A FOGADTATÁS

Tegnap világosan kirajzolódott elénk az igéből, hogy a tékozló fiú útján a fordulópontot az jelentette, amikor magába szállt. Magához tért és ráébredt a valóságra. Amikor egészen világosan látta, hogy ha ott marad, elpusztul. És azt is világosan látta, hogy egy valaki segíthetne rajta: az apja. A kérdés az: hazamehet-e, visszafogadná-e? De máris kész arra, hogy hazamenjen és ha visszafogadja, akkor újra engedelmeskedjék neki. Még csak nem is úgy, mint korábban, mint fia, hanem annál is jobban, mint bérese. Kész a feltétel nélküli engedelmességre, de az apja közelében, vele kö-zösségben akar élni.
Nem várt arra, hogy majd valamikor még érlelődik ez az elhatározás. Itt ő érlelődött a halálra, és ha ott marad, biztosan elpusztul. Halogatás nélkül azonnal útra is kelt, és haza is ment az apjához.
Láttuk azt is, hogy milyen sok akadály van azon az úton, amelyen valaki, egy mai tékozló fiú őszinte vágyakozással elindul Istenhez. Lehetőleg azt igyekszik elérni az ördög, hogy ne azonnal induljon. Látszólag jóváhagy ő minden elhatározást, csak ne most, majd később ... Például január 1-jén kezd új életet, amikor azok szoktak újat kezdeni, akik aztán soha nem kezdenek igazán újat. Az eltökélt tékozló fiakat azonban nem lehet eltántorítani ettől a szándékuktól.
Ha a tékozló fiú ismerte volna Petőfit, akkor lehet, hogy ő is egész úton hazafelé azon gondolkodott volna, hogy milyen kedveset és szépet mondjon az otthoniaknak, ő azonban nem kedveset és szépet akart mondani, hanem őszintén vallani akart, és készen volt megformálva a szöveg, amit az apjának elmond, ha hajlandó meghallgatni.
A mai igerészünk arról szól, hogyan fogadta őt az apja, mit mondott erre a fiú, és mi volt erre az apa válasza. Tulajdonképpen gyönyörű szép párbeszéd ez, amit itt olvastunk, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is kifejezve.
1) Hogyan fogadta az apja? „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta.” Ezt már megbeszéltük, hogy azért láthatta meg távolról, mert várta. Többször nézett abba az irányba, ahonnan jöhetett. Figyelte, alig várta, hogy sor kerüljön erre a találkozásra.
Amikor Jézus azt említi, hogy eléje futott, akkor már minden akkori hallgatója tudhatta, hogy itt nem emberről van szó, mert ilyet földi apa nem csinál, hogy tekintélyes férfi létére, a hosszú, földig érő, szoknyaszerű ruhában fusson az utcán. Majd ideér az a gyerek. Itt már biztos, hogy a mennyei Atyáról van szó. Ilyen a mi mennyei Atyánk!
Az akkori szokás szerint azok után, ami történt, a találkozásnál meg kellett volna csókolnia a fiúnak az apja lábát. E helyett megcsókolja az apja a fiúnak az arcát. Megesett rajta a szíve. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megsajnálta, mert szegénykém olyan sápadt, olyan sovány, olyan rongyos volt, hanem ez azt jelenti: megbocsátott neki. Már itt az első találkozásnál. Megelőzte az atya bocsánata a fiú bűnvallását, ezt jelezte neki ezzel a csókkal.
Ilyen az Isten szeretete! Hiszen Jézus ezt akarja itt szemléltetni minden módon, hogy milyen a mi mennyei Atyánk, és mennyire szeret bennünket. Isten szeretetét az jellemzi, hogy akkor is szeret, amikor még vagy már mi nem szeretjük Őt. Hogy annak ellenére szeret, hogy semmi szeretetre méltó nincs bennünk. Hogy nem a szeretetének az oka a fontos, mert az legfeljebb az lehet, hogy szükségünk van rá, hanem a szeretetének a mérhetetlen nagyságáról beszél a Biblia mindig. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fi-át adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És Isten szeretete mindig ad valamit, mégpedig mindig azt adja, amire éppen akkor a legnagyobb szükségünk van.
