Cseri Kálmán

Jó lenne, ha minél kevesebb terhet vinnénk át a következő esztendőre. Nagyon fontos lenne az, hogy semmi feleslegeset ne vigyünk magunkkal. Például semmi sérelmet, keserűséget, bosszúvágyat, megbántottságot, haragot. Ma este mindezt lerakhatjuk az Úr Jézus lábaihoz. Vagy kép nélkül: mindezt szívből megbocsáthatjuk azoknak, akik ebben az évben bármit is vétettek ellenünk. Minden kárt, kellemetlenséget, keserűséget szívből megbocsáthatunk.
Sokáig imádkoztam és gondolkoztam, hogy miről legyen szó ma este, és nem tudtam kitérni ez elől. Isten különös hangsúllyal ezt helyezte a szívemre a személyes magatartásomat illetően is, és mint a gyülekezetnek szóló üzenetet is, hogy erről a páratlan nagy lehetőségről ne feledkezzünk meg, mielőtt véget ér ez az esztendő, hogy meg lehet bocsátani egymásnak. Sőt a Biblia nemcsak mint lehetőségről beszél erről, hanem a hívőknek egyszerűen parancsba adja. Ezt olvastuk itt: „bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban.”
Ha valaki nem akar megbocsátani, abba bele lehet betegedni, láttam erre példákat. Ha valaki megharcolja ezt, és eljut oda, hogy mivel Isten mondja, kész vagyok, mivel Ő megbocsátott nekem, én is kész vagyok megbocsátani mindenkinek, különösen annak, akitől nagyon fájó sértést kaptam, az ilyen emberek felszabadulnak, szárnyakat kapnak és a hitben is megújulnak.
Sokféleképpen tudjuk megbántani egymást akaratlanul is és szándékosan is. Ezek a bántások néha fájó sebet ütnek az embernek a lelkén. Lehet, hogy valami nagy csalódás ért az idén valakit. Lehet, hogy anyagi vagy erkölcsi kárt kellett elszenvedni és pontosan tudja ki miatt. Vagy valami megaláztatásban volt részünk. Vagy kibeszélték azt a titkunkat, amit hogy megkönnyebbüljünk, rábíztunk valakire. Hátba támadt az, akiről nem is gondoltuk volna. Vagy éppen a baj közepén hagyott magunkra az, akiben pedig bíztunk. Visszaéltek a helyzetünkkel, a gyengeségünkkel. Valaki nem tartotta meg a szavát, és ez nagyon kellemetlen, több mint kellemetlen volt. Vagy megszegte ígéretét. Megrágalmaztak esetleg nyilvánosság előtt, és ott álltunk védtelenül és védhetetlenül.
Nem lehet felsorolni azt, hogy milyen sokféleképpen vagyunk képesek vétkezni egymás ellen. És mindenki elkövethet ilyen bűnt, még a házastársunk is. Nem beszélve a volt házastársról. A gyerekek, a szülők, a testvér és az ellenség, a főnök és a beosztott, a szomszéd és a különböző közösségek vezetői, ahova tartozunk, beleértve az egyházat is. Az országnak a felelőtlen felelősei. Bármilyen oldalról és sokszor váratlanul érhet minket ilyen bántás. És óhatatlanul keserűség, vagy rosszabb esetben bosszúvágy ébred az ember szívében. Úgy érezzük, hogy aki megbántott, az adósunk lett. S miközben tiltakozik a lelkünk ellene, mégis ott fortyog bennünk a tehetetlen düh — nagyon szép ez a magyar kifejezés: méreg —, és ez ténylegesen mérgezi az ember életét. Megrontja kapcsolatainkat, tönkreteszi az örömünket, megzavarja az éjszakai pihenésünket, megterheli az idegrendszerünket, és az egyébként is nagy feszültséget értelmetlenül növeli.
Van, aki széltében-hosszában híreszteli az elszenvedett bántásokat. Van, aki hallgat róla, de belül háborog, és esetleg emiatt lyukad ki a gyomra, vagy lesz aritmiás a szíve. Mindenképpen sok kárt okoz ez annak, aki magában tartja.
Ezért tartotta Jézus Krisztus olyan fontosnak azt, és többször visszatért erre, tanított róla, példázatot mondott ennek az érdekében, hogy a megbántott emberek számára van egy óriási nagy lehetőség, ami magunktól nem jutna eszünkbe. Nemcsak az, hogy visszaüssön, nemcsak az, hogy valami módon megtorolja, vagy tehetetlenül fortyogjon, hanem elengedheti a tartozást. Meg lehet bocsátani.
A Hegyi beszéd egyik legmeglepőbb jézusi tanítása ez. Azt mondja: megmondatott a régieknek, hogy ne úgy, mint ahogy Lámek tette, hogy önbíráskodással a többszörösét adta vissza, de még csak az sem kötelező úgy, hogy szemet szemért, fogat fogért, ahogy a mózesi törvény szabályozta ezt, hanem lehetséges, hogy megbocsátotok. Lehetséges, hogy pofon vágnak jobbról, és odatartod a bal orcádat is. Ez teljes képtelenség, embernek ilyen nem jut eszébe. Ilyenre csak az Úr Jézus tudott először is példát adni, aztán tanítást is adni.
Van ilyen lehetőség, hogy megbocsátani, és ennek az alapja az, ahogyan az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Vagyis feltétel nélkül, ahogy Ő megbocsátott.
Éppen ezért azt nézzük meg ennek az évnek utolsó estéjén, hogy a Biblia tanítása szerint mit is jelent megbocsátani, ki tud megbocsátani, és hogyan kell megbocsátani.
Mit jelent megbocsátani?
Azt, hogy egyszer és mindenkorra feladja az ember a megtorlás igényét és jogát. A megbocsátás ellentéte a megtorlás és a bosszú. Az bocsátja meg az ellene elkövetett bűnöket, aki kijelenti: nem tartozol nekem. Mintha megfizetted volna, úgy tekintek rá. Megszűnt a tartozás, nem áll ott közöttünk, és soha többé nem fogom említeni. Mintha nem lett volna. A Biblia így beszél Isten megbocsátásáról.
Éppen ezért világosan látnunk kell, hogy a bibliai megbocsátás nem az érzéseknek a teljesítménye. Még csak nem is az értelmi belátáson alapul, hanem az akarat dolga. A Biblia tanítása szerint a megbocsátás a hívő ember számára engedelmesség. Hitből való engedelmesség. A hívő életben egyébként is világosan látnunk kell ezt a hierarchiát, hogy érzések, értelem és legfelül a hit. (Ez nagyon fontos a szerelemnél is. A szerelem nem valami elemi erő, ami magával sodorja a tehetetlen embert. Az érzései felett uralkodnia kell az értelmének, afelett meg uralkodik a hite, vagyis az Isten igéjének való engedelmessége. Így kerül a helyére aztán minden: a nagyon fontos érzések és az Istentől megvilágosított értelem.)
Ez a megbocsátásnál is így van. Ezért nincs semmi szerepe a megbocsátásban annak, hogy van kedvem hozzá vagy nincs. Ha én Úrnak vallom az én Uramat, akkor engedelmeskedni tartozom neki. Ő azt mondja: bocsássatok meg egymásnak, ahogy az Isten megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban. Ez a feladat. Akkor lássak hozzá! Isten világosan látja, hogy mi jó mindkettőknek; és Ő ezt a hívőnek mondja, a hívő a hitével ezt meg is értheti, akkor most már az engedelmesség van hátra.
Megbocsátani tehát azt jelenti, hogy kész engedelmeskedni a hívő az ő Urának, és nem lépteti elő önmagát bíróvá, aki ítélkezni akar, sem ügyésszé, aki folyamatosan vádolja a másikat, aki őt megsértette, hanem tudja, hogy ő is ugyanolyan bűnös, mint az, csak ő már kegyelmet nyert bűnös. Neki is le kell ülnie a vádlottak padjára, ahol ugyan kegyelmet kapott Istentől, de ezzel nem kerülhet fölé annak, aki ellene vétkezett.
Ha tehát valaki, aki Istentől már bűnbocsánatot kapott, mégis bosszút forral magában, elégtételt követel, vagy akár csak rosszat mond arról, aki vétkezett ellene, vagy sajnálja és sajnáltatja önmagát, az engedetlen, mert hálátlan azért a kegyelemért, amit ő is érdeme nélkül kapott. Az ilyen hívő önmaga ellen imádkozik, amikor elmondja a Mi Atyánkot, hogy tudniillik bocsásd meg a vétkeinket, úgy, ahogy mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.
Egyébként nem önző szempont, ha azt is látjuk, hogy nekünk is jobb, ha megbocsátunk. A megbocsátás felülemeli az embert mindig a helyzeten. A harag és a keserűség lehúz, és nem tud az ember emelkedetten gondolkozni, és helyesen ítélni. Aki haragszik és konzerválja magában a sérelmeket, a keserűséget, az rab. Kényszer gondolatok és kényszer indulatok kínozzák. Aki megbocsátott, az szabaddá válik. Teljesen független attól, hogy ki mit tett ellene, ki mit szól hozzá. Független a maga gyengeségétől is, felülemelte őt önmagán az Úr Jézus. A megbocsátás mindig győzelem önmagunk felett, vagy pontosabban: Jézus győzelme bennünk.
Ki tud megbocsátani?
Leginkább az, aki tisztában van azzal, hogy neki mi-mindent bocsátott meg már Isten. Az nem tartja számon kicsinyesen mások vele szembeni tartozását, aki tudatában van annak, hogy mekkora tartozást engedett el neki Isten. Annak könnyű megbocsátani, aki tudja, hogy egyedül azért kaptunk bocsánatot minden bűnünkre, mert a bűn nélküli Isten Fia, az Isten Báránya, Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte a mi igazságos büntetésünket. Akinek ez nemcsak az eszéig, hanem a szívéig hatol, és átjárja az egész lényét, annak a szívében mérhetetlen hála ébred. Az egyszerűen szégyelli magát, ha haragot akarna tartani, és megtapasztalja, milyen gazdag lett a megbocsátásban. Telik neki elengedni mások adósságát, hiszen neki sokkal többet engedett el annál Isten.
Ezért írja itt Pál apostol, hogy ez a mérce: „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztus Jézusban.”
Hogyan kell megbocsátani?
Jézus Krisztus hosszú példázatot mondott egyszer arról, hogy a király milyen nagy adósságát engedte el egyik szolgájának, és az ezek után az utcán fojtogatni kezdte az egyik kollegáját, aki egy kis összeggel tartozott neki. Ennek a záradékaként mondja Jézus, hogy súlyos büntetése lesz mindannak, aki nem tudja szívből megbocsátani azt, amit ellene vétettek. Szívből. Nem felszínesen, nemcsak úgy tesséklássék, nem egy odavetett hányaveti mondattal, hanem őszintén, megharcolva, egyszer és mindenkorra. És úgy, hogy az soha többé nem választ el attól, aki vétkezett ellene.
És ha nem tudom elfelejteni? — szokták kérdezni az emberek. Elfelejteni nem olyan könnyű, és nem lehet parancsra elfelejteni sérelmeket. Elhatározom, hogy mától kezdve nem jut eszembe többé. Ez butaság. Eszembe fog jutni. De az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem jut többé eszembe, hanem ha eszembe jut, az sem mérgezi a kettőnk kapcsolatát. Nem áll ott közöttünk, és amiatt nem lesz más a véleményem arról a másikról, és nem rontja el a kedélyemet sem.
És ha nem kér bocsánatot? Akkor is meg kell bocsátani. Ha a megbocsátás az akarat dolga, akkor ez független attól, hogy ő mit kér és mit nem kér. Lehet, hogy ő nem is látja bűnnek azt, amit ellenem elkövetett, csak én szenvedek miatta. Azt előbb-utóbb meg kell látnia, de nem a sértett fél alkalmas arra, hogy meggyőzze őt erről. Majd valaki megvilágosítja neki, vagy Isten rávezeti. Ez a legmeggyőzőbb. Függetlenül attól, hogy kér bocsánatot vagy nem, a független szabad ember képes és kész megbocsátani ezt is. És soha többé nem emlegeti.
Van egy szellemes, talán túlságosan hétköznapiasan fogalmazott angol közmondás, amiben nagy igazság van. Így hangzik: ha eltemettél egy kutyát, ásd el vele a farkát is. Miért? Mert amíg az kilóg, újra elő lehet rángatni. Még ha bűzlik, akkor is. És ó, de sok kárt okozunk az ilyen kutyafarkakkal. Az ismét felhánytorgatott sérelmekkel, amiket állítólag megbocsátottunk, de nem ástuk el a farkát is.
Arról, ahogyan Isten megbocsát nekünk, a Biblia azt mondja: Ő nem emlékezik meg többé a mi bűneinkről. Nincs a Bibliában ilyen, hogy elfelejti a bűneinket. Isten nem felejt, az emberi tulajdonság. De noha nem felejtette el, nem emlegeti soha többé. Mintha nem történt volna. Ilyen képeket használ maga Isten, amikor a bűnbocsánat komolyságát, radikalizmusát tanítja a benne hívőknek, hogy mint ahogy a szél elfújja a felhőt, volt, nincs, azt nem lehet újra összetákolni. Vagy azt mondja: a ti bűneiteket a tenger fenekére vetem. És az ott leül, és soha többé onnan senki ki nem halászhatja. Nem emlékezik többé a bűneinkre. Ezt a képességet kell elkérnünk Istentől, és ezt viszont Ő adja, hogy a megbocsátott bűn ne befolyásolja többé két embernek vagy csoportnak a kapcsolatát.
A Biblia arról is beszél, hogy aki nem akar megbocsátani, az megreked a hit útján. Mert ökölbe szorított kézzel nem lehet sem imádkozni, sem kezet fogni, sem simogatni, sem ajándékot elfogadni, sem ajándékot továbbadni. Ezért tartja olyan fontosnak Isten igéje, hogy ha néha ökölbe rándul is a kezünk, mert olyan váratlan rúgás vagy ütés ért bennünket — és ennek ki vagyunk téve mindnyájann —, tanuljuk meg kisimítani az öklünket, esetleg a másikkal összekulcsolni, vagy áldásra kinyújtani. Jézus ilyen hajmeresztő parancsokat ad: aki rólatok rosszat mondott, arról ti mondjatok jót. Aki nektek ártott, azzal tegyetek jót. És aki üldöz és kellemetlenkedik, azért tanuljatok meg imádkozni. A megbocsátásnak ilyen magas iskolájába segíti el az Úr Jézus azokat, akik készek neki engedelmeskedni.
Azzal tisztában kell lennünk azért, és itt semmit ne idealizáljunk (a Biblia nem romantikus olvasmány, hanem nagyon is a valóság talaján áll), hogy aki ellenünk vétett, annak a vétkét nem szabad kisebbítenie a sértettnek. És főleg a megbocsátás nem azt jelenti, hogy igazolom az ő vétkét, vagy azt mondom: á, semmi, semmi. Az igenis fájt, rosszul esett, kárt okozott. De ugyanilyen komolyan veszem azt is, hogy elengedtem az adósságot, és megbocsátottam neki.
Boldog tapasztalata minden embernek, aki ezt gyakorolja, hogy a kölcsönös megbocsátás, amire például egy házasságban lehet példa, mennyire megerősíti két embernek vagy két közösségnek a kapcsolatát. Hogyan növeli a bizalmat a másikban, amikor nem két egymást vádoló ügyész áll szemben egymással, hanem az igaz Bíró előtt két kegyelmet talált bűnös, akik mindketten bocsánatra szorultak, bocsánatot kértek és kaptak, és ezek után így kezdhetnek újat. De ennek is őszintének kell lenni, úgy ahogy Jézus mondta: szívből.
Ne feledjük el, hogy a Biblia tanítása szerint a megbocsátás nem alkalmi hőstett, hanem életforma. Folyamatosan meg kell bocsátanunk. Aki folyamatosan Isten kegyelméből él, akiben friss az, hogy egy napomat sem tölthetném el az Ő irgalmas bűnbocsátó szeretete nélkül, annak nem esik nehezére elengedni mások adósságát. Az tud irgalmas lenni. Mert ilyen fontos jelzőket sorolt fel itt az apostol: „legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”
Isten nekünk feltétel nélkül bocsátott meg. Nem azt mondta: majd, ha megjavulsz, akkor megbocsátom az előzőket. Vagy: ha valami bizonyságát adod a jó szándékodnak, hogy valameddig juss el saját erőből is, utána majd kapsz felülről való erőt. Nem! Ő a bűnbánó bűnösnek feltétel nélkül ad bocsánatot, és ezt várja tőlünk is.
Ezért mond Jézus ilyen nagy számokat: Péter azt hitte, valami nagyon nagyot mondott, mikor azt kérdezte: még hétszer is meg kell bocsátani annak, aki engem megbánt? Jézus azt mondta: á, nem! Hetvenszer hétszer is. Végtelen sokszor. Erre ember a maga erejéből képtelen. Egyebek között ez is odakényszerít minket a mi Megváltónkhoz, mert Jézus viszont képessé tud tenni ilyen magunkfajta embereket.
Hadd fejezzem be egy megrendítő történettel, amit valahol olvastam. Valahol Dél-Amerikában történt, hogy két ellenséges törzs állandó harcban állt egymással, és mivel a vérbosszú kötelezte őket, nem ért véget az öldöklés. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy kiirtják egymást. Legalábbis nagyon sok fiatal férfi esett áldozatul ennek a szörnyű gyilkolásnak. Voltak már keresztyének is közöttük, és ezeknek elviselhetetlen volt, hogy nem tudják leállítani ezt az öldöklést.
Egyszer sikerült elérniük, hogy leültek a felelősök, és nagy béketárgyalásba kezdtek, mert józan ésszel mindkét társaság látta már, hogy ez oda vezet, hogy kipusztítják egymást, ennek valóban nincs értelme. De az utolsó mindig azt mondta: ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni, a vérbosszú kötelez. Lényeg az: megegyeztek, hogy itt most lezárjuk. Innentől új kezdődik, és abbahagyjuk ezt az ostoba öldöklést. Ahogy megegyeztek, eldördült egy lövés. Az emberek megijedtek: ilyen rövid életű volt a béke? Kit talált el? De nem szólt senki. Jaj, de jó! Akkor mégis csak megpróbálunk békességben élni.
Feloszlott a népgyűlés, hazaindult mindenki. Kiderült azonban, hogy az egyik törzsfőnöknek a fia, egy fiatal keresztyén nem tudott felállni. Őt találta el a lövés. Az apja ráförmedt: miért nem szóltál, mikor kérdezték, legalább akkor mindenki láthatta volna, hogy most mi következünk. A fiú csak ennyit mondott: éppen ezt akartam elkerülni, hogy mi ne következzünk. Valakinek kell utolsónak lenni. Valahol meg kell állítani a vérengzést. Kell lenni olyannak is, hogy nem követi megtorlás a sérelmet.
Mi tudunk valakiről, aki úgy halt meg, hogy nem követte megtorlás azt, hogy meggyilkolták. Ő, amikor rabszolgahalállal a keresztre feszítették, még ott is azokért imádkozott, akik meggyilkolták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Még ott is az ellenségeit mentegette. Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek ezt a lelkületet, ezt az erőt, és ezt a lelki gazdagságot tudja adni, hogy tudnak elengedni tartozásokat, hogy vége legyen az öldöklésnek.
Hadd fejezzem be egy közismert versidézettel. Villonnak a Haláltánc balladája Faludy György szép fordításában így fejeződik be:

— A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
kiontott véred harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

És akkor mi is tudunk majd irgalmasok lenni.

A kórus két szép karácsonyi éneket énekel. Az egyik inkább ígéri karácsonyt, a Messiás eljövetelét: Halld, mily szózat hangzik, közel jött már az idő, itt a hajnal — mert Jézus testté lételéről úgy beszél Lukács evangéliuma, hogy a Nap felkel Ővele. „Gyászos éjre fényesség, Pártos földre békesség jön el Jézussal és kéri, hogy jöjj el, várunk megígért Messiás.” A másik ének pedig az ígéret beteljesedéséről zengedezik, hogy az egész kozmosz: az ég és föld örvendez Jézus eljövetelén, az ige testté lételén. „Szűnik a sötétség, éled a reménység mindnyájunknak a szívében.” Jézus az igazi világosság, akinek az eljövetele a sötétség visszavonulását is jelenti.

