Cseri Kálmán

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv utolsó fejezeteit olvassuk ezekben a napokban kalauzunk szerint. Pál apostol itt már fogoly, harmadik éve van a rómaiak börtönében. Hamis vádakkal juttatták oda ellenségei, akik engesztelhetetlen gyűlölettel állnak vele szemben, és mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák az apostolt.
Ez a szakasz, amit most olvastam, arról szól, hogy Fesztus római helytartó és Agrippa zsidó király előtt még egyszer lehetősége nyílik Pálnak, hogy védekezzék. Ő azonban nem magát mentegeti, hanem az evangéliumot hirdeti nekik is. Elmondja világosan, meggyőzően és erővel, hogy mit cselekedett Isten az ő életében, és felsorolja, hogy milyen feladattal bízta meg őt Jézus Krisztus.
Ezt szeretném én is elsorolni, szinte csak tartalomjegyzékszerűen, hogy mivel bízta meg Jézus Pált, mert kiderül a Szentírásból, hogy minden újjászületett hívőnek ugyanezt a feladatot adja. Pálnak, mint egy úttörőnek különleges kegyelmi ajándékokat kapva, különleges erővel lehetett és kellett ezt a munkát végeznie. De a magunk helyén, a magunk módján, a mi Istentől kapott ajándékainkkal ugyanezek a feladataink. Ezért fontos látni, hogy mire hív el, és mire küld el Jézus Krisztus bennünket.
Hogyan élte át az apostol a Jézussal való találkozást?
Azt mondja, hogy az első tapasztalata az volt, hogy mintha hályog hullott volna le a szeméről, egyszerre látott. Meglátott olyasmiket is, amiket addig egyáltalán nem. Amik addig is ott voltak előtte, de mintha vak lett volna, nem látta. Legfőképpen meglátta, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, az Istentől megígért Messiás, és miután felismerte őt, elismerte őt Úrnak maga felett, és ettől kezdve neki akart engedelmeskedni.
Ezt követte az, hogy mintha sötétségből világosságra lépett volna ki, egyszerre tájékozódni kezdett. Meglátta, hogy ő bűnös ember. Egészen addig meg volt győződve arról, és el is mondja itt, hogy a legkegyesebb vallásos csoport tagjaként született, neveltetett és igyekezett élni. Farizeus volt apja, nagyapja, az egész család, és ő is szigorúan a törvény szerint akart élni, s meg volt győződve, hogy ezért ő tökéletes ember. És most egyszerre látta: gyilkos, meg akarja ölni azokat, akik Jézusban hisznek.
Miért, mi rosszat cselekedtek? Semmit. A saját tévedése és előítélete miatt került ebbe a bűnbe, és sorra rendre meglátja, mivel vétkezett ő, a kegyes, a buzgó, Isten ellen. Ugyanakkor meglátja Isten mérhetetlen kegyelmét is. Azt a bocsánatot, amiért mi semmit nem tudunk tenni, csak azt, hogy rászolgálunk és nagy szükségünk van rá. Amit Isten ingyen, a Jézus Krisztus áldozatáért, érdeméért ad mindazoknak, akik ezt hittel elfogadják. Fölragyog előtte a bűnbocsátó kegyelem, és azonnal elkezdi hirdetni ezt másoknak. Olyan röviden és frappánsan, ahogy nem sokkal ezután a filippi börtönőrnek mondja, aki egy nehéz kérdést tesz fel neki: mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek? A válasz egy mondat: higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.
Ezt tapasztalta meg Pál is. Hitt Jézusban és ez a Jézusban való hit adott neki bizonyosságot abban, hogy megbocsáttattak a bűnei, Isten elfogadta őt, és ilyen szép feladattal bízta meg. Ettől megváltozott az egész élete. Jézus Krisztus üldözőjéből Jézus Krisztus küldöttjévé, képviselőjévé vált. Gyűlölet helyett szeretet volt a szívében, nagy önérzet helyett őszinte alázat, és az uralomra törés, uralomvágy helyett a mindenkinek való szolgálat.
Mi tehát a tartalomjegyzék?
Először is megnyílt a szeme, látni kezdett olyan dolgokat is, amit addig nem. Azután sötétségből világosságra lépett, és világosságban kezdett el járni. Önként meghajolt Isten uralma előtt. Hitt Jézusban (nem akármilyen hite volt, hangsúlyozza: Jézusban), és utána hirdette az evangéliumot.
És mi az evangélium tartalma, amit hirdetni kezdett?
Itt olvastuk gyönyörű, tömör összefoglalásban: „a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.” A nép: a választott nép Izráel, a pogányok az összes többi.
Ez tehát a tartalma. Vagyis az, hogy Jézus szenvedése és golgotai kínhalála helyettünk bemutatott áldozat volt. Olyan elégtétel a bűneinkért, amit Isten elfogadott, és hogy Ő feltámadásával mindezt hitelesítette és megnyitotta az utat az életre, a teljes, az örök életre mindazoknak, akik Őbenne hisznek. Ezt kezdi el hirdetni.
Nos, még egyszer menjünk végig a tartartalomjegyzéken. Így olvassuk ezt a 18. versben: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.” A végén még egy verssel később mondja: „… hogy megtéréshez méltóan éljenek.”
1. Az első tehát az, hogy nyisd meg a szemüket. Eszerint mi vakon születünk. Az Istentől elszakadt, vele szembefordult ember, akit éppen arra int Pálon keresztül, hogy forduljanak vissza Istenhez, a valóságnak csak egy töredékét látja, azt is homályosan. Amikor Jézus Krisztussal kapcsolatba kerül valaki, felpattan a szeme, egyszerre látni kezdi a valóságot. Azt, hogy kicsoda valójában Isten, kicsoda Jézus Krisztus, akit hozzánk küldött, ki vagyok én, mi az Isten terve velem, hogyan igazodhatom bele ebbe, milyen az az élet, amit úgy folytathatok, hogy az Isten akarata valósul meg az életemben, és mik azok a lehetőségek, amiket Jézus Krisztus nyitott meg a benne hívők előtt.
Mindezt egyáltalán nem látja a nem hívő ember. Sok mindent lát, vagy látni vél, de valóban az a jellemző ránk hit nélkül, amit Ézsaiás így ír: „tapogatunk, mint vakok a falat.” Közben elhitetjük magukkal és egymással, hogy látunk, mindent látunk, egyre többet látunk. Nos, aki az evangéliumot befogadja, az először is látni kezdi a teljes valóságot.
2. Aztán azzal folytatja: világosságra jut az élete. Sötétségből világosságra. A lelkigondozó tapasztalja azt, hogy milyen sok mindent igyekszünk sötétségben tenni és sötétségben tartani. Milyen sok minden van mindnyájunk életében, amiről nem szeretnénk, hogy megtudják az emberek. Amit igyekszünk titokban tartani. Annyira, hogy ravasz lelki mechanizmusokkal még önmagunk előtt is titkosítjuk. Lenyomjuk a tudatalatti mélyére. Néha álmainkban felszínre tör, és azt gondoljuk, hogy ezzel meg van oldva.
Éppen a csendesheteken tapasztalom, hogy milyen sokan szenvednek amiatt, hogy titkokat kell hordozniuk. Amikor valakiben Isten elvégzi, hogy kész kilépni a sötétségből a világosságra, és azt mondja: ezt még senkinek nem mondtam el, de nem bírom már tovább magamban tartani, talán maga nem mondja el senkinek. (Hát ez biztos, csak Istennek.) És akkor kiönti valaki a szívét. Szemmel lehet látni azt a megkönnyebbülést, amit utána egy nagy sóhaj kíséretében átél.
