VISSZAMENT

Láttuk az előző estéken, hogy azzal, hogy a tékozló fiú elment otthonról, lejtőre lépett. Az Istentől elszakadt ember életében a bűn törvénye érvényesül, ami azt jelenti, hogy egyre mélyebbre süllyed azon az úton, amelyiken elindult. Isten nélkül nem szabad többé az ember, nem tud nem vétkezni. Csak olyan dolgokat tud tenni, ami Isten mércéjével mérve ítéletre méltó bűn. Egyre több mindennel megkötözi magát, és képtelen lesz azt tenni, ami neki magának is jó lenne.
Láttuk a lejtő különböző állomásait, kezdve attól, hogy „add ki a vagyonból rám eső részt”, aztán láttuk: mindent elköltött. Éppen akkor támadt nagy éhség azon a vidéken, szűkölködni kezdett, elszegődött a vidék egyik polgárához, az kiküldte disznókat legeltetni, de még a disznók eledelével sem lakhatott jól. Éhezett, és az éhhalál szélére került ez a példázatbeli fiú.
Meddig tart a lejtő? Addig, amíg valaki rádöbben arra, hogy ha tovább csúszik lefelé, elpusztul, és az Atyától kér segítséget. Amikor ez a tékozló fiú világosan felismerte, hogy ha ott marad, éhen hal meg, és a gondolatai végre hazafelé indultak el, és egyedül az Atyjától remélt megoldást, ekkor volt a fordulópont az ő életében.
Így olvastuk ezt mai igénkben: „Ekkor magába szállt ...” Úgy is lehet fordítanunk ezt a kifejezést: magához tért. Egy ájult, vagy inkább szédült állapotból végre ráébred a valóságra, hogy ha itt maradok, éhen halok, de végül is van nekem még apám, hátha vissza lehetne menni hozzá. Amikor magába száll, eszébe jut egy emlék. Az atyai ház. Terített asztal, körülüli a család, a szolgák, a béresek, és esznek. Jóllakásig esznek. Ilyenkor még jobban fáj az éhség. És bevillan egy gondolat: mi lenne, ha hazamennék? S már próbálja is fogalmazni, hogy mit mondana az apjának, ha netalán hazamenne: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy.”
Később tudja meg, hogy az apja, attól kezdve, hogy elment otthonról ez a fiú, várta. Sokszor nézett a bejárat felé. Így vár minket is a mi mennyei Atyánk. És hogy visszajussunk, ennek érdekében mindent felhasznál. Mint ahogy felhasználta még az éhséget is a tékozló fiú esetében, mert végül is az éhség indította el a gondolatait haza felé. Valaki egyszer azt mondta, hogy a próbatételek és szenvedések Isten fekete kutyái, amikkel visszakergeti a bárányt a nyájhoz, mielőtt széttépnék a vadállatok.
Nos, így fordít Isten mindent a javunkra, és így használta fel a tékozló fiú esetében még az éhséget is arra, hogy visszatérjen. Nem kell megvárni, hogy a fekete kutyát küldje utánunk Isten, mert soha nem azzal kezdi. Először mindig kedvesen hív, de szeret annyira minket, hogy ha a pusztulástól, a tőle való végleges elszakadástól csak kemény kézzel tud megmenteni, akkor kemény kézzel is utánunk nyúl. Ma este még kedvesen hív.
Helyes-e azonban, ha ezt a fiút csak a korgó gyomra viszi haza? Ha csak az éhezés miatt akar hazamenni? Vajon igazi hit-e az, amivel fogalmazgatja a mondatait, hogy ha hazatérne, mit mondana? És vajon igazi hit-e az, amivel mi most itt ülünk? Egyelőre egyezzünk meg abban, hogy elég az a hit kezdetnek. Mert végül is az apjára gondol, benne bízik, tőle vár segítséget, vele beszélget már gondolatban. Nem mondott le arról, hogy segíteni fog rajta, és amit mond, az igaz: „Vétkeztem, nem vagyok méltó”. Ennyi az induláshoz elég.
