BARTIMEUS MEGGYÓGYÍTÁSA 3. ÍGY KIÁLTOTT

Szeretettel köszöntök ma este is mindenkit. Lehet, hogy valaki már nagyon fáradtan érkezett, és — ahogy mondani szokták — a nap hordalékát is magunkkal hoztuk, de Isten tud adni nekünk olyan belső csendet is, hogy mégis meghalljuk az Ő szavát. Jó volt hallani az előző estéken, hogy Isten a sötétségből világosságra akar kihozni minket, a lelki vakságunkból látókká akar tenni. És tegnap este hallottuk, hogy koldus élet helyett gazdagot ád.
*****
Az előző estéken megismerkedtünk Bartimeussal. Láttuk, hogy elveszítette a látását, emiatt az akkori körülmények között egy lehetősége volt csak, hogy kolduljon és így tengesse az életét. A jövője pedig teljesen reménytelen, kilátástalan volt.
Azaz, hogy nem is annyira biztos ez, mert a járókelőktől hallhatott Jézusról. Hallotta, hogy ez a názáreti rabbi miket tanít, és miket tesz. Csodákat tesz. Olyan csodákat, amiket előtte senki nem tudott tenni. Sánták járnak, leprások megtisztulnak, vakok látnak — sokszor az Ő egyetlen szavára. Sőt hallhatta Bartimeus, hogy egy vakon született embernek is nem visszaadta, hanem megadta a látását Jézus. Ez már nem is gyógyítás, ez teremtés! Teremteni viszont csak Isten tud. Csak nem ez a názáreti Jézus a próféták által megígért Messiás? Hiszen egész sor jövendölés van a prófétai könyvekben, hogy majd ha eljön az Isten küldöttje isteni teljhatalommal a vakokat látóvá, a sántákat járóvá, a siketeket hallóvá teszi. Mintha ez teljesedne be Jézus munkája nyomán. És mi az, hogy mintha? Ez teljesedik be!
Bartimeust ez nagyon elgondolkoztatta és arra gondolt, hogy ha van lehetőség arra, hogy meggyógyuljon, az csak Jézusnál van, ha Jézussal ő is találkozhatna. De most hogy induljon neki vakon az országnak? Jézus járja az országot. Na de éppen mivel járja az országot, hátha egyszer erre vezet az útja. Eddig ugyan még nem ejtette útba a pálmák városát, Jerikót, de hátha egyszer. És ettől kezdve Bartimeus elkezdte várni ezt a napot. Abból, ahogyan mikor Jézussal találkozik, viselkedik, egyértelmű, hogy régóta feszülő várakozás élt benne, és felismerte: most van itt a soha vissza nem térő alkalom, és azért viselkedett úgy (majd egy másik este látjuk, hogyan). Várni kezdte Jézust.
Itt fontos, hogy megfigyeljük a sorrendet. Bartimeus nem látta Jézust, nem is hallotta, de hallott róla, mégpedig jó híreket hallott róla. És első este már tanultuk, hogy a jó hír görögül: eüangelion, kicsit magyarítva: evangélium. Hallotta az evangéliumot és elhitte, amit hallott. És amit hallott, az egyre erősebb hitet ébresztett benne. Egyre jobban bízott a számára még ismeretlen Jézusban, és meg volt győződve, hogy csak Ő segíthet rajta, s várta a vele való találkozást.
Mi sem láttuk Jézust, de hallottunk róla, ha máskor nem, tegnap vagy ma este. Próbálom elmondani, hogy ki Ő, miket tett akkor, és hogyan cselekszik ma. Ezt tegnap többen is elmondták. És amit hallunk, az hitet ébreszthet bennünk. És egyszer eljuthatunk mindannyian oda, ahova mai igénk szerint Bartimeus, hogy kitör belőle a kiáltás: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Ennyire igaz az, hogy a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. (Róm 10,17).
Ezért szeretnélek nagy szeretettel és tisztelettel kérni mindannyiótokat, hogy vegyétek komolyan azt, amit Jézus mond, és vegyétek komolyan, amit Jézusról azok mondanak, akik valamennyire ismerik őt. Mint ahogy Bartimeus komolyan vette, amit számára teljesen idegen emberek, ott az úton jövő-menő emberek mondtak Jézusról. Befészkelte ez a jó hír magát a szívébe, hitet támasztott benne, és ezzel a hittel várta a vele való találkozást.