Kiöntötte a titkot Istennek. Megszabadult valamitől, amit nagy erőfeszítéssel a sötétben kellett tartania, s végre világosságra lépett. Elveszti a súlyát az, ami ránehezedett. Valóban azt éli át az ember, amit Dávid a bűneivel kapcsolatban: „és te levetted rólam bűneimnek terhét.”
Nagy ajándéka az Istennel való találkozásnak ez, hogy nem kell tovább sötétségben titkolózni, hanem kiléphet az ember a világosságra.
3. Ezt követi Pál listáján, hogy a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek.
Ó, de sokan nyögnek e miatt a rabság miatt is. Amikor elmondják emberek: higgye el, hogy én is utálom már magamat, hogy ilyen vagyok, de nem tudok leszokni róla. Nem tudom abbahagyni azt, amiről tudom, hogy rossz, és jó lenne szakítani vele. Nem tudok nem gondolni rá, pedig engem is megvisel, hogy újra és újra eszembe jut.
Sötét indulatok, félelmek kötöznek meg bennünket, sokféle kényszer-gondolat és kényszercselekvés. Az evangélium egyik része az, hogy a Sátán rabságából az Isten gyermekei szabadságára jut el az, aki Jézus Krisztussal találkozik. Pált is megkötözte az indulat. Olyan szemléletesen írja Lukács a Cselekedetek könyve 9. részében, hogy öldökléstől lihegve megy. Egy művelt ember, egy diplomás ember, egy pap öldökléstől lihegve képes kétszáz kilométert gyalogolni, vagy ki tudja milyen módon utazni azért, hogy ott is öldökölhesse a Krisztus tanítványait.
Milyen „nemes” indulat ez egy jól képzett, értelmes, magát tökéletesen vallásosnak képzelő emberben? A Sátán rabságában. És amikor Jézus Krisztussal találkozott: valóban, mint amikor lehull a bilincs egy emberről. Megszabadult ettől. Dehogy kell azokat bántani! Én is közéjük tartozom mostantól kezdve. És átéli az Isten gyermekeinek a szabadságát.
4. Ugyanakkor átéli azt is, hogy mit jelent a bűnbocsánat. Egészen addig sohasem lehetett bizonyos abban, hogy eleget teljesített-e már azért, hogy bocsánatot kapjon esetleges bűneiért, bár lehet, hogy neki nincsenek is bűnei, ő annyira vallásos. Most nemcsak a bűnt látja, hanem azt, hogy van bocsánat. Hogy Isten teljes, érvényes, tökéletes bocsánatot ad. A tenger mélyére veti a bűneinket, és soha többé nem hozza fel onnan.
Azokat a bűnöket, amik vádolják időnként az embert, amik lelkiismeret-furdalást okoznak. Megpróbáljuk altatni a lelkiismeretünket, de néha felriad álmából, és nem jó a rossz lelkiismerettel együtt élni. Nem véletlenül ír Pál a leveleiben többször a jó lelkiismeretről. Milyen nagy ajándéka ez Istennek!
5. Mindezt pedig ahhoz köti, hogy a Jézus Krisztusban való hit által. Jézus segíti világosságra a hívőt, Jézusért kap bocsánatot, Jézus Lelke teszi bizonyossá arról, hogy kapott bocsánatot és tiszta lappal folytathatja tovább életét. A Jézusban való hit által — ez itt nagyon hangsúlyos. Nem valamiféle babonás hiszékenység, nem megalapozatlan hiedelmek azok, amikre minket elsegít Isten, hanem az Ő egyszülött Fiában, a Jézus Krisztusban való hitre. És ez mit jelent? A vele való közösséget. Aki Őbenne hisz, az nincs többé egyedül. Sem ebben az életben, sem halála óráján, sem utána. Annak hűséges barátja a Megváltó és megkapja tőle az igazi életet, az örök életet, amin semmit nem változtat az sem, hogy egyszer utolsót dobban majd a szívünk.
6. És már itt az ilyen emberé a mennyei örökség. Ez is különös kifejezés ám itt a mondat végén: „és örökséget nyernek azok között, akik megszenteltettek.” Pál apostol erről így lelkendezik a Római levél 8. részében: akik Isten gyermekeivé lettek Jézus által, azok az Isten örökösei és Krisztus örököstársai. Vagyis a mienk minden, amit Isten a benne hívőknek ad. Nem dolgoztunk meg érte, nem érdemeljük meg, még csak nem is kértük, mert azt sem tudjuk, milyen az a gazdagság, de Jézusért nekünk adta. Ránk íratta — így is mondhatnánk. S már most a mienk. Már most tapasztalhatjuk ennek a gazdagságnak egy részét, az örökkévalóságban pedig mind a mienk lesz.
7. Végül azt említi meg az apostol, hogy mindezek után az ilyen ember élete megváltozik. Az életgyakorlata, az életstílusa is egészen más lesz. Ezek a cselekedetek azonban már csak gyümölcsök. Ezek követik az előbbieket.
Olyan sokszor tapasztalom, hogy a Szentírást és az Úr Jézust nem ismerő emberek is vágynak arra, hogy gyermekeik, a beosztottaik, az állampolgárok az országban becsületesek, szorgalmasak, megbízhatóak, igyekvőek, egymást megbecsülők stb. legyenek. És elfelejtik, hogy mindez gyümölcs. Ahhoz, hogy gyümölcsöt lehessen szedni, előbb el kell ültetni egy fát, aztán évekig gondozni úgy, hogy nem terem, és egyszer csak elkezd teremni, és aztán lehet róla szedni évtizedeken át bőségesen nemes gyümölcsöt, ha az a fa nemes fa.
Nos, Pál apostol itt az ültetéstől egészen a gyümölcstermésig végig mutatja a folyamatot. Előbb arra van szükség, hogy valaki lépjen ki a sötétségből a világosságra, arra van szüksége, hogy Jézus Krisztus megnyissa a szemét, hogy találkozzék az élő Krisztussal, hogy higgyen benne, hogy elfogadja tőle a bűnei bocsánatát, hogy tudjon erről másoknak is hitelesen beszélni, és egyszer csak — talán ő maga csodálkozik a legjobban — gyümölcsök jelennek meg az élete fáján. A gyümölcsöt nem kipréseli magából a fa, a gyümölcs terem. Ha ezek megvannak, akkor a gyümölcs terem. A szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartoztatás gyümölcsei gazdagon teremnek azon, aki mélyen gyökerezik Krisztusban.
Nos, ezt élte át előbb az apostol, utána ezt hirdette másoknak. Isten ezt munkálta ki először őbenne, aztán Isten ezt munkálta hatalmasan őáltala. „Azért küldelek el — mondja neki Jézus —, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. (…) És éljenek a megtéréshez méltóan.”
Az isteni diagnózis tehát ez: nélküle vakok vagyunk, sötétben tapogatózunk, a Sátán rabságában sínylődünk, (meg lehet szokni ezt is, főleg, ha nem tudja az ember, hogy más lehetőség is van), a bűn kényszere kötözi meg az embert, nem hiszünk Jézusban, mert nem is ismerjük őt úgy, ahogy megszületünk. Szegények vagyunk, nem tudjuk, hogy a miénk a mennyei gazdagság, és ennek megfelelő gyümölcsöket termünk, amikkel tele van ez a világ.
Isten munkája nyomán pedig: látni kezd az ember, sötétségből kilép a világosságra, Isten gyermekévé lesz, nem a Sátán rabja marad. Bocsánatot nyer. Hisz Jézusban. Mennyei gazdagság birtokosa lesz, és ezt megoszthatja másokkal is, és ennek megfelelő életet él.
