AZ ATYA

Ha Isten segít minket, a ránk következő héten minden este erről a példázatról lesz majd szó. A Biblia egyik legszebb fejezete ez, amelyben Jézus az elveszett bárány, az elgurult pénz és az elveszett fiúk példázata által Isten irántunk való végtelen nagy szeretetéről beszél.
A példázat olyan kitalált történet, amely sok valóban megesett, igaz történet mondanivalóját sűríti magába, és így alkalmas arra, hogy elvont, nehéz igazságokat is szemléletesen mondjon el vagy írjon le. Jézus szívesen használta ezt a műfajt.
Mielőtt közelebb hajolunk ennek a példázatnak a megértéséhez, ennek a fejezetnek az első két versét is hadd olvassam fel. „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
Jézus megjelenik valahol, és nagyon sokan sereglenek hozzá. A bűnösök és a vámszedők azért, hogy hallgassák őt, a farizeusok és az írástudók azért, hogy bírálják, kritizálják őt. Azért jönnek hozzá némelyek, hogy hallgassák, mások azért, hogy belekössenek, hogy morgolódjanak, hogy bírálják.
Hadd kérdezzem meg most mindjárt az első alkalom elején: te miért jöttél? Azért-e, hogy hallgasd Jézust, hogy mondjon olyan gyógyító szót, amitől meggyógyul az életed, - vagy azért, hogy elkezdj kritizálni bárkit és bármit?
Néhányan hetek óta azért könyörgünk, hogy Isten gyógyítsa és gazdagítsa meg mindannyiunk életét, akik el fogunk majd jönni. Nem kérdezem, hogy ki milyen szívvel jött, ez nem tartozik rám, de neked élet és halál kérdése lehet, hogy úgy ülsz-e itt, mint aki hallgatni akarja Jézust, hogy amit mond, az gyógyító igévé váljék az életedben, vagy úgy ülsz itt, ahogy a farizeusok és írástudók mentek oda, hogy belekössenek és bírálják Őt. Ez valóban élet vagy halál kérdése lehet, mert ezen a héten kaphatnak sokan üdvösséget, szabadulást tőle, ha ezzel a nyitottsággal hallgatják.
Jó lenne, ha ma este újra elcsodálkoznánk azon, hogy a világmindenség Ura beszélni akar velünk. Egyedül Ő tud úgy szólni, hogy beszédével bármit el tud végezni az életünkben.
Eszembe jutott az a házaspár, akiket néhány évvel ezelőtt ismertem meg. Mind a ketten magas beosztásban dolgoztak és dolgoznak ma is, felelős munkakörben. De részint a hajsza, részint más bűnök miatt teljesen összekuszálódott az életük. Egymástól is elhidegültek már, és elkezdtek titokban inni. Előbb a férfi, aztán az asszony is. Voltak olyan esték, hogy mind a ketten részegre itták magukat otthon. A gyerekek még kicsik voltak, nem értették az egészet, csak érezték: itt valami borzalom van. És akik a közelükben éltek, azok is egyre jobban megrémültek: hova vezet ez?
Ekkor egy barátjuk elhívta őket egy ilyen őszi evangélizációs hétre. Korábban sosem jártak templomba. Eljöttek, hátha az segít. A hét közepére egy számukra teljesen új világ nyílt meg előttük, és a hét végén határozottan és meggondoltan behívták Jézust az életükbe. Előbb a férfi, azután az asszony. Azután letették a poharat. Egészen új szakasz kezdődött a házasságukban, és a gyerekeik mondják el ma, hogy milyen boldog család lettek. Azóta mindketten sokfelé elmondták már, hogy Jézus valóban él, ma is meg tud szabadítani embereket, és nála van az életünk megoldása. Ilyen gyógyító szót tud Ő mondani. Erre a szóra várjunk!
Ezeken az estéken nem a magam gondolatait szándékozom elmondani. Azzal nem sokra mennénk, azért nem lenne érdemes összejönni. De Jézus él, és megígérte: ma is megtörténhet a csoda, hogy „nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok.” És ha Ő szól, akkor az, aki hirdeti, s hallja itt az igét, sokkal gazdagabb életre juthat.