Sok áldást amiatt nem kapunk meg, mert nem vesszük komolyan, amit hallunk Jézusról.
Hadd mondjak el egy régi történetet. Még abban az időben történt, amikor a távíró volt a leggyorsabb távközlési eszköz. A távíró kezeléséhez ismerni kellett a morzejeleket. Egy ilyen intézmény munkát hirdetett. Többen jelentkeztek a meghirdetett állásra, köztük egy fiatalember is. Elment a megadott címre, s látta, hogy az előszobában már heten ülnek. Mindannyian azért jöttek, amiért ő is. Ő is kitöltötte azt a formanyomtatványt, amit mindenkinek odaadtak, és leült. Egyszer csak feláll, és teljes határozottsággal bemegy azon az ajtón, amiről azt mondták a többieknek is, hogy majd oda kell bemenni beszélgetni. Ő meg csak úgy bemegy. Rövid idő múlva kijön a munkaadóval, aki azt mondja a többieknek: Uraim, köszönöm, hogy elfáradtak ide, de betöltöttük az állást, ezt a fiatalembert választottuk.
Nagy felháborodás, hogyhogy ő, ő jött utoljára, és csak úgy bement hívatlanul. Mire a munkaadó azt mondta: mióta maguk itt ülnek, morzejelekkel jól hallhatóan a következő szöveg hangzik: ha érted a szöveget, hívás nélkül is gyere be, tied lesz az állás. Ez a fiatalember értette, és magára vette. Amit neki komolyan mondtak, azt komolyan vette.
Isten nekünk már olyan sok mindent mondott, amit nem vettünk komolyan. És nekünk mondta, de nem vettük magunkra. Az élet megfordulásának a feltétele az, hogy amit az Úr Jézus nekünk mond, azt vegyük magunkra. Ezért is van szükség evangélizációra, mert a hit hallásból van, és aki komolyan veszi, annak az élete megfordulhat.
De most egy kicsit közelebbről is vizsgáljuk meg, hogy vajon miért fogalmazta a kiáltását Bartimeus így: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Miért nevezte Jézust Dávid fiának?
Azért, mert abban az időben a próféták által megígért Messiás másik neve ez volt: Dávid Fia. A Messiásnak Dávid házából kell származnia, és ő tesz majd olyan jeleket, amiket Bartimeus hallott, hogy Jézus cselekszik. Összekapcsolódott a fejében az, amit a Bibliából tudott, a próféciák, meg a tények, az események, amik történnek, amiket Jézus cselekszik, és teljes bizonyossággá izmosodott ez a lelkében, hogy a názáreti Jézus a Messiás.
Nem véletlen, hogy amikor megkérdezi: mi ez a nagy zúgás, amit hall, s mondják neki, hogy nagy tömeg jön a názáreti Jézussal, akkor ő nem így szólítja meg Jézust, mikor kiáltani kezd hozzá, hanem azt mondja: Dávid Fia. Pedig ezt nem mindenki hitte akkor sem. Sőt ezt a hatóság már tiltotta. Kiközösítéssel büntették azokat, akik Jézust Messiásnak tekintették. Bartimeus azonban nem az emberek vélekedése, és nem a hatóság tilalma szerint gondolkozik és beszél, hanem a hite szerint. Akinek ő Jézust tartja, akinek hiszi, úgy szólítja meg. És ez a segélykiáltás egyben hitvallás is a részéről.
Nem furcsa ez, hogy a sok látó ember között ez az egy vak az, aki ilyen világosan látja, hogy kicsoda Jézus? Lelki látásuk még vakoknak is lehet. Meg volt győződve arról, hogy csak ezért tud és fog rajta segíteni Jézus, mert Ő a Dávid Fia, Ő az Isten teljhatalmú képviselője, valóban Ő a Messiás.
Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy mi az a minimum, ami ahhoz kell, hogy meghallgatott imádságaink legyenek. Legalább ez a két dolog:
Az egyik az volt, hogy Bartimeus tudta magáról, hogy vak, és nem törődött bele ebbe az állapotába. Felcsillant a remény benne, amikor Jézusról hallott, hogy ezen Jézus tud változtatni. Nem másoknak kellett meggyőzniük, hogy hiszen te nem is látsz, ő ezt tudta magáról, és nem akart olyan maradni. Tudta, hogy rászorul Jézus segítségére, és ezzel a reménnyel kiáltott hozzá.
Olyan sokszor látom, hogy senkin nem lehet segíteni addig, amíg nem látja a maga elesett állapotát. Vagy amíg nem látja bűnnek azt, amit Isten annak minősít.
Évekig egymás mellett ültünk egy fiúval a Teológián, aki alkoholista lett. Semmit nem tudtunk javítani az állapotán. Imádkoztunk érte, meg esténként felmostuk a folyosót utána, amikor részegen jött haza, és semmi mást nem tudtunk segíteni rajta. Győzködött minket örökké, hogy ő nem alkoholista, akkor teszi le a poharat, amikor akarja — ezt így szokták az alkoholizálók mondani. Amikor rádöbbent arra, hogyan teszi tönkre egész családját ezzel, és hogy önmagának is árt, és meg akart változni, akkor volt hajlandó végre elmenni egy csendeshétre, és azon a csendeshéten Jézus Krisztus őt megtérésre segítette, s egyszer s mindenkorra megszabadította az alkoholtól. Itt is prédikált ő néhányszor, többen ismerik őt. De csak attól kezdve lehetett segíteni rajta, amikor azt mondta: alkoholista vagyok (sőt, őt idézem: büdös, részeges disznó vagyok) és nem akarok az maradni. Enélkül nincs segítség. Enélkül nem kiált így valaki, mint Bartimeus, hogy könyörülj rajtam.
A másik feltétele az eredményes kiáltásnak, a meghallgatott imádságnak, hogy valaki tisztában legyen azzal, és vegye komolyan, hogy Jézus az, aki. Bartimeus tudta. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, ki mit tilt, meg illik, nem illik (majd látjuk holnap, hogy megfenyegették: csendben legyél, ebből mindnyájunknak bajunk lehet, elvisz a hatóság, ha itt ilyeneket kiabálsz), őt nem érdekelte. Miért? Mert az igaz volt. Ő tudta, hogy Jézus a Dávid Fia. Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és csak Ő tud rajta segíteni. De Ő tud. Ezért érdemes kiabálni addig, amíg csak nem jön oda. Mert ez ébreszt az emberben feltétel nélküli bizalmat.
Amíg van két szalmaszál, amibe valaki kapaszkodik, és abban jobban bízik, mint az Úr Jézusban, nem fog tudni így kiáltani és nem lesznek meghallgatott imádságai. Amikor valaki azt mondja: nincs más segítségem, csak Ő, de abban bizonyos vagyok, hogy Ő tud s akar segíteni. Egyik szép énekünk mondja ezt, hogy te tudsz, s akarsz segíteni. Akkor tud valaki így életre-halálra kiáltani, akkor is, ha sose látta Jézust, sose hallotta, de amit róla hallott, azt komolyan veszi. Egyrészt tudja, hogy rászorul, mert nyomorult, másrészt tudja: Jézus fog segíteni, és tud segíteni.
Ez a bizalma fejeződik ki abban a kifejezésben: könyörülj rajtam! Nem mondja meg, mit tegyen vele Jézus. Azután nyilatkozik, miután Jézus megkérdezi. Tudja, hogy semmi nem jár neki, semmit nem érdemel, de könyörületből, kegyelemből bármi jót megkaphat ettől a Jézustól, mert hiszi, hogy igaz az, amit eddig róla hallott.
Könyörülj rajtam! Az igazi önismeret és ez az igazi Krisztus-ismeret szükséges ehhez. Akkor tud az ember így kiáltani.
Hadd kérdezzem meg: kinek hisszük Jézust? A mi időnkben annyi ostobaságot, badarságot és gonosz dolgot mondanak Jézusról. Van nekünk kialakult, markáns, kristálytiszta, a bibliai kijelentésből táplálkozó Krisztus-ismeretünk? És ragaszkodunk ahhoz, hogy Ő az, akinek mondta és bizonyította magát? Amit az ige mond, és amit a tények megerősítenek, Ő az.
