BARTIMEUS MEGGYÓGYÍTÁSA 1. VAK BARTIMEUSOK

Isten kegyelmét kérve, ennek a történetnek az üzeneteit hallgatjuk majd meg ezeken az estéken. Szinte minden szónál szeretnénk megállni, olyan sok mondanivalója van ennek az egyszerű történetnek.
Szeretném előrebocsátani, hogy hiszem, hogy ez így történt, ahogy most hallottuk. Egyáltalán hiszem, hogy a Biblia igaz, és hogy általa Isten minket, XXI. századi embereket is segíteni tud. Aki kételkedik a Szentírás hitelességében az előbb-utóbb kénytelen találkozni azzal a ténnyel, hogy mindaz, ami a Bibliában van, olyan tökéletesen egymásra épül, a részletek egymást erősítik, hogy hiába próbálja valaki egyik vagy másik ponton kikezdeni, kénytelen szembesülni azzal, hogy ez így igaz.
Mielőtt Bartimeussal foglalkozunk, hadd mondjak el egy történetet ennek a szemléltetésére.
Egy mai fiatalember erős vágyat érzett arra, hogy Istent megismerje. Vásárolt egy Bibliát és azon nyomban olvasni kezdte. Leült egy padra egy parkban. Annyira belemélyedt, hogy nem is vette észre, hogy a pad másik végére közben szintén leült valaki, mégpedig egy lelkész, aki az egyetemen a liberális bibliakritikát tanulta. A fiatalember egyszer csak önfeledten felugrik és elkezd ujjongani: Csodálatos, fantasztikus, hallatlan, ilyen hatalmas az Isten! Megkérdezi a lelkész, mit olvasott. Hát azt, hogy Isten kettéválasztotta a Vörös tengert, átvitte rajta az Ő népét, és így megmentette az ellenség elől. Ó — mondja a lelkész — ma már tudjuk, hogy ott akkor csak 30-40 cm-es víz volt, és könnyű volt átlábolni rajta. A fiú megköszöni a felvilágosítást, visszaül és tovább olvas. Kis vártatva még hangosabban kiabál, és még jobban ujjong: Óriási, szenzációs, ez aztán a csoda. Na, mit olvasott? Azt olvastam, hogy Isten a fáraó egész hadseregét lovastól, harciszekerestől belefullasztotta a 3o-40 cm-es vízbe.
Nem érdemes fantáziálni, csűrni, csavarni, az úgy igaz, ahogy meg van írva. Isten több helyen biztosít minket a Szentírásban, hogy azért van megírva, hogy a hitünket erősítse vele, segítsen eligazodnunk az élet dzsungelében, és sokféle terhünket hordozva is legyen erőnk, reménységünk.
Hiszem, hogy Bartimeus története is történet. Így történt meg, ahogy a Bibliában olvashatjuk. Vagyis, hogy Jézus az utolsó Jeruzsálembe vezető útján, ami már a keresztre vezetett, keresztül ment Jerikón, és ott a városból kivezető úton egy vak koldus a segítségét kérte. Ő meggyógyította, és ez a Bartimeus követte Őt. Ennyi maga a történet, és itt testi vakságról, testi gyógyításról van szó. Menetközben azonban figyeljünk majd oda ennek a történetnek a lelki vonatkozásaira is, mert fontos üzenetek vannak ebben elrejtve.
Ma az első mondattal foglalkozzunk, azon belül is ezzel a ténnyel, hogy ez az ember vak volt. Az első mondat így hangzott: „Amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett.”
Bartimeus személyi adatait tartalmazza ez a mondat. Neve — kiderül, hogy nincs is saját neve. Csak úgy emlegetik, hogy ez az öreg Timeusnak a fia. Mert a bar azt jelenti: fia. Bartimeus — olvastuk itt is — a Timeus fia. Egy névtelen senki. Egy útfélre vetett élet, akinek még saját neve sincs. Apja neve Timeus, lakóhelye Jerikó, foglalkozása koldus, munkahelye az út széle.
Ha visszaemlékezünk a tegnap hallottakra és ezzel a mai piacszemlélettel értékeljük Bartimeust, azt mondjuk: értéktelen élet. Csak teher a társadalom nyakán. Nem lehet profitálni belőle. Senkinek semmi haszna abból, hogy a világon van. Mivel abban az időben a sérültekről semmi módon nem gondoskodtak, nincs más lehetőség a számára, mint hogy minden reggel kibotorkál a városkapuba, leül az út szélére és koldul.