És mindezt hogyan végzi el Isten?
Ezt is olvastuk itt. Úgy, hogy hirdetteti az Ő igéjét. Erre hívja el Pált: szolgámmá teszlek, hogy tanúbizonyságot tegyél. És amikor Pál számot ad, azt mondja: „én pedig nem voltam rest hirdetni ezt kicsinyeknek és nagyoknak, a népnek és a pogányoknak.”
Elmondta azt, amit Isten vele cselekedett. Aki ezt az igét komolyan vette, befogadta, abban szintén Isten elvégezte ezt a munkáját. Mi ezzel a reménységgel adhatjuk ezt tovább mindenkinek.
Ismerek valakit, aki, ahogy csak lehet, összekuszálta a saját életét. Párhuzamosan volt több viszonya is nőkkel, noha családos ember volt. Emiatt örökké bujkálnia kellett. Mindenkinek mást mondani, mint ami a valóság volt. Amikor minderről egyszer őszintén beszélt, azt mondta: a végén már ő sem tudta, hogy mi igaz abból, amit mondott, mert az egyik hazugságot egy másik hazugsággal kellett leplezni. Tipikus sötétben járás. Emiatt egyre idegesebb lett, egyre fáradtabb, egyre több hibát vétett a munkájában. Már az a veszély fenyegette, hogy elbocsátják. Akkor végre megérett benne, hogy szeretne kilépni a sötétségből, és ha valaki hajlandó lenne meghallgatni, és tudhatja, hogy nem mondja tovább, ő kitárná a szívét.
Ezzel párhuzamosan elkerült egy olyan helyre, ahol hallott tiszta igehirdetést, és Isten igéje eltalálta őt. Egy nagy lélegzetvétellel kilépett a sötétségből a világosságra. Amiről már ő is lemondott, hogy mindezen lehet változtatni, ahhoz kapott erőt. Nemcsak bocsánatot kapott a múltjára, hanem erőt a jelenben rendezni a dolgokat, a jövőjét pedig egészen rábízta arra az Istenre, aki így szerette őt, és egészen új életszakasz kezdődött. Nem bénítja őt ma az sem, amikor újra és újra eszébe jut, milyen volt, mert tudja, hogy arra bocsánatot kapott. És noha olykor a fejéhez vágják a régi ismerősök, hogy te mondod ezt, aki ezt meg azt tette…? Ez sem veszi el az erejét, és az ige erejébe vetett reménységét, hanem mondja másoknak azt az igét, ami világosságot támasztott az ő életében is, amivel utána nyúlt Isten és egészen újjátette őt.
Ezt a programot kapta tehát Pál Jézustól, ezt végzi el a mi Megváltónk mindannyiunk életében, akik hiszünk, és ezt a programot adja nekünk is, akit elhív és újjátesz, azt ezzel küldi. „Azért küldelek, hogy nyisd meg a szemüket, hogy sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által bűnbocsánatot kapjanak, örökséget nyerjenek azok közt, akik megszenteltettek. És megtéréshez méltóan éljenek.”
Jó lenne ezt akár könyv nélkül is megtanulnunk, és figyelni arra, hogy a sok közül Isten most éppen melyik feladattal ajándékoz meg bennünket, hol akar csodát tenni a mi és mások életében.
Az úrvacsora egyebek között ennek az alkalma is, hogy sötétségből kilépjünk a világosságra. Először kérjük Istent: Uram, mutasd meg nekem mindazt, ami sötétség az életemben, utána valljuk azt meg neki őszintén, és legyünk bizonyosak abban, hogy Jézus Krisztusnak az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.
Az úrasztalán levő kenyér és bor Jézus érettünk és helyettünk bemutatott áldozatára emlékeztet. Az Úrnak halálát hirdessétek, valahányszor úrvacsoráztok. — ezt olvassuk az igében. Merjünk kilépni abból a sötétségből vagy megfáradásból, bizonytalanságból vagy csüggedésből, amiben vagyunk, és engedjük, hogy továbbvigyen minket a mi Urunk az Ő útján, és aztán boldogan mondjuk másoknak is azt, ami rajtunk segített. Minden hívőt erre hív és ezzel küld el az Úr.

Három héttel ezelőtt az igehirdetés arról szólt, hogy szükségünk van helyes Isten-ismeretre, mert az egy, igaz, élő Isten helyes megismerése nélkül nem tudjuk Őt helyesen tisztelni sem. Néhány példával szemléltettük, hogy mennyire nem ismerjük Istent, milyen sokan csak gondolják, hogy ismerik Őt. Mivel azonban nem annak megfelelően tisztelik, aki Ő valójában, ez is elárulja, hogy nincs igaz Isten-ismeretük.
Aztán láttuk, hogy az asszír vezér Ezékiás király idejében az élő Istent besorolta a bálványok közé, akiket az emberek találtak ki. Ilyen ostobaságokat mondott, azt gondolván, hogy milyen logikusan következtet: mivel eddig minden népet legyőztek, ebből kiderült, hogy az ő isteneik erősebbek azoknak az isteneinél. Most következik Izráel, mert az ő Istene is csak egy az istenek sorában. Meg kellett azonban tapasztalniuk, hogy Isten más. Isten uralkodik, Isten mindenható. Ő meghallgatja a hozzá szóló kiáltást, és óriási túlerővel szemben is szabadítást tud adni a benne bízóknak.
Annál szomorúbb látnunk most különösen, hogy az Ézsaiás könyvét olvassuk napról napra, hogy állandó kísértése volt Isten népének az, hogy megvonja a bizalmát az élő Istentől, és mindenféle szobrokat kezd istenként tisztelni. Egész sor nevet is olvastunk.
A napokban olvastuk Moloknak a nevét és utána azt a szomorú megállapítást, hogy a spiritizmus bűnébe is belemerült Isten népe. „A Molokhoz zarándokoltál olajjal, és illatszerrel áldoztál neki, és messzire küldted követeidet, le egészen a holtak hazájáig.” (Ézs 57,9).
A 65. fejezetben pedig egészen különös istenekről olvasunk, amely isteneket ma is tisztelnek sokan. Azt mondja itt az Úr: „Elfeledkeztetek énrólam. Gádnak, a szerencseistennek terítetek asztalt, Möninek, a sorsistennőnek öntötök italáldozatot.” (Ézs 65,11).
Mindegy, hogy kicsoda, ha azt gondolja az ember, hogy az Isten, áldoz neki, tiszteli, imádkozik hozzá, noha látja, hogy szobor, úgy állították oda, még jó hogy nem esik előre. Ezért ki kell erősíteni hátul, és mégis azt mondják ez az isten, az élő Istenről pedig elfeledkeznek.
Ebben a fejezetben, amit most felolvastam, Isten egyetlen képhez köti a különbséget önmaga és a bálványok között. Azt mondja, hogy a bálványszobrokat nektek kell hordoznotok, az élő Isten pedig titeket hordozott kicsi gyerekkorotoktól kezdve, és hordozni fog vénségetekig — ahogy itt olvastuk, és Ő ugyanaz marad, aki maga a szeretet, az irgalom, a kegyelem. A szobrokat, amiket mi találunk ki, és mi gondoljuk, hogy istenek, nekünk kell cipelnünk, hordoznunk. Az élő Isten pedig hordozza az Ő népét és mindazokat, akik benne bíznak.
