ELMENT

Tegnapelőtt láttuk a mennyei Atya kimondhatatlan szeretetét, és tegnap láttuk, hogy mindkét fia elveszett, mert a szívükben elszakadtak tőle, sőt, szembefordultak vele. A jó emberek is elvesznek, ha meg nem térnek. Ezért nagy dolog az, hogy hangzik a mi Atyánk hívogató szava, és nekünk még ad lehetőséget arra, hogy elveszett állapotunkból igazán szív szerint, és ténylegesen visszatérjünk hozzá. Akár egészen messze szakadt tőle valaki, akár ott a közvetlen közelében veszett el, mint az az idősebbik fiú. Ma még van lehetőségünk odafordulni hozzá, és elmondani: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, de újra veled akarok élni, ha erre van mód. És tudjuk, hogy van rá mód, mert elég nékünk is az Ő kegyelme, mert Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ezért hív minket Jézus a maga követésére.
A példázatbeli kisebbik fiú azonban egyelőre éppen ellenkező irányba indul el. Odaáll az apja elé, elkéri, ami őt illeti az örökségből, és minél messzebb akar kerülni otthonról. Ellenállhatatlanul vonzza az elképzelt nagy szabadság, az apjától távol akar kibontakozni. Kövessük nyomon most néhány este ennek az otthonról elinduló fiúnak az útját azért is, hogy lássuk, milyen irányba nem érdemes elindulnunk. Meg azért is, hogy lássuk, ha valaki már ilyen messzire csúszott az Atyától, onnan is visszavonzza őt a szeretete.
Három mozzanata van ennek a felolvasott igének. Mielőtt azonban ezeken végigmegyünk, próbáljunk választ találni arra a kérdésre, hogy miért akarhatott ő annyira elmenni otthonról? Nem az az életünk egyik legnagyobb ajándéka, ha van egy olyan jó légkörű otthon, ahol vannak, akik szeretnek minket, és mi is szerethetjük őket? Odüsszeusz, a nagy vándor, azt mondta: nincs az életben édesebb dolog, mint a boldog otthon szerető szülőkkel.
Úgy tűnik, ennek a fiúnak ez megvolt. Miért nem érezte magát akkor igazán jól otthon? És miért nem érezte jól magát az ember Istennél? Miért kellett eljönnie otthonról, és otthagyni a mennyei Atyát? A Biblia válasza világos erre: azért, mert engedett a kísértőnek, aki azt mondta, hogy ha elszakadsz Istentől, akkor olyan leszel, mint az Isten. És az ember, ahelyett, hogy megvizsgálta volna kritikusan ezt a hazugságot, és ellenállt volna neki, engedett a kísértésnek.
Nos, amikor valakiben ez a gondolat megfordul, hogy jobb lenne másutt, mint otthon, akkor egyszeriben szűk lesz otthon minden. Akkor szürke és unalmas lesz mindaz, ami otthon van, régimódian gondolkoznak az ősök, divatjamúlt lesz minden ruha és minden bútor, és legfőképpen gúzsba kötve érzi magát az ember, és éppen ezektől az otthoni szabályoktól és szokásoktól akar szabadulni. Szabad akar lenni, ami - úgy gondolja - azt jelenti, hogy azt tehet majd, amit akar.
Az ilyen ember magának akar törvényt alkotni, „autonomosz”, autonóm, öntörvényű ember akar lenni. Fél az ilyen ember attól, hogy egy ilyen Atya mellett nem élvezheti ki az életet, lemarad valamiről, amit pedig nagyon sajnálna. Független akar lenni. És ahogy felerősödik az emberben ez a vágy, egyszer csak eljön a pillanat, hogy szakít. Odaáll az apja elé, ahogy itt olvastuk. Ez az indulás.
És hova vezet ez az út? Majd holnap fogjuk látni, hogy hova vezetett a tékozló fiú útja, most inkább csak előzetesként hadd mondjak el egy történetet, ami nem olyan régen az egyik budapesti villamoson esett meg.