Jó lenne, ha közülünk senki nem a hitét méricskélné, hogy elég-e már ahhoz, hogy Isten engem elfogadjon, mit lehet ezzel a hittel tőle elfogadni. Ha ennyi hite van valakinek, mint a tékozló fiúnak volt itt, egészen bizonyos: találkozni fog Istennel. Aztán majd, ha használja a hitét, használat közben úgyis erősödik, tisztul, izmosodik és egyre több ajándékot tud elfogadni vele Istentől. Nem méregetnünk kell tehát, hanem azzal a hittel, amink van, jönni Istenhez.
A megmenekülésünk is itt kezdődik. Amikor valaki világosan ráébred, magába szállva, magához térve, hogy Isten nélkül jöttem a világra, eddig nélküle éltem, nem akarok tovább így élni, s kész vagyok ezt neki elmondani: Vétkeztem, fogadj a gyermekeddé, ha lehet. Mert nagy dolog, ha valaki már ezt őszintén ki tudja mondani: Atyám, vétkeztem. Amikor nem másokra hárítja a felelősséget, nem vádol senkit és nem mentegeti magát, hanem azt mondja: én vétkeztem. Nem a barátaim csavarták el a fejemet, nem a barátnőim vették el az eszemet, nem a keményszívű idegenek miatt kerültem ilyen mélyre, és nem a lágyszívű apám az oka, aki elengedett otthonról, hanem én vagyok az oka. Óriási dolog, amikor valaki látni kezdi a bűnét (vagyis hogy mindennek az az oka, hogy elhagyta Istent, az Atyát), és a bűneit (hogy mi mindent csinált ebben az állapotában Isten nélkül). Ez a fordulópont mindig. Itt a lejtő vége, amikor valaki ezt látja, és ki is mondja.
Nagy kérdés azonban: mit csinál az ember a bűneivel, ha felismerte azokat? Nem lehet sokáig együtt élni a felismert bűnökkel, mert fojtogatják az embert, zaklatják a lelkiismeretét és tönkreteszik. Az emberek sok álmegoldást vagy megoldási kísérletet kitaláltak, hogy mit lehetne csinálni a bűnnel, Isten azonban ma este nekünk egy biztos megoldást kínál.
A közelmúltban jelent meg egy ügyes kis könyvecske, Kimásoltam belőle néhány képet.
Ez a kicsi emberke görnyed a bűne alatt. Óriási a bűnteher, és nagyon szeretne szabadulni tőle. Mit csinál vele? Egyelőre csak azt érzi, mit csinál a bűn ővele. Elválasztja. A bűn elválaszt minket Istentől is, meg egymástól is; és emiatt szenved.
Milyen megoldási kísérletei vannak az embernek? Le kell meszelni a feketét fehérre. Vagyis megmagyarázni a bizonyítványunkat. Nem olyan rettenetes, sötét az a bűn. Hát persze, elkövettem, de tulajdonképpen erre a festékes vödörre azt is lehetne írni: szülői örökség. Ilyen természetet örököltem. Ki tehet arról? Vagy megpróbálja eltüntetni, begörgeti a hatalmas követ egy fal mögé. Ugyebár, ahogy némelyek vallják: az a bűn, ami kiderül. Ami nem látszik, az nincs. Pedig van, és mérgezi az ember békességét, továbbra is elválasztja azoktól, akik ellen elkövette.
Ez is jó trükk: a dekoráció. Matricákat ragasztunk rá, szép virágokat. Megcsaltam, megcsaltam... hát férfi vagyok! A másik meg azt mondja: én meg egy gyönge nő vagyok. Vagy: a családomért tettem. Mi az, hogy lopás? Ott volt, a munkahelyen van abból sok, itthon meg a gyerekek olyan jól tudják használni. Még a végén meg is dicsérik érte, erény lesz belőle, ha feldíszíti a bűnét, - de attól az még bűn marad.
