fog hallani a csemetéről, megvannak ugyanazok a problémák, amik a legtöbb helyen. De: békesség van, reménység van, a szerény körülmények között is elégedettség van a szívekben, mert ott van Jézus. Az a gazdagság, amit az újjászületés által a hívők kaptak, az érezhető, és másnak is tudnak belőle adni.
Ezt a gazdagságot kínálja nekünk a mi Urunk. Fogadjuk el, hogy ezzel tudjunk másokat is gazdagítani.
Van egy szép húsvéti énekünk, amelynek néhány verse pontosan ezt foglalja össze. Ezzel feleljünk az igére.

Nékünk megigazulást És a bűnből gyógyulást,
Istennel békességet És boldog reménységet
Nyert feltámadásával, Örök igazságával.
Előtted arcra esünk, S kérünk, édes kezesünk:
Részeltess halálodnak És feltámadásodnak
Drága érdemeiben, Édes gyümölcseiben.
(348,3-4.)

A 16. századi egyház-reformáció két nagy alakjának: Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak az életét valamennyire ismerjük, de a magyar reformáció fénylő alakjainak az élete és munkássága igen sok ember előtt teljesen ismeretlen. Ezért gondoltam arra, hogy ezen a szép ünnepen bemutatok egy ilyen reformátort a gyülekezetnek, és utána a felolvasott ige alapján a kálvini reformáció egyik hangsúlyos tételéről: az Isten szuverenitásáról legyen szó, aminek eleven illusztrációja lesz annak az élete, akiről az elején szólni szeretnék.
Akit bemutatok, az Szegedi Kis István. Korában európai hírű tudós, könyveit, amiket meggyötörve, a töröktől összeveretve, temérdek nélkülözés közben és után írt, tankönyvként használták Európa egyetemein. Számos egyetemre hívták, de ő hazajött és itthon maradt, mert tudta, hogy Isten ideállította, és ezt a népet akarta gazdagítani mindazzal, amit külföldről magával hozott.
Bázeltől Londonig nyomtatták a műveit már életében, de ő baranyai kis falvakban hirdette az evangéliumot. Végvári vitézeknek mutatta a Jézus Krisztushoz vezetőt utat. Akárhogy próbálta német és török elhallgattatni, a kegyelemből hit által való megigazulás nagy örömhírét nem szűnt meg hirdetni. Kiderült: az ige hirdetőjét bilincsbe lehet verni, de az Isten igéjét nem.
Hadd mondjam el egészen egyszerűen az élettörténetét, és aztán valószínűleg annál jobban fog szólni majd a felolvasott ige.
1505-ben született Szegedi Kis István Szegeden. Tizenkét éves volt, amikor 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte híressé vált 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Korán árva lett, de lehetősége nyílt arra, hogy itthoni iskolák után Bécsben és Krakkóban is tanuljon, és neki szenvedélye volt a tanulás.
Krakkóban a latin és a görög nyelv ismeretét olyan tökélyre vitte, hogy diákként őt bízták meg: tanítsa azt az egyetemen. Krakkó azon ritka egyetemek közé tartozott, ahol már akkor alapos komolyzenei oktatás is folyt, és Szegedi azt is megtanulta, amit ott lehetett, és ő volt a zenepedagógia első szakszerű művelője hazánkban.
Amikor hazajött, Gyulán lett tanító, majd lehetősége nyílt arra, hogy már felnőtt fejjel a reformáció bölcsőjébe, Wittenbergbe mehessen három évre tanulni. 1541-től 1544-ig ott tanult, ahol magát Luthert is hallgatta, és Luther messze földön híres tudós, szerény professzortársát Melanchton Fülöpöt, akitől életre szóló áldott hatásokat hozott.
Nemcsak a fejébe igyekezett minden tudományt összegyűjteni, hanem az akkor vagyont érő (ugye csaknem egy századdal vagyunk a könyvnyomtatás megindulása után) nyomtatott könyvekből is igyekezett vásárolni. Akkor igen nagy könyvtárnak számított, ha valakinek 200 kötete volt. Szegedi csaknem 200 kötettel tér haza.
Az életrajzírója: Skaricza Máté leírja, hogy erősen marasztalták őt a nyugati egyetemeken, látván tudását, szorgalmát, képességeit, ő azonban itthon, kicsiny Pannóniában akarta gyümölcsöztetni Isten dicsőségére és Isten megnyomorított né- pének a gyógyítására mindazt a tudományt, amit magába szívott.
Pedig itthon nagy nyomorúság volt akkor. A három részre szakadt ország nyugati részét a német sarcolta, a másik részét a török nyomorgatta. Minden tavasszal megindult a török gépezet, és egymás után foglalták el a várakat, végvárakat. Évről-évre nőtt a nyomorúság és csökkent a remény arra, hogy valamikor ennek vége lesz.
Amikor Wittenbergből hazajött Szegedi, Csanádon lett lelkész és tanító. Nem bírta ki, hogy ne legyen tanító. Vérében volt a tanítás szenvedélye. A hírhedt római püspök: Fráter György azonban Nagyváradon hírét vette, hogy milyen virágzásnak indul a lelki élet Csanádon, Szegedire uszította katonáit. Először is 200 könyvét rabolták el, aztán mindenéből kifosztották, őt megkínozták, összeverték és egy szál ronggyá tépett ruhában elkergették Csanádról.
Ceglédre ment, ott volt lelkipásztor, majd több állomás után Békésen lelkipásztorkodott. Itt azonban egy éjszaka német zsoldosok támadták meg, ugyancsak hasonló indítékból, mint Csanádon. Elvitték mindenét, s csak nagy üggyelbajjal tudta puszta életét megmenteni a markukból.
Ekkor ment Baranyába. Oda, ahol Sztárai Mihály akkor már több, mint 120 református gyülekezetet alapított. Jeles iskoláik is voltak. Tolnán olyan iskolájuk volt, ami főiskolaszámba ment, még lelkészeket is képeztek. Ez kellett Szegedinek. Teljes erővel vetette bele magát a munkába. Több gyülekezetben is szolgált. Járta a végvárakat, evangélizált, és a végén őt jelölték az egész Baranya püspökének.
Itt jött a harmadik nagy próba: Az 1561. újévén elmondott igehirdetésén megsértődött valaki. Hogyha a név a lelkületre is utal, akkor sokat mond, mert úgy hívták: Fúria Albertné. Megsértődött az igehirdetésen és feljelentette Szegedit a töröknél, mégpedig kémkedéssel vádolva, amit nem volt nehéz jelenteni, hiszen járta a végvárakat. Mi a csudáért mászkálna a végvárakban, ha nem kémkedik?
A török elhurcolta. Nagypéntekig vártak, és nagypénteken, amikor a gyülekezet jött ki a templomból, körülfogták az embereket, és az időseket, gyengéket fogdosták össze elsősorban, köztük Szegedit is, és amikor Fúria Albertné megsúgta a töröknek, hogy milyen értékes foglya van, akit csak magas váltságdíjért engedjen ám szabadon, akkor ez a Peruiz nevű bég, aki a rabtartója lett, egyre magasabbra srófolta a váltságdíjat, és a hívek, ha mindent összeadtak, sem tudták kiváltani szeretett lelkészüket.
Két keserves esztendő következett a török fogságában. Nem tudta bebizonyítani, hogy nem kémkedett, és a török egyre magasabbra emelte a váltságdíjat. Már 2 kg aranynál tartott, amit képtelenség volt összegyűjteni.
Peruiz béget közben Szolnokra helyezték, és ott az jutott eszébe, hogy hátha meggyorsítja a gyűjtést, ha Szegedi megbilincselve néha prédikál Szolnok piacán. Szegedi ebben az evangélizáció lehetőségét látta meg. Megrendítő az az alázat, az a bűnbánat, ahogy a maga és a népe nevében beszélt, és az az evangéliumi tűz, ahogyan a Jézushoz vezető utat, a megtérésre hívást továbbadta azoknak az embereknek, akiknek ott prédikálhatott.