Ült a villamoson egy idős néni. Felszállt az egyik megállóban egy fiatal anyuka egy 4-5 éves fiúcskával. Leült szembe a nénivel, ölébe vette a kicsikét. A kicsike az aranyos kis lábaival elkezdett harangozni, és ütemesen rugdosta a néninek a térdét. A néni csendesen húzódott odébbodébb, ameddig lehetett, aztán mikor már nem tudott távolabb menni, szelíden megkérte az anyukát: szóljon a kisfiúra, hogy ne rugdossa a lábát. Mire az anyuka: én nem avatkozom bele a gyermek személyiségfejlődésébe. Hadd bontakozzék ki szabadon. - Látta és hallotta ezt a jelenetet egy nagyra nőtt fiú, aki egykedvűen forgatta a szájában a rágógumit. Ezután a mondat után közelebb lépett, akkurátusan kibányászta a rágót, és odaragasztotta az anyuka homlokára. Az asszony úgy meglepődött, hogy először nem jutott szóhoz, aztán feltalálta magát, és elkezdett tiltakozni és kiabálni. Mire a fiatalember a maga sajátos hanghordozásán azt mondta: nyugalom. Az én anyukám sem szólt bele a személyiségfejlődésembe, és szabadon kibontakoztam.
Nos, sokszor ide vezet az a szabadság, amiről úgy gondolják az emberek, hogy azt csinálok, amit akarok. Az a 4-5 éves még csak elindul ezen az úton. A bölcs anyai gondoskodás elindította. Ez a fiatalember már úton volt a kibontakozás felé. Isten minket éppen ettől a fajta kibontakozástól akar megőrizni, meg környezetünket is attól, hogy így bontakozzunk ki. Éppen ezért szól ezen a példázaton keresztül Jézus hozzánk arról, hogy mi is az igazi szabadság.
Egyébként megértem az ilyen szabadságvágyó tékozló fiúknak a törekvéseit, csak nem tartom becsületesnek azt, ahogy megvalósítják. Mert ha ők függetlenek akarnak lenni mindenestől az apjuktól, akkor tőle függetlenül kellene megoldaniok a boldogulásukat is. Márpedig ez a fiú, távolléte alatt abból élt, amit az apjától kapott. Vagy erre nem vonatkozik a függetlenség? Egyebek között ez is mutatja, hogy mennyire torz, féloldalas ez a gondolkozás, ha egyáltalán gondolkozásnak lehet ezt nevezni.
Nos, láttuk az előző estéken, hogy így álltunk oda mi is Isten elé, és az első ember így vonta meg a bizalmát mennyei Atyjától, és így szakadt el tőle. És mindaz a sok nyomorúság, ami miatt most kínlódunk, ennek az egyenes következménye. Mint ahogy az, hogy a tékozló fiú kénytelen volt disznópásztorként az éhhalál szélére kerülni, annak volt egyenes következménye, hogy egyszer odaállt az apjához és azt mondta: elmegyek, ide az örökség rám eső részét. Ennek nem az apja volt az oka, hogy ő olyan mélyre került. Az ő felelős döntésének a következménye volt. És ugyanígy: nem Isten az oka annak, hogy ezen a világon éhínség pusztít, betegség van, a halál uralkodik, és sokféle nyomorúság miatt szenvedünk. Az ember fordított hátat Istennek, és akart nélküle boldog lenni. Ennek a döntésnek egyenes következménye mindaz a sok baj, ami körülvesz bennünket.
Tudniillik, amikor elszakadt az ember, és azt hitte, hogy szabad, és amikor valaki olyan helyzetbe hozza magát, hogy azt gondolja: azt teszi, amit akar, ilyenkor szokta hallani ezt a tanácsot: most már szabad vagy, tedd ezt és azt! Későn eszmél, hogy kényszerhelyzetbe került. Utána már tennie kell bizonyos dolgokat, akkor is, ha nem szeretné. Erre mondja Jézus: aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Mert nincs olyan, hogy valaki azt csinálja, amit akar. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy vagy Istent szolgálja valaki, vagy a bűnnek a rabszolgája. A különbség az, amiről tegnap már beszéltünk: az Istennek végzett önként vállalt szolgálatban van szabadsága arra, hogy a jó vagy rossz között válasszon. Tud vétkezni vagy nem vétkezni. Istentől elszakadva megszűnik ez a szabadság, ott már csak az egyik rossz és a másik rossz között választhat. Bűn és bűn között. Ott már nem tud nem vétkezni. Ott kényszerhelyzetben van, és csak vétkezni tud.