Van, aki nem szégyelli, egyenesen ünnepelteti magát azért, hogy bűnt követett el. Nem kiállhatatlan, hanem azt mondják: ügyes, talpra esett. Ő nem lop, csak szerez.
Van, aki azt mondja: osszuk meg. Ha vannak cinkosok, akkor már kisebb súly terhel engem. De látjuk, hogy annak a nagy görgetegnek a méretei ugyanakkorák. Nem csökken a bűn és a büntetés azzal, hogy valaki próbál cinkosokat találni.
Ez meg bűnbakot igyekszik keresni. Keressünk egy másikat, és dobjuk át egy óvatlan pillanatban az ő vállára. De attól az a bűn még ugyanakkora, és Isten és ember előtt az felel érte, aki szabadulni akar tőle. Nem old meg semmit.
Valaki azt hiszi, megoldás, ha másra mutogat: neki is van, ő is ugyanazt csinálja. Szoktuk mondani ezt a hazugságot, ami soha nem igaz, hogy mindenki azt csinálja, s akkor már az én felelősségem kisebb? Ugyanakkora. Ugyanúgy görnyed a kis emberke, hiába mutogat. Sajnos mutogathat, mert mindnyájan valamit elkövetünk.
A Biblia azt mondja, a bűn megoldása az, hogy odavisszük Jázushoz. Így olvassuk a Kolosséi levélben: Jézus Krisztus az ellenünk szóló adóslevelet odaszögezte a keresztfára. Ez a fa a keresztfának egy része. Át lehet adni Jézusnak. Mit jelent ez? Ez azt jelenti: az ilyen ember nem a fal mögé gurítja, nem próbálja dugdosni meg cicomázni a bűnét, hanem maga előtt görgeti. Nevén nevezi, és eltávolodik tőle. Maga előtt görgeti: megvallja - majd még erről lesz szó. De nem úgy, hogy egy része ott marad a hátam mögött. Amit nem szégyellek annyira, azt megvallom, de a legnehezebb részét senki ne tudja meg. Ez nem bűnvallás, és nem is lesz belőle feloldozás és megkönnyebbülés.
Ha mindet átadja valaki, a Biblia azt mondja: Isten a háta mögé veti, és a tenger fenekére. És ha valaki ilyen nagy követ beledob a tengerbe, az nem fog úszni a víz színén, hanem leül az aljára, és soha többet nem lehet látni. Isten minket biztosít arról, hogy a neki őszintén megvallott bűnre soha többé nem hivatkozik, a megvallott és bocsánatot nyert bűn nem választ el sem tőle, sem másoktól. Ő arra nem emlékezik, az többé nincs. Mintha el sem követtük volna. Ilyen tökéletes megoldást adott Jézus Krisztus erre a kérdésre.
A megoldás tehát az: magam előtt görgetem, és átadom az Atyának. Ezt nevezi a Biblia bűnvallásnak. Te vallottál már valaha bűnt Istennek? Volt olyan, hogy rádszakadtak a bűneid, egészen konkrét bűnök nagyon fájni kezdtek, és ezeket elmondtad Istennek azzal a reménységgel és kéréssel, hogy adjon reá bocsánatot? Lehet, hogy egyedül, lehet, hogy valakivel együtt, egy lelki testvérrel, egy gyóntatóval együtt, de konkrétan. Azért, mert szenvedtél amiatt, amit csináltál, - és utána felszabadított Isten. Végső soron minden bűn, amit elkövetünk, Isten ellen elkövetett bűn. Nem véletlenül mondja itt a tékozló fiú: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Éppen ezért csak Isten adhat feloldozást bűneinkre.