Amikor halljuk azt, hogy Ő az eszményi ember, és csak egy ember. Vagy milyen bölcs tanító volt, vagy csodadoktor, vagy könyveket írtak arról, hogy Ő forradalmár volt, akkor az volt a hivatalosak véleménye, hogy istenkáromló, és ezért ítélték halálra. Az utóbbi években megjelent néhány szégyenletes, ocsmány könyv, amelyik az emberi fantázia piszkával próbálja beszennyezni az Úr Jézus tiszta és szent alakját is, minden alapot nélkülözve csak a fantáziára építve.
Kinek valljuk Jézust? Merjük-e megvallani a tudatlan világ ostoba feltételezéseivel szemben, és a különféle vallások heves tiltakozása ellenében, hogy Jézus a Krisztus, a Dávid Fia, a megígért Messiás, Isten egyszülött Fia, az Isten Báránya, aki egyszer és mindenkorra érvényes tökéletes áldozatot hozott érettünk, hogy Istennek minden ígérete az Ő személyében valósult meg, és minden ígérete megvalósult. És ki tudjuk-e ezt egészíteni teljes meggyőződéssel azzal, hogy Ő az én személyes Megváltóm is. Teljes bizonyossággal hiszem, hogy Ő vette magára az én bűneim büntetését, hogy helyettem szenvedte el a kínhalált a kereszten, és kizárólag érte adott nekem Isten üdvösséget. Hisszük-e ezt? Mert Bartimeus egyetlen mondatában mindez benne volt. Aki ismeri azt a kort, annak a gondolkodását, teológiáját, szokásrendjét, annak a számára ez világos. Dávid Fia, Jézus, könyörül rajtam! Mindez benne volt ebben.
Vajon nem az-e a mi egyik nagy nyomorúságunk, hogy nem tudunk így kiáltani Istenhez? Mondogatunk ezt, azt, de ez a bizonyos meggyőződésre épülő, szenvedélyes, benne bízó kiáltás sokak számára ismeretlen. Sokszor nem is hozzá kiáltunk. Morgolódunk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, s megbeszéljük egymással a dolgokat. Addig sem jutunk el, hogy neki címeznénk valamit. Vagy rossz a címzés és visszajön a levél, mint amikor a kis piros cédulát ráragasztják a borítékra. Ilyen címzett nincs. Mert valami teljesen torz, hamis istenkép él abban, aki úgy gondolja, hogy imádkozott. A jóistenkét próbálja rábeszélni a maga akaratára. Vagy a bosszúálló Istentől retteg. Nem tudja, hogy ki a mi Istenünk, aki bemutatkozik nekünk a Biblia lapjain, és az Ő cselekedeteivel megbizonyítja, hogy Ő valóban az, aki. Sokszor csak kiabálunk, de nem kiáltunk Istenhez. Mint ahogy Bartimeus kiáltott Jézushoz.
A Hóseás könyvében olvastam a nyáron egy megdöbbentő mondatot. Azt mondja Isten: „Ahelyett, hogy szívből kiáltanának hozzám, csak jajgatnak fekvőhelyükön, keseregnek a gabona és a must hiánya miatt, elfordulnak tőlem. Egyikük sem kiáltott hozzám.” (Hós 7,14).
Nem ezt tesszük mi is? Kesergünk a gabona és a must hiánya miatt. Kesergünk az ország kétségbeejtő állapota miatt, népünk iszonyatos lelki elesettsége miatt, már aki kesereg egyáltalán emiatt. Meg az általános és folyamatos drágulás miatt (ez hiányzik, az hiányzik). Téma ez, de nem lesz belőle imádság.
Kesergünk gyerekeink, unokáink elesettsége miatt, a magunk lelki elesettsége miatt kevésbé, de nem lesz belőle imádság. Bartimeusból azonnal imádságként fakadt ki.
Egyáltalán nem mindegy, hogy kinek és milyen lelkülettel mondjuk el a magunk búját-baját, nyomorúságát. Ő jó helyre címezte: Dávid Fia, Jézus — ez volt a címzett. Könyörülj rajtam! — ez volt a lelkület és a tartalom. És az egész megoldást reá bízta. Hiszen Ő a Dávid Fia, Jézus, csak nem én mondom meg neki, hogyan segítsen rajtam. De azt megmondom, hogy segítségre szorulok, és tőle várom a segítséget. És várom a segítséget.