Itt történt egyszer egy jeles esemény. Gyuláról hazafelé tartott kocsin egy Mező Ferenc nevű ráckevei kereskedő és a felesége. A férfi gyulai volt, ott voltak látogatóban, és mivel Szegedi Gyulán is volt tanító, emlékeztek még rá, tudták, hogy most fogoly. Imádkozott a gyülekezet azért, hogy Isten szabadítsa ki őt. Ezt hallotta ott ez a házaspár. Hazafelé menet éppen akkor hajtottak át Szolnok piacán, amikor Szegedi ott prédikált. Megrendítette őket ennek a meggyötört embernek a látványa, és ugyanakkor különösen az asszonyra rendkívüli hatása volt annak az igehirdetésnek, amit Szegedi mondott. Mindkettőjük szívében megfogant a vágy: hozzá kellene segíteni ahhoz, hogy kiszabadítsák ezt az értékes embert.
Nem sokkal ezután Mező Ferenc felesége gyermekszülésben meghalt. Halála előtt két dolgot kért férjétől: bármibe kerül is, váltsa ki Szegedit a török fogságából, és vigye el Kevibe (Ráckevére) lelkésznek, mert ott éppen nem volt prédikátora a gyülekezetnek. Mező Ferenc teljesítette felesége kívánságát.
Így került Szegedi Kis István Ráckevére, és élete utolsó 9 évét ott már nyugodtan mint gyülekezetépítő lelkész és mint ritka értékű könyvek írója tölthette el.
Sok rövidebb és talán kevésbé jelentős munkája mellett írta meg négy fő művét. Az egyiket a Szentháromságról, amit Bázelben azonnal kinyomtattak és utána még ötször kinyomtattak. A másikban megírta a római pápák történetét, ami szintén nagyon népszerű lett. Négyszer nyomtatták ki latinul - latinul írta műveit, és németre is lefordították. A legértékesebb művének az úgynevezett Loci communes-t tartotta, amelyikben az egész keresztyén tudományt egy vérbeli pedagógus kristálytiszta rendszerezésével foglalta össze. Ez lett csaknem minden európai egyetemen tankönyvvé még az ő életében. Sokszor kiadták ezt is, 20 éven belül ötször nyomtatták ki. Ez nem volt gyakori abban az időben. Írt még egy igehirdetés-vázlatokat tartalmazó könyvet is, ezt először Schaffhausenben, aztán Londonban is kiadták.
Ráckevén volt lelkész, amikor egyszer hírét vette, hogy Peruiz bég odajött a városba. Szegedi meglátogatta, és ajándékot vitt neki. Ezt a bég nem tudta hova tenni. Ezen a beszélgetésen bocsánatot kért az idős lelkésztől. Szegedi visszaemlékezése szerint így hangzott a török mondata: bocsásd meg nekem leginkább is mindazokat, amikről csak mi ketten tudunk. Ez a mondat azt sejteti, hogy aminek híre is ment, és amin többször tetten érték ezt a törököt, Szegedit hosszú időn át úgy kínozta és próbálta vallatni, hogy egy székhez kötözte, és az ötágú tatár korbáccsal addig verte, amíg a vére ki nem serkent. Ez a sokszor ismétlődő szörnyűség volt az, amiről leginkább is ők ketten tudtak. Hogy Szegedi megbocsátott neki, ez kitörölhetetlen nyomot hagyott ebben a gonosz emberben.
Ráckevén halt meg 67 éves korában, 1572-ben.
Érdekességként hadd említsem meg, hogy 12 évvel később, 1584-ben, a bázeli egyetem anyakönyvébe Szegedi István nevű fia saját kezűleg ezt írta: itt tanulhattam, Istennek legyen hála, török segítséggel. Máig találgatják, hogy vajon nem Peruiz bég volt-e az, aki a távolból támogatta ennek az árván maradt fiúnak a tanulását. Ha igen, akkor ez elgondolkoztató példa arra, mit tud elvégezni Isten egy pogány szívben egy igazán szent ember magatartása által.
Mérhetetlenül sokat szenvedett Szegedi Kis István, de nem hátrált meg azon az úton, amelyikre őt Jézus hívta, amelyiken ő Jézust kezdte el követni már fiatalon, és minden csábításnak és fenyegetésnek ellenállva, minden nehézségen és szenvedésen átlépve, a célt nézte és haladt előre.
Valahogy úgy, mint ahogy alapigénk azokról a keresztyénekről szól, akik akkor vértanúhalált is kellett, hogy vállaljanak sokszor a hitükért, Jézusért, és a legtöbben vállalták ezt. Akikről a levél írója szinte minket megdöbbentő, számunkra szokatlan természetes egyszerűséggel írja: „emlékezzetek csak a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet álltatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van a mennyben.” És itt jön a biztatás: „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert mos állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Az igaz ember hitből él, és aki meghátrál, abban nem gyönyörködik lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Miért bántották Szegedit? Csak azért, mert a reformáció tanait hirdette. Csak azért, mert kész volt mindenkit tanítani, aki kész volt tanulni tőle. Csak azért, mert a kegyelemből hit által való üdvözülés egyetlen módját, mint nagy örömhírt adta tovább az embereknek, mindenkinek, akivel találkozott. Egy szétesett országban, ahol valóban az volt jellemző, hogy aki kapja, marja, és marták, hordták szét népünk meglevő kincseit és pusztították az embereket, akkor szenvedései közepette is felemelt fővel, Jézusra mutató kézzel, világosan és bátran hirdette: van okunk reménykedni.
Kétszer is megözvegyült, 7 édes és három nevelt gyermekét temette el, mégis tele volt az élő Krisztusban való reménységgel, az Isten bizonyos ígéreteire épülő rendíthetetlen reménységgel. Minél jobban és igazságtalanabbul kellett szenvednie, annál mélyebbre alázta magát az élő Isten előtt, és annál bátrabban igyekezett felemelni hitsorsosait a szenvedésekből.
Írásai talán azért lettek annyira elterjedtekké és híresekké, mert ez a reménység és ez az állhatatosság áradt belőlük.
Kálvin János genfi utóda, a szintén tudós Béza Tódor, ezt írta Szegedi Kis Istvánról: „Örök emlékezetre méltó atlétája Krisztusnak”.
Itt térünk rá most már kicsit konkrétabban ennek az igének a mondanivalójára, illetve arra a fontos reformációi tanításra, amit így mondtam: Isten szuverenitása.
Szegedi műveiből sugárzik ez a meggyőződés. Ennek a következetes kifejtését Kálvin János kicsit később végezte el. Szegedinek szinte minden igehirdetésében és könyvében ott van ez a rendíthetetlen bizonyosság: Isten ennek az egész világnak és egész emberiségnek szuverén ura, ami azt jelenti: szabadon cselekszik. Senki és semmi nem fékezheti és nem korlátozhatja cselekvésében. Azt tesz, amit akar. De Ő mindig azt akarja, ami nekünk jó. Ezt nem mindig ismerjük fel azonnal. Sokszor tiltakozunk Isten cselekedetei ellen, pedig az alázatban és a csendben kapja az ember azt a világosságot, hogy még a maga szenvedései mögött is az őt kimondhatatlanul szerető Istent ismeri fel. Ez mindenféle vonatkozásban így van.
Egy kicsit beszéljünk arról, mit értettek a reformátorok Isten szuverenitásán, és milyen következtetéseket vontak le ebből a bibliai tanításból.
Isten szuverén ura a népeknek. Éppen ezért Isten a történelemnek és a politikának is az ura. Nem esetleges véletlenek játszanak a népekkel, és nem ezekből formálódik a történelem. Isten kegyelmez és ítél. Úgy ott, ahogyan és amikor Ő akar. Ezt semmiképpen nem befolyásolhatjuk. És ha a német sarcol és a török nyomorgat, akkor azt mi hívő emberekként Isten kezéből fogadjuk el. Az Ő megérdemelt ítélete ez - prédikálta Szegedi Szolnok piacán is, miközben csörgött a kezén a török bilincs. Bűnbánatra indít tehát Isten ítélete, de reménységre is, mert az az Isten, aki jónak látja most, hogy megpróbáljon minket, az az Isten tud és fog véget vetni ennek a próbának. Csak Ő tud véget vetni ennek a temérdek szenvedésnek. De Ő pontosan tudja, hogy meddig használ az nekünk, hogy szenvedünk.
Nem tudom, érezzük-e, előcsillan-e ebből a néhány mondatból is az, hogy mennyire átgondolt és megalapozott koncepció ez. Aki a Szentírásból igazi Isten-ismeretre jut, annak feltétlenül el kell jutnia az Isten szuverenitása felismeréséig. Ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy Isten szeszélyes, az ő kiszámíthatatlansága játszik velünk, hanem aki már igazán ismeri Őt, az tudja, hogy a minket kimondhatatlanul szerető Isten mindent a javunkra fordítva kezében tart és szemmel tart, és céljai felé vezet minket. Éppen a nyomorúságok mélyén kell komolyan vennünk, hogy Ő szabadító úr is.