Ennek a fejezetnek az eleje egy kicsit nehezen érthető. Mit jelent, hogy „összerogyott Bél, leroskadt Nébó, állatokra és barmokra rakták szobraikat, amelyeket nektek kellett hordoznotok; most fáradt állatokra kerülnek teherként. De nem tudják megmenteni a terhet, leroskadnak, összerogynak mind, maguk is fogságba kerülnek.”?
Isten népe még a babiloni fogságban van, amikor ezt leírja a próféta, de Isten már készíti a Perzsa birodalmat, amelyik majd, mint egy saskeselyű jön keletről és megdönti a babilóniai birodalmat. A babiloni főisten volt ez a bizonyos Bél. Ennek a tisztelete Márduk istennek a tiszteletével egybeolvadt aztán később, és ennek a bizonyos Márduknak a fia az a Nébó, akit itt szintén említ alapigénk. Ezek tehát babiloni istenek, bálványszobrok. Ennek a Nébó bálványnak a nevéből jön Nabukodonozornak a neve, mert ő is isteni származéknak tekintette magát.
Nos, ez prófécia, ez jövendölés. Amikor a Perzsa birodalom megtámadja Babilont és megdönti a hatalmát, akkor a babilóniaiak mentik az isteneiket is. Mint ahogy a háború alatt mi is a közeledő ellenség elől egy-egy könyvtárat, vagy értékeket igyekeztünk menteni. Ők az isteneiket mentik. Amelyik fából van, azt még csak elbírják szegény öszvérek, amikre rárakják az istenszobrokat, amelyik kőből van, az már nehezebb, ezt utána kötik az öszvérnek, hogy vonszolja. Nem nevetséges? Még csak nem is tragikomikus, egyértelműen komikus. Az istent egy istránggal utána kötik egy öszvérnek, hogy húzza, vonszolja a földön a porban, a sárban, mert jön az ellenség és mentsük meg az isteneket előle. Hát nem az isteneknek kellene megmenteniük őket az ellenségtől?
Az élő Istenről ezt tapasztalta a népe: jött az ellenség, és ha Istenhez kiáltottak, Ő elrejtette őket, elfordította az ellenséget. Kis erővel is győzelmet adott a túlerővel szemben. Egyszer csak az ellenség hallott valami rossz hírt és ott hagyta az egészet. Hányszor menekült meg Jeruzsálem is és mentek az aktuális támadást kivédeni. Isten a kis ujját mozdította és az ellenség nem volt sehol. Vagy az Ő népének nagy győzelmet adott a magabiztos ellenséggel szemben. Mert az élő Isten hordozza az Ő népét. Ezek a szerencsétlenek meg hordozzák a maguk istenszobrait. És összeesik, lerogy ember és állat, és ott marad ez az isten a porban. Jön az ellenség, és mindnyájan fogságba esnek. Hát akkor miért tisztelték őket? Mennyiben istenek ezek? Miért nevezik vagy képzelik őket azoknak? Nem hall, nem lát, nem mozdul… Semmit nem tud csinálni, és mégis. Az emberi butaságnak és hiszékenységnek nincs határa.
Valóban igaz az, amit Napóleonnak tulajdonítottak: az emberek mindent elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. A Bibliában levő isteni kijelentést, az igazság beszédét, azt nem, de bármilyen ostobaságot, badarságot, amit mi vagy mások kitaláltak, azt igen. Noha ez soha nem adott még segítséget, az élő Isten pedig mindig megsegítette, megszabadította azokat, akik benne hittek.
Éppen így folytatódik. Itt van ez a szánalmas kép. Az istenszobrok a porban, az öszvérek összesnek alattuk, az emberek is összerogynak, akik cipekednek velük, és mindnyájan fogságba kerülnek. És az élő Isten? Azt mondja: „Hallgass rám, Jákób háza, és Izráel házának egész maradéka, hiszen születésetek óta hordozlak, világra jöveteletek óta viszlek: Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” És mégsem Őbenne bíznak.
Szeretnék néhány igét olvasni, vagy inkább emlékeztetni arra, hogy végigvonul a Szentíráson ez, hogy Isten az övéit hordozza. Nemcsak a terheinkhez ad erőt, és Jézus nemcsak azt ígéri, hogy terheinket magára veszi, hanem azt is, hogy hordoz minket magunkat is. Úgy terhestől, mindenestől. Ő elbírja. Neki nem számit, hogy kinek milyen a súlya, ki milyen súlyos gondok, és terhek alatt görnyed. Úgy, ahogy van, mindenestől a kezébe vesz minket és hordoz. Átvisz kísértések között, veszedelmek között, és visszatekintve csodálkozva láthatja a hívő ember, hogy milyen hatalmas Isten hordozta őt.
Mindnyájan ismerjük ezt a szép képet (2Móz 19), ahol a Tízparancsolat kihirdetése előtt Isten ezt mondja népének: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket.”
Sokszor hallottuk már, most nem magyarázom, csak emlékeztetek rá, hogy Palesztinában élt és él ma is egy olyan sasfajta, amelyik, amikor repülni tanítja kicsinyeit, akkor alattuk repül, hogy ha elfáradnak a kicsik, az öregnek a szárnyán landolhassanak. Azt mondja Isten: így hordoztalak benneteket. Tanítottalak önállóságra, higgyetek bennem, harcoljátok meg harcaitokat, de ott voltam mindig a közeletekben, és ha elfogyott az erőtők, leszállhattatok a mennyei Atya szárnyaira.
Az 5Mózesben pedig ezt olvassuk: „A pusztában is láttátok, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát hordozza az ember, az egész úton, amelyen jártatok, hordozott titeket.” (5Móz 1,31).
A harmadik ige, amit még megemlítek, az éppen a mai fejezetünkben, az Ézsaiás 63-ban van, ahol ezt olvassuk: „Szeretetével és könyörületével váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta az Ő népét ősidőktől fogva.” Azokat, akik buta szobrokban bíztak, Őt pedig sokszor elhagyták, de visszatérhettek, mert az Ő könyörülete, türelme, irgalma visszafogadta a hűtlen népet is.
Nos, ez a mai szakasz azt mondja, hogy a bálvány teher annak, aki ostoba módon benne bízik, Isten viszont segít terhet hordozni, és a vele való közösség erőforrás.
Néhány bibliai gondolaton szeretném ezt szemléltetni.
1. Még a vallásosság is teher lesz azoknak, akiknek nem az élő Istennel van személyes hitbeli közösségük. Gondoljunk arra, hogy Jézus milyen keményen dorgálta az írástudókat és farizeusokat amiatt, hogy megterhelik a maguk előírásaival az embereket. A Máté 23-ban olvassuk ezt. „Súlyos és elhordozhatatlan terheket köttök össze, és az emberek vállára rakjátok, miközben ti magatok az ujjatokkal sem akarjátok mozdítani azokat.” (4. v.).
Súlyos és elhordozhatatlan terheket… Mik voltak ezek? Sok előírás. Azt mondják, hogy a Tízparancsolatot 284 parancsra és 365 tilalomra bontották fel, és ezt mind be kellett volna tartania egy igazi farizeusnak, egy valódi hívő embernek. Ezt nemcsak betartani, még megjegyezni sem tudja az ember, és adott esetben sem jut eszébe hirtelen, hogy mi tilos, mi kötelező.
Egyáltalán mi az, hogy kötelező? Ha ezt betartod, akkor leszel jó Istennél, akkor fog Ő szeretni téged? Mindent megelőző az Ő szeretete! Örökkévaló szeretettel szerettelek titeket — mondja. Mikor még meg sem voltatok, már szerettelek — mondja Isten. Ezt nem a teljesítményeinkkel érdemeljük ki. Isten nem pontoz bennünket, hogy ki mit teljesített, mit mutat fel.