Közben az emberek jönnek-mennek, elcsíp egy-egy szót, félmondatokat, s abból próbálja összerakni a valóságot. És ha kap annyi adományt, ami az aznapi élelemre elég, akkor boldog lehet. Néhány fillér könyöradomány és néhány méternyi hallótávolság — ide zsugorodott az élete. Ide zsugorodhat egy embernek az élete. És lényegében mindenhonnan ki van zárva. A közösségből, az utazásból, a házasságból. Családot nem alapíthat, mert az, aki nem tudja eltartani a családját, nem ember. Az nem érdemli, hogy asszonyember kerüljön mellé. Örüljön, ha magát valahogy fenntartja.
Hogy egy kicsit át tudjuk érezni, milyen lehet egy ilyen ember helyzete, nem ártana, ha egyszer kipróbálnánk, hogy reggel, amikor felébredünk és felülünk az ágy szélére, bekötnénk a szemünket, és egy ideig rajta hagynánk a kötést. Aztán megpróbálunk így megmosakodni, az még megy. Megborotválkozni már nehezebb lenne. Megfésülködni a hölgyeknek bekötött szemmel. Aztán kiválasztani az aznapi ruhát, felöltözni, megreggelizni — és innen már nem is folytatom, így el ne induljon senki a villamosmegállóba, mert abból csak baj lesz.
Mennyi minden köti, bénítja, mennyi minden beszűkíti egy ilyen embernek az életét. Pedig csak egy érzékszerve sérült és nem működött, és mégis ennyire szegénnyé és szűkké válik az élete.
Jerikóban pezseg az élet. Igaz, Jerikó átkozott város volt. Tudjuk Józsué könyvéből, hogy Józsué megátkozta, de időközben gazdag kereskedővárossá nőtte ki magát. Égbenyúló pálmái híresek voltak, balzsammezői messzire árasztották a kellemes illatot, és azt mondják, a leggazdagabb emberek szívesen költöztek oda.
Egyébként Jerikó volt a föld legmélyebben fekvő városa, 250 méterrel a tengerszint alatt. Bartimeus azonban ebből semmit sem látott. Őt nyomorúsága odakötözte az árokparthoz. Valamikor ő is látott, de annak vége, mégpedig végérvényesen befejeződött. És örüljön, ha így tengődhet.
Jól szemlélteti ez azt, amiről tegnap este szólt hozzánk az Úr Jézus, hogy mi a különbség a lét és az élet között. Életnek nevezhető ez? Most Bartimeus példájánál maradva: az életfunkciói működtek, de a valóságnak egy nagy részéből ki volt zárva, azt nem érzékelte. A teljes valóságnak csak egy töredékén tájékozódott. Lehet így helyes következtetésekre jutni, hogy az igazságnak csak egy részét ismeri valaki? Vajon nem éppen az hiányzik az ilyen embernek, ami életté tenné a létet? Létezett Bartimeus, de az övénél sokkal gazdagabb életet éltek sokan mások.
Az egész emberiség sorsa, állapota ez kicsiben. Mert valamikor mi is láttunk — mindent. Láttuk Isten gyönyörű világát. A hitével a teremtett ember látta Istent, értekezett vele folyamatosan. Kapcsolatban volt vele. Látta az élete értelmét. Teljes valóságlátása volt annak az embernek, akit Isten megteremtett.
Amikor fellázadtunk Isten ellen, megsérült a látásunk, sőt elveszítettük az egyik érzékszervünket, a hitünket, amivel ennek a világnak a láthatatlan részét lehet érzékelni. Ma már mindnyájan lelkileg vakon születünk. Vakon, mint a kismacskák, csak nekik később kinyílik a szemük, nekünk meg nem. És ha Jézus Krisztus meg nem áll valaki mellett, s vissza nem adja a lelki látását, a hitét, akkor az az ember vakon hal meg, és az lesz a sorsa, amiről tegnap szintén szólt hozzánk Isten igéje. Ez ugyanolyan kilátástalan, reménytelen állapot, mint amilyen Bartimeusé volt.