Ebben a mondatban egy egész lelkiség szólal meg. Mi tudjuk, hogy amik megírattak a Bibliában, a mi tanulságunkra írattak meg, és azért, hogy megtanuljunk mi is így kiáltani, ilyen hittel: te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon! Mert senki más nincs, aki segíteni tudna.
Hiszen meg van írva, hogy „mindenki, aki az Úr nevét hívja segítségül, megmenekül.” Ez a mondat háromszor ismétlődik a Bibliában egymástól egészen messzire eső írásokban, a legkülönbözőbb összefüggésben. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül. (Jóel 2,31, ApCsel 2,21, Róm 10,13).
Akiben ott van ez a bizalom, az tudja megtenni azt, amit gyerekkoromban, amikor egyszer-kétszer elvittek cirkuszba, mindig csodáltam. A trapézon lengett az akrobata, a másikon csimpaszkodott a barátja, és egyszer csak elengedte a trapézt, repült a levegőbe, és kétszer két kéz összefogózott. Elkapta a másik, ő meg elkapta a másik kezét. Egyszer véletlenül tanúja lehettem egy beszélgetésnek, amikor a felnőttek erről beszélgettek. Ott volt egy légtornász is, és azt mondta: a légtornász halála az, ha nem meri határozottan elengedni azt, amibe addig kapaszkodott. Ha bizonytalankodik, vagy még egyet-kettőt leng, amaz már várná, hogy a megbeszélés szerint most kell elkapni, vagy csak az egyik kezével engedi el, az a biztos lezuhanás.
Elengedni azt, amiben eddig bíztam, és egészen rábízni magamat arra — most már visszatérve az igéhez — a Jézusra, akiről hiszem, hogy Ő az Isten Fia, és Ő azért jött, hogy nekem is életem legyen és bővölködjem.
E nélkül a bizalom nélkül könnyen úgy járhatunk, mint a történetbéli ember, aki egy hegyi ösvényen vándorolt, és éppen ott, ahol az ösvény egy szakadék szélén haladt, megcsúszott, és leesett. Az esése elején még sikerült elkapnia egy kiálló faágat. Azon lógott, mint gyümölcs a fán, és kétségbe volt esve. Elkezdett kiabálni: segítség, segítség, van ott fenn valaki? Nincs válasz, néma csend. Egyszer csak megszólal egy hang: van, mert én mindenütt jelen vagyok. Ki vagy te? Én vagyok Isten. Jaj, Istenkém, de jó, hogy éppen itt vagy. Szabadíts meg engem innen, és én olyan jó ember leszek, hogy olyat még eddig nem láttál. Soha életemben nem fogok bűnt elkövetni, mindig azt fogom tenni, amit mondasz. Mire Isten azt mondta: lassabban ezekkel a könnyelmű ígéretekkel. Azt elkezdhetnéd most, hogy azt teszed, amit mondok. Jaj, mit mondasz, bármi az, megteszem. Engedd el az ágat. Micsoda? Engedd el az ágat, alád teszem a tenyeremet, s megtartalak téged. Hosszú csend. A csend után újra kiabálás: segítség, segítség, nem bírom tovább. Nincs ott fenn valaki más?
Nincs más, csak Jézus az, aki segíthet, üdvöt nem adhat más, csakis Ő. De ha nem akarom megtenni azt, amit Ő mond, akkor előbb-utóbb leesem az ágról. Nem könnyű Isten parancsait komolyan venni. Nem könnyű még az Ő ígéreteit sem komolyan venni, de éppen erre akar bátorítani minket a mi Urunk Bartimeus kiáltásával, hogy kiáltsunk mi is. Egyedül Ő tud kisegíteni a kárhozatból, a bűnnek a mocsarából, a rossz lelkiismeret vádjaitól, de minden egyéb nyomorúságunkból is, ha csak azzal a nyomorúsággal nem valami jobbra akar megtanítani. De Ő tud, s akar segíteni, csak meg kell tanulnunk, hogy rászorulok, és benne teljes szívvel megbízhatom.
