Mit kapott a hívő?

A végére értünk annak a sorozatnak, amelyikben megpróbáltuk számba venni, milyen ajándékokat kap a hívő Istentől az újjászületésével. Nem lehet felsorolni ezt a temérdek sok kincset, de próbáltuk a legfőbbeket válogatni a Szentírásból. Láttuk, hogy mindenekelőtt és mindenekfelett Jézust magát kapja a hitre jutott ember. Vele kapja Szentlelkét, és így együtt kapja a fiúságot. Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz, ami azt is jelenti, hogy Isten örökösévé válik. Kapja az imádság jogát, a gyermekek nagy lehetőségét, hogy bármikor, bárhonnan így kiálthat: mi Atyánk!
Azután olvastuk azt az egy mondatot, amiben sűrítve van négy másik nagy ajándék: Jézus adatott nekünk Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. Ez így egy kicsit elvontan hangzik, de talán emlékszünk még, hogy mennyire gyakorlati ajándékai ezek Istennek.
A Zsidókhoz írt levélből kiemeltük azt, hogy Jézus adatott nekünk tökéletes kijelentésként, tökéletes elégtételt szerzett, és tökéletes és egyetlen közbenjárónk.
Múlt vasárnap este pedig a mi Urunk szavait hallottuk, aki azt mondta: az én békességemet adom nektek, és az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.
Ma a felolvasott ige alapján azt vizsgáljuk meg, hogy egyszer egy konkrét és kicsit éles kérdésre mit válaszolt Jézus, és hogyan foglalta össze azt, amit Ő kínál a benne hívőknek?
Péter kérdezte meg itt: elhagytunk mindent teérted, mink lesz hát nekünk? Mi jutalmat kapunk érte? Nem üzleti tájékozódásként kérdezte ezt Jézustól, hiszen már előbb feltétel nélkül elhagytak mindent Jézusért és követték Őt. Egy különös esemény váltotta ki belőle ezt a kérdést. Ez az esemény az volt, amikor egy gazdag fiatalember futott utánuk, leborult Jézus előtt és azt kérdezte: Uram, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Jézus azt mondta: add el mindenedet és kövess engem, és akkor kincsed lesz a mennyben.
Mert az örök élet a Biblia nyelvén a Jézussal való együttlétet jelenti - ezt jó, ha megtanuljuk. Kövess engem, és akkor a tied lesz az örök élet. Erre nem volt kész ez a fiatalember. Nem tudta elszánni rá magát. Az egész magatartásából az tűnik ki, mintha valaki azt a szörnyűséget követné el, hogy az egyik kezét odakötözi valamelyik pályaudvaron ahhoz a bakhoz, ami a vágány végén van, a másik kezét meg odakötözné az indulni készülő szerelvény utolsó kocsijához. Rettenetes tragédia lenne ennek a következménye. Nem lehet ehhez is ragaszkodni, meg indulni is. Olyan indulóformán van sok ember, és mégis ragaszkodnak a régihez.
Nos, ez a gazdag ifjú is ilyen volt. Nem akarom elengedni azt, ami eddig az enyém volt, de kellene az, amit Jézus kínál. A végén Jézust engedi el, és fogva tartja őt az, amije addig volt. Erre mondja Jézus a tanítványoknak: milyen nehezen jutnak be a gazdagok az Isten országába. Itt kérdezi Péter: ez nem tudott elhagyni semmit teérted, mi mindent elhagytunk. Mi jutalmunk lesz hát, mit kapunk ezért? Erre felel Jézus a felolvasott igével, s azt mondja: két része van annak, amit kaptok. Már itt ezen a földön mindenki kap százszor annyit, mint amiről énérettem lemondott, a jövendő világban pedig örök életet. És ezt az előzőt még kiegészíti Jézus egy, a végéhez odatoldott elgondolkoztató szóval: százannyit kap, mint amiről lemondott, üldözésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.
Arra a kérdésre keressünk tehát ma vá-laszt, hogy mit kap Jézus tanítványa már itt, mit kap a mennyben, és mi ennek a feltétele, mert itt erről is beszél a mi Urunk. Mit ígér nekünk már erre az életre, mit készített el az örökkévalóságra, és mi annak a feltétele, hogy mind a kettő a miénk lehessen?
1) Mit kap a hívő itt? „Jézus pedig ezt mondta neki: Bizony mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, fitestvéreit, nőtestvéreit, gyermekeit, szántóföldeit énérettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt.”
Két része van tehát annak, amit itt kapunk: százannyit, mint amiről lemondtunk, és üldözéseket. Mit jelent ez?
Sokakat megzavar ez a százannyi. Nem értik, hogy valaki elhagyja a régi kapcsolatait, a régi szórakozásait, akármit, ami a múltjához kötötte Jézusért, hogyan kaphatna ahelyett százannyit. Pedig a mondatnak mind a két része a szemünk előtt zajlik. Aki komolyan veszi a tanítványságot, aki valóban Jézus követője lesz, azt előbb-utóbb kinézik maguk közül a régi barátok. Az az ember nem érzi jól magát a régi időtöltései, szórakozásai között. Annak rossz lelkiismerete lesz, ha múlatja, vagy agyonüti az időt. Annak az életébe Isten sokkal fontosabb programokat, feladatokat ad. Az egyszeribe hiábavalónak, hitványnak érez sok mindent, amit addig csinált vagy egyenesen fontosnak tartott. Annak az embernek átalakul a napirendje, mert megváltozik az értékrendje. Az nem ér rá a hétvégét azzal tölteni, amivel addig, mert új, addig számára ismeretlen, értékes feladatokat kap a helyébe. És óhatatlanul elszakad a régi barátokról, a régi időtöltéstől. Nem a régi helyekre jár, hanem új helyekre. Sokszor még a családban is nehéz a helyzete, mert sehogy sem értik, hogyan van az, hogy számára a legfontosabb személy az élő Jézus lett.
De azok helyett, amiket és akiket elveszített vagy akikről, amiről lemondott, kap egészen újakat. Itt Jézus azt mondja összefoglalóan, jelezve ezzel sok mindent, hogy ha elhagyta házát énérettem... Lehet, hogy elhagyja házát, de helyette minden hívőnek a házában otthona lesz. Lehet, hogy valami módon elszakad a szüleitől, de helyettük minden idősebb hívő anyja és apja lesz. Lehet - sőt biztos -, hogy a régi baráti társaságától elszakad. Vagy azok utálják ki, vagy ő hagyja ott őket. De kap helyettük sok barátot, sok testvért, sok társat. Mert aki újjászületik, az az Isten gyermekeinek nagy családjába lép be, és ez minden hívőnek különös élménye, hogy a vadidegen is milyen lelki közelségbe kerül csak azért, mert mind a ketten Jézus Krisztus megváltott tanítványai és Isten visszafogadott gyermekei. És valóban átéli az ember, hogy a Krisztusban nincs férfi, sem nő, nincs öreg, sem fiatal, nincs ilyen nemzetiségű meg olyan, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. (Gal 3,28)
Istennek még arra is gondja van, hogy az Ő gyermekeinek az anyagi szükségei- ről gondoskodjék. Lehet, hogy nem lesznek milliomosok, de a mindennapi betevőjük meglesz, sőt, különös módon nekik mindig több telik arra, hogy a náluknál nyomorultabbnak is segítsenek, és ami nagy többlet: elégedettek lesznek. „Mert nagy nyereség az Istenfélelem megelégedettséggel.” (1Tim 6,6)
Gyertek el egyszer szombaton délután, amikor itt a gyülekezetben a kisgyermekes családoknak az összejövetele van. Azok a picikék, akik a megőrzőben ilyenkor játszanak, mind úgy vannak ott együtt egymással, mintha unokatestvérek lennének. Mert a szüleik meg mind úgy vannak együtt, mintha testvérek lennének. És azok is a Krisztusban. És kérdezzétek meg őket: hogyan élik át az Isten gyermekeinek a nagy családjában azt, hogy felsorolhatatlanul sokféle fizikai, anyagi, lelki, emberi segítséget kapnak egymástól, anélkül, hogy bárki számon tartaná: ki kinek, mikor, mivel segített. Mert mindenki azzal segít a másiknak, amivel éppen annak segíteni kell. És annak segítenek, akinek éppen arra van szüksége. Csakugyan úgy, mint egy jó légkörű nagy családban.
Jézus tanítványának tehát az első nagy jutalma az: együtt lehet Jézussal, de rajta kívül megkapja még ennek a családnak minden tagját, és minden áldását is. Százszorosan kárpótoltatik mindazért, amiről esetleg Jézus miatt mondott le. Ez az egyik fele annak, amit Jézus erre az életre nézve ígér.
És hozzátesz egy szócskát, amitől megborzadnak sokan: kap százannyit helyette, üldözésekkel együtt. Hogyhogy? Ez is velejár a tanítványsággal? Erről a mi Urunk egészen nyilvánvalóan beszél. Előre tájékoztatta az övéit, ne érje őket meglepetés. Éppen ezért nem kell meglepődnie Jézus tanítványának, ha Őérette üldözéseket, kellemetlenségeket, szenvedéseket is kap. Ez velejár. Csak egy igét hadd olvassak, amelyikben Jézus erről tárgyilagosan és világosan beszél: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket mondtam nektek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivel nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15,18-21).
Ez a világ Jézust mindig gyűlöli és gyűlölni fogja, mert a világban alulról jövő erők és törvényszerűségek uralkodnak, Jézus pedig felülről jött, és a mennyei erőket és törvényszerűségeket hozta el nekünk. Mármost, aki Őhozzá tartozik, s az Ő kegyelme által szintén felülről született - Nikodémusnak ezt mondja Jézus: szükséges nektek felülről nemzetnetek, újonnan születnetek -, azt a világ Jézussal együtt gyűlölni fogja. De ez nem tragédia, sőt ez egyfajta minősítés. Mert ha a Jézusnak szánt ütés engem is ér, akkor ez azt jelenti: közel vagyok az én Megváltómhoz. És mi más célja lehet egy hívő embernek, mint Jézus közvetlen közelében maradni. Nem kell ezzel dicsekedni, de nem kell emiatt felháborodni sem. Ezzel számolni kell és ezt vállalni kell.
Ezért beszél ilyen tárgyilagosan erről Jézus. Akármiről mondtok le, kaptok százszoros kárpótlást helyette, és üldözéseket, ha igazán az én tanítványaim vagytok. Mert Őt és az Övéit ez a világ gyűlöli, mert nem ebből a világból valók.
Így tudja leírni Pál apostol, aki a börtönből a Krisztusért vállalt szenvedések közül írja levelét, amikor hallott azoknak a szenvedéséről: „Nektek adatott az a kegyelem a Krisztusért, hogy ne csak higgyetek Őbenne, hanem szenvedjetek is Őérette.” (Fil 1,29). Ez kegyelem, kiváltság. Nem egyfajta beteges szenvedéskeresés ez a hívőnél... Nem ő keresi, kapja. A Krisztus-követéssel együtt jár, és ezt vállalnunk kell úgy, hogy azokat, akik üldöznek minket a Krisztusért, még jobban szeretjük, mint azokat, akiktől jót kapunk. Mert aki valóban Jézus tanítványa, az az érte vállalt üldözéseket, kellemetlenséget, hátratételt úgy tudja szenvedni, mint aki a dicsőséges mennyei világ polgára már most, és az ellenség diadalát úgy nézi, és úgy hallgatja, mint aki tudja: a győztes seregnek a tagja. Így értsük azt, amit az előbb olvasott ige után mond Jézus: „E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16,33) Ezt kapja tehát a hívő itt.
2) Jézus azt mondja: a jövendő világon pedig örök életet. Mi az örök élet? A jézusi meghatározás így hangzik: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) És ez a fajta ismeret - mint ahogy ezt már sokszor megállapítottuk - a Biblia nyelvén közösséget jelent. Ismeri Ádám az ő feleségét, Évát. Ez a legteljesebb közösség. Maradék nélküli belső azonosulás a másikkal. Szakadatlanul együtt élni, együtt gondolkozni a másikkal.
Ez az ismeret azt jelenti: együtt dobban a szívünk, értjük egymás gondolatait. Nem kell meggyőzni egymást soha. Elég, hogy int a szemével, s teljes bizalommal csinálom azt. Nélküle is úgy döntöttem volna. Egy srófra jár az agyunk és együtt dobban a szívünk. Ez a teljes belső közösség, ami nagyon ritka - még a legjobb házasságokban is - az, amit ismeretnek nevez a Biblia. Amikor lelkileg a hitben valaki ennyire eggyé válik Jézussal, és szakadatlanul, folyamatosan együtt él vele; élete minden helyzetében, minden pillanatában bizonyos abban, hogy az ő Ura ott van, jelen van, és neki az a legfontosabb, hogy az ő Urának mi kedves, minden döntését és cselekedetét ez határozza meg. Amikor Jézusra való tekintettel teszünk vagy nem teszünk valamit. Őreá nézek, és ahogyan Ő kívánja, ahogyan az Ő Lelke vezérel. Ez az örök élet. Ez már itt elkezdődik a hívőnek, de majd odaát, a jövendő világban, teljesedik ki.
Erről a jövendő világról azt írja Ézsaiás: örök öröm lesz fejükön, s eltűnik fájdalom és sóhaj. Mennyit sóhajtozunk mi csak egyetlen napon is. A Jelenések könyvében pedig azt olvassuk, hogy az Isten letöröl a szemükről minden könnyet. Nem lesz többé mi miatt sírni, mert eltöröl minden fájdalmat, nem lesz többé könny, gyász, jajkiáltás és fájdalom, mert a régiek elmúlnak, és Ő egészen újjá tesz mindent. Ahogy egyik szép énekünk mondja: szép örökség vár rám: égi koronám. (Ézs 35,10, Jel 21,4).
