Cseri Kálmán

Történetünk utolsó mondata így hangzik: „Azonnal újra látott, és követte Őt az úton.” Lukács evangélista még kiegészíti ezt a híradást: „Azonnal megjött a szeme világa, és követte Őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” (Lk 18,43).
Erről a három állításról szeretnék most szólni: Bartimeus azonnal újra látott, követte Jézust és dicsőítette Istent.
Akiket az Úr Jézus ma meggyógyít a lelki vakságából és sokféle nyomorúságból, azok is ugyanezt szokták megtapasztalni, hogy látnak, követik Jézust és dicsőítik Istent.
1. Azonnal újra látott.
Jézus isteni teljhatalma itt tündöklik a legfényesebben. Mert az evangéliumokban több olyan történetet is olvasunk, amikor az Úr Jézus vakokat meggyógyított, vagy vakon születettnek megadta a látás ajándékát. Az egyik esetben sarat kent az illető szemére, a másik alkalommal megérintette a szemét. Aztán volt olyan, hogy annyit mondott: láss. Ebben az esetben azonban sem nem tesz, sem nem szól semmit. Csupán jelen van. De olyan ellenállhatatlanul árad belőle isteni ereje, hogy Bartimeus azonnal lát.
Jézus mindössze ennyit mond: „Menj el, a hited megtartott téged.” Nincs is szó a szeméről, de a folytatás ez: „És azonnal újra látott…”
Ez ma is így történik. Sokan vannak itt közöttünk, akik hallgatván a Jézusról szóló jó hírt, evangéliumot azt tapasztaltuk, hogy az úgy érkezett meg a szívünkhöz, mint amit Ő maga mondott, és ennek következtében jelentős változások következtek be. Egyebek között az is, hogy elkezdtünk látni olyasmit, amit addig nem.
Ismerek egy asszonyt, aki sokat panaszkodott amiatt, hogy a férje milyen morcos, kedélytelen, szótlan, nem lehet vele két szót sem váltani, pedig ő mindig milyen részletesen beszámol neki az eseményekről meg a gondolatairól. Aztán ez az asszony elkerült egy csendeshétre, és amikor utána két héttel találkoztunk, áradozott nekem. Ő nem is tudta, hogy ilyen kedves, ilyen szellemes ember az ő férje. Amikor hazajött a csendeshétről húszévi házasság után végre először beszélgettek. Képzeljem el. Mégpedig egészen személyes dolgokról. Magukról, meg egymásról, meg sok mindenről, ami addig szóba sem jött. És örül, hogy ilyen ember az férje.
Húsz évig együtt lehet élni úgy, hogy nem beszélgetünk.
A következő felfedezése az volt ennek az asszonynak, hogy most jön rá, hogy miatta lett olyan szótlan és morcos a férje. Mert — és akkor mondta az okokat, vagyis pontosabban sorolni kezdte a bűneit, amiket addig nem látott. Miért olyan a másik? Milyen nehéz egy ilyennel együtt élni. S egyszer csak világos lesz, hogy miattam lett olyan. Nem is olyan ő, olyanná lett, meg olyannak látszik. De tud ő felszabadulni, és a szíve mélyén egészen más, csak a szíve mélye nem érdekelte eddig az élete párját. Meg ő sem tárta fel a szíve mélyét, csak a felszínt.
Sokféleképpen tudja az Úr Jézus megnyitni a szemünket ma is.
Ismerek valakit, aki egyfolytában panaszkodott. Mindig csak másokat vádolt, és vég nélkül tudta sorolni, hogy mennyi nehézség van az életében. Amikor Jézus Krisztus kinyitotta a szemét s meglátta ő is, mint Bartimeus, először Jézust, utána meglátta, hogy milyen sok jót kapott addig Istentől. Olyan különös volt az első ilyen találkozásunknál, amikor mellesleg megemlítette: persze, voltak nehézségek meg gondok is, de… és akkor véget nem érően sorolta Isten ajándékait. Testi és lelki ajándékait. Mennyi jót tett velük és mennyi jót adott nekik.
Más valakinek meg úgy nyílt ki a szeme, hogy amikor ez után a gyógyulás után először kinyitotta a szekrényét, hogy mit vegyen fel ma, feltűnt neki, hogy mennyi minden van ott, amire nincs szüksége. Az előző napokban találkozott többekkel is, akikről meg az derült ki, hogy nekik meg sok mindenre szükségük lenne. Egyiküknek jóformán csak az volt, ami rajta volt. És elkezdte elajándékozni a dolgait. És ellelkendezte az egyik bibliaórán, hogy van nekünk fogalmunk arról, milyen öröm adni? Továbbadni azt, amit ő is Istentől kapott? Kinyílt a szeme.
Egy másik ember azt látta meg, hogy mennyi időt tékozol el feleslegesen hiábavaló dolgokra. Vette a fáradságot, és három egymást követő napon felírta, hogy mit csinál. És azt az időt, amit hiábavaló dolgokra tékozolt el, attól kezdve Isten dolgaira, meg másoknak való szolgálatra szánta. Csodálkozott azon, hogy mennyi ideje maradt erre. Addig nem látta ezt, sőt, ha valaki mondta volna, el sem hitte volna.
Itt történt meg a templomban az, hogy egy ideje már majdnem minden alkalommal egymás mellé került két asszony. Egy idő után biccentettek egymásnak, de nem jött létre kapcsolat közöttük. Amikor egyiknek az Úr Jézus lelkiképpen kinyitotta a szemét, nem tudta megállni, hogy a következő vasárnap ne mutatkozzék be. Örülök, hogy megint ide ültél mellém, mindjárt tegezni kezdte, én ez és ez vagyok.
Nem akarta azzal kezdeni, ami neki feltűnt, hogy mindig feketében van a másik asszony. Majd esetleg szóba jön az is. Azt nem tilthatja meg senki, meg nem bántó, hogy bemutatkozom. Aztán elindult a beszélgetés és mély barátság lett belőle. Sokat tudtak adni egymásnak, most meg együtt szolgálnak másoknak.
Korábban miért nem került erre sor? Mert észre sem vette. Mert nem látunk. Nem hisszük el, hogy a szó sokféle értelmében mennyire vakok vagyunk. Amikor azonban valaki előtt Jézus személye és az Ő kereszthalálának a jelentősége felragyog, kinyílik a szeme és másokat is észrevesz. A bűneit is észreveszi. Másokban a jót is észreveszi. Amit Istentől kapott jót, azt is meglátja, és szóvá teszi. Van oka a hálaadásra. Kicserélődik az egész ember.
Pontosan emlékszem még arra, amikor Isten az én szememet kinyitotta egy ilyen evangelizációs héten. Először én is Jézust láttam meg. Egészen egyértelmű lett számomra a közvetlen összefüggés Jézus golgotai kereszthalála és az én elrontott életem között. Világos lett számomra, hogy azért kellett neki meghalnia, mert én ilyen vagyok. Viszont, mivel Ő meghalt, az én büntetésemet szenvedte el, és Isten rajtam még egyszer azt már nem hajtja végre. Elképesztő volt ez a kegyelem, amikor először igazán a szívem mélyéig átéltem.
Ez után fedeztem fel azt, hogy milyen aranyos öcsém van, akihez addig komisz és kegyetlen voltam sokszor. Ezt követték az ilyen dolgok: egyszer, amikor mentem haza este ifjúsági bibliaóráról édesapám már aludt, mert minden reggel négykor, félötkor kelt a munkája miatt, feltűnt nekem a keze. A keze ott feküdt a paplanon. Milyen erős, kidolgozott kéz… Minden ujja ki van repedve. Értünk dolgozik. Nekem meg nehezemre esik néha elvégezni valamit helyette, ha megkér. Nem is gyakran kért meg, de hogy ne kelljen csinálni, belemenekültem a tanulásba. Attól kezdve nem kellett kérnie. Pontosan tudtam, mi az, amivel örömöt szerezhetek, meg ami terhet levehetek a válláról. Ez nem ment a tanulás rovására, de öröm volt az, hogy valamit elvégezhetek. Korábban miért nem jutott eszembe? Minden este ott láthattam volna a kezét a paplanon.
Amikor Isten kinyitja valakinek a szemét lelkiképpen, akkor még a láthatókat is sokkal jobban észreveszi. Így tűnt fel egyszer iskolába menet azon a hosszú utcán, ami a suliba vezetett, egy idős néni, aki vonszolta magát a kertjében, és alig tudott valamit odébb tenni. Elgondolkoztam: ha ez a néni egyedül lakik, hogyan tartja ezt rendben? Ezt észrevehettem volna, mert évek óta ott mentünk el mindennap kétszer: odavissza, néha négyszer is, ha délután is be kellett menni az iskolába. Becsöngettem hozzá és attól kezdve én tartottam rendben a kertjét, felvágtam a fáját. Mivel az én nagyszüleim korán meghaltak, lett egy fogadott nagymamám.
Miért nem láttam meg korábban? Miért pont az jutott eszembe, hogy nekem kellene ott valamit tenni? Mert akit belülről megváltoztat az Úr Jézus, annak lesz szeme sok mindenre, ami addig is előtte volt, csak észre sem vette, vagy hárította állandóan magától a lehetőségeket, a feladatokat, a szolgálatokat.
Bartimeus mindenekelőtt ezt élte át Jézus közelében, hogy azonnal, újra látott.
Hadd kérdezzem meg: gondoljátok, hogy ti a teljes valóságot látjátok? Mennyit látunk abból, ami körülöttünk van? Mennyit érzékelünk a láthatatlanokból? Mert az ilyen ember előtt megnyílik a Biblia is. Nemcsak betűk tömkelege lesz, hanem Isten szerető üzeneteinek a gyűjteménye. Ahogy valaki egyszer mondta: attól kezdve úgy olvasom a Bibliát, mint az Isten szerelmes levelét. Vajon ma mit üzen nekem az, aki engem a legjobban szeret?
Mennyit látunk a valóságból? Nem kellene-e nekünk is úgy kiáltanunk, mint Bartimeusnak: Uram, könyörül rajtam! És akkor átélnénk, milyen az, hogy azonnal újra látunk.
2. És követte Jézust az úton.
Különös, hogy nem az az első, hogy hazaszalad és beszámol a csodáról, ami egészen természetes lenne, hanem ennyire ragaszkodik ahhoz a Jézushoz, aki neki most az életet ajándékozta oda.
Abban, aki Jézussal tényleg találkozik, és tőle ezt az új életet kapja ajándékba, olyan mérhetetlen hála fakad fel, hogy azt semmi máshoz nem lehet hasonlítani. És ez nem múlik el az idővel sem, sőt egyre mélyül és gazdagodik. Az ilyen ember mindig az Úr Jézus jelenlétében akar élni. Ezért ragaszkodik hozzá és kezdi Őt követni az úton.
Nem ment vissza koldulni, nem a régi társaságba fut. Új társaságot, új közösséget kapott. Elsősorban a Krisztussal való lelki közösséget, és azokat, akik szintén követték Őt.
Pedig Jézus nem hívta Bartimeust. A gazdag ifjút hívta. Azt mondja: kövess engem, és meglátod, hogy tied lesz az örök élet. Ő nem követte. Bartimeusnak még ezt sem mondta, de magától elindult Jézus után. Az, hogy követte Őt az úton, azt jelenti, hogy a tanítványául szegődött. Egy akkori tanítványnak pedig a Mesterrel teljes életközössége volt. Éjjel, nappal együtt éltek. Mivel együtt éltek és szakadatlanul látta a Mestert, akaratlanul is hasonlítani kezdett hozzá, de akart is hasonlítani.
Ez is pontosan így van ma is. Többször idéztem már a 2Kor 3,18-at, ahol azt olvassuk: Jézust szemlélve átváltozunk (a metamorfózis szó van itt), és Őhozzá leszünk egyre inkább hasonlóak. A tanítvány hasonlítani is akar a Mesteréhez. Ez csak úgy lehetséges, ha együtt élnek.
Ez sorsközösséget is jelent. Tudjuk, hogy Jézust mennyire nem tudta elviselni ez az Isten nélkül gondolkozó világ. Ezért az Ő tanítványainak szenvedésben is van részük. Éppen a mai napi igénk, a Thesszalonikai levélből figyelmeztet arra, hogy a ti honfitársaitoktól ti is mennyit szenvedtek azóta, hogy Jézusnak elkötelezett követői vagytok. De ezt is vállalja a tanítvány egészen magától értetődően, természetes módon.
Természetes neki az, hogy nem megy sehova, ahova a Mester nem megy vele, de mindenhova kész követni Őt, vagy elmenni, ahova az ő Mestere küldi.
Péter apostol levelét olyanoknak írta, akik elkötelezett Krisztus-tanítványok voltak, de nem olyan régen, és ezért sokféle szenvedésben volt részük a környezetüktől. Ezt írja nekik az első levelében: „Többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Mert elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét 4,3-4).
A tanítvány ezt is vállalja, mert mindennél, mindenkinél többet ér neki a Mesterrel és a tanítványokkal való közösség. Mert aki Jézust követi, az az Ő tanítványaival is közösséget vállal. Aki ma elkötelezett keresztyénné lesz, az a hívő néppel, Isten népével is vállalja a közösséget akkor is, ha ez nem mindig könnyű.
Így lett tehát Bartimeus Jézus követője. Vak koldusból Isten gazdag gyermeke, az Isten gyermekeinek a szabadságával.
És hogy követni kezdte Jézust, azt is jelentette, hogy mivel Jézus akkor már a keresztre ment, ezért akik Őt követik, azoknak az útja is a keresztre vezet. Ez egyebek között azt is jelenti, amit Pál apostol így ír: a mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett. Tehát, aki követni kezdi Jézust, az a régi természetére nemet mond. A régi természetét, az abból fakadó tulajdonságait, úgy ahogy Pál keményen fogalmazza, igyekszik megöldökölni.
Viszont ennek az útnak a végén valami csodálatos jutalom van. Így olvassuk ezt a János evangéliumában. Jézus mondja: „Aki nékem szolgál engem kövessen, és ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál megbecsüli azt az Atya.” Felfoghatatlanul nagy ígéret. (Jn 12,26).
Akik komolyan kezdik követni Jézust, sokszor megrémülnek attól, hogy vajon bírom ezt végig. Meddig tart a mostani elszánásom, lelkesedésem? Nem magunkban kell bíznunk. Van egy nagyon fontos ige, ami bátorít minket. Majd mindjárt felolvasom, de előtte hadd mondjam el azt a történetet, ami mint hétköznapi történet példává lett a számomra és bátorít.
Azt mondják, hogy az 1992. évi barcelonai olimpián történt az, hogy egy Rendmond nevű angol fiatalember álmai beteljesedését várta ettől az olimpiától, hogy a 400 méteres síkfutáson aranyérmet nyer. Erre áldozta minden idejét, ez volt az ő nagy reménye. És volt is hozzá alapja, mert az élvonalban volt. Eldördült a startpisztoly. Ő futott legelöl, s már a célegyenesbe értek és lehetett látni a célszalagot, amikor iszonyatos fájdalmat érzett a jobb térdében. Elszakadt a szalagja és orra bukott. Aztán ő fogalmazta így később, hogy egy állati ösztön arra indította, hogy feltápászkodjon és így is valahogy fél lábon továbbmenjen. Ekkor a lelátóról lefutott egy férfi, átölelte és azt mondta: fiam, hagyd abba, lekísérlek innen. Ő meg azt válaszolta: apám, nem lehet, muszáj végigmenni. Mire az apja: akkor gyere, tegyük meg ketten ezt a szakaszt.
Az apja vállára támaszkodva elbicegett, elugrált a célszalagig. Az aranyérmet nem ő vitte el, de azt mondják, hogy a közönség felállt, tapsolt és sírt. Ő pedig átélte, hogy milyen apja van.
Ez nekem néha eszembe jut, amikor küszködöm a magam erőtlenségével, és megkísért, hogy újra és újra ezt a buta kérdést tegyem fel: vajon meddig bírom ezt, befutok-e a célba? A garancia nem a mi kitartásunkban van, hanem abban, aki elhívott bennünket. Itt hadd olvassam fel ezt a szép mondatot, ami görögül még sokkal szebben hangzik, mert egy szellemes szójátékot épített bele Pál apostol. A Filippi levél 3,12 részében ezt mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam (a győzelmi koszorúról van szó), mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.”
Vagyis azt mondja az apostol: én még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és nem fog elengedni. És egészen bizonyos, hogy ezért fogok célba jutni, és egészen bizonyos, hogy célba fogok jutni, mert Ő megragadott engem, és nem engedi el azokat, akik egyszer az Ő követésére adták magukat, elindultak utána és tanítványai lettek.
Minden szava igaz annak az éneknek, amit tegnap itt a kórustól hallottunk: „Te vagy a hű támasz, leghívebb barát.” Nekünk mindig van kire támaszkodnunk. Lehet, hogy nekünk is itt-ott felmondja a szolgálatot a hitünk, és elesünk, mint ez a versenyző, de van, aki felemel minket. Aki elindul az általa megjelölt cél felé az élet útján, azt Ő végig kíséri, és egyben várja is ott.
Ennyit arról, hogy Bartimeus követte Jézust az úton.
3. Megnyílt a szeme, követte, és dicsőíteni kezdte Őt. A sokaság pedig látva mi történt Bartimeussal, szintén dicsőíteni kezdte Istent.
Az teljesedik itt be, amit az úr Jézus a Hegyi beszédben mondott: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Mert, amikor egy vak koldusból boldog Krisztus-követő lesz, az akkora változás, hogy mindenki felfigyel rá, és kétségbevonhatatlan Isten munkája egy ilyen ember életében. Ma is így van ez, mert ez akkora változás mindannyiunk életében, hogy arra felfigyelnek. Előbb a szűkebb környezetünk, aztán mások is, és lesznek mindig, akik dicsőítik Istent.
Ezt a nagy változást ígéri és akarja munkálni Isten a mi életünkben. Hiszem, hogy ez még egy nép életében is bekövetkezhet, hogy egy káromkodós, keserű kedvű koldus népből, amilyenné a mienk lett most, Isten boldog gyermekeinek a közössége formálódhat, ha minél többen lesznek olyanok, akiknek megnyílik a szemük, akik tudnak hittel Jézushoz kiáltani, és átélik az újjászületésnek ezt a csodáját, amiről Bartimeus története is szól.
Jézus egyszer ment át Jerikón, de ez az egyszeri ottléte Bartimeus életét egészen megváltoztatta, sokak számára viszont csak kedves vagy érdekes emlék maradt. Nem tudom, hogy az elmúlt hét igéi kinek az életét változtatták meg, vagy akár a most hangzó evangélium előtt ki nyitja meg a szívét úgy, hogy megnyílik a szeme, és elmondhatják majd róla: egészen megváltozott. Vagy pedig ez is csak egy ilyen vagy olyan emlék marad a számunkra. Minden esetre a lehetősége megvan annak, hogy megnyílt szemmel kövessük a mi Urunkat, és dicsőítsük Őt.
Mindnyájan lelkileg vakon születünk. Mindnyájan rászorulunk az Úr Jézus szabadítására. Lehet kiáltani hozzá. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a halálunk pillanatában mindnyájunknak kinyílik majd a szemünk. A szó szoros értelmében is, úgy fogják lefogni erőszakkal, de a szó lelki értelmében is. Akinek előtte már kinyitotta Jézus a szemét, az attól kezdve mindörökké látja Őt és gyönyörködik benne, mert a hitünk látássá lesz. De akinek nem nyitotta ki a szemét, és úgy pattan fel a szeme a halála pillanatában, az csak egy pillanatra látja meg Őt, és azt, ami most már nem lehet az övé, mert akkor már nem lehet változtatni semmin.
Hadd mondjam ilyen személyesen: addig láss, amíg lehet változtatni a sorsodon, mert késő lesz. Ezért hívogat minket a mi Urunk. Ezért szükséges és lehetséges, hogy a megterített úrasztalánál is többet lássunk, mint ami a szemünk előtt van. Ezek az egyszerű jegyek: a kenyér és a bor, Jézus Krisztus halálára és dicsőséges második eljövetelére utalnak. Az Úrnak halálát hirdessétek — olvassuk a szereztetési igében —, amíg visszajön. A két pólus közti feszültségben zajlik Krisztus tanítványainak a mai élete. Boldog ember az, aki abból él, amit a mi Urunk az Ő halálával szerzett meg nekünk, és aki azzal a reménységgel él, sok csüggesztő körülmény között is, hogy egyszer majd meglátjuk Őt, amikor színről színre is találkozunk. Addig pedig az a dolgunk, hogy engedjünk az Ő hívásának és kövessük Őt.
Van egy ének, amit gyermekkorunkban tanultunk otthon, Kecskeméten:

Halld meg a hívást, Jézusodét.
Még ma kövesd Őt fogva kezét.
Áldva a karját tárja feléd
Kedvesen így szól: jöjj.

Engedjünk ennek a hívásnak. És mivel ez gyermekének, hadd énekeljék el most gyermekek nekünk. Ne csak azt lássuk (azt is), hogy milyen aranyosak, hanem halljuk meg azt, hogy Jézus hívása érkezik el hozzánk ezen az éneken keresztül is.

Most a hét vége felé, akik komolyan akarják venni, amit Istentől hallottak, aggódni kezdtek, hogy mi lesz a továbbiakban, meddig fog tartani azoknak az igéknek az ereje, amit itt hallottunk? Meddig fog tartani elhatározásuk, vagy talán csak lelkesedésük. Vajon csakugyan előbbre tudnak-e lépni a hit útján?
Hallgassunk meg egy éneket az énekkar előadásában, ami rólunk, meg ezekről az aggódásainkról feljebb irányítja a figyelmünket. Mert ahogy hallottuk, ott a magasban dolgoznak. Ne a hűségünket, elszántságunkat, lelkesedésünket vizsgálgassuk, hanem abban legyünk bizonyosak, hogy Isten hűsége megbízható és az nem fogy el. Minden szava igaz ennek az éneknek:

Hűséged végtelen, Atyám, nagy Isten,
Elhat a mélybe s az egek fölé.
Irgalmad nem fogy el a múló idővel.
Te vagy az irgalom, a szeretet
Ki voltál, az maradsz mindörökké.

*****
Végéhez közeledünk a történetünknek. Az elején megismerkedtünk egy vak koldussal, aki névtelen senkiként tengette az életét egy virágzó, pezsgő nagyvárosban. Senkinek nem volt fontos. Aztán hallott Jézusról, ez a szívébe fogadott jó hír bizalmat ébresztett benne Jézus iránt, és tegnap láttuk, hogy amikor Jézus arra járt és keresztül ment a városon, akkor megállt mellette és beszédbe elegyedett vele. Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus gondolkozás nélkül mondta a választ: hogy lássak.
Ezek után hangzott el ez a mondat, ami a mai alapigénk. Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.”
Jézus külön szóra érdemesíti Bartimeusnak a hitét. Egy jelzőt is tesz elé, azt mondja: megtartó hit. Valamelyik este említettem már, hogy a szó jelenti azt is: megmenekülni, megszabadulni, üdvözülni. Bartimeus hitét Jézus megtartó, üdvözítő hitnek minősíti.
Miért van szükség erre a jelzőre? Van vajon másféle hit is? Van. Sokféle hit van. Szinte minden ember hisz valamiben, és ha valaki azt mondja: hiszek, vagy hívő vagyok, ez még hiányos meghatározás, mert a hitet mindig a tárgya minősíti. Mit hisz valaki? Vagy még inkább: kiben hisz? Vannak ostoba hiedelmek is, van minden alapot nélkülöző hiszékenység. Minden nagy vallásnak a hívei hisznek sok mindenfélében. Némelyik vallás hívei egyenesen démonokban. Jézus is beszél az úgynevezett ideig való hitről, amikor valaki hisz (talán inkább így kellene mondanunk: hiszeget) egészen addig, amíg nem kell azért áldozatot hoznia. De ha egyszerre kellemetlen lesz hívőnek lenni, akkor eltűnik ez az úgynevezett hite, az ideig való hite. (Lk 8,13).
Jézus azt mondja, hogy Bartimeusnak megtartó, üdvözítő hite volt. Isten nekünk ilyen hitet kínál. Mi jellemzi azt a hitet, amire itt Jézus is azt mondja: ez igen, ez hit, ezt hívják úgy: megtartó hit? Az, hogy minden esetben Isten szavára, a Bibliára épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hit mindig Isten igéjére épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hit végső soron mindig a Jézus Krisztusban való hit.
Amikor a filippi börtönben Pál apostol nem fejtegethette részletesen, hogy mi a hit, hanem annak a kétségbeesett, öngyilkosjelölt börtönőrnek a kérdésére, hogy mit tegyek, hogy üdvözüljek, egy mondattal válaszolhatott, akkor ezt mondta: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz!” Nem véletlen az, hogy Jézusnak itt a két méltóságjelzőjét is elmondja: az Úr Jézus Krisztusban, akinek te alárendeled magadat, akkor hiszel és engedelmeskedsz, és hidd, hogy Ő a Krisztus (héber szóval: Messiás), higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.
Lehet, hogy ez a börtönőr akkor hallotta életében először Jézus nevét. De Pál mégsem aggályoskodott: jaj, hogy fogalmazzam, hogy magyarázzam meg. Majd amit nem ért, megkérdezi, és akkor ha tudja, megmagyarázza. A lényege ez volt: mit csináljak, hogy üdvözüljek? Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.
Tehát nemcsak bizonyos hitigazságokat kell elfogadnia a hívőnek, hanem egy élő személlyel kell kapcsolatba kerülnie. A feltámadott élő Jézus Krisztussal.
Ez nagyon szemléletesen előttünk van éppen Bartimeus történetében. Adva van egyrészt Bartimeus a maga nyomorúságában, reménytelen, teljesen elszegényedett állapotában. Ott van Jézus Krisztus a maga isteni hatalmával és szeretetével, és amikor Bartimeus hisz Jézusban, akkor mintegy kinyújtja a kezét felé, és a hitén keresztül beleárad az ő nyomorult életébe Jézusnak az isteni ereje, és meggyógyul. Érintkezésbe került a hit által egy élő személlyel, Jézussal, és onnan gyógyító, isteni erők áradtak az életébe.
Nem a hite gyógyította meg, hanem Jézus, csak a hitével elfogadta azt az ajándékot, amit Jézus adott. A hitével mintegy belekapaszkodott Jézusba már az előtt, hogy Jézus fizikálisan ott lett volna. Mert ez a reménység éltette, hogy ha egyszer Jézus erre jönne, akkor meggyógyulnék. Mintegy fogta a hitével Jézust, és amikor ott volt, csak még inkább megszorította, és amit Jézus kínált, azt elvette. Nyugodtan mondhatjuk: a hit az a kinyújtott kéz, amivel megragadjuk Jézust, és mindennap újabb ajándékot és kegyelmet fogadunk el tőle.
Tegnap használtuk ezt a hasonlatot, hogy a hit az az edény, amit odatartunk a kegyelem forrásához, és ami onnan kiárad, a mienk lesz. Hiába van edényem, ha nem áradna a kegyelem. De az árad bőségesen. De hiába árad, ha nincs, amit odatartsak, nem lesz az enyém az a kegyelem, akármilyen bőséges. Amíg a hitemmel nem nyúlok ki és nem veszem el magamnak, nem veszem komolyan, személyemre nézve is érvényesnek azt, amit Isten igéje mond, nem lesz az enyém. Úgy van ez, ahogy hallottuk tegnapelőtt az igét: „kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által.” Isten adja, én pedig a hitemmel hálásan elfogadom.
Ezért veszélyes dolog a jóslásnak és a varázslásnak minden formája, mert ott az ember akár tudja, akár nem, az ördögtől vár és fogad el segítséget, a hitét az ördögbe veti, tehát azzal kapcsolja össze őt a hite. Mert akiben hiszek, azzal köt össze a hitem. Az ilyen ember ördögi befolyás hatása alá kerül, azután is, hogy megtudta azt, amit akart. Erről a Biblia nagyon világosan ír.
Most már az a fontos kérdés: hogyan lehet egy Jézusban nem hívő ember a szó ilyen értelmében hívővé? Hogy lett Bartimeus Jézus-hívővé? Hallott Jézusról, amit hallott azt komolyan vette, és ennek megfelelően viszonyult hozzá. Úgy várta Őt, mint aki a Messiás, az Isten Küldöttje, tud rajta segíteni. Most már csak ez a kérdés: jön-e, és mikor jön? Az összes többi nem kérdés. Az nem kérdés, hogy rászorul Jézus segítségére, az sem, hogy csak Jézus tud segíteni, és az sem, hogy Jézus tud rajta segíteni. Ez a hitének a tartalma.
Amikor Jézus megjelent, nem volt probléma. Ezért kiabált olyan elszántan. Nem lehetett elhallgattatni, és ezért mondja itt Jézus neki: megtartó hited van. A te hited megtartott téged. Ekkor még Bartimeus nem látott. Még vak, amikor Jézus ezt mondja neki. Utána pattan fel a szeme és lát újra.
Ugyanez a menetrendje a hitre jutásnak ma is. Mindenképpen hallanunk kell Jézusról. Ki Ő, mit tett értünk, mit kínál nekünk. És miközben halljuk, harcba keveredik a bennünk levő hitetlenséggel a bimbózó hit, és Istennek gondja van arra, hogy erősödjék a hitünk, s egyre erőtlenebb legyen a bennünk levő hitetlenség. Aki kiált Jézushoz segítségért, annak Ő válaszolni fog.
Ezért nehéz azokkal az emberekkel eredményesen beszélgetni, akik kifejtik, hogy Ő Istent-kereső emberek, de nem tudnak hinni Jézus Krisztusban. Spurgeon a maga keresetlen módján azt mondta az ilyeneknek: hagyd abba a keresést és légy hívő, mert akit keresel, itt áll melletted. És ez valóban így van. Megdöbbentő az Isten-kereső József Attilának az a két sora:

Az Isten itt állt a hátam mögött,
S én megkerültem érte a világot.