Ha Isten nem szeretné így ezt a világot mindmáig, szétesett volna már ez a világ a bűn rombolása miatt. Viszont Isten erre a szeretetre akar elsegíteni minket is. A hazatérő tékozló fiak szívébe ezt az Ő isteni szeretetét tölti bele. Így olvassuk a Bibliában: „Az Isten szeretete kitöltetett a szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róm 5,5). Minden újjászületett hívő ember nagy ajándéka, hogy Isten szeretetéből kaphat sokat. S minél többet ad abból tovább, annál gazdagabb utánpótlást kap a szeretet forrásától, Istentől. Ez mutatja Isten gyermekeinek korlátlan szabadságát. Még arra is szabadok, hogy szeressék azt, aki nem szereti őket. Még az ellenségeiket is készek és képesek szeretni az Isten szeretetével.
Itt azonban megáll a gondolkodó elme, és azt kérdezi: hogy is van ez akkor? Ilyen egyszerű a dolog? Azért nem akármit követett el ez a fiú az apja ellen! Most, hogy hazajön csók jobbról, csók balról, megölelem, és minden el van rendezve? Vagy Isten nem mindig néz oda, amikor vétkezünk? - kérdezte ezt a múltkor valaki. Vagy könnyedén túlteszi magát a mi bűneinken, úgysem verheti el rajtunk a port igazán? Egyáltalán nem erről van szó. Amilyen csodálatos dolgokat mond a Szentírás Isten érthetetlen szeretetéről, olyan határozottan beszél az Ő igazságos voltáról, és arról, hogy gyűlöli a bűnt.
Akkor ez hogyan mutatkozik meg itt a tékozló fiúnak a történetében? Hol van itt az Isten igazsága? Amit erre a kérdésre válaszképpen mond a Biblia, az az evangélium szíve, és nagyon kértem Istent, könyörüljön meg rajtam, hogy világosan sikerüljön ezt most elmondani. Mert ha ezt világosan megértjük, és a hitünkkel komolyan vesszük, akkor örök életünk van.
Mielőtt hozzákezdek, hadd mondjam el egy olyan diákkori emlékemet, ami miatt ma is szégyellem magam, ha eszembe jut. Általános iskolás korunkban történt. Volt egy derék, idős tanárunk. Olyan régimódi tanár volt, még pálcája is volt. Sose használta, tornaórán néha a végével biztatta a lustákat, de soha nem verekedett vele. Az egyik gyereknek az a szörnyű ötlet jutott eszébe, hogy kenjük be gépzsírral a székét. Pihent elmékben minden képtelenség megszülethet. Kórusban tiltakoztunk, ilyet nem csinálunk, ővele végképp nem. De nem lehetett tőle eltántorítani ezt a gyereket, aki makacs, agresszív fiú volt. Még a szünetben is igyekeztünk lebeszélni róla, mégis megcsinálta. A tanár beleült. Olyan színű volt a gépzsír is, mint a szék, nem lehetett észrevenni. Azokban az években egy jó nadrágja, ha volt az embernek. Az ott tönkrement. Nagyon mérges lett.
- Ki volt az? Mély hallgatás. Még egyszer megkérdezi. Biztosan tudjátok, ki volt. Ha nem áll fel, az egész osztályt megbüntetem, de nagyon keményen. Meg kell tanulnotok, hogy ilyet nem szabad csinálni senkivel. Még egyszer megkérdezte: ki volt az? Felállt egy fiú. Gyere ide! Akkor használta először és utoljára a pálcát. Kiporolta a puhábbik felét. Be kellett dőlnie, és úgy. Nagyon meg voltunk szeppenve. Ez a fiú volt a legjobb barátja annak, aki ezt a gonoszságot elkövette, és ő is igyekezett lebeszélni róla, még el is akarta venni tőle azt az edényt, amiben a gépzsír volt. Szegény gyerek alig tudott a helyére vánszorogni, és nagyon nehezen tudott leülni. Ő ártatlan volt ebben az ügyben, sőt, ő akarta megmenteni a helyzetet, de átvállalta barátjának a bűnét, és ezzel az egész osztályt megmentette a büntetéstől.