A másik evangélium, Máté, azt írja: örökség szerint nyer örök életet. Ugyanoda érkezünk meg, ahonnan néhány hete elindultunk. Kapjuk a fiúságot, és Pál apostol azt írja: mivel fiak lettetek, Istennek örökösei is, és Krisztus örököstársai. Már most a miénk ez az örökség, és már most élvezhetünk belőle valamit, a jövendő világban pedig mindörökké ezt élvezzük. Örökké szemlélhetjük Istent, gyönyörködhetünk Isten Fiának a szépségében, teljessé válik a vele való közösség, teljessé válik az élet - nem zavarják meg többé halálerők, mint most. Nem lesz betegség, fájdalom, viszály, félelem stb. Nem tudjuk elképzelni, milyen lesz, de Isten igéje elénk rajzolja valamelyest, s boldog ember az, aki hiszi ezt! „Ott vár angyalsereg, ott várnak mind a szentek, s az Atyánál pihentek, megfáradt gyermekek.” (455. ének)
Nem véletlen az, hogy Isten gyermekei néha vágyakozni kezdenek ez után a világ után. De mivel Isten gyermekei, ezért nem futamodnak meg az itteni feladataik elől. Nem vetnek ők maguk véget ennek a nehéz életnek. Ezt is teljesen Urukra bízzák. De hogy vágyakoznak néha, azt hiszem, nem bűn. Ezt Pál apostol egészen őszintén bevallotta: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. Aztán mindjárt az övéire gondol és azt mondja: ha viszont kiengednek ebből a fogságból, megyek hozzátok, mert itt maradnom közöttetek nektek jobb. S melyiket válasszam, nem is mondhatom. Ha kivégeznek, én járok jól - mondja. Vége lesz azonnal minden nyomorúságnak, mehetek az én Uramhoz. Ha szabadon engednek, ti jártok jól, mert veszitek még valami hasznomat. Majd az Úr eldönti, melyik legyen. (Fil 1,21-24).
Érezzük ezt a teljes belső szabadságot? Nincs halálfélelem, mert túllát a halálon, és látja azt a Krisztust, akihez megy. De nincs életfélelem sem benne, jaj elegem van az egészből, csak szabaduljak meg tőle, mert tudja, ha még itt tartja az Úr, akkor küldetése van, akkor van értelme élni. Teljesen szabad az olyan ember, aki tudja: mi az öröksége, és aki tudja, hogy kinek az örököse, s kinek az örököstársa?
Jézus tehát azt mondja: ezen a világon százszor annyit, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig örök életet. Ami elkezdődik már itt, csak ott teljesedik ki. 3) Mi a feltétele, hogy ez a miénk lehessen? „Jézus ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, senki sincs, aki elhagyta házát, fitestvéreit, nőtestvéreit, szántóföldjét énérettem és az evangéliumért, aki százannyit ne kapna most ebben az időben...”
Aki elhagyta ... A gazdag ifjú éppen erre nem volt kész és képes, hogy elhagyja, bármiről lemondjon Jézusért. Készek vagyunk-e mi erre? Nyilván ez nem azt jelenti: az ember felmondja munkaviszonyát, kiköltözik a lakásából, szétosztja minden ruháját és bútorát. Nem erről van itt szó, hanem arról, hogy radikálisan kidob az életéből mindent, ami távol tartja Jézustól. Ami akadályozza a Krisztus-követésben. Ami lehetetlenné teszi vagy megnehezíti, viszonylagossá, részlegessé teszi ezt az imént említett közösséget. Azt viszont radikálisan kivágja az életéből, mert mindenkinél fontosabb neki Jézus, és mindennél fontosabb a vele való közösség.
Félelmes tapasztalat az, hogy sok vallásos ember, olykor még sok hívő ember is, megpróbálja ezt a lehetetlenséget: egyik kezemet odakötöm a bakhoz, a másikat meg a szerelvény végéhez, aztán lesz, ami lesz... Mert én menni akarok Jézussal, tehát odakötöm magam, de el nem engedem azt, ami megakadályozza, hogy igazán mennék vele.
Isten ma erre a döntésre akar bátorítani minket: vágd el azt a kötelet, amelyik a bakhoz köt! Szállj fel a vonatra, aztán az majd visz téged olyan utakon és olyan célok felé, amiken csak menet közben csodálkozol majd igazán. Bízd magadat arra, aki utánunk jött, hogy kimentsen minket a jelenvaló gonosz világból. De ez csak úgy megy, ha mindent elenged az ember, ami visszatartaná, fékezné, akadályozná ebben a Krisztus-követésben.
Csak ízelítőként mondok néhányat: minden olyan szokást, ami ártatlan szokás, hát már ezt sem engedhetem meg magamnak? - tudjuk mondani felháborodva. Megengedheted. Mindent megengedhetsz magadnak, ha te akarod megengedni. Akkor nem vagy a Krisztus tanítványa. A Krisztus tanítványa nem magának parancsol, hanem Isten Szentlelke irányítja, ő meg engedelmeskedik. Ha ez a jelszó: megengedem magamnak, akkor maradj ott. Akkor kösd oda a másik kezedet is a bakhoz. De akkor nem Jézus lesz az oka, hogy ott pusztulsz el! Megvolt a helyed a vonaton.
Minden olyan elvet kivet az ember az életéből, ami lehet, hogy tiszteletre méltó, lehet, hogy őseinktől hagyományozták ránk, abban a szellemben nőttünk fel és neveltek, de ha Isten igéje azt elítéli, akkor nekem is el kell ítélni. Attól én még az őseimet és az emléküket őszintén tisztelem, de ők sem voltak tökéletesek. Az én számomra pedig most már egy úr parancsol, és az Jézus, ha az Ő tanítványa vagyok. Ha nem, akkor vigyük tovább a családi hagyományokat: gyűlöljük azokat, akiket őseink is gyűlöltek, el ne felejtsük az elszenvedett sérelmeket, netalán még toroljuk is meg, neveljük a gyerekeinket is ebben a gyűlöletben, de akkor ne mondjuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Akkor mind a két kézzel fogjuk a bakot. Nem könnyű ám ez adott esetben!
Nem értem, hogy miért nem tudnak emberek disztingválni, hogy ami rosszat örökölhettem, azt Isten igéje alapján elítélem, de akik felneveltek, meg előttem jártak, azokat változatlanul tisztelem. Isten Szentlelke segíthet el minket ide. Ez nem azt jelenti: mindent megtagad az ember, - de minden olyat megtagad, amit Isten igéje bármi miatt elítél. Számunka a tekintély Jézus, számunkra a normarend az Ő igéje, a Szentírás, és ez alól nincs kivétel. És ezt belső meggyőződéssel és bizalommal teszi az engedelmes tanítvány, mint aki tudja: Isten nem téved, az Ő beszéde igaz, ma is érvényes, és csak akkor juthatunk célba, ha követjük Jézust és nemcsak nézünk utána.
Valaki egyszer azt mondta: próbáljuk meg összegyűjteni, mi mindent akarunk átadni engedelmesen Jézusnak. Írjunk egy listát. Kaptunk papírt is azon a konferencián. Aztán mindenfélét felírtunk. Néhányan felolvasták, mindegyik tiszteletreméltó vágyakozás volt: én ezt szeretném, azt szeretném ... S akkor felmutatott a konferencia vezetője egy üres papírt, aminek a fejléce így hangzott: mindezeket látatlanban átadom Jézusnak, kelt, aláírás. S nincs kitöltve. Azt kérdezte: egy üres papírt aláírnánk-e? Amit majd Ő tölt ki... Lehet, hogy Ő odaír olyat, ami eszünkbe nem jutott volna. Például: lemondok a jó hírnevemről, a sokra tartott becsületemről, az önérzetemről... Ezek nemigen jutnának eszünkbe. Majd Ő odaírja mindig azt, ami kell. És én üresen, kitöltetlenül aláírom-e?
Az a komoly döntés, amikor valaki Istennek egy ilyen üres papírt aláír. Aki elhagyott érettem és az evangéliumért - mondja Jézus - bármit, annak százszorosan pótolom itt, és a jövendő világban kap örök életet. Énértem és az evangéliumért. Énértem, azt jelenti, hogy mindenkinél fontosabb lesz Jézus a számunkra. Aki jobban szereti - mondja Jézus - apját, anyját, feleségét, gyermekeit, mint engem, nem lehet az én tanítványom.
Szeretném, hogy egyszer vegyük a fáradságot, akár most vagy délután, és gondoljuk végig, ez mit jelent. Szinte mindenki megijed ettől. Ha a gyerekem jobban szeretné Jézust, mint engem? Ez tragédia! - Nem tragédia. Akkor fog szeretni téged igazán, egész életében, áldozatosan, örömmel, ha Jézust szereti első helyen. Jól jár az a férfi, akinek a felesége Jézust jobban szereti, mint őt, mert abból lesz igazán figyelmes, szeretetteljes, gyöngéd, hűséges, áldozatkész asszony. Látom, szemünk előtt zajlik ez le. És jól jár az a szülő, akinek a gyereke jobban szereti Jézust, mint őt, mert akkor fogja őt minden hitványsága meg bűne ellenére is őszintén szeretni, és öregségében sem magára hagyni, s mindig számíthat rá. Csak akkor lesz képes erre egy ember, ha Jézus kerül az élete középpontjába. Jól jársz akkor, ha a rokonaid közül akárki jobban szereti Jézust, mint téged, mert akkor téged is sokkal jobban fog szeretni, mint eddig. Merjétek ezt kipróbálni! Nem veszít az ilyen ember. Amit Jézus mond, az ma is és ránk nézve is igaz!
Az olyan ember, aki Jézust helyezi az élete középpontjába, mindenre kész lesz az evangéliumért - ahogy itt olvastuk. Vagyis: mindent megtesz mások üdvösségre juttatásáért. Annak az embernek egyszerre fájni kezd, hogy milyen sokan élnek körülötte a halálban, a hitetlenségben, a kárhozatban. És nemcsak fájni fog, hanem tesz is érte valamit. Az ilyen embernek nem drága az, hogy a szombatját, vasárnapját Istennek szentelje és mások üdvösségéért tegyen valamit. Az ilyen embereknek mindig van idejük, pénzük, szeretetük, ötletük arra, hogy másokat Jézushoz segítsenek. Az ilyen ember nem beszél ilyen badarságokat: a vallásosság magánügy, - hanem tudja, hogy az ő tanítványsága, hite a legteljesebb közügy. Az ilyen embernek lesz bátorsága megvallani a hitét szeretettel, tapintatosan, felelősen másoknak. Fontosak lesznek neki az utcagyerekek, a szomszédai, akiktől sok kellemetlenséget kell elszenvednie, a munkatársai, családjának tagjai, és elkezd buzgón imádkozni, s úgy élni, hogy világítson az élete. Tud helyén mondott igét mondani, és nem szövegelni, hogy attól csak kiábránduljanak a hittel kapcsolatos dolgokból. Az ilyen tanítvány Jézust viszi másokhoz és Jézushoz vezet másokat.
Ez a feltétele annak, hogy kapjon valaki százannyit itt, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig kiteljesedjék számára az örök élet.
Mit hagytál el már Jézusért és az evangéliumért? Miről mondunk le - talán folyamatosan - azért, hogy ezeket a feltételeket teljesítsük? És miről kellene lemondani azért, hogy igazán Jézus tanítványai legyünk? Jó lenne, ha ma itt a megterített úrasztala körül magunkba szállnánk és felelnénk ezekre a kérdésekre.
Kevesen tartják számon, hogy a naptári év mellett van az úgynevezett egyházi év is, ami ádventtől ádventig tart. Ennek az évnek két fele van: az első az ünnepes félév, ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig (szentháromság vasárnapig), a má-sik az ünneptelen félév. Mi ma értünk végére az egyházi esztendőnek, és ennek az ünneptelen félévnek. Jövő vasárnap ádvent első vasárnapja, és kezdődik az új egyházi év.
Vajon az a sok igehirdetés, amit hallottunk, és sok ige, amit olvastunk ebben az évben is, hova lett az életünkben? Mennyivel vagyunk mások, mint egy évvel ezelőtt voltunk? Mennyivel vagyunk Jézusnak használhatóbb tanítványai? Kiknek mondtuk el az örömhírt? És hányszor szégyelltük azt elmondani? Mondtunk helyette mást, mondtuk burkoltan, általánosságban: a gondviselés ... Nem mertük azt mondani: az én Megváltó Krisztusom, vagy az élő Isten, akihez ma is imádkoztam, aki rajtad is segíthet, mert rajtam is segített. Hányszor kellett szégyenkeznünk utólag, ha egyáltalán szégyenkezünk emiatt, hogy szégyelltük Őt és az evangéliumot?
Isten ma bátorít minket, és a bátorságunk alapjait is lábunk alá rakta. Aki elhagyott értem bármit - mondja Jézus - kap helyette százannyit itt, és a jövendő világban örök életet. Isten segítsen minket, hogy valóban megújuljunk ebben, és kövessük Őt, ne csak nézzünk utána és elmélkedjünk az Ő gondolatairól.

Hetek óta azt vesszük számba, hogy mit kínál Isten azoknak, akik igazán hisznek benne. Így tettük fel a kérdést eredetileg: Mit kap a hívő az újjászületéssel?
Ma este két újabb kincsről szeretnék beszélni, amit Jézus kifejezetten ígér az övéinek: az Ő békességét és az Ő örömét. „Békességet hagyok nektek - itt a végrendelkezőnek a kifejezése van -, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogyan a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen.” Majd később: „Ezeket ezért mondom, hogy az én örömöm megmaradjon bennetek, és a ti örömötök teljessé legyen.” Mit jelent ez?
1. Mit jelentett a békesség a bibliai időkben? Nem véletlen az, hogy akkor is és ma is azon a tájon így köszöntik egymást az emberek: békesség neked!
Ez a kifejezés akkor egyrészt jelentette azt a biztonságot, amiben az embernek nem kellett rettegnie ellenséges támadástól. Másrészt pedig jelentette azt, hogy akinek békessége van, annak olyan barátai, olyan megbízható szövetségesei vannak, akikre minden körülmények között számíthat. Akkor értjük meg, hogy milyen sokat jelentett ez a kívánság, ha arra gondolunk, hogy annak a világnak a nomádjai rengeteg veszedelemnek voltak kiszolgáltatva. Bármelyik pillanatban, bárhonnan rájuk törhetett valamilyen ellenséges támadás, ember, állat vagy elemi kár képében. Kimondhatatlan jelentősége volt annak, hogy ha legalább időnként az ember olyan állapotba került, hogy nem kellett mindig jobbra-balra, előre-hátra figyelnie, hanem végre biztonságban, védettségben érezhette magát, ahol nem kellett tartania ellenséges támadástól. És kimondhatatlan jelentősége volt annak, ha voltak olyan barátai, szomszédai, akiktől nem kellett tartania, sőt akikhez bármikor, bármivel mehetett, akikre számíthatott, akiknek nem kellett magyarázni, azonnal értették, most mi a baj, és nagy baj van, és áldozatot is vállalva a bajba jutott segítségére siettek. Ez sokszor magát az életet jelentette.