* * *

Az evangéliumok a karácsonyi történet más-más részletét örökítették meg.
Lukácsnál olvashatunk Jézus betlehemi születéséről, az angyalok éjszakai énekéről, a pásztorok látogatásáról, és az idős Simeon próféciájáról.
Máté leírja a bölcsek látogatását, Heródes szörnyű gyermekgyilkosságát és az Egyiptomba való menekülésnek a történetét.
János apostol nem ír ilyesmiről. Ő azonban reánk hagyta karácsonynak a lelki történetét. Azt, hogy valójában mi történt. Ahogy mondani szoktuk: a színfalak mögött mi történt, miközben a világ csak annyit látott, hogy megszületett egy kisgyermek. Mindennek mi a háttere és mi a célja?
János leírja karácsony láthatatlan történetét, a mögöttes eseményeket, és azokat a rúgókat, amik ezeket az eseményeket mozgatták. Amikor summázza azt, ami karácsonykor történt, akkor ezt írja: „Az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba.”
Jézus az az igazi világosság, aki különleges fényt hozott erre a világra. Nyilván nem általános jelentése van itt a világosságnak, hanem egy speciális, sajátos értelme. Olyan lelki világosságról szól itt az evangélium, ami hiányzott erről a világról. Ami nélkül lelki és szellemi sötétség uralkodik. Aminek a híján szenved az emberiség. Meg lehet szokni, hozzászokik az ember szeme a sötétséghez, de folyamatosan érzi az igazi világosság hiányát. Ennek a világosságnak a hiánya, vagyis ez a szellemi sötétség, ami uralkodik, táptalaja sok gonoszságnak. Tenyésznek az életellenes erők ebben a sötétségben. Ezért kapcsolja össze alapigénk (olvastuk az elején) a világosság és az élet fogalmait. „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága.”
Ma tehát ezt az egy gondolatot járjuk körbe Isten igéjének a fényénél: mit tanít a Biblia arról, hogy karácsonykor, amikor az Ige testté lett, amikor Isten Jézus személyében miértünk emberré lett, miféle világosság jelent meg és mi ennek a jelentősége a számunkra is.
A Biblia első lapjairól tudjuk, hogy Isten az embert világosságba teremtette. A világosságban vannak meg az élet feltételei, ott érzi magát biztonságban. A világosság megteremtése után indult el az élet. Isten első szava az volt: legyen világosság, és lett világosság. És ahogyan fény nélkül lehetetlen a vegetáció, ugyanúgy e nélkül az isteni világosság nélkül lehetetlen teljes emberi életet élni.
Amikor az ember fellázadt Isten ellen és azt mondta: majd én egyedül, Ő se szóljon bele, megszakadt a kapcsolat Teremtő és teremtmény, Isten és az ember között, és kihunyt ez az életet adó világosság. Lelki-szellemi sötétség támadt. A bűnesetben ez történt. Megszakadt az összeköttetés, az ember szakította meg, becsapta maga mögött a mennyország kapuját: majd én, az Isten nélkül! Én akarok a magam istene lenni. És utólag érzékelte: sötét lett. És azóta állandósult ez a sötétség bennünk és körülöttünk.
Már Ádám fia, a második nemzedék olyan sötét gondolatokat forgat magában, amire korábban nem volt példa. Olyan sötét indulatok ragadják el, hogy a végén botot ránt és agyonüti a testvérét. Olyan lelki sötétség árad ki azonnal az emberből, hogy ha néha-néha elgondolkozik, maga is megijed azon, hova jutott. Azóta is ez állandósult és emiatt szenvedünk.
Egyszer beszélgettünk valakivel erről, és az én kedves bátyám hevesen tiltakozni kezdett és kikérte magának. Azt mondta: kérem, mi rendes, templomba járó emberek vagyunk, ne gyanúsítson senki efféle sötétséggel. Csakhogy ez nem gyanúsítás, hanem ténykérdés. Néhány egészen egyszerű dolgot hadd említsek.
Ha csak arra gondolunk, hogy ahogy itt ülünk most szépen, mennyi minden van az életünkben, amiről nem szeretnénk, hogy világosságra jöjjön, hogy kiderüljön. Amiről semmi pénzért nem beszélnénk itt most a nyilvánosság előtt, aminek sötétben kell maradnia.
Milyen sok minden elhangzik az ajkunkon, amit ha itt magnón lejátszanának, megrémülnénk. Milyen sokszor előfordul derék, templomos emberekkel is — ahogy ez a kedves bácsi mondta —, hogy ha nagyon felmérgesítik, vagy nagyon elkeseredik, mérgében még káromkodik is. Csak úgy a foga között, halkan. De az jön elő a fogunk között is, ami a szívünkben van, és a szívünkben nagyon sok sötétség van. Vagy ha még mélyebbre megyünk, a gondolatainkat vizsgáljuk meg, milyen sok tisztátalan, irigy, ítélkező, parázna, sőt gyilkos gondolat fér meg a fejünkben, templomos emberek fejében is.
Senki nem volt még úgy, hogy elkeseredésében vagy megaláztatásában valaki másnak a halálát kívánta? Ha ő nem lenne, nekem könnyebb lenne. Vagyis jó lenne, ha ő meghalna. Jézus ezt a gondolatot is gyilkosságnak nevezi. Sokszor istentisztelet közben, imádság közben, úrvacsora közben is kalandoznak el a gondolataink!
Beszélget két ember, kedvesen mosolyognak egymásra, úgy tesznek, mintha csak a másikra figyelnének, és közben keserű irigység támad egyikük szívében, mert a másiknak sikerült valami, ami neki soha nem. A másiknak van valakije vagy valamije, akije, amije neki nincs. Vagy éppen gőg támad a szívében, mert megállapítja, hogy ő azért sokkal okosabb, ügyesebb, jobb ízlése van, mint annak a másiknak. Hány olyan találkozás van mögöttünk, amiről senkinek nem számolnánk be. Sötétben kell maradniuk. És hány olyan szerződést és okmányt aláírtuk már, amiben tudtuk, hogy nem a valóságnak megfelelő adatok vannak. Hányan vannak, akik amikor egyedül vannak otthon, vagy amikor már alszik a család, olyasmit néznek a tévén, amit az övéiknek sem mernének bevallani.
Ott van bennünk a tömény lelki, szellemi sötétség. Ez körül is vesz bennünket, az egész közéletet áthatja. A csúsztatások, a tudatos ködösítés nem azt akarja, hogy világos, egyértelmű, mindenki számára érthető legyen, amit mondok, hanem homályba kell azt burkolni. Miért? Hogy megtévesszük, félrevezessük egymást, és ez nyilvánvalóan nem tiszta szándék.
Beszélünk fekete munkáról, fekete gazdaságról. Mi más, ha nem a sötétség gyümölcse ez is?
Vannak sokan, akiket ez nem izgat, akik nem szégyellik magukat a sötét, mocskos állításaik, beszédük, magatartásuk miatt. Akik nyíltan, olykor már dicsekedve, hencegve törnek házasságot, csapnak be másokat, hazudnak, lopnak és sokszor sokféleképpen egymás életére is törnek.
Vannak sokan, akik mentegetőznek. Egyre gyakrabban használják ezt a divatossá vált és remélem hamar kihaló ostoba, üres és magyartalan kifejezést: én is emberből vagyok. És most ezzel mit mentettél meg, vagy mi lett jobb? A többség azonban igyekszik sötétben tartani a sötét dolgokat. Titkolni, rejtegetni, elhallgatni, mint ahogy Ádám elhallgatott Isten előtt valamit. Erre rengeteg energiánk elmegy. Fenntartani egy elfogadható látszatot, ami mögött van a kétségbeejtő valóság.
Olyan sok feldolgozatlan sérelem, olyan sok el nem fogadott kudarc él emberekben. Sokszor olyan ügyesek, hogy a tudatalatti mélyére lenyomják, de attól az még van, és mérgez testet-lelket, emberi kapcsolatokat. Sok ún. pszichoszomatikus betegségnek ez az oka. Valami a sötétben van, amit ott akarunk tartani.
A karácsonyi evangélium arról szól, hogy amikor Jézus Krisztus megjelent ezen a földön, az igazi világosságot hozta el. Azt a világosságot, ami nemcsak leleplezi ezeket a sötét dolgokat, hanem ami szabadulást is ad tőlük. Ami megtanítja az embert tisztán gondolkozni, tisztán beszélni, tisztán élni. Amikor valaki azt mondja, amit gondol, és azt fogja tenni, amit mondott. Ó, de ritkán találkozunk ezzel! Veszélyes, rá lehet fizetni! De ezek a világosság fiai bátorságot is kapnak ahhoz, hogy világosságban járjanak, ott áldozzanak az igazságért, ahol nem éri őket komoly veszteség, mert sokkal többet kapnak ennek fejében.
Karácsonykor ez az igazi világosság jelent meg, mert Jézus Krisztus azt végezte el, amit mi semmi módon nem tudtunk megvalósítani, hogy az Istentől elszakadt embert visszavezeti Istenhez, és újra létrejön a kapcsolat. Péter apostol írja ezt a levelében: azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen. Ez a lényege az Ő munkájának. Helyre áll az érintkezés, és felgyullad az a fény, amit egyedül Jézus Krisztus tudott elhozni erre a világra. Mert volt sok filozófus, vallásalapító és sok jó szándékú ember, akik próbáltak és igyekeznek valami kis fényt csiholni. Nem véletlen ez a jelző itt: igazi világosság, amely megvilágosít minden embert. Ezt viszont csak Jézus hozta el.
Mit lát meg az, aki Jézus világosságába kerül?
Meglátja azt, hogy eddig sötétben volt. Ezt olyan sokszor lehet tapasztalni a lelkigondozás során, hogy nem lehet meggyőzni olyanokat arról, milyen lenne a világosság, akik még sose láttak. Azt hiszik ez a sötétség természetes, csak ez van. Így születtünk, ezt hozzuk magunkkal, ez vesz körül bennünket, ilyen az élet, ezt kell elfogadni. Ilyen a bűn által megrontott élet, de az igazi világosság eljött erre a világra, és amikor Jézussal találkozik egy ilyen magunkfajta ember, elcsodálkozik: egész másként is lehet gondolkozni, tervezni, élni, beszélni? Észreveszi tehát az ilyen ember, hogy eddig sötétségben volt.
Aztán felragyog előtte Isten valósága. A valódi, az igaz Isten — ahogy Jézus mondja, és porba omlik az a sok torz elképzelés, az a sok hamis istenkép, amit mi Istennel kapcsolatban alkotunk magunkban, és megismerjük az igaz Istent, aki szerető mennyei Atyánk. Aki az Ő bűn feletti igaz ítéletét végrehajtotta. Ezért jött Jézus. Ezért volt karácsony és nagypéntek. Ő elszenvedte az ítéletet, és Pál apostol boldogan hirdeti: béküljetek meg az Istennel, mert Isten nem haragszik rátok. Hazajöhet az elvesztett, a tékozló fiú. Karácsonykor kinyitotta a mennyország kapuját Jézus a benne hívők előtt. Vissza lehet menni. Haza vár az Atya.
Ezzel egyidejűleg meglátja ebben a világosságban az ember, hogy mi választja el Istentől. Röviden így mondja a Biblia: meglátja a bűneit, és nem akarja, hogy azok elválasszák, ezért világosságra hozza azokat. Ezt úgy nevezik: bűnvallás. Nemcsak a bűntudat gyötri néha, hanem abból bűnvallás lesz. Kiteszi a világosságra, és ezzel elválik tőle. Ami Jézus elé kerül, az kerül a világosságba. Ami oda került, az nem terhel többé minket. Vagyis elkezd beszélni az otthagyott Istennel a bűnös. Ez is mutatja, hogy helyreállt a kapcsolat, Jézus állította helyre.
Aztán ebben a világosságban meglátja minden ember a másikat. Azt, akin addig keresztül nézett, akit addig emberszámba sem vett, aki csak terhére volt, aki vetélytárs, ellenfél vagy ellenség volt. Legnagyobb csodálkozására elkezdi szeretni.
Ebben a világosságban látja meg mindenki, hogy mi Isten terve vele. Hogy a mindenható Istennek terve van velem, kicsi emberkével. És igent mond Isten tervére. Mindig itt jön egyenesbe az emberek élete.
Ebben a világosságban vesszük észre mindnyájan az úgynevezett szolgálatainkat, kinek, mikor, mivel segíthetek. Egészen természetes módon, minden felszólítás, minden jutalmazás nélkül. Miért? Mert mérhetetlenül hálás az ilyen ember a világ világosságának, Jézusnak és az iránta való háláját így tudja kifejezni, hogy örömmel szolgál másoknak, és ebben kiteljesedik az élete. — Ennél az igazi világosságnál a hívő túllát a láthatókon, belát a menny fényességébe is, és a láthatatlanokat is komolyan kezdi venni.
Hogyan lehet bekerülnie az életünknek ebbe a világosságba?
Azt olvastuk itt: „az Ige az igazi világosság.” Ahol Isten igéje hangzik, ott emberek élete világosságba kerül. Ahogyan Isten az Ő szavával teremtette a világot, az Ő szavával teremti újjá a mi tönkrement életünket is. Kérdés, hogy valaki ez elől a világosság, az ige elől elbújik, vagy kiszolgáltatja magát neki. Karácsony megtörtént, az igazi világosság eljött a világra, amely megvilágosít minden embert. A felelősségünk az, hogy mit teszünk vele.
Ezt a két lehetőséget olvastuk: „a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében…”
Befogadom vagy elrejtőzöm? Ez a mi felelősségünk. Isten tegyen készekké minket arra, hogy kinyissuk magunkat a karácsonyi világosság, az élő Jézus Krisztus előtt, és el merjük mondani: Uram, tégy velem, amit akarsz! És amikor ebben a világosságban meglátjuk a sötét dolgainkat, ne kívánjunk együtt élni velük tovább, hanem hozzuk világosságra, tegyük Ő elé, és vegyük komolyan, hogy elég nekünk is az ő kegyelme.
Azt olvassuk Pál apostolnál: „aki így szólt: sötétségből világosság ragyogjon, Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben is.” Isten ezt ma is végzi az Ő igéjével. Aki elindul ezen az úton, az egyszer csak elkezd világítani. Előbb kilépünk a sötétségből a világosságra, a bűnvallás kapuján, aztán elindulunk a világosság útján Jézussal. Aki engem követ nem járhat sötétségben — mondja Ő. S egyszer csak világítani kezd az életünk. Másodlagos fényforrássá válunk mi is, mint a Hold, aminek nincs saját fénye, de a Nap fényét sugározza. Ez történik a hívővel is. Mivel világít, ebben a sötét világban felhívja a figyelmet nem magára, hanem arra, aki az igazi világosság ezen a földön.
Hadd mondjak el erre egy egyszerű történetet, mert ez számomra is jól szemléltette, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Ismertem egy fiút, akinek nehéz természete volt. Hihetetlen becsvágy volt benne, és mindenkin, akin csak lehetett, uralkodni akart. Ő volt a legidősebb a testvérek között. Kezdte otthon, megpróbálta az iskolában, az osztályközösségben, ott már nehezebb volt, de ott is mindent megtett ennek érdekében. Mindig, mindenkiről tudott valami rosszat mondani, hogy magát egy kicsit is jobb színben tüntesse fel. Erről nem lehetett vele beszélni, nem volt füle ennek a meghallására és szeme ennek a felismerésére. Sokat szenvedtek miatta, főleg a családtagjai.
Ez a fiú eljött egy nyári konferenciára, és ott a csendeshéten Isten igéje belevilágított az életébe. A hét vége felé egy őszinte beszélgetés végén, egy megrendítő bűnvalló imádságban elsorolta Istennek a benne levő sötétséget. Kérte, hogy ezentúl ne egyedül kelljen élnie, hanem az élő Krisztussal együtt. Így ment haza. Otthon nem győztek csodálkozni a változáson. Olyan kedves volt, ahogy néhány héttel később elmondta, hogy most jöttem rá, milyen aranyos kistestvéreim vannak. Elkezdte segíteni a testvéreit, a szülőket is — egyszóval egészen másként élt otthon.
Aztán történt egy alkalommal, karácsony előtt néhány nappal, hogy ment haza valahonnan és feltűnt neki: milyen piszkos a lépcsőház. Persze, mert mondják a lakók: lusta a házfelügyelő, mindig csak ordítozik a részeges férjével, visszhangzik a lépcsőház, halljuk minden lakásban. Ahelyett, hogy takarítana. Itt megállt, és elszégyellte magát. Most én is azt a nótát fújom, amit másoktól hallok? Semmi különös dolgom most nincs. Felmosom a lépcsőházat. Nem tétovázott sokáig, melegvíz, egy kis mosószer, tudta, hol tartja mamája a felmosó rudat. Szépen elkezdte fent és haladt lefelé. Amikor a földszintre ért, a különös zajt meghallotta az alagsorban lakó házfelügyelő néni. Kijött a lépcsőházba, csípőre tette a kezét és elkezdett kiabálni. Ki ez, miért teszi, senki sem kérte erre, miért avatkozik a más dolgába? Persze, azt akarja, hogy megfizessem, de nem fizetem ám meg, nincs pénzem. Mondta, mondta.
Ez a tizenéves fiú nagyon megszeppent. Nem ezt akarta elérni. Csak annyit mondott: én csak egy kis örömet akartam szerezni a néninek, gondoltam, egy kis karácsonyi meglepetés, ha el tetszik fogadni… Erre nagy csend lett. A néni letörölte a könnyet az arcáról és arra gondolt, hogy neki örömet senki nem akar szerezni. A legkisebb gyereke néha, de az évekkel ezelőtt külföldre ment, és azóta se jött haza. Sem a férje, sem a felnőtt és szétszéledt gyermekei, sem a ház lakói neki örömet soha nem akartak szerezni. Honnan veszi ez a gyerek ezt, hogy örömet akar szerezni? Karácsonyi meglepetés… Zavarában azt kérdezte tőle: hol tanultad ezt? A templomban — mondja a gyerek. És elmehetnek oda felnőttek is, vagy csak gyerekek? Eljöhet akárki. És a karácsonyi istentiszteleten egymás mellett ült a házfelügyelő néni meg ez a fiú.
A folytatás az volt, hogy egy idő múlva ennek a néninek az életébe is bevilágított a karácsonyi világosság. Ő is hitre jutott. Becsöngetett mindegyik lakásba és bocsánatot kért a lakóktól mindazért, amivel évek alatt megbántotta őket. Azt mondják: valami különös békesség költözött abba a házba.
Ezt azért mondtam el, mert ez a menete mindig a dolognak. Él valaki a maga sötétségében, amit nem lát sötétségnek, mert nem tudja összehasonlítani semmivel. Én azért vagyok a legidősebb, hogy uralkodjam a kicsiken… Egyszer csak megjelenik az igazi világosság az életében. Elhangzik az ige, és abból valami bejut a szívéig, és kiderül, hogy addig ott sötét volt. Nem akar sötétben maradni. Világosságra hozza a sötétség dolgait, elhangzik a bűnvallás, és újat kezd Jézussal. Mint világosság fia kezd el járni az ember akkor is, ha ezt az igét még nem ismeri, meg ez nem tudatos. Végzi benne Isten a maga munkáját. Egyszer csak, talán úgy, mint ez a fiú, hogy ő maga észre sem veszi, hogy mi történik, elkezd világítani. Ő nem prédikált a néninek a lépcsőházban, de mivel tényleg élt benne Krisztus, ez a világosság feltűnt a néninek, és ő mutatta neki a Jézushoz vezető utat. Csak ennyit mondott: a templomban, s megmutatta, hol van az a templom. De ezt nem lehet eltitkolni, letagadni, ha az igazi világosság beragyogott valakinek az életébe és keresztül ragyog a lényén. Azt mások is észreveszik.
Hadd kérdezzem ilyen személyesen: nem akartok ebbe a világosságba kerülni? Az első lépéstől sokan félnek. Jaj, ki ne derüljön rólam, hogy… Mi derül ki? Isten úgy is tudja, csak egyszer meg kellene fogalmazni, hogy most már te is tudod, azt bűnnek vallod, és nem akarod folytatni. Ezt kellene elmondani. Ez jelenti azt: lemondunk a szégyen takargatásáról — írja Pál apostol —, és a nyilvánvaló igazságba lépünk át. Attól kezdve, mint világosság fiai járunk. Néha nehéz ez az út, de mindenki csak azt mondhatja: megéri.
Ézsaiás könyvében van egy gyönyörű ige: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad” (Ézs 60,1-2).
Isten minket ebbe a világosságba hív, és ebbem akar járatni. És csak ebben a világosságban jár velünk együtt a világ világossága, aki karácsonykor eljött ide közénk. Bár csak engednénk Isten hívásának és elmondanánk ma a magunk szavaival egyszerűen, de őszintén, hogy Uram, ez, meg ez valóban sötétség bennem, de szeretnék kilépni a világosságra, és világosságban járni.
Mielőtt ezért együtt is könyörgünk, énekeljünk egy szép vallomást:

Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled, — (mondja Jézusnak)
Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet,
A lélek ékességei;
Belőlük hitnek mennyei szép tisztasága árad.
(329,3 dicséret)

Karácsony az idén négy napos ünnep lesz, és mindjárt utána következik három újabb munkaszüneti nap óév és újév miatt. Ritkán van ilyen sok lehetőség pihenésre, kikapcsolódásra, családi együttlétre.
Miért van az mégis, hogy sokan egy-egy ilyen hosszú ünnepsorozat végén fáradtabbak, mint előtte voltak? Miért van az, hogy sokan már a második napon nem tudnak mit kezdeni magukkal, unatkoznak, és sajnos ilyenkor történik sok tragédia is: veszekedés, verekedés, öngyilkosság? Vannak, akik alig várják, hogy sor kerüljön egy kicsi megállásra, pihenésre, és utána mégis kellemetlen emlékként marad bennük az egész. Némelyek teletömik ezeket a pihenőnapokat is programmal, mások számára pedig üresen telnek el. Miért nem tudunk ünnepelni?
Hadd olvassak fel egy bekezdést Pilinszky János elmélkedéséből, aki az ünnepekről gondolkozva a következőket írja:
„A statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét tölti be. Az ünnep olyan fajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogyan a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, és a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes.
Az ünnep, és mindenekelőtt a keresztyén ünnep a pihenés, a hálaadás, a megszentelődés alkalma kellene, hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés. Hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában bekapcsolódnunk kellene. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja. Ünnep, ünnepélyes — még a nyelvészkedés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős. Nem kapkod. Királyi nyugalommal bánik az idővel. A keresztyén ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a többlet időt.”
A Biblia több helyen szól arról, hogy mi az ünnepek célja, és hogyan ünnepelhet tartalmasan a hívő ember. Néhány ilyen bibliai üzenetet vegyünk most sorra, hadd legyen ez a mostani ünnepre készülődésünk más, szebb, több, jobb hatásfokú, mint a korábbiak, és hátha így az ünnepeink is tartalmasabban telnek el. Hiszen lehetséges, hogy nemcsak fizikailag frissül fel valaki, hanem lelkileg-szellemileg is megújulva tér vissza a hétköznapok gondjai közé.
Mindenekelőtt azt vegyük észre, hogy az ünnepeket Isten rendelte. Ő rendezte úgy az életünket, hogy a munkás hétköznapok között legyen ünnep, legyenek ünnepek. És pontosan megmondta azt is, hogy mi a céljuk ezeknek az ünnepeknek. Az, hogy Isten népe az Ő tetteire emlékeztesse magát. Az, hogy Isten népe megerősödjék az Istennel és az egymással való közösségben. Tudjon örülni ennek a közösségnek. És mivel örül neki, tudja magasztalni, dicsőíteni Istenét ezért.
Ez a céljuk az ünnepeknek a Biblia tanítása szerint. Megállni, Istenre nézni, az Ő tetteit elsorolni újra és újra. S miközben elsoroljuk magunknak és egymásnak, rádöbbenünk, hogy Isten ma is cselekszik, Ő élő Úr, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Jó dolog hozzátartozni, jó dolog az övéivel együvé tartozni. Ennek lehet örülni. Sok nyomorúságunk, gondunk, nehézségünk között is ez állandó ok az örömre, a hálaadásra, és ebből fakad az ünneplő ember és közösség Isten-dicsőítése.
Közben pedig, mintegy az ünnep melléktermékeként, fizikailag is kipiheni magát az ember. Regenerálódik testileg, idegileg, lelkileg. És az ünnep csendjében nagyon sok mindent megért.
Készülés közben egy kicsit számot adtam magamnak, és évtizedekkel ezelőtt megértett fontos igazságok is eszembe jutottak, amiket egy-egy vasárnap, vagy egy-egy nagy ünnep csendjében engedett Isten világosan meglátnom.
Az alapünnep, a nyugalom napja, a szombat nap is ezt célozta. Amikor Isten azt parancsolja a Tízparancsolatban, hogy megemlékezzél a nyugalom napjáról és szenteld meg, és semmi munkát ne végezz azon, akkor meg is indokolja ezt, mégpedig két helyen van megírva a Mózes könyveiben a Tízparancsolat, és két különböző indokolást olvasunk.
A Mózes második könyvében az van, amit mindnyájan tudunk, hogy mivel Isten hat nap alatt teremtette az eget, a földet és mindent, ami azokban van, és a hetediken megnyugodott, ti is tegyétek ezt: hat napi munka után nyugodjatok meg, és akkor emlékeztessétek magatokat arra, hogy milyen hatalmas Isten a ti teremtő Istenetek, és milyen kegyelmes Isten, aki a munka után megállást és pihenést is ad néktek.
A Mózes ötödik könyvében pedig ez az indokolás van: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját” (5Móz 5,15).
Emlékezzél arra, hogy mit tett Isten érted, mert könnyen elfelejtjük Isten csodáit, még az Ő legnagyobb tetteit is. Erre nekünk van szükségünk, nem neki. Ő tudja, hogy mit tett értünk, és tudja, hogy mit fog cselekedni értünk. Nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy az az Isten, aki a múltban ilyen hatalmas és kegyelmes dolgokat tett, ma is Isten, él és uralkodik, és holnap, meg holnapután is az lesz. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Örvendezzünk ennek. És tanuljuk meg magasztalni Őt közösségben is, házasságban, családban, gyülekezetben, mint nép is, az Isten népe magasztalja az ő Istenét, mert Ő él és uralkodik örökkön örökké.
És mivel a hétköznapokban nagyon sokszor lefelé nézünk, a szó sokféle értelmében, Isten néha megálljt engedélyez, sőt parancsol, amikor nézzünk felfelé, Őreá. Utána egészen másként fogunk tájékozódni itt a földi eseményekben is. Utána egyértelműbb lesz, hogy a sok út közül melyik az, amelyen járnunk kell. Utána eljutunk teljesebb és a valóságnak megfelelő önismeretre is. Ebben a csendben érti meg a hívő az Isten halk és szelíd szavát. És ez az Ő csendes szava az az ünnepteremtő erő, amiről az idézetben olvastunk.
Mert volt ebben az idézetben három különös kifejezés. Az egyik, hogy hiányzik az ünnepteremtő erő. A másik, hogy az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja az ünnep. A harmadik, hogy a kikapcsolódás kevés ahhoz, hogy igazán felfrissüljön, megújuljon az ember. Bekapcsolódásra is szüksége van. De hova kell bekapcsolódnia? Hogyan értsük ezeket a kifejezéseket?
Erről szól ez a felolvasott zsoltár. Azt olvastuk itt: „Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit…” Isten tetteire akarja felhívni az ember figyelmét, akinek mindig a saját tettei a fontosak. A magunk hőstetteit beszéljük állandóan, meg másoknak az ellenünk elkövetett gonosz tetteit.
Az Isten tetteit lássátok, aki bámulatos dolgokat művel a földön. És itt tényleg ilyen bámulatos dolgokat mond, mint például „… harci kocsikat éget el.” Abban az időben a harci kocsikat vasból készítették. Hogy lehet azt elégetni? És hogy az Úr tetteit észrevegyétek és Őt magát komolyan tudjátok venni, ezért csendesedjetek el, és akkor felismeritek, hogy én vagyok az Isten! — mondja itt az Úr. Ebből egyenesen következik, hogy magasztalni fognak engem a népek. Ebből meg egyenesen következik, hogy Isten népének a szívében megerősödik a bizalom: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.”
Nekünk nagyon nagy szükségünk van arra, hogy néha kilépjünk a mindennapok taposómalmából, hogy néha leszálljunk a hétköznapok mókuskerekéről, ahol nincs megállás, mert nem hagynak az egymást követő feladatok, velünk szemben támasztott igények megállást, és feltekintsünk az Úrra, és lássuk az Ő nagy tetteit.
Erre nagyon nagy szükségünk van akkor, amikor sokszor úgy érezzük, hogy elszabadult a pokol, és sötét erők rombolnak körülöttünk, mi pedig teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan csak nézni tudjuk azt. Amikor ilyen nehéz időket élünk, mint most is. Amikor Kölcsey keserűsége sokunknak a szívében ott van:
… Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre.
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre?
Amikor akár az iskoláinkra nézünk, akár a kórházainkra, a gyermekeink vagy az öregjeink jövőjére, a kipusztított védett erdőinkre vagy a bezárt gyárainkra, összeszorul a szívünk, és tovább szól bennünk a Himnusz:
Vár állott: most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek:
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek. ...
És milyen sokat jelent ilyenkor, ha legalább azok, akik tudjuk, hogy Isten él és uralkodik, és hisszük, hogy Ő mindenható, kegyelmes Úr, komolyan vesszük azt is, amiről ez a zsoltár szól:
Isten a mi oltalmunk és erősségünk,
mindig biztos segítség
a nyomorúságban.
Azért nem félünk, ha megindul is
a föld,
és hegyek omlanak a tenger mélyébe;
(…)
Népek háborognak, országok inognak,
ha az Úr mennydörög,
megretten a föld.
A Seregek ura velünk van,
Jákób Istene a mi várunk.
És ebből a várból soha nem lesz kőhalom. És így folytatja alapigénkkel:
Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit,
aki bámulatos dolgokat
művel a földön.
Háborúkat szüntet meg
a föld kerekségén,
íjat tör össze, lándzsát tördel szét,
harci kocsikat éget el.
Csendesedjetek el, és tudjátok meg,
hogy én vagyok az Isten!
Magasztalnak a népek,
magasztal a föld.
És mint egy refrént, újra olvassuk a hitvallást:
A Seregek ura velünk van,
Jákób Istene a mi várunk.
Ez az ünnepek Istentől rendelt eredeti feladata és célja, hogy lássuk az Úr tetteit, bizalom erősödjék meg a szívünkben Őiránta és rá merjük bízni a jövőnket is. Hogy túllásson az ember a jelen szörnyűségein, túllásson minden emberi bűnön, és vegye komolyan, számoljon azzal az Istennel, aki eddig is sok mindent cselekedett értünk, és sok ígérete még ezután teljesedik be.
Ádventben vagyunk. Jézus Krisztusnak világos, határozott ígéretei vannak az Ő második eljövetelével kapcsolatos eseményekre nézve. Aki csak ezeket komolyan veszi, már megvigasztalódik a szíve és reménység ébred benne mindennek ellenére is.
Karácsonyra készülünk. Ha az Isten tetteit akarjuk számba venni, akkor vegyük számba, mi történt karácsonykor. Hogy ilyen Istenünk van, aki ennyire mélyre hajolt le utánunk, hogy innen emeljen fel minket. Hogy eljött közénk egy kisgyermek alakjában, aki egy büdös birkaistállóban látta meg a napvilágot, és utána engedte, hogy leköpdössék, összeverjék, rágalmazzák, és rabszolga halállal keresztre feszítsék, csak azért, mert így lehetett segíteni rajtunk. De így lehetett.
Ebbe az egy mondatba belesűrítette a most elhangzott énekünk szinte mindazt, amit Isten cselekedett Jézus Krisztusban:

Szent Atyjától földre jött
Szállt poklokra és győzött.
(Aztán) Atyjához emelteték,
Ő székibe ülteték.
(303. dicséret)

És tudjuk, hogy ott is szüntelenül közbenjár érettünk. Ilyen Megváltónk van nekünk. Őróla szól advent, Őt hirdeti karácsony. Lássátok az Isten tetteit! Ne csak az emberek gaztetteit. Ne csak a magunk gonoszságát vagy tehetetlenségét, hanem éppen ezekről néha tekintsünk fel Isten tetteire, és azoknak a fényében lássuk azután emezeket is.
Lényegében minden ünnepen az Isten tetteiről van szó. Minden vasárnap azért jövünk össze, hogy valami módon Isten értünk elvégzett és elvégzendő tetteiről halljunk. Amikor valaki előveszi a Bibliáját, a hétköznapjainknak is ünneppé válnak azok a percei, amikben Isten tetteiről olvasunk, és amikor az Ő színe előtt megállunk. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben rendelt Isten olyan ünnepeket, amik egy hétig tartottak. És ez nem eltékozolt idő, ha azzal tölti valaki, amire Isten adta: az Ő tetteit előszámlálni, a benne való bizalomban megerősödni, Őt dicsőíteni.
Az Istentől hozzánk érkező ige az az ünnepteremtő erő, amiről itt az idézetben olvastunk. Ünnepteremtő erővé válik, ami munkálkodik bennünk. Az Istentől hozzánk érkező és befogadott ige az, ami bekapcsol minket az Isten megváltó és megszentelő munkájába passzívan is, amit Ő bennünk végez, és aztán aktívan is, ami Ő általunk végez el. A kikapcsolódás ehhez tényleg kevés, hogy igazán megújuljon valaki. Ebbe az isteni erőáramba lehet és kell bekapcsolódnunk.
Valami olyant él át az ember (elnézést a műszaki hasonlatért), mint amikor a templom fűtésrendszerét egyszer átmostuk. Fűtött az még úgy is, de amikor kimostuk belőle azt a sok iszapot, vízkövet, rozsdalemezeket, sokkal jobb lett a hatásfoka. Sok minden lerakódik bennünk is, és Isten néha megálljt parancsol. Amíg ez az átmosás történt, nem lehetett fűteni. Üzemszünet volt. Rövid időre meg kell állni, hogy utána hosszú időn át jobban üzemeljen minden. Rövid időre megállhat az ember vagy megálljt parancsol Isten — ezért adta az ünnepeket, minden héten egy napot, néha több napot, hogy átmosson az Ő igéjével és Szentlelkével. Hogy az Ő gondolatai helyet kapjanak a mi gondolataink helyén vagy mellett. Hogy az Ő akarata világos legyen a számunkra.
Hogy észrevegyük azokat, akiknek az ünnepeik is hétköznapok. Hogy eljussunk oda — ez volt a harmadik különös kifejezés —, hogy az élet egészébe visszataláljon az ember. Mert mi az életnek csak egy töredékén tájékozódunk, és azon belül mozgunk. A materiális, a testies, az anyagiakkal kapcsolatos töredékén. Figyeljük meg, hogy az ünnepi készülődésünket is szinte száz százalékban az ilyen vonatkozású dolgok jelentik. Megvásárolni ezt, azt, amazt, beosztani a pénzt, kitakarítani, van-e fenyőfa, hova kell elmenni.
Valaki azt kérdezte a napokban: azt még megkérdezik otthon tőlem: aludtál-e, ettél-e, vigyél sapkát, mert mínusz van, de azt még sosem kérdezték meg: hogy érzed magad a bőrödben. Tényleg. Erre nem gondolunk, hogy mi van a bőrömön belül? Milyen gondolatok foglalkoztatnak valakit, vagy gyötörnek valakit. Milyen érzések vannak a szívében, amiket saját magának sem tud vagy mer megfogalmazni. Ezek akkor jönnének elő és segítenének rajta is, esetleg másokon is, ha valaki szeretettel megkérdezné, végighallgatná, ebből párbeszéd lenne, ne talán az Isten előtti világosságban zajlana le ez a beszélgetés… De ehhez már az élet teljességébe, egészébe kell visszatérni. Abba, amit Jézus a reá jellemző egyszerűséggel és mélységgel így fogalmazott meg: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik” (Mt 4,4).
Az ünnep arra való, hogy az ige szóhoz jusson. Sőt megkapja az őt megillető helyet, fontosságot, jelentőséget. Különösen ebben a világban, amelyikben még kenyér sem jut mindenkinek. Amelyikben az életnek beszűkülnek a lehetőségei sok ember számára. Mert ezen a karácsonyon is lesznek többen, akik hideg lakásban vagy fedél nélkül, üres asztalnál és esetleg egyedül töltik az ünnepet, és nem olyan gondjaik vannak, mint sokaknak másoknak.
Igazán ünnepelni azt jelenti, hogy Isten valakit ezekhez is irányíthat. Nem tudjuk megoldani azt a sok szükséget, ami körülvesz bennünket, de a bibliai gazdag kapuja elé is egy Lázár volt odatéve. Isten nekünk is kijelöli a mi Lázárainkat, de csak akkor lehet észrevennünk őket, csak akkor tudunk nekik abból, amit Istentől kaptunk, továbbadni, ha időnként elcsendesedünk, felismerjük, hogy Ő az Isten, és elkezd parancsolni nekünk. Küld. Kiváltságos helyzetbe kerülünk. Isten kézbesítőiként továbbadhatunk valamit abból, amit mi is úgy kaptunk. De igazán elfogadni is csak ebben a csendben lehet, megérteni is, hogy mit kezdjünk vele, meg továbbvinni is. „Csendesedjenek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”
Így másként készülhetünk az ünnepre mint eddig, és másként tölthetjük el azt a néhány ünnepnapot, amit Isten nekünk elkészít. Az ilyen ember, aki tudatosan keresi a csendet, vagy csendet teremt magának és az övéinek, hogy jobban felismerhessék, hogy Ő az Isten, az szabad.
Sokan elmondták, hogy szenvednek a karácsonnyal járó kényszerek miatt. Mert kénytelen vagyok… és hosszú felsorolás következett a mondat végéig. Kénytelenek vagyunk viszonozni a tavaly kapott ajándékot, kénytelen vagyok vásárolni erőm felett is. Kénytelen vagyok már most elkölteni a januári bevételünket — mondta valaki —, és így tovább.
Isten gyermeke nem kénytelen semmire, Isten gyermeke szabad. Szabad arra, hogy az Istentől elkészített lehetőségekkel éljen. Szabad arra, hogy megálljon és feltekintsen a Mindenhatóra, észrevegye az Ő tetteit. Szabad arra, hogy nem unja meg újra és újra magasztalni Istent az Ő csodás tetteiért, és szabad lesz arra, hogy nem félve, szorongva, aggodalmaskodva gondol a jövőre, hanem bízik abban az Istenben, aki eddig ilyen nagy tetteket hajtott végre, és tudja, hogy ezután sem lesz rövidebb és erőtlenebb az Ő keze.
Olyan szép az a kifejezés, amit az előbb a Mózes 5. könyvéből olvastunk: „erős kézzel és kinyújtott karral” vezette ki az Ő népét a rabszolgaságból. És Ő változatlanul erős kézzel és kinyújtott karral vezeti azokat, akik figyelnek Őreá, bíznak benne, készek neki engedelmeskedni.
Karácsony igazán az Isten nagy tetteit hirdeti nekünk. Azt, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy elküldte az Ő egyszülött Fiát a világba, hogy éljünk általa. Aki az Isten nagy tetteire néz, és így tud ünnepelni, annak a számára nem lesznek olyan fontosak az ünnep kellékei. Sőt szükség esetén kellékek nélkül is tud ünnepelni.
Emlékszem két olyan karácsonyra, amikor minden ünnepi kellék hiányzott. Az egyikre kicsi gyerekkoromból emlékezem. A várnak az ostromát mi a vár egyik pincéjében vészeltük át. Semmi nem volt, amit a karácsony sokak számára jelent. De máig emlékszem arra, hogy énekeltünk, imádkoztunk, s egy szép karácsony emléke maradt meg.
Egy másik alkalommal meg egyedül voltam a Teológia internátusában szenteste, mert másnap hajnalban kellett egy vidéki gyülekezetbe, legációba utaznom, és innen könnyebb volt azt elérni, mint a szülővárosomból. Nem volt sem fenyőfa, sem család, sem ajándék, sem gyertyafény, még a vacsora is nagyon szegényes volt, de máig emlékszem, hogyan nyitotta ki Isten előttem a karácsonyi történet egy részét, és sok mindent megértettem az igéből és az Ő gondolataiból. Utána olyan elmélyült, gazdag imádsággal ajándékozott meg, hogy évtizedek múlva is vágyom arra, hogy minél több olyan ajándékot kapjak tőle.
Ez nem jelenti azt, hogy a kellékeket söpörjük le. Mert a gyerekek várják az ajándékot, a hangulatra szükség van olykor. A szeretetnek a finom jelzéseit mindenki kívánja, még a legmufurcabb férfiemberek is, akik ezt tagadják, ha megkapják, örülnek neki. A terített asztal fontosságát és az asztalközösség jelentőségét maga Jézus is említi több alkalommal, és gyakorolta. Tehát ne legyünk ünneprontók, de az ünnepnek a tartalma legyen fontos.
Karácsonykor különösképpen is az ünnepeltet — ez mégis csak valakinek a születésnapjára emlékeztet minket — illik a középpontba állítani. Sokszor éppen Ő, az érettünk eljött, helyettünk meghalt, és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztus marad ki az ünnepeinkből. Csodálkozunk, hogy így üres vagy fárasztó, vagy ugyanolyan, mint a hétköznapok voltak? Ő legyen az első helyen, a középpontban, és akkor minden le fog egyszerűsödni. Akkor nem a veszekedések jellemzik ezeket az ünnepeket, akkor sikerül elosztani a feladatokat majd, és nem holtfáradtan érkezik meg a család egyik része, miközben a másik része már türelmetlenül követelőzik. Akkor az Ő békessége és öröme tölti majd be a szíveket.
Így lehet igazán boldog karácsonya, meg egyáltalán mindig ünnepe az Isten tetteire figyelő embernek. Ez nem az anyagi helyzettől függ, hanem attól, hogy azzal töltjük-e és azzal akarjuk-e tölteni az ünnepeket, amire azokat Isten adta.
Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Mielőtt imádkozunk, egy zsoltárverssel válaszoljunk az igére. A 111. zsoltár tulajdonképpen az egész erről szól, de most csak a 2. versét énekeljük:

Nagyok az Úrnak csudái,
És aki azt megtekinti,
Örvendez annak az ő szíve.
És az ő szent igazsága,
És ő dicső méltósága
Megmarad mind örök időkre.

Isten kegyelméből elérkeztünk ennek az esztendőnek adventjéhez is. Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventusz azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: „A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre.”
Röviden mindaz benne van, amit a Szentírás az adventről tanít. Próbáljuk ma egészen személyesen közel engedni a gondolatainkhoz és a szívünkhöz azt, amit Isten igéje az adventről, az Eljöttről és az eljövendő Jézusról tanít. Mivel Pál apostol ebbe a néhány mondatba ezt tömören belefoglalta, menjünk végig ezen az igén és nézzük meg: hogyan állunk mi ezzel a négy adventtel.
1. Az első: midőn testben megjelent. Ez karácsony előtörténete. Évszázadokon keresztül sok ember várt arra, hogy beteljesedjék Isten ígérete. Hogy Isten valóban könyörüljön rajtunk, akkor is, ha nem érdemeljük meg, hiszen mi szakítottuk meg Istennel a szeretetkapcsolatot durván, hitetlenül, a bizalmunkat megvonva tőle. Ő azonban kegyelmesen megígérte, hogy eljön majd a szabadító, aki a kígyó fejére tapos, aki kiszabadít minket az ördög fogságából, az Isten elleni lázadásnak a kényszeressége alól.
Ez az ígéret beteljesedett. Jézus személyében maga a mindenható Isten hajolt utánunk olyan mélyre, amilyen mélyre zuhantunk, és innen emeli ki a benne hívőket. Az Ige testté lett, Jézusban Isten utánunk jött. Jézus Krisztus magára vállalta bűneinknek a büntetését. Kiitta — bibliai képpel — az Isten igazságos ítéletének poharát az utolsó cseppig. Tökéletes váltságot szerzett, ami azt jelenti, hogy kiszabadított minket a bűnnek, a halálnak, az értelmetlen létnek, a kárhozatnak a rabságából, és új lehetőséget adott az igazi életre. És mindezt teljesen nélkülünk, egyedül, érettünk hajtotta végre. Nekünk ebben semmi részünk nincs, csak az áldásaiból részesedhet a benne hívő. Megszerezte Isten kegyelmét, és Jézusra való tekintettel Isten nem úgy bánik a hívőkkel, ahogyan megérdemelnék.
Ezért lelkendezik itt Pál apostol: „Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelmért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott.” Jézusban Isten utánunk nyúlt, nem hagyott elveszni, van lehetőség a hozzá való visszatérésre. „Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek.” Már itt, és örökkön örökké.
Ez az első advent beteljesedése, és ez az első kérdés ma hozzánk: miénk-e már ez az élet? Ezt nem szabad összetéveszteni semmi mással. Nem is lehet igazában, csak mi egy sor hamis azonosításra képesek vagyunk. Miénk-e már ez az élet? Ha a miénk, soha ne szűnjünk meg hálát adni érte. Ha még nem, akkor buzgón könyörögjünk, és legyen nyitva a szívünk, hogy Isten nekünk ajándékozza ezt.
2. „Midőn a szívbe bészáll az Úr Jézus, és megtéríti az embert.” Vagyis amikor egy mai ember találkozik az élő Krisztussal. Összeköltözik vele és együtt élnek, mert a Biblia ezt tanítja a hívő élet lényegéről.
Klasszikus adventi jelenet, amikor Jézus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20). Létrejön a teljes közösség egy Istentől elszakadt, nyomorult bűnös és a megváltó Jézus Krisztus között.
Hiszen Ő azért jött, ahogy Péter apostol írja levelében, hogy minket Istenhez visszavezessen, mert ez a közösség, a vele való közösség maga az élet. Ezért említi ezt többször is az apostol a felolvasott igében: „Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok.” Aztán még egyszer visszatér rá: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” És ebben a közösségben olyan mérhetetlen lelki gazdagságot kap a hívő, amiről nem is álmodott. Ezért írja ezt is (csak röviden fogalmaz itt az apostol): „Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok…” Nem is kezdi sorolni, később majd előjön ez, meg az Efézusi levél elején hosszan elsorolja, mi az a minden.
Mindenben meggazdagodtatok. Mert a vele való közösségben, amikor a szívbe bészáll, egy hitetlen hívővé lesz, felragyog előtte Krisztus személye és összeköti az életét vele, ebben a közösségben egyrészt teljesen megváltozik a gondolkozása, az élete, a szokásai, az egész gyakorlata; másrészt kap olyan képességeket, amikkel tud mások javára és Isten dicsőségére élni.
Ezért írja itt az apostol (ez az egy, amit megemlít a mindenből): „mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben… Nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban…”
A nagy ajándék az új élet, a Krisztussal való közösség. A ráadás ajándék a kegyelmi ajándék. Az, amire korábban nem volt képes az ember, csak a Krisztussal való közösségben válik képessé arra, hogy valóban Isten dicsőségére, mások üdvösségére és javára éljen. Ezt is Jézus végzi el, és teszi lehetővé számunkra. A mi feladatunk csak ez a bizonyos adventi ajtónyitás. „Aki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót…”
Ki hallja meg az Ő szavát? Az, aki magára veszi azt, amit hall. És ki nyitja ki az ajtót a Biblia jelképes nyelve szerint? Aki az akadályt félreteszi az útból, aki felismeri és megvallja bűneit. Megvallja és elhagyja. Kinyílik az ajtó. Minél tágabbra, annál több mennyei áldást kap.
Kinyílt-e már egyszer a mi ajtónk az Úr Jézus előtt? Akár ma kinyithatja valaki. Ha pedig kinyílt, akkor maradjon nyitva, és naponta erősödjék ez a vele való közösség. Szándékosan mondom ezeket a hétköznapi szavakat, ez a vele való együttlakás, együttélés, éjjel és nappal, jóban-rosszban, életünkben és majd a halálunkban is.
3. A harmadik, amit hallottunk: Midőn halálunk óráján magához vesz.
Ez az óra mindannyiunk számára elkövetkezik, ez holtbiztos. A kérdés az, hogy kinek a kezébe kerülünk akkor? Jézus világosan és élesen tanít arról, hogy halála óráján két különböző helyre kerülhet valaki. Vagy ide, vagy oda. Halálunk óráján eldől az örök sorsunk. Erről Jézus több mindent mondott. Talán a legélesebb a Lukács evangéliumban olvasható tanítása, amikor a gazdag és Lázár történetében ezt mondja: „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére (ez az üdvösségnek az ószövetségi megfelelője). Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt” (16,22-23).
Meghal az egyik és felvitték a mennyországba. Meghal a másik, a pokolba kerül és későn elmélkedik azon, mit kellett volna tennie. — Vagy ide, vagy oda kerül az ember.
Ezért fontos, hogy jól értsük a Jelenések könyvéből gyakran idézett és gyakran hiányosan idézett mondatot, amikor azt olvassuk, hogy „… Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (14,13). Nem azt mondja a Szentírás, hogy boldogok a halottak, hanem azok a halottak boldogok haláluk után is, akik az Úrban haltak meg. És ez azt jelenti az előbb használt kifejezéssel, hogy akiknek már itt közösségük volt Jézus Krisztussal. Ez a közösség nem szakad meg a halállal, sőt még inkább elmélyül. Ezért boldogok a halottak. De jaj azoknak, akiknek itt nem volt közösségük vele, mert a haláluk után már nem kerülhetnek vele közösségbe, ha itt az nem következett be.
Ezért a Krisztusban hívő ember úgy készül a halálára, és készül a halálára, ahogyan Pál apostol. Hogy kezdődik a mondata? — „Mert nekem az élet Krisztus, ezért a meghalás nyereség! … Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb (Fil 1,21. 23). Nem meghalni mindennél jobb, hanem a Krisztussal lenni. A halálon innen is ez az igazán jó ebben a sok nyomorúsággal megvert földi életben. De mivel ez megmarad, sőt még teljesebbé válik, a haláltól is ezért nem fél a hívő, mert kíván még közelebb kerülni Krisztushoz, még teljesebb közösségben élni vele.
Akinek tehát itt a földi életben van igazi hitbeli közössége a helyette is meghalt és dicsőségesen feltámadott Krisztussal, az Őhozzá megy halála óráján. Ez az advent így teljesedik be a számára.
Ha ez az óra ma következne be a számunkra, hova kerülnénk? Annak a kezébe kerülünk, akinek a kezében most van az életünk. Akit a gonosz szorongat, az az ő zsákmánya marad. Aki Jézus átszögezett kezére bízta az életét, az valóban Őhozzá megy.
4. „Midőn eljön ítéletre.” Mert ilyen is lesz. Ezt is sokszor elmondjuk a hitvallásban. Sokszor talán azt kellene mondani: eldaráljuk, hogy „onnan jön el ítélni élőket és holtakat.” Hisszük ezt? Erről maga Jézus világosan tanított.
Most olvastam a Máté evangéliumából egy hosszú tanításának a részletét. (Mt 24). Szeretettel javasolom, hogy olvassák el ezt az egész fejezetet. Jézus konkrét dolgokat mond arról, hogy mik jelzik az Ő visszajövetelét, mik figyelmeztetnek arra, mit jelent felkészülni arra. Itt mondja ezt a különös hasonlatot, hogy úgy jön Ő majd vissza, ahogy a tolvaj szokott éjszaka megérkezni: előzetes, pontos bejelentés nélkül. Azt tudhatjuk: visszajön, és nem tudjuk, mikor jön vissza. Akkor az egyetlen értelmes magatartás, hogy most felkészülünk erre a találkozásra.
Mert nemcsak azt mondta el, amit az imént olvastam, hanem ilyeneket is: Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, és ítéletet tart a népeken (Mt 25,31).
Sokkal tudatosabban kellene készülnünk erre. Sokkal természetesebb kellene, hogy legyen az, amit itt Pál apostol egészen magától értetődőnek tart a korinthusi hívőkről írva, amikor azt mondja: „nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki megerősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napjára.”
Vagyis azt mondja: végzitek a munkátokat, imádkoztok, küszködtök, reménykedtek, veszekedtek, kibékültök — miközben a mi Urunk Jézus Krisztust várjátok. Ez az alapállása, az attitűdje a hívő embernek. Várom az én Uramat, aki visszajön, és eközben végzem a munkámat, a napi kötelességemet. De ott van-e a tudatunk mélyén, a tudatunkban, a szemünk előtt, hogy Ő bármikor megjelenhet, és erre a vele való találkozásra csak itt lehet elkészülni?
És mégsem az a döntő, hogy mi hogyan készülünk erre, hanem azt mondja: Ő készít, megerősít, és feddhetetleneknek állít elő titeket. Mindent megtesz, hogy feddhetetlenek legyetek azon a napon.
Elképzelhetetlen számunkra (számomra legalábbis), hogy nyomorult bűnös feddhetetlenként álljak oda az én Uram elé. De Ő ezen munkálkodik. Ez is úgy van, és nem véletlenül használja a Biblia sokszor a menyasszony képét ezzel kapcsolatban. A menyasszony maga is készül a menyegzőre, de mások is felkészítik: fésülik, öltöztetik, bátorítják. Mi is készülünk a mi Urunkkal való találkozásra, de készítget minket Ő is. „Megerősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.”
Eközben arra is megerősít, hogy minden ismeretben és beszédben tudjunk róla bizonyságot tenni másoknak. Végezzük a hétköznapi munkánkat, közben Ő erősít a bizonyságtételre, és közben végzi bennünk ezt a csodálatos, felkészítő munkát. Tisztogat, a saját igazságának a fehér ruhájába öltöztet (ez is bibliai kép), hogy ha váratlanul megjelenik, ne legyünk ké-születlenek, hanem feddhetetlenekként állítson maga elé.
Ez az advent, ami most kezdődik, arra kell, hogy figyelmeztessen minket, hogy sokkal nagyobb gondot fordítsunk az Úr Jézus váratlan eljövetelének a reménységére, és arra, hogy csak most készülhetünk fel rá. Ennek az előjelei rohamosan szaporodnak. A gonoszság folyamatosan nő. Mindazok, amiket Jézus az említett fejezetben mond, itt a szemünk előtt zajlanak le. Felelőtlenség, ha valaki nem készül tudatosan az Ő eljövetelére és a vele való találkozásra.
A Biblia tehát azt tanítja az adventről, hogy az első advent beteljesedett. Jézus eljött, hogy közösségünk legyen vele. — Jézus az ajtó előtt áll. Boldog, aki már befogadta Őt és összeköltözött vele, de ez a lehetőség mindig megvan, amikor halljuk az erről szóló örömhírt. Kinyithatjuk előtte az ajtót. — Egészen bizonyos, hogy egyszer a mi halálunk órája is elkövetkezik, hacsak előbb vissza nem jön Jézus, de akkor meg egy pillantás alatt bekövetkezik ez. Kihez megyünk a halálunk óráján? — Elég tudatos-e bennünk ez a várakozás, hogy Ő bármikor megjelenhet, amikor egy pillanat alatt megáll minden óra, amikor véget ér minden hazudozás, lopás, csalás, nyomorúság, szenvedés. De véget ér annak a lehetősége is, hogy valaki vele közösségre jusson. Amilyen állapotban ez a pillanat talál minket, az az állapot lesz véglegessé a számunkra. Örökre Jézussal, boldog közösségben, vagy örökre nélküle, szörnyű szenvedésben.
Szeretném csendesen javasolni, hogy legyen ez az első adventi vasárnap a csend napja a számunkra. Gondoljuk ezt végig. Vegyük elő a Bibliát. Ott vannak benne az utalások, elég ha egy ilyen adventi igét megtalálunk, sok más igére is elvezet az bennünket. Ma ne csak az újság, ne csak az ebéd, ne csak a pihenés legyen fontos (az is, mert csak ilyenkor van lehetőség), legyen fontos az is, hogyan állunk meg a mi Urunk előtt, és ezzel a négy adventtel hányadán állunk.
Bárcsak elmondhatnánk Áprily Lajos szavaival:

… S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.
(Kérés az öregséghez)

Mivel van egy adventi énekünk, amelyik pontosan erről szól, énekeljük azt el imádság előtt, a 367. dicséretet

Emeljük Jézushoz szemünk,
Jön már királyi győztesünk,
Mennyből leszáll s együtt leszünk.
Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,
Felséges várástól feszüljön,
Az álmot űzd el, készen állj,
Krisztus-nép, jön, jön a Király!