Ennyit bevezetőül, és mostantól kezdve a hét végéig csak ezzel a példázattal foglalkozunk. Sok szereplője van ennek a példázatnak, de a főszereplő kétség kívül az apa. Vele kezdődik, a példázat közepén és egyben csúcsán ő mond ki valami nagyon fontosat, ő, aki egész addig hallgatott, és ő mondja ki az utolsó szót is a példázat végén.
Így kezdődik a leírás: „Egy embernek volt két fia.” Ez az ember, akiről itt Jézus beszél: Isten, a mi mennyei Atyánk, és a két fia minket, embereket példáz. Ma este csak az apa személyére koncentráljunk. Mit mond el Jézus a mindenható Istenről, a mi mennyei Atyánkról? Az a nagy bajunk, hogy nem ismerjük Istent. Próbáljuk a fantáziánkkal így vagy úgy elképzelni, de ez többnyire torz képhez vezet. A Bibliában olvassuk, hogy „Istent soha senki nem látta; az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” Egyedül Jézus tud nekünk hiteles képet adni a mi mennyei Atyánkról. És ebben a példázatban éppen ezt teszi a mi Megváltónk.
Az sem célravezető, ha azt mondjuk: Isten olyan, mint egy jó apuka. Mert óhatatlanul mindenki a saját édesapjára gondol, és az ő tulajdonságait vetíti rá Istenre. És ez megint tévutakra vezethet. Hadd mondjak néhány példát.
Egyszer az ötödik parancsolatot magyaráztam a konfirmandusoknak: „Tiszteld apádat és anyádat”, - és az óra végén az egyik kisfiú hagyta, hogy mindenki kimenjen, egyedül maradt vissza, és láttam, hogy fojtogatja a sírás. Ezt kérdezte: akkor is tisztelnem kell, ha nem tiszteletreméltó? Megkérdeztem: mire gondolsz? Azt mondta: arra, hogy majdnem minden este részegen jön haza. Ordítozik, veszekszik. Minket is sokszor kizavart már az ágyból, s egyre jobban félünk a szomszédoktól: meddig tűrik ezt az éjszakai hangoskodást? - Neki ilyen apaélménye és apaképe volt. És akkor bölcs dolog, ha úgy próbálom neki magyarázni, hogy Isten olyan, mint az édesapánk?
Prostituáltak között dolgozó lelkimunkásnak mondta el egy egészen fiatal, tizenéves prostituált lány: azóta, hogy előbb az apám, majd a nagyapám molesztált otthon, nem érzem magam rendes embernek. S miért ne adnám pénzért, idegeneknek azt, amit nekik ingyen kénytelen voltam adni? Neki ilyen emléke van az apjáról.
Egy igehirdető beszélgetett egy fiatalemberrel, akit nagyon megfogott az az igehirdetés, amit hallott, és a beszélgetés végén kezdett önmagáról is mesélni. Elmondta: tudja, mikor voltam a legboldogabb életemben? Azon a napon, amikor meghallottam, hogy egy autóbaleset miatt meghalt az apám meg az anyám. Az igehirdető felkapta a fejét, hogy mi ...? Azt mondta: így, ahogy mondom. Egészen addig mást sem hallottam otthon, mint azt: te nekünk nem kellesz, véletlenül lettél, nem akartunk, csak nyűg vagy a nyakunkon. Azóta csend van és nyugalom, senki nem veri ezt a fejemhez. Neki ilyen apja volt.
Tudom, hogy ezek szélsőséges példák. Nem ez jellemző általában. De azt is tudom, hogy nagyon sokakban azért él a bibliai hiteles képtől teljesen idegen, torz kép vagy elképzelés Istenről, mert földi tapasztalatainkat próbáljuk kivetíteni rá, és összetévesztjük Őt egy akármilyen földi édesapával.