Van is a békességnek, a salómnak ilyen jelentése: olyan közeg, amiben életlehetősége van az embernek. Egyszerűen szokták ezt szemléltetni: a halnak a vízben van salómja, békessége, és nem a parton vagy a szatyorban, mert ott pusztulásra van ítélve. Az embernek is ott van békessége, ahol élni tud, mégpedig nem csak vegetálni, kínlódni, hanem kibontakozni, s egyre teljesebb életre jutni. És majd látni fogjuk, mi ez az ember számára.
Ezt a békességet, ezt az életlehetőséget, ezt a biztonságot, ezt a közeget veszítette el az ember, amikor elszakadt Istentől, amikor függetlenítette magát tőle, akkor az élet forrásával szakadt meg a kapcsolata. S abban a pillanatban megtelt a szíve félelemmel. Az első ember már fél, miután elszakadt Istentől, és a mai napig meggyötör minket az, hogy félünk a holnaptól, a betegségektől, a haláltól, esetleges háborútól. Naponta félnek az emberek a kudarctól, félünk egymástól, mert nem megbízható barátot, bajtársat látunk egymásban, hanem ellenséget vagy legalábbis vetélytársat, akitől sokszor tartanunk kell. Nem érzi magát biztonságban, bebiztosítva az ember. A békesség híján pedig arat a halál.
Zaireban naponta 3-4000 ember hal éhen. Indonéziában hetek óta valóságos irtó hadjáratot folytatnak a mohamedánok a mi keresztyén testvéreink ellen. A magyar rendőrség állítása szerint percenként jut a rendőrség tudomására egy bűncselekmény, - és ami nem jut a tudomására, az vajon mennyi lehet, hányszorosa ennek? Azt mondják, 3,5 percenként történik olyan jelentősebb lopás, ami kiderül, félóránként van egy lakásbetörés stb. kár ezt a statisztikát folytatni.
De folyik a háború a parlamentben és folyik a gyerekszobában, folyik a hálószobákban, folyik az alvilágban és folyik sok embernek a szívében is. Nincs békességünk, mióta Istentől elszakadtunk. - Ebbe a világba kiáltotta bele Jézus és mondta a benne hívőknek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is féljen.
Mi a különbség a kétféle békesség között, amit a világ ad, és amit Jézus kínál a benne hívőknek? Hadd próbáljam szemléltetni két történettel ezt.
Egy fiatalasszony baleset miatt hirtelen elveszítette a férjét. Teljesen kiborult a nagy csapás miatt. Napokig ott kellett lennie mellette egy rokon orvosnak. A temetésre is csak beinjekciózva tudott eljönni. Hónapokig nyugtatókon élt. Aztán - ahogy ő mondta - beletemetkezett a munkába, de amikor mégis csak haza kellett mennie, rászakadt újra a veszteség és nagyon nehezen viselte, és emiatt elég nehezen viselte őt is a környezete. Erényt csinált abból, hogy őt nem lehet megvigasztalni.
Nem sokkal ezután egy ismerős hívő asszony is, ugyancsak baleset miatt, elveszítette a férjét. Ott maradt három kicsi gyerekkel. Amikor meglátogattam, ő is tele volt keserűséggel. Ömlöttek belőle a miértek: Miért engedte meg Isten? Miért ilyen korán? Miért éppen őt? Mi lesz most, és miért látja jónak ezt Isten? Kinek jó ez, - ha Ő mindig csak jót tesz? Türelmesen végighallgattam a keserűségét, nem mondtam rá semmit. Egyszer csak, miközben panaszkodott és kesergett, eszébe jutott egy ige. Valahol meg van írva - mondta -, hogy „életem ideje kezedben van.” Ki is mondta ezt Istennek? Mondtam: Dávid. Akkor ez azt jelenti, hogy a férjem életének ideje is az Ő kezében volt? Tehát akkor Ő pontosan tud most arról, ami történt? Azt is tudja, hogy nekem most milyen nehéz? Aztán eszébe jutott egy másik ige is és idézte. Erre az esetre is érvényes az, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat munkálja” - s meg tudja mondani, hogy ez hogyan és kinek a javát munkálja?
Az előbbi kérdésére igennel válaszoltam, hogy erre az esetre is érvényes; az utóbbira azt: nem tudom. Nem tudom, hogy ez kinek a javát munkálja és hogyan. Abban bizonyos vagyok, hogy ez az ige most és itt is érvényes.
Amikor elkezdtünk imádkozni, megdöbbentő volt számomra az, ahogy alakult és változott a hangja. Efféléket mondott imádságában: „Uram, visszaadom neked a férjemet. Köszönöm az együtt töltött éveket. Köszönöm, hogy te most is ugyanaz vagy, aki korábban voltál, és bízom benned, és még jobban akarok kapaszkodni beléd. Nem értem az egészet, és nem tudom, miért tetted ezt...” - és itt sírásba fulladt az imádság, és nem is mondott áment a végére. De amikor elbúcsúztunk az előszobában, azt mondta: olyan furcsa, különös békesség van a szívemben. Nem baj ez? Nem kell ezt szégyellni?
Nem kell szégyellni, ha valaki nem hisztériázik, hanem ilyen rettenetes csapás kellős közepén is különös békesség van a szívében. Nem kell megbotránkoznia sem a lelkésznek, sem másnak, ha ő hívő ember létére is keserűen beszélt. Ezeket azonban Istennek mondta ki. S miközben mondta, már hallotta a választ. És mivel Isten igéje élt a szívében, megszólaltak az igék. Erre mondja Jézus: a Szentlélek eszetekbe juttatja azt, amit én tanítottam nektek. Az ige és az igén keresztül maga Isten Lelke elkezdi vigasztalni. S miközben úgy sír, hogy áment sem tud mondani, mégis békesség van a szívében. Ez a „mégis” az, ami Jézustól való.
Mi a különbség aközt, amit a világ ad, és amit Jézus ad az övéinek? Az, hogy a világ nyugtatókat ad, Jézus pedig békességet. És eközt pontosan az a különbség, amit így szoktunk szemléltetni: ég és föld. A világ szólamokat mond: más is kibírta ezt már, drágám. Az idő majd begyógyítja. Ne gondolj rá! - Hogy lehet ilyet mondani? Pontosan abban kellene segíteni, hogy miközben állandóan rá gondol, hogy tudja ezt elviselni vagy feldolgozni.
A világ a legtöbbször szólamokat mond, Isten Szentlelke pedig igét juttat az eszünkbe. Helyén mondott igét, amiből erő árad, ami ül, ami válasz a kérdésre, miközben sok kérdés továbbra is nyitva marad, hogy nem értem, kinek jó ez stb. Mondjam csak Istennek, majd később megszólal egy másik ige. És ha sok mindent nem értek, akkor is békesség lesz a szívemben, mert a világ valamit tud kínálni és adni, Jézus Krisztus pedig önmagát adja nekünk. Nem véletlenül írja Pál ezt. Ő a mi békességünk. Az a békesség, amit Ő kínál, az tulajdonképpen egy személy, így hívják: Jézus. Önmagát kínálja, és akinek vele egészen személyes közössége van, annak lesz békessége a veszteségek, megaláztatások, csalódások stb. közepette is. Itt, a következő fejezetben fejti ki részletesen, hogy „én tibennetek, ti pedig énbennem.” Ez az az elrejtettség, amiben az ezer veszélynek kitett ember biztonságban érezheti magát. Mégis biztonságban érezheti magát. Ez az a meghitt barátság, az a megbízható szövetség, amire a régi salóm, meg az újszövetségi eiré-né, a békesség utal. Nem ellenségektől vagyok körülvéve, vagy ha ellenségeim is vannak, van egy belső gyűrű, és ez az élő Krisztussal való szövetségem, ami védelmet jelent a számomra.
A bántás így is fáj, és baj az ilyen embert is éri, és amikor fáj neki valami, ő is sír, de másként fáj, másként hordozza és másként sír. Nem vigasztalhatatlanul és nem vigasztalanul, hanem megvigasztalt szívvel. Mert - és ez nagyon érdekes igazság a Bibliában - Jézus nem akkor adja nekünk ezt a békességet, amikor éppen hirtelen nagy szükség van rá, hanem jóval előbb. Amikor éppen nagy szükség van rá, akkor odanyúlok, ahol ez a békesség van - bocsánat, ha ilyen egyszerűen, de szemléletesen fejezem ki -, azt a fiókot húzom ki, amelyikre békesség van ráírva és tele van, s van honnan merítenem békességet. Nem akkor kell kapkodni: tessék adni nekem egy kis békességet. Ő nem egy kis békességet ad. Ő az Ő békességével megtölt egészen. Aztán lehet, hogy vannak nyugodtabb napok, vagy időszakok, amikor nincs kü-lönösebb szükség rá, de akkor is ott van benne, s amikor szükség van rá, azonnal odanyúlhatok.
Mikor adja Jézus az Ő békességét? Amikor valaki befogadja Őt. Ha Ő a mi békességünk, akkor telítődöm békességgel, amikor Jézussal szövetséget kötök. Amikor egy ember visszatalál Istenhez, kapja az Ő békességét a szó gazdag, sokszínű és tágas értelmében. Ezért nincs igazi békesség Ő nélküle. Ézsaiás keményen írja: nincs békesség, nincs békesség a hitetleneknek. A tékozló fiúnak akkor lett békessége, amikor hazament, kimondta: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy visszafogadj, de ha lehet, szeretnék itthon maradni. Az apja meg azt mondta: ez az én fiam. Itt lett békessége. Miért? Mert olyan közegbe került, ahol élhetett. A disznóknál csak vegetált, és az éhhalál szélére jutott, itthon élhetett, kibontakozhatott, egyre gazdagabb életre juthatott, és volt egy olyan személyes kapcsolata, meghitt szövetsége, amelyik biztonságot jelentett neki.
Akinek ilyen személyes, valóságos közössége van az élő Istennel, annak van békessége. Az evangélium, az örömhír pontosan az, hogy Isten Jézus Krisztus kereszthalálakor megbékélt velünk, béküljünk hát meg mi is vele! Pál apostol valósággal kérleli a korinthusiakat erre. Isten ma este általam kérlel titeket. Hadd idézzem az apostol szavait: „mintha Isten kérne miáltalunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.” (2Kor 5,20-21).
Nem kell félni Istentől. Nem ellenség. Nem ítélő bíró. Végrehajtotta az íté-letet az Ő egyszülött Fián, a Golgotán. Szerető Atya, aki kegyelmet kínál. Ne féljetek hát tőle és ne tartsátok magatokat távol tőle. Gyertek az Atyához, és akkor békességetek lesz. Ez nem magától történik. Isten azt várja, hogy bennünk tudatos döntés szülessen, hogy Őbenne keressünk és találjunk szövetségest, hogy szövetséget kössünk vele. Ő kínálja a szövetségét, - hinni azt jelenti, hogy örömmel elfogadom a szövetségét, és attól kezdve mint az Ő szövetséges társa élek. Számítok rá, és Ő is számíthat rám és akkor békessége van az embernek. Ez a békesség olyan tőke, aminek a kamataiből bőven megél az ember a legínségesebb időkben is. Olyan forrás, ami soha nem apad ki a legaszályosabb időszakban sem, amiből mindig újra meríthet az ember.
Ezért is javasoltam énekeljük a 294. éneket, mert az egyebek közt erről is lelkendezik: „Jézus, menedékem! Hű oltalmam nékem te vagy egyedül! Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból hozzád menekül.” Ott békességet talál. Jézus azt mondja: „az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, mint a világ. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen.”
Hadd kérdezzem meg: mennyire vagyunk igényesek lelkileg? Beérjük a nyugtatóval, vagy kell nekünk a békesség? Beérjük valamivel vagy akármivel, vagy pedig kell nekünk Jézus, akivel ö-rök szövetséget köthetünk, és Ő lesz a békességünk. Innen úgy mehet haza bárki, akinek eddig nem volt vele ilyen közössége, hogy ebbe a szövetségbe bekerül, és békessége lesz. Akár ma este behívhatja Őt valaki az életébe!
2. A másik ajándék, amiről ma szó van, az öröm. Nyilván mind a kettőről csak vázlatosan lehet elmondani azt a gazdag üzenetet, amit a Szentírás tanít. Mindenki vágyik az örömre. A gyerekek is, felnőttek is, öregek is, és a világ ráállt arra, hogy gyártja a műörömöket. Ami hasonlít valamelyest hozzá. Sokan nagy árat fizetnek ilyen műörömökért, amik olyanok, mint az időszakos folyók. Néhány hétig hömpölyög bennük a víz, aztán hónapokig semmi, száraz. Nem is gondolja sokszor az ember, hogy az ott folyómeder.
Ezért mondja Jézus itt is: „az én ö-römömet adom nektek, hogy az én örömöm megmaradjon bennetek, és így a ti örömötök teljessé legyen.” Az én örömöm, ami megmarad mindig, sőt, ami teljessé lesz, egyre jobban kiteljesedik.
Mi a forrása ennek az örömnek? Az Újszövetség eredeti nyelvén az öröm szót így olvassuk: khara, és a hozzá legközelebbi rokon szó: kharisz, azt jelenti: kegyelem, Isten kegyelme. A kharának a forrása kharisz. Az az öröm, amit Jézus kínál a hívőnek, az abból a forrásból táplálkozik, amit így mondunk: Isten kegyelme.