Ráadásul azt olvassuk a Bibliában, hogy átkozott lett a föld miattunk. Ilyen állapotában is virul bizonyos értelemben a föld. A technika és a tudomány fejlődik, csak tele van a világ látó vakokkal, akik a valóságnak csak egy részét érzékeljük, és azt gondoljuk, hogy ez a teljes valóság.
Sokszor egyszerű dolgokban is meglátszik, hogy mennyire nem látunk. Gyönyörű magyar nyelvünk több kifejezése utal erre. Például: nem volt tekintettel rá. Miért nem? Vagy: keresztül nézett rajtam, mint egy üvegen — mondja valaki keserűen és sértődötten. És ezért ütközünk össze állandóan, mert nem látjuk egymást. Vagy ahogy mondani szoktuk: neki megyünk, néha neki esünk egymásnak, mint akik nem látnak.
Egy egészen egyszerű, és sajnos gyakran ismétlődő példán hadd szemléltessem, mire gondolok, amikor erről a lelki-szellemi vakságról beszélek.
Meglátogatok egy családot. Az édesanya még nem jött haza. Otthon van az apuka meg a kamasz lányuk. A kislány kedvesen háziaskodni kezd. Teát főz, udvariasan kínál. Én meg próbálok beszélgetni. Apukát is, őt is kérdezgetem. De ővele nem lehet beszédbe elegyedni, mert minden hozzá intézett kérdésemre az apja válaszol. Ráadásul semmivel nincs megelégedve apuka, amit a kislány ott kedvesen ügyeskedik. Mindenre tesz valami bántó kritikus megjegyzést. Neveli a gyereket állandóan. A kislány arca többször megrándul, aztán megtelik a szeme könnyel, és csendesen kimegy. Megkérdezem az édesapját: mit gondol, vajon miért sírt a lánya? Sírt? Ő nem látta. Nem sírt, hiszen nem kisgyerek az már. Aztán elkezdünk beszélgetni, hogy éppen erről van szó. Nem kisgyerek ő már, de még ha kisgyerek lenne, akkor sem szabad így megalázni, megszégyeníteni egy idegen előtt. A kislánya miatta sírt. Majdnem megsértődött.
Egy totálisan vak ember, aki semmit nem látott abból, amit ő ott művelt. Semmit nem vett észre abból, ami lezajlott a gyermeke szívében. És egyáltalán nem látta azt, hogy ha ezt így folytatja, hosszú távon mi lesz ennek a következménye. Könny szökik az édes gyermeke szemébe miatta, és nem látja. És ehhez hasonlót sokat tudnék még említeni. Ilyen értelemben is vakokká lettünk.
És nem látjuk önmagunkat sem. Hányszor ez a bajunk, hogy ki túlbecsüli magát, ki pedig saját meglevő értékeit sem veszi számba. Sokszor meg a két véglet között hánykolódunk.
Nem vesszük észre a környezetünket. Olyan sokszor tapasztalom, hogy ami mellett naponta elmegy valaki az utcájában, nem látja meg. Én arra járok egyszer, feltűnik, mondom neki. Nem, ott ilyen nincs. Mivel ezt említettem, néhány nap múlva újságolja: valóban ott van, és milyen szép.
Mintha vakon közlekednénk. Megvan ennek a magyarázata, mert annyi gondunk, bajunk van, hogy sokszor tényleg majdnem becsukjuk a szemünket úgy megyünk, mert akkor is forgatjuk magunkban a gondolatokat, keressük a megoldási lehetőségeket.
És nem látjuk a bűneinket sem. Amikor egy kívülálló akármilyen nagy szeretettel próbál rámutatni valakinek a hibáira, általában védőbeszédet tart, vagy bagatellizálja, vagy — rosszabb esetben — megsértődik.
Aztán hányszor hallunk ilyen kifejezéseket, hogy mondja valaki mérgesen az öklét rázva: nem látok a pipától, magyarul a méregtől. Vagy nem láttunk az aggodalmaskodásunktól, az elképzelt veszedelmek képe lebeg a szemünk előtt. Néha meg a tényleges veszedelmeket és csapdákat nem vesszük észre. Vannak, akik sötéten látnak, és a szellemi-lelki látásunkban is jelentkeznek ezek a betegségek, hogy rövidlátás, csőlátás, színtévesztés. Annyiféle hályog van, ami az ember szeme elé ereszkedik, és nem látjuk azt, ami a szemünk előtt van. Nem látjuk a valóságot.