Ezért nagy dolog az, hogy Isten visszahív minket magához, és ott megtudjuk, hogy az Istennek végzett önként vállalt szolgálatban lesz igazán szabaddá valaki, ebben a szolgálatban bontakozik ki igazán az ember, és lesz azzá, akinek Isten elgondolta, és ebben az állapotban boldog az ember. Sőt, ebben az állapotban válik igazán emberré. E nélkül, ezzel ellentétesen, elállatiasodik, vagy ami még rosszabb: démonizálódik, de mindenképpen rabja lesz idegen erőknek.
1) Kövessük a tékozló fiút ezen a szomorú úton. Az első mondat, amit mond, így hangzott: „Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét.” Add ki!... Figyeljétek meg, hogy más-más fogalmazásban ezt harsogjuk állandóan. Ez a fiú nem kér, hanem követel. Meg van győződve, hogy neki valami jár, és azt érzékeli, hogy nem kapta meg azt, ami neki jár. Nem ez a mi egyik alapbajunk is? Nem adják meg, ami nekem jár. Azt a tiszteletet, azt a megbecsülést, legalább egy jó szót, legalább egy héten egyszer azt, hogy köszönöm, vagy ha fárasztó végigmondani, mondja azt: köszi, de legalább vegye észre, hogy valamit tettem érte. Úgy érezzük, minden okunk megvan a keserűségre, az elégedetlenségre, a háborgásra. És ki nem fogyunk a kívánságokból, és sokkal inkább azt látjuk: mit nem kaptunk még meg, és olyan ritkán vesszük számba, hogy mi mindent ad nekünk a mi Atyánk. Az ilyen ember képtelen arra, hogy adjon, ő mindig csak kapni akar, ő vár és elvár, neki igényei vannak. Éppen ezért vetélytársat lát mindenkiben - mert annak is igényei lehetnek -, és ezért végzetesen elmagányosodik. Nagyon szerencsétlen, szegény embertömeg az, amelyik csak így gondolkozik: add ki. Aki maga körül forog, aki énközpontúan gondolkozik, az előbb-utóbb elszédül, és nem tud helyesen tájékozódni.
Ezek azok a nagymamák, akik a szülők háta mögött kötött üzletekkel megveszik az unokák szeretetét különböző ajándékokkal, juttatásokkal. Ezek azok az emberek, akik nem ismernek lehetetlent, ő megszerzi azt a nőt vagy azt a férfit, akit kiszemelt magának. Megszerzi azt az állást akkor is, ha munkanélküliség van. Megszerzi az oklevelet, nyelvvizsga bizonyítványt is, akkor is, ha nem tudja azt a nyelvet. Megvan annak a módja, csak érteni kell hozzá. Add ki!... Ami nekem kell, azt megszerzem, kerül, amibe kerül, főleg, ha más fizeti meg az árát. Nem érjük be soha azzal, ami már megvan. Ráadásul most kell az ilyen embernek mindig, nem tud várni, azonnal szüksége van rá. Ilyen hatalmi harcokban folyik el az erőnk és az örömünk a családon belül, a társadalomban és a nemzetközi élet színpadán is.
Figyeljük meg még itt azt, hogy ennek a gyereknek már csak az apja javai kellenek, de az apja nem. Azért megy el otthonról. Ez mutatja, hogy elszakadt az apjától. És vajon nem így állunk-e mi is oda sokszor Isten elé, ha néha szoktunk követelőzve imádkozni, nekünk valami kell, de nem a mi Atyánkat keressük. Olyan kevesen és olyan ritkán imádkoznak azért, mert Őt szeretnék jobban megismerni, hozzá akarnak közelebb jutni, Ő van az életük középpontjában. Sokféleképpen elhangzik a szívünkben és ajkunkon is ez: add ki ...
2) „Néhány nap múlva összeszedett mindent, és messze vidékre költözött.” Néhány napot még vár azért. De ez nem szokott hosszú idő lenni. Ez is mutatja, hogy milyen felelős döntés ez. Nem véletlenül, nem első haragjában rohant el otthonról, volt ideje meggondolni ezt, és ő meggondolta, mit csinál. Ezért felelős azért, amit csinált. És akkor összeszedi mindenét.