Amikor egy ember a szíve mélyéig, egész egzisztenciáját áthatóan átéli, hogy Isten szeret engem, pedig nem érdemlem meg. Isten nagyon sok ajándékot adott és kínál nekem, pedig semmi jót nem érdemlek tőle. Isten az Ő gyermekévé fogadott engem. Jézus minden bűnöm ítéletét elszenvedte, bocsánatot kaptam Istentől. Számon tart engem, fontos vagyok neki, terve van velem. Vele járhatok egész életemben. Helyet készített nekem a mennyben. - Ez önmagában elég ahhoz, hogy minden körülmények között öröme legyen az embernek, és ezt az örömöt nem kell megjátszani, nem kell megvásárolni, nem kell csinálni. Ennek forrása van és buzog a forrás, kiapadhatatlanul. Isten végtelenül kegyelmes, és élhetek ebből a kegyelemből. Ha semmi más nem történne az ilyen emberrel, ez elég arra, hogy egész életén át ott legyen a szívében az a csendes, megbízható öröm, amit valami módon mások is megéreznek.
De ezen kívül is történik vele valami szakadatlanul. Naponta történnek olyan események, amikben megtalálhatja az ö-römét, mert Isten válaszol az imádságára, mert szól hozzá az igében, mert viheti Jézus Krisztust másokhoz és odavezethet másokat Jézushoz, s mindez kimondhatatlan öröm forrása. Miközben esetleg a betegség, anyagi gondok, munkahelyi problémák ugyanúgy megnehezítik az életét, mint bárki másnak. Csak van az örömének olyan forrása, ami nem dugul be soha, és ez megmarad és kiteljesedik. Annyira kiteljesedik, hogy így olvassuk: „teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,11).
Érdekes, hogy Pál apostol pontosan akkor ír erről az öröméről, amikor a korinthusiak támadásaira válaszolva kénytelen felsorolni szenvedéseit. Legalábbis a temérdek szenvedése listájának egy részét leírja. Hadd olvassak ebből néhány mondatot és utána a befejezőt, amit az örömről ír: „Úgy ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, megverettetésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, éhezésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, képmutatás nélküli szeretetben, úgy, mint akik rossz hírben és jó hírben is állnak, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.” És itt jön a befejező mondat: „Tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 6,4-10; 7,4)
Ellenére - csordultig. Az előbb azt olvastuk: mégis, most azt mondja: mindezek ellenére csordultig vagyok örömmel. Ami azt jelenti: annyira tele, hogy még másnak is jut belőle. Kicsordul. Mert örömének a forrása a Krisztusban megtalált kegyelem. Ezt nem ismeri a világ, ezért próbál „csinálni” örömöket. Ezért adja és veszi az örömöket, próbál fenntartani, üzemeltetni örömházakat és egyebeket. Ezért mutatják sokan, mintha örülnének. Az újjászületett hívő pedig él ebben az örömben. Örömének forrása a megkapott kegyelem, Jézus, akivel egészen személyes közössége van.
Különös, hogy amikor az Úr Jézus emberi testben megjelent ezen a földön, az első bejelentések közé tartozott ennek a kettőnek az ígérete. Ne féljetek - mondták az angyalok - nagy örömöt hirdetek nektek. Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség. Nagy ö-röm és békesség az, amit Jézus erre a földre hozott.
Ezek után jogos a személyes kérdés: van-e neked ilyen békességed és ilyen örömöd? Ez nem lesz magától. Ha ez mind a kettő Jézus személyéhez kötött, akkor megint csak oda érkezünk: vele kell szövetséget kötni, Ő pedig az ajtó előtt áll és vár. Zörget ma este is, hogy aki meghallja az Ő szavát és kinyitja az ajtót, neki adja önmagát, és vele együtt ezt a békességet és ezt az örömöt. Akkor mi is olyanok leszünk, mint bánkódók, noha mégis örvendezők. Elmondhatjuk minden nagyképűség nélkül: tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel.
Hadd olvassam fel befejezésül Remé-nyik Sándornak Békesség Istentől című versét, amelyikben szemléletesen és biblikusan fogalmazza meg, mit jelent ez a fajta békesség, amelyik a viharok között is megmarad. Amikor lehet, hogy az embernek éppen nyugalma nincs, de békessége mégis van. Mi a különbség a kettő között?

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve.
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.
Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád,
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

Nyilván nem véletlen, hogy ez a szó: békesség, a versben mindvégig nagy kezdőbetűvel áll. Arra a személyre utal, aki ma este nekünk ígéri: „az én békességemet adom nektek, és az én örömömet, hogy a ti örömötök teljes legyen.”

Két alkalommal kerestünk már választ a Szentírásból arra, hogy milyen kincseket ad Isten az újjászületésben a hí-vőnek. Láttuk, hogy mindenek felett és mindenek előtt magát Jézus Krisztust kapja az, aki valóban hitre jut. Kapja az Ő Szentlelkét és kapja a fiúságnak a nagy kiváltságát.
Múlt vasárnap újabb négy kincs jött ehhez. Láttuk: Jézus adatott nékünk Istentől bölcsességül, megigazításul, szentségül és váltságul.
Folytassuk most ezeknek az értékeknek a felsorolását a Zsidókhoz írt levél alapján. Azért innen, mert sokan a bibliaolvasó vezérfonal szerint éppen ezeket a fejezeteket olvassuk most napról-napra ebből a levélből, amelyek felsorolják: mit kap a hívő Istentől?
Röviden mondok valamit arról, hogy miért sorolja fel a Zsidókhoz írt levél író-ja ezt itt a levél közepén, s aztán majd hármat emeljünk ki ezek közül.
Hogy ki írta ezt a levelet, azt nem tudjuk, de hogy kiknek írta, az világosan kitűnik a levél tartalmából. Olyan keresztyéneknek, akik szépen, lendületesen indultak el a hit útján, és utána valami miatt megálltak. Részletesen felemlíti a levél szerzője az indulásnak a szépségeit. Azt, hogy mi mindent vállaltak Jézusért, bátran megvallották Őt, mennyi szenvedést, megaláztatást, sőt sokan a teljes kisemmiztetést is vállalták érte. Mindennél többet ért számukra, hogy Jézushoz tartoznak és tőle üdvösséget és új életet kaptak. Sokan a vértanúságig hűségesek maradtak Őhozzá.
Most azonban, amikor a levél íródik, pangás van. Mintha annak az útnak, amelyiken elindultak, leültek volna a szélére és ott elbeszélgetnek, és azt hiszik, ez a Krisztus-követés. Mintha Jézus azt mondta volna, aki néz énutánam, az az én tanítványom, holott azt mondta: aki énutánam akar jönni, kövessen engem! Nem látszik, hogy követnék Jézust. Valami miatt megrekedtek, erőtlenné vált az életük, nem világít a pogány világban, nincs mondanivalójuk, következésképpen nincs vonzása sem az életüknek. Nem vonzanak másokat Jézushoz, és ez így semmiképpen nem maradhat.
Újra el kell indulni, meg kell újul- ni a Krisztus-követésben. Erre nézve ad gyógyszert a levélnek a szerzője. Azt mondja: a lelki pangásból, ebből a helyben járásból az segíti ki őket, ha újra Jézusra néznek. A 12. rész elején szinte summázza mindazt, amit a levéllel el akart érni: „Éppen ezért, (ezzel lezár egy gondolatsort) mivel minket is a bizonyságtevőknek ilyen sokasága vesz körül, félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelketekben elalélván”. (Zsid 12,1-4).
Azt olvassuk a későbbiekben, hogy erőtlen a lábuk, erőtlenül lóg a kezük, nem az jellemzi őket, ami egy élő hitű munkálkodó keresztyént, Krisztus-tanítványt jellemezne, s ami jellemzőjük volt korábban. Tessék ebből a beteg állapotból meggyógyulni, kijönni, és ehhez az az út vezet, hogy nézzenek arra a Jézusra, aki előttük megy az úton! Ne jobbra, balra tekintgessenek, mintha a versenypályán egy futó egyszer csak megállna és elkezdene virágokat szedegetni. A csokorgyűjtés máskorra való. Most először a célba kell futni. Ott megy előttünk az, aki mutatja az utat, és akinek a vonzásába kerülve mindenki célba érhet. Most ne szórakozzanak virággyűjtéssel, s ne azt nézzék, hogy gödrök is vannak az úton, meg kövek, meg ki fut elől, ki fut hátul. Nem kell jobbra, balra, s végképp nem szabad hátra tekintgetni, „nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra”.
Itt elmondja, ki ez a Jézus. Ő is megfutotta ugyanezt a pályát. Ő ismeri, milyen az, amikor szúr az ember oldala. Ő ismeri, milyen az, amikor holtponthoz ér és legszívesebben abbahagyná, vagy úgy érzi, nincs ereje a következő lépéshez, és összeroskad. Ő pontosan tudja, milyen nehéz nekünk ezen a pályán futni, de egyedül Ő adhat erőt ahhoz, hogy átlendüljünk a holtpontokon, hogy kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, és a pálya végén vár minket a győzelmi koszorú. Induljanak el hát újra ezek a megfáradt hívők, és nézzenek Jézusra!
Testvérek, feltűnően sok félbemaradt hívő ül a sorainkban, akiknek vannak kedves emlékeik, akik sok mindent tudnak elmondani, hogy mi volt annak idején azon a konferencián. Meg hogy szólította meg őket Isten először egy istentiszteleten vagy a bibliaolvasás során, milyen meghallgatott imádságaik voltak. De ha a sok múlt idő után megkérdezi valaki: most mi van? Ma hogyan szólított meg Isten, ma reggel kiért imádkoztál? Van egy lista, akiket Isten előtt szoktál hordozni? Reméled, hogy Ő meg is hallgatja ezeket az imádságokat? Mersz kérni tőle nagy dolgokat is? Elmondod neki bizalommal a kicsiket is? Van ilyen személyes, meghitt kapcsolatod vele? És a múlt héten? Kiknek vallottad meg, hogy Ő ül a felséges Isten jobbján és hogy Ő jelenthet életet és megoldást annak is, akivel beszélgettél? Egyáltalán: tudják rólad, hogy hívő vagy? Vagy három év óta sikerült titokban tartanod a munkahelyeden is? És ha sikerült, lehet-e, hogy valóban hívő vagy? Erre hívott el minket a mi Urunk, hogy titokban lehet tartani, hogy hozzá tartozunk? Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem magasra, hogy lehessen nála tájékozódni.
Sokakat jellemez az, ami a Zsidókhoz írt levél címzettjeit. Isten éppen ezért ma mindnyájunkat bátorít, hogy mozduljunk ki ebből az állapotból. Akármi jellemzi a mostani hitbeli állapotunkat, sokkal elkötelezettebben, vidámabban, céltudatosabban lehetünk Jézus Krisztus tanítványai. Jöjjön mozgásba újra a lelki életünk. Legyen abban egészséges növekedés, fejlődés, haladás. Jézus így mondta: gyümölcstermés. Lehessen rólunk szedniük az embereknek naponta megértést, türelmet, hiteles, igaz bizonyságtételt, vigasztalást ... Amit mi is úgy kaptunk az újjászületésben a mi Urunktól. De amiből csak akkor tudunk továbbadni új és friss gyümölcsöket, ha magunk is állandóan növekszünk. Az élet velejárója a növekedés. Ahol nincs növekedés, ott lassan visszafejlődik, zsugorodik és elpusztul az élet. És ez nem függ az életkortól. A hívőt Isten szíve utolsó dobbanásáig fejlődésen, növekedésen, gazdagodáson viszi át.
Isten Szentlelke segítsen minket, hogy kedvet kapjunk ehhez az egészséges, bölcs, termő hívő élethez! Mai igénkből három olyan gondolatot szeretnék kiemelni, amik arról szólnak: kicsoda az a Jézus, akire újra felnézhet megújult hittel a megfáradt hívő, hogy lelkében elalélván nehogy ott maradjon, ahol éppen megfeneklett, hanem induljon el újra és legyen áldássá mások számára is.
Ebben a fejezetben, amit felolvastam, többször is előfordult ez a középfok: jobb. Jézus jobb szövetséget hozott, jobb reménységet kínál, Ő tökéletes főpap, annyival kiválóbb szolgálatot végez, mint egyéb főpapok, amennyivel jobb szövetséget kínál... Ezzel nem azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy az Ószövetség és az ószövetségi törvény rossz volt. Az jó volt. A nagy pogány sötétségben egyedül az volt jó, az volt hiteles isteni kijelentés. Amit azonban Jézus hozott, az még jobb. Miért? Mert az Ószövetség tele volt ígérettel. Krisztus maga a beteljesedés. Az Istennek minden ígérete Ő-benne lett igenné és ámenné - ujjong az a Pál apostol ezen a tényen, aki betéve tudta az Ószövetséget. Ő tudta, mi teljesedett be Krisztusban. Tudta, hogy beteljesedett tökéletesen mindaz, amit Isten ígért Őbenne. Egy a kettő, nem kell szétválasztani. De csak együtt teljes a kettő. Mi hát az a jobb, amit Jézus hozott? mert ezt kapja a hívő az újjászületésben.
Azt szeretném ma kiemelni, hogy a Biblia tanítása szerint Jézus tökéletes kijelentést hozott nekünk Istentől, tökéletes elégtételt végzett, és Ő egyedül a tökéletes közbenjáró Isten és ember között.
1) Mit jelent, hogy tökéletes kijelentést hozott? Ezzel kezdődik a Zsidókhoz írt levél. Minden bevezetés, üdvözlet és egyéb nélkül a közepébe vág, és így kezdődik: „Miután Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a pró-féták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által.” És elmondja, ki ez a Fiú, ki Jézus: „Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban.” (Zsid 1,1-3).
Mindjárt az első mondatban: ki az a Jézus, akit vegyetek komolyan, mert csak Ő segíthet rajtatok? Aki egyenlő Istennel, aki részt vett a teremtés egyedülálló isteni munkájában. Akinek olyan hatalmas szava van, hogy hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. És noha Isten a próféták által sok mindent elmondott nekünk, igazában Jézus mutatta be, a láthatatlan Istent.