Jézus csak egyszer járt Jerikóban és Bartimeus kihasználta ezt az egyetlen, soha vissza nem térő alkalmat. Nem tudom, hogy nekünk lesz-e még alkalmunk arra, amikor efféléről Isten az igéjén keresztül ilyen határozott szeretettel szól hozzánk. Boldog ember az, aki nem halogatja a kiáltást.
Ma aranymondásunk egy kicsit hosszabb lesz, de jó lenne, ha a szívünkbe vésnénk: „Mindenki, aki az Úr nevét hívja segítségül, megmenekül.” Kiáltsunk a mi Urunkhoz!
Ma estére is megkértem egyik testvérünket, aki a mélyből egyszer őszintén kiáltott az Úr Jézushoz, és az Úr Jézus válaszolt, kimentette onnan. Mielőtt ezt elmondja, énekeljünk el egy olyan zsoltárt, amelyik erről a kiáltásról szól. A zsoltár egyrészt azt vallja meg, hogy elszántan kiált Istenhez, utána meg elmondja, tudja, hogy kihez kiált. Ó erős és kegyelmes Isten. Énekeljük a 77. zsoltár 1. és 8. versét.

Az Istenhez az én szómat,
Emelém kiáltásomat;
Hogy felkiálték hozzá,
Beszédem meghallgatá.
Mindennémű szükségemben
Reménységem csak az Isten;
Éjjel kezem feltartom,
Az égre hozzá nyújtom.

Ó, erős és kegyes Isten,
Szent vagy cselekedetidben,
És sehol senki nincsen
Hozzád hasonló Isten.
Csuda, Isten, a te dolgod
Amint gyakran megmutatod,
Minden népek jól látják
Nagy voltát hatalmadnak.
(77,1 és 8. vers)

*****

Szeretettel köszöntelek benneteket, P. Sára vagyok. Arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy Jézus Krisztus, az igaz Isten, az én Szabadítóm és Megváltóm. Azt szeretném elmondani, hogyan vitt engem az Úr Jézus erre a felismerésre. Mint mindnyájan, én is vakon jöttem erre a világra. Mint vak, fiatal lány tapogatóztam az életben, de nem tudtam, hogy vak vagyok. Szórakoztam, táncoltam, iszogattam, cigarettáztam, báloztam. Tettem azokat, amikről úgy láttam, hogy az egész környezetem tett. Egyetlen egy kínlódása volt a lelkemnek: nem tudtam, hogy miért vagyok itt? Mi az oka, hogy itt vagyok? Mi a célja az életemnek. Mivel senki nem tudott rá válaszolni, abbahagytam ezt a kérdezősködést és érdeklődés, mert igazából ők sem tudták. Amikor úgy adatott, hogy kikerültem Amerikába, az öcsém is és én is, akkor ott a férjemmel együtt és az ő feleségével együtt egy presbiteriánus egyházba kerültünk. Ott adták a kezünkbe a Bibliát. Amikor itt a szocializmusban éltünk, akkor csak éltettük a vezetőket, de az Istenről bizony nem sokat tudtunk azon kívül, hogy van. De hogy ki Ő, milyen Ő, arról semmi fogalmunk nem volt. Amikor a Bibliát a kezembe kaptam és ott tanítottak bennünket soksok mindenre, akkor Mózestől kezdve a profétákon át, Ézsaiásnál, Ezékielnél, Jeremiásnál mindenütt azt láttam meg, hogy én egy elveszett bűnös ember vagyok, aki a kárhozatban vagyok már. Akinek szívegondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Én soha nem tettem jót, és nem is teszek jót. Hogy a lelkem teljes sötétségben van, akkor döbbentem rá: vak vagyok. Nem látok semmit, nem látom a kiutat, csak a rettenetes gyötrés és nyomorgás volt a szívemben, hogy elveszett vagyok. Féltem a kárhozattól. Láttam, hogy bűnös vagyok, hogy én teszek rosszul mindent. Van egy ige a Bibliában, Mózesnél, ahol az van megírva Dánról, miután kijelentette az Úr, hogy ő egy kígyó: „szabadításodra várok, Uram.” Ez az egy mondat megragadt a lelkemben, és azután a szabadítás után kiáltottam. Kiáltoztam, de nem tudtam