Azt mondta Jézus: idelenn
Új próba és új küzdelem
A hívők sorsa szüntelen.
Azért ne csüggedjünk, ne féljünk,
Az út rövid, végére érünk.
Az álmot űzd el, készen állj,
Krisztus-nép, jön, jön a Király!

Éneklünk és a perc szalad,
A nap, mely nesztelen halad,
Az öröklét felé mutat.
De míg hangunk majd zengve szárnyal
Hozsánnás angyalkar szavával,
Az álmot űzd el, készen állj,
Krisztus-nép, jön, jön a Király!

Ó kérünk, Jézus, jó Urunk,
Te szabd meg életünk, utunk:
Hány éjszakánk lesz s hány napunk.
Bölcs szívedből töltsd meg szívünket.
Te ismered jól kis hitünket:
Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk,
Hogy majd ha jössz, készen legyünk.

Hetekig Pál apostolnak Korinthusba írott első levelét olvastuk sokan a kalauzunk szerint. Ennek a levélnek a végén van egy hosszú fejezet, amelyikben az apostol Jézus Krisztus feltámadásának a tényét és jelentőségét fejtegeti. Ennek a fejezetnek az utolsó verse hangzik így: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Ma erről az egyetlen mondatról legyen szó, mert Pál apostol ebbe belesűrítette sok olyan lelki betegségnek a gyógyszerét, amely betegségekkel napjainkban gyakran találkozunk.
Mi miatt is szoktak gyakran megbetegedni lelkileg emberek? Három ilyen okot hadd említsek most, mert mind a háromról szól alapigénk.
Feltétlenül akkor, ha valaki nem tartozik sehova, nincs közössége, egyedül érzi magát a nagy világmindenségben. Nem kötődik semmihez és senkihez. Nem ismeri a gyökereit: honnan jött, kikkel tartozott vagy tartozik össze. Ugyanígy nem ismer olyan igazságot, amihez ragaszkodhatna, amiben a lelki földrengések idején megkapaszkodhatna. Olyan igazságot, amit mások előtt is merne vállalni. Aki ennyire bizonytalan, az kiegyensúlyozatlan, tétova és befolyásolható ember lesz.
Egy másik gyakori ok az szokott lenni, ha valaki nem tudja, mi a feladata. Üres az élete. Nem tudja, mivégre van a világon. Mi az, és van-e egyáltalán valami, amit neki kell elvégeznie ebben a világban.
A harmadik gyakori ok az, amikor valaki megkeseredik, egy nagyot legyint, és azt mondja: semminek nincs értelme. Minden hiábavaló. Az ember fáradozik, küzd, akar valamit, de ezt a nyomorult világot nem lehet jobbá tenni, az embereken nem lehet segíteni, és a reménytelenség úrrá lesz rajta.
Röviden összefoglalva azt kell látnunk, hogy ha valaki nincs tisztában a múltjával, ha valaki nem tud mit kezdeni magával a jelenben, és ennyire nincs jövője, hogy azt mondja: minden hiábavaló, semminek nincs értelme, — vagy ezek közül csak az egyikkel is küzdenie kell, abba lelkileg előbb-utóbb belebetegszik.
Pál apostol ebben a levélben és mai alapigénkben is megelőző kezelésben részesítette a korinthusi hívőket: Mielőtt még bármelyik nyavalya rájuk támadna, megerősíti őket arra, hogy legyen működő, erőteljes lelki immunrendszerük. Ki tudják védeni ezeket a lelki fertőzéseket, különböző támadásokat.
Vegyük sorra ezt a hármat. Ennek a mondatnak a három része ezekre a nyomorúságokra adhat nekünk is segítséget.
1. Mindjárt a megszólítással bekapcsolja őket egy nagy közösségbe. Azt mondja: éppen ezért (tudniillik mivel igaz az, amit 57 versen keresztül leírt a Krisztus feltámadásával kapcsolatban), „szeretett testvéreim.” Mit sugall ez? Azt, hogy ti nem egyedül vagytok. Tagjai vagytok egy nagy családnak: az Isten gyermekei családjának. És az Isten gyermekeinek a létében kontinuitás, folytonosság érvényesül. Előttünk is voltak sokan, némelyek már a mennyben vannak, de azokkal is összetartozunk. Utánunk is jönnek sokan. Talán éppen a ti bizonyságtételetekre. Ti beletartoztok egy nagy közösségbe, akkor is, ha egy szál magában küzd valahol egy hívő. Tudnia kell, hogy vannak testvérei, és ezeket a szeretet köti össze.
Ezért írja itt: szeretett testvéreim. Érdekes, hogy nem az elején írja, hanem a végén. Miután sok minden tisztázódott, miután kezdik látni a feladataikat, lehetőségeiket. Azután eszmélteti őket arra, hogy nem egyedül vannak. Éppen ezért mondja: „legyetek szilárdak és rendíthetetlenek.” Vagyis: gyökerezzék mé-lyen a ti életetek a Krisztusba. Ragaszkodjatok Őhozzá, és mindahhoz, amit tanított.
Amint a fának a gyökér ad szilárdságot és rendíthetetlenséget (azt is jelenti ez a szó: mozdíthatatlanságot), ugyanúgy a hívőnek az élő Krisztussal való lelki közösség ad rendíthetetlenséget és szilárdságot. Jöhetnek a viharok, téphetik az ágait, letörhetnek róla kisebb-nagyobb ágakat is, — ha erősen gyökerezik és a törzse erős tartást ad neki, a letört ágakat majd pótolja a jövő, de maga a fa mozdíthatatlan, rendíthetetlen marad.
Olyan időben élünk, amikor sokféle lelki-szellemi vihar tépázza az életünk fáját és a hitünk fáját is. Ez a kor, amiben élünk, minden után kérdőjeleket görbít. Sportot űz abból, hogy elbizonytalanítsa az embert a legszentebb meggyőződésében is. Tipikusan ördögi manőver ez. Ezzel kezdődött már az első kísértés, tudjuk ezt a Biblia elejéről. Lassan erénnyé válik, hogy az ember mindenben kételkedik. Abban is, hogy egyáltalán létezik-e. Olyanok ezek a támadások, mint amikor egy fa gyökere elé valami kő kerül. Ott a föld alatt is lehetnek sziklák. De azzal nem áll meg a gyökér növekedése, sőt az akadály még jobban serkenti a gyökereket. Megkerülik a köveket, és megtalálják az utat a talajhoz, ahonnan táperőt és nedvességet szívhatnak fel.
Pál apostol itt a hívők élete láthatatlan részére utal. A fának a gyökér a láthatatlan része, de az ad neki szilárdságot, tartást, állóképességet és ellenálló képességet. A hívőnek a Krisztussal való lelki-hitbeli közösség az élete láthatatlan része. Aki rendszeresen és igényesen táplálkozik lelkileg Isten igéjével, aki komolyan ápolja a maga imaéletét, aki törekszik újra és újra az Isten megértett akaratának való engedelmességre, annak a lelki gyökerei egyre mélyebbre hatolnak, egyre inkább kiterjednek, és egyre nagyobb tartást adnak a hitének.
„Legyetek szilárdak, rendíthetetlenek.” Amit már megértettetek, abból ne engedjetek. Amiről a Szentlélek meggyőzött titeket, ahhoz ragaszkodjatok. Ami igaznak bizonyult az életetekben, abból semmiképpen ne engedjetek.
Ha egészen le akarjuk egyszerűsíteni: a Krisztusban hívő hitéletéről és erkölcsi életéről van itt szó. Az legyen rendben! És ne felejtsétek el a múltatokat. Az apostol erre is többször utal. Kik voltatok ti Krisztus nélkül: elveszett, nyomorult, tehetetlen, pokolra szánt emberek. De Jézus Krisztusért Isten gyermekeivé lettetek, és ezen a tényen senki és semmi nem változtathat. Ezt ne feledjétek el! És akkor jöhetnek kísértések, támadások, szilárdan és rendíthetetlenül fogtok állni.
És ha már a múltnál vagyunk, még azt hozzá kell tennünk, hogy ugyanígy ismernie kell mindenkinek a saját személyes múltját. Ismernünk kell a nemzetünknek a múltját, hogy szilárdak és rendíthetetlenek maradhassunk. Az ellenség el akar bizonytalanítani, gyökérteleníteni akar bennünket. A történelemhamisítás és a Bibliahamisítás közös tőről fakadnak. Nekünk mindkettővel szemben szilárdan, rendíthetetlenül meg kell állnunk az igazságban, vagyis magában Krisztusban, (azt mondta: én vagyok az igazság) és mindabban, amit Ő már engedett felismernünk.
Ezeknek a támadásoknak a különös veszélye az, és ezt ma mindnyájan tapasztaljuk, hogy a maguk feltételezéseit, szemenszedett hazugságait olyan nagy öntudattal adják elő, mintha az igaz lenne. Sehol nincs meggyőző bizonyíték. Így kezdődik a mondat sokszor: „Mint tudjuk…” Honnan tudjuk? Ki győzött meg róla? Utána előadják a légből kapott valótlanságokat.
Ez az első időben is így volt már. Ezért írta Péter apostol második levelének a végén (érdekes, ő is a levél utolsó mondatában figyelmezteti erre az akkori hívőket): „Ti tehát szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek. Inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!” (2Pét 3,17-18).
Mivel előre tudjátok, legyetek éberek. És az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és a saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek. Károli Gáspár így fordítja Bibliánkban: „a ti erősségetekből ki ne essetek.” Az ördög, meg az általa irányított korszellem rázogat bennünket, hogy lehetőleg kiborítson abból az erősségből, amibe minket Jézus beletett. Kapaszkodni kell Őbelé, hogy erősségetekből ki ne essetek. Hogy a ti biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.
Ez tehát az első, amit a múltra nézve mond Isten igéje.
2. És mit tegyünk a jelenben? Azt olvastuk itt: „… buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában…” Vagyis legyetek tevékeny hívők. Az unatkozó, lustálkodó, semmit sem tevő hívőnek a hite is visszafejlődik és erőtlenné lesz. Lelke táptalaja lesz sokféle lelki betegségnek. Legyetek tevékenyek, mégpedig buzgón. De ne össze-vissza buzgólkodjatok, hanem az Úr munkájában legyetek buzgók. Mit jelent ez?
Ez arra utal, amit Jézus maga is mondott, hogy én mindeddig munkálkodom. Jézus Krisztus ma is végzi az Ő lélekmentő, újjáteremtő, embereket üdvösségre segítő munkáját. A benne hívőket hívja munkatársaiul, hogy vegyenek részt ebben a munkában. Ez az „Úr munkája.”
Azt mondja: ebben buzgólkodjatok. Ez azt jelenti, hogy aki már ismeri az Úr Jézust, akiben már él a hit által, az világítson a környezetének. Engedje Őt szóhoz jutni. Engedje, hogy Ő irányítsa az életét. Krisztusban megszentelt élete hadd csináljon kedvet másoknak Krisztus követéséhez. Ha pedig megkérdeznek titeket — olvassuk ugyanennek a Péternek a levelében —, akkor legyetek készek elmondani, hogy milyen reménység van a szívetekben, amit Jézus Krisztustól kaptatok (1Pét 3,15).
Nem kell provokálni, nem kell fejetlenül buzgólkodni, hanem ahogy az Úr lehetőséget készít, ahogyan a szívünkbe adja, a szánkba adja, akkor viszont ne legyünk restek elmondani és mutatni másoknak a hozzá vezető utat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kenyérkereső napi munkánk mellett, közben legyünk készek mindig arra, hogy a munkálkodó élő Krisztus használhasson bennünket. Talán csak egy biztató mosolyra, egy olyan kézszorításra, amiben benne van az erősítés, a szeretet, a megértés, az együttérzés, vagy egy igének az elmondására, vagy bármi másra, amit Ő akkor ott lehetővé tesz a számunkra: az Ő megbízásából, Isten dicsőségére, sokaknak az üdvösségére.
Aki ezt végzi, az soha nem lesz életunt. Az nem keseredik meg. Az ilyen ember is elfárad, de nem fárad meg. Nem fárad bele az életbe annyira, hogy legszívesebben abbahagyná, mert mindig lesznek újabb feladatai, mindig van kiért imádkoznia, mindig van kiért drukkolnia, kit hívogatnia igét hallgatni, kinek a nyomorúságait magára vennie, ahhoz az Úr Jézustól plusz erőt kérni. Mindig van valami hasznos lelki tevékenység az életében. Nem válik üressé az élete. Ezt tegyük a jelenben.
És mit mond ez az ige a jövőre nézve? Azt mondja: „hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Ha valami elkeserít minket, akkor az az, hogy több nekirugaszkodás után valamiről megállapítjuk: ennek nincs értelme. Ez hiábavaló. És ha sok ilyen összejön az ember életében, akkor könnyen eljut oda, hogy noha maga is tudja, hogy ez így nem igaz, mégis úgy érzi: semminek nincs értelme, egyáltalán semminek. És itt a vége az életnek. Akkor minek élni?
Fáradoztam, erőfeszítéseket tettem, küzdöttem, és nem lett jobb a világ. Észre sem vették. Még meg sem köszönte, akiért áldozatot hoztam, sőt ellenségem lett az, akivel jót tettem. Nincs értelme semminek. Hiábavaló.
Ilyenkor jut el az ember oda, amit Reményik Sándor így fogalmazott:

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

(Kegyelem)

Erre adja Pál apostol a gyógyszert, és azt mondja: hiszen tudjátok. Nem ő oktatja ki őket, nem ő mondja felülről, hogy lehessen válaszolni: persze, neki könnyű… Miért lett volna neki könnyű? Ha valakit ért sok csalódás, őt igen. Bevonja őket: erről mi már beszéltünk. Ezt mi tisztáztuk egyszer, el ne felejtsétek, „hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Miért? Azért, amiről az egész hosszú fejezet szólt. Mert Jézus feltámadott, mert nekünk élő és uralkodó Urunk van. Mert Ő maga végzi azt a munkát, amibe minket csak bevon. Mert feltámadásával mint utolsó ellenségünket legyőzte a halált is. Mi túllátunk a halálon. Mi nemcsak a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, és néha valóban azt a látszatot keltik, hogy semmi értelmük nincs, de a láthatatlanok örökkévalók, és mindennek, ami belefut az örökkévalóságba és a láthatatlan világgal is kapcsolata van, biztos, hogy van értelme.
Lehet, hogy itt sírva imádkozunk valakiért, és sírva állapítjuk meg évek küzdelme után is, hogy megkeményítette magát. És az ítélet napján ő is ránk fog mutatni, hogy Úr Jézus, ez az ember vezetett hozzád. Mert közben az Úr megmentette őt, és ebben engem is felhasznált úgy, hogy nem is tudtam. Ne a láthatókra nézzünk! A mi látókörünk sokkal nagyobb, mint a nem hívő embereké. Mi tudjuk, hogy a láthatatlanok örökkévalók. És az Úr munkája (mert itt is azt mondja: az Úrban) örökkévaló gyümölcsöket terem bennünk is, (amit végez az Úr Jézus) és általunk is.
Nem szabad, hogy elkeserítsenek a pillanatnyi kudarcok, nehézségek, ínség, szűkölködés, csalódás. Túllátunk ezeken. Éppen azért, mivel tudjuk, hogy Krisztus feltámadott és él, és ezért szilárdan állhatunk, a vele való közösségben naponta megerősödhetünk, s másokba is ilyen reménységet önthetünk.
Ma sok elbizonytalanodott, depressziós és elcsüggedt emberrel találkozunk. Mai igénken keresztül Isten Szentlelke arra figyelmeztet, hogy a bizonytalankodás, a depresszió és a csüggedés ellenszere az, hogy mélyen gyökerezzünk a Krisztusban, — vagy kép nélkül: legyen vele naponta megújuló lelki közösségünk. Beszédes viszonyban legyünk vele úgy, hogy Ő is beszélhessen hozzánk, és mi is kiönthessük a szívünket neki. Eközben sok minden világosabb lesz: az egész múltunkat, önmagunkat, Őt magát egyre jobban megismerjük.
Azután fontos, hogy lássuk a tőle kapott feladatainkat, miközben a napi kö-telességünket végezzük, aközben készek vagyunk arra, hogy az Ő munkájában is használhasson minket. A jövőt illetően pedig mi nem mondunk olyat, hogy nincs jövőnk. Mert Ő megígérte, hogy jövőt készített az övéinek. Már készen van egy csodálatos, gyönyörűséges jövő. Itt, ebben a földi életben tele küzdelemmel és harccal, de a győzelmek harcok között szoktak születni. A végén pedig az Ő dicsőségét adja az övéinek. Hogy mi ez a dicsőség? Nem is tudjuk, de valami nagyon szép és jó lehet, és ezt készíti el harcok után, csalódások, bukások, felkelések után az övéinek. Az Ő dicsőségét és az Ő győzelmét.