Ez nem azt jelenti: nem kell a prófétákat olvasni. Dehogynem, annál nagyobb érdeklődéssel! Mit is ígért meg általuk Isten? Annál izgalmasabb lesz felismerni, hogyan teljesedett be mindez Jézusban. De a beteljesedés: Jézus. Aki valóban meg akarja ismerni, kicsoda Isten, és ebből a kérdésből mindig következik az is, hogy valóban meg akarja ismerni, kik vagyunk mi, és az mindnyájunkat izgat, legalábbis életünk egy-egy helyzetében, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, miért vagyok fontos, minek élek még, mi az életem tartalma, értelme, célja? - az kérdezze Jézust, Őtőle tudhatjuk meg.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki viszonylag alapos bibliaismeretről tett tanúbizonyságot. Kedves, szép általánosságokat mondott a Szentírásról, Istenről. Mind igaz volt, amit mondott, de kiderült, hogy egyáltalán nem ismeri Jézust. S amikor odaterelődött a beszéd, a teljes tudatlanságról volt kénytelen tanúságot tenni, hogy kicsoda valójában Jézus? Mit tett Ő értünk? Vagy mit tanított? Ez már homályban maradt.
Nos, az újjászületésben a hívő igazi istenismeretet kap, mert Jézust kapta. És azért jobb szövetség ez, mert a különbséget - a Zsidókhoz írt levél 8. részében így olvastuk: „Ezt mondja az Úr Isten: ez az a szövetség, melyet kötök Izráel házával ama napok múltán. Az én törvényemet elméjükbe adom, és a szívükbe írom be, és leszek nekik Istenük, ők pedig lesznek az én népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsitől nagyig”.
A régi az volt, hogy meg kellett tanulni valamit, és törekedni kellett annak a betartására. Aztán újra és újra kénytelen volt megállapítani az ember, hogy nem tudja betartani. Az új, ami jobb, az az, hogy nemcsak az értelmemmel tanulom meg, (az is itt van) de Isten a szívembe írja be. Ez az újjászületés lényege: Jézust magát fogadja be a hívő, és Ő Szentlelkével belülről kezdi irányítani gondolatait. Belülről ad indításokat, tanácsot, segít helyesen dönteni - mint ahogy azt múlt vasárnap láttuk, hogyan történik ez. És ez több, jobb, és Ő ezt ajándékozza az újjászületésben.
Legalább akkora a különbség az említett régi és új, jó és jobb között, mint amikor valaki könyvből tudja, hogyan kell kenyeret sütni, miből áll a kenyér, vagy pedig amikor éhes, jóllakik finom kenyérrel. Nem lehet azt mondani, hogy az előbbi felesleges, vagy nem igaz. Dehogynem! Nagyon fontos, de attól még éhes maradok.
Ha valaki könyvtárnyi könyvet olvas el a házasságról és előadásokat tart, de minden este üres és hideg szobára megy haza, vagy pedig van egy szerető házastársa, akivel minden örömét és gondját megoszthatja. Nem rossz az előbbi, de nem pótolja semmiképpen azt, amikor a gyakorlatban tapasztalom az áldásait egy ilyen szeretetkapcsolatnak.
Erről beszél lényegében Jézus: „Aki ismeri az én parancsaimat és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak”. (Jn 14,21)
Ismeri az én parancsaimat - erre mindenki képes. Megőrzi azokat - ezt már nem mindenki csinálja. Az szeret engem - itt már sokkal mélyebb vizeken evezünk, mint az intellektusnak a felszínes, sekélyes vizei. Itt már mély szeretetkapcsolat van. Ebbe van beágyazva az ismeret is, meg az is, hogy megőrzőm az Ő parancsait. S akkor jön a folytatás: azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt - keresztül-kasul a szeretet hatja át ezt a közösséget. És a csúcs: kijelentem magamat annak - egy ilyen magamfajta nyomorult embernek a mindenható Isten szent Fia kijelenti magát. Ezt kapja a hívő az újjászületésben: Jézussal való személyes közösséget, szeretetkapcsolatot, s azon belül igazi istenismeretet.
Azért nagyon fontos ezt tudnunk, mert az istenismerethez sokféle hamis utat is kínálnak az emberek. Mindig is létezett a racionalizmusnak valamilyen formája, ami azt mondta: a valóságot az értelmeddel megismerheted. Amit az értelemmel nem tudsz felfogni, az nincs. Ez azt jelenti, hogy a valóságnak nagy tartományát kikapcsolja, amit az értelmében nem tud az ember bejárni és felfogni, de ami van, és valóság. Hiányos információk alapján csak téves következtetésekre juthat.
Vagy jött a mindenkori rajongás, amelyik azt mondta: nem kell itt Szentírás, igehirdetés, gyülekezet. Közvetlen vonala van a hívőnek Istenhez, és Ő valami módon titokzatosan kijelenti magát az embernek.
Vagy mindig is volt példa arra, ami ma virágzik, hogy lényegében minden vallás ugyanazt az Istent imádja vagy keresi, még akkor is, ha némelyik 8 millió vagy 33 millió istenséget imád. Tehát mindegy, hogy melyiknek a szent könyveit olvasgatja valaki, csak közelebb kerül Istenhez.
Vagy, amikor valaki így szól: az a fontos, mit érzel. Az élményeid és tapasztalataid alapján ismerheted meg Istent. Vagy amikor azt mondják emberek: nem olyan egyszerű, hogy egy ember Istent megismerje. Ahhoz bizonyos különleges szertartások kellenek, beavatások által, titokzatos módon, okkult módon lehet megismerni az istenséget.
A Zsidókhoz írt levél írója élesen elhatárolódik ezektől és azt mondja: Isten, aki a próféták által sok mindent elmondott már magáról, Jézusban mindent elmondott. Akit valóban érdekel, kicsoda az élő Isten - nem az embercsinálta bálványok, hanem az élő Isten -, az Jézust ismerje meg, hiszen Ő maga mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát”.
2) A másik, ami alapigénkben megszólal: Jézus tökéletes elégtételt szerzett nekünk. Ezt úgy próbálja szemléltetni, hogy egymás mellé teszi az ószövetségi áldozatot és Jézus Krisztus golgotai kereszthalálát. Két jelentős különbséget említ.
Az egyik: az ószövetségi áldozat bemutatásakor, mielőtt a pap áldozatot mutatott be a népért, először önmagáért kellett bemutatnia. Ő is ugyanolyan bűnös ember volt, mint a többi. Előbb neki kellett megtisztulnia, hogy utána egyáltalán valamit tehessen mint közbenjáró.
A másik: mindig meg kellett ismételnie ezeket az áldozatokat. Miért kell valamit megismételni? Csak azért, mert valami hiányzik belőle, mert nem befejezett, nem tökéletes. Ezzel szemben Jézusnak nem kell önmagáért áldozatot bemutatnia. Ő az egyetlen bűn nélküli, akit ez a Föld a hátán hordott. Ő az Isten bűntelen, tökéletes Fia - ahogy itt olvastuk. És az Ő áldozata - amit a golgotai keresztfán bemutatott - az egyszer és mindenkorra érvényes. Visszafelé is a történelemben, Ádámtól kezdve mindenkinek a bűnéért eleget tett, és előrefelé is, egészen addig, amíg dicsőségesen másodszor is megjelenik. Egyetlenegy áldozatával tökéletes elégtételt adott Istennek. Éppen azért, mivel Ő bűn nélküli és Isten.
Ez a nagy különbség. Az ószövetségi áldozat csak emlékeztette azt, aki bemutatta az áldozatot, milyen szörnyű a bűn. Ott állt a bűnös ember, megvette a kis bárányát. Azt a pap leszúrta, az ártatlan állat vére kifolyt, aztán egy részét elégették, és neki ezt végig kellett nézni. Borzasztó! Közben az kellett, hogy eszébe jusson: mindez helyettem van, nekem kellene így elpusztulnom, mert olyan sokféleképpen vétkeztem Isten ellen. Milyen kegyelmes Isten, hogy nem pusztít el engem! S talán ez legközelebb visszatartotta a vétkezéstől valamennyire. Tehát az áldozat csak emlékeztette arra, hogy milyen szörnyűséget követett el.
Jézus áldozata viszont eltörölte a bűnöket. Ezért nem kell megismételni. Aki annak az érvényességét hiszi, az Isten előtt tiszta - mint ahogy erről az utolsó két vasárnap már részletesen beszéltünk.
Így olvassuk ezt ebben a levélben: „Minden pap naponként szolgálatban áll és gyakran viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Jézus azonban egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Isten jobbjára. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (10,11-14). Ha ezt hinnénk, akkor nem akarnánk megismételni Krisztus áldozatát - nem is tudjuk. Azt csak Ő mutathatta be. De ha egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket, akkor miért kellene azt megismételni? Nem lehet, és nem is kell! De akkor nem akarnánk kiegészíteni sem. Akkor nem mondanánk ilyeneket, testvérek: csak tettem én annyi jót, hogy a jó Isten kegyelmes lesz hozzám.
Azért lesz kegyelmes hozzám, mert jót tettem? Kis jót tettem, kicsit kegyelmes, nagy jót tettem, nagyon kegyelmes? Így van ez? Nem ilyen Isten Ő! Ő egyszer és mindenkorra minden bűnünket megbocsátotta akkor, amikor Jézus a kereszten meghalt. Most csak jelentkezem az éppen szükséges bocsánatért. Ezt jelenti hinni. Nem azért bocsát meg, mert jó vagyok. - Ezt érdemlem én a jó Istentől? - hányszor hallom ezt a felháborodott vagy keserű mondatot. Komolyan gondoljuk, hogy érdemeink szerint bánik velünk? Akkor nem ülnénk itt, akkor már rég végre kellett volna hajtania a halálos ítéletet rajtunk. Éppen ez a kegyelem, hogy Ő nem rajtunk hajtotta végre halálos ítéletünket, hanem Jézuson, és éppen ezért nekünk megkegyelmez.
Nehogy azt gondoljuk, hogy bármi jót érdemelhetünk tőle. Nem sorolom a hasonló idézeteket, mindenképpen meg kell ettől szabadulnunk, ha hisszük, hogy Jézus tökéletes elégtételt tett. S akkor ezzel a bizalommal jöhet a hívő a bukásai után is, amikor szeretne elsüllyedni szégyenében, hogy már megint ... Amikor őszintén fáj neki az, hogy valamiből nem tudott egészen megszabadulni, mert nem akarja megbántani azt az Istent, aki ilyen kegyelmes hozzá. Valóban szeretni akarja azokat, akik között él, de már megint engedett a régi természetének. Most akkor mit csináljon? Jön a kegyelmes Istenhez, szégyenkezve, mint Isten hitvány gyermeke és kéri a bocsánatot és a szabadulást, s örömmel megy tovább, hogy „levette rólam bűneimnek terhét.” Kegyelemből élünk.
Azt hiszem, hogy a testvéreknek nem kell magyarázni most azt, hogy aki ezzel vissza akar élni vagy eleve bekalkulálja Isten kegyelmét, és úgy vétkezik, az nem ismeri Őt, s az nem tartozik hozzá. Az még nem élte át, milyen az a megrendítő élmény, hogy Ő megbocsátott nekem. Az ilyen nem akarja többé megbántani Őt, de mégis, néha meg fogja. Bízhatunk abban, hogy tökéletes elégtételt adott.
3) Végül: komolyan vehetjük, hogy Jézus tökéletes közbenjáró. Nincs is más rajta kívül. Ez így kifejezetten benne van a Bibliában. Amilyen bizonyos, hogy „egy az Isten, ugyanúgy egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az igaz Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozatul adatott a mi bűneinkért” (1Tim 2,5). Más nem halt meg helyettünk, csak Jézus. Hát akkor más nem lehet közvetítő Isten és közöttünk, csak Jézus! Bárkiről mondják még azt, hogy közbenjáró, az nem felel meg a Biblia tanításának. Viszont Jézus tökéletes közbenjáró, és Ő egyikünkről sem feledkezik meg. Annyira nem, hogy azt olvassuk itt a megelőző versben: „Éppen ezért Ő mindenképpen üdvözítheti azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettünk”.
Valakinek sokat jelentett, hogy nehéz élete során tudta, hogy az édesanyja mindennap imádkozott érte. S amikor meghalt az édesanyja, valósággal kétségbeesett. Nem lesz már többé, aki imádkozzék értem! S akkor beszélt egy hívő testvérrel, aki erre az igére figyelmeztette: van valaki, aki szüntelen imádkozik érted, és ez maga az Isten szent Fia. Ha senki nem lenne is, Jézus imádkozik értünk, közbenjár értünk.
Ilyen főpapunk van nekünk, akiről azt olvassuk ugyancsak a Zsidókhoz írt levélben: nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem aki maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Éppen ezért tud segíteni azokon, akik megkísértetnek.
Sokféle kísértés között járunk. Ezek az esztendők különösen is sok új, nehéz feladatot, nyomorúságot, terhet, kérdést, kételyt hoznak ránk. Minket is megkísért kivétel nélkül a csüggedés, amiről itt olvastunk. Hogy az ember nem meri már remélni, hogy belátható időn belül jobb lesz akár a személyes sorsa, akár népének a helyzete. Ha valaki kritikusan nézi magát, kétségbeeshet amiatt, hogy milyen hívő vagyok én, még mindig csak itt tartok, legjobb lenne abbahagyni, nem megy ez nekem. Ezt akarja is az ördög, hogy veszítsük el a reménységünket, csüggedjünk el és magyarázzuk meg magunknak, hogy miért csüggedtünk el. Isten Szentlelke most ebből akar kiemelni, s azt mondja: félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg ezt a pályát, és nézzünk arra a Jézusra, aki már megfutotta, de ad erőt nekünk is a futáshoz, aki elkezdte és be is akarja fejezni bennünk az Ő munkáját. Ő teljes kijelentést ad Istenről, Ő tökéletes elégtételt szerzett nekünk, és Ő tökéletes közbenjárónk, aki mindenha él, hogy esedezzék érettünk.

Folytassuk a múlt vasárnap elkezdett felsorolást: mit kap a hívő ember Istentől az újjászületésben? Mi az a gazdagság, amit mindannyiunknak kínál a mi Urunk, mi az, ami nélkül okkal szűkölködünk, amíg Jézus nélkül élünk, és mi az, ami már a miénk, csak sokan nem tudják, hogy milyen gazdagságot kaptak, és ezért nem használják azt?
A múltkor láttuk, hogy Isten első és legfőbb ajándéka, hogy a hívőnek magát Jézus Krisztust adja. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk.” (Róm 8,32)
Isten szándéka az, hogy mindent nekünk ajándékozzon, de csak Jézussal együtt kaphat a hívő mindent. Nos, mi ez a minden?