Ezek az előírások csak megkötözik az embert, megterhelik. Miért? Mert sohasem tudhatja, hogy eleget tett-e legalább a legfontosabbaknak. Sohasem tudhatja, hogy Isten most milyen szemmel néz rá. Ha attól függ Istennek a hozzánk való viszonyulása, amit mi felmutatunk. Nem tudhatom, hogy most jó vagyok, nem jó vagyok, kicsi híja van, vagy már túl is teljesítettem. Még erre is képesek emberek gondolni, vannak felesleges jócselekedeteik is bizonyos tanítások szerint.
Isten azt mondja: nem teljesítmény alapján kapjuk az Ő szeretetét. Nem kell megterhelni előírásokkal az embereket. A vele való kapcsolat szeretetkapcsolat. Amikor két ember igazán szereti egymást, ott nincs lista, hogy kinek mi a kötelessége és mi tilos. Tudom, hogy mi fáj neki, s nem akarok fájdalmat okozni, mert szeretem. Tudom, mivel szerzek örömet neki, és nem kell azt előírni, mert szeretem.
Ez az Istennel való kapcsolatban is így működik. Egyetlen parancs van lényegében: Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből. Osztatlanul. Ne legyen másnak helye a szívedben. Ezt jelenti: teljes szívedből. Buta bálványok álljanak ott, ahova felállították őket, aztán majd valamelyik ellenség ledönti. Esetleg aprófának összevágják, jó lesz tüzelőnek. De az élő Isten szeret téged és szeretetet vár. Nem kell előírásokkal terhelni, nem kell magadat gyötörni, lelkileg hőmérőzni, hogy most hány fokos, most jó vagy nem jó, mit szól hozzá Isten. A szereteten belül úgyis érezni fogod, ha esetleg mégis megbántottad. Az neked fog fájni a legjobban, és fogsz kapni bocsánatot tőle, mert Ő gazdag a kegyelemben. Mivel szereted Őt, nem akarod legközelebb megbántani. Ha mégis előfordul, akkor nincs vége a szeretetkapcsolatnak, mert Ő gazdag a kegyelemben. Az egész Biblia — az Ószövetség is — erről szól.
A bálványokkal kapcsolatos előírások megterhelik az embert. Az élő Istennel való szeretetkapcsolat pedig szabadságra, kibontakozásra segíti el. Örömre és boldogságra. Csak egy példát mondok: nem kötelező imádkozni. Szabad imádkoznia Isten gyermekének. És aki Isten gyermeke lett, az boldog, hogy azt mondhatja: Atyám. És utána gügyög, mondjuk a magunk egyszerű dolgait. Aztán egyszer csak észbe kapunk: hoppá, ennél nagyobb dolgokat is szabad kérni, meg másokért is szabad könyörögni. Meg nemcsak könyörögni kellene, hanem hálát is szabad adni. És ezt Ő mind türelmesen végigvárja, mint egy jó Atya.
Ez nem kötelező, nem a hosszát mérik, hogy most teljesítettem-e az imát, meg hányszor mondok el egy imát. Milyen szívvel mondom, az a fontos. Ha teljes szívemből szeretem Őt, akkor nem kell biztatni, hogy beszéljek vele. Akkor úton-útfélen, villamoson kapaszkodva, a munkaszünetekben, álmatlan éjszakákon is örülök, hogy beszélhetek hozzá. És tudom, hogy ezzel nem jó pontokat szereztem, hanem boldog vagyok.
Azért javasoltam ezt az éneket, mert az utolsó verse erről szól, hogy boldog az, aki ismer és tisztel téged. Nem kötelező tisztelni Őt, de aki már önként, szívéből fakadóan, hálásan tiszteli, az boldog ember lesz. És ezért még jobban tiszteli, és így tovább.
Egészen más az élő Isten tisztelése, mint a bálványszobrok számára előírt vallásos kötelességek teljesítése. Még hangzani is másként hangzik.
2. A másik, amit megtudunk ebből a fejezetből, ami közhely, hogy a bálványok teljesen tehetetlenek. Ez éppen a baj esetén derül ki, amikor segítséget adhatnának azoknak, akik ott előttük hajbókoltak, áldozatokat mutattak be. Jöjjön a bálvány, most neki kellene lépnie. Jön az ellenség, segítse meg azokat, akik istenként tisztelték. A szerencsétlen persze nem tud segíteni, mert fából van, kőből van.
Ézsaiás nevetségessé teszi a dolgot, amikor ezt írja: Azt kérdezi Isten, kihez hasonlíthatnátok engem? Vajon azokhoz, akik: „Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen. Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle…” Elviszem bugyellárist, ami kis nemesfém otthon volt, kiöntöm az ötvösnek: csinálj már belőle istent. Komolyan gondoljátok, hogy ez isten? Ennyire ostoba lehet az ember, ha az élő Istent elhagyja, és nem tiszteli!
Jeremiás még élesebb iróniával írja le. Azt mondja: Veszi az ember a szekercét a kamrában. Kimegy az erdőbe, kinéz magának egy szép szál fát. Nekiáll, kivágja, szobrot farag belőle. Utána hajbókol előtte: ez a te istened. Ilyen mélyre juthat az, aki nem az élő Istent, és nem csak az élő Istent imádja, és nem Őtőle vár segítséget. (Jer 10.).
Ezzel szemben — mondja itt Isten — az Úr uralkodik. „Emlékezzetek csak arra, hogy mi-mindent tettem már veletek és piruljatok! Gondoljátok meg az ősrégi dolgokat. Én Isten vagyok, és rajtam kívül nincs más, de még hozzám hasonló sincsen!”
3. Még egy dologgal szemlélteti ez a fejezet Istennek a nagyságát és a bálványok semmirevalóságát: az emberek a kezükben akarják tartani bálványaikat. Lekenyerezik őket, kötelezik őket, utasítják őket, meg akarják nyerni jóindulatukat. Ezzel szemben az élő Isten a kezében tartja — mit? — ezt az egész világot, ami még az értelmünkbe sem fér bele, neki belefér a kezébe, mert Ő teremtette. Kezében tartja a történelem kormányát, és kezében tartja mindannyiunk sorsát. Ez ad nagy békességet annak, aki Őbenne hisz. Ezért mondja itt Isten: ha akarjátok, előre megmondom a jövendőtöket. Én formáltam a múltatokat, és én mindent megteszek, ami nekem tetszik. Kigondolom és már meg is valósul. Melyik bálvány az, amelyik erre képes?
Nem részletezem tovább, csak azt szeretném még megemlíteni: minket is fenyeget ám, hogy akármi, akárki észrevétlenül bálvánnyá növekszik az életünkben. Sokan vannak ma, akik a pénz mindenhatóságában bíznak. Egyre gyakrabban teszik hozzá ezt a jelzőt a pénzhez: mindenható. Mintha azzal valóban mindent el lehetne érni. Nem tudom, ki vásárolt már egészséget pénzért?
Vagy sokszor valaki önmagát kezdi el bálványozni. A maga értelmében, rutinjában, tapasztaltaiban, okosságában, származásában, fizikai erejében bízik. Isten ilyenkor nagy megszégyenüléseket szokott adni, amikor valaki önmagát kezdi bálványozni.