Ez a Sátánnak a célja, hogy szedjük össze mindenünket, csak magunkat ne szedjük össze soha. Szétszórja a figyelmünket, telerakja a naptárunkat, minden perc ki van töltve valamivel. Minden fillért meg kell fogni, különösen ilyen nehéz időkben. Minden lehetőséggel élni kell. Minden nyitott ajtón be kell lépni. Semmit nem szabad kihagyni, ezzel telik el az életünk. S miközben igyekszünk összeszedni mindent, amit lehet, magunk végzetesen szétszóródunk, és egyszer majd, amikor utolsót dobban a szívünk, és kiesik a kezünkből mindaz, amit összeszedtünk, mi magunk is szétesettek leszünk. Pontosan ezt akarja az ördög. Legyen mindig az a legfontosabb, hogy összeszedni mindenünket, csak gondolkozni ne kezdjünk, mert netalán még otthon maradunk a végén, s rájövünk arra, hogy mégis csak az Atya közelében jó nekünk. Csak magunkat ne szedjük össze, meg a mieinket ne szedjük össze. Szétesik a nagy szedelőzködésben a házasság, szétesik a család, szétesnek barátságok, semmire nem marad idő, legfőképpen az Atyánkra nem, egymásra sem, magunkra sem, s még erényt is csinálunk ebből a nyomorúságból: milyen derék szedelőzködők vagyunk. S tényleg sikerül sok embernek sok mindent összeszednie kicsiben is, nagyban is, de közben ő maga rámegy.
Olvastam egyszer egy újságban egy tudósítást. Chicagóban egy kaszinóban tűz ütött ki. Azonnal értesítették a vendégeket, mindenkit azonnali távozásra szólítottak fel. Távoztak is sietve, kivéve néhány embert, akik valami szerencsejátékot játszottak, és az egyik azt mondta: azonnal megyünk, csak ezt még befejezzük, mert nyerésre állt. És megnyerte, de kijönni már nem tudtak. Bennégtek.
Érzékelitek ezt a hamis gondolkozást? Amikor nincs tisztában a nagyságrenddel valaki. És ha megnyerem, akkor mi lesz, ha közben ott halok meg? Volt értelme ott maradni? Ez mutatja, hogy aki azt hiszi, hogy Isten nélkül azt csinálja, amit akar, az azt csinálja, amit az ördög diktál neki, s ráadásul észre sem veszi a szerencsétlen, hogy rab. Megkötözi az, hogy meg kell nyerni. - De az életedről van szó! - Ha most kirohansz, életben maradsz, ha megnyered, elpusztulsz! De nem gondolkozik. A tékozló fiú sem gondolkozott.
Az első este láttuk már, hogy Isten minket gondolkozásra serkent, és az Ő Szentlelkével világosságot is ad gondolatainknak. Az ördög azt akarja: ne gondolkozz, hallgass őrá, szedj össze mindent, amit csak lehet, s közben eszedbe ne jusson az, hogy te esetleg rámész, vagy Istennel is foglalkozhatnál, vagy hogy mások is vannak körülötted.
Utána messze vidékre költözik. Tegnap már feltettük a kérdést: nem lehetne kicsit értelmesebben meghatározni a célt? Hova akar menni ezzel a sok mindennel? Csak ez a cél, hogy minél messzebb otthonról? Mindegy, hogy hova? Mindegy, csak kikerüljön az atyai ház vonzásából, és eljusson a súlytalanság állapotába. Oda, ahol nincs feladat, nincs kötelesség, nincs felelősség, csak jogok vannak, meg élvezetek. Aztán ott lesz majd szabad. Ez a szabadságvágyóknak a nagy álma.
3) És mi a valóság? „Ott aztán eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.” Miért tékozolta el? Nem lehetett azt kiszámítani, hogy ha tegnap, tegnapelőtt ennyi fogyott, akkor körülbelül meddig elég? S akkor honnan fogom pótolni? De ehhez már gondolkozni kellene. Aki Isten nélkül akar szabad lenni, megkötözött rabbá válik - ennek a példázatnak szinte minden mozzanatával szemlélteti a mi Urunk Jézus Krisztus ezt.
Miért költi el mindenét? Miért nem áll meg közben? Miért él tobzódva és kicsapongó életet, ha ez ide vezet? Azért, mert nem tud másként élni. Itt már nem ő dönti el, hogyan él, itt már sodródik, itt már csúszik lefelé a lejtőn, egészen addig, amíg valami külső erő meg nem állítja. Az Atyától elszakadva az Atya javait csak eltékozolni tudjuk. Isten nélkül, az Istentől kapott mérhetetlen sok jót mi csak eltékozolni tudjuk. A testünket, az időnket, a békességünket, mindent a világon. Nem tudta beosztani azt, amit kapott, nem tudta megszaporítani, tehetetlenné vált a jóra. Pál apostol így írja ezt őszintén: „Az akarás megvan bennem, de a jó megvalósítására képtelen vagyok.” Ide jut az ember, ha Isten nélkül akar a maga ura lenni.