Nem kell a világot kerülgetnünk. Itt van Isten köztünk. Ahol az Ő igéje hangzik, ott egészen közel jön, hallótávon belül. Ha hallhatom, hogy Ő mit mond, Ő még inkább hallja, amit én mondok, kiáltsak, és meg fogja nyitni a szememet.
Amikor emberek azt mondják: nem tudnak hinni, akkor nagyon sokszor az az igazság: nem akarnak hinni. Annyira felnőttek és okosak lettünk Isten nélkül, hogy vég nélkül latolgatjuk a dolgokat, halogatjuk a döntésünket, a végén próbáljuk bebizonyítani, hogy ez nem nekünk való, ez tulajdonképpen lehetetlenség, nem is értjük, hogy mit kellene tenni, holott csak azt kellene komolyan vennünk, amit Isten igéje mond. Amit Isten önmagáról mond, rólunk mond, velünk kapcsolatos tervéről mond. Ezt kellene komolyan venni, és igent mondani rá. Nem olyan bonyolult dolog ez, mint ahogy gondoljuk.
Bartimeus hitének a lényege az volt, hogy elhitte, hogy Jézus az, aki, és így viszonyult hozzá.
Hogyan lehetne röviden megfogalmazni, hogy mi a hitünknek a lényege? Mi az, amire Jézus azt mondja ma: ez megtartó, üdvözítő hit? Lényegében ugyanaz, ami Bartimeusé volt, kiegészítve azzal, ami még azt követte: nagypéntekkel és húsvéttal. A megtartó hit tartalma ez: hiszem, hogy Jézust az Atya küldte erre a földre, hogy segítsen rajtunk. Hiszem, hogy Jézus valóban helyettünk, vagy még jobb ezt egyes szám első személyben mondani: helyettem halt meg a kereszten. Hiszem, hogy levette rólam a bűneim miatti igazságos isteni ítéletet, és ami nagypénteken a Golgotán történt, az rám nézve is személyesen érvényes. Ezért Isten engem felmentett az örök ítélet alól, és már itt életet, örök életet ad nekem. Ez annyira bizonyos, hogy most itt, helyben, meg is köszönhetem neki és elkezdhetek járni az új életben.
Ez a rövid tartalma a megtartó hitnek. Hiszem, hogy Jézus az, akinek az Atya is mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Hiszem azt, hogy amit Ő elvégzett, azt nemcsak úgy általában végezte el a világért, meg az emberekért, hanem én helyettem, én miattam, én értem. És ennek örülök, és ezzel az örömmel kezdek el élni. Aztán jön majd sokféle küzdelem, hitharc, de győzelmek harcok között születnek, és ezeket a harcokat már nem egyedül vívja az ember, hanem azzal a Jézussal, akivel a hite összekapcsolta. Mert ez nem alkalmi találkozás, hanem ez egy örökkévalóságra szóló kapcsolat, közösség.
Éppen a Jézussal való közösségben tapasztalja a hívő, hogy arra, amire Jézus a benne hívőket bátorítja, képesekké is tesz minket. Olyan sokszor szokták mondani: ó, a Hegyi beszéd gyönyörű, de ki képes arra? Senki. Ezt maga Jézus mondja. Önmagunkban nem vagyunk képesek aszerint élni. De éppen ez is kell, hogy odaszorítson minket, hogy komolyan vegyük: szükséges újjászületnünk. Egyedül nem megy! Vele pedig nem nagy szavak lesznek, hanem csendes személyes tapasztalat, amit a zsoltáros így mond: Az én Istenemmel táboron is átfutok, és kőfalon is átugrom. Mert Ő adja a lendületet, és Ő emel át a nehézségeken, akadályokon.
Ha valaki nagyon precizírozni akarja, hogy mit tanít a Biblia a hitről, annyit még röviden megemlítek: világos a Szentírás tanításából, hogy ennek az üdvözítő, megtartó hitnek három összetevője van: ismeret, bizalom engedelmesség.
Először Bartimeusnak is valamennyire meg kellett ismernie Jézust. Ha soha nem hallott róla, azt sem tudja, hogy a világon van, akkor hogy higgyen benne? Először meg kell ismernünk. Az ismeretünk alapja a Szentírás, a Szentírást magyarázó igehirdetés, tapasztalatokat szerzett hívő embereknek a beszámolói, és ezek alapján lassan növekszik az emberben az ismeret. Halálunk pillanatáig növekednie lehet és kell, és ez nagyszerű dolog. Egyre jobban megismerjük, ki a mi Istenünk, mi-mindent tett Ő értünk, mi-mindent ígér és kínál nekünk. Feltétlenül szükséges az ismeret. Mi az, ami Isten szerint jó és rossz, és akkor én is azt akarom jónak és rossznak tartani…
Amikor megismerjük Istent, szinte magától következik be a második, hogy egyre jobban bízunk benne. Ha egyre jobban megismerek valakit, aki megbízható, akkor egyre jobban bízom benne, sőt egy idő után eszembe sem jut, hogy bizalmatlan legyek vele szemben. Ő biztos nem fog becsapni. Istennél ezt biztosra vehetjük, hogy nem csap be bennünket.
Nos, ez az, ami az ördögökből hiányzik. Mert az ismeretük nekik is megvan, ők ismerik Istent, de nem bíznak, mert nem bízhatnak benne, mert lázadnak ellen, és az ellenségei akarnak maradnia. Ez a mi nagy többletünk, hogy miután megismerjük Istent, egyre jobban bízunk benne.
Ebből pedig magától következik az engedelmesség. Mert ha valakit alaposan megismertem, benne feltétel nélkül bízom, akkor hallgatok a szavára, sőt megkérdezem.
Hányszor vagyunk tanácstalanok! Egy hívő ember számára magától értetődő, óriási adottság, nagy kiváltság, hogy azonnal kérdezheti: Uram, itt most mi a helyes? Nem látok tisztán. Melyik mellett döntsek? Emellett is szólnak érvek, amellett is. Ez ellen is, az ellen is. Mi a te akaratod? Szerinted mi lesz jó nekem? Ezt csak te tudod. A jövőt csak te ismered, sőt nem csak ismered, hanem te alakítod a jövőmet. És reflexszerűen kialakul, hogy engedelmeskedni akarok. Ez nem valami ijesztő parancs lesz, hogy engedelmeskedj Istennek, ez magától következik abból, hogy megismertem Őt, eközben teljes szívemmel bízom benne. És ha ismerem és bízom, akkor hogyne tenném azt, amit mond. Akárki akármit mond, akkor is azt fogom tenni, amit Ő mond, mert eddig mindig kiderült, hogy az az igaz, és mivel hiszek benne, így teszem ezt.
Egyszer, egy hétköznapi esemény során lett világossá számomra. Hárman voltunk jó barátok, és az egyikünk nehéz helyzetbe került. A másikkal megegyeztünk abban, az ő háta mögött, hogy valahogy segítünk rajta. Nekem volt egy ismerősöm, aki közbenjárhatott volna, és biztos, hogy kész lett volna segíteni. Megbeszéltük a haditervet, s nekem egy délután ehhez az ismerőshöz el kellett volna mennem. Már indultam, amikor jött a telefon a barátomtól, hogy ne menjek, mert másként alakultak a dolgok. Ez meglepett engem, mert precízen kidolgoztuk a tervet. Milyen dolgok alakultak, és mi az, hogy másként? Hogyhogy az utolsó pillanatban? De máig emlékszem rá, hogy egy pillanatig sem latolgattam: menjek, ne menjek. Ha ő azt mondja: ne menjek, akkor nem megyek, mert ő tud valamit, amit én most még nem tudok. Ő nem viccel ilyen komoly dologgal, és nem ugrat engem. Őbenne eddig is mindig megbízhattam, most is megbízom. Nem megyek. Utólag kiderült, hogy ez így volt helyes.
Ez egy egyszerű, hétköznapi helyzet, de körülbelül ezt jelenti hinni, hogy ismerem azt, akire rábíztam magam, egészen rábíztam magam, s ezek után akármit mond, én azt fogom tenni. Ez nem mindig egyszerű, ezt könnyű a szószékről elmondani, és néha nehéz igent mondani Isten parancsára, néha úgy teszünk, mintha nem értenénk, próbáljuk komplikálni a dolgot, vagy Őt figyelmeztetni, hogy Uram, itt ez van, meg az van… Olyan aranyos az a jelenet a Cselekedetek könyvéből, amikor az Úr Jézus Anániást küldi Saulhoz, akiből a Pál lett, hogy menj el hozzá és mondd meg neki, amit majd én mondok ott. Olyan kedves ez a hívő ember, hogy kezdi magyarázni Jézusnak: Uram, lehet hogy elfelejtetted, hogy ez a mi ellenségünk, meg a te ellenséged. Kiderült, hogy nem felejtett el az Úr Jézus semmit. Ő előtte Saul már Pál és éppen Anániás lehet a nagy tanúja ennek a csodának, amikor a megvakult Pálnak lehull a hályog a szeméről a szó lelki értelmében is, és az Úr Jézus apostola lesz. Nem kell nekünk magyaráznunk az Úr Jézusnak, hogy mire legyen figyelemmel, hanem amit megértünk az Ő útmutatásaként, azt kell hittel cselekednünk.
Biztosan többen hallották vagy olvasták ezt a történetet. Amerikában élt egy Blondin nevű cirkuszi mutatványos, tulajdonképpen artista. Róla mondják, hogy kifeszített egyszer egy drótkötelet a Niagara felett, és azon átment. Sőt átszaladt. Sőt elkezdett táncolni a közepén. Mindig nagy tömeg volt ott és tátott szájjal, nagyra meredt szemekkel figyelték őt. Egy alkalommal áttolt egy talicskát. Visszafelé pedig úgy tolta, hogy téglát rakott bele. Megkérdezte a csodálkozó nézőktől: elhiszik-e, hogy egy embert is át tudna tolni? Ki hiszi el? Majdnem mindenki felemelte a kezét. Akkor valaki jöjjön ide, és üljön bele. Minden kéz leereszkedett, és senki nem vállalkozott erre, mert nem bízta rá az életet erre az emberre. Én elhiszem, hogy át tudna tolni, de inkább mást toljon, vagy leginkább téglát. Még őérte is aggódom, hogy le ne essék. De én nem ülök bele.
Sokszor így vagyunk Isten útmutatásával, igéivel. Azokkal a vágyakkal, többre törekvéssel, ami fel-feltámad a szívünkben, hogy elvileg egyetértünk, hisszük, helyes, igaz, minden úgy van. Akkor kezdjem el tenni. És itt sok ember megáll. Márpedig most a hét végén minket a mi Urunk a cselekvésre bátorít. Ha hiszel, akkor tessék elkezdeni engedelmeskedni. Akkor következnek be a csodák.
Azért veszünk észre kevés csodát, és azért történik kevés csoda az életünkben, mert nincs hitünk, vagy kicsi a hitünk. Csak elméleti a hitünk. Úgy igaz, minden így van, ahogy a Bibliában van. Akkor menjek el és kérjek bocsánatot attól, aki engem megbántott. S akkor azt hisszük, tévedett az illető. Hogy én őtőle úgy, hogy ő még nem kért éntőlem? S akkor jövünk a magunk vízszintes, horizontális logikájával. Márpedig hinni azt jelenti: feltekintek. És nem azt mérlegelem, mi lehetséges, hogy szokott történni, ki mire képes, én is mire lennék képes. Hanem mérlegelés nélkül igent mondok arra, amit Isten akarataként megértettem.
Joó Sándor, az én drága elődöm mondotta el egyszer itt a szószéken: Egy barátjának egyszer a sárgabarackfái nagyon sokat teremtek, és elhívta két ismerősét, két nagycsaládos jó barátját, hogy vigyenek, amennyit csak akarnak. Az egyik megjelent egy reklámszatyorral, a másik megjelent négy nagy kosárral. Mindenki annyit vihetett, amennyi edénye volt. Elmondta Sándor bácsi, olyan sokszor eszébe jutott: nem ez a bajunk, hogy kis szatyorral jelenünk meg a nagy Isten előtt? Neki nagy ígéretei vannak.
Luther Márton a maga markáns, néha nyers módján mondta: fogjátok szaván az Istent! Ha Ő azt ígérte, akkor merd hinni, hogy az megtörténhet.
Mennyivel másként tudnánk így imádkozni a magunk nyomorúságaiért, ismerősökért, népünknek, országunknak a jövőjéért. A nagy Istennek semmi sem lehetetlen. Nem attól függ, hogy Ő mit tud megtenni, mit nem, hogy én mit tudok elképzelni. Mondjam nyugodtan, hogy ez számomra elképzelhetetlen, de attól még imádkozzam csak tovább érte. Mert Ő nagyon sok mindent megtett már eddig is, ami számomra elképzelhetetlen volt. Bízzam abban, hogy ezután is mindent meg fog tenni.
A megtartó hit tehát mindig Isten igéjére épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hitet az jellemzi az említett tartalmán kívül, hogy nem vízszintesen tekintget és tájékozódik, hanem miközben komolyan veszi a földi dolgokat, felnéz mindig, és onnan fentről, vertikálisan tájékozódik. Onnan várja Istennek a cselekvését.
Hadd fejezzem be ezzel a képpel újra: a hit kinyújtott kéz. Nyújtjuk-e mi a kezünket Istennek, és üres-e a kezünk, vagy szorítjuk a magunk kacatjait és így kérünk ajándékot? Hova adja? A teljes bizalom gesztusa a kinyújtott kéz, és rábízom, hogy Ő mit fog adni, mit fog parancsolni. Mint ahogy Bartimeus nem írta elő: könyörülj rajtam! Majd Ő tudja, hogyan kell rajtam könyörülni. Nekem eszembe sem jut az, ami nála már el van készítve. Nyújtsuk a kezünket, és legyünk bátrabbak!
Mielőtt ezért imádkozunk, hallgassunk meg egy másik kórusművet, amelyik egyenesen erre bátorít minket. Már a címe is bátorítás: Boldog, aki az Úrral jár. De mit lehet annak tennie, aki az Úrral jár:

Ki hittel föltekint az Úrra,
Az újult erőt nyer az útra,
És győztes életharc után,
Majd része lesz az üdv, a menny.

Ennek a részletnek a középpontjában Jézus Krisztus áll. Bartimeus hallott Jézus Krisztusról, ez a jó hír, amit hallott, hitet ébresztett a szívében, és elkezdte várni a Jézussal való találkozást. Hátha egyszer útba ejti a Mester Jerikót és akkor rajta is segít. Amikor egy napon hallotta, hogy csakugyan Jézus az, aki közeledik, elkezdett szenvedélyesen kiáltani, úgy, ahogy olvastuk: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Megpróbálták elhallgattatni több ok miatt, ő azonban annál inkább kiáltott. Így érkeznek el ahhoz a jelenethez, hogy Jézus magához hívatja Őt. Jézus megáll, s kiderül: hallotta Ő a kiáltást, noha nem azonnal válaszolt rá, és magához hívja Bartimeust.
Tegnap említettem, ma újra mondom, hogy Jézus mindig egészen magához akarja hívni azokat, akik utána vágyakoznak, vagy valamilyen segítséget szeretnének kapni tőle. Ő nem receptet küld, nem kiüzeni a megoldást, hanem azt mondja: hívjátok ide! Nemcsak magához engedi, hanem magához hívja azokat, akik Őt keresik.
Nyilvánvalóan más a Jézussal való találkozásunk, mint amikor két ember találkozik. De aki hisz benne, annak ugyanolyan valóságos az Ő jelenléte és megszólítása, mint amikor egymással találkozunk és beszélgetünk.
Bartimeus ott áll Jézus előtt és még mindig nem történik semmi. Egyelőre Jézus nem tesz semmit, hanem elkezd beszélgetni vele. Kérdéseket intéz hozzá. Mi egyáltalán nem érzékeljük már ma, hogy milyen kimondhatatlan megtiszteltetés volt ez Bartimeus számára. Egy ilyen emberrel, aki annyira a társadalom peremére sodródott, aki fogyatékos volt, aki nem tudta eltartani magát és egy családot, senki se állt szóba. Sajnos, ez volt akkor a közgondolkodás. Különösen nem egy országos hírű rabbi, egy ilyen emberrel. Csakhogy Jézus számára nincs ilyen meg olyan ember, hanem egy kategória van: ember. Bartimeus is ember, mégpedig benne bízó, és az Ő segítségére váró ember. Ezért — mondjuk ki nyugodtan — tiszteli meg őt Jézus azzal, hogy emberszámba veszi és elkezd vele beszélgetni.
„Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Rendkívül tanulságos ez a kérdés, és sok minden van mögötte. Nyilván vizsgáztatja ez Bartimeus hitét. Kinek tartja Jézust, mit vár tőle, mire tartja képesnek Jézust. Mit kívánsz, mit tegyek veled? Jézusra mindig jellemző, hogy gondolkozásra serkentette azokat, akikkel találkozott. A legritkább esetben válaszolt azonnal egy-egy neki feltett kérdésre. Egy másik kérdést mondott, hogy az illetőben sok minden tudatosodjék. Gondolkozásra is serkenti itt Bartimeust. Jézus tudja, hogy mit fog tenni, de Bartimeus tudja-e, hogy mit akar, mit vár Jézustól, vagy csak kiabált a vakvilágba?
Talán még ennél is fontosabb, hogy ezzel a kérdéssel: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” sarkig nyitja Jézus az Isten gazdagságának az ajtóit, és bármit kívánhat abból, ami Istené. A leghangsúlyosabb azonban ebben a kérdésben az, hogy itt nem Bartimeusnak kell valamit tennie a saját érdekében, hanem Jézus akar érte tenni valamit. „Mit kívánsz, mit tegyek veled?”
Talán emlékszünk a gazdag ifjú és Jézus találkozására. A gazdag ifjú egy kicsit hetykén és öntudatosan azt kérdezte: „Uram, mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?” Kész vagyok mindenre. Van itt erő, van itt ész, van itt vallásosság. A törvényt én megtartom fiatal korom óta. Mit cselekedjem?
Mi nem tudunk semmit cselekedni a magunk üdvössége érdekében. Aki így gondolkodik, mint a gazdag ifjú, az az akkori vallásos réteg jellemző gondolkozását követi, hogy tudniillik, ha én teljesítek valamit, akkor nekem Istentől jár ennek fejében valami. Én megtartom az Ő parancsait, neki pedig akkor kötelező adnia valamit a számomra, például az üdvösséget is.
Jézus világosan tanított arról, hogy nekünk nem jár semmi. Már csak azért sem, mert nem tudjuk megtartani az Isten parancsolatait.
Pál apostol, a büszke farizeus, amikor Jézust már megismerte és világossága volt, összetörve vall erről. Én meg akartam tartani, és azt hittem, meg fogom tartani, de nem tudtam a törvényt megtartani.
Nekünk nem jár Istentől semmi, egyetlen dolog járna, az Ő igazságos ítélete a bűneink fejében. Ő azonban kegyelmes és ezt az ítéletet hajtotta végre az Ő egyszülött Fián, Jézuson.
Jézus sem ilyen alapon kezd tárgyalni Bartimeussal, hanem azt kérdezi: mit kívánsz, én mit tegyek veled? Ami azt jelenti, hogy Isten ajándékot akar adni. Nem vár és nem vár el semmit tőlünk. Nem mi lépünk először, amire az Ő válaszlépése az üdvösség kiutalása. Mi lépni sem tudunk nélküle. Ő jön utánunk, Ő jön elénk, és Ő kínál mindenekelőtt ingyen kegyelemből ajándékot. Ő cselekedett érettünk, mielőtt mi egyáltalán hallottunk róla. Bartimeusnak nem kell itt tennie semmit. Jézus kérdezi: mit kívánsz, mit tegyek érted?
Csak néhány jól ismert igével hadd érzékeltessem, hogy Isten mindent előre megtett a mi üdvösségünkért. „Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). „Isten aki az Ő egyszülött Fiát nem kímélte, hanem őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent nekünk.” (Róm 8,32). Vagy a reformációnak az alapigéje: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9).
Mindent Istent tett meg, és Ő mindent megtett annak érdekében, hogy a lelki vakságból tisztánlátásra jussunk, hogy a halálból életre jussunk.
Mit tett Jézus addig is már Bartimeusért, és mit tett értünk?
Elhagyta a mennyei dicsőséget, vállalta a mi embersorsunkat, annak minden nyomorúságával. Meghalt helyettünk a kereszten. Feltámadt a harmadik napon, felment a mennybe, szüntelenül imádkozik értünk. És várjuk azt a napot, amikor nagy dicsőségben és hatalomban megjelenik. Ő mindent megtett az érdekünkben. Nekünk csak ezt lehet és kell komolyan vennünk, és komolyan venni azt is, hogy ez személyesen reánk is érvényes.
Nos, ott áll Bartimeus Jézus előtt és Jézus azt hangsúlyozza, hogy itt most Ő fog cselekedni. Mit cselekedjék?
Jézusnak ez a mondata — ha szabad így fogalmazni — bepillantást enged az Ő szívébe is. Ez a gyengéd szeretet, ez a türelem, az hogy neki ez a nyomorult ember a legfontosabb most, ez akkor jelent igazán sokat a számunkra, ha nem felejtjük el, hogy ez nem sokkal az Ő kereszthalála előtt történt.
Jézus utoljára megy most Jeruzsálembe, az egész emberiség bűneiért kijáró igazságos isteni ítéletet készül magára venni és elszenvedni. Egészen eddig mindig mások voltak fontosak neki. Most igazán érthető lenne, hogy ekkora nyomás alatt már önmagával foglalkozik. De nem. Még az utolsó útját is úgy igazítja, hogy az Jerikón keresztül vezessen, mert ott egy vak koldus egy idő óta Őreá vár. Bartimeus hite mintegy vonzza Jézust. Addig nem megy a keresztre, amíg a benne reménykedőnek nem ad szabadulást, gyógyulást.
Ennyire igaz az, amit az Ézsaiás könyvéből gyakran idézünk, hogy ilyen a mi Istenünk. Azt mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (…) ”Mert drága vagy az én szemeimben, becsesnek tartalak, és szeretlek. (Ézs 43,1-4). Ez az Isten szerelmi vallomása.
Az pedig a Fiúnak, Jézusnak az engedelmessége, hogy a programot, amit szolgálata elején bejelentett, idézve az Ézsaiás könyvét, hogy Ő azért jött, hogy a szegényeknek evangéliumot hirdessen, a foglyoknak szabadulást, a vakoknak szemük megnyílást, ezt a programot még szolgálata utolsó napjaiban is teljesíti.
Ez teljesedik itt, amikor Jézus úgy megy Jeruzsálembe, hogy Jerikót útba ejti és meghallja Bartimeusnak a kiáltását.
Azért érdemes erről beszélni, mert ma is sokan vannak, akik újra és újra ezt kérdezik, hogy mit cselekedjem a magam érdekében. Sokan eljutnak oda, ahova én is eljutottam a megtérésem előtt, hogy elegem van magamból, ezen most már változtatni kell. Sokszor elhatároztam, hogy valamit abbahagyok, valami újat elkezdek, de tartósan soha nem sikerült. Az ember újra és újra azt kérdezi: mi még a feladatom? Mik a lehetőségeim, mit kell nekem tennem?
Meg kell tanulnunk Isten igéjéből, hogy csak annak van értéke és ereje az üdvösségünk szempontjából, amit Jézus tett meg értünk. Ő viszont tökéletesen elvégzett mindent, amire szükségünk van. Olyan tökéletesen, hogy mindenki, aki előtte élt és utána él, és hisz benne, Őérte kap kegyelmet és üdvösséget.
A Zsidókhoz írt levélben sok olyan mondat van, ami ezen örvendezik. Kettőt hadd olvassak a 10. részből: „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” (10. v.). ”Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. (14. v.)
Olyan tökéletes volt Jézus áldozata, hogy minden benne hívőre érvényes és nem kell, nem is lehet megismételni. Egyszer és mindenkorra tökéletes elégtétel Isten előtt. És egyedül az Ő áldozatáról lehet elmondani, amit János apostol így ír: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7).
Egyszer csúnya módon vétkeztem az édesapám ellen, és akkor eszembe jutott ez az ige, és úgy folytattam magamban: vajon még ettől is? És ez nyomasztott engem. Az akkori lelkigondozóm azt mondta: oda van írva, hogy a te apád ellen elkövetett csúnya bűnöd kivételével? Nincs oda írva. De oda van írva az, hogy megtisztít minket minden bűntől. Nekünk csak ezt kell komolyan vennünk.
Akkor mi a Bartimeusok lehetősége? Az, amiről tegnap volt szó: ledobjuk a ruhánkat, és nem takargatunk alatta semmit. Lemondunk a szégyen takargatásáról, őszinte bűnvallással járulunk a mi Urunkhoz, mint akik tudják, hogy nekik semmi nem jár, de mint akik tudják, hogy Ő gazdag a kegyelemben, és a bűnbánó bűnösnek bocsánatot ad. Ez is benne van ebben: mit akarsz, hogy tegyek veled. Mert itt Bartimeusnak tudnia kell, hogy ő semmit nem tehet magáért, de Jézus bármire képes, amit óhajt.
Miért kérdezi vajon még ezt tőle Jézus? Miért kell erre válaszolnia Bartimeusnak? Azért, mert mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy csak tüneti kezeléseket kérjünk Jézustól a bajainkra, Ő pedig annál mindig többet akar adni. Ez ugyanolyan, mint amikor valakinek fáj a foga. Elmegy a fogorvoshoz, és azt mondja: doktor úr, tegyen valamit, hogy ne fájjon. A legegyszerűbb az lenne, és sokszor erre vágyunk, hogy adna egy tablettát, és elmúlik a fájdalom. Ettől azonban nem gyógyul meg semmi, mert lehet, hogy hosszadalmas gyökérkezelésbe kezd, vagy ha nem lehet megmenteni, kihúzza, és valahogy pótolni kell. Mindenképpen macerásabb a dolog, mint ahogy az ember szeretné. Gyorsan a fájdalmat szüntesse meg, ezért orvos. Nem! Ő azért orvos, hogy a fájdalom okát megszüntesse.
Minket kísért újra és újra az, hogy megyünk a bajainkkal vagy a bűneink következményeivel Jézushoz, és kiderül, hogy Ő nem hajlandó következményeket enyhíteni, csak az okot megszüntetni. És a mi sokféle nyomorúságunk okát láttuk az első estén, amelyik az, hogy megszakadt a kapcsolatunk Istennel. Magát az életet veszítettük el. Ezért mondta Jézus, hogy „Ő azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk.”
Az Istentől elszakadt ember gondolkozása, jelleme, erkölcsisége gyökeresen megromlott. Ezért a gyógyításnak is gyökeresnek, latin szóval: radikálisnak kell lennie. Jézus ezt a gyökeres, tényleges, radikális segítséget kínálja. Amikor Jézus azt mondta a vakoknak — mert több esetben volt erre példa —, hogy láss… akkor Ő nem kezelte, hanem teremtette azt, ami ott létrejött. Ahol addig semmi nem volt, egyszer csak valami lett. Tőlünk annyi telik, hogy különböző szemüvegeket kínálunk a vakoknak, Jézus meg új szemet ad nekik. Ez az, amire nincs ember, aki képes lenne.
Ezt kell nekünk világosan látnunk, mert sok ember azért toporog a hit útján, vagy nem is ismeri meg az igazi hitet, ami összekapcsolná őt a mindenható Krisztussal, mert csak tüneti kezelésre vágyunk. Amikor Ő többet akar kínálni, azt gondoljuk: másról beszél. Nem arról beszél, amivel mi előálltunk. Mert mi gyorsan szeretnénk valami tüneti kezelést, tüntessük el a bűneim nyomait. Ő erre nem hajlandó. Ő a bűnöktől akar megszabadítani és megtisztítani bennünket.
Jézus tehát az életet hozta, és azt akarja helyreállítani. Az életnek viszont el kell kezdődnie valamikor a fogantatással. Ezért mondta Jézus Nikodémusnak, annak a köztiszteletben álló, egész népét tanító, tekintélyes, vallásos embernek: értsd meg, addig nem lesz benned békesség, amíg nem születsz újjá. Szükséges újonnan születnetek. Itt egy érdekes görög kifejezés van, ami egész pontosan azt jelenti: szükséges felülről fogantatnotok. Mennyei foganásra van szükség, tehát egy mennyből eredő új élet elindulására ahhoz, hogy a tünetek azután megszűnjenek, és ne ismétlődjék az, ami miatt szenved az ember.
Így és ezért kérdez ma este minket Jézus: mit kívánsz, mit tegyek veled? Kell-e nekünk ez az ajándék, amit Jézus kínál, kell-e nekünk Ő maga? Bartimeus válasza ezért gyönyörű példa a számunkra, mert „kapásból” vágja a választ Jézus kérdésére. Nem ott spekulál, hogy mit kellene kérnie. Ott élt benne kikristályosodva, hogy ő mire vágyik: Uram, hogy lássak! Tehát Bartimeus nem komfortosabb vakságot kér, hanem a bajának a megszüntetését: látni akar.
Minket sokszor az kísért, hogy komfortosabb vakságot kérünk Jézustól, és Ő ezt nem adja. Néha meghallgatja az ilyen imákat is, de aztán ismétlődnek újra a bajaink, mert az oka nincs megszüntetve. Ő lényegében önmagát kínálja. Azt mondta: Én vagyok az élet. Akinek új élete van, annak egészen új életfunkciói is lesznek, más életminőséggel folytatja tovább az életét. Annak már nem puszta léte, hanem igazi Istentől ajándékba kapott élete lesz.
Valaki egyszer így mondta, és akármilyen furcsán hangzik, találó és igaz: Isten nem foltozó varga, hanem teremtő. Ő nem foltozgatni, meg átfestegetni akarja az életünket, meg eltüntetni a bajok következményeit, hanem Ő új életet teremt. Újjá teremt. Aki a Krisztusban van, új teremtmény az.
Ne legyünk kis igényűek! Sokan csak addig jutnak el, hogy pénzt, egészséget és sikert másoknak, Uram többet adtál, adj nekem is egy kicsit többet, s elég lesz az nekem. Ennél sokkal többet, sőt mást kínál nekünk a mi Urunk. S amíg el nem jut valaki oda, hogy csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek, addig fogalma sincs arról, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, Krisztus tanítványaként élni ebben a nyomorult században, ami éppen nekünk jutott osztályrészül. Mit jelent az a lelki gazdagság, amit Isten az Ő gyermekeinek ad. Mert amíg valaki ide el nem jut, addig nem lesz Isten gyermeke.
Bartimeus válasza ezért nagyon szép: Uram, hogy lássak! És ha most minket kérdez a mi Urunk, hogy mit kívánsz, mit tegyek veled, akkor vajon mit mondunk erre?
Weöres Sándornak a Parainézis c. verse egyszer nagyon mellbe vágott engem. Egy részletet hadd olvassak belőle, még akkor is, ha ő ebben az esetben nyersen de találóan fogalmaz.