Ezt tette Jézus Krisztus kozmikus méretekben. Ő volt az egyetlen bűn nélküli ártatlan, akit ez a föld a hátán hordott. Mi viszont - mint ahogy azt láttuk már - a bűnünkkel is, meg a bűneinkkel is Isten haragját zúdítottuk magunkra, és halálos ítéletet érdemlünk. Ekkor állt elő Jézus, és azt mondta: Atyám, ők valóban megérdemlik ezt az ítéletet, de ne őket büntesd meg, hanem ezt a büntetést rajtam hajtsd végre. Ez történt meg nagypénteken a Golgotán. Mert Isten igazságos, és a bűnt megbünteti, de Isten végtelenül irgalmas, és a bűnöst mindenképpen igyekszik megmenteni. Erre csak ez az egyetlen lehetőség volt. Ezt vállalta Jézus helyettünk és érettünk. Azért lett emberré, mert az ember bűnéért csak ember bűnhődhetett; mivel azonban Isten, ezért az egész emberiség bűnét és büntetését magára vállalhatta. Amikor a kereszten elhangzott az utolsó szava: elvégeztetett, és utána lehajtván fejét meghalt, akkor elvégeztetett minden ember ítélete, és elvégeztetett minden bűnös ember felmentése is. Akkor bocsátotta meg Isten mindannyiunk bűnét. A kereszten érvényesült Isten igazsága a bűnnel szemben, és Isten irgalmassága a bűnös iránt. Jézus fizette meg az árát annak, hogy egyáltalán szóba áll velünk Isten, hogy mi ma este itt evangéliumot hallgathatunk, hogy van lehetőségünk arra, hogy visszatérjünk az atyai házba, hogy Isten rendbe hozza azt, amit elrontottunk az életünkben, és visszakapjuk mindazt, amit elherdáltunk a bűneink miatt.
Nem tudom, hogy valaha is végiggondoltad-e már úgy igazán, hogy valaki számunkra elképzelhetetlen lelki és fizikai szenvedéseket vállalt helyetted? Hogy valaki teljesen ártatlanul meghalt azért, hogy élhessünk. Nemcsak a szó szokványos földi értelmében, hanem úgy is, hogy örök életünk lehessen, hogy Istennel újra közösségbe juthassunk.
Hol van erről szó a tékozló fiú példázatában? Hol van Jézus ebben a példázatban? - Hiszen Ő mondta el. Bizonyára tudjuk, hogy neves festők néha - ha több alak látható a képükön - az egyik mellékalakban önmagukat is megfestik. Ott van eldugva valahol a sarokban egy önarckép. Egy, a Bibliát mélyen értő és szellemes bibliamagyarázó azt mondta: így van benne Jézus a tékozló fiú példázatában. Jézus az Atya csókja. Jézusban csókolta meg ezt a toprongyos, Istentől elvadult, reménytelen helyzetbe került emberiséget a kegyelmes Isten. És ez a csók, Jézus kereszthalála, volt a bizonysága és a jele annak, hogy van bocsánat. Ő már előre megbocsátott nekünk is. Más kérdés az - mindjárt erről is lesz szó -, hogy mindenkinek személyesen kell átvennie ezt a bocsánatot, de a bocsánat előbb megvolt, és előbb el volt készítve a számunkra, mint ahogy magunkba szálltunk, és rádöbbentünk, hogy rászorulunk a bocsánatra. Isten kegyelme, bűneinket megbocsátó irgalma mindeneket megelőz, még a hitünket is.
Jézus kereszthalála és nyomorult életünk között tehát közvetlen összefüggés van. Ezzel okoztuk az Ő halálát, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Viszont Ő helyettünk szenvedte el a büntetést, és éppen ezért Isten rajtunk már nem hajtja végre, ha valaki ezt tőle hittel el is fogadja. Ebben a jelenetben, ami a példázatnak ebben a részében lezajlik, így van benne az evangélium. Így fogadta tehát az atya a fiút.