A 32. zsoltárban Dávid rendkívül őszintén leírja: amíg elhallgattam a bűneimet, és nem akartam megvallani, szinte a csontjaim ropogtak és fizikailag is szenvedtem. De amikor bűnömet neked megvallottam, te levetted rólam bűneimnek terhét. Ezt ígéri nekünk Isten, és ezért nagyon fontos, hogy eljussunk oda, hogy ki tudjuk mondani: vétkeztem. És azt is meg tudjuk mondani, miben. -
Itt azonban még nem történt bűnvallás. Valószínűleg felfigyeltünk rá a történetben. Itt még csak fontolgatás van. Vágy van ebben a tékozló fiúban. Honvágy, a kenyér utáni vágy, a békesség utáni vágy, a család utáni vágy, de még csak vágyakozik és elmélkedik a disznói között. És ha folytatja, akkor valószínű, ott fog elpusztulni. Ezért nagyon fontos mai igénk utolsó mondata, s leginkább ezt szeretném ma este hangsúlyozni: „És útra kelve el is ment az apjához.”
Vagyis nemcsak elmélkedett, ha haza mennék mit mondanék, hanem szépen felállt, otthagyta a disznóit, háta mögött hagyta egész istentelen életét, és elindult hazafelé. Ez nagyon fontos, testvérek. Ez hiányzik sok vágyakozó ember életéből, és ezért nem jutnak el soha arra a szabad, boldog életre, amit Isten a benne hívőknek kínál.
Ma este szeretnék mindenkit bátorítani, aki csakugyan előbbre akar jutni lelkileg, aki valóban meg akarja tapasztalni, hogy ki a mi mennyei Atyánk, mit jelent ma, itt az ezredforduló tájékán, temérdek nyomorúság között Isten gyermekeként élni: ne álljon meg ott, hogy elkezd gondolkozni: ha mennék, mit csinálnék, mert ebből nem lesz élet. Hanem az, amit röviden így mond itt az igénk: „Fölkelvén haza is ment.” Mert ha a felébredésünket nem követi igazi, világos megtérés, akkor a vágyak elhalnak, és az egész egy kedves emlékké válik, és csak a pokolban ébred rá majd az ember, hogy Istentől véglegesen elszakadt, és ezen már ott nem lehet segíteni.
Szeretném ma este újra elmondani azt a meggyőződésemet, hogy Isten nagy szeretetének látom azt, hogy ezen a héten estéről-estére itt lehetünk. Isten különös munkája minden ember életében, ha látni kezdi a bűneit, és azok fájnak neki. A Szentlélek csodája az, ha egy becsületes, derék, vallásos ember is eljut oda, hogy megtérésre van szüksége, mert másként elkárhozik. De meg ne álljatok itt! Ez csak a felébredés, Ezt követnie kell a megtérésnek, ami azt jelenti: elfordul az ember az egész addigi életvitelétől és gondolkozásától, és teljes szívével odafordul Isten felé. Magyarul: amit az életében bűnnek lát, azt megutálja, Isten előtt megvallja úgy, hogy ki is mondja, nemcsak gondolatban, hanem esetleg tanú előtt, egy lelkigondozó előtt, egy gyóntató előtt, és Istent kéri: újat kezdhessen Ővele. Ezeket a bűneit el is hagyja, és attól kezdve hagyja, engedi, akarja, hogy Isten akarata érvényesüljön az életében. Ő legyen az Úr, Ő diktáljon, Ő szabja a törvényt: „Egy vágyat hagyj nekem - ahogy énekeltük -, hogy halljam és kövessem szent igazságodat.” Ezt nevezik megtérésnek. És ez marad el nagyon sok, jó szándékú, kedves, tiszteletre méltó, Istent kereső vágyakozó ember életéből. Ezért nem lesz a vágyaikból semmi, vagy megmarad holtig vágynak, és nem lesz belőle felszabadult, boldog új élet, amikor mások számára is Isten áldását tudnák közvetíteni.