Sokan olvastuk az elmúlt napokban kalauzunk szerint ezt a fejezetet, amelyik arról szól, hogyan kerültek a samaritánusok Izráel földjére.
Jézus Krisztus idejében három tartománya volt a Szentföldnek: északon Galilea, azután Samária és délen Júdea. Hogyan került a két, zsidók lakta tartomány közé Samária? Egyáltalán miféle nép ez a samáriai, és mi az ő eredetük? Egy picikét pillantsunk a történelembe, mert akkor sok bibliai történetet helyesebben fogunk érteni.
Izráel aranykora az egységes királyság volt. Saul, Dávid, Salamon követték egymást a trónon. Mindegyikük több évtizedig uralkodott. Különösen Dávid és Salamon istenfélő emberek voltak. Salamon halála után, i.e. 931-ben kettészakadt az egyébként is kicsi ország. Tíz törzs hátat fordított Salamon utódának, és északon egy új országot alapítottak, amelyik megőrizte az Izráel nevet. Két törzs hű marad Salamon utódához, és ők délen, egy kisebb területen szintén önálló államként kezdtek működni. A főváros, Jeruzsálem, délen maradt, Júdának volt a középpontja. Itt volt a templom. Hova fognak járni templomba, akik elszakadtak és egyelőre haragban vannak a déliekkel, és északon laknak? Az első északi király, Jerobo-ám, semmiképpen nem akarta, hogy átjárjanak az ő polgárai a déli országrészbe, Júdába, templomba. Ezért berendezett két szentélyt az ország területén, szépen arányosan elhelyezve, ott felállított egy bikaformájú bálványszobrot és azt tisztelte a lakosság.
Isten szemében ez rettenetes bűn volt. Az Ő népe bálványimádóvá züllik. Megszegi a szövetséget, kilép ezzel az Istennel kötött szövetségből, és hasonul a környező pogányokhoz. A szövetségszegésnek ezt a szörnyű bűnét több próféta is ostorozta. Isten többeket is küldött, hogy eszméltesse az Ő népét: hagyják ezt abba és térjenek meg a bálványimádásból. A prófétákat elhallgattatták, nem vették komolyan, amit mondtak, és ennek a következménye lett az, hogy 721-ben Asszíria lerohanta ezt a kicsi országot, és a lakosság színe-javát fogságba vitte.
A fogságba hurcoltak helyére az asszírok a birodalom különböző területeiről különféle népcsoportokat telepítettek. Ezzel a keveréssel akarták egyrészt érzékeltetni a hatalmukat, másrészt gyökértelenné tenni ezeket a népeket. Ezt a taktikát azóta is sokan alkalmazzák. Így kerültek oda — Károli így fordítja — elegy-belegy népek a saját helyükről, és idővel összekeveredtek az otthon hagyott zsidókkal. Ebből a keverék népből jöttek létre a samaritánusok.
Persze, mint olvastuk, mindegyik nép hozta magával a maga vallását, kultuszát, imádta a maga bálványait, és ez a népcsere nem azonnal, nem egyszerre történt meg. Egy ideig lakatlanok maradtak egész nagy területek. Emiatt ott elszaporodtak a vadállatok. Ez volt az oka annak, amiről olvastunk, hogy az oroszlánok pusztítani kezdték az oda betelepült embereket. Erre az őslakosok azt mondták, hogy ennek az az oka, hogy ezek nem tisztelik ennek az országnak az Istenét, vagyis Jahvét, az élő Istent.
Ezt meghallva Asszíria királya, megparancsolta, hogy menjen vissza néhány elhurcolt pap, és tanítsák meg a betelepített idegeneket az ország Istene tiszteletének a módjára. Ezek a papok megint felállították Bételben azt a szentélyt, amelyikben Isten számára utálatos bálványimádás folyt, és úgy ahogy megtanították az elegy-belegy népeket a láthatatlan Isten tiszteletére. De mindegyik nép megtartotta a maga kultuszát is. Ebből jött létre egy kevert vallás, amelyik később a samaritánus vallássá vált.
Így olvastuk ezt: „Így történt, hogy bár félték az Urat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. Félték tehát az Urat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek az istentiszteleti módja szerint, akik közül elhurcolták őket.” (32-33 v.)
Keveredik a nép, keveredik a vallás. Ahelyett, amit Isten oly sokszor mondott az Ő népének, hogy csak az Urat tiszteljétek, megjelenik az is-is, mégpedig teljes jóhiszeműséggel, azt gondolván, hogy ez így természetes.
Sok fontos üzenet van ebben, én hármat szeretnék most kiemelni, amiknek nagy az időszerűsége is a számunkra.
1. Amikor Isten megítélte az Ő bálványimádóvá vált népét, akkor a nép otthon maradt része számára nagy lehetőség lett volna visszatérni Istenhez. Akkor már nyilvánvaló lett az, hogy ez ítéletes, súlyos bűn volt, amit elkövettek Istennel szemben, hogy megvonták a bizalmukat tőle. Isten hivatkozik erre: én hoztalak ki Egyiptomból, én adtam vissza nektek atyáitok földjét, én győztem le sok ellenségeteket. Ők pedig ostoba kőből, fából faragott szobrokat neveznek ki isteneknek. Azonosulnak az őket körülvevő pogánysággal, és azt gondolják, hogy azok is istenek. Ezzel nemcsak megsértették Istent, hanem megfosztották önmagukat a szövetség biztos védelmétől — mert kiléptek ebből a szövetségből —, és istenkáromlókká váltak.
Jöttek a próféták, de a szép szó nem hatott. Most rájuk zúdult Isten szigorú ítélete. Ez alatt az ítélet alatt legalább megalázták volna magukat, összetörtek volna. Az mindig Isten külön kegyelme, ha kiváltképpen való alkalmakat készít a megtérésre. Amikor tükröt tart az övéi elé, hogy lássák, milyenek. Amikor rámutat a ránk jellemző hibákra, bűnökre és lehetőséget ad arra, hogy még meg lehet belőle térni. Ez mindig azt a nagy lehetőséget csillantja fel, hogy Isten nem mondott le rólunk és még változhatunk. Meg lehet tisztulni, meg lehet szabadulni bűnöktől.
Ezek az emberek akkor elkezdhettek volna újra Jeruzsálembe járni a templomba. Semmi akadálya nem volt már. És ez azt jelentette volna, hogy visszatérnek Istenhez. Egy nagy reformációra adott Isten alkalmat még ezzel az egyébként súlyos ítélettel is. De nem ragadták meg ezt az alkalmat. Nem tértek vissza Jeruzsálembe, vagyis nem tértek vissza Istenhez. Nem tették meg azt, amire most még lett volna lehetőségük.
Nem akarom ezt túlságosan részletezni, de figyeljük éberen, amikor Isten lehetőséget készít nekünk a megújulásra. Amikor akár kedves szóval, akár kemény kézzel, valami ítélettel eszméltet minket. Amikor rá akar döbbenteni arra, hogy mi az, ami nem kedves neki az életünkben. Amikor lehetőséget ad a bűnbánatra, megtérésre, új kezdésre. Ragadjuk meg ezeket az alkalmakat mindig!
Ők ezt itt nem tették. Sőt…
2. Tetézték a bűnüket azzal, hogy a körülöttük élő pogányok gondolkozását átvéve az élő Istent is csak az ország Istenének nevezik, és akként tisztelik.
Abban az időben mindenki úgy gondolkozott, hogy minden népnek vannak istenei vagy megvan a maga istene, amely Isten vagy istenek azon a területen uralkodnak, amely területen az a nép lakik. Ezért olvastuk itt ilyen sokszor, hogy tanítsák meg őket az ország Istene tiszteletének módjára. Minden istennek megvan a maga szokása, hogyan kell őt tisztelni. Ha megfelelő módon tisztelik, akkor számíthatnak a jóindulatára. Ez volt a pogány gondolat.
Na, de hát az élő Isten nem úgy jelentette ki magát az Ő népének, hogy Ő annak az országnak az Istene, hanem úgy, mint az egész kozmosznak, a világmindenségnek a létrehívója, teremtője, alkotója, fenntartója, kormányzója, aki minden király felett Király, aki az uraknak Ura. Az Ő népe ellensége felett is Úr. Hányszor megmutatta ezt! És az Ő népének is Ura. És ezt senki nem meri ott szóvá tenni. Nem is hiszik már? Csakugyan bevették ezt a maszlagot (bocsánat a szóért), amit a pogányok a maguk tudatlanságában feltételeznek, hogy minden népnek megvan az istene. Izráelnek ez a Jahve nevű valaki az Istene, aki az ország határain belül Úr. Milyen ostoba gondolat ez?
Amikor azt mondta az Úr: enyém a föld és annak teljessége. Amikor vallották jobb időben, hogy te alkottad az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Amikor Izráel hívő királyai úgy imádkoztak hozzá, hogy Urunk, mivel te úr vagy az ellenségeink felett is, tedd velük ezt, meg azt, szabadíts meg minket tőlük. Hova lett ez a hit? Ide zsugorodott, ilyen hiszékenységgé, hiedelemmé Isten népének az bizonyossága, hogy Ő is csak „az ország Istene?” És ha megtanítják őket az ország Istene tiszteletének a módjára, akkor úgy, ahogy beéri majd ezzel ez az Isten, megelégszik vele.
Olyan szomorú, hogy Isten népe, akinek ismernie kellene Istenét, ennyire nem ismeri, és megalázza, sőt megtagadja Istent azzal, hogy lefokozza és beállítja a bálványok sorába, hogy azoknak azok az istenei, nekünk meg Ő az Istenünk. És nincs mennyei látása arról, hogy ez az Isten, akiben mi hihetünk, aki kijelentette magát nekünk, számtalan bizonyítékát adta hatalmának, minden népnek, minden országnak, az egész világmindenségnek teljhatalmú Ura és parancsolója.
Komoly figyelmeztetés van ebben, mert újra és újra megkísérti a mai hívőket is az, hogy átvesszük a körülöttünk élő tudatlan pogányok bölcsességnek vélt ostobaságait, és úgy gondolkozunk, beszélünk mi is az élő Istenről, mint ahogy azok, akik nem ismerik Őt. És ez felveti azt a kérdést: ismerjük-e Istent?
Mostanában sokszor idéztük a János 17,3-at, Jézus Krisztus főpapi imájának ezt a rendkívül súlyos kijelentését. De vajon átengedjük-e az értelmünkön és a szívünkön ezeket a szavakat, amikor azt mondja Jézus: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” És sokszor beszéltünk már arról is, hogy Istent megismerni nem csupán értelmi, intellektuális tevékenység, hanem életközösséget jelent. Az az örök élet, hogy együtt éljek az én Istenemmel. Miközben éjjel-nappal együtt vagyok vele, az Ő színe előtt állok, egyre jobban megismerem Őt. Egyre gazdagabban enyém lesz az az élet, amit csak Ő tud adni, visszaadni, amit elveszítettünk az ellene való lázadásban.
És ez az élet, ez a teljes élet, más szóval: örök élet már e földön az enyém lesz, ha hiszek benne, nem csak majd a halálom után. „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül valódi Istent.” Ismerjük-e Őt, és ha igen, merjük-e vállalni ezt az ismeretet? Akkor is, ha az egész világ ezt szajkózza, hogy mindenkinek megvannak a maga istenei, ki-ki úgy tiszteli, ahogy éppen tudja. És nekünk is megvan a magunk Istene. Ő nem csak a mi Istenünk, hiszen ez az egész világ az Övé.
Kicsit talán banálisnak hangzik ez, de az életünk és örök életünk alapja, hogy ezt komolyan vesszük-e, amit Jézus mond. Isten népének a maradéka ott, abban a helyzetben nem ismerte, ki az ő Istene. Nem ismerte fel, nem ismerték el, hogy Ő az, akinek magát kijelenti, és ezért ők is együtt mondták a pogányok kórusával, hogy Ő csak ennek az országnak az Istene.
Engedjük, hogy Isten kiszabadítson ebből és merjük vállalni is. Aki meri vállalni és erről másoknak is szelíden, de határozottan bizonyságot tenni, azt a saját bizonyságtételén keresztül is megerősíti Isten, hogy valóban Ő az egyetlen igaz Isten, aki mindenkinek Istene és mindenkin kész segíteni.
3. Mert ha nem, akkor létrejön a nagy keverés-kavarás. Létrejön a kevert kultusz, amiről itt olvastunk. Létrejön a keverékvallás, és kialakul az emberekben ez a kettősség, hogy is-is. Egyikről sem vagyunk egészen meggyőződve, próbáljunk eleget tenni mindkettőnek. És akkor különböző áldozóhalmokon különböző isteneknek áldozunk.
Ma ezt elegánsan úgy nevezik: nyitottság, tolerancia, pluralizmus, holott a Biblia alapján ez egyszerűen tudatlanság, hitetlenség, és jön belőle egy csomó bizonytalanság, hogy a végén már semmiben nem vagyok bizonyos. Ki az én Istenem? Van-e egyáltalán? Igazat mond-e, amikor annak jelenti ki magát? Elfogadhatjuk-e a Szentírást az Ő kijelentésének? Minden mögé kérdőjel kerül. A végén már azt sem hisszük, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akik.
Ez a teljes elbizonytalanítás az ördögnek a célja, és ennek számos jelével találkozhatunk ma, miközben emberek sokasága keres valami bizonyosat, amibe megkapaszkodhat.
Sokáig fogok még emlékezni arra, amikor egy súlyos beteg férfihez hívott a felesége a kórházba. Az orvos azt mondta: már ne menjek be hozzá, mert lehet, hogy már nem él, vagy percei vannak hátra. Én mégis bekéredzkedtem. Az nyilvánvaló volt, hogy él, és azt mondják a hozzáértők, hogy utoljára a hallásunkat veszítjük el a földi utunk végén. Úgy voltam vele, ha valamit még hallhat, egy igét mondok neki, és majd Isten elvégzi benne, amit jónak lát. Kicsit kinyitotta a szemét, és alig hallhatóan két szót mondott: valami bizonyosat. Akkor a Bibliából idéztem, mint aminek a bizonyosságáról meg vagyok győződve: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Másnap hallottam, hogy a beszélgetésünk után egy órával már nem élt.
De még az utolsó pillanatban is valami bizonyos után áhítozik az ember. Mi az, amiben meg lehet kapaszkodni? Főleg akkor, amikor már minden inog. Isten nekünk bizonyosat mond: mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek — szoktuk énekelni egyik. Ő ilyen bizonyosat akar nekünk adni.
Mi jellemzi ezt a keverékvallást? Erről is három ismérvet szeretnék megemlíteni ennek az igének az alapján.
a) Az ilyen bizonytalan ingoványra felépített vallási, ideológiai keveredéseket mindig szokta jellemezni először is az, hogy hasadt élet következik belőlük. Elválik az ilyen vallásos ember vallásos élete meg a hétköznapjai. Letudja az áldozóhalmokon — amikről itt ilyen sokat olvastunk — a maga vallásos kötelességeit, aztán éli a maga életét. Mintha nem lenne Isten. Mintha Isten nem az egész emberre és az ember egész életére tartana igényt. Mint aki valóban csak egy területnek az Istene. Annak az országnak, az ünnepnapnak, a kultusznak az Istene. A kultuszon kívül én maradok a magam istene. Vagy megpróbálok istenkedni. Gyakorlatilag Ő nélküle élek.
Kettéhasad ezeknek az embereknek az élete. A vallásosságuk nem kötelezi őket semmire. A vallásosságukból semmi nem következik, de a vallásosságuknak semmi haszna sincs. Nem ad erőt a terhekhez, nem ad vigasztalást a nyomorúságban, nem jelent tanácsot, világosságot a döntések előtt. Nem kap választ az ember az élet nagy kérdéseire belőle, de nem is várja. Nem erre való Isten meg a vallás, hogy az segítsen nekem, hiszen lehet, hogy nincs is. Azért nem árt valaminek eleget tenni, és ezzel elhiteti magát az ember.
b) A másik jellemvonása az ilyen keverékvallásnak az, amit szoktunk is mondani, hogy mindenki a maga módján hisz. Kinek-kinek szabadságában áll, hogy melyik istent választja, azt milyen módon tiszteli, milyen mértékig, mennyit áldoz rá. Szokták ezt mondani, hogy ő is hívő a maga módján.
Lehet-e valaki hívő a maga módján? Lehet, de azt olvastuk itt, hogy az élő Istent senki sem tisztelheti helyesen a maga módján. Mert az élő Isten pontosan meghatározta az Ő tisztelésének a tartalmát és a módját is. Ezt mondja itt az ige: „A mai napig követik a régi istentiszteleti módot, nem félik az Urat, nem követik az Ő rendelkezéseit és tisztelete módját a szerint a törvény és parancsolat szerint, amelyet az Úr parancsolt Jákób fiainak.” Isten itt ezt mondja: „Tartsátok meg a rendelkezéseket, az istentisztelet módját, a törvényt és a parancsolatot, amelyeket megíratott számotokra, és teljesítsétek azokat mindenkor; más isteneket pedig ne féljetek!”
Isten pontosan megmondta, hogy ki Ő, és aki tisztelni akarja Őt az hogyan juttathatja ezt kifejezésre, mi ennek a módja. És a magunk módján ezt nem tehetjük. Ez meg van írva. Azt mondja: amiket megíratott, aszerint. Ezért olyan szép az, ahogyan a mi XVI. és XVII. századi eleink önmagukat nevezték. Azt mondták: Isten igéje szerint reformált hívők, vagy Isten igéje szerint reformált egyház. Régen készült gyülekezeti körpecsétekben láttam még ezt a megjelölést: az Isten igéje szerint reformált … eklézsia.
Vajon Isten igéje szerint reformált élet-e az életünk? Itt is fenyeget minket szakadatlanul az a veszély, és ezzel józanul számolni kell, hogy deformálódik valahol, valamilyen mértékben a gondolkozásunk, az életgyakorlatunk, a hitéletünk. Ez velejár azzal, hogy a bűn világában élünk. De óriási lehetőség, hogy van iránytűnk. Itt van Isten igéje. Ha egyszer csak feltűnik, hogy eltértem tőle, akkor visszatérhetek. Ezért mondták reformátor eleink, hogy az egyházat folyamatosan reformálni kell. És a mi személyes életünket is folyamatosan reformálni lehet és kell. Ez Isten külön nagy kegyelme. De a magunk módján biztos, hogy nem lehetünk Isten igaz tisztelői és használható szolgái. Csak az Ő módján, de Ő megmondja hogyan.
c) Még azt szeretném megemlíteni, ami talán a legszembetűnőbb ebben a történetben, hogy olyan furcsa ez a kifejezés: megtanulták az ország Istene tiszteletének a módját, és Isten mégis elégedetlen velük. Azt mondja: ez semmi, legalábbis nem az igazi. Miért? Mert megtanulták az ország Istene tiszteletének módját, de a szívük távol maradt Istentől. Isten a mi szívünket kéri. Egyebek között azért is javasoltam, hogy énekeljük azt az éneket, amivel kezdtük, mert ide érkezik meg: „és ha szíved Jézusé lett”, akkor mi lesz annak a folytatása. Isten nem éri be kevesebbel. A szív az ókorban az ember egész belső szellemi műhelyét jelentette. Nemcsak az érzelmeknek a székhelye volt, hanem a gondolkozásnak, az érzelemvilágnak és az akaratai döntéseknek a megszületése, kiindulópontja is a szív volt az ókori ember szemlélete szerint.
Tehát Isten az egész embert kéri. Ezért panaszolta Ő népének, hogy ez a nép szájával közeleg hozzám, de szíve távol van tőlem. Harsogja a gyönyörű zsoltárokat, beszél akár másoknak is Istenről, de a szíve távol van. Ezért nincs az egésznek ereje és hitele. Ezért mondja Isten: adjad fiam a te szívedet nékem, ne csak a gondolataidat. Ezért mondja Jézus önmagáról: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok.”
Az egész belső világunkat akarja Isten uralni, megtisztítani, átalakítani, megszentelni, minket egészen önmagával betölteni. E nélkül, ha nem belülről fakad egy hívő ember hitélete és hétköznapi gyakorlata is, csak felszínes vallásoskodás. Isten erre nagyon kemény ítéletet mond sok helyen.
A kevert vallásból mindig az következik, hogy megosztott lesz az ember szíve. Megosztott szívvel pedig nem lehet Istent sem helyesen tisztelni, sem igazán szolgálni.
Nem szereti a feleségét igazán az, akinek a felesége mellett szeretője is van. Nem tiszteli az élő Istent igazán az, akinek az életében akármilyen pici mértékben ott van ez az is. Félték az Urat is, de áldoztak a bálványaiknak is. Isten parancsa az (nem is annyira parancs, mint nagy lehetőség): „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és minden erődből.” Mert aki Őt igazán megismeri, az teljes szívéből szeretni fogja Őt. Az ilyen embernek lesz új élete, és az ilyen ember tud igazán szolgálni neki.
Meg lehet tanulni a vallásosságot. Ők is megtanulták az ország Istene tiszteletének módját, de egészen más megtanulni a vallásosságot, és egészen más együtt élni az élő Istennel, az élő Jézus Krisztussal.
Azt hiszem, mindnyájan érezzük ennek az egyszerű vallomásnak a zamatát, az erejét, a hitelét, amit Pál apostol ír a Galata levélben Jézusról: „Ő szeretett engem és önmagát adta érettem.” Ő itt nem leckét mond fel, ez személyes vallomás egészen személyes élményről, tapasztalatról. Ez az ember tudja, kiről beszél. Ez az ember megkapta Jézustól a legtöbbet. Szeretett engem és önmagát adta érettem. Akinek csak tanult vallásossága van, az nem tud ilyeneket mondani, mert nincsenek ilyen tapasztalatai. Márpedig minket erre hív el a mi Urunk.
Isten nagy kegyelme lesz az, ha megmutatja nekünk ma: van-e ilyen is-is az életünkben. Tiszteljük az Urat is, azért vagyunk itt ma este is. De nincs-e valami rejtett vagy nyilvánvaló bálvány még Ő mellette? Ismerjük-e Őt igazán, elismerjük-e Őt annak, akinek kijelenti magát? Így tiszteljük-e, így vállaljuk-e mások előtt is? Nem fenyeget-e minket is a hasadt élet, hogy van egy vallásos része és van egy profán része, és a hétköznapokban Ő nem Úr. Vajon, ha minket kérdez Jézus afelől, amit Pétertől kérdezett húsvét után, akkor mit válaszolunk arra?
Pétertől, akinek sokféle lelkifurdalása, nyugtalansága, bizonytalansága volt a tagadás után, Jézus egyetlen dolgot kérdezett: Szeretsz-e engem? Péter őszintén válaszolt: Uram, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Aki Őt igazán szereti, az adta neki a szívét, az kap tőle új életet, és azt kigyógyítja mindenféle keverésből.

Ma arról lesz szó, hogyan hallgathatjuk helyesen Isten igéjét, és erről szól az az ének is, amit most közösen énekelünk. Figyeljük meg, milyen szép kifejezésekkel bátorít minket ez az ének a helyes igehallgatásra. Mit jelent az: „szépen tündököljék bennünk az evangélium…”? Mit jelent az: „legyen foganatos köztünk az Isten beszéde”? hogy foganjon meg és abból új élet szülessék. Így énekeljük el értelemmel és szívvel a 378. dicséretünket.