2) És mit mondott erre a fiú? Azt gondolhatnánk: mit kell erre mondani? Ezek után már kár előhozakodni azzal, hogy vétkeztem, nem vagyok méltó, hadd legyek béres. Hát szeret az apám, minden rendben van. - Ez mindnyájunkat megkísért. Pontosabban az ellenségünk, az ördög, mindnyájunkat megkísért azzal: ne mondd ki, amire készültél. Jön sötét szövegeivel: csak semmi érzelgés, látod, az apád visszafogadott, nem kell itt őt már meghatni. Jobban szeret ő téged, mint gondoltad.
Szépen hangzó szöveg ez, csak a célja gonosz: el ne mondjam a bűnvallásomat. Miért akarja ezt megakadályozni az ördög? Azért, mert abban a pillanatban lesz valaki Isten gyermekévé, mihelyt kimondta neki: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó semmire, de veled szeretnék élni. Mert Isten bűnbocsátó kegyelme készen van már előbb, de hogy lesz az az enyém? Ez a bűnvallás a kinyújtott kéz, amivel elfogadom a nekem szükséges bocsánatot. Mert ez a hitnek a mozdulata. Ez az Istenbe vetett bizalomnak a mozdulata. Amikor valaki ezt így el tudja mondani, azt jelenti: tényleg nem vár most már sehonnan máshonnan segítséget, csak az Atyától. Bízik benne, hogy Ő mindaz ellenére, ami történt, segíteni fog. Ez a hit, és a hit az a kinyújtott kéz, amibe Isten beleteheti a bűnbocsánat ajándékát. Ezt nem akarja az ördög. Sajnos, sikerül is elérnie sokak életében. Soha nem jön ki a szájukon: Atyám, vétkeztem - és konkrétan felsorolva azok az ocsmányságok, amivel Isten ellen és egymás ellen folyamatosan vétkeztünk. Ha ez elmarad, akkor hiába halt meg érted Krisztus. Ha valaki ezt a kegyelmet nem fogadja el hittel, akkor neki kell bűnhődnie a bűneiért.
Olvastuk a János evangéliuma 5. részéből valamelyik este Jézus szavait: aki Őbenne hisz, az már nem megy az ítéletre, mert átment a halálból az életbe. Mert az komolyan veszi, hogy Jézus az ő ítéletét szenvedte el a kereszten. De aki nem hisz, és nem mondja el ezt a bűnvallást, az úgy gondolja, hogy ő maga is eleget tehet. És ez maga a kárhozat, az ítélet. Ezért akarja megakadályozni a mi ellenségünk ezt.
Fontos, hogy világosan lássuk azt, amit itt a tékozló fiú nagyon jól látott: nem tudom jóvátenni azt, amit elrontottam. Nem tudom pótolni azt, amit eltékozoltam. De komolyan veszem az Atya csókját. Vagyis, hogy Ő kész visszafogadni engem. Éppen ezért, és annál inkább elmondom azt, ami megszületett a szívemben: Atyám, vétkeztem, nem vagyok méltó, de veled akarok élni. E nélkül utólag megkeményedik az ember szíve megint, vagy gyötri sokáig a lelkiismeretfurdalás, vagy elmélkedhet egy életen át arról, hogyan üdvözülnek a pogányok, akik sose hallottak Jézusról, de nem lesz Isten gyermekévé. Ennek el kell hangoznia. Bűnvallás nélkül nincs szabadulás. Ezért nagy dolog, hogy ez a fiú kimondta ezt itt.
Azt már tudjuk: az apa nem engedte végigmondania. Azt, hogy hadd legyek olyan, mint egy béres, nem kellett mondani, mert ezt ő eldöntötte, hogy fiaként fogadja vissza, és nem akarta azt sem, hogy ennyire megalázódjék a szolgák, a béresek előtt. - Viszont a fiúnak ebben a vallomásában valami gyönyörű mozzanatot megfigyelhetünk. Pontosan az ellenkező lelkület tükröződik benne, mint abban a két szóban, amivel eltávozott otthonról. Az a két szó így hangzott: add ki az örökségből engem illető részt. Azt mondtuk, hogy ott csak az apa javai érdekelték, az apa nélkül. Itt fordítva van: itt semmi nem érdekli, csak az apa. Csak egy fontos: újra itthon lehessek veled - és nem sorolja a kívánságait. Semmi mást nem kér, csak azt: fogadja őt vissza.