Nemcsak a népek felett szuverén úr Isten, hanem az egyes embernek is szuverén ura. Miközben Szegedi prédikált és tanított, aközben fogalmazták meg a Heidelbergi Kátét is. Hogy kezdődik ez a gyönyörű hitvallás? Az 1. kérdés: Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod? A felelet: Hogy mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok... Vagyis: Isten szuverenitását elismerem a magam élete felett. Én nem a magam tulajdona vagyok, én Jézus tulajdona vagyok, ami azt jelenti: azt csinál velem, amit akar. Tőle fogadom el életem szenvedéseit, tőle várom életemre az áldást, és egyedül neki akarok adni mindenért dicsőséget. A hívő ember azt mondja: felajánlottam magamat Őneki egyszer s mindenkorra. Az, hogy az Ő tulajdona vagyok, azt jelenti: a testem, a lelkem, a képességeim, ha van, a vagyonom, a családom, az erőm, az időm, mindenem az Övé. Ő szabadon bánik ezzel, úgy, ahogy akar, én pedig állok rendelkezésére. Én vagyok Őérte és nem Ő énértem. Ezt jelenti, ha valaki komolyan veszi önmagára nézve Isten szuverenitását.
Ebből egyenesen következik az, hogy az ilyen ember a haza javát a maga hasznának mindig elé helyezi. Az egyház javát a maga hasznának, dicsőségének mindig elé helyezi. Az evangélium ügyét, Isten szentségét, azt a közösséget és annak az érdekeit, amelyikben él, mindig fontosabbnak tartja, mint a saját személyes kényelmét, hasznát vagy dicsőségét. Az ilyen ember tehát szabaddá lett az önzéstől, az anyagiasságtól, a szüklátó-körűségtől, a pillanatnak éléstől, és felszabadult arra, hogy Isten örök célja lebegjen mindig a szeme előtt, és ennek rendeljen mindent alá.
Ha megkérdezzük: miért jött haza Szegedi, amikor marasztalták kint, és miért csinálta ezt, és miért nem másként csinálta? Úgy gondolom, ebben a bibliai igazságban találjuk meg rá a választ. Akinek szeme előtt Isten örök célja van, aki jobban szereti önmagánál azt a közösséget, amelyikbe Isten belehelyezte, az szolgálni akar.
Az Isten szuverenitásának a komolyanvétele azt is jelenti: tudjuk, Ő úr a gonosz felett, a sátán felett is. A sátán sokat árthat embereknek és Isten ügyének is. De aki bizonyos az Isten szuverenitásában, az tudja, hogy végül is Isten terve valósul meg. Valahogy úgy, ahogy József mondta testvéreinek: ti ugyan gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten jóra gondolta fordítani. Ez nem igazolja az ő gonoszságukat, de mutatja Isten hatalmát. Ő felette van azoknak is, akik gonoszt gondolnak, annak is, aki erre a gonoszra indítja őket, mindennek felette van, és mindent fel tud használni az övéinek a javára.
Isten szuverenitása azt is jelenti, hogy Ő úr az események felett. Aki úgy gondolkozik, mint például Szegedi Kis István, aki a Szentírás szerint gondolkozik, az tudja, hogy ez nem véletlen, hogy Mező Ferenc uram éppen akkor látogat haza Gyulára, amikor ott a hívők imádkoznak Szegedi kiszabadulásáért. Éppen akkor érkeznek Szolnok piacára, amikor ott Szegedi prédikál. Éppen az az igehirdetés találja el az ő feleségének a szívét. Éppen annyi pénze volt, hogy azt, ami addig már összegyűlt, - mert majdnem országos gyűjtést kezdtek el Szegedi kiszabadítására, - azt ki tudta egészíteni, és a török ekkora összegért végre szabadon engedte ezt az értékes embert. Ez nem véletlen. Isten időzíti az eseményeket, Ő irányítja az emberek gondolatát és akaratát, Ő hoz létre vagy hiúsít meg találkozásokat. Isten szuverén Úr. Ez éppen a szenvedéseink mélyén nagyon nagy vigasztalást jelent.
Isten ezt az Ő uraságát az ige által gyakorolja. Isten igéjébe kapaszkodott Szegedi is mindig, Isten igéjével erősítette rabtársait, Isten igéjét hirdette Szolnokon, Isten igéjét mondta még az ellenségének is, Isten igéje találta el ezt a fiatalasszonyt ... Mindenütt az ige a hatalmas Isten kezében az az eszköz, amivel győz.
Aki ezt az igét - amit itt most kétszer is felolvastam - nyugodtan végiggondolja, erre igent és áment mond, és a saját hitvallásává válik, az az ember mindig túl fog látni azokon az eseményeken, amik éppen történnek vele. Az az ember biztos, hogy helyt fog állni ott, ahova Isten állította, és az ilyen ember kitart akkor is, ha ára van az engedelmességnek, akkor is, ha áldozatot kell hoznia azért.
Mi ma is egy szétesett országban élünk, amit sarcol ez is, meg az is, ahol egyre nő a nyomorúság és sokakban egyre fogy a reménység: mikor lesz ennek vége és milyen állapotba kerülünk, amikor vége lesz. Ahol hihetetlenül nagy a lelki tudatlanság és a szellemi sötétség, ahol nagyon mélyre süllyedtünk erkölcsileg, mond-e nekünk valamint ez, amit a Zsidókhoz írt levél írója az akkor szenvedő keresztyéneknek mondott: Ne veszítsétek el bizalmatokat, hiszen még a vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mert tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van a mennyekben.
Van neked ilyen értékes és maradandó vagyonod a mennyekben? Van nekünk egészen valóságos, személyes közösségünk az élő Krisztussal? Aki összehasonlíthatatlanul többet szenvedett, mint Szegedi vagy a mártírok, vagy mi együttvéve, és aki mindvégig állhatatos maradt, egészen a keresztfának haláláig. Van nekünk Ővele olyan közösségünk, hogy ez mindennél többet ér? Elveszíthetetlen kincsünk a mennyekben? Mert egyebek közt ez is erőt fog adni ahhoz, hogy szenvedések között állhatatosak maradjunk, hogy a próbatételek ne bosszút szüljenek bennünk, hanem ilyen lelkülettel tudjuk azokat feldolgozni, mint ahogy most hallottuk. És ne veszítsük el a bizalmunkat, hogy túllássunk azon, ami éppen most történik, ezen a sok szörnyűségen, hogy helytálljunk ott, ahova Isten állított minket, és kitartsunk abban, amit Ő kezdett el bennünk, aztán az Ő áldott munkája eredményeképpen talán már mi is elkezdjük az Ő követését.
Isten szuverén úr ma is, és ez az embert felülemeli a szenvedésein, a megaláztatásain, a próbákon. Ez reménységet ad még egy ilyen reménytelenné váló helyzetben is, mint amiben most van népünk. Ez Isten kezében tudja az egyházat, a hívők közösségét, és nem felejti el, hogy Jézus Krisztus a feje az egyháznak, feljebb minden fejedelemségnél és hatalmasságnál - írja Pál apostol az Efézusi levélben. Erre a Krisztusra bízza magát, szeretteit, népét, egyházát, ellenségeit, mindenkit. Ezt az egész világot. Ezért nem hátrál meg, mert nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Isten segítsen minket igazi reformálódásra, az igéhez való visszaigazodásra ezekben a kérdésekben is!

Az evangélizációs héten a tékozló fiú példázata alapján főleg azt vizsgáltuk, hogy milyen messzire mentünk a mi mennyei Atyánktól, Istentől, és hogyan találhatunk vissza hozzá. Elcsodálkoztunk az Atya érthetetlen nagy szeretetén, és láttuk, hogy Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy bármilyen messzeségből is visszataláljunk Istenhez. És Ő mindent megtesz azért, hogy ha valaki látszólag Isten közelében él, de a szíve ugyanolyan távol van tőle, mint a messze szakadt tékozlóknak, az is visszatalálhasson hozzá, és újat kezdhessen mint Isten gyermeke.