Nos, ezért jó az, hogy Jézus itt részletesen beszél arról, milyen is az az Isten, akit mi Jézus felhatalmazása alapján így szólíthatunk: mi Atyánk. Mit csinál ez az apa ebben a példázatban? Négy olyan fontos mozzanat van, amiből szinte teljesen kirajzolódik egy hiteles Isten-kép előttünk. Ennél sokkal több mindent is elmond még a Szentírás a mi mennyei Atyánkról, de ennyi van a példázatban, ma este maradjunk ennél.
Beszédes az, ahogyan elengedi a fiát ez az apa, beszédes az, ahogyan várja, beszédes az, ahogyan visszafogadja, és az ember szíve meghatódik, mikor látja, hogy közben a másikon is ott van a fél szeme, és azt is ugyanúgy szereti, azt is igyekszik megmenteni attól, hogy még messzebb sodródjék tőle. Ezt a négy mozzanatot vegyük most sorra, és engedjük, hogy maga a mi Urunk rajzolja elénk: ki az az Isten, akit sokkal jobban meg kellene szeretnünk, és akiben sokkal jobban kellene bíznunk, mint eddig. És ha jobban megismerjük Őt, akkor szent meggyőződéssel fogjuk majd énekelni: mindenki elhagyhat, elfeledhet, Isten azonban végtelenül szeret.
1) Az első ez: elengedte kisebbik fiát. Lehet, hogy őt is meglepte, az is lehet, hogy észrevette már, hogy érik ez a döntése a fiúnak, hogy egyszer odaállt elé és röviden azt mondta: ide a vagyonnak azzal a részével, ami engem illet! Ez nagyon ritkán fordult elő, hogy egy gyermek még az apja életében elkérje tőle a saját örökségét. Azt olvastuk azonban: az apa egy szót sem szól, megosztja köztük a vagyont. Kétharmad a nagyobbiké, egyharmad a kisebbiké. Az akkori törvények szerint az elsőszülött kétszer annyit örökölt, mint a többi. Tehát ha négyen voltak testvérek, öt részre osztották a vagyont, kétötöd a legidősebbé, a többi a többieké. Megosztotta köztük a vagyont, és aztán mindenét összeszedve ez a fiú hamarosan elment.
Az emberből azonnal előtolul a kérdés: miért nem akadályozta meg? Ha nem is úgy, mint ahogy valaki egyszer mondta: két nagy pofont neki, és itt maradsz, - de hát üljön le vele és beszéljék meg. Nyilván elhamarkodott és felelőtlen döntés, nem is nevezhető döntésnek, ez egy ötlet, egy hóbortos ötlet. Mit csinál, hova megy? Ráadásul azt mondja: nagyon messzire. Nem lehetne ennél konkrétabban meghatározni? Nem szabad elengedni! Zárja be előtte az ajtót!
Ezek a mi gondolataink. Jézus azonban itt a mennyei Atyáról beszél. Isten ilyen. Aki el akar menni, és ennyire el akar menni, és azt gondolja, hogy ott lesz szabad majd, amikor az atyai ház kötelékei már nem kötik, azt Ő elengedi. Olyan sokszor szoktuk azt mondani: miért engedi meg az Isten? Miért engedi meg, hogy háborúk legyenek, éhség legyen, szenvedés legyen? Miért engedte meg ez az atya, hogy a tékozló fiú az éhhalál szélére jusson? - Elnézést kérek, ő kergette el a háztól? A gyerek akart elmenni. Isten olyan Atya: aki el akar menni tőle, elengedi. Miért? Mert Isten szabadságra teremtett minket. Az embert felelős lénynek alkotta, aki szabadon dönthet Isten mellett vagy ellene. Isten világosan elénk adta a lehetőségeket. Így olvassuk ezt a Bibliában: elődbe adtam az életet és a halált, - és utána tesz egy hangsúlyos mondatot: válaszd azért az életet. És elmondta azt is: ha mégsem, akkor mi lesz annak a következménye. Az ember nem az életet választotta, és azok a következmények nyomorítják meg most az életünket, amiket Isten előre megmondott. Ennek Ő az oka?