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd —
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi limlom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. —
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Félelmesen találó kép, talán rólunk. Minden esetre sok emberről. A boldogsággal is beérnéd, de a boldogság is mindössze ennyit jelent, hogy a bendőm bírja Marcsa főztjét, az ágyékom bizseregni tudjon, és legyen valami limlom, amit a birtokomnak becézhetek. Ennyi. Ez élet? Holott: Isten vendége vagy a világon! Miért nem hagyod, hogy az előszobából bevigyen és megmutassa az Ő kincseit. Letelepszel az előszobában, és ott akarsz nyújtózkodni örökre. Az előszobákat nem erre a célra készítették. Onnan előbb-utóbb valahova menni kell. Vagy be, vagy ki.
Mi ennél még sokkal többet tudunk Isten igéjéből, mert valamelyik este arról volt szó, hogy mi nem Isten vendégei lehetünk, hanem Isten gyermekei, akik örökösök és örököstársai Krisztusnak. Isten nekünk nem megmutogatja az Ő kincseit, hanem nekünk adta már akkor, amikor Jézus meghalt a kereszten. Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené — írja Pál apostol a korinthusiaknak. Minket nem az előszobába hív be. Maga Jézus ígérte, hogy helyet készít az övéinek az Atya házában. A benne hívőknek foglalt helyük van a mennyben, és minden a mienk, ami az övé. Fogalmunk sincs, hogy mi-minden a mienk, mihelyt hiszünk Jézusban, és mihelyt vele együtt mindezt megkapjuk. Ez csak vele együtt lehet.
Ezért hangsúlyozza Jézus a Hegyi beszédben: „Keressétek mindenekelőtt az Isten királyi uralmat, és az Ő igazságát, és ezután minden megadatik nektek.” Az a foglalata mindennek.
Amikor Bartimeus a látását kérte, akkor tulajdonképpen ezért könyörgött, ahogy abba a világba, amelyikből a vaksága kizárta, beléphessen, és azt is érzékelhesse. Aki ezt a fajta gazdagságot kéri Jézustól, azt kéri, hogy az Isten országába, amiből minket a hitetlenségünk kizár, beléphessünk, és ami ott nekünk van elkészítve, az mind a mienk lehessen.
Jézus ma minket kérdez: mit akarsz, hogy tegyek veled? Mit kívánsz? Tudunk-e erre ilyen határozottan válaszolni: Uram, én téged magadat szeretnélek, és mindazt, amit veled együtt ad az Atya.
Hallgassunk meg egy másik éneket, amelyik szinte mindazt elmondja, amit eddig a Bartimeus történetről hallottunk: először a jó hírnek örvendezik, az Isten kegyelméről szóló evangéliumnak, aztán a kegyelem nagyságáról szól, majd elsorolja röviden, mit tett értünk Jézus, és az utolsó versszaka gyönyörű hitvallás:

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis Ő.
Itt áll és türelmesen vár még.
Mit késel? Nincs már sok idő!
Oh, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd,
Váltságát tedd a magadévá,
Hidd, az számodra is elég.

Hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Akár Bartimeus éneke is lehetett volna ez:

A nagy mélységből szüntelen,
Hozzád kiáltok, Istenem.
Haláltól ments meg engemet,
Fogadj be engemet.
Aztán bevallja:
Az életem üres, szegény
Nincs benne fény, de van remény
Hogy akinek kegyelme nagy
Vesznem engem sem hagy.

Tegnap láttuk, hogy eljött a nagy pillanat, amire ki tudja mióta várt Bartimeus. A zaj oka után érdeklődve megtudta, hogy a názáreti Jézus jön, és Őt követi nagy sokaság. Mégis csak erre vezetett az útja a Mesternek a pálmák városa felé, amire annyira várt Bartimeus. Azonnal elkezd kiáltani. „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Láttuk, hogy jó volt a címzés: ahhoz kiáltott, aki tudott rajta segíteni, és jó volt a lelkület, a kiáltás tartalma, mert tisztában volt azzal, hogy ő rászorul Jézusra és egyedül tőle vár megoldást.
A továbbiakból azonban kiderül, hogy nem olyan egyszerű ez a vállalkozás, mert a Jézushoz vezető úton sok akadályba ütközik az, aki vágyódik a Megváltó után. A mi régi rabtartónk, a Sátán, mindent elkövet, hogy maradjunk vakok, koldusok, szegények. És felpiszkál embereket is, hogy akadályozzanak minket ezen az úton. Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az ördög mindent elkövet, hogy úgy menjetek haza, ahogy idejöttetek, hogy semmi ne változzék. Legfeljebb valami vágyakozás ébredjen az emberben; de maradjon minden a régiben.
Meghallgatjuk az igehirdetéseket és nincs folytatása. Ezt akarja az ördög. Ha ebbe ti is beleegyeztek, akkor mindaz az ige, amit eddig hallottunk, csak vádolni fog bennünket ama napon — ezt maga Jézus mondja, a minket kimondhatatlanul szerető, szelíd Jézus. Azt mondja: én nem vádollak titeket, a beszédek, amiket hallottatok és nem vettetek komolyan, azok fognak vádolni és elítélni benneteket. Vagy ha valaki komolyan veszi, és hittel befogadja, akkor az életünket menti meg az a beszéd, az az ige, amit a mi Urunk Jézus Krisztus mond nekünk.
A gonosz tehát mindent igyekezett elkövetni, hogy Bartimeus ne találkozzék Jézussal. Bartimeusnak ez a különleges elszántsága válik ma este példává és bátorítássá számunkra. Le lehet győzni a Jézushoz vezető úton sorakozó akadályokat. Nem saját erőnkből — majd látni fogjuk, hogyan —, de nem szabad beletörődni abba, hogy én már ilyen vagyok, a nehézségek meg nagyok, hanem (hogy énekeltük tegnap este?): „Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon, de te tudsz, s akarsz segíteni, hát segíts bajomon.”
Erős az ellenség. Erősebb, mint mi, de mi egy nála sokkal erősebbel szövetkezhetünk, és Ő tud, s akar segíteni, és segít a bajunkon. Mint ahogy ez Bartimeus történetéből gyönyörűen kiderül.
Az ördög legszívesebben azt akarta volna, hogy Bartimeus ne is halljon Jézusról. De ha már hallott, akkor ne higgye el a jó hírt, az evangéliumot, amit hallott. Ha elhitte, akkor semmiképpen ne találkozzék Jézussal. De ha Jézus mégis arra jön, és elkerülhetetlen a találkozása, akkor ne hívja fel magára Bartimeus a figyelmet, ne kiáltson. És ha már kiáltott, akkor el kell hallgattatni.
Ez a mai szakaszunk egyebek között erről szól. Arra figyelmeztet minket, hogy mindannyiunknak kettős vonzásban zajlik az életünk. A régi rabtartó, az ördög, akinek eladtuk magunkat, amikor Istennek hátat fordítottunk, őrzi az ő áldozatait. És a világ polip karokkal nyúl azok után, akik elindulnak az Úr Jézus felé — ez az egyik vonzás.
A másik meg Isten szeretete. Jézus szeretete, ami vonz és kiszabadít minket ebből a rabságból. Ezzel is tisztában kell lennünk, és fel kell ismernünk ezeket a hatásokat, ezeket az alulról jövő sötét, megkötöző, bénító hatásokat is, és látnunk kell Isten szeretetének az erejét, a hatását, a tényt, magát, hogy Ő minket vonz, hívogat magához, és hogy milyen ereje van ennek.
Itt ülünk a templomban, és nem kis áldozat, hogy egész napi munka után még eljövünk ide, akármilyen idő van, de az ember ezzel sokszor be is éri. Még meg is dicséri saját magát. De ez önmagában még nem vezet az üdvösségre. Mi lesz azzal a hívással, ami Isten részéről érkezik? Engedünk-e tudatosan, teljes felületünkön, a lélek teljes felületén annak a vonzásnak, ami Isten szerető szívéből árad reánk.
Ezért nem felesleges sorba vennünk most azokat az akadályokat, amiken átvitte Isten Bartimeust, mert hasonlóak vannak a mi Jézushoz vezető utunkon is. Az ellenség ugyanaz, a nehézségek ugyanazok, de győzelmet is ad Isten az övéinek. Azonban szükséges az az elszántság, ami Bartimeusban ott volt.
Melyek voltak ezek az akadályok?
1. Az első kétségtelenül az volt, hogy kiáltott Bartimeus Jézushoz, egyelőre azonban nem történt semmi. Jézus nem válaszolt azonnal neki. Nem nehéz beleképzelnünk magunkat ennek a szegény nem látó férfinek a helyzetébe. Hallja, hogy Jézus és nagy sokaság közeledik, ő abban a pillanatban Jézusra koncentrál, és hozzá kiált. De melyik irányba kell kiáltani, hol van Jézus, milyen messze van tőle, elhangzik-e odáig a kiáltása?
Teljes bizonytalanságban volt e tekintetben. De ez nem akadályozta meg őt abban, hogy újra és újra kiáltson. Nem kezdett érdeklődni hosszadalmasan az emberektől, hogy merre forduljak, hány méterre lehet. Kit érdekel ez! Kiáltani kell, s majd csak meghallja. Ez az eltökéltség nagyon fontos, hogy az akadályokon diadalmaskodjunk. Egyáltalán nem lehetett az könnyű, hogy kiált segítségért, és nem jön visszajelzés.
Hányszor teszi próbára a mi hitünket is a mi Urunk, amikor felteszi a kérdést, hogy hiszed-e, amit hiszel? Életem mélypontjain, a legnagyobb szenvedésekben ezt újra és újra tapasztalnom kellett. Hiszem-e most is azt, amit hiszek? Merem-e alkalmazni, amit másoknak ajánlok szeretettel és tisztelettel? Igaznak tartom-e most is, amikor úgy tűnik: nem igaz, hogy az Isten jó, az Isten szeret, Isten ajándékot akar adni, Isten engem a tenyerén hordoz. Dehogy hordoz, ver, bottal. Úgy érzem most ebben a helyzetben. De akkor is ragaszkodom ahhoz, ami meg van írva.
Egy műtét után volt egy csúnya lázas éjszakám. Soha nem voltak lázálmaim. Akkor voltak. Akkor egy gonosz ördögi támadás ért, hogy minden megkérdőjeleződött. Hátha nem is igaz a Biblia. Hátha nem is hiszek Jézusban. Hátha nincs is Jézus. Hátha nem is az Isten Fia Ő. És ha nem bocsáttattak meg a bűneim? És Isten olyan kegyelmes volt, hogy még ebben a nyomorult állapotban is igéket juttatott eszembe. Újra és újra azt mondtam, hogy meg van írva, ha megvalljuk bűneinket Ő hű és igaz és megbocsátja. Erre még emlékszem lázálomban is, hogy megvallottam. Akkor legyek bizonyos, hogy meg van bocsátva, mert megvan írva. És igékkel erősített.
Sokféle formája van a hit harcának. Nekünk fontos, hogy sose adjuk fel, és ahhoz ragaszkodjunk, ami egészen bizonyos. Amikor az ördög kérdőjeleket görbít oda az Isten kijelentő mondatai, kijelentései végére, akkor is ragaszkodjunk ahhoz, hogy ott pont vagy felkiáltójel van. És ha eddig igaz volt, most a nehéz helyzetben még igazabb. És ha eddig hittem, akkor most még makacsabbul ragaszkodom hozzá. Amit már egyszer igaznak ismertetett fel velem Isten Szentlelke, abból nem engedek, ha most éppen minden ellentmondani látszik annak, akkor sem.
Fel kell készülnünk ezekre a harcokra, mert váratlanul csapnak le ezek ránk, mint ahogy a Genezáreti tavon a vihar váratlanul csapott le a tanítványokra.
Bartimeus nem visszakozott, amikor nem jött azonnal válasz. Hisszük-e azt, hogy az imádságaink nem csak a mennyezetig hatolnak, hanem Isten Fiának a fülébe, a szívébe? Mert ez végül is imádság volt, hogy Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! És ez akkor is igaz, ha nem azonnal válaszol Isten.
Spurgeonról, a kitűnő angol igehirdetőről jegyezték fel: Volt egy jó barátja, tizenöt évig imádkozott a megtéréséért, és nem tért meg. És a Spurgeon temetésén elhangzott igehirdetésre nyílt ki a szíve ennek az embernek az Úr Jézus előtt. Nem szabad abbahagyni. Amit valaki Isten indítására, Istenben bízva kezd el, azt folytassa akkor is, ha akadályok vannak.
2. A másik akadályt sajnos azok az emberek jelentették Bartimeus számára, akik ott tolongtak Jézus körül. Egy rabbi, ha ment egyik helyről a másikra, akkor is tanított. Lassan vonult a köré gyülekező sokaság. Időnként feléjük fordult, mondott valamit, aztán megint megtettek néhány métert. Addig elmélkedtek az elhangzottakon. Minél többen szerették volna hallani, és ehhez csendnek kellett volna lennie. Csak Ő beszéljen, mert másképp nem lehet hallani. Erre most elkezd valaki ott kiabálni. Csendben legyen már ez a Bartimeus! Ezért szólnak rá olyan szigorúan, valósággal megfenyegették. Valami efféle hangozhatott el: fogd be a szádat. Itt nem rád vagyunk kíváncsiak. Te is figyelj oda a Mesterre!
Ezenkívül veszélyes is volt Jézust Messiásnak nevezni. Aki annak nevezte, vagy hallotta, hogy egy másik annak nevezte, és nem jelentette fel, annak a hatósággal gyűlt meg a baja. Mindnyájan bajba kerülhetünk miattad. Elment az eszed? Miért kell kiabálni? Vagy ha kiabálsz is, ne emlegesd: Dávid Fia.
És mit olvasunk? „… ő azonban annál inkább kiáltozott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (48. vers).
Bartimeus úgy volt, hogy itt minden ellenkezést túl kell kiabálni. A pokol összes hangforrását túl kell kiabálni, mert neki minden körülmények között Jézushoz kell jutnia.
Ma is megkapják sokan a megjegyzéseket: bolond vagy te? A XXI. században hiszel efféléknek? A drága idődből áldozol erre, még a pénzedből is? Elment az eszed? Sokan megkapják sokféle változatban ennél élesebben és durvábban is.
És olyan sokszor éppen azok állnak a Jézust keresők útjába, akik ott tolonganak Jézus Krisztus körül. Képmutató, vallásoskodó emberek, az egyház történelmi bűnei, méltatlan egyházi vezetők de sok embert botránkoztattak már meg, akik keresni kezdték Jézust! Túl tudunk-e látni mindezen? tessék egy kicsit ezt meggondolni: az, hogy vannak hitvány vallásos emberek is, vannak a Jézust hallgatók között képmutatók is, ez mit változtat azon, hogy Jézus az Isten Fia, hogy én nélküle nagy bajban vagyok, és hogy csak Ő tud rajtam segíteni? Csak az ördög ki akarja használni ezt is, mint a gyerekek kitartják a lábukat és a másik gyanútlanul fut, és hasra esik benne. Kiteszi a lábát, hogy elgáncsoljon. Látod, milyenek azok, akik hívőknek tartják magukat? Ilyen akarsz lenni te is? Nem, olyan nem akarok lenni. Nem is olyannak kell lenni, hanem Jézus igazi tanítványává kell válni! Pontosan olyan ne legyél, mint a képmutatók! Te legyél igaz keresztyén. Abból, hogy képmutatók is vannak, nem az következik, hogy az egészet hagyd abba, és nem érdemes tovább törekedned az Úr Jézushoz.
Nagy szükség van a tisztánlátásra, a józanságra, és itt is Isten igéje igazíthat el minket.
3. Végre csend lett és akkor nem Jézus jön Bartimeushoz, hanem küld valakit. Üzen neki: „Hívjátok ide!” (49. vers).
Most azoknak higgyen Bartimeus, akik az előbb rászóltak? Az előbb el akarják hallgattatni, most meg amit mondanak, vegye komolyan? De sokszor kísért minket ez is, hogy az evangélium hitelességét attól tesszük függővé, hogy ki mondja. Attól még igaz lehet. Azt az Írás alapján kell megvizsgálni, hogy igazat mond-e. Hitvány ember is mondhat igazat. Hitetlenek is sokszor igazat mondanak. Kajafás is egy esetben prófétált.
Lássunk túl a hírnökökön, a hírvivőkön. Mindenképpen lássatok túl most szerény önmagamon is. Engem is csak küldött az Úr. De aki küldi az üzenetet, azzal akar találkozni Bartimeus. Ezért lép túl ezen az akadályon is. Nem sértődik meg, nem tesz semmi megjegyzést, hogy az előbb mit mondtatok, most meg ti hívtok. Ki küldi az üzenetet? Jézus. Őhozzá akarok eljutni. Akkor mindegy nekem, ki mondja, komolyan veszem az üzenetet és megyek hozzá.
4. Gyakori kísértés, hogy ilyenkor támadnak a kételyek. Eddig is nagyon megviselte már Bartimeust a nyomorúsága, megterhelte őt a várakozás, mégpedig a bizonytalan várakozás. Fog találkozni Jézussal vagy nem? Jön erre majd Jézus, vagy nem? Szinte sokk-hatással van rá az, hogy itt van Jézus egyszeriben, váratlanul. Nem úgy készült arra a napra, hogy ma találkozom vele. Itt van. Ez is megviseli az embert. Ilyenkor jön megint a gonosz és jönnek a kérdőjelek. Ilyenkor jutunk el oda: semmi sem bizonyos.
Bizonyos, hogy Ő a Messiás? Bizonyos, hogy minden igaz, amit róla hallottam? Bizonyos, hogy éppen én leszek most fontos neki? Pontosan velem akar majd foglalkozni? Meghallotta az én kiáltásomat? Tud segíteni? És ha tud, fog segíteni?
Nem tudom, kinek ismerősek az ehhez hasonló kérdések. Elbizonytalanítani bennünket, hogy ne találkozzunk Jézussal. Ez az ördög célja. Ha már akármi történt, ha még erre is „vetemedtetek”, hogy eljöttök estéről-estére, nem baj, csak Jézussal ne találkozzatok. Ez az ördög célja. Mert akkor nem következik be a fordulat, akkor maradunk az ő rabjai, maradunk az ördög vallásos rabjai, mert ilyenek is vannak nála. Csak az Isten szabad gyermekeivé ne váljunk! Ehhez viszont találkozni kell, személyesen kell találkozni Jézussal.
Bartimeus túllép ezeken a kételyeken is. Ragaszkodik ahhoz, amit mondott: Ő a Dávid Fia, tőle fogok segítséget kapni. Van a hitharcokban ilyen szent dac is, hogy csak azért is ragaszkodom ahhoz, amiről Isten engem egyszer már meggyőzött, és nem teszek oda mindenféle kérdőjelet.
5. Bartimeusnak a Jézushoz vezető útján még egy akadálya volt: a saját ruhája. Az ókori keleti ember bokáig érő hosszú ruhában járt, ami nappal védte a tűző naptól, éjszaka pedig ezt használták takarónak. Ebben nem lehet sietni, mert ha egy kicsit is előrehajol az ember, leér a földre a ruha eleje, és könnyen ráléphet, és ott esik el a saját ruhájában. Különösen egy nem látó ember.
Bartimeus nyilván ezzel számolt és voltak tapasztalatai. De most azzal sem kezd el bíbelődni, hogy szokás szerint, lehajoljon, térdig felhajtsa, és az övébe gondosan betűrje, aztán meghúzza az övet, s akkor elegánsan odamasírozzon Jézushoz. Itt most nincs elegancia, nincs idő, még elmegy addig Jézus. Ez soha vissza nem térő alkalom. Neki most találkoznia kell a Megváltóval!
Nem tudom, megrendített-e már bennünket egyszer is ez a rövid leírás? Egy mondat annyira érzékelteti Bartimeusnak a hitét, amikor ezt olvassuk: „Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz.” (50. vers).
Ledobja, felugrik, és ahogy egy vaktól telik, siet vagy tapogatva siet Jézushoz. A hitének a tükre ez a sietség. Ebben is az fejeződik ki, hogy múlhatatlanul szükségem van rá, csak Ő tud rajtam segíteni. És valószínű, hogy ez nem ismétlődő alkalom. Most nem szabad elszalasztani. Erről a találkozásról nem lehet lekésni. Neki Jézusra van szüksége. Nemcsak arra, amit üzent, nemcsak arra az evangéliumra, amit korábban róla hallott. Nemcsak arra a reménységre, amit ez élesztett benne. Mindez nagyon sokat ért, de ez együttvéve sem azonos a Jézussal való személyes találkozással. Ő mindenképpen vele akar találkozni. Ezért ledobja a ruhát, maradjon ott a porban, felugrik és odasiet.
Ennek az egyszerű ténynek van egy komoly jelképes üzenete és egy kemény szó szerinti figyelmeztetése is.
a) A jelképes üzenet ez: kész vagy-e mindent radikálisan félredobni, ami akadályoz a Jézushoz vezető úton? Vagy ami akadályoz abban, hogy az Ő igazi, aktív tanítványa legyél? Kész vagy-e mindent félredobni, főleg a felsőruhát? Ami alatt sok mindent el lehet rejteni. Ami alatt lehet palástolni dolgokat. Mi-minden rejtőzik a kabátunk alatt, a szívünk mélyén, az emlékeink mélyén, aminek bénító hatása van?!
A vágy őszinte a szívünkben, hogy találkozni kellene a Megváltóval, de ezek visszatartanak. Készek vagyunk-e ma este megkérdezni a mi Urunkat: Úr Jézus, mi az, ami még mindig elválaszt tőled, vagy ami akadály abban, hogy kövesselek téged. Aki ezt őszintén megkérdezi, annak válaszolni fog.
Máig emlékszem arra, hogy legelőször hogyan történt ez az életemben, és azóta sokszor megismétlem ezt a kérdést. Mert mindig újabb és újabb dolgok derülnek ki. Készek vagyunk-e minden bűnnel, tisztátalansággal, hitetlenséggel radikálisan szakítani azért, hogy semmi ne legyen útjában a mi Jézushoz való még közelebb kerülésünknek, vagy a vele való találkozásnak?
Pál apostol azt mondja: lemondunk a szégyen takargatásáról. Egyik szép énekünkben így szoktuk énekelni:

Jövök semmit sem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz.