Azt ígértem akkor, hogy egy kicsit részletesebben is megnézzük majd a Bibliában, hogy milyen az Istenhez visszatalált embernek az élete. Pontosabban: mit kap a hívő az újjászületésben. Erről lesz most szó néhány vasárnap. Ma a három legnagyobb ajándékot szeretném elsorolni, és ha Isten éltet minket, folytatjuk.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert sok hívő ember nem tudja, mije van. Örül annak, hogy megkapta bűnei bocsánatát, és aki tudja, hogy ez milyen ajándék, annak nem kell magyarázni: ok az örömre. Egy életen át örülhet, újra és újra odajárulhat a kegyelem gazdag forrásához. De nem csak bűnbocsánatot ad nekünk Isten. Ezért fontos számba vennünk, hogy tudjuk, milyen gazdaggá tesz az újjászületés, - vagy aki még innen van rajta, az hadd tudja, hogy mit kap akkor, ha Istenhez visszamegy, - és ezzel a lelki gazdagsággal tudjunk aztán tudatosan segíteni, szolgálni másoknak is. Így a reformáció ünnepének küszöbén különösen is időszerű erről beszélni, mert a reformátorok éppen ezt ragyogtatták fel meggyőző erővel: mit ad Isten a hívőnek az új életben.
Nos, mi az a három legfontosabb kincs, amiről alapigénk beszél?
1) Először - amiről Kálvin János hangsúlyosan ír -, hogy a hívő az Istenhez való visszatalálásakor magát Jézus Krisztust kapja. Mindenekelőtt és mindenekfelett magát Jézust mint Isten legnagyobb ajándékát. Tehát nemcsak valami tanítást, valami új tant, felismeréseket, igazságokat - azt is -, de magát Jézust.
A Biblia legismertebb versében ezt mondja az Atyáról Jézus: „Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. És amikor Pál apostol a kolosséi gyülekezetet bátorítja arra, hogy most már szent életet folytassanak, akkor azzal kezdi: „amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok most már Őbenne.” És leírja, hogy ez mit jelent. Ezzel kezdődik: „amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, mint Urat.” A Római levélben egyenesen azt olvassuk: „Isten, aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32)
Most tehát először erről van szó, hogy magát Jézust adja Isten a hitetlenből hívővé vált embernek. Hogyan adja? A Biblia válasza az: a Szentlélek által. A Szent-írástól idegen az a tévtanítás, hogy a hívő mintegy testileg egyesül Krisztussal. Krisztus, az Ő megdicsőült testét tekintve a mennyben van. Bennünk a hit által lakozik. Így írja ezt az apostol: „Lakozzék Krisztus a hit által a ti szívetekben.” (Ef 3,17).
A hitre jutott embernek pontosan ezt az új valóságot kell megtanulnia, hogy mit jelent: hit által, hitben? Az ugyanolyan valóságos, mint amit megfogok vagy megszagolok, vagy hallom, látom. Ez egy új érzékszerv, amit Isten meggyógyít a hitre jutott emberben, hogy a hitével a valóságnak azt a tartományát is valóságként érzékeli, amiből addig ki volt zárva hit nélkül. Hiszen hittel vitte oda bűneit és kért bocsánatot. Hittel hívta be Jézust az életébe, és utána nem érzett semmi különöset, csak éppen hittel komolyan vette, hogy Jézus bejött, mert megígérte. Hittel igyekszik komolyan venni az Ő parancsait és engedelmeskedni neki.
Az első és legfőbb ajándék tehát, amit az újjászületésben kap az ember: maga Jézus Krisztus. Olyan egyszerűen mondja ezt a mi Urunk, szintje látja maga előtt az ember a képet: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Ez ugyanolyan valóságos, mint ahogy egyszer gyerekekkel beszélgettünk erről és ők kezdték sorolni: szóval ez azt jelenti, ha most hazamegyünk, még valaki ott lenne, és azt mondják a szüleim: mától itt lakik velünk. Akkor neki kell egy ágy, egy tányérral többet kell az asztalra tenni, reggel hosszabban állunk sorban a fürdőszoba előtt stb. Nyilván nem fizikálisan jelenti ezt, de ugyanilyen valóságosan belép Jézus Krisztus a hívő ember életébe, mégpedig úgy, mint Úr.
Ott van-e Jézus ilyen valóságosan a te életedben, mint Úr? El lehet-e mondani: amiképpen vettétek a Krisztus Jézust mint Urat, most már járjatok Őbenne? Ez nem luxus, hanem ez magát az életet jelenti. Azt olvassuk János levelében: „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-12).
Mindig csodálkozom azon, amikor rezzenéstelen arccal tudják emberek hallgatni a Bibliának ezeket az óriási örömhíreit, evangéliumait, azt, hogy akinek az életéből még hiányzik Jézus, az a halál fia. Az már most a kárhozatban van. És ez akkor véglegessé válik, amikor majd lefogják a szemét, és azt mondják: elhunyt. És ettől nem rettenünk meg, és nem teszünk meg mindent azonnal, hogy életünk legyen.
Az isteni életet Jézus közvetíti az embernek. Akié a Fiú, azé az élet. És a folytatás: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Az halott. Élő vagy, vagy hulla vagy? Ilyen élesen kérdez ma a mi Urunk. Ezért nagy lehetőség minden alkalom, amikor világosan és szeretettel beszél az életünk legfontosabb kérdéseiről, hogy az ember még átmehet a halálból az életbe - ahogy erről néhány héttel ezelőtt részletesen szó volt.
Amikor ennyi nyomorúság vesz körül bennünket, mint most, amikor ilyen gyorsan sodródik el a világ, a népek és a népek vezetői Isten törvényeitől, amikor nemhogy eltérünk a Tízparancsolattól, hanem Isten parancsainak az ellenkezőjét csináljuk most már társadalmi méretekben, és azt normálisnak tekintik tömegek, és amikor egyre többen élnek körülöttünk, akik a mindennapi élet alapfeltételeivel sem rendelkeznek, akkor nekünk nagyon fontos, hogy az életünknek ezeket a legalapvetőbb kérdéseit rendezzük. Ha ez rendben van, egyrészt másként hordozza az ember a nyomorúságát, másrészt másként tud segíteni, mert használni tudja őt Isten.
Ez valóban a legegzisztenciálisabb kérdése mindnyájunknak: van életünk - vagy nincs? Ott van Jézus az életünkben vagy nincs? Elfogadott már Ő minket, mi meg Őt, vagy pedig még nem? Ez az istentisztelet lehetőség arra, hogy megtörténjék a csoda: átmenjünk a halálból az életbe.
Nos, Ő maga tehát az első, akit kap az újjászületésben a hívő.
2) A másik - amiről nem is kellene külön beszélni - az, hogy aki Jézust befogadta, az kapja Isten Szentlelkét is. A Szentlélek elválaszthatatlan Jézustól. Azt mondja a Szentírás: „Akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9). Tehát, aki az Övé, abban megvan a Krisztus Lelke. És akiben megvan a Krisztus Lelke, az az Övé. Erről nem lehet egymástól függetlenül, egymás nélkül beszélni.
Azért olvastam fel a Galata-levélből ezt a részt, mert itt is egyszerre beszél az apostol erről. „Kibocsátotta Isten az Ő Fiát, hogy elnyerjük a fiúságot. És mivel fiak vagytok, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú.”
Elküldte Isten Jézust, hogy életünk legyen. Vele együtt adta nekünk az Ő Szentlelkét, hiszen a Szentlélek által van bennünk Jézus is. Olyan nincs, hogy valaki Jézus Krisztust befogadta, de még várnia kell arra, hogy valamikor, valahogyan a Szentlelket is kapja. Aki Krisztust befogadta, kapta az Ő Lelkét. Részesedett az úgynevezett Szentlélek keresztségben, mert a Lélek belekeresztelte, beiktatta a Krisztus-testbe, a Krisztusban hívők közösségébe. Ezt tanítja a Biblia, s ami ettől eltérő, tévtanítás.
De mit jelent az, hogy a Szentlélek benne lakozik a hívőben? Itt már egészen gyakorlati dolgok következnek. Mindenekelőtt azt jelenti - mint ahogy azt olvastuk is a János 14-ből -, hogy Jézus ígérete szerint a Szentlélek állandóan benne marad abban, aki Őt befogadta. Nem ideiglenes állapot az újjászületettség. Meg lehet szomorítanunk engedetlenséggel Isten Szentlelkét, de Jézus igérete így hangzik: nálatok marad és - bennetek lakik.