Egyébként is érdekes, hogy amíg valakinek jól megy a dolga, eszébe sem jut Isten. Amikor nehézségei támadnak, akkor mindjárt Őt vádolja: miért engedi meg? Amíg ennek a fiúnak jól ment a dolga (és miért ment jól? Mert abból élt, amit az apjától kapott. Nem dolgozott meg érte. Az örökség volt, amit elvert,) addig nem jut eszébe az apja. Amikor bajba kerül, akkor jut eszébe. Az volt a jó, hogy nem vádolni kezdte, hanem azon gondolkodott: hazamegy.
Miért engedi el Isten azt, aki el akar menni tőle? Azért, mert Ő azt akarja, hogy önként vállalt szeretetkapcsolatban éljen vele az ember. Ő nem kötözi magához a hitetlent. Aki tudja, hogy ki az ő Atyja, aki úgy ragaszkodik, hogy el sem lehet kergetni otthonról, azt engedi magához közel, és az ismeri majd meg igazán: kicsoda Ő. Isten erre vár, hogy mi mindnyájan ilyenek legyünk. Ez a magyarázata annak, hogy nem zárta be a tékozló fiú előtt az ajtót - de nem zárta be mögötte sem! Várta vissza.
Nem tudom, hogy valaki hasonlónak érzi-e magát ehhez a fiúhoz, nem legyintett-e meg minket is ez a gondolat: akkor leszek szabad, ha Isten nem szól bele az életembe. Ma este szeretném hirdetni: Isten nem kötöz magához, de vár vissza. Azt várja, hogy talán éppen ott a messzeségben megtanuljuk: mit jelent az Ő közelsége, az atyai otthon, és ezzel a bizalommal menjünk vissza hozzá.
2) Ez a második vonása itt az Atyának: visszavárja az elbitangoltat, a tékozlót. Honnan tudjuk, hogy ez a példázatbeli apa várta? Van itt egy mellékes félmondat, amelyik azonban nagy igazságot árul el. Amikor megy haza a fiú, ezt olvassuk róla: „Mikor még távol volt, meglátta őt az apja, megszánta, eléje futott, nyakába borult és megcsókolta.” Mikor távol volt, meglátta. Hát hogy láthatta meg, mikor távol volt? Csak úgy, hogy figyelte. Talán azóta, hogy elment. Ki tudja, hányszor nézhetett arra a bekötőút felé. Előbb-utóbb vissza kell jönnie. És ha visszajön, itt otthona lesz neki akkor is. Ha mindent elszórt, akkor is jöhet. Mikor jön már?
Mint ahogy egy édesanya várja az egy szem lányát, aki késő este valahova elment, és minden lépésre figyel. Vagy mikor szerelmesek várják egymást. A múltkor mondta egy nagyon szerelmes fiatal lány; nem nagyon ismeri az autómárkákat, de a Skoda hangját ismeri: a Pali Skodával jön mindig. És ha autóajtó csapódik és a Skoda hangjához hasonlít, akkor már az ablaknál van.
Valami ehhez hasonló vágyakozás érződik ebben a fél mondatban: mikor még messze járt, észrevette. Senkinek fel sem tűnt, ki az a koszos vándor, - az apja látta: ez a fiam. És valami olyat csinált - és Jézus akkori hallgatóinak ez sokkal többet jelentett, mint nekünk, mert mi nem érzékeljük, milyen abszurdum -, amit nem csinált senki: tisztes, korosodó férfi a majdnem földig érő hosszú szoknyaszerű ruhájában elkezdjen futni. Majd ideér az, aki jönni akar. Hova rohan...? Ez komolytalan, nem elég méltóságteljes magatartás volt, de nem érdekli semmi. Eléje fut, átöleli és megcsókolja. Mert várta vissza.