Ott van-e bennünk ez az eltökéltség. Ami akadálya lenne annak, hogy komolyan vegyem a hitemet, hogy még komolyabban vegyem, hogy használhasson is engem az én Uram, azt kész vagyok félretenni. Ledobni úgy, mint Bartimeus a felsőruháját. Ezt úgy hívják: bűnvallás.
Az nem bűnvallás, amit egyszer egy kedves idős bátyám mondott, kérve, hogy együtt imádkozzunk, mert ő szeretne a bűneiről vallani. Istenem, te tudod, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, de a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ugye megérted, hogy én is néha tévedek. — Azt mondtam: Ne tessék haragudni, ez nem volt bűnvallás. Miért, mit képzelek én róla? Én nem képzelek semmit. Nem kell képzelődni, mert ismerem a magam életéből, hogy mi az a bűn, de a bűnöket néven kell nevezni. Akkor teszem ki az asztalra, és elválok tőle. Amíg mellébeszélek, meg szépítgetem, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk… Ezt mindnyájan tudjuk, ez nem bűnvallás. Addig itt marad a kabát alatt, és emiatt nem tudok Jézussal találkozni.
Készek vagyunk-e erre a radikális bűnvallásra, elválni mindattól, ami akadály ezen az úton?
b) A szó szerinti figyelmeztetés ebben az igében az, amit egy másik helyen, a Lukács evangéliumában olvashatunk. „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan igyekeznek majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk 13,24).
Ez olyan mondat az Újszövetségben, amit csak az eredeti nyelven lehet igazán megérteni. Itt két teljesen különböző szó van a két igyekezzetek helyén. Az első helyen az a szó van, amikor valaki életre-halálra, minden körülmények között be akar jutni azon a bizonyos szoros kapun, amiről Jézus beszél. Az agonidzo szó, az agónia, hogy ha bele pusztulok is, nekem oda be kell mennem, mert az többet ér, mint az életem. Mindent elkövetek, mégpedig most, azonnal. Tehát minden áron és most — ez az első, amit Jézus mond. Így igyekezzetek bemenni. A másik kifejezés azt jelenti: gondolkozom azon, hogy esetleg majd, valamikor. Persze, fontosnak tartom. Nem tartom feleslegesnek, de ráérünk még, van még idő. Majd később.
Az ilyen emberek életében sokszor kiderül: nincs később. Nincs még egy lehetőség rá. Azért mondja Jézus, hogy vannak, akik így igyekeznek, és nem mehetnek be.
Bartimeus csak akkor találkozhatott Jézussal, amikor Jézus átment Jerikón, és erre egyetlen alkalommal volt lehetőség.
Isten nekünk sok lehetőséget adott már. Ezen a héten is most szólítgat, hívogat minket, de nem vég nélkül ismétlődnek a lehetőségek. Sokáig nem értettem az Efézusi levélnek azt a mondatát, hogy áron is vegyétek meg az alkalmakat, mert a napok gonoszok.
Mit jelent, hogy a napok gonoszok? Egyszer rádöbbentem, ez azt jelenti, hogy elhitetik velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek a napok. De nem ismétlődnek vég nélkül. Isten türelmes, sokszor hív, sokszor kínálja az Ő ajándékait, de nem vég nélkül. Egyszer ennek vége lesz.
Bartimeus elszántsága erre gyönyörű példa, és engem nagyon megbátorított. Bár Isten Lelke most sokunkat megbátorítani arra, hogy amikor Isten alkalmat készít, akkor áron is megvenni, megragadni. Mert Ő mindent félretett annak érdekében, hogy Jézushoz jusson.
Mai igénk befejező két szava ez, és ez talán a leghangsúlyosabb: ledobta a kabátját, felugrott és odament Jézushoz.
Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért kerülhetett erre sor, és csak azért tudott ő győzedelmeskedni minden eléje kerülő akadályon, mert Isten szeretete ellenállhatatlanul vonzotta. Jézus jelenléte, mint a mágnes vonzotta magához.
Nézzük csak a részleteket. Nem Bartimeus kereste fel Jézust, hanem Jézus ejtette útjába Bartimeus helyét, mert ő egy helyhez volt kötve. Nem Bartimeus találta ki az evangéliumot, hanem Jézus tette azokat a csodákat, amiknek a hírét ő hallotta. Nem Bartimeus csiholt hitet a saját lelkében, hanem Isten ezzel az evangéliummal teremtett hitet az ő szívébe is. Nem ő volt a nagy hős, akármennyire példa kell is, hogy legyen előttünk, aki szembeszállt minden akadállyal, hanem Isten kegyelme emelte őt át ezeken az akadályokon.
Akkor mire való volt az ő hite? Mert volt hite. Ha Isten segít, szombaton csak arról lesz szó, hogy Jézus azt mondja neki: „A hited megtartott téged.” Volt hite, de nem a hite gyógyította meg, hanem Jézus. Isten Fiának a hatalma és szeretete.
Akkor mire való volt a hite, és mire való a mienk? Arra, hogy mint egy edényt odatartsuk a kegyelem forrásához, és Isten teletöltse. Az Ő kegyelme árad gazdagon ránk, áradt Bartimeusra is, de neki volt edénye, amit odatartott és azt meg lehetett tölteni. Nemcsak nézte, hogy folyik a kegyelem, hanem azt mondta: idefolyjék, belém, nekem van rá szükségem, és odatartotta a hitét.
Nem volt felesleges az ő hite és elszántsága, de végül is nem az ő elszántsága gyógyította meg őt, ez nyilvánvaló, hanem Jézusnak az isteni hatalma és szeretete. Ezért nem szabad szembeállítanunk az Isten végtelen kegyelmét és a mi felelősségünket. Együtt használja ezt Isten a mi javunkra.
Ezt a két szót szeretném a testvérek szívébe vésni: odament Jézushoz. Nem érte be kevesebbel. Szeretném kérni, hogy ti se érjétek be kevesebbel. Nem érte be azzal, hogy hallott Jézusról, nem volt elég, hogy ledobta a felsőruháját. — Neki oda kellett mennie Jézushoz. Így kerülhetett sor arra, hogy Jézus volt az első, akit meglátott a megnyílt szemével.
Mert egyedül Jézussal együtt mehetünk be a mennyek országába, az üdvösségbe. Egyedül Jézus vezet minket vissza Istenhez. Egyedül Jézusra való tekintettel fogad Isten gyermekeivé ilyen magunkfajta koldusokat. Egyedül Jézus áldozatáért kapunk Istentől teljes bocsánatot. Egyedül Jézus vére az, ami megtisztít minket minden bűntől. Mert egyedül Jézus volt itt is, aki meggyógyította Bartimeust, és meg tud gyógyítani minket is mindenféle nyomorúságunkból. Ne érjük be kevesebbel! Hadd mondjam így: Ne menj haza Jézus nélkül!
Isten szeretete árad miránk is, az Ő vonzása hívogat magához. Mielőtt ezért hálát adunk, hallgassunk meg még egy énekszámot, ami pontosan erről szól. Arról, hogy

Uram, te könyörülsz rajtam,
Mert a te irgalmad nagy:
Ha szóra sem nyílik ajkam
Megértesz, mert Atyám vagy.
Hála tölti be szívemet:
Szeret az Úr, nagyon szeret!

Szeretettel köszöntök ma este is mindenkit. Lehet, hogy valaki már nagyon fáradtan érkezett, és — ahogy mondani szokták — a nap hordalékát is magunkkal hoztuk, de Isten tud adni nekünk olyan belső csendet is, hogy mégis meghalljuk az Ő szavát. Jó volt hallani az előző estéken, hogy Isten a sötétségből világosságra akar kihozni minket, a lelki vakságunkból látókká akar tenni. És tegnap este hallottuk, hogy koldus élet helyett gazdagot ád.
*****
Az előző estéken megismerkedtünk Bartimeussal. Láttuk, hogy elveszítette a látását, emiatt az akkori körülmények között egy lehetősége volt csak, hogy kolduljon és így tengesse az életét. A jövője pedig teljesen reménytelen, kilátástalan volt.
Azaz, hogy nem is annyira biztos ez, mert a járókelőktől hallhatott Jézusról. Hallotta, hogy ez a názáreti rabbi miket tanít, és miket tesz. Csodákat tesz. Olyan csodákat, amiket előtte senki nem tudott tenni. Sánták járnak, leprások megtisztulnak, vakok látnak — sokszor az Ő egyetlen szavára. Sőt hallhatta Bartimeus, hogy egy vakon született embernek is nem visszaadta, hanem megadta a látását Jézus. Ez már nem is gyógyítás, ez teremtés! Teremteni viszont csak Isten tud. Csak nem ez a názáreti Jézus a próféták által megígért Messiás? Hiszen egész sor jövendölés van a prófétai könyvekben, hogy majd ha eljön az Isten küldöttje isteni teljhatalommal a vakokat látóvá, a sántákat járóvá, a siketeket hallóvá teszi. Mintha ez teljesedne be Jézus munkája nyomán. És mi az, hogy mintha? Ez teljesedik be!
Bartimeust ez nagyon elgondolkoztatta és arra gondolt, hogy ha van lehetőség arra, hogy meggyógyuljon, az csak Jézusnál van, ha Jézussal ő is találkozhatna. De most hogy induljon neki vakon az országnak? Jézus járja az országot. Na de éppen mivel járja az országot, hátha egyszer erre vezet az útja. Eddig ugyan még nem ejtette útba a pálmák városát, Jerikót, de hátha egyszer. És ettől kezdve Bartimeus elkezdte várni ezt a napot. Abból, ahogyan mikor Jézussal találkozik, viselkedik, egyértelmű, hogy régóta feszülő várakozás élt benne, és felismerte: most van itt a soha vissza nem térő alkalom, és azért viselkedett úgy (majd egy másik este látjuk, hogyan). Várni kezdte Jézust.
Itt fontos, hogy megfigyeljük a sorrendet. Bartimeus nem látta Jézust, nem is hallotta, de hallott róla, mégpedig jó híreket hallott róla. És első este már tanultuk, hogy a jó hír görögül: eüangelion, kicsit magyarítva: evangélium. Hallotta az evangéliumot és elhitte, amit hallott. És amit hallott, az egyre erősebb hitet ébresztett benne. Egyre jobban bízott a számára még ismeretlen Jézusban, és meg volt győződve, hogy csak Ő segíthet rajta, s várta a vele való találkozást.
Mi sem láttuk Jézust, de hallottunk róla, ha máskor nem, tegnap vagy ma este. Próbálom elmondani, hogy ki Ő, miket tett akkor, és hogyan cselekszik ma. Ezt tegnap többen is elmondták. És amit hallunk, az hitet ébreszthet bennünk. És egyszer eljuthatunk mindannyian oda, ahova mai igénk szerint Bartimeus, hogy kitör belőle a kiáltás: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Ennyire igaz az, hogy a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. (Róm 10,17).
Ezért szeretnélek nagy szeretettel és tisztelettel kérni mindannyiótokat, hogy vegyétek komolyan azt, amit Jézus mond, és vegyétek komolyan, amit Jézusról azok mondanak, akik valamennyire ismerik őt. Mint ahogy Bartimeus komolyan vette, amit számára teljesen idegen emberek, ott az úton jövő-menő emberek mondtak Jézusról. Befészkelte ez a jó hír magát a szívébe, hitet támasztott benne, és ezzel a hittel várta a vele való találkozást.
Sok áldást amiatt nem kapunk meg, mert nem vesszük komolyan, amit hallunk Jézusról.
Hadd mondjak el egy régi történetet. Még abban az időben történt, amikor a távíró volt a leggyorsabb távközlési eszköz. A távíró kezeléséhez ismerni kellett a morzejeleket. Egy ilyen intézmény munkát hirdetett. Többen jelentkeztek a meghirdetett állásra, köztük egy fiatalember is. Elment a megadott címre, s látta, hogy az előszobában már heten ülnek. Mindannyian azért jöttek, amiért ő is. Ő is kitöltötte azt a formanyomtatványt, amit mindenkinek odaadtak, és leült. Egyszer csak feláll, és teljes határozottsággal bemegy azon az ajtón, amiről azt mondták a többieknek is, hogy majd oda kell bemenni beszélgetni. Ő meg csak úgy bemegy. Rövid idő múlva kijön a munkaadóval, aki azt mondja a többieknek: Uraim, köszönöm, hogy elfáradtak ide, de betöltöttük az állást, ezt a fiatalembert választottuk.
Nagy felháborodás, hogyhogy ő, ő jött utoljára, és csak úgy bement hívatlanul. Mire a munkaadó azt mondta: mióta maguk itt ülnek, morzejelekkel jól hallhatóan a következő szöveg hangzik: ha érted a szöveget, hívás nélkül is gyere be, tied lesz az állás. Ez a fiatalember értette, és magára vette. Amit neki komolyan mondtak, azt komolyan vette.
Isten nekünk már olyan sok mindent mondott, amit nem vettünk komolyan. És nekünk mondta, de nem vettük magunkra. Az élet megfordulásának a feltétele az, hogy amit az Úr Jézus nekünk mond, azt vegyük magunkra. Ezért is van szükség evangélizációra, mert a hit hallásból van, és aki komolyan veszi, annak az élete megfordulhat.
De most egy kicsit közelebbről is vizsgáljuk meg, hogy vajon miért fogalmazta a kiáltását Bartimeus így: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Miért nevezte Jézust Dávid fiának?
Azért, mert abban az időben a próféták által megígért Messiás másik neve ez volt: Dávid Fia. A Messiásnak Dávid házából kell származnia, és ő tesz majd olyan jeleket, amiket Bartimeus hallott, hogy Jézus cselekszik. Összekapcsolódott a fejében az, amit a Bibliából tudott, a próféciák, meg a tények, az események, amik történnek, amiket Jézus cselekszik, és teljes bizonyossággá izmosodott ez a lelkében, hogy a názáreti Jézus a Messiás.
Nem véletlen, hogy amikor megkérdezi: mi ez a nagy zúgás, amit hall, s mondják neki, hogy nagy tömeg jön a názáreti Jézussal, akkor ő nem így szólítja meg Jézust, mikor kiáltani kezd hozzá, hanem azt mondja: Dávid Fia. Pedig ezt nem mindenki hitte akkor sem. Sőt ezt a hatóság már tiltotta. Kiközösítéssel büntették azokat, akik Jézust Messiásnak tekintették. Bartimeus azonban nem az emberek vélekedése, és nem a hatóság tilalma szerint gondolkozik és beszél, hanem a hite szerint. Akinek ő Jézust tartja, akinek hiszi, úgy szólítja meg. És ez a segélykiáltás egyben hitvallás is a részéről.
Nem furcsa ez, hogy a sok látó ember között ez az egy vak az, aki ilyen világosan látja, hogy kicsoda Jézus? Lelki látásuk még vakoknak is lehet. Meg volt győződve arról, hogy csak ezért tud és fog rajta segíteni Jézus, mert Ő a Dávid Fia, Ő az Isten teljhatalmú képviselője, valóban Ő a Messiás.
Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy mi az a minimum, ami ahhoz kell, hogy meghallgatott imádságaink legyenek. Legalább ez a két dolog:
Az egyik az volt, hogy Bartimeus tudta magáról, hogy vak, és nem törődött bele ebbe az állapotába. Felcsillant a remény benne, amikor Jézusról hallott, hogy ezen Jézus tud változtatni. Nem másoknak kellett meggyőzniük, hogy hiszen te nem is látsz, ő ezt tudta magáról, és nem akart olyan maradni. Tudta, hogy rászorul Jézus segítségére, és ezzel a reménnyel kiáltott hozzá.
Olyan sokszor látom, hogy senkin nem lehet segíteni addig, amíg nem látja a maga elesett állapotát. Vagy amíg nem látja bűnnek azt, amit Isten annak minősít.
Évekig egymás mellett ültünk egy fiúval a Teológián, aki alkoholista lett. Semmit nem tudtunk javítani az állapotán. Imádkoztunk érte, meg esténként felmostuk a folyosót utána, amikor részegen jött haza, és semmi mást nem tudtunk segíteni rajta. Győzködött minket örökké, hogy ő nem alkoholista, akkor teszi le a poharat, amikor akarja — ezt így szokták az alkoholizálók mondani. Amikor rádöbbent arra, hogyan teszi tönkre egész családját ezzel, és hogy önmagának is árt, és meg akart változni, akkor volt hajlandó végre elmenni egy csendeshétre, és azon a csendeshéten Jézus Krisztus őt megtérésre segítette, s egyszer s mindenkorra megszabadította az alkoholtól. Itt is prédikált ő néhányszor, többen ismerik őt. De csak attól kezdve lehetett segíteni rajta, amikor azt mondta: alkoholista vagyok (sőt, őt idézem: büdös, részeges disznó vagyok) és nem akarok az maradni. Enélkül nincs segítség. Enélkül nem kiált így valaki, mint Bartimeus, hogy könyörülj rajtam.
A másik feltétele az eredményes kiáltásnak, a meghallgatott imádságnak, hogy valaki tisztában legyen azzal, és vegye komolyan, hogy Jézus az, aki. Bartimeus tudta. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, ki mit tilt, meg illik, nem illik (majd látjuk holnap, hogy megfenyegették: csendben legyél, ebből mindnyájunknak bajunk lehet, elvisz a hatóság, ha itt ilyeneket kiabálsz), őt nem érdekelte. Miért? Mert az igaz volt. Ő tudta, hogy Jézus a Dávid Fia. Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és csak Ő tud rajta segíteni. De Ő tud. Ezért érdemes kiabálni addig, amíg csak nem jön oda. Mert ez ébreszt az emberben feltétel nélküli bizalmat.
Amíg van két szalmaszál, amibe valaki kapaszkodik, és abban jobban bízik, mint az Úr Jézusban, nem fog tudni így kiáltani és nem lesznek meghallgatott imádságai. Amikor valaki azt mondja: nincs más segítségem, csak Ő, de abban bizonyos vagyok, hogy Ő tud s akar segíteni. Egyik szép énekünk mondja ezt, hogy te tudsz, s akarsz segíteni. Akkor tud valaki így életre-halálra kiáltani, akkor is, ha sose látta Jézust, sose hallotta, de amit róla hallott, azt komolyan veszi. Egyrészt tudja, hogy rászorul, mert nyomorult, másrészt tudja: Jézus fog segíteni, és tud segíteni.
Ez a bizalma fejeződik ki abban a kifejezésben: könyörülj rajtam! Nem mondja meg, mit tegyen vele Jézus. Azután nyilatkozik, miután Jézus megkérdezi. Tudja, hogy semmi nem jár neki, semmit nem érdemel, de könyörületből, kegyelemből bármi jót megkaphat ettől a Jézustól, mert hiszi, hogy igaz az, amit eddig róla hallott.
Könyörülj rajtam! Az igazi önismeret és ez az igazi Krisztus-ismeret szükséges ehhez. Akkor tud az ember így kiáltani.
Hadd kérdezzem meg: kinek hisszük Jézust? A mi időnkben annyi ostobaságot, badarságot és gonosz dolgot mondanak Jézusról. Van nekünk kialakult, markáns, kristálytiszta, a bibliai kijelentésből táplálkozó Krisztus-ismeretünk? És ragaszkodunk ahhoz, hogy Ő az, akinek mondta és bizonyította magát? Amit az ige mond, és amit a tények megerősítenek, Ő az.
Amikor halljuk azt, hogy Ő az eszményi ember, és csak egy ember. Vagy milyen bölcs tanító volt, vagy csodadoktor, vagy könyveket írtak arról, hogy Ő forradalmár volt, akkor az volt a hivatalosak véleménye, hogy istenkáromló, és ezért ítélték halálra. Az utóbbi években megjelent néhány szégyenletes, ocsmány könyv, amelyik az emberi fantázia piszkával próbálja beszennyezni az Úr Jézus tiszta és szent alakját is, minden alapot nélkülözve csak a fantáziára építve.
Kinek valljuk Jézust? Merjük-e megvallani a tudatlan világ ostoba feltételezéseivel szemben, és a különféle vallások heves tiltakozása ellenében, hogy Jézus a Krisztus, a Dávid Fia, a megígért Messiás, Isten egyszülött Fia, az Isten Báránya, aki egyszer és mindenkorra érvényes tökéletes áldozatot hozott érettünk, hogy Istennek minden ígérete az Ő személyében valósult meg, és minden ígérete megvalósult. És ki tudjuk-e ezt egészíteni teljes meggyőződéssel azzal, hogy Ő az én személyes Megváltóm is. Teljes bizonyossággal hiszem, hogy Ő vette magára az én bűneim büntetését, hogy helyettem szenvedte el a kínhalált a kereszten, és kizárólag érte adott nekem Isten üdvösséget. Hisszük-e ezt? Mert Bartimeus egyetlen mondatában mindez benne volt. Aki ismeri azt a kort, annak a gondolkodását, teológiáját, szokásrendjét, annak a számára ez világos. Dávid Fia, Jézus, könyörül rajtam! Mindez benne volt ebben.
Vajon nem az-e a mi egyik nagy nyomorúságunk, hogy nem tudunk így kiáltani Istenhez? Mondogatunk ezt, azt, de ez a bizonyos meggyőződésre épülő, szenvedélyes, benne bízó kiáltás sokak számára ismeretlen. Sokszor nem is hozzá kiáltunk. Morgolódunk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, s megbeszéljük egymással a dolgokat. Addig sem jutunk el, hogy neki címeznénk valamit. Vagy rossz a címzés és visszajön a levél, mint amikor a kis piros cédulát ráragasztják a borítékra. Ilyen címzett nincs. Mert valami teljesen torz, hamis istenkép él abban, aki úgy gondolja, hogy imádkozott. A jóistenkét próbálja rábeszélni a maga akaratára. Vagy a bosszúálló Istentől retteg. Nem tudja, hogy ki a mi Istenünk, aki bemutatkozik nekünk a Biblia lapjain, és az Ő cselekedeteivel megbizonyítja, hogy Ő valóban az, aki. Sokszor csak kiabálunk, de nem kiáltunk Istenhez. Mint ahogy Bartimeus kiáltott Jézushoz.
A Hóseás könyvében olvastam a nyáron egy megdöbbentő mondatot. Azt mondja Isten: „Ahelyett, hogy szívből kiáltanának hozzám, csak jajgatnak fekvőhelyükön, keseregnek a gabona és a must hiánya miatt, elfordulnak tőlem. Egyikük sem kiáltott hozzám.” (Hós 7,14).
Nem ezt tesszük mi is? Kesergünk a gabona és a must hiánya miatt. Kesergünk az ország kétségbeejtő állapota miatt, népünk iszonyatos lelki elesettsége miatt, már aki kesereg egyáltalán emiatt. Meg az általános és folyamatos drágulás miatt (ez hiányzik, az hiányzik). Téma ez, de nem lesz belőle imádság.
Kesergünk gyerekeink, unokáink elesettsége miatt, a magunk lelki elesettsége miatt kevésbé, de nem lesz belőle imádság. Bartimeusból azonnal imádságként fakadt ki.
Egyáltalán nem mindegy, hogy kinek és milyen lelkülettel mondjuk el a magunk búját-baját, nyomorúságát. Ő jó helyre címezte: Dávid Fia, Jézus — ez volt a címzett. Könyörülj rajtam! — ez volt a lelkület és a tartalom. És az egész megoldást reá bízta. Hiszen Ő a Dávid Fia, Jézus, csak nem én mondom meg neki, hogyan segítsen rajtam. De azt megmondom, hogy segítségre szorulok, és tőle várom a segítséget. És várom a segítséget.
Ebben a mondatban egy egész lelkiség szólal meg. Mi tudjuk, hogy amik megírattak a Bibliában, a mi tanulságunkra írattak meg, és azért, hogy megtanuljunk mi is így kiáltani, ilyen hittel: te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon! Mert senki más nincs, aki segíteni tudna.
Hiszen meg van írva, hogy „mindenki, aki az Úr nevét hívja segítségül, megmenekül.” Ez a mondat háromszor ismétlődik a Bibliában egymástól egészen messzire eső írásokban, a legkülönbözőbb összefüggésben. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül. (Jóel 2,31, ApCsel 2,21, Róm 10,13).
Akiben ott van ez a bizalom, az tudja megtenni azt, amit gyerekkoromban, amikor egyszer-kétszer elvittek cirkuszba, mindig csodáltam. A trapézon lengett az akrobata, a másikon csimpaszkodott a barátja, és egyszer csak elengedte a trapézt, repült a levegőbe, és kétszer két kéz összefogózott. Elkapta a másik, ő meg elkapta a másik kezét. Egyszer véletlenül tanúja lehettem egy beszélgetésnek, amikor a felnőttek erről beszélgettek. Ott volt egy légtornász is, és azt mondta: a légtornász halála az, ha nem meri határozottan elengedni azt, amibe addig kapaszkodott. Ha bizonytalankodik, vagy még egyet-kettőt leng, amaz már várná, hogy a megbeszélés szerint most kell elkapni, vagy csak az egyik kezével engedi el, az a biztos lezuhanás.
Elengedni azt, amiben eddig bíztam, és egészen rábízni magamat arra — most már visszatérve az igéhez — a Jézusra, akiről hiszem, hogy Ő az Isten Fia, és Ő azért jött, hogy nekem is életem legyen és bővölködjem.
E nélkül a bizalom nélkül könnyen úgy járhatunk, mint a történetbéli ember, aki egy hegyi ösvényen vándorolt, és éppen ott, ahol az ösvény egy szakadék szélén haladt, megcsúszott, és leesett. Az esése elején még sikerült elkapnia egy kiálló faágat. Azon lógott, mint gyümölcs a fán, és kétségbe volt esve. Elkezdett kiabálni: segítség, segítség, van ott fenn valaki? Nincs válasz, néma csend. Egyszer csak megszólal egy hang: van, mert én mindenütt jelen vagyok. Ki vagy te? Én vagyok Isten. Jaj, Istenkém, de jó, hogy éppen itt vagy. Szabadíts meg engem innen, és én olyan jó ember leszek, hogy olyat még eddig nem láttál. Soha életemben nem fogok bűnt elkövetni, mindig azt fogom tenni, amit mondasz. Mire Isten azt mondta: lassabban ezekkel a könnyelmű ígéretekkel. Azt elkezdhetnéd most, hogy azt teszed, amit mondok. Jaj, mit mondasz, bármi az, megteszem. Engedd el az ágat. Micsoda? Engedd el az ágat, alád teszem a tenyeremet, s megtartalak téged. Hosszú csend. A csend után újra kiabálás: segítség, segítség, nem bírom tovább. Nincs ott fenn valaki más?
Nincs más, csak Jézus az, aki segíthet, üdvöt nem adhat más, csakis Ő. De ha nem akarom megtenni azt, amit Ő mond, akkor előbb-utóbb leesem az ágról. Nem könnyű Isten parancsait komolyan venni. Nem könnyű még az Ő ígéreteit sem komolyan venni, de éppen erre akar bátorítani minket a mi Urunk Bartimeus kiáltásával, hogy kiáltsunk mi is. Egyedül Ő tud kisegíteni a kárhozatból, a bűnnek a mocsarából, a rossz lelkiismeret vádjaitól, de minden egyéb nyomorúságunkból is, ha csak azzal a nyomorúsággal nem valami jobbra akar megtanítani. De Ő tud, s akar segíteni, csak meg kell tanulnunk, hogy rászorulok, és benne teljes szívvel megbízhatom.
Jézus csak egyszer járt Jerikóban és Bartimeus kihasználta ezt az egyetlen, soha vissza nem térő alkalmat. Nem tudom, hogy nekünk lesz-e még alkalmunk arra, amikor efféléről Isten az igéjén keresztül ilyen határozott szeretettel szól hozzánk. Boldog ember az, aki nem halogatja a kiáltást.
Ma aranymondásunk egy kicsit hosszabb lesz, de jó lenne, ha a szívünkbe vésnénk: „Mindenki, aki az Úr nevét hívja segítségül, megmenekül.” Kiáltsunk a mi Urunkhoz!
Ma estére is megkértem egyik testvérünket, aki a mélyből egyszer őszintén kiáltott az Úr Jézushoz, és az Úr Jézus válaszolt, kimentette onnan. Mielőtt ezt elmondja, énekeljünk el egy olyan zsoltárt, amelyik erről a kiáltásról szól. A zsoltár egyrészt azt vallja meg, hogy elszántan kiált Istenhez, utána meg elmondja, tudja, hogy kihez kiált. Ó erős és kegyelmes Isten. Énekeljük a 77. zsoltár 1. és 8. versét.

Az Istenhez az én szómat,
Emelém kiáltásomat;
Hogy felkiálték hozzá,
Beszédem meghallgatá.
Mindennémű szükségemben
Reménységem csak az Isten;
Éjjel kezem feltartom,
Az égre hozzá nyújtom.