A Szentlélek teszi bizonyossá a hívőt arról, hogy amit Isten igéje alapján hittel komolyan vett, az csakugyan meg is történt. Nem önmagát hitegeti, nem egyszerűen rábólintott mások tanítására. A Szentlélek belülről bizonyossá teszi, hogy ez így van: a bűneit valóban megbocsátotta Isten, Jézus csakugyan meghalt, és érettünk halt meg a kereszten. Hogy valóban feltámadott és él. A Szentírás így, ahogy van, Isten ma is érvényes, az életünket megmentő kijelentése. Valóban érdemesebb szeretni, mint gyűlölni. Érdemes olykor alul maradni, áldozatot hozni, mert ez Jézusnak az útja. Csakugyan Isten gyermeke vagyok.
A Római levélben olvassuk: a Szentlélek a lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ez nagyon fontos, mert Isten nem bizonytalan sejtésekre hív minket. A hívő embernek nem állandó bizonytalanságban kell élnie: remélem úgy van, talán igaz... Itt nincs talán. Amit Isten elvégzett, a megvan. Amit megmondott, az megtörtént. Amit Ő megígér, az úgy lesz. Azt már most biztosra vehetjük. Bizonyosságok között jár az a hívő, akiben Isten Szentlelke van.
Mint lelkigondozó, tudom, milyen életkérdés ez egy-egy krízishelyzetben. Valaki mindent megkérdőjelez, semmit nem tud bizonyosnak elfogadni, Isten szavának sem hisz - vagy pedig enged a Szentléleknek, és a Lélek egyre-másra bizonyosságot ad neki azokban az alapvető kérdésekben, amikben a lábunkat meg kell vetni. Ad biztos fogódzókat, amikben megkapaszkodhat az ember, és olyan biztos sziklatalajt a lábunk alá, amit onnan nem húzhat ki senki. A nagy szellemi földrengések idején szilárdan megáll az ilyen ember. Megtépázza őt is a vihar, de Isten igéjén, Isten tettein, amikben őt a Szentlélek bizonyossá teszi, megáll és nem esik el.
De a Szentlélek tesz képesekké is minket arra, hogy úgy éljünk, ahogy az igében van, ahogyan Jézus. A Szentlélek által lehetséges az, hogy valaki örömmel engedelmeskedjék Istennek. A Szentlélek tanít meg érteni a Bibliát. Nagy különbség az, amikor valaki Isten Lelke nélkül hallgatja az igét, meg olvasgatja a Bibliát, vagy pedig úgy, hogy Isten Lelke van benne, és az magyarázza neki, személyessé teszi, egyértelművé, alkalmazza, és megőrzi a félreértésektől. Mert nemcsak érti az igét, hanem egyetért Istennel az, akiben Isten Szentlelke van.
Ezért lehetséges az, amiről szintén a Római levélből értesülünk, hogy Isten Lelke vezeti az újjászületett embert. Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És mint ahogy láttunk ezt az evangé-lizációs héten, ez a fajta engedelmesség már nem külső kényszer, hanem belső késztetés. Egyet akar a hívő Istennel, és öröm neki ez az önkéntes engedelmesség. A Szentlélek segít el igazi önismeretre is, hogy annak lássam magamat, aki valójában vagyok. És igazi bűnismeretre is, és helyes Isten-ismeretre is. A Szentlélek nélkül mindez lehetetlen.
3) A Lélek segít el oda, hogy meggyőződéssel kiáltsa az ember: Abba, Atyám! - éppen ez a harmadik, amiről alapigénk még beszél: „Hogy elnyerjük a fiúságot, és mivel Isten kibocsátotta Lelkét a szívetekbe, kiáltjátok: Abba, Atyám! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.”
A harmadik nagy ajándéka az újjászületésnek, amiről ma szeretnék még röviden szólni, a fiúság. Gondoljunk csak vissza a tékozló fiú példázatára. Az első és legfontosabb, amit az apa mondott: ez az én fiam. Aztán borjút vágnak, lakoma van, meg tiszta ruhát kap, - ez ebből következik: Ez az én fiam! A fiú erről már lemondott. Úgy bátorkodott hazamenni, hogy ha esetleg béresnek visszafogadják, nagy ajándék lesz. Ha még annak sem, megérti. S az apja azt mondja: nem béresnek, te a fiam vagy!
Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy az ember Isten előtti helyzete teljesen megváltozik. Az újjászületéssel, a fiúvá fogadtatással az ember Isten ellenségéből Isten családjának a tagja, gyermeke lesz. A mi bűntől megrontott természetünk mindig ellenkezik Istennel. Vitatkozunk vele, igyekszünk lefaragni az Ő parancsait, megmagyarázni, hogy ez miért nem időszerű, nem úgy kell érteni, ma már más világ van, én különleges eset vagyok ... Mindenfélét fel tudunk hozni, csak ne kelljen azt csinálni, amit Isten mond.
Az új természet igazat ad Istennek belső meggyőződéssel, hittel és bizalommal, és Isten gyermekévé lesz. Ebben pedig örök isteni elhatározás valósul meg. Az Ef 1,5-ben ezt olvassuk: „Eleve elhatározta Isten, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akarata és jó tetszése szerint.”
„Eleve”, - még nem volt világ. Isten az örökkévalóságban úgy határozott, hogy minket, akik ma hitre jutunk és hiszünk, fiaivá fogad Jézus Krisztusra való tekintettel. Csodálatos mélységei ezek az Isten szeretetének.
Világosan kell látnunk, hogy mi a különbség az egyszülött Fiú, Jézus, meg a fiak között, akik Őbenne hisznek. Világosan mondja ezt a Heidelbergi Káté 33. kérdésfelelete: „Egyedül csak Krisztus Isten örök, természet szerint való egyetlen fia. Minket pedig Isten Őérette, kegyelemből fogadott gyermekeivé.”
Krisztus öröktől fogva és természet szerint egylényegű az Atyával. Az Ő Fia. Ilyen csak egy van. De Őreá való tekintettel fogadott gyerekekké lesznek azok, akik hisznek Őbenne. Minket Őérette fogad gyermekeivé. A hívők tehát Jézus testvérei. Ő a mi legidősebb bátyánk. A Róm 8,29 mondja ezt: „ő legyen elsőszülött sok atyafi között.”
A Zsid 2,11-ben azt olvassuk: „Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyelli őket testvéreinek hívni.” Annyira nem szégyenli, hogy Ő maga mondta nagy nyilvánosság előtt: „Aki hallgatja és cselekszi az Isten beszédét, az nekem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.”
Aki ezt igazán átéli és már Isten gyermekévé lett, az meghatottan borul térdre az előtt az Atya előtt, aki még ilyeneket is gyermekeivé fogad, és az előtt a Fiú előtt, akire való tekintettel még mi is az Ő gyermekei és Jézusnak testvérei lehetünk. Mert ebből az is következik, amit alapigénk így mond: „Ha pedig fiak vagytok, akkor örökösök is Krisztus által.” Ez azt jelenti, hogy az Isten gazdagságát öröklik a hívők.
Itt megint hosszú felsorolásba lehetne kezdeni, s akkor sem érnénk a végére, hogy ez mi mindent jelent. De annyit mindenképpen jó megfogalmaznunk, hogy ez jelent polgárjogot a mennybe. Az Újszövetség egyetlen helyen mondja, hogy Isten gyönyörködik valakiben: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.” Bennem semmi nincs, amiben Isten gyönyörködhetne, s bennetek sincs. Ennyire tönkretett a bűn bennünket. De akiben Jézus ott él a hit által, abban gyönyörködik: a benne élő Krisztusban, az egyszülött Fiúban, és Őreá való tekintettel abban is, aki Őt befogadta. Ezért lehet bemennünk még nekünk is az Isten országába.
Csak akiben Jézus a hit által ott él; Őreá való tekintettel. Ez mit jelent? Ez valami olyasmit jelent, ha sántít is a hasonlat, mint akinek kettős állampolgársága van. A hívő ember két lábbal itt él ebben a világban. Helytáll, tudja, mi a dolga, és nem fut el a feladatai elől. Általában még jobban kiveszi a részét ennek a világnak az ügyeiből, mint mások. De ugyanakkor tudja: a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk. Ez különösen akkor, amikor itt nehézzé válik a helyzete, igen nagy vigasztalást és reménységet ad. Ez átmenet, amit komolyan veszek, és hűségesen el akarom végezni, ami a dolgom, de tudom, hogy ennél összehasonlíthatatlanul jobb hely vár engem.