Ez az újjászületett embernek az öröme. Amikor el tudja mondani azt, amit az egyik énekünk szépen fejez ki: Csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek. Amikor nem kívánságlistát nyújt be az ember Istennek, aztán ha teljesíti, akkor Ő a jó Isten, ha nem teljesíti, akkor fellázad ellene, és szemrehányást tesz. Hol van ettől az, amikor azt mondja: semmit nem kérek, csak hogy a közeledben dolgozhassam. Újra veled szeretnék közösségbe jutni. Ez maga az élet, nem? Mert ha az Atyától való elszakadás a halál volt, - az én fiam meghalt, mondja az apa - most meg feltámadott. Újra kapcsolat az élet forrásával, átárad az isteni éltető erő a hívő emberbe, újra él. Olyan élete van, amin a halálnak sincs hatalma. Aki hisz énbennem - mondja Jézus, ha meghal is él az. És aki az Atyával ilyen hitbeli közösségre jut, az úgyis meg fog kapni tőle mindent bőségesen, ami a boldogságához szükséges. Ez a fiú tehát elmondja - azok után is, hogy az apja szeretettel és csókkal fogadta - a maga bűnvallását.
3) És mi erre az apa a válasza? Itt válik mozgalmassá ez a jelenet. Itt szólal meg az apa, és sokféle utasítást ad. Elkezd intézkedni. „Az apa pedig ezt mondta a szolgáknak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” Láttuk, hogy az a bizonyos legszebb ruha az előkelő izraelitáknak a hosszú fehér ruhája volt, ami önmagában tiszteletet parancsolt. Olyan ruhába öltözteti, hogy még a háta mögött se susmoroghassanak a múltjáról. Ebben a ruhában nincs múltja többé ennek a fiúnak. Nincs priusza, mert megbocsáttatott az egész múltja. Csak jövője van, az pedig szép itt az atyánál. A gyűrű azt jelentette, hogy ahhoz hasonló jogokat biztosított neki, akitől kapta. A saru azt jelentette: a családhoz tartozik, fiú és nem szolga.
Valószínű, szokatlan lehetett mindez a tékozló fiúnak.Vajon hogy ülhetett ő ott az ünnepi asztalnál azok után, amiket még az előző napokban is kénytelen volt elszenvedni? Ilyen ruhában, ilyen megtiszteltetésben, ilyen vendégek vagy rokonok, barátok között, dúsan terített asztalnál. Hosszú ideje nem látott olyat. Valószínű, egy kicsit félszegen mozoghatott még a fehér ruhában, de elfogadta és komolyan vette. Nem szabadkozik: nem érdemlem meg. Ki mondja, hogy megérdemli? Persze, hogy nem érdemli meg. Nem okoskodott, az atya adatta rá, komolyan vette az atya csókját, és most komolyan veszi, hogy az atyja minden tekintetben az eredeti pozíciójába helyezte vissza.
Ez azért fontos, mert amikor már itt tart valaki a lelki úton, hogy átélte Isten bűnbocsátó szeretetét, azt hittel komolyan vette, ő maga is csodálkozik rajta, de mindjárt örül is annak, hogy Isten gyermekévé lehetett, akkor még mindig nem hagyja békén az ördög, s időnként előpiszkál a múltjából olyan emlékeket, amikkel vádolhatja. Te azt hiszed, Isten gyermeke vagy? Hát miket csináltál? Miket mondtál? Istenről miket gondoltál? És most pöffeszkedsz itt, mint egy megváltott üdvözült? Holott nem pöffeszkedik szegény, éppen hogy meg van szeppenve. De hát a fehér ruhában van, mert bocsánatot kapott. Mi a feladat ilyenkor? A hit magatartása az, hogy az ember újra és újra hálát ad Istennek az elvett kegyelemért. Nem szabad, hogy vádoljanak minket azok a bűneink, amiket megvallottunk, és bocsánatot kaptunk rájuk. Ha akármi módon eszünkbe jutnak, az újabb alkalom, hogy magasztaljuk Istent az Ő kegyelméért: köszönöm, Uram, hogy abból is kihoztál... hogy azt is megbocsátottad... hogy ettől is megtisztítottál. Újabb és újabb lehetőség Isten magasztalására. Nem szabad engedni, hogy a vádolónk elkeserítsen minket.