Ki az, vagy mi az, ami majdnem olyan fontos, ugyanolyan fontos, vagy fontosabb számunkra, mint az élő Isten? Sok családban a tévét bálványozzák. Azt a műsort muszáj megnézni, a Bibliát nem muszáj olvasni. Félálomban és alva is ott ülnek, de Isten számára öt perc sem jut egy napból. Ez azt jelenti, hogy valaki fölé nőtt, fontosabb, mint Isten. Az ilyen szólások mögött néha valóság van ám: imádom a kis unokámat. Őt szeretni kellene, az sokkal fárasztóbb, mint imádni. És olyan sok mindent tudunk mi imádni. Ha meg nem imádjuk, miért mondjuk?
Nem sorolom ezt sem tovább. Vizsgáljuk meg ma este Isten előtt állva. Ha valaki meg van győződve, hogy nincs bálvány az életében, az is kérdezze meg: Uram, nem nőtt-e valami vagy valaki oda melléd, és amiatt nem tudlak igazán tisztelni? Isten meg fogja mutatni ezt kegyelmesen. Olvastuk itt a szerencseistent, a Gádot, a sorsistent, a Mönit. Hányan a sorsban, szerencsében stb.-ben bíznak.
Legyen nekünk is hitvallásunk az, amit Pál apostol a korinthusiaknak ír, amikor ők is küszködtek a bálványtisztelet maradványaival: „Nekünk pedig egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.” (1Kor 8,6).

Az elmúlt heti szokatlan hőség mindnyájunkat meggyötört. Ember, állat, növény, gép… minden szenvedett. Negyvenkét fokot még nem mértek ebben a kicsiny hazában. Perzsel a nap, áll a levegő, és éjszaka sem enyhül lényegesen a hőség. Aki ezt bírja, és esetleg ismeri Vörösmartyt, az mondhatja a költő szavaival: „Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Igen ám, csak ilyen nagy lánggal eddig még nem égett.
Vannak mások, akik úgy vélekednek, mint az a fiatalember, akit a napokban hallottam, és sajnos sokan osztják véleményét: amíg engem behűtött üdítő vár, addig nincs baj. Szerencsétlen nem veszi észre, hogy éppen ez a baj. Ez a legnagyobb baj, hogy ide silányulhat és szűkülhet sok ember gondolkozása, hogy amíg neki most elviselhető, vagy netalán jó, addig őt nem érdeklik a tragédiák. Mert ez, ami most van, ez már tragédia.
A múlt héten Neszmélyen voltunk csendeshéten a fiúkkal, és ahogy jöttem hazafelé, összeszorult a szívem, beszélni sem volt kedvem, látva, hogyan szenved a természet. Aki nyitva tartja a fülét, az hallhatta már eddig, hogy a gabona is sokkal kevesebb és gyengébb lett, mint ahogy szokott, a hőség miatt. És nagyon hamar megérhetjük, hogy háromszáz forint lesz a kenyér.
Most azonban a kukorica, a burgonya és a napraforgó is veszélyben van. Akármennyire aszfalton él is a városi ember, tudnia kell, hogy ezek a mi táplálékunk alapjai. (A cukorrépát már nem említem, mert sorban eladogatták a cukorgyárainkat, és akik megvették, azok felszámolták, bezárták azokat.) De a többi alaptáplálék életfeltétel mindannyiunk számára. Ezek a növények ebben a hőségben valósággal megégnek. A Római levél 8. része jutott eszembe: a teremtett világ nyög.
Ahogy jöttünk az erdők között, rettenetes volt látni, hogy lógnak a levelek a fákon. Egy csomó sárga lombú fa van, és úgy hullik a levél, mint októberben szokott. Közben pedig a rádió bemondta, hogy naponta ötvenen, hatvanan halnak meg a kórházakban a hőség miatt, és húsz százalékkal nagyobb a halálozás, mint máskor.
Lehet, hogy igaza van annak, aki egyenesen így szólt: ez már Isten ítélete rajtunk? Nos, szeretném, ha ezt a mondatot a Biblia világosságában megvizsgálnánk most. Mert itt egy kicsit többről van szó. Aki ilyet mond, vagy ilyet kérdez, az igényesebben gondolkozik, mint a behűtött Colás fiú, akinek semmi nem számít, amíg hideget tölthet a hasába.
Aki azt kérdezi: vajon ez Isten ítélete-e rajtunk, az keresi az összefüggéseket, szeretné érteni a jelenségeket. Nemcsak szenved miatta, vagy háborog közben, hanem szeretné az okokat és a célokat is látni. Igaz-e az, hogy például ez a hőség Isten ítélete? Lehet-e az? Három fontos bibliai gondolatot szeretnék megemlíteni.
1. Az első, hogy a Szentírás világosan ír arról, hogy Jézus Krisztus második eljövetelekor lesz egy nagy ítélet, amikor minden hitbeli és erkölcsi bűn elnyeri igazságos büntetését. Akkor derül ki az, amiről a Biblia megint csak világosan ír, de még a hívők sokasága sem veszi komolyan, hogy a bűn törvény, ami azt jelenti, hogy minden bűn magában hordozza az ítéletét. Követi az ítélet, mint ahogy üstököst a csóvája.
Mi nem szeretünk Isten ítéletéről hallani, és nem szeretünk róla prédikálni sem. Éppen a mai újszövetségi igénkben olvassuk, hogy Félix prokurátor is ott hallgattatta el Pált, amikor az eljövendő ítéletről kezdett el beszélni. Egész addig, amíg kedvest, s szépet mondott neki, hallgatta, mihelyt az ítéletről volt szó, azt mondja: most eredj el, aztán, ha lesz időm, akkor megint meghallgatlak. (ApCsel 24,25).
Mi is szeretnénk elhallgattatni a Szentírásnak erről szóló tanítását. Márpedig Jézus Krisztus nagy szeretettel figyelmeztet minket erre. Miért? Azért, hogy elkerüljük. Hogy idejében rendezzük a dolgainkat, és felismerjük, hogy a mi ítéletünk végrehajtatott már. Mikor? Nagypénteken, a kereszten. És aki ezt hiszi, az nem megy ítéletre, mert átment a halálból az életbe. De, aki nem megy át itt a halálból az életre, és nem hiszi ezt, annak nincs más hátra, megint a Bibliát idézem: mint az ítélet rettenetes várása. (Jn 5,24. Zsid 10,27).
Nos, ennek a végső nagy ítéletnek egy kicsi része lesz az, amit itt olvastunk a Jelenések könyvében. Amikor a nap gyötörni kezdi az embereket tűző sugarával, és az emberek szenvednek a nagy hőségben. És mit csinálnak? Továbbra is káromolják Isten nevét, és nem térnek meg, hogy dicsőséget adjanak neki.
Az ige nem kellett korábban ezeknek az embereknek, amíg a megtérésre hívó ige hangzott. Most Isten az utolsó nagy ítélet előtt még egy figyelmeztetést küld nekik, hátha arra megtérnek. De nem térnek meg. — Ez a hőség, ami itt most van, még nem ez, amiről a Biblia beszél, de arra emlékeztet.
2. A másik, amit szeretnék kicsit részletesebben kibontani, hogy milyen értelemben ítélet például ez a mostani hőség és a nyomában járó aszály, és esetleg szükség?
Fontos, hogy világosan lássuk, hogy ennek a hőségnek mi vagyunk az okozói. Az ember az oka ennek, a mi bűneink következménye ez. Miért? Azért, mert az az önző és beszűkült gondolkozás, ami az üdítős fiatalembert jellemzi, az világméretekben is érvényesül. És akik hasznot húznak abból, amit tesznek, azok nem hajlandók csökkenteni azokat a tevékenységeiket, amikkel előidézik ezt az általános és tragikus felmelegedést. A mi kényelemszeretetünk, anyagi mohóságunk, önzésünk és felelőtlenségünk úgy látszik feltartóztathatatlan. Az ember mohósága csillapíthatatlan, és ez vezet egyenesen a várható katasztrófába.