Ez azt jelenti: tagja egy adott családnak, és ugyankkor egy sokkal népesebb családnak is a tagja: az Isten gyermekei családjának. Tagja egy népnek - és a hívő ember szereti a népét -, de tagja az Isten népének is. Tudja, hogy ezek a családok, meg ezek a népek egyszer a világgal együtt megszűnnek, de az Isten családja és Isten népe örökké megmarad. Azt jelenti: beszél egy bizonyos nyelvet - bár minél szebben beszélnénk az anyanyelvünket -, de ismeri az Isten országa nyelvét is: az imádságot, és ezzel párhuzamosan azt is szakadatlanul gyakorolja.
A fiúság sok erőt, reménységet, tartást, áldást jelent a hívők számára.
Isten tehát adja elsősorban Jézust, vele együtt Szentlelkét, és azt a bizonyosságot, hogy Isten gyermekei vagyunk. Tudatában vannak-e az újjászületett keresztyének ennek? Úgy járunk-e ezen a világon, mint akik Krisztust és vele együtt mindent megkaptunk, mint akiket az Ő Szentlelke bizonyosakká tett és vezet, és mint akik minden helyzetben tudjuk, hogy a legnagyobb méltóság a miénk Jézus érdeméért: Isten gyermekei lettünk? Érhet megaláztatás, kigúnyolhatnak, hátratételt szenvedhetünk, próbák és veszteségek szegélyezik az utunkat, de ezeket a kincseket senki el nem veheti és nem is veszi el tőlünk, és ebben a bizonyosságban senki meg nem rendíthet.
Így készülhetünk most az úrasztalához is, őszintén megbánhatjuk, ha nem tudtuk, mi mindent kaptunk az újjászületésben. Letehetjük sok panaszunkat, elégedetlenségünket. Megvallhatjuk, ha szegénynek bizonyultunk, mikor joggal vártak tőlünk mások valamit, amink talán van is, csak nem tudtuk, hogy van. Az ige figyelmeztetését komolyan kell vennünk: amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, most már járjatok Őbenne. Ha pedig még nem vettétek, akkor addig vegyétek, amíg arra lehetőségetek van.
A 227. énekünk azt sorolja el: mi mindent kap a hívő Jézusban.

A mi szívünk csak tehozzád, Jézus, Isten Báránya,
Óhajtozik, híveidnek Drága, fényes aranya,
Mert halálunk megrontója, Örök életnek adója
Vagy egyedül, Krisztusunk, Idvezítő Jézusunk.

Egész héten minden estre erről a példázatról szólt Isten igéje közöttünk. Mindjárt az elején megállapítottuk, hogy Jézus itt két fiúról beszél, mi többnyire csak a fiatalabbikra szoktunk összpontosítani. Ráadásul úgy beszél róluk, hogy mind a ketten elvesztek. Az egyik el is ment otthonról messze vidékre, és eltékozolta az atyai örökséget, a másik otthon maradt és szorgalmasan dolgozott, de egy kritikus helyzetben kiderült, hogy ugyanolyan távol volt lélekben az apjától, mint a kicsi. Ez sokáig nem látszott, ebben a pillanatban azonban lerántotta valami a leplet kettőjük megromlott kapcsolatáról, és az idősebbik, a jó fiú is ugyanolyan ellenséges indulattal beszélt az apjával, mint ahogy a kicsi odaáll elé régebben és kikérte a vagyon reá eső részét.
Ma a sorozat befejezéseképpen még egyszer erről a másik fiúról legyen szó. Mivel jellemzi Jézus ebben a példázatban ezt a fiút, és így mivel jellemzi azokat a jó, derék, vallásos embereket, akiket példáz a példázatnak ezzel az alakjával? Azokat, akik nem lázadnak fel nyíltan, akik nem züllenek el, sőt, akik ott vannak az atya közelében, de mégis távol van a szívük tőle? Mert más dolog Isten közelében élni, és más dolog Istennel közösségben élni. Ennek a nagyobbik fiúnak az életéből ugyanúgy hiányzott az atyával való meghitt közösség, mint a lázadó kisebbikéből.
Azt olvastuk: jön haza este, hallja a zenét. Nem tudja mire vélni. Aztán felvilágosítják, hogy azért a nagy öröm mert hazatért az öcséd, és apád levágatta a hízott borjút. S akkor azt olvassuk: megharagudott. Nem ment be a családi ünnepre. Ott van ez a megható megállapítás: az apja kijön, kérleli, és miközben az apja szeretettel kérleli, őbelőle kiborul a keserűség. Látod, hány éve szolgálok neked, soha sem szegtem meg parancsodat, és te sose adtál nekem egy kecskegidát sem, hogy mulassak a barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad - nem a testvérem -, aki parázna nőkkel tékozolta el a vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Erre a keserű támadásra az apa nagy szelídséggel és szeretettel felel: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Mi jellemzi tehát ezeket a vallásos jó embereket? Négy olyan jellemvonást emeljünk ma ki, amikbe, mint tükörbe nézve, itt a megterített úrasztalánál különösen is fontos, hogy önvizsgálatot tartsunk.
1) Az első, ami jellemzi ezt az idősebb testvért: meg van elégedve magával. Öntelt, büszke ember, aki feltétlenül különbnek tartja magát, mint a másikat, és úgy tűnik: igaza is van. Hiszen a másik szemtelenül fellázadt az apai tekintély ellen, eltékozolta az apja vagyonát, volt képe ezek után visszajönni, és minden további nélkül tudomásul vette, hogy az apja megbocsátott és visszafogadta. Ő mindezen idő alatt szorgalmasan termelt otthon. Hát azért mégis csak van különbség a kettőjük magatartása között.
És valóban van, ezt senki nem tagadja. Itt azonban Jézus ezzel a példázattal az ember és az Isten kapcsolatát akarja szemléltetni, és arra mutat rá, hogy aki így áll oda Isten elé, hogy a maga vallásos, erkölcsi vagy akármilyen teljesítményeire hivatkozik, és ezek fejében vár Istentől valamint, az alapvetően téved. Mert ahogy láttuk az előző estéken, nekünk Istentől nem jár semmi jó. Ha Isten igazságosan azt adná, ami nekünk jár, amit megérdemlünk, akkor az a halálos ítélet lenne. Ezt azonban végrehajtotta Jézuson a kereszten, és Ő nekünk kegyelmet akar adni.
Tehát, ha valaki - ahogy Luther Márton írta -: érdemei és erényei díszruhájában jelenik meg Isten előtt, az alapvetően eltévesztette a dolgot. Az ilyen ember valóban a halálos ítéletet kapja, mert ha azt követeli, ami neki jár, akkor megkaphatja. És ha nem hiszi azt, hogy az ő halálos ítéletét Jézus már elszenvedte a Golgotán, akkor neki kell azt elszenvednie, és ez maga a kárhozat. De pontosan ettől akar megmenteni minket a mi Urunk. Ehhez viszont azt kell komolyan venni, hogy Istentől nem követelhetünk semmit, minden jó, amit ad nekünk, az ajándék. Ajándék a bűnbocsánat, az örök élet, az, hogy visszafogad, helyreállhat a vele elrontott kapcsolatunk, minden kegyelemből van, úgy hogy nem érdemeljük meg.
Mintahogy ajándék volt mind a két gyereknek az örökség, amit kaptak. Nem ők dolgoztak meg érte. Készen kapták a vagyont. A kicsi is, amit elszórt, a nagyobb is, amire azt mondja az apja: mindenem a tied. Ez ajándék volt, s más kérdés, hogy mit csinál vele: megszaporítja vagy eltékozolja vagy vigyáz rá. Amikor megkapta, az ajándék. Isten ugyanígy érdemeink nélkül, kegyelemből ajándékként ad nekünk mindent. Ha valaki ezt nem hiszi el, és a maga teljesítményeire hivatkozva, a maga önigazultságában áll Isten elé, az Isten ellenségévé válik.
Van egy éles mondat a Bibliában: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Aki kevélyen áll Isten elé, az ellenségként közeledik hozzá és annak Isten ellensége lesz.