A megtérés azt jelenti: valaki elfordul az addigitól, és odafordul Istenhez. Tehát elítéli mindazt, ami nem Isten szerint való volt az életében, minden olyan tanítást és gyakorlatot, minden olyan babonaságot, mindent, ami Isten törvényébe ütközik, ami engedetlenség és tisztátalanság, minden szokást, minden szóhasználatot, minden szenvedélyt, ami megkötözte, és teljes szívével Istenhez fordul, és tőle vár - nemcsak segítséget és bocsánatot - de útmutatást és parancsot. Persze, ez nem történik egyszerre, mindez nem a mai napon történne meg, aki ezt valóban komolyan veszi, de ma kell elkezdeni. Valamivel, amire Isten különösen oda teszi az ujját, és különösen rámutat. Enélkül nem lehet újat kezdeni.
Ha a tékozló fiú nem kel fel, és nem indul el hazáig, és nem lép be a kapun, és nem mondja ki: vétkeztem, nem vagyok méltó, akkor hiába a legfennköltebb gondolat, a legnemesebb szándék, a legszentebb vágyakozás, ott hal meg a disznói között. Úgy ahogy azt fel is ismerte. Ez a hazamenetel hiányzik nagyon sokaknak az életéből.
De miért kell ezt ennyire hangsúlyozni? Ha valaki már őszintén vágyakozik, akkor biztosan hazamegy, és ki is mondja az Atyának: vétkeztem. - Egyáltalán nem biztos. Miért, ki akadályoz ebben minket? Az, aki elcsalt otthonról. Ilyenkor lesz ideges az ördög, amikor valaki nemcsak vágyakozik, hanem már mozdul is, és komolyan veszi azt, hogy elítéli a bűneit, és hogy Istennek akar engedelmeskedni. Ilyenkor ilyen ördögi érvelést szoktak hallani emberek:
Azt mondja az ellenség: persze, változtatni kell az életeden, valóban nincs minden rendben. De nem kell azért hazamenni. Az adott helyzeten belül találjuk meg a megoldást. - Ne higgyétek ezt a hazugságot! Az adott helyzeten belül nincs megoldás. A tékozló fiúnak mi lett volna a megoldás a disznók között? Megoldást neki csak az adott, hogy hazament és az apja visszafogadta. Csak Isten közelében van nekünk megoldás, egyébként kísérletezgethetünk a megoldási kísérleteinkkel halálunkig.
Vagy azt mondja az ellenség: jó, megértem, hogy honvágyad támadt, de van neked önérzeted? Megint szolgálni akarsz, hogy dirigáljanak neked otthon? Mégiscsak jobb lenne itt maradni, aztán majd elmúlnak a nehézségek, és megint a magad ura leszel. - Vagy, ha ez sem hat, akkor azt mondja: jó, jó, de nem kell mindent egyszerre. Nem kell most mindjárt hazamenni, majd leszoksz a bűnökről. Majd kicsinyenként. Nincs lelki evolúció sem. Nincs olyan, hogy valaki kicsinyenként elhagyja azt, ami megkötözi. Azt viszi magával mindenhová, azt nem lehet elhagyni. Azt csak levenni lehet róla. A mi kötelékeinket levenni csak a mi mennyei Atyánk tudja.
Vagy így szól: miért akarsz hazamenni? Hát már beszéltél az Atyával! Olyan szépen kigondoltad és gondolatban már elmondtad neki. - Be ne vegyétek ezeket az ördögi trükköket! Hiába suhant át egy gondolat rajtunk: bizony, a múltkor is csúnya voltam és itt is bűn, ott is bűn ... Ez nem gyónás. A bűnvallás az, hogy ezt megfogalmazom és kimondom az én Atyámnak, és tőle kérem a bocsánatot.
Vagy azt mondja az ördög: haza akarsz menni így? Hát mit szólnak hozzá? Először rendezd a dolgaidat. Mégis, hogy nézel ki? Így nem lehet megjelenni otthon. Mindennel az a célja, hogy ne most, hanem majd később. - És ha semmi sem hat, akkor megpróbál a tékozló fiaknak a felelősségére hatni. Azt mondja: jó, menjél, ha akarsz, de mi lesz a disznókkal? Azokat rád bízták...