Ó, erős és kegyes Isten,
Szent vagy cselekedetidben,
És sehol senki nincsen
Hozzád hasonló Isten.
Csuda, Isten, a te dolgod
Amint gyakran megmutatod,
Minden népek jól látják
Nagy voltát hatalmadnak.
(77,1 és 8. vers)

*****

Szeretettel köszöntelek benneteket, P. Sára vagyok. Arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy Jézus Krisztus, az igaz Isten, az én Szabadítóm és Megváltóm. Azt szeretném elmondani, hogyan vitt engem az Úr Jézus erre a felismerésre. Mint mindnyájan, én is vakon jöttem erre a világra. Mint vak, fiatal lány tapogatóztam az életben, de nem tudtam, hogy vak vagyok. Szórakoztam, táncoltam, iszogattam, cigarettáztam, báloztam. Tettem azokat, amikről úgy láttam, hogy az egész környezetem tett. Egyetlen egy kínlódása volt a lelkemnek: nem tudtam, hogy miért vagyok itt? Mi az oka, hogy itt vagyok? Mi a célja az életemnek. Mivel senki nem tudott rá válaszolni, abbahagytam ezt a kérdezősködést és érdeklődés, mert igazából ők sem tudták. Amikor úgy adatott, hogy kikerültem Amerikába, az öcsém is és én is, akkor ott a férjemmel együtt és az ő feleségével együtt egy presbiteriánus egyházba kerültünk. Ott adták a kezünkbe a Bibliát. Amikor itt a szocializmusban éltünk, akkor csak éltettük a vezetőket, de az Istenről bizony nem sokat tudtunk azon kívül, hogy van. De hogy ki Ő, milyen Ő, arról semmi fogalmunk nem volt. Amikor a Bibliát a kezembe kaptam és ott tanítottak bennünket soksok mindenre, akkor Mózestől kezdve a profétákon át, Ézsaiásnál, Ezékielnél, Jeremiásnál mindenütt azt láttam meg, hogy én egy elveszett bűnös ember vagyok, aki a kárhozatban vagyok már. Akinek szívegondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Én soha nem tettem jót, és nem is teszek jót. Hogy a lelkem teljes sötétségben van, akkor döbbentem rá: vak vagyok. Nem látok semmit, nem látom a kiutat, csak a rettenetes gyötrés és nyomorgás volt a szívemben, hogy elveszett vagyok. Féltem a kárhozattól. Láttam, hogy bűnös vagyok, hogy én teszek rosszul mindent. Van egy ige a Bibliában, Mózesnél, ahol az van megírva Dánról, miután kijelentette az Úr, hogy ő egy kígyó: „szabadításodra várok, Uram.” Ez az egy mondat megragadt a lelkemben, és azután a szabadítás után kiáltottam. Kiáltoztam, de nem tudtam még, kihez. Szabadításodra várok, Uram! Akkor egy meghívást kaptam ide Magyarországra, hogy a testvéremet ápolnom kell. El is jöttem, mert megadták nekem a fizetés nélküli szabadságot. Keresgéltem itthon templomot és az Úr egy nénihez vezetett, aki tanácsolta, hogy beszélgessek olyan emberekkel, akik már ismerik az Úr Jézus Krisztust, és megmondják nekem, hol találom meg Őt, hol láthatnám, hol hallhatnám meg Őt, s mi az akadálya, hogy eddig nem láttam, nem ismertem és nem találkoztam vele. Akkor a lelkész rákérdezett: milyen bűneim vannak, miért érzem magam rettenetes félelemben és gyötrelemben? Minden bűnt, ami csak létezik, elkövettem. A legborzalmasabb az volt, hogy az okkultizmusba mélyedtem bele, tudatlanul. Akkor még nem tudtam, mi az. Amikor ez a világosságra jött, mert minden, ami a napvilágra jön, világosság, és világossá lett előttem, hogy a hazugságnak hittem, és átadtam a lelkemet annak a hazugságnak, amit a jósnő mondott. A babonákban hittem, a babonákat szerettem. Rám terhelődött az a véghetetlen súly, hogy nem kerülhettem közel az igazsághoz, mivel a hazugságnak hittem. Akkor rémülten kérdeztem: mi a tennivaló? Akkor megmondták nekem: meg kell vallanom, hogy ez bűn. Bűn, hogy szeretem és hiszem a hazugságot. Bűn, hogy hallgattam arra, aki az életemre tör.
Már olvastam a Bibliát, és tudtam, hogy ez kezdettől fogva így volt, hogy a Sátánra hallgatott az ember, és Isten akart lenni. Én is ilyen állapotban voltam. Azt a tanácsot adták, hogy valljam meg, boruljak le az Isten előtt, szakítsak meg minden kapcsolatot az okkult bűnökkel, a Sátánnak minden praktikájával, minden hitetésével, minden hazugságával, s leborulva az Úr Jézus elé kérjem, hogy jöjjön a szívembe. Legyen Ő az Istenem, aki az egyetlen igaz Isten. Mint ahogy mondta nekem az igét: „Az az örök élet, hogy Őt ismerjem meg, az egyetlen igaz Istent, Jézus Krisztust.”
És akkor felragyogott nekem a világosság, Jézus Krisztus. Most olvastuk a János evangéliumában, hogy Mária elment hírül adva a tanítványoknak, hogy látta az Urat. Én is elmentem akkor boldogan ki a rokonaimhoz, és mindenkinek elmondtam: láttam az Urat, megismertem az Úr Jézus Krisztust. Ő az igaz Isten. Nem az istenke, nem a Jézuska, hanem a mindenható, szabadító Isten, aki életét adta a bűneimért, azért, hogy megszabaduljak és éljek. És én élek! Az Úr Jézus Krisztus azért jött erre a földre, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ő ezt az életet adta, amikor hozzá kiáltottam jajgatva a bűneim mélységéből. Meghallgatta és megsegített. Azzal kezdődött ez az evangélizá-ció, hogy Ő azért jött, hogy életet adjon és bővölködjünk, és ezzel, aki maga Jézus Krisztus, mennyi ajándékot szór rám szüntelen. A békességét, szeretetét, az atyafiakhoz való hajlandóságot, a kedvességet, a türelmet, az önfeláldozást, az adakozást. Bármit, amit Ő mond, mert arra hívott el, hogy Őt szolgáljam. Amikor megértettem, hogy Jézus Krisztus szolgájának akar, akkor jöttem vissza Magyarországra, és akkor adott olyan szolgálatot, hogy olyan emberekhez küldött, akik éppen olyan nyomorban, okkultizmusban, hazugságban, paráznaságban, istentelenségben vannak most, mint én voltam egykor. Elmondhatom nékik, hogy olyan hatalmas az Úr Jézus Krisztus, az egyetlen igaz Isten, hogy ki tud szabadítani mindenkit, aki hozzá kiált. Így történt velem.
*****

Tegnap kezdtük tanulmányozni ezt a történetet és láttuk, hogy ebben a gazdag, virágzó, nagy városban ott ült az út szélén egy vak koldus, aki csak úgy tudta tengetni életét az akkori körülmények között, hogy kénytelen volt koldulni.
Ma arra szeretnék rámutatni az igék alapján, hogy mivel lelkileg mi is vakokká lettünk, kénytelenek vagyunk koldulni.
Többször eszembe jutott készülés közben Ady Endrének ez a két sora, aminek szomorú időszerűsége is van most:

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.

Meg a másik verssor is, hogy mi-minden éhség miatt gyötrődik az ember:

Éhe kenyérnek, éhe a szónak,
Éhe a szépnek hajt titeket.

Ez a világ tele van koldusokkal és a mi szűkebb környezetünkben is ott vannak. Olykor talán magunk is azoknak érezzük magunkat, és a Biblia tanítása szerint ennek az oka a mi vakságunk.
Hadd mondjak erre néhány példát. Lássuk, hogy minden korosztályban vannak koldusok. Mindhárom példára engedélyt kaptam, hogy elmondhatom.
A metrón kapaszkodunk. Velem szemben ül egy anyuka, mellette egy négyéves forma kislány. A kislányból folyik a szó. Délután van. Percek alatt megtudunk mindent, hogy mi történt aznap az óvodában. Még azt is, hogy milyen színű kardigán volt az óvó nénin. Mondja, mondja úgy maga elé, s egyszer csak mintha elvágták volna, abbahagyja. Ekkor néztem oda. A kislány az anyja felé fordult, s elkezdett görbíteni, ahogy a kicsik sírás előtt szoktak, és mondott egy szívszaggató mondatot: anyu, ha már nem figyelsz rám, legalább nézz ide egy picit. Tudniillik anyu közben belemélyedt a Nők Lapjába.
Egy négyéves kis koldus, aki koldulja az anyját. Aki reggel korán felverte álmából, betette az óvodába, aztán egész nap keményen dolgozott. A kicsi alig várta, hogy a hangosbemondó az ő nevét kiáltsa, mikor jönnek érte. Most végre jött az anyu, most az övé. Most van egy rövid idő, amíg csak ők ketten vannak együtt — gondolja a kicsi.
Az anyut is megértem, mert mikor lapozza át azt a folyóiratot. Mihelyt hazaérnek, attól kezdve nincs olvasás. A lakás ugyanúgy fut, ahogy reggel otthagyta. Aztán valami vacsorát is kell készíteni, aztán a kicsit megetetni, megfürdetni, ágyba dugni. És akkor már mihez van ereje az embernek? Neki is az a húsz-harminc perc van olvasásra. De azt azért el kellene döntenie, hogy most ő édesanyja annak a kislánynak, vagy csak enni ad neki meg felöltözteti minden reggel? Egy négyéves kis koldus.
Találkoztam az utcán egy férfivel, akivel többször beszélgettünk már. Megkérdezem, hogy vannak? Hát, megvagyunk, csak ne lenne otthon olyan hideg. Megfagy az ember. Nincs a feleségemnek egy kedves szava se a gyerekekhez, se hozzám. Pedig a gyerekek is úgy vágynak arra, hogy néha megdicsérjék őket, vagy engem megsimogatna, odabújna hozzám, de ilyenre nem kerül sor. Hát tudomásul vesszük, ilyen az élet.
Nem sokkal utána valami miatt meg kellett látogatnom őket. Csak az asszony volt otthon. Hogy vannak? Hát, megvagyunk jól. Van munkák, hála Istennek. Egészséges mindenki, csak a férjem. Mi van vele? Jó ember ő, ismeri maga — mondja nekem —, de hetekig kell várni, hogy megjavítsa, amit kérek tőle. Sokszor elfelejti, mit vásároljon hazafelé. Nem lehet rá számítani. Mindig csak az kellene neki. Azt meg én így nem tudom adni.
Két koldus összezárva. És azért koldusok, meg teszik egymást koldussá, mert vakok. Mert nem látják, hogy mire lenne szüksége a másiknak. Egy fillérbe sem kerülne, és boldoggá tennék a párjukat, és nyilván megváltozna az egész légkör otthon, ami a gyerekek egész jövőjére is kihatna, de ha vakok vagyunk, és nem látjuk, vagy nem akarjuk látni, hogy mi lenne a feladatunk, akkor koldussá tesszük egymást, és koldusok leszünk mi is.
A harmadik történetet egy idős lelkipásztor mondta el. Meglátogatott egyszer egy idős házaspárt és hamar feltűnt neki, hogy nyugtalanul ülnek a széken. Gyakran néznek a faliórára és utána ki az ablakon. Mondta: elnézést, ha rosszkor jött, majd visszajön máskor. Nem, nem, nem, mert valamit meg akarnak beszélni, csak egy kicsi türelmet még kérnek. Aztán egyszer csak nyikorgott a kertkapu. A két kisöreg, ahogy az erejükből telt, felugrott, odamentek az ablakhoz, elhúzták a függönyt, néhány másodpercig mereven néztek ki. Függöny vissza, és ahogy leültek, látszott, hogy teljesen megnyugodtak. Most akkor beszélgessünk.
Megkérdezte, hogy ha szabad tudnia, mi volt ez? Elmondták: ilyenkor jön haza a fiuk, aki nagyon elfoglalt ember, de az autó ilyenkor hozza őt haza, és mivel elfoglalt, nem ér rá hátrajönni a hátsó kis épületbe, ahol laknak, de a kertkapu nyikorgása őket mindig figyelmezteti, és amíg a kaputól a házajtóig megy, addig látják.
Két öreg koldus. Felnevelték, kitaníttatták, kiházasították. Átadták neki azt a házat, amit ők építettek a két kezükkel. Ők lementek a kert végébe, mert nekik már ott is jó, de az igazgató úrnak nincs annyi ideje, hogy néha hátramenjen, vagy akár mindig hátra menjen egy pár percre, megsimogassa a két kopaszodó fejet, és utána végig aludnák az éjszakát a szülei.
Morzsákkal is beéri a két öreg koldus. Néhány másodpercig láthatják, de mindennap, és esetleg utána összenéznek, megvan. Még mosolygott is. Igaz, nem rájuk, hanem a sofőrre, akitől elbúcsúzott.
Villont egy kicsit megmásítva nyugodtan mondhatnánk:

Koldusok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek.
Véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Mert a gyerekek koldulják a szüleiket, őszinte jó beszélgetések helyett kapnak tőlük zsebpénzt. A házastársak koldulják egymás testét és lelkét. Az öregek koldulják a gyerekeiket. A derékhad kilincsel megállásért és úgy koldul. És mindnyájan vágyakozunk néha egy kis elismerésre, biztatásra, vigasztalásra, bátorításra, netalán olykor dicséretre — de csak morzsákat kapunk, mert szegények vagyunk. Megdöbbentő, hogy sokszor morzsákkal is beérik az emberek. A múltkor beszélgettem egy általános iskolás fiúval, s repesve újságolta, hogy ma egész délután matekozni fog, mert megdicsérte a tanár bácsi. Mit mondott? Azt mondta: nem vagy te egészen hülye ehhez. Ennyi elég, hogy megtáltosodjék valaki? Mert még ennyit sem adunk egymásnak sokszor.
Mint Bartimeus az út szélén. Fillérekkel beérjük. Nem is tudjuk, milyen lenne az, egy igazi nagy összeg, vagy valami igazi megoldás. Netán az, amit ő aztán Jézustól kapott.
És koldulnak ám a gazdagok is. Ugyanebben a városban, Jerikóban élt egy gazdag ember, akiről fontos feljegyzések vannak a Bibliában. A helybeli vámhivatal vezetője volt. A bőre alatt is pénz volt: Zákeus. És ő is koldult. Ott kapaszkodik a lombok között, hogy lehetőleg ne lássák, hogy a vámhivatal vezetője felmászott egy útszéli fára. Miért mászott fel? Mert látni szeretné Jézust. Csak látni. Legalább egy pillanatra. Többet nem is vár. Többről nem is álmodhat. Az, hogy beszélgessen vele? Hát úgy se áll szóba egy ilyennel! A többiek sem állnak vele szóba. Utálja mindenki a városban. De legalább látni…
És mit kap a morzsa helyett? Jézus hagyja a tömeget, név szerint szólítja Zákeust, lehívja kedvesen a fáról, bejelentkezik nála, megtiszteli a látogatásával egy országos hírű rabbi. Ezzel rehabilitálta őt azok előtt, akik utálták és megvetették. És még nincs vége a történetnek. Zákeus száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Addig az motiválta, hogy minden pénzt az én zsebembe, most meg benyúl a zsebeibe és kárpótolja azokat, akiket megkárosított. És ami marad, azt kiosztja a legszegényebbeknek. Senki sem mondta neki. Jézus közelsége átalakította a gondolkozását.
És mi az igazi kincs, amit kap? Azt mondja Jézus búcsúzóul: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ő csak morzsát akart, látni Jézust, s közben üdvösséget kapott, Jézust magát kapta. Mert hogy is tanultuk tegnapelőtt? „Azért jött az Emberfia, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk.” És valaki, aki kapta tőle ezt az életet és ezt a bőséget, ezt írta Rómába, ahova levelet küldött: „Az Isten, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32).
Isten mindent nekünk, koldusoknak akar ajándékozni, amire szükségünk van ebben az életben és az örökéletben, de csak vele, Jézussal együtt. És ez nem árukapcsolás, amire mi szoktunk olykor vetemedni, hanem ez azt jelenti, hogy minden, amire szükségünk van, Jézusban öltött testet. Akármi fontos kincset, értéket kérünk Istentől, az Jézushoz kötődik. Legjobb Őt magát az életünkbe fogadni, akkor mindent megkaptunk. Aztán menet közben derül ki, hogy valóban vele együtt mindent kaptunk, amire szükségünk van.
Amikor gimnazista koromban az Úr Jézus kinyitotta a szememet, rádöbbentem arra, hogy milyen koldus vagyok és miattam koldusok körülöttem sokan, az édes testvérem is, a szüleim is. Én hittel a rendelkezésére bocsátottam az életemet, és mi-mindent kaptam akkor! Nem lehet ezt felsorolni, mert azóta is még újabb és újabb ajándékokat ad. Emlékszem, hogy az első nagy élmény az volt: tiszta a múltam. Minden mocskos bűnömre tökéletes bocsánatot kaptam Őérte Istentől. És ez meg van írva, itt a dokumentum. Erről papírom van a Szentírásban. Ebben egészen bizonyos lehetek. És nyugodtan végig lehetett aludni az éjszakákat, és nem furdalt a lelkiismeret. Naponta volt ok a hálaadásra, mert ekkora kincsről nem is álmodtam.
De nemcsak a múltamat rendezte el, a jövőmet is letettem a kezébe egyszer és mindenkorra. Nem kell izgulni: felvesznek, nem vesznek, hova menjek, lesz feleségem, nem lesz, nem választok-e be én is úgy, mint sokan körülöttem. Nem kell izgulni. Aki mindent nekem adott, az majd napról-napra megadja azt, ami szükséges. Lehet reménységgel és derűsen előre nézni akkor is, ha sokféle gond veszi körül az embert. Felsorolhatatlan, ezért nem kezdem tovább sorolni, de aki ezt a „mindent” hittel elfogadja, az megtapasztalja: koldus élet helyett valami nagy gazdagságot kaptunk.
Mert ugyanez a Pál apostol írja ugyanebben a fejezetben: „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,16-17).
Hihetetlen vagyon várományosai vagyunk. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. De ugyebár öröklési joga a gyermeknek van. Isten gyermekévé pedig senki sem születik. A hívő szülők gyermekei sem. Isten gyermekévé lehet bárki. A hitetlen szülők gyermekei és unokái is. Hogyan? Így olvassuk ezt a János evangéliuma elején: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében.” (Jn 1,12). Akik Jézust befogadják, azokat Isten befogadja az Ő mennyei családjába. És ezeket maga a Szentlélek teszi bizonyossá — ezt olvastuk itt —, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. És Pál a maga logikájával továbbmegy, ha pedig gyermekek, akkor örökösök is. És akkor örököstársai Krisztusnak. Mert Ő az Isten egyszülött, természet szerint való egyetlen Fia, mi pedig fogadott gyerekek leszünk Jézusért, de ugyanolyan jogokkal. Fantasztikus! Micsoda gazdagság! Koldusból királyfi lesz az, aki Jézust befogadja.
És hogyan lehet Őt befogadni? Erről is egyszerűen beszél Ő maga: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20). Kinyitja az ajtót. Semmi más feltétel nincs. Nem kell felmondani a Tízparancsolatot, nem kell igazolást hozni a minden vasárnapi templomlátogatásról. Aki rádöbben arra, hogy eddig gyakorlatilag nélküle élt, de nem akar tovább így élni, az azt mondja: Úr Jézus, mindent elrontottam nélküled eddig, köszönöm, hogy minderre bocsánatot kapok teérted. Gyere be az életembe, és te légy ott az Úr. Én pedig meg akarok tanulni neked engedelmeskedni. Ennyit kell őszintén szívből elmondani, és ezzel nyílik az ajtó.
Ugyanúgy, mint a tékozló fiú esetében. Ő is már morzsákkal is beérte volna, de még morzsákat sem kapott. Azt olvassuk, hogy abból akart enni, amit azok a disznók kaptak, amiket legeltetett, de a főnök nem engedte meg neki azt sem. És nem kellett nagy ész ahhoz, hogy kiszámítsa, hogy ha ez így megy tovább, akkor éhen hal meg. S egyszer eszébe jutott: az apám utolsó bérese is naponta többször jól lakik. Haza kellene menni, de nem fogadnak vissza, kirúgnak. De hátha nem rúgnak ki. Olyan szépen lehet követni ezt a lelkében lezajló feszültséget a Bibliát olvasva. S akkor kezdi szövegezni: egész úton hazafelé azon gondolkodám, mit mondok majd az apámnak? Először azt: vétkeztem. Aztán? Azt, hogy nem jár nekem az, hogy a fiad legyek, de ha béresként itthon maradhatok, kész vagyok engedelmeskedni. Valami morzsát. És az apja fiaként fogadja vissza.
Ez a fiúvá fogadtatásnak a menetrendje. Ami miatt megszakadt a kapcsolat, azt őszintén, nevén nevezve bevallom. Őszinte bűnvallás nélkül nincs megtérés, és utána amilyen hitem van, elmondom, mit szeretnék. Ha csak akkora van, hogy béresként fogadj vissza, akkor azt mondjam, csak őszinte legyen. Aztán majd csodálkozhatom azon, hogy milyen gazdagságot ad nekem az én mennyei Atyám.
És mindez azért lehetséges, mert ennek az árát Jézus fizette meg. A Korinthusi levélben olvassuk: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9).
Olyan gazdag volt, hogy isteni dicsőségében az Atyával egyenlő, de megalázta magát, hozzánk hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. És olyan szegénnyé lett, hogy még az utolsó ruháját is letépték róla, miután halálra kínozták. Az egyetlen kabátjára sorsot vetettek, hogy melyik pogány katonáé legyen. És Ő ezt is vállalta. És vállalta a legszégyenletesebb rabszolgahalált, hogy két rablógyilkos között keresztre feszítve ölték meg. De még ott is az Ő gazdaságot osztó isteni hatalma lett nyilvánvalóvá, mert az egyik rablógyilkost isteni teljhatalommal azonnali hatállyal beutalta a mennyországba. „Még ma velem leszel a paradicsomban” — mondja neki. Miért? Mert az is kinyújtotta a kezét, és azt mondta: Uram, nekem nem jár semmi jó, de ha mégis megemlékeznél rólam, kérem szépen. És tőle sem kért semmi feltételt Jézus.
Koldus élet helyett ezt a gazdagságot kínálja a benne hívőknek. És ez a gazdagság akár már ma a mienk lehet. Nem tudom, hogy közülünk kinek mi hiányzik most leginkább. Ki miért érzi úgy, hogy koldus. Vagy ki látja már, hogy miatta mások koldussá lettek. Isten bátorít minket, hogy ezzel a bizalommal kiáltsunk. Kezdve azzal: vétkeztem, folytatva: hiszem, hogy te engem koldust is Isten gyermekévé tehetsz.
Tegnap azt a két szót vittük magunkkal: végy tőlem, Jézus ott is ajándékot kínált. Végy tőlem szemgyógyító írt és kend be a szemedet, hogy láss, ne légy vak. Ma pedig arra bátorít minket, hogy higgyük el: vele együtt mindent nekünk ajándékoz.
Olyan jó lenne, ha szívünkből fakadó imádság lenne ez: „Amint vagyok, vak és szegény, hogy kincset leljek benned én, s derüljön éjszakámra fény: fogadj el, Jézusom!”
Megkértem egy kedves fiatal házaspárt, akikről tudom, hogy ők is vakok és koldusok voltak, mert ők maguk mondták el, és tudom, hogy az Úr Jézustól nagy gazdagságot kaptak, hogy röviden mondják el ezt nekünk. Hallgassuk meg Attilát és Klárit, hogy lássuk, hogy manapság a mi korunkban, hogyan végzi az Úr Jézus ezt a munkát.
*****
Á. A. vagyok. Kárpátalján születtem egy református családba. Lelkileg nagyon sokáig voltam vak. Templomba nem jártam, nem olvastam a Bibliát, nem ismertem Jézus Krisztust. Hittem a magam módján, de ez a hit nyílt tagadásba ment át. Egy alkalommal az iskolában még írásban is adtam, hogy nem hiszek Istenben. Mindig voltak hozzám hasonlóan vak vezetőim, és ahogy múltak az évek, egyre nagyobb befolyása lett a barátoknak az életemben. Mt 15,14-ben olvashatjuk: ha vak vezet világtalant, akkor mindketten a gödörbe esnek. Sokszor estünk gödörbe együtt is, és egyedül is. Ilyen gödör volt például az italozás, ami az egyetemi éveim végére már mindennapossá vált. Ha hívtak a barátaim, akkor mennem kellett, és nem tudtam nemet mondani. Másik ilyen gödör volt, amibe beleestem, az agykontroll, ami sokat kínált és kipróbáltam. Újabb ilyen gödörként szeretném megemlíteni a házasságunk előtti együttélésünket, ami sok konfliktushoz vezetett, és többször majdnem el is váltunk, mielőtt összeházasodtunk volna. A házasságkötésünk előtt az utolsó pillanatban jutottunk el egy evangelizációs hétre. Nem tudtam akkor, mi az, de tiltakoztam ellene. Sok bizonyságtételt hallottunk, és vonzónak találtam, ahogy ezek az emberek éltek, és én is így szerettem volna élni a feleségemmel. A hét végén a lelkész mindenkit bátorított arra, hogy aki még nem adta át életét Jézusnak, az megteheti. Akkor nem voltam bátor, de este otthon én is elmondtam azt az imát, amit a lelkész, és behívtam Jézust az életembe. Vártam, hogy megtörténjenek azok a csodák, amikről egész héten hallottam, de nem történt semmi olyan, amit elképzeltem. Viszont kaptam halló fület és látó szemet. Ezt akkor értettem meg, amikor először jöttünk el ide a Pasaréti Református Gyülekezetbe, s itt hallottam meg először Isten igéjét.
Ezután vágytam arra, hogy újra halljam. A János 5,25-ben így olvashatjuk: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” Ezek után kezdtem meglátni és megvallani bűneimet Jézusnak. Ezután a vasárnap már nemcsak egy unalmas nap volt a héten, hanem a nyugalom napja lett, s a vasárnapi igehirdetés lett a hét fénypontja. Elkezdtem olvasni a Bibliát és az sorban válaszolt a kérdéseimre. Megértettem, hogy az alkohol nem oldhat meg semmilyen problémát, hanem csak újabbakat generált, és rengeteg időt és erőt rabolt el az életemből. Ezt a Lukács 21,34-ből értettem meg, hogy ”Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől…” és ez volt az az ige, ami megállított. Meg kellett tanulnom nemet mondani a barátaim hívásának is, amikor elolvastam a Ézsaiás 51,12-t: „… Miért félsz halandó embertől, olyan embertől, aki a fű sorsára jut?” Akkor feltettem magamnak a kérdés: miért is félek én nemet mondani? Az ige mérlegén az agykontroll sem állt meg, mint kiderült. Megértettem, hogy csak okkult kötelékeket szereztem magamnak ezzel. A 3Móz 19,31-ben olvashatjuk: „Ne forduljatok halottidézőkhöz, és ne tudakozódjatok jövendőmondóknál, mert tisztátalanokká teszitek magatokat velük. Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek!”
Amikor összeköltöztünk, akkor megértettem: azért volt annyi konfliktusunk, mert nem voltunk a helyünkön. Meg kell tanulnom bocsánatot kérni és megbocsátani úgy, ahogy erről a Biblia ír. Ma már nem ellenségeskedés a házasságunk, hanem közösen tudunk mindennap Isten elé állni. Nem gondolom magamról, hogy már elértem volna a célt, de hiszem, hogy Isten vezet tovább az úton, ahogyan megígérte. Még egy példát szeretnék elmondani: még a házasságkötésünk előtt terveztük el, hogy mikor és hány gyerekünk fog születni, ezt a programot vittük Isten elé, és vártuk, hogy azt jóváhagyja. Terveink ellenére egy évig nem született gyerekünk, és nem értettük, mi a probléma? Akkor kértünk segítséget egy lelkésztől egy beszélgetés során, és ebben a beszélgetésben értettük meg, hogy bizalmatlanság, sőt bűn, ha mi szeretnénk megszabni Istennek, hogy mikor és hány gyereket bízzon ránk. Még akkor este bűnnek vallottuk ezt a tervezgetést, bocsánatot kértünk és átadtuk Istennek, hogy akar-e ránk bízni gyerekeket. Csodálatos módon megválaszolta ezt az imánkat, és pontosan kilenc hónap múlva megszületett Barnabás, majd két év múlva kislányunk, Csenge. Hálás vagyok azért, hogy együtt térhettünk meg a felségemmel, együtt vallottunk meg bűnünket, és most együtt szolgálunk hálából Istennek. Legyen ezért egyedül Istené a dicsőség!
*****
A.-né P. Klára vagyok. Vidéken nőttem fel vallásos katolikus családban. Korán megtanultam az imádságokat. Sokat imádkoztam. Jártam hittan és egyéb ifjúsági órákra, misére is. Ezeken az alkalmakon hallottam arról, hogy minden ember, közöttük én is bűnös vagyok, mégis a saját bűneimet mások vétkeihez hasonlítgatva tulajdonképpen jó embernek tartottam magam. Úgy hittem továbbá, hogy az én bűneimért halálom után majd én fogok vezekelni. Igaz ugyan, hogy ennek a vezeklésnek az időtartama bizonytalan, ezért igyekeztem jó cselekedetekkel és vallási előírások megtartásával rövidíteni azt. Ugyanakkor abban biztos voltam, hogy ha mindezen vezeklés letelik, akkor a mennybe kerülök majd. Ezért életem első 25 évét, ha összegezni szeretném, akkor elégedett voltam azzal is, hogy jó ember vagyok, vallásos is vagyok, és a mennybe kerülök. Semmin sem akartam változtatni. Református templomba kifejezetten csak a férjem kedvéért jöttem el. Az istentisztelet elején, amikor kiderült, hogy a Máté evangéliumának 6. fejezetéből a Mi Atyánk imádság egyetlen igeverséről fog szólni az igehirdetés, úgy gondoltam: nekem, aki ezt az imádságot napjában akár több tízszer is elmondtam az elmúlt soksok évben, ugyan mi újat mondhatna erről a lelkész. De nem így történt. Az igehirdetés előrehaladtával egyre fokozódott bennem az érdeklődés és a csodálkozás, hogy az Isten egyetlen igeversen keresztül is ilyen gazdagon, ilyen tartalmasan képes tanítani engem. Ott és akkor elhatároztam: szeretnék még többet tudni erről. Így kezdtünk férjemmel igehirdetésekre járni, és Bibliát olvasni. A hallott és látott igén keresztül aztán személyesen megszólított az Úr. Megérttette velem, hogy az én bűneimért Jézus fizet, sőt az Ő kereszthalálával már megfizetett. Nekem ehhez semmit hozzátennem nem kell, nem is lehet, ezt az Ő áldozatát csak elfogadni lehet. Ha én ezt hittel elfogadom, akkor örök életem lesz, és ha nem, azon nem tudok változtatni a biológiai halálom után. Az Efézus 2,8-9-ben így írja a Biblia: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Megértettem továbbá Isten kegyelméből azt is, hogy Jézus azért vállalta ezt a hatalmas áldozatot énértem, mert nagyon szeret, és Jézus szeretetéhez viszonyítva már nem láttam magam olyan jó embernek. Jézus szeretetének a tükrében, látva azt, hogy mennyi mindennel megbántom Őt, a bűneim fájni kezdtek. Ezért elmondtam ezt neki imádságban, behívtam Őt az életembe, és elfogadtam Uramnak és Megváltómnak. Azóta hálából szeretnék neki engedelmeskedni. Az engedelmesség azért is vált fontossá az életemben, mert azt tapasztalom, hogy az Isten áldása az én életembe a Jézusnak való engedelmesség útján érkezik. Így tartotta meg házasságunkat az elmúlt hét évben. Így bízott ránk gyermekeket. Így szerezhettem doktori fokozatot. Így találtunk közösségre a gyülekezetben, és így kaptunk békességet a nehézségek közepette is. Nemcsak a kapott ajándékokért vagyok hálás, hanem azért is, hogy ma már mindezeket én is értéknek láthatom. Áldott legyen az Úr mindörökké!
*****
Köszönjük szépen. Valahogy így végzi ezt a munkát az Úr Jézus, és így végezheti el mindannyiunk életében is. Ha a gyerekek nagyobbak lennének, akkor nekik is megköszönnénk, hogy kimenőt adtak a szülőknek ma, és mind a két alkalomra eljöhettek, pedig lázasak most a gyerekek.