még, kihez. Szabadításodra várok, Uram! Akkor egy meghívást kaptam ide Magyarországra, hogy a testvéremet ápolnom kell. El is jöttem, mert megadták nekem a fizetés nélküli szabadságot. Keresgéltem itthon templomot és az Úr egy nénihez vezetett, aki tanácsolta, hogy beszélgessek olyan emberekkel, akik már ismerik az Úr Jézus Krisztust, és megmondják nekem, hol találom meg Őt, hol láthatnám, hol hallhatnám meg Őt, s mi az akadálya, hogy eddig nem láttam, nem ismertem és nem találkoztam vele. Akkor a lelkész rákérdezett: milyen bűneim vannak, miért érzem magam rettenetes félelemben és gyötrelemben? Minden bűnt, ami csak létezik, elkövettem. A legborzalmasabb az volt, hogy az okkultizmusba mélyedtem bele, tudatlanul. Akkor még nem tudtam, mi az. Amikor ez a világosságra jött, mert minden, ami a napvilágra jön, világosság, és világossá lett előttem, hogy a hazugságnak hittem, és átadtam a lelkemet annak a hazugságnak, amit a jósnő mondott. A babonákban hittem, a babonákat szerettem. Rám terhelődött az a véghetetlen súly, hogy nem kerülhettem közel az igazsághoz, mivel a hazugságnak hittem. Akkor rémülten kérdeztem: mi a tennivaló? Akkor megmondták nekem: meg kell vallanom, hogy ez bűn. Bűn, hogy szeretem és hiszem a hazugságot. Bűn, hogy hallgattam arra, aki az életemre tör.
Már olvastam a Bibliát, és tudtam, hogy ez kezdettől fogva így volt, hogy a Sátánra hallgatott az ember, és Isten akart lenni. Én is ilyen állapotban voltam. Azt a tanácsot adták, hogy valljam meg, boruljak le az Isten előtt, szakítsak meg minden kapcsolatot az okkult bűnökkel, a Sátánnak minden praktikájával, minden hitetésével, minden hazugságával, s leborulva az Úr Jézus elé kérjem, hogy jöjjön a szívembe. Legyen Ő az Istenem, aki az egyetlen igaz Isten. Mint ahogy mondta nekem az igét: „Az az örök élet, hogy Őt ismerjem meg, az egyetlen igaz Istent, Jézus Krisztust.”
És akkor felragyogott nekem a világosság, Jézus Krisztus. Most olvastuk a János evangéliumában, hogy Mária elment hírül adva a tanítványoknak, hogy látta az Urat. Én is elmentem akkor boldogan ki a rokonaimhoz, és mindenkinek elmondtam: láttam az Urat, megismertem az Úr Jézus Krisztust. Ő az igaz Isten. Nem az istenke, nem a Jézuska, hanem a mindenható, szabadító Isten, aki életét adta a bűneimért, azért, hogy megszabaduljak és éljek. És én élek! Az Úr Jézus Krisztus azért jött erre a földre, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ő ezt az életet adta, amikor hozzá kiáltottam jajgatva a bűneim mélységéből. Meghallgatta és megsegített. Azzal kezdődött ez az evangélizá-ció, hogy Ő azért jött, hogy életet adjon és bővölködjünk, és ezzel, aki maga Jézus Krisztus, mennyi ajándékot szór rám szüntelen. A békességét, szeretetét, az atyafiakhoz való hajlandóságot, a kedvességet, a türelmet, az önfeláldozást, az adakozást. Bármit, amit Ő mond, mert arra hívott el, hogy Őt szolgáljam. Amikor megértettem, hogy Jézus Krisztus szolgájának akar, akkor jöttem vissza Magyarországra, és akkor adott olyan szolgálatot, hogy olyan emberekhez küldött, akik éppen olyan nyomorban, okkultizmusban, hazugságban, paráznaságban, istentelenségben vannak most, mint én voltam egykor. Elmondhatom nékik, hogy olyan hatalmas az Úr Jézus Krisztus, az egyetlen igaz Isten, hogy ki tud szabadítani mindenkit, aki hozzá kiált. Így történt velem.
*****