Olyan szomorú az, amikor nem látjuk a hozzánk legközelebb állókat. Egy fedél alatt élnek emberek évek, évtizedek óta és még mindig nem ismerik egymást. A kívülálló, az idegen sokszor első látásra észreveszi, hogy mit adhatnának egymásnak, kinek mire van szüksége. És miért nem adják, amikor semmibe sem kerülne, és mindenkinek az lenne jobb? Nem látja. Sem a másik szükségét, sem azt, hogy ő lenne hivatott azt kielégíteni.
És nem látjuk Istent. Istenre aztán végképp nincs tekintettel a legtöbb ember. Nem számolunk vele, nem számítunk rá. Mintha nem lenne. Nem tényező. Olyan sokféle változatban hallom ennek a megfogalmazását.
Tehát a valóság jelentős részét, például, amit a Biblia láthatatlanoknak nevez, egyáltalán nem érzékeljük. Mint ahogy Bartimeust és sorstársait sok mindenből kizárja ez a fogyatékosságuk, minket mindnyájunkat, akik a világra születtünk, ez a lelki vakságunk kizár az Isten országából, és a vele való közösségből.
Úgy van ez, ahogy Pál apostol a Korinthusi levélben írja: „Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása.” (2Kor 4,4)
Megvakította őket a világ istene. Megvakított minket a gonosz, az ördög, és nem látunk. És ez kizár az Isten országából. Emiatt lesz olyan szegény sok embernek a lelki-szellemi élete. Emiatt szűkül be úgy az életünk, mint ahogy Bartimeusét láttuk, hogy beszűkült, és emiatt jutnak el manapság sokan egészen oda, hogy önmagukon kívül senkit, semmit nem érzékelnek. A fiataloktól gyakran megkérdezem, mit szeretne, mire vágyik, mik a tervei, vagy hogy érzi magát a bőrében, és egyre gyakrabban elhangzik ez a válasz többféle változatban: a célom az, hogy jól érezzem magam. Én —, mintha rajtam kívül senki más nem lenne, most —, mintha nem lenne jövőm, és nem arra kellene készülnöm, testileg — általában így értik — jól érezzem magam. És a többiek? Akkor csodálkozó arckifejezés a válasz.
Én jól érezzem magam. Ennyire beszűkülhet az Isten nélkül élő és gondolkozó embernek a világa. És közben a civilizáció virágzik, csak közben éppen emiatt a vakságunk miatt is kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy (csak néhány példát említek): egyre több gyógyíthatatlan betegség üti fel a fejét, naponta tízezrek halnak éhen és szomjan, nem tudunk véget vetni a háborúknak, és nem tudjuk megállítani azt a most már visszafordíthatatlanná vált szörnyűséget, amivel tönkretesszük Isten teremtett világát, vagyis a saját életfeltételeinket. Mert így Isten nélkül, a valóságnak csak egy töredékén tájékozódva, csak erre vagyunk képesek.
A gazdag Jerikóban ott ülnek a koldusok. És a mai gazdag városokban ott tengődnek a hajléktalanok, a munkanélküliek, a társtalanok, az istentelenek és sok szót alkothatnánk még ezzel a fosztóképzővel, hogy talantelen.
És a mi legnagyobb bajunk az, hogy azt sem látjuk, hogy nem látunk. Jézus szerint a lelki vakoknak ez a legnagyobb tragédiája, hogy nem látják, hogy vakok. A farizeusok vitatkoztak egyszer Jézussal, és nekik mondta keserűen: ha látnátok, hogy vakok vagytok, lehetne segíteni rajtatok. De mivel azt állítjátok, hogy láttok, s közben vakok vagytok, vakoknak vak vezetői lesztek, és mind a ketten a szakadékba estek.
Istennek nagy kegyelme az, ha valakinek feltűnik: hiszen nem is látok tisztán és világosan. Szeretnék a mostaninál világosabban látni. Szeretném az összefüggéseket is látni. Szeretném a lényeget megismerni, nemcsak jelenségeket észlelni. Aki ide eljut, az már elindult a gyógyulás felé.