Itt most nem rémeket látunk, nem fenyegetőzés történik, aki gondolkozik és tárgyilagos ismereteket gyűjt, azokat egybeveti, az valamilyen eredményre eljut. Abból a végső nagy hőségből, amiről a Jelenések könyve ír, egy kicsi ízelítő ez a mostani. És Isten különös nagy kegyelme, hogy még ezt, ami a mi bűnünk következménye, még ezt is felhasználja a javunkra. Figyelmeztető ítéletté formálja.
Ilyen értelemben van igaza annak a testvérünknek, aki ezt kérdezte: vajon nem Isten ítélete ez rajtunk. Nem az Isten büntetése, hanem a mi bűneink egyenes következménye. De Isten olyan kegyelmes és olyan hatalmas, hogy még nyomorult bűneink szomorú következményeit is fel tudja használni arra, hogy megpróbál észre téríteni. Hogy ember: állj meg! Ne magadat istenítsd végre, hanem az egyedül valóban létező, élő Istent. Ne a magad dicsőségét keresd, hanem az Ő dicsőségére élj. Alázd meg magad az Isten előtt, most még lehet. Aztán eljön az a pillanat, amikor már nem lehet. A figyelmeztető ítéleteknek mindig ez a céljuk. Hadd idézzek egy ószövetségi és egy újszövetségi igét erre.
Az Ézsaiás könyvében olvastuk most nem olyan régen, amikor Isten azt mondja a népnek: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. (Sajnos ott már feltételes múltat kell használni). Csendességben és reménységben erősségetek lett volna, de ti nem akartátok, hanem azt mondtátok, hogy lóra ülve futunk, ezért futnotok kell! És gyors paripán elvágtatunk, ezért gyorsak lesznek üldözőitek!” (30,15).
Vagyis Isten felragyogtatta a nép előtt a szabadulás lehetőségét. El lehetett volna kerülni egy történelmi katasztrófát. Hogyan? Megtérve és megnyugodva. Vagyis: ha leállították volna bősz önmagukat, abbahagyták volna az Isten nélkül szőtt terveik megvalósítását, és odaálltak volna Isten elé kérdezni: Uram, most ebben a helyzetben mit csináljunk? Ő megmondta volna, mint ahogy sokszor megmondta, amikor kérdezték, és azt mindig áldás követte. Most azt mondták: tudjuk ezt Isten nélkül is. Vannak nekünk lovaink. Vásároltak már Egyiptomból. Lóra ülve futunk, kikergetjük az ellenséget. És erre Isten azt mondja: akkor a bűnötök lesz a büntetésetek. Akkor futnotok kell! De akik üldöznek, gyorsabbak lesznek. Isten nélkül csak ide juthat az ember. Megtérve és megnyugodva megmaradhat.
Nos, a figyelmeztető ítéletek pontosan ezt célozzák.
És az újszövetségi ige, amit sokan könyv nélkül is tudunk, mert az úrvacsora szereztetési igéjének a végén mindig halljuk: „Amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” (1Kor 11,32).
A figyelmeztető ítéletek Isten áldott nevelő eszközei. Már ha valakinek van füle a hallásra és szeme a látásra, és komolyan veszi azt, amit Isten előbb elmond mindig az Ő igéjében, szelíden. Ha nem akarjuk meghallani, szeret annyira, hogy elmondja egy figyelmeztető ítélet nyelvén is. Hátha akkor megérti az ember. Az ilyen figyelmeztető ítéletek célja mindig az Isten előtti megcsendesedés, a megtérés. Egyébként pedig folytathatjuk azt, amit Isten nélkül elkezdtünk. Megpróbálhatjuk szétverni az Ő tökéletes, gyönyörű teremtett világát. De annak, hogy az Északi-sarkról földrésznyi jéghegyek válnak le, hogy az óceánok szintje megemelkedik, súlyos következményei vannak (és erre mondhatja a Colás fiú, mi közöm hozzá, amíg hideget iszom, addig nem érdekel), de ez a tragédia életeket befolyásol, mert az egész élővilág, és egész éghajlat megzavarodik, és egymást követik a különböző problémák.
Kezdtük azzal, hogy nekiláttunk kiirtani az esőerdőket mohóságunkban és esztelenségünkben, folytatjuk azzal, hogy kilyuggatjuk az ózonpajzsot, amit Isten védőernyőként helyezett fölénk az Ő teremtő bölcsességével és szeretetével, és ez megállíthatatlanul folytatódik, ha csak megtérve és megnyugodva végre nem fordulunk oda Istenhez. A figyelmeztető ítéletekkel Isten azt mondja: ember, állj meg!
Jevtusenkonak van egy megdöbbentő verse: A rohanás a kornak átka. Annak a vége felé mondja: legalább úgy állj meg ember, mint ahogy a szakadék szélén rosszat sejtve megáll a ló. Legalább ennyi eszed legyen! És „ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra, legalább.” A nagy humanisták legalább magukra gondoljanak, és saját érdekükben álljanak meg. Csak az a tragédiánk, hogy a lejtőn már olyan mélyre csúsztunk, hogy csak külső erő segítségével állhatunk meg. Nem tudjuk leállítani magunkat.
3. Ezért hangzik el a figyelmeztetés, és ez a harmadik, amit szeretnék ma mondani, hogy alázzuk meg magunkat Isten előtt.
Péter apostol is ír levelében hasonlókról, és gondolatmenetének a vége így hangzik: „… legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pét 5,5-7).
Ez az Isten kegyelme. Előbb szó van arról, hogy hova jutottunk nélküle, aztán a Biblia világosan beszél arról, hogy mi ennek a következménye, mik azok a nyomorúságok, amiket saját nyakunkba zúdítottunk, és ezután elhangzik az evangélium, az örömhír, hogy mindennek nem kell bekövetkeznie. Aki megalázza magát Isten előtt, az után kinyúl egy szerető isteni kéz, és megfogja a lejtőn. Ott, ahol a törvény szerint egyenletesen gyorsuló mozgással csak lefelé haladhatna, míg végül egészen összetöri magát az ítéletben, ott mégis meg lehet állni. Sőt, kiemeli onnan ez az isteni kéz, és egészen újjáteszi, újjáteremti. Ez a Biblia nagy örömhíre.
Nem kell olyanoknak maradnunk, amilyennek születtünk. Nemcsak az atyáinktól örökölt hiábavaló élet létezik, aminek az egyenes következménye az ítélet, hanem új életet hozott nekünk valaki, sőt eljött közénk valaki, aki egyedül mondhatta el magáról: Én vagyok az élet. És akinek ezzel a Jézus Krisztussal személyes, valóságos kapcsolata lesz, az megmenekült. Az nem megy ítéletre, mert máris átment a halálból az életbe. És annak lesz személyes kapcsolata vele, aki ki tudja mondani: vétkeztem az ég ellen és te ellened, semmi jóra nem vagyok méltó, de ha mégis van bocsánat, és adsz új kezdést, akkor én ezt nagy-nagy hálával elfogadom. Így érti a Szentírás azt, hogy alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt. És ez után minden gondunkat Őreá vethetjük.