Nincs itt valami tévedés? Nem hamarkodta el az apa ezt a dolgot, hiszen a fiú még semmit sem mondott? Még nem mondta: bocsánatot kérek. Még nem mondta el azt, amin egész úton hazafelé gondolkodott: mit mond, ha megérkezik: vétkeztem ellened, nem vagyok méltó. Még semmi nem hangzott el. Hát nem a bűnbánatnak a következménye a bűnbocsánat? Nem. Pontosan ezt a megbotránkoztató igazságot mondja el itt Jézus. A mennyei Atya előbb szeret minket, mint ahogy egyáltalán hallunk róla. A mi mennyei Atyánk előbb megbocsátotta a vétkeinket, mint ahogy azokat elkövettük. Persze, hogy el kell majd hangoznia annak: vétkeztem, bocsánatot kérek, - mert akkor lesz az övé. Akkor ragadja meg és tudhatja a magáénak a bocsánatot. De a bocsánat már előtte kész van. Előtte megcsillantja az apja, amikor átöleli és megcsókolja. Mert nem a bűnbánatunk hívja létre Isten kegyelmét, hanem Isten kegyelme hív elő minket bűnösöket, és hívja létre bennünk azt az őszinte bűnbánatot, ami majd bekövetkezik ennek a fiúnak az életében is.
Ez az apa ezt a hitvány gyereket annak ellenére szerette, hogy elment, és ahogyan elment otthonról. A maga részéről továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. És most, amikor meglátja, egészen természetes a számára, hogy fut eléje, átöleli és megcsókolja.
Hadd mondjam ilyen egyszerűen: ma este eléd is így jön Isten. Ami azért is nagy szó, mert a leírásból úgy tűnik, ez a tékozló fiú nem valami átgondolt, az egész belsejét megrendítő bűnbánattal jött haza. Miért jött haza? Egyszerűen azért, mert éhes volt. Azt olvassuk, ahogy elmélkedik a disznók között: az én apámnak a béresei bővölködnek a kenyérben, én pedig itt éhen halok meg. Hazamegyek az apámhoz. A gyomrának a korgása indította el haza. Mégsem tesz szemrehányást neki az apa, hanem így fogadja el.
Szeretnék bátorítani mindenkit, ha nem is megrendült bűnbánattal vagy erős Istenbe vetett hittel jött ide, hanem egyszerűen csak nyomasztja már például a betegsége, szeretne Istentől valamit kapni: erőt, nyugalmat, egy kis vigasztalást, ne szégyellje, jöjjön csak nyugodtan. Nem fogja elkergetni. Éppen az Ő közelében fogja majd megismerni az illető igazán önmagát is. Isten elfogadó szeretetét látva ébred majd benne mindent megrendítő, őszinte bűnbánat. Ha valaki csak azért jött, mert elege van már az otthoni viszonyokból, mert teljes csőd van a gyerekekkel, vagy bizonytalanná vált a munkája s így az egész jövője, meg a családé is: jöjjön csak nyugodtan így is. Majd még alakulni fog. Még sok minden mást is el fog mondani Istennek. De a példázatnak ez a mozzanata: az ölelés és apai csók ott a poros úton, arra bátorít minket: ami hazahoz az Atyához, hadd hozzon, csak jöjjünk. Szedjük a lábunkat minél előbb. Ő nem kerget el. Így is, ennek ellenére is elfogad.