Mai igénkben négy újabb ajándékot említ meg a mi Urunk: „Jézus Krisztus adatott nekünk Istentől: bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul.” Nem kell megijedni, hogy ezek elvont teológiai fogalmak. Ezek nem fogalmak, hanem ez a hívő ember gazdagságának egy része. Olyan kincsek, amikkel egymást is gazdagíthatjuk. Melyik mit jelent?
1) Jézus adatott a hívőnek bölcsességül. A bölcsesség mind az Ó- mind az Újszövetségben azt a képességet jelenti, hogy valaki különbséget tud tenni az Isten szerinti jó és rossz között, és mindig a jót választja, és teszi is. Amikor valaki tud disztingválni, mégpedig aszerint dönt, hogy Isten szerint mi jó és mi nem jó, és egy pillanatig sem kérdéses számára, melyiket választja. Mindig azt, ami Isten szerint jó, és már csinálja is. Akkor is, ha ezzel egyedül van abban a közösségben, ahol él, mert ez előfordul olykor. Akkor is, ha azt mondják rá: bolond vagy, mert így a rövidebbet húzod. Ő kész a rövidebbet is húzni, ha az az Istennek való engedelmesség. Mert hosszú távon nézi, a dolgokat. Nemcsak azt látja, pillanatnyilag mi hasznosabb neki, hanem azt nézi mi kedves Istennek, és tudja, hogy csak azon van áldás, s hosszú távon az fog igazán kamatozni.
Az ember ezt a képességét veszítette el akkor, amikor szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról. Sokan a felszínes bibliaolvasás miatt félreértik ezt az igét, és azt mondják: Isten a tudás fájától tiltotta el az embert. Dehogy attól. Egyenesen biztatta, hogy ismerd meg ezt a teremtett világot, és használd, uralkodjál rajta. A jó és gonosz tudásának fájától, vagyis attól tiltotta el Isten, hogy az ember akarja megmondani, hogy mi jó és mi rossz. Ha bízik Istenben, akkor elfogadja az Ő minősítését. Amire Ő azt mondja: jó, - én is azt mondom. Amire Ő azt mondja: rossz, ne csináld, - nem is foglalkozom vele. Ez volt az édeni állapot.
Amikor az ember a maga kezébe vette, és azt mondta: nekem ne mondja meg senki, mi jó, mi rossz, majd én... attól kezdve elveszítettük azt a képességünket, hogy igazán tudjunk disztingválni jó és rossz között. Vagy ha érzékeli az ember a különbséget, nem tudja a jót választani, vagy ha még szeretné is választani, nem tudja azt megvalósítani. A Róm 7,18-ban írja Pál apostol: Tudom, hogy nincs énbennem, azaz a testemben semmi jó; mert az akarás megvan ugyan bennem, de a jó megvalósítására már képtelen vagyok. Ő becsületes ember volt. A magam erejéből legfeljebb addig jutok el, hogy látom: ez a jó, ezt szeretném csinálni, s aztán mégsem azt csinálom, mert a megvalósítására már képtelen vagyok. Sokszor nem is érzékeli az ember a jó és rossz, az igaz és hamis közti különbséget, összetéveszti, összemossa vagy elegyíti a kettőt, vagy ha esetleg látja is, nem tudja azt megvalósítani.
Hadd mondjak egy példát - sajnos sok hasonlót mondhatnék. Egyszer valaki amiatt panaszkodott: elveszítette a lelki békességét, és az utóbbi időben összezavarodtak a családon belüli kapcsolatai, és egyáltalán az emberi kapcsolatai is. Elment a kedve a bibliaolvasástól, templomba sem igen jár már. De nem jó ez így. Mi lehet ennek az oka? - Beszélgetés közben mellesleg említette meg, hogy egy idő óta jár egy úgynevezett ezoterikus körbe, ahol különböző okkult gyakorlatokkal is foglalkoznak. Megkérdeztem tőle: mióta vannak az említett kellemetlen tünetek? Amióta odajár ebbe a körbe. Tudta-e azt, hogy ott ilyen ördögi tanítás és gyakorlat is van? Tudta. Jónak tartja a Biblia ezt? Nem tartja jónak, rossznak tartja. Akkor nem kellene ezt esetleg mindenestől abbahagynia? - Miért kellene abbahagynom? Majd ha valaki meggyőz engem ennek a helytelenségéről.
Érzékeljük ezt a lelki tompaságot, hogy a bűn az ember értelmét meghomályosította, ahogy Pál apostol világosan beszél róla, hogy valóban nem tud különbséget tenni jó és rossz között? Majd, amikor ő maga kimondja: ez jó, az rossz, és nyilvánvaló az életében, hogy a rossznak milyen rossz következményei vannak, akkor erre az egyszerű, butának tűnő kérdésre: nem kellene akkor ezt abbahagyni? azt kérdezi egy értelmes, iskolázott ember: miért kellene abbahagyni? Majd, ha valaki meggyőz arról, hogy ez rossz. Mi fogja meggyőzni? Tönkrement a békessége, összezavarodtak a kapcsolatai, ő maga is nyugtalan, Istentől elszakítja. Tudja, hogy a Biblia szerint rossz... Abba kellene hagyni. - Miért kellene abbahagyni?
Ilyen nyomorulttá, szellemileg, értelmileg, akaratilag is ennyire erőtlenné váltunk, mióta Isten ellen fellázadtunk. Szó szerint így van, ahogy Pál apostol írja. Megsötétedett az ember értelmes is, és éppen ezt a bölcsességet veszítette el, hogy tudom, mi az Isten szerint jó és rossz, nem kell különösebben meggyőzni, hogy a jót válasszam. Azt választom, s nemcsak választom, hanem csinálom is, kerül, amibe kerül, mert nekünk a bűn világában ma már ez sokba kerül, de akkor is ezt választom, mert tudom, hogy ez a jó.
Az újjászületésben Isten az ember értelmét is megvilágosítja. Olvasunk az igében több helyen arról, hogy újfajta gondolkozással ajándékozza meg az embert. Képesek leszünk újra Isten szerint gondolkozni. Jézus Pétert azért dorgálta meg olyan keményen, mert nem az Isten szerint gondolkozott, hanem az emberek szerint. (A te nagy jó szíved félt engem a kereszthaláltól. Azért jöttem, az az egész küldetésemnek a célja. Ezt Péter nem értette. Nem tudott Isten szerint gondolkozni, hanem emberek szerint. Akkor tudott, amikor igazán újjá lett.)
Nos, Isten ezt az újfajta gondolkozást ajándékozza az újjászületésben - egyebek között. Jézus adatott nekünk bölcsességül, hogy ismét világosan lássuk mi, az Isten szerint jó és rossz. Ugyanakkor teljesen meg legyünk győződve arról, hogy nekünk az a jó, amit Isten jónak tart, és ha itt néha kényelmetlen, kellemetlen, hátrányos is ezt választani, pillanatig sem gondolkozom azon, hogy mit válasszak. Számomra nincs alternatíva. Azt akarom csinálni, amire Isten azt mondja: jó. És megnyugszik az ő áldása, lesz békesség, és használ mások számára is bennünket.
Ezért kérte ezt Salamon, amikor fiatalon Izráel királya lett. Nem ért ő ehhez. Mit kell csinálnia egy királynak? Isten azt mondta neki: kérj, amit akarsz, és megadom. „Adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között, mert enélkül kicsoda kormányozhatja a te nagy népedet?” (1Kir 3,9) Isten azt mondja neki: mivel nem kértél gazdagságot, győzelmet, hosszú életet, megadom ezeket is, de mivel a legfontosabbat kérted, kapsz bölcsességet.
És amikor a Szentírás az érett hitű keresztyénekről szól, - éppen most volt napi igénk a héten -, ezt mondja: „Az érett korúaknak kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételben.” (Zsid 5,14)
Az érett hitű keresztyént az jellemzi: begyakorolta már, gyakorlottak az érzékei, hogy döntéshelyzetbe kerül, tudja, ez Isten szerint helyes, ez helytelen, tehát ki van zárva; ha kórusban tanácsolják nekem, hogy ezt csináljam, akkor sem. Azt teszem, ami Isten szerint helyes, azzal a szent meggyőződéssel, hogy csak ez lesz jó nekem is, meg az enyéimnek is. Amikor tud választást tenni, azt választja és cselekszi - ez a bölcsesség. Jézus Krisztusban ez is adatott a hívőnek.
Van-e neked már ilyen bölcsességed? Ha van, akkor használod-e? Mert gyakorlás közben finomul és fejlődnek az érzékeink - ahogy itt olvastuk. Hálásak-e a körülöttünk élők azért, hogy mi a Krisztusban, az újjászületésben kapott bölcsességünket használjuk az ő javukra is? Jönnek-e néha hozzád hívők, nem hívők, hogy mit szólnál ehhez a kérdéshez, mert nem tudok dönteni? Mered-e vállalni az Isten szerint helyeset, és azt szeretettel elmondani?
Ez nem azonos a világ szerinti ravaszsággal. Jakab levele részletesen szól arról, hogy van alulról való bölcsesség: ördögi, ravasz, huncut, és van a felülről való bölcsesség, az újjászületésben kapott: szelíd, békeszerető ... (Jak 3,17). Itt az utóbbiról - a felülről valóról van szó.
Engedjük, ha újonnan született emberek vagyunk, hogy kibontakozzék bennünk ez a Krisztustól kapott képesség, és használjuk ezt a bölcsességet!
2) Krisztus igazságul is adatott a benne hívőnek. Ez azt jelenti, hogy igazzá nyilvánítja Isten azt, aki Krisztusban hisz.
Az evangélizációs héten részletesen foglalkoztunk ezzel. Most nem akarom újra olvasni a Heidelbergi Káté 60. kérdésfeleletét sem, ami ezt világosan és pontosan leírja. Arról van szó, hogy Jézus Krisztus magára vállalta mindannyiunk bűnét, és kereszthalálával ténylegesen elszenvedte mindannyiunk büntetését. Isten ezt betudja nekünk. Hinni azt jelenti: ezt komolyan veszem. Én nyomorult ember komolyan veszem, hogy ez érvényes, és Isten ezzel nekem tulajdonítja Krisztus igazságát és szent voltát. Én magamban továbbra is bűnös vagyok, Isten azonban a Krisztusban - láttuk mit jelent ez a képes helyhatározó -, rajta keresztül látja a bűnöst, és ugyanolyan tisztának látja a Krisztusban hívőt, mint amilyen tiszta az Ő egyszülött Fia, Jézus. A hívők üdvbizonyosságának ez az isteni kijelentés az alapja. És ennek az üdvténynek, hogy mi Krisztusért igazak leszünk, a Krisztus feltámadása az alapja. Ő meghalt a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért. (Róm 4,25). Aki ezt hiszi, annak békesség tölti be a szívét, annak nem kell félnie semmitől. Az biztosítva van erre az életre és az örök életre. Ezért olvastam fel a Róm 5. részének az elejét, ahol az apostol ezt kifejti. „Megigazulván ezért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által...” - és folytatja, hogy mit jelent ez. Nem ellenkezem többé Istennel, nem félek tőle, nem gyanakodva gondolok rá, nem féltem magamat, meg a jövőmet, meg a fiatalságomat, a boldogságomat... Benne találtam meg magamat is, az életemet. A vele való közösség maga az élet. Gondoljunk a tékozló fiú példázatára: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott. Mikor támadott fel? Amikor újra hazament és azt mondta: atyám, veled akarok maradni, ha lehet. Vétkeztem, bocsánatot kérek. Helyreállt a kapcsolat, feltámadott.
Amikor helyreáll a bűnbe esett ember kapcsolata Istennel, békessége van, mert Isten igazzá nyilvánította. Ilyen gazdagságot kap a hívő az újjászületésben. Tudatában vagyunk-e ennek? Komolyan vesszük-e ezt, hogy miközben naponta találkozunk a magunk erőtlenségével, bűnre való hajlamával, gyarlóságával, aközben naponta hálát adunk azért, hogy Isten a Krisztusért igazzá nyilvánított? A hívő örömének, hálájának, békességének ez a forrása.
3) Azt mondja az ige: Ő adatott szentségül is nekünk. A Biblia szerint szent az, aki egyrészt Isten mércéjével mérve is bűntelen, másrészt kizárólag Isten rendelkezésére áll. Félre van téve az Ő használatára. Szent az, aki bűn nélküli, tiszta, és aki mindenestől, kizárólag Isten rendelkezésére használható. Ilyen egyedül Jézus Krisztus volt ezen a földön. Ő bűn nélküli volt, és tökéletesen engedelmes volt az Atyának. És aki hittel Őt befogadja - gondoljunk múlt vasárnapi igénkre: lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben - azt is szentnek látja Isten, a benne lakozó Krisztusra való tekintettel. Nem kell hosszadalmas szentté avatási szertartás. Szentté avatja Isten azt, aki Krisztust hittel befogadta. (Gal 5,25)
Így szólítja meg Pál a gyülekezetben a hívőket. Aztán elsorolja bűneiket és megdorgálja őket. Ti, a Korinthusban lakó, a Krisztusban hívő szentek... kezdődik a levél. Utána megkapják a fejmosást is, mert a szent emberben a Krisztus bűn nélküli természete is benne van már az újjászületés által, de ő természete maradt ugyanolyan romlott, amilyen volt. Csak egyre inkább az lesz jellemző, hogy Krisztus benne lakozik. Ez a megszentelődésben való előrehaladás, hogy Krisztus természete növekszik a hívőben, a bűnös természet meg egyre erőtlenebb lesz, és háttérbe szorul.
Ilyen értelemben a szentség ajándék és feladat egyszerre. Ajándék, mert nekünk ajándékozza Isten Krisztusban, Krisztusért szentnek lát és annak minősít. Az meg az én feladatom, hogy tényleg az is legyek, és ahhoz képest viselkedjem és éljek.