* * *

Végéhez közeledik az ún. egyházi év, ami adventtől adventig tart. De vége felé jár a naptári esztendő is, és jó ilyenkor számba venni a dolgainkat. Ma csak arra figyeljünk, hogy ebben az évben is milyen sok igét olvastunk, és milyen sok igehirdetést hallgattunk. Mi lett ezekből? Meglátszik-e rajtunk, hogy forgattuk a Bibliát és rászántuk a vasárnap délelőttöket, hogy Isten igéjét hallgassuk. Formálhatta-e igéjével Isten az életünket? És mit adtunk tovább másoknak abból, amivel minket ajándékozott meg Isten?
Azt vizsgáljuk meg ma, mit tanít a Szentírás arról, hogy mire adta Isten nekünk igéjét, és hogyan lehet azt helyesen hallgatni. Ma tehát nem egyetlen bibliai igének az üzenetét bontjuk ki, hanem ezt a témát hadd világítsák körbe azok a bibliai textusok, amiket szeretnék majd idézni.
Hallottuk a magvető példázatából, hogy Jézus komolyan figyelmeztette a hallgatóit: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok!” Sok múlik azon, sokkal több, mint sejtjük, hogyan hallgatja valaki Isten igéjét, mert a Biblia azt mondja: megmentheti az életünket, vagy elítélhet bennünket.
Jakab a levelének az elején részletesen ír erről és ott mondja: „szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti a ti lelketeket” (Jak 1,21). Az a görög szó, amit itt léleknek fordítanak, életet jelent. Megmentheti, sőt üdvözítheti a mi lelkünket, életünket, ha szelíden befogadjuk. Vagyis ellenállás nélkül, Istenbe vetett bizalommal. Akkor Isten a befogadott ige által üdvözíti az embert.
Óriási lehetőség, ugyanakkor nagyon nagy felelősség is igét hallgatni, mert ugyanez a Jézus, amikor az ítéletről szól, akkor ezt mondja: „Én nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megmentsem. Aki elvet engem és nem fogadja be az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amit szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,48).
A közelmúltban beszélgettem egy huszonéves fiatalemberrel, aki szenvedélyesen keresi most Istent, és tele volt lényegre törő éles kérdésekkel. Amikor erről is szó volt, hogy a Biblia azt mondja, hogy a hit hallásból születik, mégpedig az Isten igéjének a hallgatása közben, és hogy Isten ezzel megmentheti az életünket, vagy a visszautasított ige vádolni fog minket az utolsó ítéletkor, akkor szinte önfeledten felkiáltott: óriási felelősség igét hallgatni. Igaza van. Óriási lehetőség, mert a szelíden befogadott igével Isten üdvözít, és óriási felelősség, mert a visszautasított ige vádolni fog. Nem Jézus vádol minket ama napon, hanem azt olvastuk, hogy az Ő beszédei, amiket hallott valaki, de nem fogadta meg.
A magvető példázatában még élesebben tanít erről Jézus. Most olvastuk, hogy az útfélre esett maghoz azoknak a szíve hasonlít, akik hallgatták az igét, de utána az ördög kikapta a szívükből az igét, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek. (Lk 8,12). Ebben tehát benne van az, hogy ha nem kapja ki, ha benne marad valakinek a szívében az ige, akkor az hinni fog és üdvözülni fog. Ezt akarja megakadályozni a gonosz, hiszen a hit hallásból van, az Isten igéjének a hallásából (Róm 10,17). Aki tehát komolyan hinni szeretne, és az Istennel való közösségre vágyik, az kezdje el hallgatni Isten igéjét, és olvasni a Bibliát akkor is, ha egyelőre sok mindent nem ért még belőle, mert Isten igéje el fogja végezni a munkáját benne.
Mivel ilyen nagy lehetőség igét olvasni és hallgatni, ezért akarja ezt megakadályozni minden módon az ördög: Ne olvassuk a Bibliát, ne hallgassunk igehirdetést, vagy ha eljövünk is, ne figyeljünk oda. Itt is lehetőleg a saját gondolatainkkal és gondjainkkal foglalkozzunk, vagy csak úgy hallgassuk azt, ami itt elhangzik, mint emberi beszédet.
Ez mindig veszély volt, és ennek a kísértése mindig fenyegette Isten igét hallgató népét. 2500 évvel ezelőtt is, amikor Ezékielnek is ilyen hallgatói voltak, és Isten ezt mondja a prófétának: „Eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek” (Ez 33,31-32).
Hallgatják az igét, de az eszük valami máson jár, mint ahogy minket is megkísért ez sokszor. Vagy csak külső szempontokra figyelnek — mint egy jó hangú énekes, aki ügyesen pengeti a lantot, olyan vagy nekik —, de nem arra az Istenre figyelnek, aki küldte Ezékielt. Amit Ezékiel mond, nem úgy hallgatják: így szól az Úr, és ahhoz kellene igazítanunk az életünket. Csak külső szempontok: Kócos volt a lelkész, ferdén állt a nyakkendője, bakizott, túl meleg volt, túl huzatos volt a templom… Ennyi. Csak emberi szempontok. Markába nevethet az ördög. Azt hiszi valaki, hogy történt az életében valami szép és jó, hiszen volt templomban, de meddig hatolt az, ami ott elhangzott, hogyan hallgatta és mi lesz belőle? Megmentette-e az életét az üdvösségre, és használhatóvá tette-e Isten számára, vagy pedig nem történt semmi?
Ezért fontos megvizsgálnunk, hogy mire adta Isten az igéjét. Sok mindent mond erről a Biblia, én ma a három legfontosabbat szeretném kiemelni. Az elsőnek, ami történik az ige nyomán, Isten az alanya. Azt Ő cselekszi, a másik kettő a mi feladatunk.
1. Az első, hogy Isten az Ő igéjével végzi el életünkben az újjáteremtés munkáját. Ezt már sokszor hallottuk, a Bibliából tudjuk, hogy a mi megromlott életünket nem lehet megjavítani. Isten nem foltozgat, festeget, javítgat, hanem teremt. Amit az ellene való lázadás végérvényesen tönkretett, azt Ő újjáteremti. Ahogyan a teremtés munkáját az Ő szavával végezte el, a mi életünk újjáteremtését is az Ő beszédével végzi.
Komolyan kell vennünk, hogy egészen tönkretette a bűn az Istennel való kapcsolatunkat, működésképtelenné vált a hitünk, nem tudunk helyesen ítélni, elveszítettük az antennánkat, a lelki érzékenységünket, ezért nem értjük Istent. Van bennünk valami velünk született ellenállás, bizalmatlanság Istennel szemben, ezért nem értünk egyet vele. Miközben Ő a javunkat akarja, mi pusztítjuk önmagunkat. Ő gazdag ajándékot kínál, és mi koldusként tengődünk. Ő hív magához, és mi nem mozdulunk. Ebből a halál-állapotból csak az Ő igéjével tud kimozdítani minket, de azzal ki tud.
Erről az ellenállásról szól az az ige, amit az utóbbi időben egyszer már idéztem. Ezt mondja Isten az Ő népének: „Népem megrögzötten elfordul tőlem. Hívják őt a Felségeshez, de senki sem mozdul, mert nem akarnak megtérni” (Hós 11,7).
Hogyan mozdít ki Isten minket ebből? Hogyan győzi le ezt a bennünk levő ellenállást? Erről meg Isten ezt mondja: „Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. A tövis helyén ciprus nő, a bogáncs helyén mirtusz nő. Az Úr dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el” (Ézs 55,11.13).
A Biblia elején a bűneset után olvassuk azt, hogy a föld tövist és bogáncsot kezdett teremni. Addig nem voltak gyomok, csak haszonnövény. Attól kezdve vannak, kiirthatatlanok. És mi lesz az újjáteremtés egyik gyümölcse? A tövis helyén mirtusz nő, a bogáncs helyén ciprus nő. Nagy restaurálás, helyreállítás történik, s Isten ezt az Ő igéjével végzi el. Azzal formál bennünket.
Ezért olvastam fel a Tesszalonikai levélből ezt a néhány mondatot, mert a tesszalonikai keresztyének nem értették, hogy mit csodálnak rajtuk a pogányok, akik között élnek. Nem tettek ők semmi különöset, csak komolyan vették azt, amit Pál Jézusról mondott, és aszerint igyekeznek élni.
Pál ebben a levélben elmondja nekik, hogyan következhetett be ez a változás. Azt mondja: „ti az Úr követőivé lettetek, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével befogadtátok az igét, és így példává lettetek minden hívő számára.” És részletesen leírja ebben a fejezetben, hogy miben lettek példává, hogy világít a hitük, hogy él bennük a reménység sok csüggesztő körülmény között is, és hogyan sugárzik a szeretetük messzire, másokra is. Jézus Krisztus életéhez hasonlóvá kezd válni egyre inkább az életük. Ezt nem is annyira ők vették észre, hanem a környezetük. És hogyan kezdődött ez el?
A következő fejezetben ezt írja nekik. Ez azzal kezdődött, hogy amikor Pálék először ott voltak és prédikáltak, akkor „ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett igéjét; nem úgy fogadtátok azt, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valóban az, és ennek az ereje munkálkodik bennetek, akik hisztek” (1Thess 2,13).
Ez Isten csodálatos átalakító munkája. Valaki hallja a róla szóló információkat; miközben hallgatja, hit ébred a szívében — ez már Isten teremtő munkája —, ezzel a hittel komolyan veszi, amit hallott, és hozzá igazítja az életét. Csak ennyit tett az ember, és az egész Istennek a műve, hogy átalakul az élete. Átalakul bennünk az ige is, és átalakítja az életünket is. Mint ahogyan a testi táplálék is titokzatos módon átalakul, lesz belőle fizikai erő, gondolat, érzelmek. Ugyanígy a lelki táplálék is. Aki Isten igéjét komolyan veszi, befogadja, lesz belőle: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, áldozatkészség, megbocsátás… Isten igéje munkálkodik. Én csak hallgatom és komolyan veszem, az ige meg munkálkodik bennünk. Erőt fejt ki és átalakít bennünket.
Ez Isten munkája. És mi a mi feladatunk?
2. Először az, a Biblia tanítása szerint, hogy vegyük komolyan, amit Isten komolyan mond. Isten nem viccel, nem tréfálkozik, nem időtöltésre hív minket, hanem létfontosságú igazságokat jelent ki nekünk, és ezt ugyanilyen komolyan kell vennünk, ahogy Ő mondja. Más szóval: engedelmeskedni annak, amit hallottunk. Jézus gyakran ezt a megjelölést használja: „cselekedjétek azt, amit már tudtok.”
A lábmosás történetének a végén mondja, amikor egy hosszabb tanítást ad a tanítványoknak és azt így fejezi be: „ha tudjátok ezeket, akkor lesztek boldogok, ha cselekszitek ezeket” (Jn 13,17).
Mindannyiunkat kísért, hogy én már tudom. Ó, már hallottam ezt, amiről most kezdenek beszélni. Egyet is értek vele, s megdicsérjük magunkat, milyen derék emberek vagyunk. No, de mi valósult meg belőle az életünkben? Ha egyetértek vele, akkor most mindjárt kezdjem el megvalósítani. Akkor lesztek boldogok, ha cselekszitek ezeket.
Jakab apostol írja (Jak 1,22): veszélyes öncsalás, ha valaki csak hallgatja az igét, és ezt még erénynek is tekinti, de ezzel befejeződött számára a dolog. Egyszerű hasonlatot használ. Olyan ez, mintha valaki belenéz a tükörbe, meglátja, hogy itt-ott maszatos, és megy tovább maszatosan. Belenéz az ige tükrébe, meglátja a fogyatkozásait, a lehetőségeit, a bűneit, és nem tesz semmit velük, vagy a feladatait, és nem lát hozzájuk. Az engedelmesség közben érti meg igazán az ember Isten gondolatait és az Ő kijelentését, igazságait.
Jézus Krisztus a Hegyi beszéd végén részletesen szól erről, amikor három fejezeten keresztül fontos igazságokat mond, és ezzel fejezi be: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonlít az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonlít a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7,24-27).
Tulajdonképpen azt mondja itt Jézus, hogy ha hallottátok és egy picit is hisztek neki, próbáljátok ki. A gyakorlatban fogtok meggyőződni arról, hogy Isten mennyire igazat mondott, hogy milyen fontos az, amit Ő mondott nektek, hogy milyen nagy ajándék, hogy szóba áll veletek. Próbáljátok ki azonnal!
Nem tudom elképzelni azt, hogy ha egy műszaki ember valami ilyen manapság kapható ilyen-olyan szupermodern ketyerét vásárol magának, azt nem próbálja ki azonnal. Olyan nincs, hogy elteszi, hogy majd karácsonykor több időm lesz, akkor próbálom ki. Azt sem tudom elképzelni, hogy ha egy leány vagy asszony kap egy új ruhát vagy cipőt, abba nem bújik bele azonnal, és nem próbálja ki. Még a tükör előtt is megvizsgálja. Nemcsak a ruhát, hanem önmagát is.
Csak Isten igéjét nem kell ennyire komolyan venni? Hadd mondja csak! Én hallgatom, mert derék ember vagyok, és ezzel vége? Tulajdonképpen minden istentiszteletre úgy kellene jönnünk: Uram, kész vagyok azonnal változtatni azon, amire rámutatsz. És úgy kellene innen kivonulni, hogy azon gondolkozunk, hogy mostantól kezdve mit kell másként tennem, mert Isten ezt vagy azt világossá tette. Valamit eddig nem gyakoroltam, akkor elkezdem ma, nem holnap, vagy jövőre. Valamiről azt mondta: nem jó, akkor abbahagyom, és ezzel az imádsággal vonulok ki innen.
A hívő élet állandó pályakiigazítás. Sok minden le akar téríteni minket arról a pályáról, amire Isten akar ráállítani, ahol Ő akar használni. De az Ő igéje éppen ebben segít, hogy erre rámutat és erőt is ad visszatérni a helyes útra.
Ezt olvastuk a magvető példázatának a végén, hogy olyan is van, hogy a mag jó földbe esik és ott gyökeret ereszt, és gyümölcsöt terem. Az engedelmes hívő életében elkezd teremni a Lélek gyümölcse, ami nem ránk jellemző, ami Jézusra jellemző, ami egyre közelebb visz hozzá, és aminek aztán híre mehet. Mert ez hiányzik legjobban a világból, és az Övéinek egyebek között ez a feladatunk, hogy így mutassunk Őreá, és mutassuk fel, akármilyen töredékesen is Jézus Krisztust ennek a világnak.
Ez tehát az egyik lehetőségünk és feladatunk: engedelmesen cselekedni a meghallott és megértett igét. És mi a másik? Továbbadni.
3. Olyan szép ez a folytatás alapigénkben. Nemcsak azt említi meg az apostol, hogy a ti hiteteknek a híre elterjedt az egész környéken, és példává lettetek minden hívő számára, hanem így folytatja: „és tőletek terjedt tovább az Úr beszéde nemcsak ott, ahol laktok: Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott ennek a híre.” Magyarul még alliterál is: tőletek terjedt tovább. Ez a másik feladatunk.
Nem reked meg nálam az örömhír, hanem örömmel elmondom azt másoknak is. Mert a mások iránti felelős szeretet is a Lélek gyümölcse. Előbb teremni kezd a Lélek gyümölcse az igét komolyan vevő hívő ember életében, azután megterem az a gyümölcs is, amit a Zsidókhoz írt levél végén így olvasunk: „megtermi ajkuk az Istenről való vallástétel gyümölcsét” (Zsid 13,15).
Előbb jézusi tulajdonságok kezdenek kiábrázolódni a mi gyarló, nyomorult életünkön, aztán meglepődve tapasztaljuk mi is, hogy néha megszólalunk, és másoknak is mutatjuk a Jézushoz vezető utat. Hogy elmondjuk azt, hogyan hozott ki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára. Hogy azt a gyógyszert, ami minket meggyógyított, és tudjuk, hogy a másiknak is arra van szüksége, szeretettel megosztjuk vele.
A mentő szeretetből ez is következik. Pontosan úgy, ahogy Jézus a samáriai asszonynak mondta. Olyan szép ez a mondat a történet közepén, amikor nem érti az asszony, hogy miféle vízről beszél Jézus, akkor azt mondja: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,14). Vagyis egyszerűbben fogalmazva: az a víz oltja a hívőnek az életszomját, és átfolyik rajta. Másokhoz is eljut.
És a samáriai asszony történetének a végéről gyönyörűen láthatjuk, hogyan történik ez. Otthagyja az üres korsót, és fut a faluba. Ő, aki emberkerülő volt, mindenkinek elmondja, hogy kivel találkozott, mit mondott neki Jézus, és hívogatja az embereket Jézushoz. Nem előadást tart nekik, és nem enged annak a gátlásnak, hogy engem úgyis utálnak az erkölcstelen életem miatt, hanem hívogat Jézushoz. Elmondja, mi történt, és hív hozzá. Ennyi a feladata.
A történet végén olvassuk, hogy amikor Jézus néhány napos evangélizációt tartott a samáriaiaknak, azt mondják az asszonynak: most már nem a te szavadra hiszünk (addig arra hittek), mert magunk láttuk és hallottuk, hogy Ő a világ üdvözítője, a Messiás (Jn 4,42).
Egy asszony egyszerűen elmondta, mit tett vele Jézus, és ebből ébredés lett. Továbbadni azt, amit reánk bízott a mi Urunk. Mégpedig nem halogatva, hanem azonnal.
Semmiképpen nem úgy, ahogy egy a könyvben olvastam, amelyikben van két levél. Az egyiket Jézus Krisztus írja a keresztyénekhez, ennek a szövege ismerős nekünk, mert minden keresztelő alkalmával elolvassuk, a másik pedig a keresztyének válasza Jézus Krisztusnak. Jézus levele így hangzik:
„Kedves Keresztyének!
Egy szép küldetést szeretnék bízni rátok. Nevezhetitek ezt missziói parancsnak is. Menjetek el mindenkihez, mindenhová, ahová csak tehetitek, és hívjátok őket hozzám, hogy legyenek az én tanítványaim. Tanítsátok meg arra, amit én parancsoltam nektek. Aztán kereszteljétek meg őket, és el ne felejtsétek, hogy én mindig ott leszek veletek egészen a világ végéig. Tulajdonképpen nem nektek kell elvégeznetek ezt a munkát, én végzem, csak titeket is szeretnélek felhasználni.
Teljes szeretetemmel: Jézus Krisztus.”
És a válasz. A mai keresztyének mit mondanak?
„Kedves Jézus Krisztus!
Ezennel visszaigazoljuk, hogy megkaptuk a korábbi értesítésedet. Indítványod igen érdekes, és egyben felcsigázó, azonban sok akadálya van annak. Megfelelő létszámú személyzet híján, valamint egyéb anyagi és személyi szempontokat figyelembe véve úgy véljük, hogy egyelőre nem tudunk kellő figyelmet fordítani felhívásodra. A terv kivitelezhetőségének tanulmányozására bizottságot hoztunk létre. Egy beszámoló fog készülni róla, amit majd valamikor a gyülekezet elé tárunk. Mindenesetre biztosíthatunk arról, hogy gondosan mérlegelni fogjuk, és a vezetőségünk imádkozni fog érted, és tiszteljük azon fáradozásodat, hogy további tanítványokat is keresel valahol másutt. Nagyra értékeljük, hogy kész voltál megosztani velünk gondolataidat, és amennyiben úgy döntenénk, hogy valamikor a jövőben vállalkozunk ennek a projektnek a megvalósítására, meg fogunk keresni téged.
Szívélyes üdvözlettel: a keresztyének.”
— Ez az, ami Isten előtt utálatos, és ami hitbeli fejlődésünket lezárja. Amikor nem most, hanem majd valamikor a jövőben. Nem én, hanem valaki mást küldjél, mert nem akarok engedelmeskedni. Aki pedig elkezdi akármilyen egyszerű módon továbbmondani azt, ami rajta is segített, az miközben mondja, maga is megerősödik. Ezt oly sokszor tapasztaljuk. Miközben mondom másnak azt, amivel Isten engem megvigasztalt, megbátorított, leleplezett, feloldozott, aközben újra megerősödöm abban, hogy ez így igaz. Éppen ez is mutatja, hogy nem belőlünk fakad ez, csak átfolyik rajtunk. Továbbadjuk azt az igét, amit mi is úgy kaptunk, és ez az ige élő és ható (Zsid 4,12).
Teljék meg a szívünk nagy hálával azért, hogy Isten ezt a csodát ma is újra és újra megteszi. Hogy van szava hozzánk. Hogy megelevenednek a Biblia szavai. Hogy egyszerű emberi beszéd úgy érkezhet meg a szívünkhöz, mint a teremtő Isten teremtő szava. Áldjuk Istent mindazért, amit eddig elvégzett az életünkben. Szelíden fogadjuk mindig azt, amit Ő mond. Ellenállás nélkül, készen az engedelmességre és készen arra, hogy továbbadjuk másoknak is. Tapasztalni fogjuk, hogy Isten igéje lehet, hogy ma is némelyeknek bolondság, másoknak botránkozás, de azoknak, akik hittel befogadják, Istennek ereje és Istennek hatalma.

* * *

Énekeljünk egy olyan éneket, ami erről szól. Elnézést kérek, ha mondok egy-két szót erről az énekről. Ez egy időben túl gyakran énekelt szöveg volt, és így megkopott. Készek vagyunk úgy végigénekelni, hogy akár oda sem figyelünk a szövegére. Vannak azonban őszinte emberek, és a közelmúltban valaki elmondta, hogy bevallja, nem szokta énekelni, mert nem érti. Ki az a Sion, akihez ez szól? Kinek kell felébrednie, és mit kell tennie? Miről van itt szó egyáltalán? Jó volt megbeszélnünk röviden ezt az éneket. A Sion Isten népe. (Sion hegyén épült a templom. A templom a szövetség egyik szimbóluma. Sionon általában Isten népét érti a Szentírás.) Isten népét rázogatja ez az ének: ébredjen már rá a küldetésére. Töltsd be küldetésed! Mi a küldetése? Ézsaiás könyvében olvassuk azt, hogy örömmondó és békekövet. Ez a refrénje az éneknek, amit ötször is eléneklünk. Légy örömmondó, békekövet, hirdesd: a Szabadító elközelgetett. Mit jelent? Azt jelentette, hogy amikor jött az uralkodó, előtte ment a herold, a követ, a hírnök, aki örömmondó volt. Hirdette az evangéliumot: itt van, itt van, jön, jön az, aki mindenek felett Úr. És aki az Isten szeretetéről, Jézus elközelítéséről szóló örömhírt hirdeti, az ráadásul békekövet is, mert azt hirdeti, hogy Isten nem haragszik ránk többé, Jézus áldozata megbékéltette Istent. Pál apostol a Korinthusi levélben újra és újra lelkendezik ezen és győzködi a korinthusiakat: higgyétek el, nem kell félnetek az Istentől. Akármilyen mélységből jöhettek hozzá bizalommal, mert Ő megbékélt veletek Krisztus áldozatáért. Nos, ezt a jó hírt, ezt az örömhírt szabad és kell nekünk továbbadni másoknak. A 397. dicséretet énekeljük.