Isten kegyelmét kérve, ennek a történetnek az üzeneteit hallgatjuk majd meg ezeken az estéken. Szinte minden szónál szeretnénk megállni, olyan sok mondanivalója van ennek az egyszerű történetnek.
Szeretném előrebocsátani, hogy hiszem, hogy ez így történt, ahogy most hallottuk. Egyáltalán hiszem, hogy a Biblia igaz, és hogy általa Isten minket, XXI. századi embereket is segíteni tud. Aki kételkedik a Szentírás hitelességében az előbb-utóbb kénytelen találkozni azzal a ténnyel, hogy mindaz, ami a Bibliában van, olyan tökéletesen egymásra épül, a részletek egymást erősítik, hogy hiába próbálja valaki egyik vagy másik ponton kikezdeni, kénytelen szembesülni azzal, hogy ez így igaz.
Mielőtt Bartimeussal foglalkozunk, hadd mondjak el egy történetet ennek a szemléltetésére.
Egy mai fiatalember erős vágyat érzett arra, hogy Istent megismerje. Vásárolt egy Bibliát és azon nyomban olvasni kezdte. Leült egy padra egy parkban. Annyira belemélyedt, hogy nem is vette észre, hogy a pad másik végére közben szintén leült valaki, mégpedig egy lelkész, aki az egyetemen a liberális bibliakritikát tanulta. A fiatalember egyszer csak önfeledten felugrik és elkezd ujjongani: Csodálatos, fantasztikus, hallatlan, ilyen hatalmas az Isten! Megkérdezi a lelkész, mit olvasott. Hát azt, hogy Isten kettéválasztotta a Vörös tengert, átvitte rajta az Ő népét, és így megmentette az ellenség elől. Ó — mondja a lelkész — ma már tudjuk, hogy ott akkor csak 30-40 cm-es víz volt, és könnyű volt átlábolni rajta. A fiú megköszöni a felvilágosítást, visszaül és tovább olvas. Kis vártatva még hangosabban kiabál, és még jobban ujjong: Óriási, szenzációs, ez aztán a csoda. Na, mit olvasott? Azt olvastam, hogy Isten a fáraó egész hadseregét lovastól, harciszekerestől belefullasztotta a 3o-40 cm-es vízbe.
Nem érdemes fantáziálni, csűrni, csavarni, az úgy igaz, ahogy meg van írva. Isten több helyen biztosít minket a Szentírásban, hogy azért van megírva, hogy a hitünket erősítse vele, segítsen eligazodnunk az élet dzsungelében, és sokféle terhünket hordozva is legyen erőnk, reménységünk.
Hiszem, hogy Bartimeus története is történet. Így történt meg, ahogy a Bibliában olvashatjuk. Vagyis, hogy Jézus az utolsó Jeruzsálembe vezető útján, ami már a keresztre vezetett, keresztül ment Jerikón, és ott a városból kivezető úton egy vak koldus a segítségét kérte. Ő meggyógyította, és ez a Bartimeus követte Őt. Ennyi maga a történet, és itt testi vakságról, testi gyógyításról van szó. Menetközben azonban figyeljünk majd oda ennek a történetnek a lelki vonatkozásaira is, mert fontos üzenetek vannak ebben elrejtve.
Ma az első mondattal foglalkozzunk, azon belül is ezzel a ténnyel, hogy ez az ember vak volt. Az első mondat így hangzott: „Amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett.”
Bartimeus személyi adatait tartalmazza ez a mondat. Neve — kiderül, hogy nincs is saját neve. Csak úgy emlegetik, hogy ez az öreg Timeusnak a fia. Mert a bar azt jelenti: fia. Bartimeus — olvastuk itt is — a Timeus fia. Egy névtelen senki. Egy útfélre vetett élet, akinek még saját neve sincs. Apja neve Timeus, lakóhelye Jerikó, foglalkozása koldus, munkahelye az út széle.
Ha visszaemlékezünk a tegnap hallottakra és ezzel a mai piacszemlélettel értékeljük Bartimeust, azt mondjuk: értéktelen élet. Csak teher a társadalom nyakán. Nem lehet profitálni belőle. Senkinek semmi haszna abból, hogy a világon van. Mivel abban az időben a sérültekről semmi módon nem gondoskodtak, nincs más lehetőség a számára, mint hogy minden reggel kibotorkál a városkapuba, leül az út szélére és koldul.
Közben az emberek jönnek-mennek, elcsíp egy-egy szót, félmondatokat, s abból próbálja összerakni a valóságot. És ha kap annyi adományt, ami az aznapi élelemre elég, akkor boldog lehet. Néhány fillér könyöradomány és néhány méternyi hallótávolság — ide zsugorodott az élete. Ide zsugorodhat egy embernek az élete. És lényegében mindenhonnan ki van zárva. A közösségből, az utazásból, a házasságból. Családot nem alapíthat, mert az, aki nem tudja eltartani a családját, nem ember. Az nem érdemli, hogy asszonyember kerüljön mellé. Örüljön, ha magát valahogy fenntartja.
Hogy egy kicsit át tudjuk érezni, milyen lehet egy ilyen ember helyzete, nem ártana, ha egyszer kipróbálnánk, hogy reggel, amikor felébredünk és felülünk az ágy szélére, bekötnénk a szemünket, és egy ideig rajta hagynánk a kötést. Aztán megpróbálunk így megmosakodni, az még megy. Megborotválkozni már nehezebb lenne. Megfésülködni a hölgyeknek bekötött szemmel. Aztán kiválasztani az aznapi ruhát, felöltözni, megreggelizni — és innen már nem is folytatom, így el ne induljon senki a villamosmegállóba, mert abból csak baj lesz.
Mennyi minden köti, bénítja, mennyi minden beszűkíti egy ilyen embernek az életét. Pedig csak egy érzékszerve sérült és nem működött, és mégis ennyire szegénnyé és szűkké válik az élete.
Jerikóban pezseg az élet. Igaz, Jerikó átkozott város volt. Tudjuk Józsué könyvéből, hogy Józsué megátkozta, de időközben gazdag kereskedővárossá nőtte ki magát. Égbenyúló pálmái híresek voltak, balzsammezői messzire árasztották a kellemes illatot, és azt mondják, a leggazdagabb emberek szívesen költöztek oda.
Egyébként Jerikó volt a föld legmélyebben fekvő városa, 250 méterrel a tengerszint alatt. Bartimeus azonban ebből semmit sem látott. Őt nyomorúsága odakötözte az árokparthoz. Valamikor ő is látott, de annak vége, mégpedig végérvényesen befejeződött. És örüljön, ha így tengődhet.
Jól szemlélteti ez azt, amiről tegnap este szólt hozzánk az Úr Jézus, hogy mi a különbség a lét és az élet között. Életnek nevezhető ez? Most Bartimeus példájánál maradva: az életfunkciói működtek, de a valóságnak egy nagy részéből ki volt zárva, azt nem érzékelte. A teljes valóságnak csak egy töredékén tájékozódott. Lehet így helyes következtetésekre jutni, hogy az igazságnak csak egy részét ismeri valaki? Vajon nem éppen az hiányzik az ilyen embernek, ami életté tenné a létet? Létezett Bartimeus, de az övénél sokkal gazdagabb életet éltek sokan mások.
Az egész emberiség sorsa, állapota ez kicsiben. Mert valamikor mi is láttunk — mindent. Láttuk Isten gyönyörű világát. A hitével a teremtett ember látta Istent, értekezett vele folyamatosan. Kapcsolatban volt vele. Látta az élete értelmét. Teljes valóságlátása volt annak az embernek, akit Isten megteremtett.
Amikor fellázadtunk Isten ellen, megsérült a látásunk, sőt elveszítettük az egyik érzékszervünket, a hitünket, amivel ennek a világnak a láthatatlan részét lehet érzékelni. Ma már mindnyájan lelkileg vakon születünk. Vakon, mint a kismacskák, csak nekik később kinyílik a szemük, nekünk meg nem. És ha Jézus Krisztus meg nem áll valaki mellett, s vissza nem adja a lelki látását, a hitét, akkor az az ember vakon hal meg, és az lesz a sorsa, amiről tegnap szintén szólt hozzánk Isten igéje. Ez ugyanolyan kilátástalan, reménytelen állapot, mint amilyen Bartimeusé volt.
Ráadásul azt olvassuk a Bibliában, hogy átkozott lett a föld miattunk. Ilyen állapotában is virul bizonyos értelemben a föld. A technika és a tudomány fejlődik, csak tele van a világ látó vakokkal, akik a valóságnak csak egy részét érzékeljük, és azt gondoljuk, hogy ez a teljes valóság.
Sokszor egyszerű dolgokban is meglátszik, hogy mennyire nem látunk. Gyönyörű magyar nyelvünk több kifejezése utal erre. Például: nem volt tekintettel rá. Miért nem? Vagy: keresztül nézett rajtam, mint egy üvegen — mondja valaki keserűen és sértődötten. És ezért ütközünk össze állandóan, mert nem látjuk egymást. Vagy ahogy mondani szoktuk: neki megyünk, néha neki esünk egymásnak, mint akik nem látnak.
Egy egészen egyszerű, és sajnos gyakran ismétlődő példán hadd szemléltessem, mire gondolok, amikor erről a lelki-szellemi vakságról beszélek.
Meglátogatok egy családot. Az édesanya még nem jött haza. Otthon van az apuka meg a kamasz lányuk. A kislány kedvesen háziaskodni kezd. Teát főz, udvariasan kínál. Én meg próbálok beszélgetni. Apukát is, őt is kérdezgetem. De ővele nem lehet beszédbe elegyedni, mert minden hozzá intézett kérdésemre az apja válaszol. Ráadásul semmivel nincs megelégedve apuka, amit a kislány ott kedvesen ügyeskedik. Mindenre tesz valami bántó kritikus megjegyzést. Neveli a gyereket állandóan. A kislány arca többször megrándul, aztán megtelik a szeme könnyel, és csendesen kimegy. Megkérdezem az édesapját: mit gondol, vajon miért sírt a lánya? Sírt? Ő nem látta. Nem sírt, hiszen nem kisgyerek az már. Aztán elkezdünk beszélgetni, hogy éppen erről van szó. Nem kisgyerek ő már, de még ha kisgyerek lenne, akkor sem szabad így megalázni, megszégyeníteni egy idegen előtt. A kislánya miatta sírt. Majdnem megsértődött.
Egy totálisan vak ember, aki semmit nem látott abból, amit ő ott művelt. Semmit nem vett észre abból, ami lezajlott a gyermeke szívében. És egyáltalán nem látta azt, hogy ha ezt így folytatja, hosszú távon mi lesz ennek a következménye. Könny szökik az édes gyermeke szemébe miatta, és nem látja. És ehhez hasonlót sokat tudnék még említeni. Ilyen értelemben is vakokká lettünk.
És nem látjuk önmagunkat sem. Hányszor ez a bajunk, hogy ki túlbecsüli magát, ki pedig saját meglevő értékeit sem veszi számba. Sokszor meg a két véglet között hánykolódunk.
Nem vesszük észre a környezetünket. Olyan sokszor tapasztalom, hogy ami mellett naponta elmegy valaki az utcájában, nem látja meg. Én arra járok egyszer, feltűnik, mondom neki. Nem, ott ilyen nincs. Mivel ezt említettem, néhány nap múlva újságolja: valóban ott van, és milyen szép.
Mintha vakon közlekednénk. Megvan ennek a magyarázata, mert annyi gondunk, bajunk van, hogy sokszor tényleg majdnem becsukjuk a szemünket úgy megyünk, mert akkor is forgatjuk magunkban a gondolatokat, keressük a megoldási lehetőségeket.
És nem látjuk a bűneinket sem. Amikor egy kívülálló akármilyen nagy szeretettel próbál rámutatni valakinek a hibáira, általában védőbeszédet tart, vagy bagatellizálja, vagy — rosszabb esetben — megsértődik.
Aztán hányszor hallunk ilyen kifejezéseket, hogy mondja valaki mérgesen az öklét rázva: nem látok a pipától, magyarul a méregtől. Vagy nem láttunk az aggodalmaskodásunktól, az elképzelt veszedelmek képe lebeg a szemünk előtt. Néha meg a tényleges veszedelmeket és csapdákat nem vesszük észre. Vannak, akik sötéten látnak, és a szellemi-lelki látásunkban is jelentkeznek ezek a betegségek, hogy rövidlátás, csőlátás, színtévesztés. Annyiféle hályog van, ami az ember szeme elé ereszkedik, és nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van. Nem látjuk a valóságot.
Olyan szomorú az, amikor nem látjuk a hozzánk legközelebb állókat. Egy fedél alatt élnek emberek évek, évtizedek óta és még mindig nem ismerik egymást. A kívülálló, az idegen sokszor első látásra észreveszi, hogy mit adhatnának egymásnak, kinek mire van szüksége. És miért nem adják, amikor semmibe sem kerülne, és mindenkinek az lenne jobb? Nem látja. Sem a másik szükségét, sem azt, hogy ő lenne hivatott azt kielégíteni.
És nem látjuk Istent. Istenre aztán végképp nincs tekintettel a legtöbb ember. Nem számolunk vele, nem számítunk rá. Mintha nem lenne. Nem tényező. Olyan sokféle változatban hallom ennek a megfogalmazását.
Tehát a valóság jelentős részét, például, amit a Biblia láthatatlanoknak nevez, egyáltalán nem érzékeljük. Mint ahogy Bartimeust és sorstársait sok mindenből kizárja ez a fogyatékosságuk, minket mindnyájunkat, akik a világra születtünk, ez a lelki vakságunk kizár az Isten országából, és a vele való közösségből.
Úgy van ez, ahogy Pál apostol a Korinthusi levélben írja: „Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása.” (2Kor 4,4)
Megvakította őket a világ istene. Megvakított minket a gonosz, az ördög, és nem látunk. És ez kizár az Isten országából. Emiatt lesz olyan szegény sok embernek a lelki-szellemi élete. Emiatt szűkül be úgy az életünk, mint ahogy Bartimeusét láttuk, hogy beszűkült, és emiatt jutnak el manapság sokan egészen oda, hogy önmagukon kívül senkit, semmit nem érzékelnek. A fiataloktól gyakran megkérdezem, mit szeretne, mire vágyik, mik a tervei, vagy hogy érzi magát a bőrében, és egyre gyakrabban elhangzik ez a válasz többféle változatban: a célom az, hogy jól érezzem magam. Én —, mintha rajtam kívül senki más nem lenne, most —, mintha nem lenne jövőm, és nem arra kellene készülnöm, testileg — általában így értik — jól érezzem magam. És a többiek? Akkor csodálkozó arckifejezés a válasz.
Én jól érezzem magam. Ennyire beszűkülhet az Isten nélkül élő és gondolkozó embernek a világa. És közben a civilizáció virágzik, csak közben éppen emiatt a vakságunk miatt is kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy (csak néhány példát említek): egyre több gyógyíthatatlan betegség üti fel a fejét, naponta tízezrek halnak éhen és szomjan, nem tudunk véget vetni a háborúknak, és nem tudjuk megállítani azt a most már visszafordíthatatlanná vált szörnyűséget, amivel tönkretesszük Isten teremtett világát, vagyis a saját életfeltételeinket. Mert így Isten nélkül, a valóságnak csak egy töredékén tájékozódva, csak erre vagyunk képesek.
A gazdag Jerikóban ott ülnek a koldusok. És a mai gazdag városokban ott tengődnek a hajléktalanok, a munkanélküliek, a társtalanok, az istentelenek és sok szót alkothatnánk még ezzel a fosztóképzővel, hogy talantelen.
És a mi legnagyobb bajunk az, hogy azt sem látjuk, hogy nem látunk. Jézus szerint a lelki vakoknak ez a legnagyobb tragédiája, hogy nem látják, hogy vakok. A farizeusok vitatkoztak egyszer Jézussal, és nekik mondta keserűen: ha látnátok, hogy vakok vagytok, lehetne segíteni rajtatok. De mivel azt állítjátok, hogy láttok, s közben vakok vagytok, vakoknak vak vezetői lesztek, és mind a ketten a szakadékba estek.
Istennek nagy kegyelme az, ha valakinek feltűnik: hiszen nem is látok tisztán és világosan. Szeretnék a mostaninál világosabban látni. Szeretném az összefüggéseket is látni. Szeretném a lényeget megismerni, nemcsak jelenségeket észlelni. Aki ide eljut, az már elindult a gyógyulás felé.
A Biblia azt mondja nekünk, és ez az evangélium, hogy ebbe az átokverte Jerikóba, erre az átokverte földre jött el Jézus Krisztus. Ide a tengerszint, az emberszint alá. És úgy vette le az átkot rólunk, hogy Ő maga átokká lett érettünk.
A Galata levélben így írja ezt az apostol: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk — mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” (Gal 3,13). Ő ezért vállalta a kereszthalált, és engedte, hogy elvakult emberek dühe, gyűlölete, kegyetlensége leköpdösse, összerugdossa, halálra kínozza azért, hogy ne nekünk kelljen elszenvednünk ezeket a szörnyűségeket a saját Isten elleni lázadásunk és bűneink miatt.
Amikor Jézus meghalt a kereszten, ott helyben kinyílt a szeme egy pogány katonatisztnek. Azt mondja a római százados: bizony, ez az ember Isten Fia volt. Micsoda felismerés! Egyszerre látja a lényeget. Valami vadonatújat. Egy új világ nyílik ki előtte, és ezt éli át mindenki ma is, amikor Jézus Krisztus megnyitja a szemét.
És az Ő halála után három nappal, amikor feltámadott, százak és ezrek láthatták, hogy valóban igaz mindaz, amit megmondott. Az is, amit nem tudtak elképzelni, hogy a harmadik napon majd feltámad. Ezt többször megmondta. A vak ember azt hiszi, hogy amit nem tudok elképzelni, az nincs, és úgy sem következhet be. És íme bekövetkezett. És azóta is olyan sokunk mellett megállt Ő, névtelen senkik mellett, vak koldusok mellett, és megnyitotta a szemünket, visszaadta a hitet, a lelki látást, a láthatatlanok érzékelését is.
És ahogy annak idején megállt Bartimeus mellett, úgy áll meg Jézus itt most mi mellettünk. Ez a Bibliában leírt ígéret. Az Ő igéje és Szentlelke által itt van. Ahol csak ketten vagy hárman is Ő miatt jönnek össze, megígérte, ott van, és kész megnyitni a mi vaksi szemünket is.
A Jelenések könyve ír egy gyülekezetről, amelyik nagyon büszke és gőgös volt, és állandóan dicsekedett. Jézus ezt üzeni ennek a gyülekezetnek: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem szemgyógyító írt, és kend be a szemedet, hogy láss.” (Jel 3,17-18).
Végy tőlem… A mai aranymondásunknak ezt szeretném javasolni. Jézus megáll a mai vak Bartimeusok mellett, és ha valaki már látja, hogy vak, és nem akar ilyen maradni, az kiálthat úgy, mint az akkori Bartimeus: könyörülj rajtam! és Ő ad olyan szemgyógyító írt, ami kinyitja a szemünket.
Ő visszaadja az elveszített hitünket, helyreállítja az Istennel való kapcsolatunkat, és csakugyan egy új világ nyílik ki az ilyen ember előtt. Az ilyen emberek nem győzik sorolni, hogy mit jelent számukra az, hogy Jézust valóságos személynek érzékelik, és ez nem a ő fikciójuk, elképzelésük, hanem ez tény, akivel beszélgetni lehet, aki válaszol a hozzá intézett kérdésre. Egyszerre meglátják önmagukat olyannak, amilyenek. Meglátják a másik embert. Meglátják a másik emberben a jót, és annak tudnak örülni, még szóvá is teszik. Meglátják a bűneiket, meglátják a feladataikat, és látni kezdik a láthatatlanokat is. És ettől lesznek az ilyenek erős szívűek — így mondja a Biblia.
Mózesről olvassuk ezt: erős szívű volt a sok nehézsége között is, mint aki látta a láthatatlant. Mert a hitünkkel a valóság láthatatlan részét is ugyanolyan realitásnak, valóságnak érzékeljük, mint a többi érzékszervünkkel a valóság többi részét.
Isten igéje ma ezzel bátorít minket: végy tőlem… A mi feltámadott és élő Urunk mondja ezt nekünk. És Ő meggyógyít a vakságból, kihoz a koldussorból, amiről majd holnap fogunk beszélni, és új feladatokkal, új erőforrásokkal vele közösségben tölthetjük el a testben hátralevő időt és az örökkévalóságot is.

Nagy szeretettel köszöntöm a testvéreket. A magam részéről mindig kiváltságnak tartom, amikor Isten ilyen alkalmakat készít. Akár egy csendes napot, egy csendeshetet, vagy akár így, hogy esténként összejöhetünk igét hallgatni. Azért tartom nagy kiváltságnak, mert az is nagy ajándéka Istennek, amikor egy-egy alkalommal hallgathatjuk az Ő igéjét, de amikor egy sorozatot készít, az olyan, mint egy gyógykúra. Egyfajta lelki méregtelenítés történik ilyenkor és Isten soksok ajándékot tud adni ezeken a csendes estéken nekünk. Kétségtelenül áldozatot jelent, hogy egész napi munka után majd holnaptól el kell jönni, de hiszem azt, hogy a végén azt mondjuk: megérte, mert amit Isten ad nekünk, azt senki mástól nem kaphatjuk meg. Itt végül is az áldott orvos, Jézus Krisztus rendelőjében vagyunk.
Szeretném kérni és javasolni, hogy készüljünk ezekre az alkalmakra, és amikor már eljutunk ide, legalább egy mondatot mondjunk el mindig őszintén, Urunknak, legalább azt: Istenem, szeretném meghallani a szavadat, segíts, hogy megértsem, amit nekem mondasz. Mert Isten az ilyen imádságokra hatalmasan szokott válaszolni.
Ha Ő éltet minket, akkor holnaptól kezdve Bartimeus meggyógyításának a történetét tanulmányozzuk. Ma még másról lesz szó. Az énekkarunk megtanult egy olyan éneket, ami Bartimeusról szól. Különös ennek a kórusműnek a keletkezése. A Kálvin téri gyülekezetnek volt egy kiváló lelkipásztora az 50-es években, Muraközi Gyula, ő verseket is írt. Volt egy kiváló orgonista kántora, Ákom Lajos, aki pedig zeneszerző is volt. Több kórusművet is írt. Ő megzenésítette Muraközi Gyulának azt a versét, amelyik Bartimeusról szól. Ezt a gyülekezetünk énekkara erre a hétre vagy a mai estére megtanulta. Hallgassuk meg. Ők az előző istentiszteleten már elénekelték, de itt maradtak azért, hogy mi is meghallhassuk szolgálatukat.
Csak annyit mondok a műről, hogy a versnek az első meg utolsó versszaka majdnem azonos, és ez a majdnem rejti magában az evangéliumot. Így hangzik az első és utolsó versszak:

Rongyos, vak koldus
Nagy kőkapu mellett,
Valami síró vén dalt énekelget.
(…)
Rongyos, vak koldus
Nagy kőkapu mellett,
Várva, remélve, egyre énekelget.