Mi a különbség a megigazítás és a megszenteltetés között? A megigazítás megváltoztatja az ember helyzetét, a megszenteltetés megváltoztatja a kondícióját, a képességeit. Az, hogy a helyzete megváltozik, azt jelenti: nem ellensége többé Istennek, hanem gyermeke. Akik Krisztust befogadták, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Alapvetően megváltozik a helyzete, a státusza: Isten ellenségéből Isten gyermekévé lesz. Ez lehetővé teszi, hogy úgy is éljen, mint Isten gyermeke, s egyre inkább úgy éljen, - ez a megszentelődés. Megváltoznak a képességei is. - A megigazítással Isten mintegy kiemel bennünket egy mély veremből, amibe beleestünk a bűn miatt, és ahonnan nem tudunk kimászni. A megszentelődés során pedig kezdek járni az élet útján, amelyik a dicsőségbe, a mennyekbe vezet. Csak azért tudok járni, mert Ő kiemelt, de azért emelt ki, hogy járjak ezen az úton. Tulajdonképpen egyetlen isteni tett a megigazítás és a megszenteltetés. Ugyanannak a nagy Isteni tettnek két nézőpontja: Isten megigazít, mert kiemel, s nekem kell már lépegetnem és engedelmeskednem. De az is az Ő kegyelmének a következménye, hogy képes vagyok járni az élet útján, és megérkezni oda, ahol Ő vár.
A megigazítás azt jelenti: Isten elfogad gyermekének. Vagy - a tékozló fiú példázatára utalva megint - visszafogadja az apja a fiát, nem szolgának, hanem gyermeknek. A megszentelődés meg az: a visszafogadott fiú naponta az apja parancsa szerint teljesíti az Ő akaratát. Eközben bontakozik ki igazán, és jut el az Isten fiainak a szabadságára és gazdagságára.
A megigazítás egyszeri és az örökkévalóságra szóló tette Istennek. A megszentelődés egy életen át tart. A megigazítás mindenkinek az életében egyformán tökéletes. Pál apostol nem volt igazabb, mint közülünk akárki, aki Jézusban hisz. Csak mi nem vagyunk olyan szentek, mint ő volt. Nekünk még a szentségben kell növekednünk, gyarapodnunk. A naponkénti engedelmességben, az Isten akarata cselekvésében.
Közülünk többen szolgálnak a börtönmisszióban, és ők tudják, milyen nehéz a börtönből szabadultak helyzete. Milyen sok, különösen fiatal, szinte szükségszerűen visszaesik a bűnözésbe, mert amikor kijön a szabadulása után, s megáll a börtönkapuban végre kívülről, nem tudja, mit csináljon. Nem várja szerető család, nincs munkája, s valószínű nem is lesz. Megtudják, honnan jött, s mindenhonnan elküldik. Nincs otthona, nincs egy közösség, amelyik várná, befogadná. Mit csináljon? Kevés az, hogy kiszabadult, vége a büntetésnek. Meg kellene teremteni azokat a feltételeket, amik közepette csakugyan újat tudna kezdeni. Munkát biztosítani, otthont adni neki. Ha a családnak nem kell, legyenek barátok, legyen gyülekezet, amely befogadja. Van ilyen, és többen kezdhetnek valóban újat. A megigazítás az: vége a büntetésnek, szabad vagy! A megszentelődés az: mit kezdjek a szabadságommal? Gyere, kapsz munkát, vannak testvéreid, vannak, akik szeretnek. Viszont: becsüld meg magad, dolgozz keményen, becsületesen. Akkor tartsd rendben azt az otthont, amit kaptál, és akkor becsüld meg a testvéreidet, akik nem kérdezik, honnan jöttél, meg ha tudják, úgy is szeretnek - ez a megszentelődés. Isten nekünk új lehetőséget ad a megigazítással Krisztus haláláért, ezzel a lehetőséggel viszont felelősen és buzgón kell élni. Miközben tudjuk, hogy az, hogy tudunk élni ezzel a lehetőséggel, az is Isten munkája, és azért is egyedül őt illeti a dicsőség.
4) Végül említi a váltságot itt alapigénk, ami azt jelenti: kiváltani valakit a rabszolgaságból, megfizetni a váltságdíjat. Megvásárolni - ez a szó maga ezt jelenti leginkább. Így váltott ki minket Krisztus a maga vére árán a bűnnek, a kárhozatnak a rabságából. (1Pt 1,18-19, 1Kor 6,20)
Tudjuk feljegyzésekből, a régi irodalomból, hogy amikor egy-egy rabszolgát valaki így érdek nélkül, szeretetből, talán annak a tehetségét látva, vagy akármilyen ok miatt kiváltott, akkor sok ilyen kiváltott rabszolga leborult megváltója előtt és azt mondta: én most már hálából téged akarlak szolgálni egész életemben. De ez egészen másfajta kapcsolat volt, mint amikor kényszerből szolgált a rabtartónak.
Akiket Jézus kiszabadít a bűn, az értelmetlen lét, a halál szorításából, rabságából, azok mind ezt mondják neki: Uram, én hálából neked akarok szolgálni. Nem hiszik el azt a hazugságot, amit a világ harsog, hogy légy a magad ura, mert ők már tudják: ilyen nincs. Vagy ennek az úrnak, vagy annak az úrnak szolgál. És ő önként akar szolgálni annak az úrnak, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem. És ez már egészen más kapcsolat és más szolgálat. Képtelenek lennénk összetakarékoskodni a váltságdíjat egész életünkön át, Jézus fizette azt ki.
Jézus adatott tehát nekünk bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. És az újjászületésben a hívő mindezt együtt kapja. A Biblia nem úgy beszél erről, hogy fokozatosan, lépcsőzetesen, egymás után, hanem Krisztusban mindezt megkapta az, aki újonnan született. Lehet, hogy nem tudja, rá kell jönnie, hogy mi mindene van még. El kell kezdenie használni, bizalommal rá kell hagyatkoznia arra az úrra, aki megajándékozta. Meg kell kérdezni, hogyan kell használni ezeket az ajándékokat. A Bibliától távol van az úgynevezett többlépcsős üdvtan: te már a megigazulásig eljutottál, de még meg kell szentelődnöd stb.
Krisztus adatott nekünk Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul. Ez egy mondat. Ez egyszerre történik, csak ki kell bontanunk ezt az ajándékcsomagot.
Szeretném javasolni: tegyünk félre délután egy félórát arra, hogy őszintén végiggondoljuk, kérve a mi Urunkat, adjon ebben világos látást, hogy miénk-e már Krisztus? Kaptuk-e már hit által ezeket az ajándékokat? Ha nem, akkor azzal kell kezdeni, hogy Őt befogadni, behívni. Ha igen, akkor ne panaszkodjunk amiatt, hogy nincs bölcsességem, nem vagyok bizonyos az üdvösségemben, nincs békességem. Hogyne lenne! Nézd már meg a csomagot, amit kaptál! Kezdd el használni azokat a kincseket mások javára elsősorban, meg a magad örömére. Élvezd az üdvösséget! Krisztus adott nekünk, Őbenne adott nekünk az Isten bölcsességet, igazságot, szentséget és váltságot.
Egy ilyen korban, amikor az anyagi értékekben sokan szűkölködnek, amikor egyre aránytalanabb az elosztás vagy nincs is elosztás, még fontosabb az, hogy különösen a gyerekeinket rádöbbentsük a szellemi, a lelki értékek nagyszerűségére. Nagy öröm az számomra, amikor egy-egy család életébe bepillantva láthatom, hogy itt vannak lelki értékek, ők tudják, mit kaptak Krisztustól. Itt uralkodik Krisztus a családban is. Lehet, hogy 20-a körül nagyon meg kell nézni, mit veszünk ennivalót, hogy fizetésig kijöjjön a pénz. Lehet, hogy a hátsó szobában fekszik egy gyógyíthatatlan beteg vagy idős nagymama, vagy gond van a gyerekekkel, lehet, hogy szívesebben nem menne el a szülői értekezletre az anyuka, apuka, mert nem tudni, mit fog hallani a csemetéről, megvannak ugyanazok a problémák, amik a legtöbb helyen. De: békesség van, reménység van, a szerény körülmények között is elégedettség van a szívekben, mert ott van Jézus. Az a gazdagság, amit az újjászületés által a hívők kaptak, az érezhető, és másnak is tudnak belőle adni.
Ezt a gazdagságot kínálja nekünk a mi Urunk. Fogadjuk el, hogy ezzel tudjunk másokat is gazdagítani.
Van egy szép húsvéti énekünk, amelynek néhány verse pontosan ezt foglalja össze. Ezzel feleljünk az igére.

Nékünk megigazulást És a bűnből gyógyulást,
Istennel békességet És boldog reménységet
Nyert feltámadásával, Örök igazságával.
Előtted arcra esünk, S kérünk, édes kezesünk:
Részeltess halálodnak És feltámadásodnak
Drága érdemeiben, Édes gyümölcseiben.
(348,3-4.)

Az evangélizációs héten a tékozló fiú példázata alapján főleg azt vizsgáltuk, hogy milyen messzire mentünk a mi mennyei Atyánktól, Istentől, és hogyan találhatunk vissza hozzá. Elcsodálkoztunk az Atya érthetetlen nagy szeretetén, és láttuk, hogy Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy bármilyen messzeségből is visszataláljunk Istenhez. És Ő mindent megtesz azért, hogy ha valaki látszólag Isten közelében él, de a szíve ugyanolyan távol van tőle, mint a messze szakadt tékozlóknak, az is visszatalálhasson hozzá, és újat kezdhessen mint Isten gyermeke.
Azt ígértem akkor, hogy egy kicsit részletesebben is megnézzük majd a Bibliában, hogy milyen az Istenhez visszatalált embernek az élete. Pontosabban: mit kap a hívő az újjászületésben. Erről lesz most szó néhány vasárnap. Ma a három legnagyobb ajándékot szeretném elsorolni, és ha Isten éltet minket, folytatjuk.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert sok hívő ember nem tudja, mije van. Örül annak, hogy megkapta bűnei bocsánatát, és aki tudja, hogy ez milyen ajándék, annak nem kell magyarázni: ok az örömre. Egy életen át örülhet, újra és újra odajárulhat a kegyelem gazdag forrásához. De nem csak bűnbocsánatot ad nekünk Isten. Ezért fontos számba vennünk, hogy tudjuk, milyen gazdaggá tesz az újjászületés, - vagy aki még innen van rajta, az hadd tudja, hogy mit kap akkor, ha Istenhez visszamegy, - és ezzel a lelki gazdagsággal tudjunk aztán tudatosan segíteni, szolgálni másoknak is. Így a reformáció ünnepének küszöbén különösen is időszerű erről beszélni, mert a reformátorok éppen ezt ragyogtatták fel meggyőző erővel: mit ad Isten a hívőnek az új életben.
Nos, mi az a három legfontosabb kincs, amiről alapigénk beszél?
1) Először - amiről Kálvin János hangsúlyosan ír -, hogy a hívő az Istenhez való visszatalálásakor magát Jézus Krisztust kapja. Mindenekelőtt és mindenekfelett magát Jézust mint Isten legnagyobb ajándékát. Tehát nemcsak valami tanítást, valami új tant, felismeréseket, igazságokat - azt is -, de magát Jézust.
A Biblia legismertebb versében ezt mondja az Atyáról Jézus: „Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. És amikor Pál apostol a kolosséi gyülekezetet bátorítja arra, hogy most már szent életet folytassanak, akkor azzal kezdi: „amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok most már Őbenne.” És leírja, hogy ez mit jelent. Ezzel kezdődik: „amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, mint Urat.” A Római levélben egyenesen azt olvassuk: „Isten, aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32)
Most tehát először erről van szó, hogy magát Jézust adja Isten a hitetlenből hívővé vált embernek. Hogyan adja? A Biblia válasza az: a Szentlélek által. A Szent-írástól idegen az a tévtanítás, hogy a hívő mintegy testileg egyesül Krisztussal. Krisztus, az Ő megdicsőült testét tekintve a mennyben van. Bennünk a hit által lakozik. Így írja ezt az apostol: „Lakozzék Krisztus a hit által a ti szívetekben.” (Ef 3,17).
A hitre jutott embernek pontosan ezt az új valóságot kell megtanulnia, hogy mit jelent: hit által, hitben? Az ugyanolyan valóságos, mint amit megfogok vagy megszagolok, vagy hallom, látom. Ez egy új érzékszerv, amit Isten meggyógyít a hitre jutott emberben, hogy a hitével a valóságnak azt a tartományát is valóságként érzékeli, amiből addig ki volt zárva hit nélkül. Hiszen hittel vitte oda bűneit és kért bocsánatot. Hittel hívta be Jézust az életébe, és utána nem érzett semmi különöset, csak éppen hittel komolyan vette, hogy Jézus bejött, mert megígérte. Hittel igyekszik komolyan venni az Ő parancsait és engedelmeskedni neki.
Az első és legfőbb ajándék tehát, amit az újjászületésben kap az ember: maga Jézus Krisztus. Olyan egyszerűen mondja ezt a mi Urunk, szintje látja maga előtt az ember a képet: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Ez ugyanolyan valóságos, mint ahogy egyszer gyerekekkel beszélgettünk erről és ők kezdték sorolni: szóval ez azt jelenti, ha most hazamegyünk, még valaki ott lenne, és azt mondják a szüleim: mától itt lakik velünk. Akkor neki kell egy ágy, egy tányérral többet kell az asztalra tenni, reggel hosszabban állunk sorban a fürdőszoba előtt stb. Nyilván nem fizikálisan jelenti ezt, de ugyanilyen valóságosan belép Jézus Krisztus a hívő ember életébe, mégpedig úgy, mint Úr.
Ott van-e Jézus ilyen valóságosan a te életedben, mint Úr? El lehet-e mondani: amiképpen vettétek a Krisztus Jézust mint Urat, most már járjatok Őbenne? Ez nem luxus, hanem ez magát az életet jelenti. Azt olvassuk János levelében: „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-12).
Mindig csodálkozom azon, amikor rezzenéstelen arccal tudják emberek hallgatni a Bibliának ezeket az óriási örömhíreit, evangéliumait, azt, hogy akinek az életéből még hiányzik Jézus, az a halál fia. Az már most a kárhozatban van. És ez akkor véglegessé válik, amikor majd lefogják a szemét, és azt mondják: elhunyt. És ettől nem rettenünk meg, és nem teszünk meg mindent azonnal, hogy életünk legyen.