Ma úgynevezett mindenszentek napja van, és ki tudja, hogy miért lett ebből piros betűs ünnep. Holnap pedig olyan nap lesz, amit régóta halottak napjának neveznek. Ilyenkor felbolydul az ország, aki csak teheti, megy a temetőbe szeretteinek a sírjához. Felvirágozzák a sírokat, kivilágítják a temetőket. Sokan meglepően nagy összegeket költenek erre, és megint csak az a kérdés: vajon tudja-e mindenki, miért?
Ha mi „Isten igéje szerint reformált” embereknek tartjuk magunkat (mert a reformációt követően így nevezték magukat a mi eleink), akkor Isten igéjének a világosságában kell megnéznünk mindazt, ami ehhez a két naphoz tapad az emberek tudatában.
Erre a két kérdésre keressünk ma választ: kik a szentek a Biblia szerint, és hogyan viszonyuljunk a halottainkhoz a Biblia szerint.
1. Kik a szentek? Kiket tartanak szenteknek úgy általában az emberek?
A római egyházban régi hagyomány az, hogy különösen erkölcsös tagjai közül némelyeket haláluk után egy bizonyos erre létesített bizottság szentté avat. Aki különösen sok jót tett másokkal, különösen erkölcsös életet élt, sok áldozatot hozott jó ügyekért, más emberekért, azokat egy hosszú, bonyolult eljárásnak, tárgyalások sorozatának a végén szentté avatják. Általában ezeket szokták az emberek szentnek tartani.
És mit mond a Biblia?
Olyan kedves mosolya ez Istennek, hogy éppen a mai napi igénk erről szól. A bibliaolvasó kalauz szerint most a Korinthusi levelet olvassuk, és Pál apostol itt megmondja, kik a szentek Isten véleménye szerint. Egy egészen hétköznapi problémához szól hozzá. Dorgálja a korinthusi gyülekezet tagjait: hogyan jut ilyen képtelenség eszükbe, hogy összevesznek egymással, és utána elmennek hitetlen bíróság elé, hogy az tegyen igazságot.
„Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek, s nem a szentek előtt törvénykezni? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni? És ha ti ítélkeztek a világ felett, arra talán méltatlanok vagytok, hogy jelentéktelen ügyekben ítélkezzetek?” (És ha tovább olvastam volna, ezzel a mondattal fejezi be: egyáltalán miért van neked panaszod a testvéred ellen?)
Kik tehát a szentek?
Egészen röviden azok, akik hisznek Jézus Krisztusban, de akiknek ez a hit azt jelenti, hogy együtt élnek az élő Jézus Krisztussal. Tehát behívták Őt az életükbe, átadták az életük felett az uralmat Jézusnak. Tudatosan és minden tekintetben neki akarnak engedelmeskedni. Így mondja a Biblia: Hit által él bennük Krisztus, és belülről irányítja őket. Ők pedig örülnek annak, hogy irányítja őket, és engedelmeskedni is akarnak neki. Akik befogadták Jézust és így Isten gyermekeivé lettek — ezek a szentek a Biblia szerint.
Ennek a levélnek a legelején írja az apostol, hogy „Jézus Krisztus adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul” (1Kor 1,30). Aki befogadta Jézust, az szent lesz. Vagyis azt a mindenható Isten olyannak látja, mint Jézust, akit befogadott. Ettől ezek a szentek még — sajnos — vétkezhetnek. Korinthusban is sajnos összevesztek. Mondja Pál: elég szégyen. Jobb lenne, ha ez nem történne, ez azonban nem változtatott azon, hogy ők Jézust befogadták, és neki akarnak engedelmeskedni.
Ezért juthatnak el oda, amiről szintén ír itt, hogy lemondanak arról, hogy kiverekedjék a maguk igazságát, inkább eltűrik a kárt és elszenvedik a sérelmet, ha a testvérük követte azt el ellenük. Tudnak megbocsátani. Jézusra jellemző tulajdonságok ütköznek ki rajtuk, mert befogadták Jézust.
Szó sincs arról, hogy ők a saját teljesítményeikért lennének szentek. Ajándékot kaptak. Jézus Krisztustól új életet kaptak. Benne hisznek. Mindaz, ami többlet az életükben, ajándék, amiért ők kezdetben semmit nem tettek. Nem a saját érdemeik alapján lettek szentek. Nem a saját szenvedéseik miatt válnak szentté, hanem egyedül Jézus Krisztus érdemére való tekintettel tekinti őket Isten szentnek, és egyedül Jézus Krisztus szenvedése eszközölte ki nekik azt, hogy új életet kaphassanak. Nem emberek minősítik őket szenteknek, hanem maga Isten állapítja meg: mivel ti Jézussal együtt éltek, ezért szenteknek tekintelek titeket.
Semmi bibliai alapja nincs tehát annak, hogy egyik ember egy másikat az ő saját teljesítményei alapján szentté minősít. Ez a minősítés Isten kiváltsága, ezt csak Ő teheti meg; és soha nem a mi teljesítményeink, erkölcsiségünk, jó cselekedeteink alapján, hanem mindig az Ő mérhetetlen kegyelméből. Arra a Jézusra való tekintettel, akitől a hívő bűnbocsánatot kért és kapott.
Ezért nem lehet átutalni egy nagyon erkölcsös ember érdemeit egy másik számára. Mert ez is sajátos tanítás a római egyházban, hogy vannak „felesleges” jócselekedetek, azaz van, aki több jót tesz, mint amennyi bűnt elkövet. Nincs szüksége minden jó cselekedetére, s azt egy mennyei bank átutalja annak, aki meg kevesebb jót tett, mint amennyi bűnt elkövetett. Ámde nincs mit átutalni, mert nincsenek érdemeink Isten előtt, mert nem a magunk érdeméért lehetünk szentté, hanem Isten kegyelméből, Jézus érdeméért. Nem tudunk mit átadni egymásnak. Mindnyájan rászorulunk Isten bűnbocsátó kegyelmére. A legerkölcsösebb, legáldozatkészebb ember is. És az is kizárólag Jézus Krisztus kereszthaláláért kap bocsánatot és lehet más emberré. Más emberré lesz, mert attól kezdve, hogy Jézust behívta az életébe, megváltozik az élete, és egyre jobban hasonlítani kezd hozzá, de ez sem az ő érdeme, ez is ajándék. Nem az ő erőfeszítésének a következménye, hanem a benne munkálkodó Szentléleknek, az új életnek a gyümölcse.
Aki a Biblia szerint gondolkozik, az csak ide juthat el. Magamtól akármilyen erkölcsös életet élek is, Isten előtt reménytelen, kárhozatra méltó bűnös maradok. De aki Jézust behívja az életébe, akármilyen bűnöket követett is el, kap azokra bocsánatot, és egészen más életet folytathat tovább.
Elég hosszú ez a lista, amit itt felsorol az apostol, és aki akart, akár meg is sértődhetett a korinthusi hívők közül, amikor elsorolja nekik, hogy ti magatok is paráznák, bálványimádók, házasságtörők, bujálkodók, tolvajok, nyerészkedők, részegesek, rágalmazók és harácsolók voltatok, de (van itt egy nagyon hangsú-lyos de) „megmosattatok, megszentelődtetek és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.”
Mindezt Jézus végezte el bennük, és Ő végzi el ma is azokban, akik Őbenne hisznek. Ezeket nevezi a Szentírás szenteknek.
Természetesen azokat, akiket a római egyház szentté avatott, mint keresztényeket mi is tiszteljük. De nem vallásos tisztelettel. Az csak Jézus Krisztust mint egyetlen Közbenjárót illeti meg. Úgy tekintünk rájuk, ahogyan Isten igéje írja: „… nézvén életük végére, kövessétek hitüket” (Zsid 13,7). Ha az Istennek szolgáló életben jó példát mutattak, igyekszünk követni példájukat.
Velük kapcsolatban azt is tudnunk kell, hogy a Biblia határozott tanítása szerint Jézuson kívül senki más nem lehet közvetítő emberek és az élő Isten között. Senki nem lehet közbenjáró, mert amilyen bizonyos az, hogy egy Isten van (ebben, azt hiszem, egyikünk sem kételkedik), olyan bizonyos az is, hogy egyetlen közbenjáró van Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus.
Hogy olvassuk ezt a Bibliában? „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságként a maga idejében” (1Tim 2,5-6).
Egyedül Jézus adta váltságul önmagát másokért. Nem tudunk rajta kívül senki mást mondani, aki meghalt volna mások bűnéért, mások helyett, és akinek a halálát elfogadta volna a mindenható Isten érvényes helyettes áldozatnak. Egyedül Jézus, de Ő mindenkiért. Ahogyan egyetlen Isten van, egyetlen közbenjáró is van. Nekünk csak ez az egyetlen Közbenjáró tud bármit kieszközölni Istentől. Boldog ember az, aki ezzel a bizalommal fordul az egyetlen közbenjáróhoz: Jézus Krisztushoz.
A Biblia tanítása szerint tehát a szentek: Isten gyermekei, akik Jézus Krisztust befogadták. Pál apostol ilyen képet használ: a Krisztus-testnek a tagjai. Valóban összetartoznak, egy szerves egység a szentek közössége. Amikor a „Hiszek egy” végén ezt mondjuk: hiszem a szentek közösségét, akkor nekünk erre kell gondolnunk. És ha vannak „mindenszentek”, akkor azok ezek, akik Jézus Krisztusban hisznek, a világ kezdetétől annak a végéig. Ha hottentották, ha magyarok, ha norvégok, mindegy, akármilyen felekezetből. Ha így hisznek Jézusban, ők a szentek, és összetartoznak. Egy nagy család tagjai, mert mindnyájan Isten gyermekeivé lettek. Mindegyik azt mondja Istennek: Atyám, és akkor egymásnak testvérei.
A nagy kérdés az: te szent vagy-e a szó ilyen értelmében? Isten gyermekeként ülsz-e itt? Ha az vagy, akkor látszódjék is meg az életeden. Ha még nem vagy az, akkor azzá lehetsz, mert ott van ez a nagy de. Elsorolja, hogy ilyenek meg olyanok voltatok, (úgy, ahogy megszülettünk, mindnyájan valamilyen mértékben ilyenek vagyunk), de megmosattatok, megszentelődtetek és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus érdeméért. Ez bármikor, bármelyikünk életében bekövetkezhet. Amikor valaki odaáll Isten elé, és azt mondja: Istenem, ismerlek is téged meg nem is, keveset tudok rólad, de ezt hiszem: nélküled reménytelen az életem. Jézus Krisztus pedig azért jött, hogy újjáformáljon engem. Úr Jézus, legyél az én életem Ura. — Akkor elsorolja az ember a bűneit, és megköszöni, hogy Jézus haláláért bocsánatot kapott. Ezzel belépett a szentek közösségébe.
2. És mondjunk valamit a halottak napjáról is.
Egy csomó babonás hiedelem, sok pogány szokás és sokféle félelem él az emberekben ezzel kapcsolatban. Alapvetően nagy tudatlanság. Nem ismerjük, vagy nem vesszük komolyan, amit a Biblia pedig világosan ír életről és halálról, élőkről és holtakról, és a két társaság egymáshoz való viszonyáról.
Ma hallottam a rádióban egy előadást, amiben például azt is részletezték, hogy azért tettek régebben is, ma is sokan élelmet az elhunytak sírjába, hogy lehetőleg ne járkáljanak újra haza kosztolni.
Ennek a hiedelemnek minden szava tévedésen alapul, de most nem akarom ezt részletezni. Iskolázott emberek is hisznek ilyeneket, mert sosem lehet azt tudni, lehet abban valami… De mi nem ilyen bizonytalan alapon állunk. A mi hitünk alatt ott van az Isten igéje, aminek minden szava igaz, és aki ezt komolyan veszi, az tudja, hogy mi az élet, mi a halál, hol vannak a halottak, és mire számíthatunk mi élők, és milyen kapcsolatunk legyen vagy ne legyen velük.
Van nekünk két gyönyörű református hitvallásunk a „Hiszek egy”-en kívül. Az egyik a Heidelbergi Káté, abból gyakran idézgetünk, a másik a Helvét Hitvallás, amit sokkal kevésbé ismerünk. Ez a bizonyos Második Helvét Hitvallás összegyűjtötte ehhez a kérdéshez is a Biblia tanítását. Hadd olvassam fel ezt az egy oldalt. Mit tanít a Szentírás ezekről a kérdésekről?
„A Szentírás azt parancsolja, hogy a hívek testét mint a Szentlélek templomát, amelyről helyesen hisszük, hogy fel fog támadni az utolsó napon, tisztességesen és babonaság nélkül át kell adni az anyaföldnek, sőt azokról, akik az Úrban szentül elaludtak, tisztességesen meg kell emlékezni, és a hátramaradottak, vagyis özvegyeik és árváik iránt minden kegyeletes kötelességet teljesíteni kell. A holtak körül való másnemű gondoskodásról nem tanítunk. Tehát nagyon elítéljük a cinikusokat, akik a holttestekkel nem törődnek, vagy pedig a lehető leghanyagabbul és a legkisebb tisztelet nélkül hányják őket a földbe, soha egy jó szót nem ejtenek róluk, és a hátramaradottakkal nem törődnek.
Ugyanígy elítéljük azokat is, akik szertelenül és fonákul buzgólkodnak a halottak körül, akik pogányok módjára kétségbeesetten siratják őket, bár a mérsékelt gyászt, amelyet az apostol az 1Thess 4-ben megenged, nem tiltjuk, hiszen természetes az, hogy valaki fájdalmában sír. De mi ha sírunk is, úgy sírunk, mint akiknek reménységünk van. Azt viszont elítéljük, ha emberek a halottakért áldoznak és pénzért bizonyos imádságokat mormolnak. Ilyenféle szolgálataikkal akarják kiszabadítani övéiket azokból a gyötrelmekből, amelyekbe a halál révén jutottak, és úgy vélik, hogy efféle kántálásokkal ki lehet őket onnan szabadítani. Hisszük ugyanis a Szentírás alapján, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek, és ezért egyáltalában nem szorulnak rá az élők közbenjárására, a halottakért való könyörgésekre, egyszóval azoknak bárminemű szolgálatára. Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolba vettetnek, ahonnan az élőknek semmiféle buzgólkodása sem nyitja meg az istentelenek számára a szabadulás útját.
Az pedig, amit egyesek a tisztítótűzről tanítanak, ellentmond a Szentírásnak, hiszen Krisztus által való teljes megtisztulást és megigazulást kapunk, és a mi Urunk ezt mondja: Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre (Jn 5,24).
Amit pedig a szellemekről vagy a holtak lelkéről mondanak, hogy néha megjelennek az élőknek és tőlük különféle szolgálatokat kérnek, azt mi az ördög incselkedésének tartjuk, és az ámításai közé soroljuk. Mint ahogy megmondja az Isten igéje, hogy az ördög világosság angyalának is tudja magát álcázni. Törekszik az igaz hitet vagy felforgatni, vagy kétségessé tenni. Az Úr azonban a Szentírásban megtiltotta, hogy bármiféle igazságot a holtaktól tudakoljunk, vagy hogy bármiféle kapcsolatot akarjunk fenntartani velük. A kárhozatban gyötrődő gazdag — Jézus elbeszélése szerint — nem kap engedélyt az övéihez való visszatérésre, hanem azt mondják neki: van Bibliájuk, hallgassanak arra.” (II. Helvét Hitvallás 26. fejezet).
Világos összefoglalása mindannak, amit Isten igéje tanít. Vagyis azt mondja: halottainkat tisztességgel eltemetjük. Akinek valóban fáj a gyász, és sírni akar, az sírjon nyugodtan, az nem a hitetlenség jele. De erről is szól a Szentírás, hogy lehet reménység nélkül, kétségbeesetten sírni, és lehet egészen másként sírnia annak, akinek van élő reménysége a feltámadott Krisztusban és az általa megígért feltámadásban.
Még azt is említi, hogy időnként megemlékezhetünk az elhunytakról, sőt a Zsidókhoz írt levél azt mondja: emlékezve rájuk, kövessük a hitüket, ha ők hívők voltak. Viszont semmiféle halottkultuszt nem enged meg a Szentírás, meg temetőkultuszt sem, és legfőképpen az elhunytakkal létesítendő bármilyen kapcsolatot nem engedi meg. Ezt hívják spiritizmusnak, és ennek mindig súlyos következményei vannak azoknak az életében, akik elkezdenek ezzel játszani.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy mi nem imádkozunk az elhunytakért, mert mindenkinek az örök sorsa a halála pillanatában végérvényesen eldől. Aki hitben halt meg — ahogy olvastuk —, egyenesen az Úr Jézushoz megy, aki visszautasította itt Isten szeretetét, az pedig egyenesen a kárhozatba. A Biblia nem tud közbülső állapotról.
Ami a tisztítótűzről szóló tévtanítást illeti, az egy félreértett bibliai helyre épül, amit szintén most olvastunk a napokban a Bibliában. Pál apostol arról ír a korinthusiaknak, hogy amikor ő ott járt, Jézust hirdette nekik, és a Jézusba vetett hitük lett az a biztos alap, amire az életük felépül. Őutána más tanítók is megjelennek ott, és nem mindegy, hogy azok mit építenek erre az alapra. Igazat mondanak-e, ami erősíti a korinthusiak hitét, vagy össze-vissza beszélnek, ami nem erősíti. Erre nézve mondja, hogy ki mit tanít nekik, ezt majd a végső ítélet, a tűz próbálja meg, mert mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz akkor; „és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor 3,13-15).
Tehát nem az ember ég meg, hanem a munkája. Hogy mit tett ott a gyülekezetben Pál apostol után. Igyekezett tönkretenni azt, amit az apostol épített, vagy továbbépítette. Csak ott tettvett, de semmi haszna nem volt, vagy továbbépítette az ottani hívőknek a hitét. A munkára vonatkozik ez a tűz, nem az emberre. Ennek a félreértéséből adódott ez a feltételezés, hogy lehetséges egy közbülső állapot.
A dolog summája pedig az, hogy nekünk az élőkkel kell törődnünk sokkal jobban, mint a halottainkkal. Szokták azt mondani, hogy a krizantém a rossz lelkiismeret virága. Sokszor azok visznek temérdek virágot valakinek a halála után sokszor, akiknek rossz a lelkiismeretük. Addig kellett volna vinni, amíg itt volt. Addig kellett volna időt szakítani, felkerekedni és elmenni az ország másik végébe is meglátogatni az öreg nagyit és megsimogatni, és vinni neki valamit, amíg itt volt közöttünk. Nem pedig utána próbálni kiegyenlíteni valahogy a tartozást. Nem tudjuk kiegyenlíteni. Legyünk kegyeletesek a halottainkhoz, adjunk hálát Istennek mindazért, amit rajtuk keresztül adott, de az élőkkel foglalkozzunk többet. Nekik vigyünk virágot, nekik mutassuk a Jézushoz vezető utat, és ne az elhunyt után aggódjunk, hogy vajon hol töltik az örökkévalóságot. Itt imádkozzunk egymásért, amíg itt vannak azok, akikért imádkozhatunk, ne a haláluk után próbáljunk valamit tenni az érdekükben.
Ez Isten igéjének a világos tanítása. És az a nagy bátorítása, hogy mindnyájan lehetünk szentek, akármilyen messziről, akármilyen mélységből hív magához a mi szerető Istenünk, és Jézus érdeméért, de egyedül az Ő érdeméért, egészen új életet ad a hívőknek.

Arról szeretnék ma röviden szólni, hogy mi a különbség a virtuális keresztyénség és a valódi keresztyénség között. Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozunk ezzel a jelzővel: virtuális, és ezzel a kifejezéssel: virtuális valóság. Ez utóbbi igen hasonlatos a fából készült vaskarikához, de most azért próbáljuk komolyan venni.
Mi a virtuális valóság?
A fizikai valóságnak közel élethű utánzása a számítástechnika segítségével. Például a képernyőn be lehet járni egy olyan épületet, amit már megterveztek, de még nem építették fel. Tehát még nincs, de ezzel a segítséggel már be lehet járni. A virtuális tulajdonképpen a valóságosnak az ellentéte. Az a látszat, ami hatásában egyenértékű a valóságossal, valójában azonban nincs, nem létezik, csak látszat. Ahogy a technika fejlődik, egyre nehezebb lesz megkülönböztetni az igazit a látszattól, a valóságosat az utánzattól.
Ez hasonlít ahhoz, amikor adva van egy virág és annak a képe. A képen levő virágot sem megfogni, sem szagolgatni nem lehet.
Kolosséban voltak olyanok, akik megpróbáltak virtuális keresztyénséget létrehozni. „Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti, a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valóban azonban semmi értékük és hasznuk nincs, csak felfuvalkodottá teszik azt, aki ezeket gyakorolja” — írja róluk az apostol.
Bölcsesség helyett a bölcsesség látszata. Igazi alázatosság helyett alázatoskodás. És a valódi kegyesség, a komoly istenfélelem helyett magunk csinálta — tehát valami csinált, mesterkélt, művi — kegyesség. Azt mondja: ezeknek önmagukban semmi értékük, mások számára pedig semmi hasznuk nincsen.
És aki ebbe beleéli magát, az a valóditól zárja el magát. Ezért nagyon veszedelmes, ha ilyen művallásosság, műkegyeskedés, virtuális keresztyénség alakul ki valakinek az életgyakorlatában, mert egyrészt fogalma sincs arról, hogy mit jelentene az igazi, másrészt sokkal nehezebben jut el az igazira, mert azt hiszi, ez az. Össze lehet téveszteni. Látszatra hasonlít hozzá, de valójában nem létezik.
Egy kicsit időzzünk el ennél a háromnál, amit itt felsorol.
Azt mondja először: a bölcsesség látszata jellemző az ilyen emberekre. A Biblia szerint bölcsesség az, amikor valaki határozottan különbséget tud tenni igaz és hamis, fontos és lényegtelen, sürgős és halasztható között. A bölcsességhez hozzátartozik az is, hogy mindig azt választja, ami igaz, és soha nem azt, ami hamis. Azt, ami valóban fontos és valóban sürgős. Ez értékes emberi tulajdonság és igen hasznos másoknak is.
Ezzel szemben a bölcsesség látszata azoknál van meg, akik beszélnek, általában sokat, de nem mondanak semmit. A sok szót nem követi semmiféle cselekedet. Játsszák az eszüket — ahogy mondani szoktuk. Teszik-veszik magukat, de a végén felfuvalkodnak, hogy ők milyen sokat cselekedtek. Ennek azonban semmi haszna nincs, ez a bölcsesség látszata.
A kegyesség pedig azt jelenti más szóval, hogy istenfélelem. Pál apostol is ír erről, hogy van ilyen magunk csinálta kegyeskedés az igazi kegyesség helyett. Az olvassuk: vannak, akiknél megvan a kegyesség látszata, de annak az erejét megtagadták. (2Tim 3,5)
Kegyes ember az, aki ismeri Istent, éppen ezért bízik benne, mert tudja, hogy ki Ő, mivel bízik benne, engedelmeskedik neki. Erre áll rá, hogy megismerje, mi Isten gondolata, mi az Ő akarata, és azt akarja tenni minden körülmények között. Ebben erő van, és ezzel az erővel másoknak is nagyon sok hasznot tud hajtani. Ha ez az erő hiányzik, akkor csak azt gondolja, hogy ő kegyes ember. Becsapja magát is, becsap másokat is.
Alázat helyett alázatoskodás. Az alázat: magatartás, az alázatoskodás: viselkedés. Az alázat állandó és folyamatos jellemvonása annak, akiben ez megvan. A virtuális alázat, ami alázatnak látszik, színjáték, képmutatás. Az ilyen ember nem alázatos, csak annak akar látszani. Neki roppant fárasztó, mások számára megalázó.
Mi az oka annak, hogy az igazi keresztyénség, a valódi Krisztus-követés helyett sokan beletévednek a virtuális keresztyénség zsákutcájába?
A Kolosséi levél arról szól, hogy ennek mindig az az oka, hogy valaki önmagát akarja megváltani, és nem veszi komolyan sem azt, hogy mi önmagunkban tehetetlenek vagyunk minden igazán jóra, sem azt, hogy Isten kegyelme viszont bőséges, és elégséges, és csak az Ő kegyelme tud minket igazán másokká tenni. Krisztus-követő Krisztus-tanítványokká is csak Ő tud formálni minket.
Ebben az egész fejezetben arról van szó, hogy azok az emberek jutnak el ide, hogy bölcsesség helyett a bölcsesség látszata, igazi istenfélelem helyett kegyeskedés, alázat helyett alázatoskodás és haszontalan élet jellemzi őket, akik teljesíteni akarnak. Azt hiszik, ha ők valamit felmutatnak Istennek, azért nekik jár sok jó ajándék Istentől, s maga az üdvösség is. Ezért állítanak fel különböző szabályokat, amiket aztán be akarnak tartani és betartatni másokkal is.
Ezért olvastuk itt: ha már meghaltatok a Krisztussal, ne kezdjétek elölről azt, hogy ilyeneket parancsoltok meg a keresőknek: ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd! — és ha ezeket teljesítetd, majd akkor fogsz üdvözülni, — mert az üdvösség nem ettől függ. Jézus nem előírások sorozatát adta azok elé, akik Őt keresték, hanem ezt mondta: „Szeresd az Urat teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Ettől függ az összes törvény, meg a próféták.” A lényeget mondta el, és miután rájön valaki arra, hogy szeretni sem tudunk, sem teljes szívünkből Istent, sem úgy a többieket, mint önmagunkat, még ez is odakényszerít minket ahhoz, aki ezt az útmutatást adta, és Ő azonnal segít is abban, hogy ez valóság legyen az életünkben.
A Jézus-korabeli farizeusi vallásosságot jellemezte az, hogy tegyünk úgy, mintha… Mintha ismernénk Istent, mintha egyetértenénk az Ő akaratával, mintha engedelmeskednénk neki, mintha szent életet élnénk, és mintha ez lenne a szent élet, amit mi képmutató és erőtlen módon próbálunk összehozni. Látszatot akartak fenntartani, és erre még büszkék is voltak, mintha valamit valóban produkáltak volna.
Az, hogy valaki igazi bölcsességre, igazi istenfélelemre, valóban alázatos életre jusson, és így hasznos legyen másoknak, azzal kezdődik, hogy én minderre képtelen vagyok. Én ezt csakugyan szeretném, Istenem! Nekiveselkedtem néhányszor, s kiderült: nem megy. Könyörülj rajtam, és te változtass meg engem. Az előbbi a felfuvalkodottsághoz vezet — ezt olvastuk az igében —, az utóbbi csak annak a számára lesz valóság, aki éppen a felfuvalkodottságról mond le. Aki úgy áll Isten elé: Uram, én koldus vagyok. Mindenben reád szorulok. De te sok ígéretet adtál azoknak, akik koldusként jönnek hozzád. Tartom mind a két üres kezemet, ide kérem szépen. Nem azt, amit megrendelek, hanem azt, amivel te meg akarsz ajándékozni. Tőled fogadok el mindent, még a próbákat, a veszteségeket is. Ha te adod, egészen bizonyos, hogy még az is a javamat szolgálja.
Ahol ott van ez a bizalom és ez az alázat, ott áradnak Isten ajándékai egy ember életébe, az ilyen ember lesz értékes és hasznos. Aki pedig teljesíteni akar, és annak fejében várja Istentől a jutalmat, az áldást, a segítséget, az üdvösséget, az újra és újra belefut abba a zsákutcába: hogy nem tudok produkálni, de vergődöm, és egy látszatot fenn akarok tartani. Erőlködés az egész vallásoskodás, és az erő hiányzik belőle. Az, amire pedig olyan nagy szükségük van a körülöttünk élőknek is. Hogy legyenek minél többen, akik kapják az erőt fentről, Istentől, a vele való igazi közösségben, nem a látszólagos, a virtuális közösségben, és átárad rajtuk ez az erő másokra is.
Aki tehát úgy tud odaállni Jézus elé: Uram, én koldusszegény vagyok, de te azt mondtad, hogy Isten gyermekévé teszel ilyen magamfajtákat, és a te teljes gazdagságodat adod nekik, kérem szépen ezt a gazdagságot. Ebből lesz az igazi keresztyénség. Az ilyen ember soha nem lesz felfuvalkodott, mert tudja, hogy mindent Istentől kapott, mindenért neki hálás, mindent arra akar használni, amire Isten adta. Rend lesz az életében, és olyan lelki gazdagságot kap, amivel csakugyan tud másokat is gazdagítani.
Mi a különbség tehát a virtuális keresztyénség és az igazi között? Néhány jellemző különbséget elmondok, hogy tetten érhessük magunkban, ha esetleg van valami ezek közül.
A virtuális keresztyénség szabályokat akar betartani. Mivel azt gondolja, hogy betartotta, vagy néha némelyiket sikerül is, ezért vár valami jutalmat Istentől. Az igazi keresztyénségben a Szentlélek viszi, vezeti a hívőket. Az előbbiben külső kényszer a vallásosság, valaminek a reményében, az utóbbiban belső késztetés, aminek a rugója, a motívuma a hála.
Az előbbiben egy szegény ember produkálni akar valamit, hogy kapjon Istentől valami jót. Az utóbbiban, az igaziban, azt éljük meg, hogy Isten megajándékozott minket érdemünk nélkül sok jóval, meggazdagított, és ennek örülünk. Az előbbi mindig keserű, mindig hiányzik neki valami, az utóbbi örvendező, mert amit kapott, azt használja és hasznosítja mások számára is. Az előbbiekre jellemző az, hogy mindig le akar alkudni valamit abból, amit sokszor pedig ő maga tűzött ki maga elé mint szabályt, mint parancsot, amit be kell tartani. Lealkudni: mi az a minimum, amit ha teljesítek, akkor még jó vagyok Isten előtt. Az utóbbi meg azt nézi mindig, mit adhatok még tovább másoknak. Kik vannak még, akiket gazdagíthatok azzal, amit én is úgy kaptam. Ez óriási különbség. A lelkigondozás során ezzel újra és újra találkozom.
Az előbbinek a Krisztus-követés parancs, az utóbbinak lehetőség. Az előbbi a kötöttségek miatt szenved, sőt csinál magának kötöttségeket, itt olvastuk, hogy ne kötözzétek meg magatokat ilyen felesleges dolgokkal, az utóbbi az Isten gyermekeinek a szabadságát élvezi. Az előbbi viselkedés, az utóbbi pedig magatartás. Állandó, belülről fakadó életforma, életstílus.
A virtuális vallásos ember gőgös és produkálni akar valamit. Aztán nem megy neki, emiatt jó esetben szenved, ha még működik a lelkiismerete, vagy elbizakodott lesz. Olyan, mint a Jézus példázata szerinti farizeus, aki körülnézett a templomban és azt mondta: Uram, hálát adok neked, hogy nem vagyok ilyen, mint ezek, és akkor felsorolja, hogy milyenek azok az ő feltételezése szerint, majd elsorolja a maga erényeit, hogy ő mennyit böjtöl, meg mi-mindenről lemond, és ezért mi-mindent vár Istentől.
Éppen ettől akar minket megszabadítani a mi Urunk, és oda akar elsegíteni, hogy ne valami csinált kegyeskedés, vallásosság legyen jellemző ránk, hanem az igazi. Amikor valaki az, aki. És egyre inkább azzá válik, akivé Isten elkezdte formálni. És így egyre nagyobb keresztmetszeten áradhat át az a sok jó, amit Isten az ilyeneknek ajándékoz. Az ilyen ember nem erőlködik, hanem erős, mert egyedül Isten kegyelmétől vár mindent. Lemondott az önmegváltásról.
Meg kell halnia az ilyen embernek. Ezzel kezdődött mai igénk. „Ha tehát Krisztussal meghaltatok”, akkor járhattok ebben az új életben. Minden önmegváltó gondolatnak, önzésnek, önérzeteskedésnek meg kell halnia. Nyugodtan mondhatjuk így: Önnek meg kell halnia azért, hogy Krisztus éljen Önben. Ez a Kolosséi levélnek az egyik központi gondolata, mert Krisztus a valóság — ez a mondat is itt van ebben a levélben. Igazi változást mindannyiunk életében csak a valóságos Krisztussal való találkozás, a vele való együttélés jelent.
Ha Isten éltet minket, jövő vasárnap az úrasztalát megterítjük. Szoktuk mondogatni: készüljünk az úrvacsorára. Olyan jó volt, hogy a legutóbbi alkalommal valaki őszintén megkérdezte: mit ért ezen? Mit kell tenni, hogy készüljek az úrvacsorára?
Egyebek között ezt, hogy odaállni Isten elé és megkérdezni: Uram, mi az én életemben ilyen színjáték, képmutatás, látszat, csinált, művi dolog, ami nem igazi, nem belülről fakad, nem tőled való? És kíméletlenül kiírtunk minden ilyet az életünkből. Ítéljük el mindazt, ami ilyen tekintetben virtuális, ami látszat, ami nem valóságos, és legyen valódi az alázatunk, az Istentől kapott bölcsesség, a neki való engedelmeskedés, a benne való bizalom. Nekünk nem viselkedni kell megtanulnunk, és ilyen értelemben a gyerekeinket sem viselkedni kell megtanítani, hanem Jézust kell behívni az életünkbe, és Ő azt az új természetet, amit ajándékoz, majd kibontakoztatja, megerősíti. Az elkezd gyümölcsöket teremni (bibliai képpel), és ez lesz értékes, másoknak hasznos. Ennél kevesebbel ne érjük be, mert minden, ami ennél kevesebb, hamisítvány, csak látszat.
Kolosséban voltak olyan emberek, és a levél elején Pál apostol részletesen ír erről, akik azt tanították, hogy egyfajta aszkézissel a többiek fölé emelkedhet valaki, értékesebb, felsőbbrendű lesz, mint az átlag, és ezzel Istent kényszerítheti arra, hogy megadjon neki mindent, amire szüksége van. Ez maga már távol áll Jézus gondolatától, amikor mások fölé akarok kapaszkodni akár úgy, hogy azokra rátaposok, és felfuvalkodottá leszek. A szent élet, az igazi, a valódi Krisztus-követés ezzel szemben az: én magamban tehetetlen vagyok a jóra, de Istennek bármi lehetséges. Egészen átformálhat, újjáteremthet engem, és én, akinek pillanatnyilag ilyen a velem született természetem, Jézushoz válok hasonlóvá. Ennek valamikor el kell kezdődnie, aztán Isten Szentlelke egész életünkön át végzi ezt a folyamatot. De csak abban, aki egyszer Jézust tényleg behívta az életébe ezzel az alázattal: én senki vagyok magamban, de te bármit el tudsz végezni bennem, gyere Úr Jézus, és tedd azt, amit szükségesnek látsz.
Az ilyen emberekre jellemző az, amit egyszer úgy mondtunk itt: Krisztus-kiáradás. Aki magában hordja Krisztust, és újra és újra Jézus Krisztusra jellemző erő, szeretet, alázat, bölcsesség, szelídség árad ki rajta.
Egyszer huzamosabb ideig kellett idegen környezetben tartózkodnom, ahol sokféle ember volt, és volt köztük egy, aki igazán megszentelt életű Krisztus-tanítvány volt. Ugyanazt tette, amit a többi, de egészen másként. Ugyanúgy elfáradt estére, mint ahogy mindnyájan, de másként volt még fáradt is, másként volt még mérges is. És egészen másként fogadta az őt ért bántásokat is. És telt neki: megbocsátani, szolgálni, még annak is segíteni, még a rosszakarójáról is jót mondani. És mindez huzamosabb idő alatt kiderült, hogy nem „csinált” alkalmi ügyeskedés volt, hanem ő ilyen lett.
Erről beszél a Szentírás, amikor azt mondja Jézus Nikodémusnak: szükséges újjászületnetek, és aztán ebben az új életben lehetséges növekedni. És ez az, ami értékes, és ami igazán hasznos. Az ilyen embereken a Krisztus jó illata jelenik meg, a többi vallásoskodás meg izzadságszagú. Ez a nagy különbség. Jézus Krisztus az előbbire akar elsegíteni minket.