A Biblia azt mondja nekünk, és ez az evangélium, hogy ebbe az átokverte Jerikóba, erre az átokverte földre jött el Jézus Krisztus. Ide a tengerszint, az emberszint alá. És úgy vette le az átkot rólunk, hogy Ő maga átokká lett érettünk.
A Galata levélben így írja ezt az apostol: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk — mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” (Gal 3,13). Ő ezért vállalta a kereszthalált, és engedte, hogy elvakult emberek dühe, gyűlölete, kegyetlensége leköpdösse, összerugdossa, halálra kínozza azért, hogy ne nekünk kelljen elszenvednünk ezeket a szörnyűségeket a saját Isten elleni lázadásunk és bűneink miatt.
Amikor Jézus meghalt a kereszten, ott helyben kinyílt a szeme egy pogány katonatisztnek. Azt mondja a római százados: bizony, ez az ember Isten Fia volt. Micsoda felismerés! Egyszerre látja a lényeget. Valami vadonatújat. Egy új világ nyílik ki előtte, és ezt éli át mindenki ma is, amikor Jézus Krisztus megnyitja a szemét.
És az Ő halála után három nappal, amikor feltámadott, százak és ezrek láthatták, hogy valóban igaz mindaz, amit megmondott. Az is, amit nem tudtak elképzelni, hogy a harmadik napon majd feltámad. Ezt többször megmondta. A vak ember azt hiszi, hogy amit nem tudok elképzelni, az nincs, és úgy sem következhet be. És íme bekövetkezett. És azóta is olyan sokunk mellett megállt Ő, névtelen senkik mellett, vak koldusok mellett, és megnyitotta a szemünket, visszaadta a hitet, a lelki látást, a láthatatlanok érzékelését is.
És ahogy annak idején megállt Bartimeus mellett, úgy áll meg Jézus itt most mi mellettünk. Ez a Bibliában leírt ígéret. Az Ő igéje és Szentlelke által itt van. Ahol csak ketten vagy hárman is Ő miatt jönnek össze, megígérte, ott van, és kész megnyitni a mi vaksi szemünket is.
A Jelenések könyve ír egy gyülekezetről, amelyik nagyon büszke és gőgös volt, és állandóan dicsekedett. Jézus ezt üzeni ennek a gyülekezetnek: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem szemgyógyító írt, és kend be a szemedet, hogy láss.” (Jel 3,17-18).
Végy tőlem… A mai aranymondásunknak ezt szeretném javasolni. Jézus megáll a mai vak Bartimeusok mellett, és ha valaki már látja, hogy vak, és nem akar ilyen maradni, az kiálthat úgy, mint az akkori Bartimeus: könyörülj rajtam! és Ő ad olyan szemgyógyító írt, ami kinyitja a szemünket.
Ő visszaadja az elveszített hitünket, helyreállítja az Istennel való kapcsolatunkat, és csakugyan egy új világ nyílik ki az ilyen ember előtt. Az ilyen emberek nem győzik sorolni, hogy mit jelent számukra az, hogy Jézust valóságos személynek érzékelik, és ez nem a ő fikciójuk, elképzelésük, hanem ez tény, akivel beszélgetni lehet, aki válaszol a hozzá intézett kérdésre. Egyszerre meglátják önmagukat olyannak, amilyenek. Meglátják a másik embert. Meglátják a másik emberben a jót, és annak tudnak örülni, még szóvá is teszik. Meglátják a bűneiket, meglátják a feladataikat, és látni kezdik a láthatatlanokat is. És ettől lesznek az ilyenek erős szívűek — így mondja a Biblia.
Mózesről olvassuk ezt: erős szívű volt a sok nehézsége között is, mint aki látta a láthatatlant. Mert a hitünkkel a valóság láthatatlan részét is ugyanolyan realitásnak, valóságnak érzékeljük, mint a többi érzékszervünkkel a valóság többi részét.
Isten igéje ma ezzel bátorít minket: végy tőlem… A mi feltámadott és élő Urunk mondja ezt nekünk. És Ő meggyógyít a vakságból, kihoz a koldussorból, amiről majd holnap fogunk beszélni, és új feladatokkal, új erőforrásokkal vele közösségben tölthetjük el a testben hátralevő időt és az örökkévalóságot is.