A Szentírás tele van ilyen erőteljes képekkel, amik az Isten bűnbocsátó kegyelmének a határozottságát, a végérvényességét, a megfellebbezhetetlen voltát szemléltetik. Azt mondja Isten: eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet. Jön a szél, elfújja; volt, nincs. Nem lehet öszszerakni az előbbi alakját a bárányfelhőnek. Azt mondja: eltapossa a mi bűneinket - nincs tovább. (Ézs 38,17; 44,22; Mik 7,18-19)
Tegnap idéztük az igét Mikeás könyvéből: a háta mögé veti bűneinket, és a tenger fenekére, és onnan Ő nem halássza elő újra és újra. Amit valaki így megvallott neki, bizonyos lehet abban, hogy megbocsátotta, és nyugodtan el is feledheti. (Egyébként Isten segít abban, hogy el is felejtsük, mert ilyen nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt.) Valóban úgy bánik velünk, mintha soha nem követtük volna el azokat a bűnöket.
Amikor először hallottam egy igehirdetésben ezt az állítást, kétségbe vontam. Aztán soksok ige meggyőzött róla. És amikor tanultuk a teológián könyv nélkül a Heidelbergi Káténak mind a 129 kérdését, akkor meghökkentem a hatvanadiknál, amelyik azt mondja: „Hogyan igazulsz meg Isten előtt? - Egyedül csak a Jézus Krisztusban való igaz hit által, úgy, hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, azok közül egyet sem tartottam meg soha, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra; mégis Isten, az én minden érdemem nélkül, egyedül az Ő ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha én soha semmi bűnt nem követtem volna el, sőt mintha én tanúsítottam volna mindazt az engedelmességet, amelyet Krisztus érettem tanúsított, de csak úgy, ha én e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Bár, mégis, de csak úgy - három része van ennek a gyönyörű hitvallásnak. Bár én most is kész vagyok minden rosszra, Isten mégis, Krisztus helyettem bemutatott áldozatáért engem tisztának minősít, igazzá nyilvánít, és igazzá is tesz, nekem tulajdonítja és ajándékozza Krisztus igazságát. Mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el. Sőt, mintha olyan engedelmes lennék, amilyen Jézus, ha én ezt hittel komolyan veszem.
Javasolom, vásároljanak a testvérek egy Heidelbergi Kátét az iratterjesztésben, és az egészet szép nyugodtan olvassák el, beszéljék meg otthon családi beszélgetéseken.
Csodálatos világossággal ragyog az evangélium minden bizonyságtevő szavából. Mert mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy Isten engem, attól kezdve, hogy amit Jézus értem tett hittel, komolyan veszem, vagyis magamra nézve érvényesnek tartom, attól kezdve nem önmagamban néz, hanem - Pál apostol így mondja: a Krisztusban néz. Mintha én el lennék rejtve, belebújnék Krisztusba, és amikor Isten engem keres, akkor Krisztuson keresztül lát engem. Előbb látja Őt, utána lát meg engem. És mivel hiszek benne, ezért olyannak lát, mint az Ő egyszülött Fiát. Ez nem istenkáromló túlzás, ezt a Biblia mondja nekünk. Ezért lett Krisztus bűnné érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk benne (2Kor 5,21).
Nekünk nincsen saját igazságunk továbbra sem Isten előtt. A Krisztus igazsága lett a mienk. Mint ahogy nem a tékozló fiú rajta levő ruhája fehéredett ki hirtelen, hanem kapott egy ruhát. Az nem az övé volt, azt úgy kapta. De abban volt attól kezdve, és abban kellett őt nézni, s ez tiszteletet parancsolt mindenkinek. Krisztuson keresztül lát minket Isten, és ezért lát igazaknak (Fil 3,9).