Csak egy példát hadd mondjak erre, hogy az Istentől kapott kincseket Isten nélkül csak tönkretenni és eltékozolni tudjuk: Isten ránk bízta csodálatos örökségként ezt a gazdag, gyönyörű világot. És mit csinálunk vele? Módszeresen tönkretesszük. Rablógazdálkodással tönkretesszük, beszennyezzük. Nincs még egy élőlény, amelyik azt a környezetet, ami a létfeltételeit biztosítja, így tönkretenné, mint ahogy az ember ezt a világot.
Nem tudom, tudják-e a testvérek, milyen rohamosan csökken a Földnek a termőterülete, miközben óriás városok nőnek ki a földből, rengeteg problémát okozva. Az ipar is, meg mindnyájan külön-külön is, csak a pillanatnyi haszonra gondolunk, csak a végterméket nézi, de hogy közben mi kárt okoz, azt nem. Csak Németországban az ipar évente 30 millió tonna szennyet lök fel a levegőbe, aminek a nagy része onnan visszajön. És ezt nem lehet abbahagyni. Ki az a bolond, aki leállítja, vagy mérsékli a termelést? Ilyen-olyan óvintézkedéseket, ha nem kerül túl sokba, vagy ha kötelező, és csak úgy mehet az üzem tovább, akkor beépítenek az emberek, de az nem sokat változtat ezen.
Londonban volt az egyik télen néhány olyan hét, hogy megülte a füstköd a várost, és 4000 ember halt meg csak emiatt. Bele lehet halni abba, hogy lélegzem, mert olyan levegőt szívok. Mert olyanná tettük a levegőt, meg a vizeket is. Félelmesen bizonyítja ez, hogy mit csinálunk azzal a kinccsel, amit ránk bízott Isten. Mert Isten nélkül akarjuk ezt használni.
Az utolsó 40 évben a föld erdőterületeinek a 2/3 részét kiirtottuk. Ezzel együtt többszáz növény és állatfajt végérvényesen kiirtottunk a Földről. Kiszámíthatatlan károkat okozunk ezzel, helyrehozhatatlan károkat. És nem tudjuk abbahagyni.
Az egyik holland agrártudós kétségbeesve írja: a mai ember valóban úgy mozog az Isten teremtett világában, mint elefánt a porcelánboltban. És amikor célba veszünk egy károsnak kikiáltott növényt, hogy azt ki kell pusztítani, sokszor meg sem vizsgáljuk igazán: káros-e, azt meg végképp nem, hogy vele együtt mi mindent pusztítunk még ki. Ennyire „okos” lett az ember, miközben tényleg csodálatos teljesítményei vannak a technikában és a tudományban. De az Atya nélkül, az Atya javaival csak ezt tudjuk csinálni. Boldog ember az, aki legalább odáig eljut, hogy ezt alázatosan felismeri, és megpróbál ezen valahogy segíteni.
Isten úgy bízta az emberre ezt a földet, hogy művelje és őrizze. És mit csinálunk vele? A tékozló fiú csak fogyasztott, nem termelt. És minket is fenyeget az, hogy élősködőkké váljunk, és pusztítsuk azt, amit Isten ránk bízott. Már pedig egyszer jó lenne egymás mellé tenni a dolgokat, és eldönteni: mi ér nekünk többet: az-e, hogy egészségesen, vidáman felneveljük a gyerekeinket, és felnőjenek, esetleg még az unokáinknak is beszéljünk a minket szerető Istenről, vagy az, hogy esetleg bővebb anyagiakat teremtsünk elő nekik, de agyonhajszoljuk magunkat, és a meleg családi fészek helyett egymástól elhidegült egyedek laza halmazává váljék az úgynevezett család, ahol reggel, mint egy postahivatalnál, mindenki jelentkezik, hogy ma mennyi pénzre van szüksége ebédre, uzsonnára, bérletre, és ezzel kimerült a családtagok érintkezése. És meg vannak győződve sokszor a kedves felnőttek, hogy ők a gyerekeikért teszik tönkre magukat.