3) A harmadik, amivel Jézus folytatja a mennyei Atya arcképének a megrajzolását az, ahogy ez a példázatbeli apa mozgósítja az egész házat. Hazamennek, és végre megszólal. Egész eddig néma volt. Hallgatott akkor, amikor a fia eléje állt, hallgatott akkor, amikor az úton ő eléfutott. Az a csók sokat mondott, de nem mondott még semmit neki. Most azonban megszólal. Utasítások röpködnek. Hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára, sarut a lábára, vágjátok le a hízott tulkot, tessék lakomát rendezni! Akkor mond egy jogi formulát, a visszafogadásnak a formuláját: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Mit árul ez el? Azt, hogy Isten irántunk való szeretetében mérhetetlenül sok gyengédség van, és hogy ez a szeretet határozott, radikális szeretet. Honnan tudjuk, hogy gyengédség van benne? Onnan, hogy a gyereket azonnal felöltözteti. Miért kellett ez? Az a hosszú fehér ruha, amit itt megnevez, az előkelő izráelitáknak az ünneplő ruhája volt, amikor egy tanácsbeli férfiú a város kapuja elé vonult például tanácskozni. Tiszteletet parancsoló öltözet volt. Ezt adjátok rá! Mi talán azt mondanánk: menj, vesd le, minél kevesebb apró állatot hozzál a családba, aztán maradj valamelyik külső szobában, és majd megbeszéljük a dolgot. Ilyenek vagyunk mi földi apák. A mi mennyei Atyánk pedig ilyen: hozzátok ki a legszebb ruhát, a tiszteletet parancsolót. Miért? Mert összesereglett a háznép, meg a szolgahad csudát látni. Ni csak, hogy néz ki! Nem lehet ráismerni, hogy tönkrement! De miket csinált! Ó az semmi, én többet tudok ... Ettől a megaláztatástól akarta megőrizni az apja. Tessék úgy ránézni, amit az a ruha parancsol. A gyűrű meg a saru azt jelentette: szabad ember, illetve a visszakapott fiúságnak a jelképei voltak ezek. Ez az én fiam. Ezt a részét befejeztük. Mehet mindenki a dolgára. Nem csámcsogunk, hogy őt megalázzuk.
Nem véletlenül röpülnek itt a parancsok az apa szájából. Elejét akarja venni mindennek, amivel megaláznák a fiát. Pedig lehet, hogy a fiú is természetesnek tartotta volna ebben a helyzetben, hogy nyilvánosan megszégyenítik vagy kényelmetlen keresztkérdésekre kell válaszolgatni. Az után, amiket tett, bármi jöhetne. De az apa érezteti: ennek a gyereknek nincs múltja, tiszta lappal indul. Olyan tisztával, mint az a ruha, amit most hoztak ki a parancsára. Ennek jövője van, ez az ő fia, így nézzen rá, így beszéljen vele és róla mindenki. Minden mozdulata ezt a szeretetet sugározza, amiben figyelmesség van, tapintat, együttérzés, közösségvállalás, védelem.
Ahogy az a ruha körülvette ezt a fiút, úgy veszi körül az Atya szeretete is. És ebben benne van a megbocsátás. Ezért mondtam, hogy Isten szeretetének a radikalitása is ott van. Az a gyökeres és megfellebbezhetetlen megbocsátás, amivel visszafogadta. Nincs feltétel, hogy visszafogadlak fiamként, ha... Nincs ilyen. Sőt, nem is engedi meg neki, hogy végigmondja a mondatot: fogadj vissza úgy, mint egy bérest. Odáig el kell mondani: vétkeztem, nem vagyok méltó ... Ez így is van. De ennek ellenére a fiam vagy - mondja ő, és így indulunk tiszta lappal.
A mennyei Atya Jézusra néz; és mireánk, akik sokszor a múltunkon, mint egy romhalmazon ülünk, Jézusért úgy tekint, mint az Ő gyermekeire. Az egyszülött érdeméért és áldozatáért képes ilyen magunkfajtákat visszafogadni gyermekeivé. Ki érti ezt? Valóban úgy igaz, ahogy majd halljuk az énekkartól: nagy az Isten szerelme, melynek csodás mélyére bármint kutat, nem ér le az emberi véges elme. S jön a refrén megint: lehet, hogy minden elhagy, elfeled, Isten azonban vég nélkül szeret.
Mi szeretünk nagy szavakat mondani: vég nélkül, kimondhatatlanul, de aki a maga bőrén érzi ezt az atyai szeretetet, aki maga kapott bocsánatot és feloldozást, annak a száján ez nem szólam többé, hanem boldog hitvallás. Jó lenne, ha ezt a radikális bocsánatot kérnénk el ma este a mi Atyánktól! Aztán komolyan vennénk, hogy Ő ezt nekünk adja Jézusért. És ilyen radikálisan bocsátanánk meg egymásnak is.