Történetünk utolsó mondata így hangzik: „Azonnal újra látott, és követte Őt az úton.” Lukács evangélista még kiegészíti ezt a híradást: „Azonnal megjött a szeme világa, és követte Őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” (Lk 18,43).
Erről a három állításról szeretnék most szólni: Bartimeus azonnal újra látott, követte Jézust és dicsőítette Istent.
Akiket az Úr Jézus ma meggyógyít a lelki vakságából és sokféle nyomorúságból, azok is ugyanezt szokták megtapasztalni, hogy látnak, követik Jézust és dicsőítik Istent.
1. Azonnal újra látott.
Jézus isteni teljhatalma itt tündöklik a legfényesebben. Mert az evangéliumokban több olyan történetet is olvasunk, amikor az Úr Jézus vakokat meggyógyított, vagy vakon születettnek megadta a látás ajándékát. Az egyik esetben sarat kent az illető szemére, a másik alkalommal megérintette a szemét. Aztán volt olyan, hogy annyit mondott: láss. Ebben az esetben azonban sem nem tesz, sem nem szól semmit. Csupán jelen van. De olyan ellenállhatatlanul árad belőle isteni ereje, hogy Bartimeus azonnal lát.
Jézus mindössze ennyit mond: „Menj el, a hited megtartott téged.” Nincs is szó a szeméről, de a folytatás ez: „És azonnal újra látott…”
Ez ma is így történik. Sokan vannak itt közöttünk, akik hallgatván a Jézusról szóló jó hírt, evangéliumot azt tapasztaltuk, hogy az úgy érkezett meg a szívünkhöz, mint amit Ő maga mondott, és ennek következtében jelentős változások következtek be. Egyebek között az is, hogy elkezdtünk látni olyasmit, amit addig nem.
Ismerek egy asszonyt, aki sokat panaszkodott amiatt, hogy a férje milyen morcos, kedélytelen, szótlan, nem lehet vele két szót sem váltani, pedig ő mindig milyen részletesen beszámol neki az eseményekről meg a gondolatairól. Aztán ez az asszony elkerült egy csendeshétre, és amikor utána két héttel találkoztunk, áradozott nekem. Ő nem is tudta, hogy ilyen kedves, ilyen szellemes ember az ő férje. Amikor hazajött a csendeshétről húszévi házasság után végre először beszélgettek. Képzeljem el. Mégpedig egészen személyes dolgokról. Magukról, meg egymásról, meg sok mindenről, ami addig szóba sem jött. És örül, hogy ilyen ember az férje.
Húsz évig együtt lehet élni úgy, hogy nem beszélgetünk.
A következő felfedezése az volt ennek az asszonynak, hogy most jön rá, hogy miatta lett olyan szótlan és morcos a férje. Mert — és akkor mondta az okokat, vagyis pontosabban sorolni kezdte a bűneit, amiket addig nem látott. Miért olyan a másik? Milyen nehéz egy ilyennel együtt élni. S egyszer csak világos lesz, hogy miattam lett olyan. Nem is olyan ő, olyanná lett, meg olyannak látszik. De tud ő felszabadulni, és a szíve mélyén egészen más, csak a szíve mélye nem érdekelte eddig az élete párját. Meg ő sem tárta fel a szíve mélyét, csak a felszínt.
Sokféleképpen tudja az Úr Jézus megnyitni a szemünket ma is.
Ismerek valakit, aki egyfolytában panaszkodott. Mindig csak másokat vádolt, és vég nélkül tudta sorolni, hogy mennyi nehézség van az életében. Amikor Jézus Krisztus kinyitotta a szemét s meglátta ő is, mint Bartimeus, először Jézust, utána meglátta, hogy milyen sok jót kapott addig Istentől. Olyan különös volt az első ilyen találkozásunknál, amikor mellesleg megemlítette: persze, voltak nehézségek meg gondok is, de… és akkor véget nem érően sorolta Isten ajándékait. Testi és lelki ajándékait. Mennyi jót tett velük és mennyi jót adott nekik.
Más valakinek meg úgy nyílt ki a szeme, hogy amikor ez után a gyógyulás után először kinyitotta a szekrényét, hogy mit vegyen fel ma, feltűnt neki, hogy mennyi minden van ott, amire nincs szüksége. Az előző napokban találkozott többekkel is, akikről meg az derült ki, hogy nekik meg sok mindenre szükségük lenne. Egyiküknek jóformán csak az volt, ami rajta volt. És elkezdte elajándékozni a dolgait. És ellelkendezte az egyik bibliaórán, hogy van nekünk fogalmunk arról, milyen öröm adni? Továbbadni azt, amit ő is Istentől kapott? Kinyílt a szeme.
Egy másik ember azt látta meg, hogy mennyi időt tékozol el feleslegesen hiábavaló dolgokra. Vette a fáradságot, és három egymást követő napon felírta, hogy mit csinál. És azt az időt, amit hiábavaló dolgokra tékozolt el, attól kezdve Isten dolgaira, meg másoknak való szolgálatra szánta. Csodálkozott azon, hogy mennyi ideje maradt erre. Addig nem látta ezt, sőt, ha valaki mondta volna, el sem hitte volna.
Itt történt meg a templomban az, hogy egy ideje már majdnem minden alkalommal egymás mellé került két asszony. Egy idő után biccentettek egymásnak, de nem jött létre kapcsolat közöttük. Amikor egyiknek az Úr Jézus lelkiképpen kinyitotta a szemét, nem tudta megállni, hogy a következő vasárnap ne mutatkozzék be. Örülök, hogy megint ide ültél mellém, mindjárt tegezni kezdte, én ez és ez vagyok.
Nem akarta azzal kezdeni, ami neki feltűnt, hogy mindig feketében van a másik asszony. Majd esetleg szóba jön az is. Azt nem tilthatja meg senki, meg nem bántó, hogy bemutatkozom. Aztán elindult a beszélgetés és mély barátság lett belőle. Sokat tudtak adni egymásnak, most meg együtt szolgálnak másoknak.
Korábban miért nem került erre sor? Mert észre sem vette. Mert nem látunk. Nem hisszük el, hogy a szó sokféle értelmében mennyire vakok vagyunk. Amikor azonban valaki előtt Jézus személye és az Ő kereszthalálának a jelentősége felragyog, kinyílik a szeme és másokat is észrevesz. A bűneit is észreveszi. Másokban a jót is észreveszi. Amit Istentől kapott jót, azt is meglátja, és szóvá teszi. Van oka a hálaadásra. Kicserélődik az egész ember.
Pontosan emlékszem még arra, amikor Isten az én szememet kinyitotta egy ilyen evangelizációs héten. Először én is Jézust láttam meg. Egészen egyértelmű lett számomra a közvetlen összefüggés Jézus golgotai kereszthalála és az én elrontott életem között. Világos lett számomra, hogy azért kellett neki meghalnia, mert én ilyen vagyok. Viszont, mivel Ő meghalt, az én büntetésemet szenvedte el, és Isten rajtam még egyszer azt már nem hajtja végre. Elképesztő volt ez a kegyelem, amikor először igazán a szívem mélyéig átéltem.
Ez után fedeztem fel azt, hogy milyen aranyos öcsém van, akihez addig komisz és kegyetlen voltam sokszor. Ezt követték az ilyen dolgok: egyszer, amikor mentem haza este ifjúsági bibliaóráról édesapám már aludt, mert minden reggel négykor, félötkor kelt a munkája miatt, feltűnt nekem a keze. A keze ott feküdt a paplanon. Milyen erős, kidolgozott kéz… Minden ujja ki van repedve. Értünk dolgozik. Nekem meg nehezemre esik néha elvégezni valamit helyette, ha megkér. Nem is gyakran kért meg, de hogy ne kelljen csinálni, belemenekültem a tanulásba. Attól kezdve nem kellett kérnie. Pontosan tudtam, mi az, amivel örömöt szerezhetek, meg ami terhet levehetek a válláról. Ez nem ment a tanulás rovására, de öröm volt az, hogy valamit elvégezhetek. Korábban miért nem jutott eszembe? Minden este ott láthattam volna a kezét a paplanon.
Amikor Isten kinyitja valakinek a szemét lelkiképpen, akkor még a láthatókat is sokkal jobban észreveszi. Így tűnt fel egyszer iskolába menet azon a hosszú utcán, ami a suliba vezetett, egy idős néni, aki vonszolta magát a kertjében, és alig tudott valamit odébb tenni. Elgondolkoztam: ha ez a néni egyedül lakik, hogyan tartja ezt rendben? Ezt észrevehettem volna, mert évek óta ott mentünk el mindennap kétszer: odavissza, néha négyszer is, ha délután is be kellett menni az iskolába. Becsöngettem hozzá és attól kezdve én tartottam rendben a kertjét, felvágtam a fáját. Mivel az én nagyszüleim korán meghaltak, lett egy fogadott nagymamám.
Miért nem láttam meg korábban? Miért pont az jutott eszembe, hogy nekem kellene ott valamit tenni? Mert akit belülről megváltoztat az Úr Jézus, annak lesz szeme sok mindenre, ami addig is előtte volt, csak észre sem vette, vagy hárította állandóan magától a lehetőségeket, a feladatokat, a szolgálatokat.
Bartimeus mindenekelőtt ezt élte át Jézus közelében, hogy azonnal, újra látott.
Hadd kérdezzem meg: gondoljátok, hogy ti a teljes valóságot látjátok? Mennyit látunk abból, ami körülöttünk van? Mennyit érzékelünk a láthatatlanokból? Mert az ilyen ember előtt megnyílik a Biblia is. Nemcsak betűk tömkelege lesz, hanem Isten szerető üzeneteinek a gyűjteménye. Ahogy valaki egyszer mondta: attól kezdve úgy olvasom a Bibliát, mint az Isten szerelmes levelét. Vajon ma mit üzen nekem az, aki engem a legjobban szeret?
Mennyit látunk a valóságból? Nem kellene-e nekünk is úgy kiáltanunk, mint Bartimeusnak: Uram, könyörül rajtam! És akkor átélnénk, milyen az, hogy azonnal újra látunk.
2. És követte Jézust az úton.
Különös, hogy nem az az első, hogy hazaszalad és beszámol a csodáról, ami egészen természetes lenne, hanem ennyire ragaszkodik ahhoz a Jézushoz, aki neki most az életet ajándékozta oda.
Abban, aki Jézussal tényleg találkozik, és tőle ezt az új életet kapja ajándékba, olyan mérhetetlen hála fakad fel, hogy azt semmi máshoz nem lehet hasonlítani. És ez nem múlik el az idővel sem, sőt egyre mélyül és gazdagodik. Az ilyen ember mindig az Úr Jézus jelenlétében akar élni. Ezért ragaszkodik hozzá és kezdi Őt követni az úton.
Nem ment vissza koldulni, nem a régi társaságba fut. Új társaságot, új közösséget kapott. Elsősorban a Krisztussal való lelki közösséget, és azokat, akik szintén követték Őt.
Pedig Jézus nem hívta Bartimeust. A gazdag ifjút hívta. Azt mondja: kövess engem, és meglátod, hogy tied lesz az örök élet. Ő nem követte. Bartimeusnak még ezt sem mondta, de magától elindult Jézus után. Az, hogy követte Őt az úton, azt jelenti, hogy a tanítványául szegődött. Egy akkori tanítványnak pedig a Mesterrel teljes életközössége volt. Éjjel, nappal együtt éltek. Mivel együtt éltek és szakadatlanul látta a Mestert, akaratlanul is hasonlítani kezdett hozzá, de akart is hasonlítani.
Ez is pontosan így van ma is. Többször idéztem már a 2Kor 3,18-at, ahol azt olvassuk: Jézust szemlélve átváltozunk (a metamorfózis szó van itt), és Őhozzá leszünk egyre inkább hasonlóak. A tanítvány hasonlítani is akar a Mesteréhez. Ez csak úgy lehetséges, ha együtt élnek.
Ez sorsközösséget is jelent. Tudjuk, hogy Jézust mennyire nem tudta elviselni ez az Isten nélkül gondolkozó világ. Ezért az Ő tanítványainak szenvedésben is van részük. Éppen a mai napi igénk, a Thesszalonikai levélből figyelmeztet arra, hogy a ti honfitársaitoktól ti is mennyit szenvedtek azóta, hogy Jézusnak elkötelezett követői vagytok. De ezt is vállalja a tanítvány egészen magától értetődően, természetes módon.
Természetes neki az, hogy nem megy sehova, ahova a Mester nem megy vele, de mindenhova kész követni Őt, vagy elmenni, ahova az ő Mestere küldi.
Péter apostol levelét olyanoknak írta, akik elkötelezett Krisztus-tanítványok voltak, de nem olyan régen, és ezért sokféle szenvedésben volt részük a környezetüktől. Ezt írja nekik az első levelében: „Többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Mert elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét 4,3-4).
A tanítvány ezt is vállalja, mert mindennél, mindenkinél többet ér neki a Mesterrel és a tanítványokkal való közösség. Mert aki Jézust követi, az az Ő tanítványaival is közösséget vállal. Aki ma elkötelezett keresztyénné lesz, az a hívő néppel, Isten népével is vállalja a közösséget akkor is, ha ez nem mindig könnyű.
Így lett tehát Bartimeus Jézus követője. Vak koldusból Isten gazdag gyermeke, az Isten gyermekeinek a szabadságával.
És hogy követni kezdte Jézust, azt is jelentette, hogy mivel Jézus akkor már a keresztre ment, ezért akik Őt követik, azoknak az útja is a keresztre vezet. Ez egyebek között azt is jelenti, amit Pál apostol így ír: a mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett. Tehát, aki követni kezdi Jézust, az a régi természetére nemet mond. A régi természetét, az abból fakadó tulajdonságait, úgy ahogy Pál keményen fogalmazza, igyekszik megöldökölni.
Viszont ennek az útnak a végén valami csodálatos jutalom van. Így olvassuk ezt a János evangéliumában. Jézus mondja: „Aki nékem szolgál engem kövessen, és ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál megbecsüli azt az Atya.” Felfoghatatlanul nagy ígéret. (Jn 12,26).
Akik komolyan kezdik követni Jézust, sokszor megrémülnek attól, hogy vajon bírom ezt végig. Meddig tart a mostani elszánásom, lelkesedésem? Nem magunkban kell bíznunk. Van egy nagyon fontos ige, ami bátorít minket. Majd mindjárt felolvasom, de előtte hadd mondjam el azt a történetet, ami mint hétköznapi történet példává lett a számomra és bátorít.
Azt mondják, hogy az 1992. évi barcelonai olimpián történt az, hogy egy Rendmond nevű angol fiatalember álmai beteljesedését várta ettől az olimpiától, hogy a 400 méteres síkfutáson aranyérmet nyer. Erre áldozta minden idejét, ez volt az ő nagy reménye. És volt is hozzá alapja, mert az élvonalban volt. Eldördült a startpisztoly. Ő futott legelöl, s már a célegyenesbe értek és lehetett látni a célszalagot, amikor iszonyatos fájdalmat érzett a jobb térdében. Elszakadt a szalagja és orra bukott. Aztán ő fogalmazta így később, hogy egy állati ösztön arra indította, hogy feltápászkodjon és így is valahogy fél lábon továbbmenjen. Ekkor a lelátóról lefutott egy férfi, átölelte és azt mondta: fiam, hagyd abba, lekísérlek innen. Ő meg azt válaszolta: apám, nem lehet, muszáj végigmenni. Mire az apja: akkor gyere, tegyük meg ketten ezt a szakaszt.
Az apja vállára támaszkodva elbicegett, elugrált a célszalagig. Az aranyérmet nem ő vitte el, de azt mondják, hogy a közönség felállt, tapsolt és sírt. Ő pedig átélte, hogy milyen apja van.
Ez nekem néha eszembe jut, amikor küszködöm a magam erőtlenségével, és megkísért, hogy újra és újra ezt a buta kérdést tegyem fel: vajon meddig bírom ezt, befutok-e a célba? A garancia nem a mi kitartásunkban van, hanem abban, aki elhívott bennünket. Itt hadd olvassam fel ezt a szép mondatot, ami görögül még sokkal szebben hangzik, mert egy szellemes szójátékot épített bele Pál apostol. A Filippi levél 3,12 részében ezt mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam (a győzelmi koszorúról van szó), mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.”
Vagyis azt mondja az apostol: én még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és nem fog elengedni. És egészen bizonyos, hogy ezért fogok célba jutni, és egészen bizonyos, hogy célba fogok jutni, mert Ő megragadott engem, és nem engedi el azokat, akik egyszer az Ő követésére adták magukat, elindultak utána és tanítványai lettek.
Minden szava igaz annak az éneknek, amit tegnap itt a kórustól hallottunk: „Te vagy a hű támasz, leghívebb barát.” Nekünk mindig van kire támaszkodnunk. Lehet, hogy nekünk is itt-ott felmondja a szolgálatot a hitünk, és elesünk, mint ez a versenyző, de van, aki felemel minket. Aki elindul az általa megjelölt cél felé az élet útján, azt Ő végig kíséri, és egyben várja is ott.
Ennyit arról, hogy Bartimeus követte Jézust az úton.
3. Megnyílt a szeme, követte, és dicsőíteni kezdte Őt. A sokaság pedig látva mi történt Bartimeussal, szintén dicsőíteni kezdte Istent.
Az teljesedik itt be, amit az úr Jézus a Hegyi beszédben mondott: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Mert, amikor egy vak koldusból boldog Krisztus-követő lesz, az akkora változás, hogy mindenki felfigyel rá, és kétségbevonhatatlan Isten munkája egy ilyen ember életében. Ma is így van ez, mert ez akkora változás mindannyiunk életében, hogy arra felfigyelnek. Előbb a szűkebb környezetünk, aztán mások is, és lesznek mindig, akik dicsőítik Istent.
Ezt a nagy változást ígéri és akarja munkálni Isten a mi életünkben. Hiszem, hogy ez még egy nép életében is bekövetkezhet, hogy egy káromkodós, keserű kedvű koldus népből, amilyenné a mienk lett most, Isten boldog gyermekeinek a közössége formálódhat, ha minél többen lesznek olyanok, akiknek megnyílik a szemük, akik tudnak hittel Jézushoz kiáltani, és átélik az újjászületésnek ezt a csodáját, amiről Bartimeus története is szól.
Jézus egyszer ment át Jerikón, de ez az egyszeri ottléte Bartimeus életét egészen megváltoztatta, sokak számára viszont csak kedves vagy érdekes emlék maradt. Nem tudom, hogy az elmúlt hét igéi kinek az életét változtatták meg, vagy akár a most hangzó evangélium előtt ki nyitja meg a szívét úgy, hogy megnyílik a szeme, és elmondhatják majd róla: egészen megváltozott. Vagy pedig ez is csak egy ilyen vagy olyan emlék marad a számunkra. Minden esetre a lehetősége megvan annak, hogy megnyílt szemmel kövessük a mi Urunkat, és dicsőítsük Őt.
Mindnyájan lelkileg vakon születünk. Mindnyájan rászorulunk az Úr Jézus szabadítására. Lehet kiáltani hozzá. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a halálunk pillanatában mindnyájunknak kinyílik majd a szemünk. A szó szoros értelmében is, úgy fogják lefogni erőszakkal, de a szó lelki értelmében is. Akinek előtte már kinyitotta Jézus a szemét, az attól kezdve mindörökké látja Őt és gyönyörködik benne, mert a hitünk látássá lesz. De akinek nem nyitotta ki a szemét, és úgy pattan fel a szeme a halála pillanatában, az csak egy pillanatra látja meg Őt, és azt, ami most már nem lehet az övé, mert akkor már nem lehet változtatni semmin.
Hadd mondjam ilyen személyesen: addig láss, amíg lehet változtatni a sorsodon, mert késő lesz. Ezért hívogat minket a mi Urunk. Ezért szükséges és lehetséges, hogy a megterített úrasztalánál is többet lássunk, mint ami a szemünk előtt van. Ezek az egyszerű jegyek: a kenyér és a bor, Jézus Krisztus halálára és dicsőséges második eljövetelére utalnak. Az Úrnak halálát hirdessétek — olvassuk a szereztetési igében —, amíg visszajön. A két pólus közti feszültségben zajlik Krisztus tanítványainak a mai élete. Boldog ember az, aki abból él, amit a mi Urunk az Ő halálával szerzett meg nekünk, és aki azzal a reménységgel él, sok csüggesztő körülmény között is, hogy egyszer majd meglátjuk Őt, amikor színről színre is találkozunk. Addig pedig az a dolgunk, hogy engedjünk az Ő hívásának és kövessük Őt.
Van egy ének, amit gyermekkorunkban tanultunk otthon, Kecskeméten:

Halld meg a hívást, Jézusodét.
Még ma kövesd Őt fogva kezét.
Áldva a karját tárja feléd
Kedvesen így szól: jöjj.

Engedjünk ennek a hívásnak. És mivel ez gyermekének, hadd énekeljék el most gyermekek nekünk. Ne csak azt lássuk (azt is), hogy milyen aranyosak, hanem halljuk meg azt, hogy Jézus hívása érkezik el hozzánk ezen az éneken keresztül is.