Tudniillik közben elhangzik az örömhír, hogy Jézus jön, és ő mint az út mellett kolduló ember sok mindent hallott már Jézusról, és egyetlen reménysége van, hogy ha Jézus erre járna, meg tudná gyógyítani őt. Attól kezdve várja ezt a találkozást. Ez az ének a zenében is szépen kifejezi a magába roskadt reménytelen embert, aki aztán hallja az evangéliumot (jó hírt), hogy van egy Jézus nevű valaki, aki még a vakokat is meggyógyítja. Elkezdi várni, reménység ébred a szívében.
Hiszem, hogy mi is ezzel a váradalommal jövünk össze estéről estére. Magát Jézust várjuk, és tőle sokféle nyomorúságunkból a gyógyulásunkat.
Ma arról szeretnék beszélni, hogy Jézus Krisztus az igazi életet hozta el erre a földre, és aki benne hisz, az elcsodálkozik azon, hogy eddig, ami volt, nem is érdemelte meg azt az elnevezést: élet. A másik kórusmű pontosan erről szól. Egy Jézushoz, az élet forrásához hívogató ének ez.

Jöjj el az élet vizéhez,
Mert itt van az élet, a forrás
Nincs sehol és soha más — Jézus.

*****
Ha Isten segít minket, holnaptól kezdve a vak Bartimeus meggyógyításának a történetét tanulmányozzuk majd. A három első evangélista leírta ezt a történetet, olyan fontos üzenet van benne. Mi a Márk evangéliuma szerinti változatot vesszük alapul. Erről majd holnaptól kezdve lesz szó.
Ma arról szeretnék beszélni, mi a célja egy ilyen hétnek, amikor minden este igehallgatásra hívjuk a testvéreket. Miért tartjuk ezt olyan fontosnak, hogy érdemes időt és erőt áldozni rá? Egyáltalán honnan veszik némelyek, mint mi is, a bátorságot, hogy egész napi munka után azzal fárasszunk embereket, hogy csúcsforgalomban kiutazzanak ide a város szélére, meghallgassanak egy beszédet, s így később kerül sor a vacsorára is, meg a megszokott esti programra.
Ma Jézus Krisztusnak egyetlen mondatát szeretném felolvasni a Bibliából, amibe Ő summásan beletömörítette, ami a célja annak, hogy hallgassuk Őt. A maga programját határozta meg itt Jézus: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Mit jelent ez?
Annak, hogy hirdessük a Jézusról szóló jó hírt, görög szóval: evangéliumot, alapjában véve két oka van. Jézus adott erre parancsot és ebben a parancsban benne van ez a két cél. A parancsát Márk evangéliuma utolsó mondataiból olvashatjuk: Ezután így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15-16).
Jézus azt mondja, azért érdemes minden körülmények között hirdetni és hallgatni a róla szóló információt, mert aki annak hisz, az nem kárhozik el, hanem üdvözül. Még egyszerűbb és közhasználatú kifejezésekkel: az nem a pokolba jut, hanem a mennyországba. De már itt, ezen a földön. Ez az egyik célja. A másik az, hogy addig is, amíg itt van ebben a testben ezen a földön, sokkal gazdagabb, értelmesebb, másokat is gazdagító élete legyen. Hogy élete legyen. Hogy ne csupán puszta lét legyen az, amit él.
Baranyi Ferencnek van egy megrázó verse (Valami mindig közbejön), néhány sora így hangzik:

… létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt,
mi életté tenné a létet.

Létfontosságú semmiségek — ami most nagyon fontos, mindennél előbbre való, és emiatt elmulasztjuk azt, ami életté tenné a létet. Nagyszerű megkülönböztetése a puszta létnek és annak, ami megérdemli ezt az elnevezést: élet. A puszta lét kevesebb, mint az élet. Az élet több, mint a puszta lét, és Jézus ezt a többet hozta el erre a földre. Ezt akarja nekünk adni. Az a tapasztalat, hogy akik benne hisznek, azoknak az életében megjelenik valami ebből a többből.
Ezt vizsgáljuk meg most egy kicsit részletesebben, hogy mit ért ezen a mi Urunk, amikor azt mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt hogy bőségben éljenek.”
1) Ő azt az életet akarja visszaadni nekünk, amit elveszítettünk. A Biblia azt tanítja, hogy Isten az élet forrása, és élete annak van, aki működő, tényleges kapcsolatban él a mindenható Istennel. Ez a kapcsolatunk azonban megszakadt, amikor az ember fellázadt Isten ellen (a Biblia így nevezi ezt: bűneset), és azóta ez az isteni élet hiányzik belőlünk. Azóta az ember lelkileg halott. Jézus egy alkalommal majdnem így szólítja meg hallgatóit: kedves halottak, akik itt vagytok.
Azt mondja: a halottak, akik most itt vannak, meghallják Isten szavát, akkor életre támadnak. Itt a lelkihalott állapotról beszél, és arról, hogy mit jelent lelkileg élni. Ha az Istentől elszakadt ember hallja és komolyan veszi, amit Isten neki mond, akkor életre támad. Kivirul, feltámad, életre támad. Ha pedig nem, akkor benne marad a halálban. Amikor fizikailag is meghal, akkor ez a lelkileg halott állapot válik véglegessé a számára. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak vagy pokolnak. Ebben a gyötrelmet az jelenti, hogy egy örökkévalóságon át a változás reménysége nélkül szenved amiatt, hogy nem fogadta el az életet Istentől akkor, amikor arra lehetősége lett volna.
Amit erről a Biblia tanít, azt általában nem szoktuk komolyan venni. Rajtam is átsuhant az, hogy helyes-e erről így, ilyen bibliai világossággal beszélni? Üdvösség, kárhozat, pokol, mennyország — a legtöbb ember pittyeszt erre, legyint, és azt mondja: ha ilyesmiről lesz szó, köszönöm, nem érdekel. Sokkal életközelibb, valóságosabb problémáink vannak.
Csakhogy éppen ezt nem hisszük el, mert nem gondoljuk végig a dolgot, hogy ha ezek az alapvető kérdések tisztázódnak a Szentírás világosságában, akkor a nagyon is hétköznapi és sokszor nagyon is gyötrő és keserves problémáink is egészen más súllyal nehezednek ránk, illetve megtaláljuk közülük sokra az igazi megoldást. Ezért bátorkodtam mégis, hogy beszéljünk erről. Egyrészt ezért is, hogy derüljön ki, mi a célja egy egész hetes sorozatnak, másrészt, ami ennél sokkal fontosabb, hogy miközben erről hallunk, hit támadjon többünk szívében, és ne ez várjon ránk: kárhozat, pokol, az Istentől való végleges elszakítottság.
Hogy ezt egy kicsit megpróbáljam érzékeltetni, hadd mondjak néhány megközelítést akkor is, ha az most talán ügyetlenül hangzik. Mi az, ami nekünk kellemetlen szokott lenni?
Ha valaki mellé a villamoson leül egy olyan ember, aki azonnal elkezd harsányan beszélni, folyik belőle a szó, a butaság, sok gonosz megjegyzést mond az ott állókról és ülőkről, és ebben engem partnerként akar megnyerni. Nemcsak a hallgatósága vagyok, amíg ott vagyok kénytelen ülni mellette, időnként a gesztikulálásával orrba vág, oldalba bök, hanem még be akar vonni a többiek elleni lázadásba is, amihez nekem semmi kedvem, mert az egész rendkívül rossz. Ezt tűrni kell addig, amíg együtt utazunk. Talán inkább korábban leszállok, és gyalog megyek néhány megállót, csak legyen ennek vége. Pedig ez még nem is olyan nagy szörnyűség.
Ennél szörnyűbb az, ha ilyen az ember szomszédja. Ha soha nincs csend otthon. Mindig bömböl náluk valami. Este nem lehet elaludni, nem lehet beszélgetni. Semmit se lehet tenni, amihez koncentrálni kellene. Ha megkopogtatjuk a falat, ő visszakopogtat hangosabban. Ha szelíden megpróbáljuk kérni, hogy néha jó lenne kikapcsolni a bömböldét, akkor bosszút áll, és forró vizet önt a muskátlira, megmérgezi a kiskutyát, és fáradtolajjal bekeni a bejárati ajtót. Ez már sokkal kellemetlenebb, és amíg ott lakunk, nincs megoldás. Nem lehet vele szót érteni.
Ennél sokkal rettenetesebb az, amit a Biblia erről az Isten nélküli állapot véglegessé válásáról, vagyis a kárhozatról, a pokolról ír. Mindnyájan, amikor a világra jöttünk, ebbe születtünk bele. Mert ha valaki úgy marad lelkileg, ahogy megszületett, akkor Isten nélkül éli végig az életét, és nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot. Ez az, amit Isten nem akar hagyni. Ő nem akarja az ilyen ember halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezért jött utánunk Jézus.
És aki vele kapcsolatba kerül, annak az életében helyre áll az Istennel megszakadt kapcsolat. Jézus visszavezet minket az Atyához, és újra mienk ez a teljes élet, a fizikai halálunkon túl is nyúló örök élet. Itt tudnunk kell, hogy az Újszövetségben az örök nemcsak mennyiséget jelez, tehát, hogy nincs vége, hanem minőséget is. Azt jelenti: teljes, hiánytalan, igazi. Visszaadja Jézus a benne hívőknek ezt az igazi életet, ami felett semmi hatalma nincs a halálnak, mert az, hogy megáll a szívünk, lefogják a szemünket, s mondanak egy szép beszédet a temetésünkön, semmit nem változtat azon, hogy minket Isten visszafogadott, vele közösségünk van, és örökkön örökké ennek a gyönyörűsége, boldogsága, békessége tölt be bennünket.
Éppen ezért fontos, hogy leleplezzünk egy olyan áltatást, aminek egyre több áldozata van. Aminek során a világ el akarja velünk hitetni, hogy mindaz, amit eddig mondtam a Biblia alapján, nincs. Vagy ha van is, nem kell vele foglalkozni, nem kell komolyan venni. Nekünk a mával, meg a közvetlen holnappal kell foglalkoznunk, és nem ilyen távoli, bizonytalan dolgokkal. Csakhogy ezek egyáltalán nem távoli és nem bizonytalan dolgok. Az élet nem annyi, amennyit tapasztalunk belőle, az a 60-80 év, ami csupa küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.
Isten igéje figyelmeztet minket, hogy „örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában, Jézusban van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-2). Ez az igazi élet tehát Jézus személyéhez kötött. Őt kell megismernünk, Őbenne szabad hinnünk, és ez a benne való hit áthelyez minket a halálból az életbe. Ezt is a János evangéliumában olvassuk, hogy aki Jézusban hisz, hiszi azt, hogy Őt az Atya küldte, az már nem megy az ítéletre, mert átment a halálból az életbe. (Jn 5,24).
Nagy baj az, hogy erről nagyon kevés helyen lehet hallani. Erről egyetlen napilap sem szokott írni, és a különböző gyűléseken véletlenül sem jön elő az életünk legfontosabb kérdése, aminek függvénye az összes többi is.
Kinek fontos az, hogy mi ne a pokolba érkezzünk meg, és ne tegyük pokollá már ezt a földi életet is, hanem a mennyország előszobája lehessen ez, és oda érkezzünk meg? Istennek fontos. Ő úgy szerette ezt a világot — ezt az ellene fellázadt világot —, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És ahol Istenről hiteles információ hangzik, ahol az evangéliumot prédikálják, ott megvan a lehetősége annak, hogy ezt hallgatva hit ébred az emberek szívében és nem a kárhozatba, hanem az üdvösségbe menetelnek, sőt már itt elkezdődik számukra ez az élet.
2) Ez a másik célja minden ilyen sorozatnak, meg minden igehirdetésnek, hogy Jézus Krisztus már ezt a földi életünket egészen mássá akarja tenni. Ebben megjelenik már valami, az örök, az igazi, a teljes életből. A benne hívőknek Ő olyan értékeket ad, amiket semmi pénzért nem lehet megvásárolni, de amik emberivé, nemessé, értelmessé, boldoggá teszik az életüket, és amivel ők másokat is azzá tudnak tenni.
Itt kell lelepleznünk egy másik hazugságot, ami szintén szedi az áldozatait most, amikor el akarják hitetni velünk, hogy a boldog élet feltétele a sok pénz. Az anyagi javaktól függ a boldog élet. Élet = pénz.
Jézus idejében is mondogattak már efféléket, és erre mondta el Ő ezt a példázatot: volt egy gazdag ember, akinek egymást követő években nagyon nagy termése volt. Kicsinek bizonyultak a raktárai. Lerombolta, újat épített, korszerűbbet, tágasabbat. Megtöltötte, és amikor tele volt, leült és azt mondta: most már sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve, egyél, igyál, gyönyörködjél. Isten így szólt hozzá: „Bolond, az éjjel meghalsz, és amit gyűjtöttél, azzal mi lesz”? Ha a vagyon lenne az élet, akkor ő élhetne tovább is, de az élet más és több, mint a pénz, mint az anyagi javak, mint a vagyon. Mi ezt a többet nem ismerjük addig, amíg Jézussal nem találkozik valaki, és Ő ezt nem ajándékozza neki. Rá mondjuk arra is, hogy élet, amit pedig úgy kellene becsületesen neveznünk, ahogy a költő: puszta lét. És van valami, ami több, ami életté tenné a létet. Jézus ezt többet hozta el.
Hogy a kettő között mi a különbség, azt számomra egy régen megesett történet szemléltette. Egy kis faluban élt egy tizenéves fiú, aki meghallotta, hogy a közeli városba cirkusz érkezett, és ő mindenképpen szerette volna azt megnézni. Mivel jól tanult, otthon sokat segített, a kedves szülők megengedték, és az édesapja adott neki egy tízest, ami akkor sokat ért. A fiú begyalogolt a városba, és amikor megérkezett, látta, hogy sokan állnak az utcán. Valami zene is szól. Mi van itt? Előrefurakodott. Látta, hogy jön egy rézfúvós zenekar. Olyan hangszereket csak képen látott addig, a valóságban nem. Utána gyönyörű lovak húznak egy nagy kocsit, akkorát az ő kis szekereikhez képest el sem tudott képzelni. Tarka lovak húzzák, amit ő még nem is látott otthon, és a kocsin erős vasketrecben vadállatok vannak. A kocsi után elefánt lépked méltóságteljesen. Ilyen közelről elefántot sem látott még, és jön valaki, aki egy tölcsérformába belekiabál, és azt lehet hallani mindenütt, hogy mit mond. A menetet bezárja a bohóc nagy cipőkben, élénk színekkel kifestve az arca. Mindenkinek mond valami kedveset. Neki is. Szép lassan vonultak, sokáig lehetett látni. Óriási élmény volt a számára, s örömében kihúzta a tízest és odaadta a bohócnak. És amikor elvonult a menet, megfordult és hazament. Másnap értesült arról, hogy ez csak a felvonulás volt. Utána jött az előadás, és az előadáson a belépőjegy nem is került egy tízesbe. Miről maradt le, amit most már soha nem pótolhat!
Néha eszembe jut ez a történet, amikor emberek összetévesztik a létet az élettel. Amikor erre a néhány évtizedes küzdésre is azt mondjuk, hogy ez az élet, vagy ennyi az élet. Holott éppen ami életté tenné a létet, az hiányzik belőle. És ez lényegében maga Jézus, mert ez egy személyhez kötött kincsköteg, és azok az értékek, amiket Ő ad a benne hívőknek. Ilyenkor derül ki, hogy az élet legnagyobb értékeit nem lehet forintra átváltani, és nem lehet pénzben kifejezni. Az élet legnagyobb értékei nem eladók, megvásárolni sem lehet őket.
Mennyit ér például az anyai szeretet? Ilyen kérdést hogy lehet feltenni? Vagy akkor hasonlítsuk össze: a te mamádé értékesebb, mint az enyém? Vagy hogy van ez? Anyai szeretet, házastársi hűség, egy igazi, mély, tartalmas barátság, az egymás iránti kölcsönös áldozatkészség, az otthonnak a biztonsága, egy jó apának a pozitív példája, ami egy életre meghatározza gyerekeinek az életét. Ez mennyit ér? Tessék kifejezni forintban vagy euróban — mindegy. Buta kérdés. Ezeket nem lehet pénzbe átültetni és átváltani.
Vagy mennyit ér egy ember? Olvastam, hogy egy vegyész kiszámította. Összeadta egy átlagos testsúlyú ember anyagának az árát, hogy mi-minden van bennünk, és kijött ötezer forint. Ha nagyon dús, erős szálú és hosszú haja van, akkor sokkal többet ér, de egy ilyen skalpnak, mint az enyém például, piaci értéke nincs.
Mennyit ér egy ember, aki kilincsel állásért és megy egyik megbeszélésről a másikra. Annyit, amennyi pénzt hozna annak, aki beszélget vele. Meg is mondta egy ismerősömnek a főnöke: te addig maradsz itt, amíg hozod a zsozsót. Ennyit érsz.
Istennek nem ennyit érünk, és emberi viszonylatban is ostobaság ilyen kérdéseket feltenni, csak ezt a teljesen eltorzult piaci szemléletet, ami átjár és megfertőz már mindent, ezt szerettem volna leleplezni, és emellett felragyogtatni azt, amit Jézus nem pénzért ad, amit csak tőle kaphatunk, de ami életté teszi a létet. Mert ebbe a világba tört be Jézus ezzel a programmal: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. És amit Ő élet címén ajándékoz a benne hívőknek, azt nem lehet pénzben kifejezni, de annak a kamatai is meggazdagítják hosszú távon azt a közösséget, amelyikben ilyen emberek élnek. A tapasztalat az, hogy akik Jézusban hisznek, nemcsak a szájukkal, hanem az egész életükkel, azoknak az életében egyre több ilyen érték jelenik meg. Ők sem hibátlanok, nem tökéletesek, de egy csomó ilyen megfizethetetlen, megvásárolhatatlan, felbecsülhetetlen érték jelenik meg bennük, amikkel meg tudják gazdagítani a környezetüket, és a saját személyes életük is sokkal gazdagabb emiatt.
Ez tehát a célja ennek a sorozatnak, amit Isten kegyelmében bízva ma elkezdtünk, hogy

meglássuk az üdvösségre vezető utat, azon járjunk is végig,
és amíg itt vagyunk ezen a földön, addig is egészen más legyen az életünk.

Annak, hogy ez bekövetkezzék minél többünk életében, sokféle akadálya van. Most csak néhányat szeretnék megemlíteni, különös tekintettel az előttünk levő hétre.
Az egyik akadálya, ha valaki el sem jön. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. Így olvassuk a Római levélben. Aki nem hallgatja az Istenről való hiteles bizonyságtételt, abban nem támad hit.
Aztán lehet, hogy eljön valaki, de olyan fáradt és annyira zsong benne csak annak az egy napnak a hordaléka is, hogy nem tud odafigyelni. Ezért bátorkodtam javasolni, hogy legalább egy mondattal az istentisztelet elején állítsuk majd vételre a szívünket: Uram, én tőled szeretnék valamit hallani, engedd, hogy képes legyek erre.
Mert ez egy következő akadály, ha valaki csak emberi beszédként hallgatja azt, ami itt elhangzik, mert ez nemcsak az. Egyszerű emberek bizonyságtételén keresztül maga a mindenható Isten szólított meg sokunkat, akik itt vagyunk, és Ő változtatta meg az életünket.
Ezékiel könyvében van egy megrendítő jelenet, amikor Isten arra figyelmezteti a népet, hogy ne Ezékielt hallgassák, hanem rajta keresztül az ő küldőjét, magát a mindenható Istent, és így vegyék komolyan, amit mond. Mivel ez nem így történik, ezt mondja itt Isten: „Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Csak annyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.” (Ez 33,32).
Egy ember beszéde szerint miért élne úgy az ember? De ha Isten mondja, akkor egészen más annak a hatása. Szabad ezt elkérnünk, hogy Ő szóljon hozzánk, és szabad ezt így hallgatni.
Végül még egyet említek meg a sokféle akadály közül. Amikor az ember elhatározza: akármit hall is Istentől, arra nem mozdul, akkor megint lehetetlenné válik, hogy ez az új élet elkezdődjék. Erre nézve meg a Hóseás könyvéből szeretnék olvasni egy szomorú mondatot. Isten így panaszolja ezt:

Népem megrögzötten elfordul tőlem.
Hívják őt a Felségeshez,
De senki sem mozdul.
… mert nem akarnak megtérni. (Hós 11,5. 7).
Akarjuk-e ezt az életet, amit Isten kínál, és amit Jézus Krisztus testközelbe hozott hozzánk? Akarjuk-e azt a többet, ami életté tenné a létet?
Ennek a hétnek két célja van, legalább ezt a kettőt érdemes tudatosítani: hogy megmutassa Isten igéje nekünk az üdvösségre vezető utat, és adjon nekünk sok olyan értéket, ami pénzen nem vehető meg, nem eladó, de amit mindenki kaphat Jézustól, az Ő személyéhez vannak kötve ezek az értékek. Akkor kialakul bennünk egy újfajta gondolkozás, új lelkület, új jellem, és „kezded az új életet.” Vagy megújít minket, ha ez már valamikor elkezdődött, aztán megfáradtunk, megfásultunk, leültünk, és Ő megújít bennünket az életünk minden terén. Bekövetkezik az, amiről a délelőtti igehirdetésben hallottunk itt: Jézus hívja magához a szomjazókat. Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék, és élő víznek folyamai ömlenek abból, aki Jézustól iszik. Vagyis átfolyik rajta az, amit kap. Mennyei értékeket kapunk, és ezeket továbbadhatjuk másoknak. És akármilyen nehéz körülmények között is elégedett és boldog az ilyen ember.
Maradjunk egy percig csendben, és Isten előtt elcsendesedve kérdezzük meg magunktól: életnek nevezhető ez, amit most élek? Azonos ez azzal, amiről Jézus beszél? Vajon mi hiányzik belőle? Vagy ki hiányzik? Nem maga Jézus hiányzik? És akarjuk-e ezt a többet, amiről Ő beszél? Ne érjük be csak a felvonulással, az előadásra menjünk be! Ne érjük be ezzel a prédikációval, Jézushoz menjünk oda, mert Ő az élet!