Az Atya tehát elengedte a kisebbiket, mert nem kényszerrel akarja otthon tartani, hanem szeretetkapcsolatot keres vele. Várta vissza, és szemrehányás nélkül visszafogadta. Visszahelyezi a fiúi státuszába és megbocsátja bűneit, és ekkor elkezdődik az örömlakoma - ahol egy szék üres.
4) Az idősebbik testvér nem érkezett még haza. Aztán a nagy vigasságban egyszer csak észrevétlenül eltűnik az apa, kimegy, és elég sokáig kinn marad. Mit csinál ott? Olvastuk a történetet: hívja be a nagyobbikat is. Ő nem akar bejönni. Miért? Mert tele van keserűséggel, és ezt most ráönti az apjára. Egy csomó durvaság, szemrehányás, vád, elégedetlenség zú-dul az apjára. Erre valami különös apai finomság, bölcsesség és szeretet válaszol: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Örülnöd kellene hát, hogy a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Minden szavával simogatja ezt a duzzogó, lázongó, háborgó embert. Fiam..., te is az vagy, mint a másik. Ráadásul te mindig velem vagy. Vagy az nem jelent semmit? Ha ez nem jelent semmit, akkor mindenem a tied. Megosztottam köztetek a vagyont. Miért vagy elégedetlen? És ez a te testvéred - akit ő véletlenül sem nevez testvérének, hanem a megelőző mondatban azt mondja: amikor az a te fiad hazajött, aztán kiteregeti a bűneit. Az atya elfedezte, mert a szeretet sok vétket elfedez. Ő kiteregeti: miket csinált az. - Örülnöd kellene, hogy újra itthon van.
Az egyiknek eléje fut, a másiknak utá-namegy. És ha valaki ma este közelebb érzi magát ehhez a nagy fiúhoz, aki jó fiú volt, akinek a száján ki se jön olyan, aki á, dehogy, még gondolatban sem, soha, álmában sem... Ha valaki ilyen jó fiú, akkor neki is hirdetem: Isten őt is ugyanúgy szereti. A jó fiúnak üres a helye az Isten országában, de ő is engedhet az atyai hívásnak.
Az egyiket a messze távolból vonzotta haza az Ő szeretete, a másikat innen a közelből kellene behívnia. Bement-e vajon? Nem tudjuk. Jézus itt abbahagyja a példázat elbeszélését. Amit el akart mondani, elmondta. De az bizonyos, hogy minket, mai kisebb és idősebb fiakat is ugyanezzel a szeretettel hív. Ilyen Istenről beszél nekünk Jézus, aki mindnyájunkat ismer, mindent tud rólunk, azt is: mi az, ami most különösen nyomaszt, amitől nem tudunk szabadulni. Talán közben is elkalandoztak a gondolataid, - mert mint mágnes, az megkötöz, - és hív minket magához. Akkor is, ha valaki abban sem bizonyos, hogy az Atya egyáltalán létezik.
Azt szeretném kérni, hogy ma este szólítsd meg ezt az Atyát, akkor is, ha nem hiszed, hogy létezik. Mondd el neki: nem hiszed, hogy létezik. Ővele őszintén lehet beszélni, és csak úgy érdemes. Kezdj el vele beszélni, Ő válaszol azoknak, akik Őt megszólítják. Egészen őszintén, komolyan mondjuk el ma este Istennek azt, ami a szívünket nyomja. Nem kell kegyes dolgokat mondani, csak azt, ami nyomja a szívünket. És ezt az egyet kérjük tőle: segítsen, hogy megismerjük Őt. Nagy élmény lesz, amikor egyre inkább kirajzolódik majd előttünk az Ő arca, és egyre nagyobb meggyőződéssel ragaszkodni fogunk hozzá, mert látni fogjuk: minden elmúlhat, és mindenki elfeledhet bennünket, de Isten vég nélkül szeret.