Azt olvastuk a tékozló fiúról: „felkelvén haza ment.” Hátat fordított mindannak, ami az ő engedetlenségének a következménye volt, és most már arccal az Atya felé csak Őt kereste.
Egyszer valaki otthagyta a családját és összeköltözött a szeretőjével. Aztán egy idő után összezavarodtak egészen a dolgai, megszólalt a lelkiismerete. Szerette volna valahogy rendezni az életét, és elvetődött egy gyülekezetbe. Az igehirdetés megszólította, s ott a templomban elhatározta, hogy innen hazamegy, bocsánatot kér a feleségétől, és ha visszafogadják, visszamegy. Ott az ő helye. A villamoson elkezdett gondolkozni: no, no, ez nem olyan egyszerű. Ez az asszony bízik bennem - mármint a szeretője. Meg hát még egy csomó ügyet el kell intéznem. Nem lehet így hirtelen hazamenni. A mai napig nem ment vissza a családjához. Nagyon érti ám ezt az ördög. Érdekes: akkor nem ébredt fel a felelőssége, amikor otthagyta az asszonyt a három gyerekkel. Akkor nem jutott eszébe: az az asszony rám bízta magát. De itt most egyszerre olyan fontos lett a felelősség. És amit Isten rendezni akart az életében, az nem rendeződött soha.
Vannak az életünkben Istentől különösen elkészített kegyelmi pillanatok. Ha akkor nem lép az ember, nem biztos, hogy léphet még később. Ezért is tartom nagy ajándéknak ezt a hetet, én is úgy figyelek minden igére, ami elhangzik: vajon mit akar az én mennyei Atyám, miben kell változnom.
Nos, ez a mondat hangsúlyos tehát ebben az igében: felkelvén haza is ment. Ott ülnek a gyülekezeteinkben azok az emberek, akik őszintén vágyakoznak Isten után, akik még időt is szánnak arra, hogy foglalkozzanak az Ő dolgaival, akik legalább gondolatban néhány lépést is megtettek már hazafelé, és mégsem az Isten szabad és boldog gyermekei, mert nem szakítottak radikálisan a bűneikkel. Elméletben akarnak keresztyének lenni, és a gyakorlatban ugyanolyan világias módon élnek, mint bármelyik hitetlen.
Mert amikor valaki istentisztelet után úgy érzi jól magát, hogy beül egy mulatóba a régi barátokkal - ahogy ezt így szó szerint említette valaki -, és ott minden egyébről szó van, csak Isten dolgairól nincs, az az ember sose lesz az Isten boldog és szabad gyermeke így, ebben a kettősségben.
Vagy amikor valaki egy bibliaóra után füstöt eregetve jól elpletykálkodik itt a játszótéren, egy-két káromkodást is beleszőve, mert attól lesz nagy fiú, az nem fog növekedni a hitében.
És amikor valakiről otthon egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy ő állítólag hívő ember lett, és Isten gyermeke, mert éppúgy nem veszi észre, mit segíthetne és mit könnyíthetne a többieken, vagy ha valakiről a munkahelyén egy év múlva sem tudják, hogy állítólag megtért, akkor ti komolyan elhiszitek, hogy az megtért? Ilyen nagy sötétségben, amiben élünk, lehet titkolni azt, ha valaki lángot fogott az Isten szeretetétől és világít? És ha valaki még mindig szenvedélyek rabja, az ne szavaljon arról, hogy ő ilyen meg olyan keresztyén. Akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad.
A 40-es évek végén levő ébredés idején hallottam gyerekfejjel egyszer ezt: Fuvarosok beszélgettek egymással, és azt mondja az egyik: ha egy fuvaros megtér, a lova is megérzi. Ez így van. És ha sokszor még a hitvesem sem érzi meg, akkor az nem volt megtérés. Legfeljebb felébredés. Ráébredt arra, amire a tékozló fiú: ha így maradok, elveszek, és Istentől, az Atyától kellene segítséget kérni. De nem kérte. „Felkelvén azért hazament.”