Jellemző ezekre az önigazult vallásosokra, hogy hihetetlen kíméletlenül ítélkezők. Mindig összehasonlítják magukat másokkal, többnyire olyanokkal, akik láthatóan hitványabb, értéktelenebb életet élnek, mint ők, és mindig tudnak hibát találni másokban, sokszor a másik hibáját a maguk erényeivel hasonlítják össze, hogy még nagyobb legyen az eltérés, és ezért úgy érzik: mindig van okuk ítélkezni és dicsekedni. A maguk igaz voltában erősek. Erre megint csak azt mondja Isten igéje: aki nem a Krisztus igazságát akarja hittel elfogadni, - úgy ahogy azt láttuk tegnapelőtt este -, hanem a maga igazával áll oda Isten elé, az a maga igazára kell hogy hagyatkozzék, és az Isten mércéjét nem üti meg. Aki úgy áll oda: Istenem, én nagy bűnös ember - csak ennyit tudok mondani - igargalmaz, kérlek, énnekem, az kap irgalmat. Annak neki tulajdonítja és ajándékozza Krisztus igazságát. Mert a mi igazságunk - ahogy az Ézsaiás könyve végén olvassuk -, mint a megavult ruha, olyan az Isten előtt.
Jó lenne, ha őszintén megvizsgálnánk és kíméletlenül, hogy nem kísért minket sokszor ez: különbnek tartjuk magunkat, és úgy tűnik: igazunk is van, csak éppen azt felejtjük el, hogy vajon Isten milyeneknek talál. És miközben a magunk különb voltával dicsekszünk, aközben oly keményen ítélkezünk, szinte nap, mint nap szakadatlanul Akarva-akaratlanul összehasonlítjuk magunkat másokkal. Igyekszünk a másik hibáit leleplezni. Egészen eddig nem volt szó tételesen arról, hogy milyen bűnöket követett el a kisebbik, most a bátyja kipakolt, aki parázna nőkkel mulatta el a te vagyonodat, hadd lássa mindenki milyen hitvány alak az ő öccse. Annál világosabb lesz, hogy milyen kiváló, derék ember ő. Ott van a sejtjeinkben, a vérünkben ez a törekvés. Isten ettől meg akar tisztítani minket. Ez nagyon hazug, Isten előtt utálatos magatartás. Isten igéje azt mondja: egymást különbnek tartván ti magatoknál.
Vizsgáljuk meg bűnbánattal nem minket talál-e el ez az ige. Jézusnak egy másik példázatában van egy elgondolkoztató summázata, amikor azt mondja: ha Isten minden parancsát teljesítenétek is - pedig hol vagyunk attól -, akkor is csak azt mondhatnátok, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk. Nincs nekünk mire hivatkoznunk Isten előtt. Rászorulunk az Ő kegyelmére, de Ő gazdag a kegyelemben, és jöhetünk hozzá bízvást.
2) A másik tulajdonsága ennek az idősebbik fiúnak, hogy noha ennyire meg van elégedve önmagával, és megvan győződve a maga kiválóságáról, még sem boldog. Tele van elégedetlenséggel, szemrehányással, vádaskodással, keserűséggel. Még irigy is. Azt mondja az apjának: nekem még egy kecskegidát sem adtál, bezzeg neki levágattad a hízott borjút is. És akinek a szívében ennyi keserűség van, annak a szívében nem marad hely az örömnek. Hiába mondja neki az apja kétszer is: örülnöd kellene - ő nem tud örülni. Mert ő úgy érezte, teljesítette azt, ami az ő kötelessége volt, az apja viszont nem adta meg neki azt, ami járt volna. Nem adtál nekem ... - olyan keserű ez a szemrehányó mondat itt.
Most megint azt kérem, hogy alázzuk meg ma magunkat Isten előtt, és vizsgáljuk meg: nem szólalt-e meg sokszor már a mi szívünkben is ilyen szemrehányó lázadás az élő Istennel szemben is? Nem adtál nekem társat, vagy ilyet adtál, aki végképp nem társam. Megfosztottál engem attól, hogy gyengéden szeressenek. Megfosztottál a testi gyönyöröktől. Nem adtál nekem egészséget, többféle nyavalyával kell együtt élnem. Nem adtál nekem gyermeket, vagy ilyet adtál, aki mindig csak bánatot és gondot okoz. Nem adtál nekem elegendő pénzt, mindig kuporgatnom kellett. Régebben a filléreket, ma a forintokat, és mindig csak mástól hallottam milyen az külföldön nyaralni. Nem adtál nekem szakmai sikereket, amiért én dolgoztam meg, annak a babérjait is más aratta le.
Ne tegyünk úgy, mintha nem lenne keserűség a szívünkbe, ha van. Isten úgyis a szívünket látja. De neki öntsük ki ezt a keserűséget. Ne az öklét rázva mondja el az ember: milyen Isten vagy te, aki nem adtál, hanem a kezét összekulcsolva keseregje el: milyen Isten vagy te, aki nem adtál? És miután kiöntöttük Isten elé a keserűségünket, felszabadul a hely a szívünkbe, és Ő fog adni oda: hálát, örömöt, békességet, mert miután nem magában pöfög az ember, hanem imádság lesz ebből, egyszerre világosan kezdi látni, hogy lehet hogy ezt meg azt nem adtál, de mennyi mindent adtál, és minden okom megvan arra, hogy örüljek, hogy hálás legyek, még másnak is adhatnék ebből, csak egyszerűen nem vettem észre: mim van. Hogy mi mindent kaptam tőled. Ez hiányzik az ilyen embereknek a szívéből.
Meg az hiányzik, hogy semmire se becsülik az atyát. Nem véletlenül válaszol itt az atya így: fiam, - a lázongót is fiának tekinti. Te mindig velem vagy - ez nem jelent neked semmit? A kecskegidát követeled, kellene a gida, de nem kell az apával való közösség? Ugyanaz a lelkülete az idősebbnek, mint a kicsié volt. Add ide a vagyonból reám eső részt, és elmegyek minél messzebb tőled. A javaid kellenek, te nem kellesz.
Ugyanez jelenik meg itt, és az apa mégis említi: én mindenkor veled vagyok, és mindenem a tied. Miért nem vetted el a kecskegidát? A magadét élvezted volna. Miért nem kértél? Adok én kettőt is. Csak hát az ilyen büszke nagy fiúknak derogál kérni. És nem tudják élvezni a magukét sem. Tudnia kellene az apának a kötelességét, hogy neki mi jár. Mindig ez a mániájuk, a rögeszméjük, hogy mi jár, és mit nem kapnak meg. Ezért mindig van okuk a háborgásra, a kesergésre. Mindig tudnak valamit mondani, ami nekik jár, vagy járt volna, és nem kapták be. Biztosítva az állandó keserűség.
Az Atya pontosan oda akar elsegíteni, hogy mindenem e tied. Hadd kérdezzem meg: ha te valóban Isten gyermeke vagy már, tudod, hogy mi mindened van? - ha Isten segít két hét múlva erről külön lesz majd szó az igehirdetésben. Mi mindent kap Krisztusban az újjászületett ember. És ha valóban Isten gyermekévé lennél, akkor tudod, hogy milyen gazdaggá válnál? Fel sem lehet sorolni azokat a kincseket, amiket az Atya a hozzá megtérőnek ad. Csak ez a tömény keserűség, ami ennek a fiúnak a szívéből árad, éppen azt mutatja, hogy az a gyermeki lelkület hiányzik belőle. Ő szolgaként van ott: mit adtam én, és mit nem adtál te ... Tiszta üzlet, híre-hamva sincs a szeretetnek.
Az Atya pedig szeretetkapcsolatot akar. Nekünk is arra van szükségünk. Azt mondja Isten az ószövetségi próféta által: szeretetet kívánok és nem áldozatot. Azt kérdezi Jézus Pétertől, amikor sok minden el akarnak rendezni húsvét után: szeretsz-e engem? Az erre a kérdésre adott válasz minden egyébre is felelet. És miután háromszor elmondja: Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy szeretlek téged. - El van rendezve minden. Nem tárgyalja, nem részletezi Jézus a múltat: hogy volt nagypéntek hajnalán? Mit is mondtál rólam? Milyen ember vagy te? Szeretsz engem? Akkor legeltesd az én juhaimat. Megkapja a feladatát, és feloldozását. (Jn 21,15).