Ezért fontos, hogy mi a Krisztusban maradjunk. Mit jelent ez? Azt, hogy miután már hisz valaki Istenben, akkor se magában bizakodjék, ne attól reméljen: majd ő megmutatja, majd ő milyen jó keresztyén lesz. Ő senki továbbra is, ugyanaz, mint volt, csak Krisztussal közösségben. A hit által benne élő Krisztus - majd holnap erről lesz még szó részletesebben - képesíti őt olyasmire, amire nem volt képes magától, most meg képes. De ezért egyedül Krisztust illeti a dicsőség. Ezt nevezi a Biblia megigazításnak. Amikor Isten a bűnöst igazzá nyilvánítja, de egyben képessé is teszi arra, hogy Istennek engedelmes életet éljen - vagyis igaz legyen.
Ez veti fel azt a kérdést, hogy mit tesz Isten az üdvösségünkért, és mit teszünk mi? Ez szépen kiderül a példázatból: mit tett az apa ezért az ügyért, és mit tett a fiú? Nem ez a fiú szőtte ezt a szép fehér ruhát, nem is ő hozta magával mesés távoli országból. Nem ő kapta érdemei elismeréseként azt a gyűrűt valahol másutt. A sarut sem ő készítette vagy vásárolta. A ház sem az övé volt, ahol megterítették az asztalt. A borjút sem ő hízlalta. De még az apjára sem ő talált rá hosszas keresgélés után, hanem az futott eléje. Mindent az apja készített el, és minden az apáé volt, ami ünneppé tette azt a napot.
Beszédes ám ez a szenvedő igealak is: ez az én fiam, aki elveszett és megtaláltatott. Nem azt mondja az apa: hazajött vagy visszatalált, hanem megtaláltatott. Az apa szeretete vonzotta haza a távolból is. Még ez sem az ő érdeme, hogy hazajött. Most derül csak ki, most tudja csak meg, ha nem várta volna az apja, hogy ha az isteni szeretet nem húzna, nem vonzana vissza minket a bűn mélységéből, a magunk elhatározásából sose tudnánk hazatalálni. Még ezt is ő végezte el. Ennyire mindent Isten tett meg az üdvösségünkért!
Hát akkor mi az ember feladata? Hát mi volt ennek a fiúnak a feladata? Az, hogy mindezt elfogadta. Egyrészt világossá lett számára, hogy rászorult, másrészt amit kapott, azt elfogadta. Komolyan vette, hogy az apja szereti, nem dobja ki, nem haragszik rá, van megoldás. Tényleg övé az a fehér ruha, csakugyan felhúzhatja a gyűrűt, csakugyan nem kell mezítláb járnia, mintha béresnek fogadta volna vissza. Csakugyan ... csakugyan ... minden igaz, amit Isten mond. S akkor én ezt komolyan veszem, s igyekszem ennek megfelelően élni. Először szokatlan, minden új, de az, aki hazahívott a bűnből, és megbocsátott mindent, az lépésről-lépésre támogat, és segít engem előre, s egyre otthonosabban érzem magam az Isten országában, az Ő törvényei között.
Hogyan fogadta az apja? Úgy, hogy előre megbocsátott neki. Mit válaszolt erre a fiú? Azt, hogy mégis elmondta a bűnvallását, mert ez életkérdés, azzal fogadta el a bocsánatot. És mit felelt erre az apa? Mindent visszakapott a fiú, amit elveszített, mikor elment otthonról. Legfőképpen az életet, mert az az Atyával való közösségben van.
Pál apostol így írja le mindezt: „Minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt... Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,5. 8-9).
Isten kegyelemből ad mindent, nem az én cselekedeteimért, én meg hittel vehetem komolyan mindezt, és ebből következnek majd olyan cselekedetek, amik már Isten szerint valók, Őt dicsőítik és másoknak hasznosak. Erről lesz szó holnap - ha Isten segít minket.