Ezek, amiket mondtam, nem törvényeskedés, ezek tények. Ugyanolyan tény, mint az, hogy az autókat úgy építették meg, hogy benzinnel vagy nyersolajjal üzemelnek. Vízzel vagy Coca Colával nem működik a motor. Isten az embert úgy alkotta, hogy csak a neki való feltétlen engedelmességben lesz szabad és boldog. Mint ahogy nem lehet felesben üzemelni: fele benzin, fele cola, ugyanúgy nem lehet felesben kereszténynek lenni, hogy itt a falakon belül olyan vagyok, mintha az lennék, aztán kívül pontosan olyan, mint a világ. Legfeljebb néha rossz a lelkiismeretem, de megmagyarázom magamnak, hogy ezt másként nem lehet csinálni.
Jézust nem lehet mérsékelten követni. Mint ahogy nem lehet valakit mérsékelten kimenteni egy égő házból vagy a Balatonból, ha fuldoklik. Ott vagy radikálisan keményen eljár az ember, és belekapaszkodva kirántja, vagy megfullad. Nem lehet valakit mérsékelten megoperálni, mert sajnálom. Fel kell vágni, kivenni amit kell, és összevarrni. Hiába simogatja nagy részvéttel ott, ahol fájt, az attól még fájni fog. Elhiteti velünk az ördög, hogy elég, ha felébredtél, elég, ha ilyen szép, nemes gondolataid vannak, hogy ha hazamennék, ezt mondanám, bizony vétkeztem, - de ha nem mondja, soha az életben nem lesz az Atya gyermeke, nem lesz rajta az a tiszta ruha, amit az Atya adott, és nem tud igazán újat kezdeni.
A Biblia nem viccel, amikor így ír: „Aki azt mondja: Jézusban marad, annak úgy kell járnia, ahogy Ő járt.” (1Jn 2,6) „Azt mondja”. Mondani sok mindent lehet. Hányan mondják: hívő, vallásos, keresztyén, és ...? Úgy jársz, ahogy Jézus? Minden tekintetben? Vagy az a legfőbb törekvésed legalább, hogy úgy járj? Á, dehogy! Eszébe sincs. Talán azt sem tudja, hogyan kellene járni, mert nem is ismeri az ő Megváltóját.
Ez a határozott mondat ma erre a férfias, bátor döntésre serkent minket. „Felkelvén haza is ment!” Aztán, hogy mi lesz otthon, meg hogyan fogadják, útközben mi lesz, meg ki mit szól hozzá? Ez majd elválik. Ez a fiú eldöntötte: nem akar meghalni. Élni pedig csak otthon lehet. Egy lehetőség van: ha visszafogadja az apja. Visszakéredzkedik. Gyerünk, mégpedig most mindjárt!
Ott van-e bennünk ez az eltökéltség? Mi kell ehhez? Az, hogy ráébredjen az ember elveszett állapotára. Az, hogy határozottan hátat fordítson a bűneinek, azokat megvallva és elhagyva. S az, hogy egyedül Istentől várjon segítséget minden tekintetben, és azt fogadja is el, amit Ő ad. Ráébredni: így, ahogy vagyok, elvesztem; megutálni mindazt, amit Isten nélkül csináltam, és abbahagyni; s odafordulni Őfelé és azt kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Aztán, ha mondja, akkor cselekedjük! S eközben lesz egyre szabadabb az ember. Olyan új lehetőségek nyílnak meg előtte, amikről nem is tudott: az Isten gyermekeinek a szabadságára jut el.