És amikor Jézus arról beszél mit jelent Őt szeretni, akkor talán a legnagyobbat mondja ki, hogy mi lesz annak a következménye. Így olvashatjuk ezt a Bibliában: „Aki befogadja parancsolataimat, és megőrzi azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” „Ha valaki szeret engem, megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála lakozunk.” (Jn 14,21-23). Ez a következménye, ha valaki szereti Őt. Mit jelent szerinti Őt? Ismerni és megőrizni az Ő parancsait. Az szeret engem, s elmegyünk hozzá és nála lakozunk. Az Atyával való folyamatos együtt lét lesz a következménye ennek, és az, hogy kijelentem magamat annak, titkokat fog érteni az ilyen ember, és érteni fogja mi Isten terve vele. Csak ehhez azt a keserűséget, ami ott van a szívben, előbb ki kell önteni Isten elé. Ez volt tehát a másik tulajdonsága.
3) És a harmadik? Ahol ilyen sok keserűség van a szívben, ott bármikor fellobbanhat a haragnak a lángja. Amikor hallja az idősebbik fiú, hogy mi történt: megharagudott. A harag mindig elválaszt egymástól. A harag mindig szembeállít minket egymással. A harag olyan sötét szemüveget jelent az emberen, amivel mindig talál hibát a másikban, mindig tudja igazolni a maga különb voltát, és azt, hogy neki igaza van, amikor haragszik, és amely sötét szemüveg egyszerűen nem engedi észrevennie azt a sok jót és szépet, aminek örülhetne.
Mi van a szívünkben? Nem ez-e a következő, amit itt kellene hagyni az úrasztalánál? Vagy, ha nem maradunk is itt, Istennek elmondani és elítélni magunkban a haragnak mindenféle formáját. Mert akiben ennyi elégedetlenség, lázongás van, mint ebben az idősebb fiúban, abban ott van a keserűség, és a keserűség mindig olyan parázs, amiből kicsaphat a haragnak a lángja.
4) Elmehetnénk innen minden haragtól és keserűségtől megszabadulva, mert, ha valaki nem téli el a saját szívében a haragot, nem teszi le Isten elé és nem akar megszabadulni attól, akkor állandósul a harag benne. A haragnak megvan az a tulajdonsága, hogy könnyen konzerválódik, és megkeményedik a szív.
Ezt olvastuk itt - ez az utolsó megjegyzés erről a nagyobbik fiúról -: nem akart bemenni. Itt már megmakacsolja magát. Az apja jön és kérleli, de ő nem akar bemenni.
Te mit akarsz? Akarunk-e mi őszintén harag és keserűség nélkül hazamenni, vagy ezek után is megerősödünk a magunk igazában. Ezt azért senki nem vitathatja, hogy ebben az esetben, ezzel az illetővel szemben, igazam van. Ez lehet, de Istennel szemben soha nincs igazunk. És aki Isten előtt a maga igazára hivatkozik, annak a saját igazságával kell megállnia előtte, és az az Ő mércéjét soha üti meg. Az ilyen ember nem kapja meg a Krisztus igazságát. Csak aki el tudja mondani Pál apostollal együtt - miután felsorolja minden vallásos erényét. Egy igazi nagy fiúnak a valós értékeit leltározza fel. Mi mindent mondhat ő erényként? Azt mondja: „De én mégis a Krisztusért mindent kárnak és szemétnek ítélek, és tudom, hogy nincsen nekem saját igazságom a törvény alapján, de van Istentől kapott igazságom a hit alapján.” (Fil 3,7-8). Krisztustól kapott igazságom.
A saját igazságommal elmehetek bárhova, de Isten elé nem állhatok oda. De nincs is nekem Istennel szemben igazam, de Ő nekem ajándékozza Krisztus igazságát, és nekem van igazságom: Istentől kapott igazságom a hit alapján. Ez azonban már nem teszi az embert önteltté, hanem segíti mindvégig alázatban maradni.
Itt valami fontos összefüggésre figyeljünk még fel. Ennek az idősebbik fiúnak volt helye bent a családi ünnepi lakomán. Jutott volna neki is a hízlalt borjúból, az örömből, az ünnepből, a közösségből. Az apja külön kijön, és kérleli. Ilyen Isten a mi Atyánk. Ő azonban nem akar bemenni. És ezzel saját magát zárja ki a közösségből. Ez azt jelenti: nem Isten taszít minket a kárhozatba. Isten olyan, hogy jön utánunk. A messziről hazaérkezőnek is eléje fut, az otthon duzzogó után is kimegy, mind a kettőt hívja, mind a kettőnek lehet üdvözülnie. De aki nem akar bemenni, aki úgy gondolja, hogy nincs szüksége a kegyelemre, aki megkeményedik a maga igazában, az kizárja magát az üdvösségből.
Amikor Jézus a pokolról beszél, azt mondja: az az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. De aki kizárja magát az Atyával való közösségből, az odataszítja saját magát.
Isten minket az elmúlt héten napról-napra hívott magához. Akár a messze távolból, akár a közelből. Mindenkit, akinek nincs még igazi közössége vele, és így nincs üdvössége, és abban bizonyossága. Ha valaki bármi miatt nem volt itt az előző estéken, akkor most hívja ugyanezzel a szeretettel. Nem tesz szemrehányást a nagyobbik fiúnak sem, éppúgy, mintahogy nem tett a kisebbiknek. Ne maradjon üres a helyed. Nem akar-e valaki most belépni az Isten országába?
Tudjátok mi hiányzott ennek az idősebb fiúnak a szókincséből? Két fontos szó. Pontosan az a két szó, amivel a kisebbik hazatért. Amikor azt mondta: Atyám, vétkeztem. Ez az idősebbik nem nevezi apjának az atyját. Úgy beszél vele, mint egy idegennel, sőt mint egy ellenséggel. Ez a szó meg végképp nem jön ki a száján: vétkeztem. Ő vétkezett, és sorolja miben. Márpedig az Isten országába ez a két szó a belépő. Aki ezt őszintén, szívből el tudja mondani, az belépett oda. Mert ebben: Atyám - kifejeződik az Istenbe vetett bizalom. Az, hogy lemondtam arról, hogy rendbe hozom, amit elrontottam, egyedül Őbenne bízom. Ebben, hogy vétkeztem - kifejeződik az őszinte alázat és bánbánat. Tudom, hogy nem jár nekem semmi, de ha mégis kapok ajándékként kegyelmet, egy életen át hálás leszek érte. Atyám, vétkeztem - ki tudjuk-e ezt mondani? Aki ezt ma el tudja mondani, az jöjjön nyugodtan az úrasztalához. Annak az Atya azt mondja: megbocsátattak a te vétkeid, eredj el békességgel.
Abban az énekben, amit a héten minden este elénekeltünk, az egyik versszak így kezdődik: „Nyugtalan gőgös büszkeségből, Jézus jövök, Jézus jövök.” - Ezt kellene komolyan vennünk. Nem így kellene-e kezdődni a mi imádságunknak is? Amit aztán követhetne egy nagy kipakolás. Tartsunk ma panasznapot, és mindent mondjunk el az Atyának, ami fáj, aztán engedjük, hogy Ő annak a helyére, amit kiöntöttünk önmagával töltsön be minket.
Tudom, hogy mi a különbség a közt, hogy valaki ilyen jó fiú, nagy fiú vagy pedig Istenhez megtért fiú. Sokáig én is ilyen voltam. Vallásos családban, vallásos fiatalember. Csak éppen semmi közöm nem volt az élő Istenhez. És Isten akkor belevilágított az életembe, és lelepleződött a szívem: milyen valójában a szívem. És amikor kimondtam: Atyám, vétkeztem, akkor átminősült a vele való kapcsolatom. Akkor már nemcsak tudtam, hogy van Isten, hanem attól kezdve örvendezek annak, hogy velem van, és én vele lehetek. Ez mindennél többet jelent. Azóta is megbántottam Őt sokszor, és vétkezem ellene, de tudom, hogy menet közben is megvan az a lehetőség, ami az út elején volt, hogy újra mondhatom: Atyám, vétkeztem. Te látod a szívemet, tudod, hogy nem akarok vétkezni. Könyörülj rajtam! És Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy eljussunk ide, és rádöbbenjünk arra, hogy az Atya önmagában több, mint ajándékainak az összessége. A legtöbb, amit kaphatunk tőle, ha elmondhatjuk alázatos hittel: „Mindig velem, Uram, mindig velem. Még ha nem láthat is gyarló szemem. Azért ez énekem, velem van Istenem, velem van Istenem, mindig velem.”