Az isteni életet Jézus közvetíti az embernek. Akié a Fiú, azé az élet. És a folytatás: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Az halott. Élő vagy, vagy hulla vagy? Ilyen élesen kérdez ma a mi Urunk. Ezért nagy lehetőség minden alkalom, amikor világosan és szeretettel beszél az életünk legfontosabb kérdéseiről, hogy az ember még átmehet a halálból az életbe - ahogy erről néhány héttel ezelőtt részletesen szó volt.
Amikor ennyi nyomorúság vesz körül bennünket, mint most, amikor ilyen gyorsan sodródik el a világ, a népek és a népek vezetői Isten törvényeitől, amikor nemhogy eltérünk a Tízparancsolattól, hanem Isten parancsainak az ellenkezőjét csináljuk most már társadalmi méretekben, és azt normálisnak tekintik tömegek, és amikor egyre többen élnek körülöttünk, akik a mindennapi élet alapfeltételeivel sem rendelkeznek, akkor nekünk nagyon fontos, hogy az életünknek ezeket a legalapvetőbb kérdéseit rendezzük. Ha ez rendben van, egyrészt másként hordozza az ember a nyomorúságát, másrészt másként tud segíteni, mert használni tudja őt Isten.
Ez valóban a legegzisztenciálisabb kérdése mindnyájunknak: van életünk - vagy nincs? Ott van Jézus az életünkben vagy nincs? Elfogadott már Ő minket, mi meg Őt, vagy pedig még nem? Ez az istentisztelet lehetőség arra, hogy megtörténjék a csoda: átmenjünk a halálból az életbe.
Nos, Ő maga tehát az első, akit kap az újjászületésben a hívő.
2) A másik - amiről nem is kellene külön beszélni - az, hogy aki Jézust befogadta, az kapja Isten Szentlelkét is. A Szentlélek elválaszthatatlan Jézustól. Azt mondja a Szentírás: „Akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9). Tehát, aki az Övé, abban megvan a Krisztus Lelke. És akiben megvan a Krisztus Lelke, az az Övé. Erről nem lehet egymástól függetlenül, egymás nélkül beszélni.
Azért olvastam fel a Galata-levélből ezt a részt, mert itt is egyszerre beszél az apostol erről. „Kibocsátotta Isten az Ő Fiát, hogy elnyerjük a fiúságot. És mivel fiak vagytok, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú.”
Elküldte Isten Jézust, hogy életünk legyen. Vele együtt adta nekünk az Ő Szentlelkét, hiszen a Szentlélek által van bennünk Jézus is. Olyan nincs, hogy valaki Jézus Krisztust befogadta, de még várnia kell arra, hogy valamikor, valahogyan a Szentlelket is kapja. Aki Krisztust befogadta, kapta az Ő Lelkét. Részesedett az úgynevezett Szentlélek keresztségben, mert a Lélek belekeresztelte, beiktatta a Krisztus-testbe, a Krisztusban hívők közösségébe. Ezt tanítja a Biblia, s ami ettől eltérő, tévtanítás.
De mit jelent az, hogy a Szentlélek benne lakozik a hívőben? Itt már egészen gyakorlati dolgok következnek. Mindenekelőtt azt jelenti - mint ahogy azt olvastuk is a János 14-ből -, hogy Jézus ígérete szerint a Szentlélek állandóan benne marad abban, aki Őt befogadta. Nem ideiglenes állapot az újjászületettség. Meg lehet szomorítanunk engedetlenséggel Isten Szentlelkét, de Jézus igérete így hangzik: nálatok marad és - bennetek lakik.
A Szentlélek teszi bizonyossá a hívőt arról, hogy amit Isten igéje alapján hittel komolyan vett, az csakugyan meg is történt. Nem önmagát hitegeti, nem egyszerűen rábólintott mások tanítására. A Szentlélek belülről bizonyossá teszi, hogy ez így van: a bűneit valóban megbocsátotta Isten, Jézus csakugyan meghalt, és érettünk halt meg a kereszten. Hogy valóban feltámadott és él. A Szentírás így, ahogy van, Isten ma is érvényes, az életünket megmentő kijelentése. Valóban érdemesebb szeretni, mint gyűlölni. Érdemes olykor alul maradni, áldozatot hozni, mert ez Jézusnak az útja. Csakugyan Isten gyermeke vagyok.
A Római levélben olvassuk: a Szentlélek a lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ez nagyon fontos, mert Isten nem bizonytalan sejtésekre hív minket. A hívő embernek nem állandó bizonytalanságban kell élnie: remélem úgy van, talán igaz... Itt nincs talán. Amit Isten elvégzett, a megvan. Amit megmondott, az megtörtént. Amit Ő megígér, az úgy lesz. Azt már most biztosra vehetjük. Bizonyosságok között jár az a hívő, akiben Isten Szentlelke van.
Mint lelkigondozó, tudom, milyen életkérdés ez egy-egy krízishelyzetben. Valaki mindent megkérdőjelez, semmit nem tud bizonyosnak elfogadni, Isten szavának sem hisz - vagy pedig enged a Szentléleknek, és a Lélek egyre-másra bizonyosságot ad neki azokban az alapvető kérdésekben, amikben a lábunkat meg kell vetni. Ad biztos fogódzókat, amikben megkapaszkodhat az ember, és olyan biztos sziklatalajt a lábunk alá, amit onnan nem húzhat ki senki. A nagy szellemi földrengések idején szilárdan megáll az ilyen ember. Megtépázza őt is a vihar, de Isten igéjén, Isten tettein, amikben őt a Szentlélek bizonyossá teszi, megáll és nem esik el.
De a Szentlélek tesz képesekké is minket arra, hogy úgy éljünk, ahogy az igében van, ahogyan Jézus. A Szentlélek által lehetséges az, hogy valaki örömmel engedelmeskedjék Istennek. A Szentlélek tanít meg érteni a Bibliát. Nagy különbség az, amikor valaki Isten Lelke nélkül hallgatja az igét, meg olvasgatja a Bibliát, vagy pedig úgy, hogy Isten Lelke van benne, és az magyarázza neki, személyessé teszi, egyértelművé, alkalmazza, és megőrzi a félreértésektől. Mert nemcsak érti az igét, hanem egyetért Istennel az, akiben Isten Szentlelke van.
Ezért lehetséges az, amiről szintén a Római levélből értesülünk, hogy Isten Lelke vezeti az újjászületett embert. Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És mint ahogy láttunk ezt az evangé-lizációs héten, ez a fajta engedelmesség már nem külső kényszer, hanem belső késztetés. Egyet akar a hívő Istennel, és öröm neki ez az önkéntes engedelmesség. A Szentlélek segít el igazi önismeretre is, hogy annak lássam magamat, aki valójában vagyok. És igazi bűnismeretre is, és helyes Isten-ismeretre is. A Szentlélek nélkül mindez lehetetlen.
3) A Lélek segít el oda, hogy meggyőződéssel kiáltsa az ember: Abba, Atyám! - éppen ez a harmadik, amiről alapigénk még beszél: „Hogy elnyerjük a fiúságot, és mivel Isten kibocsátotta Lelkét a szívetekbe, kiáltjátok: Abba, Atyám! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.”
A harmadik nagy ajándéka az újjászületésnek, amiről ma szeretnék még röviden szólni, a fiúság. Gondoljunk csak vissza a tékozló fiú példázatára. Az első és legfontosabb, amit az apa mondott: ez az én fiam. Aztán borjút vágnak, lakoma van, meg tiszta ruhát kap, - ez ebből következik: Ez az én fiam! A fiú erről már lemondott. Úgy bátorkodott hazamenni, hogy ha esetleg béresnek visszafogadják, nagy ajándék lesz. Ha még annak sem, megérti. S az apja azt mondja: nem béresnek, te a fiam vagy!
Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy az ember Isten előtti helyzete teljesen megváltozik. Az újjászületéssel, a fiúvá fogadtatással az ember Isten ellenségéből Isten családjának a tagja, gyermeke lesz. A mi bűntől megrontott természetünk mindig ellenkezik Istennel. Vitatkozunk vele, igyekszünk lefaragni az Ő parancsait, megmagyarázni, hogy ez miért nem időszerű, nem úgy kell érteni, ma már más világ van, én különleges eset vagyok ... Mindenfélét fel tudunk hozni, csak ne kelljen azt csinálni, amit Isten mond.
Az új természet igazat ad Istennek belső meggyőződéssel, hittel és bizalommal, és Isten gyermekévé lesz. Ebben pedig örök isteni elhatározás valósul meg. Az Ef 1,5-ben ezt olvassuk: „Eleve elhatározta Isten, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akarata és jó tetszése szerint.”
„Eleve”, - még nem volt világ. Isten az örökkévalóságban úgy határozott, hogy minket, akik ma hitre jutunk és hiszünk, fiaivá fogad Jézus Krisztusra való tekintettel. Csodálatos mélységei ezek az Isten szeretetének.
Világosan kell látnunk, hogy mi a különbség az egyszülött Fiú, Jézus, meg a fiak között, akik Őbenne hisznek. Világosan mondja ezt a Heidelbergi Káté 33. kérdésfelelete: „Egyedül csak Krisztus Isten örök, természet szerint való egyetlen fia. Minket pedig Isten Őérette, kegyelemből fogadott gyermekeivé.”
Krisztus öröktől fogva és természet szerint egylényegű az Atyával. Az Ő Fia. Ilyen csak egy van. De Őreá való tekintettel fogadott gyerekekké lesznek azok, akik hisznek Őbenne. Minket Őérette fogad gyermekeivé. A hívők tehát Jézus testvérei. Ő a mi legidősebb bátyánk. A Róm 8,29 mondja ezt: „ő legyen elsőszülött sok atyafi között.”
A Zsid 2,11-ben azt olvassuk: „Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyelli őket testvéreinek hívni.” Annyira nem szégyenli, hogy Ő maga mondta nagy nyilvánosság előtt: „Aki hallgatja és cselekszi az Isten beszédét, az nekem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.”
Aki ezt igazán átéli és már Isten gyermekévé lett, az meghatottan borul térdre az előtt az Atya előtt, aki még ilyeneket is gyermekeivé fogad, és az előtt a Fiú előtt, akire való tekintettel még mi is az Ő gyermekei és Jézusnak testvérei lehetünk. Mert ebből az is következik, amit alapigénk így mond: „Ha pedig fiak vagytok, akkor örökösök is Krisztus által.” Ez azt jelenti, hogy az Isten gazdagságát öröklik a hívők.
Itt megint hosszú felsorolásba lehetne kezdeni, s akkor sem érnénk a végére, hogy ez mi mindent jelent. De annyit mindenképpen jó megfogalmaznunk, hogy ez jelent polgárjogot a mennybe. Az Újszövetség egyetlen helyen mondja, hogy Isten gyönyörködik valakiben: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.” Bennem semmi nincs, amiben Isten gyönyörködhetne, s bennetek sincs. Ennyire tönkretett a bűn bennünket. De akiben Jézus ott él a hit által, abban gyönyörködik: a benne élő Krisztusban, az egyszülött Fiúban, és Őreá való tekintettel abban is, aki Őt befogadta. Ezért lehet bemennünk még nekünk is az Isten országába.
Csak akiben Jézus a hit által ott él; Őreá való tekintettel. Ez mit jelent? Ez valami olyasmit jelent, ha sántít is a hasonlat, mint akinek kettős állampolgársága van. A hívő ember két lábbal itt él ebben a világban. Helytáll, tudja, mi a dolga, és nem fut el a feladatai elől. Általában még jobban kiveszi a részét ennek a világnak az ügyeiből, mint mások. De ugyanakkor tudja: a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk. Ez különösen akkor, amikor itt nehézzé válik a helyzete, igen nagy vigasztalást és reménységet ad. Ez átmenet, amit komolyan veszek, és hűségesen el akarom végezni, ami a dolgom, de tudom, hogy ennél összehasonlíthatatlanul jobb hely vár engem.
Ez azt jelenti: tagja egy adott családnak, és ugyankkor egy sokkal népesebb családnak is a tagja: az Isten gyermekei családjának. Tagja egy népnek - és a hívő ember szereti a népét -, de tagja az Isten népének is. Tudja, hogy ezek a családok, meg ezek a népek egyszer a világgal együtt megszűnnek, de az Isten családja és Isten népe örökké megmarad. Azt jelenti: beszél egy bizonyos nyelvet - bár minél szebben beszélnénk az anyanyelvünket -, de ismeri az Isten országa nyelvét is: az imádságot, és ezzel párhuzamosan azt is szakadatlanul gyakorolja.
A fiúság sok erőt, reménységet, tartást, áldást jelent a hívők számára.
Isten tehát adja elsősorban Jézust, vele együtt Szentlelkét, és azt a bizonyosságot, hogy Isten gyermekei vagyunk. Tudatában vannak-e az újjászületett keresztyének ennek? Úgy járunk-e ezen a világon, mint akik Krisztust és vele együtt mindent megkaptunk, mint akiket az Ő Szentlelke bizonyosakká tett és vezet, és mint akik minden helyzetben tudjuk, hogy a legnagyobb méltóság a miénk Jézus érdeméért: Isten gyermekei lettünk? Érhet megaláztatás, kigúnyolhatnak, hátratételt szenvedhetünk, próbák és veszteségek szegélyezik az utunkat, de ezeket a kincseket senki el nem veheti és nem is veszi el tőlünk, és ebben a bizonyosságban senki meg nem rendíthet.
Így készülhetünk most az úrasztalához is, őszintén megbánhatjuk, ha nem tudtuk, mi mindent kaptunk az újjászületésben. Letehetjük sok panaszunkat, elégedetlenségünket. Megvallhatjuk, ha szegénynek bizonyultunk, mikor joggal vártak tőlünk mások valamit, amink talán van is, csak nem tudtuk, hogy van. Az ige figyelmeztetését komolyan kell vennünk: amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, most már járjatok Őbenne. Ha pedig még nem vettétek, akkor addig vegyétek, amíg arra lehetőségetek van.
A 227. énekünk azt sorolja el: mi mindent kap a hívő Jézusban.

A mi szívünk csak tehozzád, Jézus, Isten Báránya,
Óhajtozik, híveidnek Drága, fényes aranya,
Mert halálunk megrontója, Örök életnek adója
Vagy egyedül, Krisztusunk, Idvezítő Jézusunk.