Nem kellene tönkretenni. Magunkból kellene adnunk egymásnak. De ahol Istentől is csak az Ő javai kellenek, és Ő maga nem, ott az egész gondolkozásunk elszemélytelenedik, és ott csak pénzben tudunk gondolkozni, és anyagiakban.
Ezeken az estéken Isten csendesen álljt mond most nekünk. És aki enged az Ő szavának, az nagy titkokat fog megismerni, és talán új összefüggésekre jön rá, vagy talán egészen egyszerű igazságok fényesednek meg, és ha kipróbálja azokat, meggazdagodik az élete.
Kedves testvérem, van neked lelked? Bizonyos vagyok benne: van. A második kérdésre te válaszolj: Szoktál is vele foglalkozni? Megkapja a lelked a szükséges táplálékát? Naponta Isten igéjét, amitől Lélektől átitatottá válhat az egész életünk? Vagy azért olyan lelketlen, lélek nélküli, mert nem kap táplálékot? Megtisztulhat néha a lelked? És ha megszólal, odafigyelsz rá? Vagy idegesen elhallgattatod?
Jézus Krisztus elmondott egyszer egy másik példázatot is, ami a tékozló fiú példázatának ezt a részletét megvilágítja. Ez egy olyan emberről szól, aki nagyszerű gazdasági ember volt, és amikor több éven át bő termése volt, úgy döntött: lebontatja a régi magtárépületeket, korszerűbbeket, nagyobbakat építtet. Amikor az új épületeket mind megtöltötte gabonával, így szólt: most már egyél, igyál, gyönyörködjél. Sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. És akkor Isten azt mondja ennek az embernek: Bolond, az éjjel meghalsz, és amit összegyűjtöttél, kié lesz, és a lelkeddel mi lesz? Jézus így fejezi be a példázatot: így van mindenki, aki nem az Istenben gazdag.
Ez az ember csak magára gondolt, csak a testére és az anyagiakra gondolt, és csak a jelenre. És Jézus ezzel a példázattal arra figyelmeztet, hogy aki nem akar bolond lenni, az nemcsak magára gondol, hanem Istenre is. Nem csak a testére, hanem a lelkére is, mert van neki az is. Nem csak a jelenre, hanem a jövőre is. Hova kerül a lelkem, ha ma vagy valamelyik nap meghalok? A bolond ember erre soha nem gondol. Aki ad magára, az a jövőjére is gondol és az egész-önmagára gondol.
Nos, a tékozló fiútól mindez nagyon távol állt, és Isten arra figyelmeztet ma minket, hogy van nekünk Atyánk is Őbenne, hogy van nekünk lelkünk is, és lesz nekünk jövőnk is, még a halálunk után is. Nem mindegy, hogy az milyen lesz. Ha Őreá jobban figyelünk, akkor még a testiek is egészen másként fognak menni. Persze, hogy nagyon nehéz mindannyiunknak a jelen, persze, hogy a test megköveteli a magáét, a gyerekeknek enni kell adni, meg nekünk is enni kell, ha talpon akarunk maradni. Valamit rájuk kell adni, meg a bérletet meg kell venni, a rezsit ki kell fizetni. Március végén még hó volt, szeptember második felében itt-ott már fűteni kell. Ki győzi ezt? Ezt mind komolyan veszi a mi mennyei Atyánk. Mindezt egészen másként fogjuk tudni megszervezni, - amit kell, elszenvedni, amin kell, - túltenni magunkat, - ha nem szembenállunk vele: add ki..., hanem összetartozunk vele. És ha az Atyától kapott javakat az Atyával együtt otthon akarjuk élvezni, ott élvezni fogjuk. Emitt meg egyszer elfogy, és a bolond rájön arra, hogy amit összeszedett, kiesik a kezéből, ő maga pedig Isten nélkül kell hogy eltöltse az örökkévalóságot.
A Biblia beszél nekünk egy másik Fiúról is, aki szintén nagyon messzire jött, a mennyei dicsőségből, ide ebbe a sok nyomorúságba, amiben mi élünk, az Isten egyszülött Fiáról. Ő nem magára gondolt, hanem mireánk, nekünk mutatja a hazafelé vezető utat. Boldog ember az, aki addig, amíg erre lehetősége van, követni kezdi Őt.