Vagyis mit jelent a megtérés, ha egy szóval kellene mondanunk? Uralomátadás. Eddig azt hittem, én vagyok az úr, azért jöttem el az Atyámtól, mert én akartam a magam ura lenni, most már látom, nem én vagyok a magam ura, hanem az ördög lett az úr felettem, ebből a rabságból szabadulni akarok. Elismerem magam felett úrnak az Urat, azt, akié minden hatalom mennyen és földön, és ténylegesen elkezdek neki engedelmeskedni. Ő diktáljon, az Ő akarata érvényesüljön az életemben.
Olyan ijesztő az, amikor itt is elkezdenek alkudozni emberek, akik szeretnék ezt. A vágy megvan, csak az a határozottság nincs, ami a tékozló fiúban megvolt. Akkor megalkuvások, egyezkedések sorozatává válik az életük, és csodálkoznak: nincs benne erő, nem tudnak másokat Jézushoz vezetni, nincs a szívükben igazi csendes öröm és békesség, szeretet. Hát mitől lenne? Elakadtak a vágynál. Nem üzemel, nem működik az engedelmesség, mert nem adták át az uralmat. Csak megfordult a fejükben: esetleg ...
Aki ezt a határozott lépést megteszi, az lép be az Isten országába. Egyébként meghallja az illető Jézustól azt, amit annak az érdeklődő, kedves, Jézussal majdnem mindenben egyetértő írástudónak mondott: „Nem messze vagy az Isten országától.” Éppúgy kívül vagy rajta, mint akik nagyon messze vannak.
Innen, hogy nem messze, innen kellene ma belépnünk, hogy bent legyünk az Isten országában.
Abban a kis faluban, ahol kezdtem a szolgálatomat, élt egy népes család, sok gyermekkel. A férfinek elég nagy szőleje volt. Büszke volt a borára, ő maga itta meg az utolsó cseppig minden évben, a barátaival együtt. Majdnem minden este összejöttek a barátokkal a kis konyhában. Poharazgattak, nótázgattak úgy, hogy a gyerekek nem tudtak elaludni sokszor a késő éjszakába nyúlóan sem, és a szomszédok is néha háborogtak. Ez a férfi egy evangélizáción megtért. Miután megtért, a szőlejének azt a részét, amelyik direkt termő volt, amelyik csak megbolondítja az embert, kivágta és gyümölcsfákat ültetett a helyére. A szőlő másik részére pedig megfogadta, hogy soha egy szemet kisajtolni nem fog. Megeszik gyümölcsként vagy eladják. Ami eláll, az eláll hónapokig is, de az ő házánál a továbbiakban egy csepp bor ne legyen.
Nem azt mondta, hogy halkabban fogunk dalolászni éjszaka, vagy kevesebbet iddogálunk. Nem ez a megtérés. Ez az ördögi módja: majd leszoksz ... A megtérés az, hogy eddig ezt csináltam, mostantól ezt nem csinálom, hanem helyette valami mást. Ez most nem azt jelenti, hogy aki megtér, ki kell vágni azt a két tő szőlőt is, ami a ház előtt van. Neki ezt jelentette az engedelmesség, mert neki ez volt az egyik legsúlyosabb bűne, és radikálisan hátat fordított a bűnnek.
Nos, ezt a radikalizmust várja tőlünk a mi Urunk. Egyébként mindent Ő tett meg azért, hogy új életünk legyen. Mint ahogy az atya adta az örökséget a fiúnak, az atya várta vissza, az ő szeretete vonzotta, ő fogadta, ő adta a fehér ruhát ... mindent ő csinált. De ezt az utat a fiának kellett megtennie. „Felkelvén, hazament.”
Kész vagy-e ezt az utat megtenni? Ezt kérdezi tőlünk ma este Isten. Mi mitől fogunk elfordulni, ha megtérünk? Mivel akarunk szakítani? Mit akarunk abbahagyni? Aki megtér, az meg tudja nevezni, hogy mitől fordult el, és akkor már meg tudja nevezi azt is, hogy kihez fordult oda. Isten adjon bátorságot nekünk ehhez, hogy ne a vágynál maradjunk, hanem új élet legyen belőle!