Sokan olvassuk most bibliaolvasó kalauzunk szerint naponta a János evangéliumát. Így került elénk ez a szakasz is néhány nappal ezelőtt. Szeretném elmondani, hogy mikor történt mindez, mert ebben az esetben ez fontos, és két hangsúlyos bibliai gondolatot emelek ki ebből a történetből.
Azt olvassuk az előzőkben, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt a halálból. Sok tanúja volt annak, ahogyan négy nappal a temetése után ez a betániai férfi előjött a sírjából Jézus szavára. Az emberek csodálkozva és kissé félve leoldozták róla a halotti lepleket, és utána mint teljesen normális ember élte a maga életét a falujában.
Nem sokkal ezután Jézus ismét Jeruzsálembe ment, és szokása szerint a megelőző napon a Jeruzsálem külvárosának számító Betániá-ban meglátogatta ezt a baráti családot: Lázár, Mária és Márta családját. A látogatás örömére megvendégelték Jézust és tanítványait. Mindez a virágvasárnap előtti szombaton történt, tehát alig egy héttel Jézus keresztre feszítése előtt. Erről azonban ekkor még senki semmit nem sejtett.
Azt olvastuk, hogy Lázár ott ült Jézussal az asztalnál, Márta a tőle megszokott módon, mint jó háziasszony felszolgált, Mária pedig egy egészen szokatlan, meghökkentő dolgot tett. Elővette az összekuporgatott és a saját temetésére félretett drága, illatos kenetet, Jézus lábára töltötte az egészet, majd megtörölte a hajával. A házat pedig betöltötte a drága nárdusolaj finom illata.
Júdás nem tudta szó nélkül megállni ezt az értelmetlen tékozlást. Elkezdett számolni: egy font az harminchárom deka. Ilyen drágaságból elképesztő mennyiség, és az árakat ismerve Júdás hamar megállapította, hogy ez legalább egy napszámos egész évi keresete. Háromszáz dénár. Miért nem adták el? — mondja ő, és adták volna a szegényeknek. Így senkinek nem volt belőle haszna. Neki legkevésbé. Úgy meg legalább értelmes célra költhették volna.
János azonban, aki kollegája volt Júdásnak és ismerte őt, hozzáteszi: „Ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt és a nála levő erszényből elszedegette, amit bele tettek.” Júdás volt a tanítványi kör pénztárosa, ezt tudjuk máshonnan is az evangéliumból, és ezek szerint így gazdálkodott a közös pénzzel.
Jézus rendreutasítja Júdást, és ezt mondja: „Hagyd, hiszen a temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!”
Ezt a mondatot senki sem értette ott. Talán Mária sem.
Szeretnék először rámutatni arra a roppant szakadékra, ami Mária és Júdás gondolkozása között tátong. Valóban értelmetlen tékozlás volt az, amit itt Mária művelt. Mert a keleti vendégszeretethez hozzátartozott, hogy ha nagyon megtisztelték a vendéget, akkor az olajbogyóból készült és illatosított olajból egy cseppet a fejére, a hajára tettek, és annak az illata is kellemessé tette azt a helyiséget, ahol tartózkodtak.
De itt nem erről van szó. A nárdusolaj igen drága importcikk volt. Egy Indiában növő növénynek a gyökeréből készült, és ha valaki hozzájutott ehhez, akkor féltve őrizte, és többnyire eltette a saját temetésére, mint ahogy ma is sok kedves, idős testvérünk valamennyi pénzecskét eltesz, hogy ha majd meghal, ne a rokonokat terhelje egészen a nagy kiadás.
Így történt ez akkor is. És ha már valaki hozzájutott ilyen kincshez, s ebből egy cseppet a kedves vendég fejére öntenek, az is nagy megtiszteltetés. De hogy az egészet, és hogy a lábára… És hogy ezek után nem restelli ez a szégyentelen nőszemély, hogy kibontja a haját, és azt törölközőnek használja, azzal törli meg Jézus lábát, ez nemcsak szokatlan és meglepő, hanem egyenesen botrányos és felháborító volt. Normális ember ilyet nem csinált.
Éppen itt van a szíve ennek a történetnek. Mert Mária ebben a lelki állapotban nem a megszokott emberi normákhoz igazodott. Olyan mérhetetlen hála volt a szívében Jézus iránt azért, hogy visszaadta a testvérüket, olyan végtelenül nagyra becsülte Őt, annyira bizonyos volt abban, hogy az, amit Jézus tett, csak isteni hatalommal volt elvégezhető, sőt azt maga Isten tette, hogy ezt a bizonyosságát, hitét, háláját, hódolatát csak úgy tudta kifejezni, hogy a legtöbbet, a legértékesebbet, a vagyonát, mindenét oda akarta adni az Isten Fiának, a Messiásnak, Krisztusnak. Elővette hát a féltve őrzött szelencét, a drága nárdusolajat, és úgy, ahogy volt, mindenestől ráöntötte Jézus lábára és megtörölte azt a hajával, nem számítva, hogy ki mit szól hozzá, kinek mi a véleménye erről.
Ezzel ő sokkal többet tett, mint amit a vendéglátás megkövetelt. És eszébe sem jutott ilyen ostobaság, mint Júdásnak, hogy elkezdje számítgatni, hogy ez mibe kerül neki. A szeretet nem számol, nem számít, a szeretet ad. Főleg akkor, ha előtte már kapott. És hogy ha ilyen sokat kapott, mint Mária, akkor semmi sem drága neki. Ő olyan sokat kapott, hogy tudja: ezt nem fogja tudni meghálálni, de a háláját mégis ki akarja fejezni, és ezt csak úgy lehet, hogy az egész lényét, mindenét odaadja annak, aki a legnagyobb a szemében: Istennek, Isten Fiának.
A nárdusolajat használták a templomban is illatáldozat bemutatásakor. Mária szent illatáldozatot mutatott itt be. Nem a templomban, hanem egy egyszerű falusi házban. Túláradó hódolattal, odaadó áhítattal imádta azt, aki egyedül méltó az imádatra: Isten Fiát, Istent. És ezt csak ilyen alázatosan lehetett, hogy még csak nem is a fejére merte csöppenteni, hanem a lábára, és a saját hajával törölte meg.
Hol van ettől Júdásnak a gondolkozása?! Ő az egészből semmit sem ért. Megpróbálja átszámítani pénzre azt, ami történik. Mit akar átszámítani? A hálát, a hódolatot? Micsoda eszement, torz gondolat ez! Persze, őt a sérelme motiválja. Megrövidítve érzi magát, mert ennek az eltékozolt, drága olajnak az árát már nem lophatja el a közös kasszából, aminek a kezelését őreá bízták, és ez nagy sérelem volt. Meg volt győződve, hogy minden pénz akkor van a legjobb helyen, ha az ő zsebébe kerül, és ez már nem kerülhet oda.
Kétszeresen is undok itt Júdás viselkedése. Mert jön a „nagy szöveggel” (bocsánat, de ma így mondják: a faldumával), hogy el kellett volna adni, és a szegényeknek szétosztani. Nemcsak kapzsi, még hazug is. Nemcsak önző, hanem képmutató. Ez az egész szemlélet primitív, beszűkült, alantas, alagsori, sötét Mária emelkedett és tiszta gondolkozásához képest. Pedig Júdás térben közelebb volt Jézushoz, mint Mária, lélekben azonban egészen távol maradt tőle. Júdás éveken át hallgathatta Jézust. Mária csak ritkán hallotta, de akkor értette is. És amit megértett, azt azonnal tette is. Ez a nagy különbség kettőjük között.
Éppen ennek során lesz Mária, anélkül, hogy tudná, eszköz Isten kezében. Mert néhány nappal Jézus halála előtt megkeni az Ő testét, vagyis elvégzi azt, amire Jézus halála után már nem volt lehetőségük azoknak a kedves asszonyoknak, akik húsvét hajnalán ilyen illatos kenetekkel vonultak a sírhoz, de a Megváltó már nem volt ott a sírban, mert dicsőségesen feltámadott.
Nem tudom, ismerjük-e a Jézus iránti hálának, hódolatnak, szeretetnek ezt a túláradó formáját. Mert aki kapta Jézustól a bűnei bocsánatát, aki átélte azt, hogy mennyire érdemtelenek vagyunk mi, hitvány emberek az Ő szeretetére, aki megértette az Ő kereszthalálának a jelentőségét és azt, hogy az személy szerint a benne hívőknek mit jelent, akit Ő kiszabadított a sötétség hatalmából, babonaságainak a bilincseiből, és az ennek következtében jelentkező félelmekből, annak az embernek a szíve megtelik olyan hálával és szeretettel, ami soha nem fogy el. Az ilyen ember nem unja meg naponta megköszönni ezt a Megváltónak, és ez a hála indítja őt sok olyan cselekedetre, aminek kapcsán aztán ő is eszközzé válik Isten kezében.
Ezzel a hódolattal mi csak Jézus előtt borulhatunk le. Ez a fajta hála, tisztelet, sőt imádat csak Őt illeti meg. De gondoljunk arra, hogy mennyire hiányzik a mi emberi kapcsolatainkból is ez a többlet, ami itt megjelent Mária cselekedetében. Az, amikor nemcsak azt vizsgálgatja valaki, hogy mi az a minimum, amivel feltétlenül tartozunk egymásnak, és egy grammal sem akar többet adni, még azt is sokallja. Amikor nemcsak az a szempont, hogy mi illik, hogy meg ne szóljanak, vagy mi az (mondom ezt ezzel a csúnya, idegen szóval), amit muszáj egymásnak adnunk, hanem amikor arra nyílik fel a szeme valakinek: mire van szüksége a másiknak. És ha én azt tudom adni, adom. És ha nekem az áldozatba kerül, akkor áldozatok árán is adom. És eszembe se jut számolni, meg számítgatni, meg várni a viszonzást. Meg azon gondolkozni, hogy a múltkor hasonló helyzetben ő nem segített nekem, akkor most én segítsek?
Az igazi szeretettől ezek a hitvány, alantas megfontolások mind távol vannak. Az igazi szeretetnek nyitva van a szeme: mit adhatok most a másiknak. Az igazi szeretetnek megmozdul a szíve és mindig irgalmas a másikhoz, és ez megmozdítja a kezét is, és nem halogatja azt, aminek akkor van az ideje.
Ó, ha ezzel a többlettel tudnánk szeretni egymást a házasságban, a családban! Ha ez határozná meg a gyerekeinkhez, az öregeinkhez, a munkatársakhoz, a gyülekezet tagjaihoz való viszonyunkat, mennyivel gazdagabb lenne az élet.
A múltkor beszélgettünk erről valakivel, és olyan őszintén felcsattant: ki győzi ezt?! Ő is elsorolta ezeket a leggyakoribb kapcsolatainkat: a párom, a gyerekem, a szüleim, a munkatársak, a szomszédok, a gyülekezet tagjai… Ki győzi ezt? Senki, ha csak a maga tartalékaira van utalva. De aki Jézust így elfogadta, mint Mária, mert ő annak fogadta el Jézust, aki… Akinek Ő kijelentette magát, és az így neki járó hódolatot adta neki, az az ember gazdag lesz lelkileg.
Azt olvassuk az Úr Jézusról: „Ő gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk.” És azt olvassuk róla: Az Ő bűn nélküli, tiszta életét adta oda azért, hogy nekünk életünk legyen, és bőségben éljünk. Aki Jézust így befogadja az életébe, és ezt a neki kijáró hódolatot ilyen túláradó szeretettel és tisztelettel adja, annak telik. Telik kifogyhatatlanul másoknak is adni azt, amire azoknak szükségük van.
A Júdások mindig számolnak. Számító, mindig elégedetlen, keserű emberek. A Máriák nem számítgatják, hogy ki-kinek mennyit adott eddig, hanem mindig készek továbbadni abból, amit ők is úgy kaptak.
Van a Cselekedetek könyvében meg a Korinthusi levélben egy érdekes leírás. Pál apostol értesült arról, hogy Jeruzsálemben nagy éhínség van, és a jövedelem nélküli özvegyek és öregek nélkülöznek. A pogányok között meghirdeti ezt, és azt mondja, hogy mi most már összetartozunk, akik a Krisztusban hiszünk. A Krisztus-test, az egyház, egy élő organizmus. Nekünk most egy kicsit több van, segítsük azokat, akiknek kevesebb van. Megindul a gyűjtés. Egy területen, Macedóniában, azonban ezt nem mondta meg, mert azok olyan szegények voltak, hogy még a jeruzsálemieknél is nagyobb szükséget láttak. Ők meghallván ezt, rossz néven vették: mi nem vagyunk a Krisztus-test tagjai? Nekünk nem szabad adnunk? Ezek után el kellett fogadni az ő adományukat is. És amikor ők is összegyűjtik, akkor írja Pál a korinthusiaknak ezt: „az ő szegénységük az ő lelki gazdagságuk bőségévé vált, és nagy adományt küldenek Jeruzsálembe, mert önmagukat adták először az Úrnak.”
Aki önmagát adja oda annak a Jézusnak, aki mindent megelőzően önmagát adta oda értünk a kereszten, az gazdag ember lesz. Annak telik. Az a maga szegénységéből is szívesen, örömmel tud adni a másiknak.
Nem akartok ilyen gazdag emberek lenni? Ebben a világban, amelyikben egyre ordítóbb a lelki szegénység, ahol egyre többen nem kapják meg azt, a csecsemőktől kezdve az aggastyánokig, egészségesek és betegek egyaránt, amire pedig feltétlenül szükségük lenne, ebben a világban ilyen gazdaggá tett emberekre van szükség, mint Mária is volt. Mert először önmagukat adták az Úrnak — írja Pál apostol. És ezek után van szemük észrevenni a más szükségét, megindul a szívük, hogy tegyék meg, amit tehetnek, és mozdul a kezük is, hogy ezt el is végezzék.
Megjelenik az, amit itt csak egy rövid befejező mondatban ír a Szent-írás: „betelt a ház a kenet illatával.” Megjelenik az, amit Pál apostol így ír: „a Krisztus jó illata áradjon rólatok.” De jó lenne, ha otthon ilyen jó illat áradozna! Az egymásért érzett kölcsönös, önzetlen szeretetnek a jó illata, ahol nem „csinálják” ezt emberek, hanem ahol megterem, belülről fakad a szeretetnek, szolgálatnak, megbocsátásnak, segítőkészségnek soksok jó gyümölcse. És ebben a világban, amelyikben az önzésnek és a képmutatásnak a bűze terjeng, megjelenne a Krisztusban újjászületetteknek a jó illata, és legalább azt a mikroklímát, azt a kis közösséget, amiben élünk, átjárná ez az illat. Aztán rákérdeznének majd emberek: miért, hogyan, hogy bírod ezt, és elmondhatnánk, hogy ki az, aki az életét adta értünk, és azt akarja, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk.
A másik gondolatot csak megemlítem. Van, amit bármikor megtehetünk, és van, amit csak egy bizonyos alkalommal. És ha azt elmulasztjuk, soha többé nincs lehetőség arra, hogy pótoljuk.
Jézus soha többet nem járt Lázáréknál. Ez az útja már a keresztre vezetett. Mária számára a Szentlélek vezetése folytán egyértelmű, hogy most kell bemutatnia ezt a hálaáldozatot. Most kell elvégeznie ezt a szokatlan, és sokakat meghökkentő, sőt felháborító cselekményt, mert ennek most van itt az ideje. Jézus nyugtázza ezt így: „Az én temetésemre kente meg az én testemet.” Hol van az Ő temetése? Senki nem értette, miről van szó, de attól ez még igaz. Attól, hogy mi nem értünk sok mindent a Bibliából, az még igaz. Jézus is mondta ezt: te ezt most nem érted, de majd utólag megérted. Ennek akkor volt az ideje, és ő halogatás nélkül elvégezte.
Engedjük, hogy Isten Lelke indítson és vezessen minket, hogy ne szaporítsuk a mulasztásainkat. Vannak dolgok, amiket csak egy bizonyos időpontban lehet elvégezni. Azt a kis buksi fejet csak egy rövid ideig lehet megsimogatni, mert később máshoz fog odabújni, vagy ha soha senki nem simogatta meg, ő sem fog tudni simogatni felnőttként. Azt a kopaszodó öreg fejet is csak egy rövid ideig lehet még megpuszilni, mert nagyon rövidek az alkalmak és rövid az életünk is, és van, amit csak egy meghatározott pillanatban lehet elvégezni. De ha akkor megtesszük, akkor áldás van rajta. Akkor az Istennek kedves illatáldozat és hálaáldozat.
Talán még ma ki kellene mondani valakinek, hogy köszönöm szépen. Vagy azt, ami olyan nehezen jön ki a szánkon: bocsánatot kérek. Vagy: szívből megbocsátottam. Akkor is, ha nem kér bocsánatot. Ez ugyanolyan meghökkentő és szokatlan lenne, mint Máriának a cselekedete.
Isten elkészít alkalmakat, boldog ember, aki éber, aki vezethető, aki felismeri, és halogatás nélkül meg is cselekszi.
„És a ház megtelt a kenet illatával.” Isten ajándékozzon meg minket olyan megújult élettel, az abban való növekedéssel, amiről valóban a Krisztus jó illata árad, és amivel nemcsak Őt dicsőítjük, hanem sokaknak az életét széppé és gazdaggá tesszük! Énekeljük a 472 dicséret 3. versét:

Lelkek éjét oszlatni fénnyel:
Reád az Úr ezt bízta, lásd.
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével
A bűnösnek szabadulást.
Az Isten vérét adta értünk;
Láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel
Te is adod egész magad.

Ma a kenyérről szeretnék beszélni. Két oka van ennek: az egyik, hogy régi hagyomány református gyülekezeteinkben, hogy az augusztus 20-hoz legközelebb eső vasárnapon hálát adunk Istennek az új kenyérért. A másik oka: akik bibliaolvasó vezérfonalunk szerint olvassák naponta a Szentírást, az elmúlt héten a János evangéliuma 6. részét olvastuk, amelyikben Jézus egy másik kenyérről tanított, aki Ő maga, s ilyen furcsákat mondott, mint amit most is hallottunk az igéből. Vajon hogyan kell helyesen értelmezni Jézusnak ezt a nehezen érthető tanítását?
1. Először valamit a mindennapi kenyerünkről. Általában az életszükségleti dolgokat kenyérnek szoktuk nevezni. Ami kell ahhoz, hogy életben maradjunk, sőt, hogy teljes emberi életet éljünk, az a kenyér.
Jézusnak mindig gondja volt az emberek kenyerére. A Mi Atyánkban a testi szükségeink közül ez az egyetlen, amiért külön könyörgött: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És mielőtt a mennyei kenyérről szóló részletes tanítását elmondta, ami ebben a fejezetben olvasható, előtte jól tartott kenyérrel egy többezres éhes sokaságot. És összeszedette velük a maradék darabokat, mert Jézus számára a kenyér szent volt. Azt nem lehet eldobni, azon nem lehet taposni, abból nem lehet szemét. A kenyér Isten ajándéka, nélkülözhetetlen feltétele az életünknek.
Ugyanakkor a Biblia gyakran hangsúlyozza, hogy legyen mindannyiunknak fontos a másik ember kenyere is. Ne tudjon senki jóízűen eszegetni úgy, hogy mellette éhezik valaki. Tanuljuk meg Istentől kapott ajándékainkat megosztani egymással.
Amikor Isten Ezékiel prófétán keresztül Samária bűneit ostorozza, akkor a legsúlyosabbnak ezt tartja, amit mindenekelőtt említ: azért jön az ítélet, és az a bűne Samáriának, hogy „kenyérbőségben volt, de a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta.” Neki volt bőven, és akinek szűken volt, vagy semmi sem volt, annak nem adott. Ez mindig súlyos bűn Isten ítélete szerint. (Ez 16,49).
A kenyér szentségének a tudata elhalványulóban van. Ma sokan turkálnak a kenyérben, válogatnak, kidobják a szemétbe, és elfelejtjük azt, hogy egy milliárd ember ma este is éhesen fog lefeküdni. Percenként tíz kisgyermek hal éhen vagy szomjan. Nem azért, mert ma nem tudott eleget enni-inni, hanem mert napok óta semmit nem tudott enni vagy inni.
Adjunk hálát Istennek azért, hogy az idén is a fagy és aszály ellenére megadta a kenyérnek valót, ha szűkebben is, mint a korábbi esztendőkben, és minden alkalommal hálaadással vegyük kezünkbe és tegyük a szánkba a mindennapi kenyeret.
A XXI. századi jóléti társadalmak emberét az jellemzi, hogy kenyér helyett sokszor zsemlére vágyik, tápláló kenyér helyett műanyag csipszeket majszol, és az jellemzi, hogy egészséges búza vagy rozslisztből készült kenyér helyett mindenféle műanyagokkal, adalékokkal és festékekkel tömnek bennünket.
Régen a kenyér lisztből és kovászból készült, néha egy kis krumplit is tettek bele, és hagytak elegendő időt arra, hogy megkeljen és megsüljön. Mióta a kenyérgyárak ontják a kenyeret, hogy gyorsabban és olcsóbban lehessen előállítani, azóta jöttek divatba kovász helyett az ún. adalékanyagok. Először 100 kilónyi kenyérhez legfeljebb 10 dekányi adalékanyagot volt szabad keverni, ma már ennek a tízszeresét teszik bele: 100 kilóhoz 1 kilót, néha többet is. Pedig ma is érvényes az, amit egy olyan pék mondott, akinek az apja, nagyapja, dédapja is pék volt, hogy a jó kenyérhez három dolog szükséges: kovász, szív és lélek.
Mi olyan kenyeret eszünk, amiből sokszor mind a három hiányzik. Nincs mit választanunk, megvesszük és megesszük azt, ami van. A Biblia arra figyelmeztet minket, hogy az a fontos, hogy legyünk hálásak a kenyerünkért, legyünk készek mindig megosztani másokkal, és legyünk elégedettek azzal és annyival, amennyit éppen kaphatunk, mert nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.
2. Alapigénk azonban arról szól, hogy Jézust elszomorította az, hogy azok az emberek, akik részesedtek az öt kenyér megsokasításában, akiket Ő megvendégelt azon a jeles napon, utána is csak azért keresték Őt, hogy kenyeret kapjanak tőle. Ennek kapcsán Jézus két nagyon fontos igazságra figyelmeztette őket, és figyelmeztet ma minket is.
a) Nem csak kenyérrel él az ember. Az embernek lelke is van, és a lelkét is táplálnia kell, ha emberi életet akar élni. Így olvassuk ezt ennek a fejezetnek a közepén: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem ezért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert Őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Jn 6,26).
Az egyik tehát az, hogy ne csak kenyeret, hanem lelki táplálékot is vegyen magához az ember, ha ember akar lenni.
b) A másik, amit Jézus mond, hogy nem az lesz igazán gazdag, aki valamit kér tőle, hanem aki Őt magát akarja, Őt magát kész elfogadni, befogadni. Vele jut olyan közösségbe, ami egyre mélyül, gazdagodik és gazdagítja őt is. Az élő Krisztussal lesz lelki egysége. Olyan egység, mint amilyen a megevett kenyér meg a között van, aki azt megette. Amit megeszünk, az a mienkké válik. Az nem külön életet él tőlünk, az eggyé lesz azzal, aki megette. A Biblia ezt nevezi hitnek, ezt a valóságos kapcsolatot az élő Krisztussal, ami mindig a neki való engedelmességet is jelenti.
Nézzük meg egy kicsit közelebbről Jézusnak ezt a két figyelmeztetését.
Az egyik tehát az, hogy nemcsak kenyér a test táplálására, hanem minden Istentől kínált táplálék a lélek erősítésére is. Ne csak a testtel foglalkozzunk, hanem a lelkünkkel is. A léleknek is szüksége van ennivalóra, mosdatásra, a vele való foglalkozásra, karbantartásra. Ellenkező esetben lélektelenné válik az ember és a társadalom, aminek szomorú tanúi lehetünk. A lelkünkkel való foglalkozás nem olyan fényűzés, amit fontosabb feladatok híján ráérő emberek megengedhetnek maguknak, hanem ez ugyanolyan életszükségleti feladat, mint a testünk táplálása.
Jellemző, hogy mennyi időt és gondot fordítunk a test táplálására és a lélek táplálására. Egyszer valakit, aki többször büszkélkedett azzal, hogy milyen egészséges életmódot folytat és mennyire vallásos ember, megkérdeztünk, hogyan szokott indulni a napja? Egészen lázba jött és kezdte részletesen mondani: idejében fel kell kelni, tornászni, utána tisztálkodni, fogat mosni — részletesen elmondta, hogyan, miképpen. Ő szerényen él, nincs sok ruhája, de mindig ad arra, hogy tiszta, rendes öltözete legyen, aztán fontos nyugodtan megreggelizni, és úgy menni a munkába.
Aztán később szóba jött, hogy ki mit olvasott aznap a Bibliából. És mint a legtermészetesebb dolgot mondta, hogy ő semmit, a gondos előkészület mellett erre nem marad ideje az embernek. De ő nagyon vallásos ember.
A testünk karbantartására sok időt és gondot fordítunk, a lélek karbantartására nagyon keveset vagy sok ember semmit nem fordít.
Jézus hangsúlyozza, hogy teljes emberi életet csak az él, aki ugyanúgy törődik a lelkével, mint a testével. Jó lenne, ha mától kezdve tudatosan kigyógyulnánk ebből a kóros, beteges egyoldalúságból, és adnánk enni naponta a lelkünknek. A lélek tápláléka az ige, a lélek tápláléka az Istennek való engedelmesség. Aztán lelki mélylégzést is végeznénk az imádság által, és a lelkünk is magához térne, megerősödne.
A másik panasza Jézusnak az, hogy csak tőle akarnak sokan kapni ajándékokat, de Őt magát elutasítják. Kenyér kell, de Jézus nem kell. Az Üdvözítő ajándékaira szükségünk van, és azt gondoljuk, hogy az Üdvözítőre magára nincs. Jézus gondolatait, gondoskodását, alkalmi segítségét szívesen veszi sok ember, de vele magával nincs kapcsolata. Kevesen vannak — ezt panaszolja itt Jézus —, akik feltétel nélküli, okoskodás nélküli hittel elfogadnák Őt annak, akinek mondta magát, aki Ő valójában: Isten Fiának, a világ Megváltójának, az életünk Urának, és így a vele való életközösségben folytatnák tovább az életüket. Ezt jelenti a Biblia nyelvén hinni. És ezt érti Jézus ezeken a furcsa kifejezéseken, amiket itt olvastunk, hogy aki nem eszi az Emberfiának a testét, nincs élete. „Aki eszi az Emberfiának a testét, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon.”
Nyilvánvaló, hogy nem kannibalizmusról van itt szó. Még az úrvacsoráról is csak áttételesen. Semmiképpen nem tanít Jézus valamiféle átlényegülésről, hogy a kenyér az Ő valóságos testévé válna bármiféle csodálatos folyamat révén. Egyszerűen az a bibliai gondolat jelenik itt meg, hogy valamit megenni azt jelenti, hogy vele eggyé válni, vele azonosulni.
Amikor Isten Ezékiel prófétát a nehéz küldetésébe elküldi, és rábízza az üzenetet, akkor azt mondja: edd meg ezt a könyvtekercset. Ott Ezékielnek nem papiruszt kellett elkezdeni rágni, hanem a könyvtekercsben leírt isteni akarattal kellett egészen azonosulnia. Úgy kell hirdetnie azt a népnek, mint amivel ő egyetért, mint ami az övé is, mint aki lenyelte azt a kemény üzenetet, amit Isten reá bízott. Többször szoktuk ezt átvitt értelemben is mondani: lenyelni valamit.
Amikor Jézus arról beszélt, hogy az Ő testét enni, akkor erre a nagyon mély belső azonosulásra, erre a teljes lelki egységre gondol. Amikor valaki alárendeli a maga akaratát Jézusénak. Amikor feladja a Jézustól való különállását, különösen a vele szembenállását, és egészen kész arra, hogy azt tegye, amit Ő mond neki. Jézus testét enni azt jelenti: eggyé válni vele, azonosulni az Ő akaratával. Annyira, ahogyan a kenyér azzal, aki megeszi, annyira, hogy Jézus kezdi élni a maga életét az ilyen hívőben.
Pontosan úgy, ahogy Pál apostol erről számot adott: élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Ez nem valami megfoghatatlan üres szólam, hanem ez húsvér valóság a hívő ember életében. Ezt a harcot folyamatosan megharcolja, újra és újra igent mond Jézus akaratára, mint aki az ő Megváltója és parancsoló Ura, és hálás azért, hogy vezeti őt, parancsol neki, és meg van győződve arról, hogy Jézus akarata mindig jobb, mint a saját akarata.
Egyébként ennek a fejezetnek a nehezen érthetősége feloldódik akkor, ha emlékeztetjük magunkat valamire, amit matematika vagy mértanórán tanultunk. Mégpedig arra, hogy ha A = B-vel, és B = C-vel, akkor A = C-vel.
Ebben a fejezetben ezt olvassuk, Jézus mondja: „Aki hisz énbennem, örök élete van annak.” Néhány mondattal később: „Aki eszi az én testemet, örök élete van annak.” Tehát aki eszi az Ő testét, azt jelenti: aki hisz Őbenne. De a hit itt személyes kötődést jelent, azonosulást jelent, és mint a legtöbb esetben a Szentírásban, engedelmességet is jelent.
Alapigénkben azt olvastuk, hogy Jézus feláldozta az Ő testét azért, hogy mi életet, sőt örök életet kaphassunk. „Én vagyok az az élő kenyér — mondja a mi Urunk —, amely a mennyből szállt le. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az én testem.”
Ő a szó szoros értelmében a testét is feláldozta, mert csak ilyen áron kaphattuk vissza az elveszített életet, az elveszített örök életet. Aki viszont ezt komolyan veszi, hiszi — ez jelenti azt, hogy eszi az Ő testét —, az részesedik ennek az áldozatnak az erejéből, az áldásaiból. Annak örök élete lesz.
Nem kell ezt csűrni-csavarni, inkább komolyan kellene venni. Mert ez azt jelenti, hogy a Biblia nem tud műkedvelő keresztyénségről. Nem tud olyan szalon-keresztyénségről, ami majdnem az igazi, csak éppen a veleje hiányzik. A keresztyénség a Jézusban való hit. Az Ő tanítványaként az Ő követése azt jelenti, hogy ilyen közösségben él a hívő vele. Vele, akit soha nem láttunk, akivel egészen másként jön létre ez a közösség, mint egymással, két egymást ismerő vagy együtt élő ember között, mert egészen a hit talajára kell helyezni.
Aki hiszi, hogy Ő van, hogy Ő az, akinek a Szentírásban mondja magát, hogy Ő annak kínál életet, és mindazt, ami a teljes élethez szükséges, aki ezt hiszi, az megtapasztalja, hogy milyen ez a Jézussal való lelki közösség. Aki így belsőleg azonosul vele, aki látatlanban igent mond az Ő akaratára, aki úgy kéri az Ő tanácsát egy döntése előtt, hogy Uram, akármit mondasz, ha azt megértem, azt fogom tenni, még ha azt, amit most nem szeretnék, akkor is — ezt jelenti Őbenne hinni, és vele közösségben élni.
A Jézussal való lelki közösség nem az Ő tanításainak a megismerése vagy elfogadása csupán, és végképp nem valamiféle viselkedés, amit megtanulhat az ember. Ezt az elmúlt héten kérdezte valaki: erről van szó, hogy meg kell tanulnom másként viselkedni? Nem erről van szó.
A Jézusban való hit, vagyis az, hogy valaki evett az Ő testéből, vele szíve szerint eggyé vált és azonosult, az egyfajta életvitel, újfajta gondolkozás. Az egy sajátos világszemlélet. A Jézusban való hit erkölcs, jellem, állandó magatartás, nem alkalmi viselkedés, hanem olyan magatartás, ami nem külső parancsra jön létre, hanem ami belső késztetésre folyamatosan jellemzi a hívőt. A Jézusban való hit státusz, állapot. Isten gyermekévé lett valaki, és az is marad mindörökre. Így a Krisztus örököstársa és Isten örököse is. (Róm 8,17).
Ezt a közösséget tette lehetővé a mi Urunk az Ő önmaga feláldozása által a benne hívők számára, és ez a közösség az, ami minőségileg más életet jelent már itt, és ami azt az örök életet is jelenti, amiről itt Jézus beszélt.
Akinek nincs ilyen közössége Ővele, lehet akár ma. Maga Jézus mondta, hogy az ajtó előtt áll és zörget, ha valaki kinyitja előtte az ajtót, bemegy ahhoz, és mindenét megosztja vele. Közösségre lép vele. Amikor az ige hangzik, mindig az élő Krisztus kopogtat az életünk ajtaján. Akár ma kinyithatja valaki és elmondhatja: Uram, eddig gyakorlatilag nélküled éltem, legalábbis ez a fajta azonosulás és közösség számomra ismeretlen, de szeretném, ha ezt létrehoznád.
Akinek pedig van már közössége a mi Urunkkal, az ne felejtse el, hogy ennek a közösségnek a halálunk pillanatáig mélyülnie, tisztulnia, gazdagodnia lehet és kell. Akkor lépjünk előre ebben! Jézus többször mondta ezt a felszólítást: „növekedjetek”. A keresztyén élet, az Ő követése dinamikus életforma. Nem statikus, hogy elmélkedem, vagy egyre több ismeretet gyűjtök. A fejem egyre nagyobb lesz, a végtagjaim meg elcsökevényesednek, mert nem használom őket. Jézus azt mondta: „aki én utánam akar jönni” vagyis lépeget, szépen használja a lábát, halad előre, „az tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét” — tehát használja a kezét is. Az egész ember erősödik, és folyamatosan erősödik ebben, és úgy „kövessen engem”.
Boldog ember az, akinek az életében bekövetkezik ez a minőségi változás. Eddig Ő nélküle, mostantól Ővele, és boldog hívő az, akinek folyamatosan növekszik az élő Krisztusba vetett bizalma, reménysége, és elmondhatja minden nagyképűség nélkül, alázatosan, de a valóságnak megfelelően: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”