Gondolkozzunk el ezen, és engedjük, hogy mélyen beszivárogjanak a szívünkbe ezek a bibliai igazságok. Az Isten ítélete feltartóztathatatlanul közeledik. Ennek előjelei ezek a figyelmeztető ítéletek. De bár csak lehetne minél többeket figyelmeztetni! Legyen nyitva a fülünk, és legyünk készek újra és újra magunkat Isten előtt megalázni, és ezt az érthetetlen nagy kegyelmet nagy-nagy hálával, két kézzel, a hitünk két kezével megragadni, és egyedül csak benne bízni. Egyébként az következik be, amiről itt olvastunk: aki ezt nem teszi, az továbbra is káromolja az Isten nevét, és nem ad neki dicsőséget.
Nekünk megadatott, hogy dicsérhetjük az Isten nevét, és dicsőséget adunk neki. Kezdjük ezt el már ma.

Ez az igeszakasz következik bibliaolvasó kalauzunk szerint mára. Valahányszor ezt a szakaszt olvasom, mindig eszembe jut, hogy Joó Sándor, a gyülekezet első lelkipásztora élete utolsó bibliaóráján, egy keddi napon, ezt az igét magyarázta az egybegyűlteknek. Mondott benne néhány olyan megállapítást, ami egészen profétikus volt.
Pál apostol a harmadik missziói útjáról tér vissza Jeruzsálembe, és aközben történik az a sok minden, ami mai igénkben olvasható. Pál apostol útközben. Mi-minden történik Isten egy elkötelezett hűséges szolgájával útközben. Próbáljuk az apróságokat is észrevenni ebből az igéből. Egy-két olyan megfigyelést is említek majd, amit annak idején Joó Sándor mondott azon a bibliaórán.
1. Az első mindjárt ez a szürkének tűnő és mégis fontos megállapítás a legelején: „Miután megszűnt a zavargás…” Miféle zavargásról van itt szó? Az előző fejezetben olvastuk, hogy Pál apostol több, mint két évig hirdette az evangéliumot Efézusban. Efézus volt Ázsia legnagyobb városa akkor, mintegy fővárosa az összes ottani tartománynak. Pezsgő kereskedelem, nagy utasforgalom volt. Több jelentős római útvonal keresztezte itt egymást.
Pál tudatosan választotta ezt a várost és tudatosan töltött ott hosszú időt, és gyülekezet jött létre. Jézus Krisztusban hívő keresztyének voltak ott, akik természetesen, miután Jézus tanítványai lettek, abbahagyták a bálványok tiszteletét. A bálvány-szobrocskák tiszteletét is. Ez viszont némelyeknek a zsebükre ment. Az efézusi ötvösök ugyanis kis Artemisz szobrocskákat készítettek olykor összekapcsolva azt a helyi templomnak a képével, mert Efézus Artemisz istennő kultuszának a középpontja volt. Akik keresztyénné lettek, nemcsak hogy nem vásároltak több ilyet, hanem az ismerőseiket is igyekeztek lebeszélni az ilyen szobortiszteletről, bálványkultuszról. A maguk szobrocskáit meg eldobálták vagy megsemmisítették. Beszéltek arról a Jézus Krisztusról, aki helyettük is meghalt és dicsőségesen feltámadott, él és uralkodik, aki nem ábrázolható ki egy kis szoborba, még akkor sem, ha az ezüstből van, mert nagyon sokszor ezüstből készítették, hanem, aki ténylegesen él, Ő tud cselekedni, benne lehet bízni.
Nos, ez az ötvösöket felháborította, és attól tartottak, hogy ha még többen lesznek keresztyénekké, esetleg csőbe jut ez az egész iparág. Éppen ezért felpiszkálták az embereket, és olvastuk az előző fejezetben, hogy milyen nagy botrányt csináltak: „Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt, mert egy ötvös, név szerint Demeter, ezüstből kis Artemisz-templomokat készített, és ezáltal nem csekély keresethez juttatta a mestereket.” Aztán részletesen le van írva, hogyan izgatta fel ezeket és csődületet támasztott. Rohantak mindnyájan a színházba, és amikor hallották Demetert, mindnyájan haragra gerjedtek, és így kiáltoztak: „Nagy az efézusi Artemisz!” A zűrzavar kiterjedt az egész városra. Majd megragadva a macedón Gájuszt és Arisztarkhoszt, Pál útitársait, egy akarattal a színházba rohantak. Pált pedig meg akarták lincselni, meg akarták ölni. Azt olvassuk a folytatásban, hogy két órán át ordította ez az izgalomba hozott tömeg, hogy „Nagy az efézusi Artemisz!”
Pált nem engedték a színházba, ahova menni akart, és volt a városnak egy higgadt, bölcs jegyzője, aki azután lecsillapította a kedélyeket, és arra figyelmeztette a népet, hogy nagy baj lesz abból, ha a rómaiak megtudják, hogy itt ilyen csődület támadt, ráadásul ok nélkül, és jobb, ha elcsendesednek, és szépen hazamennek.
Nos, ez a zavargás ért véget. Így kezdődik a mai igénk: „Miután megszűnt a zavargás…” Ott akkor Efézusban valósággal a pokol szabadult el, és egy pillanat alatt minden keresztyén életveszélybe került. A kis keresztyén gyülekezet jövője is veszélybe került. Isten azonban gondoskodott arról, hogy lehiggadjanak.
Ezt az egyszerű igazságot, ezt a banális igazságot szeretném itt megemlíteni, hogy számoljunk azzal, hogy egyszer mindennek vége lesz. Minden rossznak és minden jónak is. Amikor az ember szenvedések között van, akkor alig várja a végét. Ha sokáig tart, néha már nem akarja hinni, hogy egyszer ez is befejeződik. Mi azonban tudhatjuk, hogy Istennél minden időzítve van, és minden szenvedésnek is vége lesz.
Aki repült már, az láthatta, hogy a felhők fölül, hogy milyen érdekes a felhők árnyéka a földön. Néha egy egész falut vagy várost beárnyékol egy-egy nagy felhőcsoport, mellette meg jobbra-balra lent is süt a nap. Akik lent vannak, csak azt élik át: most nem látjuk a napot. Besötétedett. Fentről azonban lehet látni, hogy a kiterjedtebb felhőcsoportnak is van széle, és azon kívül süt a nap, a szél meg elfújja előbb-utóbb a felhőt és a felhő árnyéka alatt is újra látni fogják. Amikor próbatételek jönnek, jó ha erre gondolunk. Egyszer minden rossznak vége lesz. Ennek a zavargásnak is, minden politikai rendszernek, minden diktatúrának és diktátornak, minden ügyeskedésnek és erőszakoskodásnak. De majd látni fogjuk, hogy minden jónak is.
Nekünk pedig tudnunk kell, hogy az Úr Jézus második eljövetele előtt lesz majd egy végső nagy zavargás. Egy olyan időszak, amikor csakugyan elszabadul a pokol. Amikor a Biblia azt mondja, hogy eloldatik a sátán, és mivel tudja, hogy nem sok ideje van, még egyszer pusztít, rombol, amennyit csak bír. És Isten ezt megengedi neki, de annak is vége lesz. Mi tudhatjuk, hogy Isten az Ő gyermekeit magához veszi, és mindennek a sok szörnyűségnek, ami még előttünk van, a dicsőséges Krisztus vet véget. Mi a győzelmes Urunkat várjuk, aki az Ő dicsőségében fogja részeltetni a benne bízókat.
Most azt éljük át: nélkülözés, betegség, csalódások, egyedüllét, sokféle gond és teher, de bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer minden zavargásnak és nyomorúságnak vége lesz. Ez önmagában még nem válasz sok kérdésünkre, de az embernek megsokszorozza az erejét, megerősíti a reménységét, több kitartást, állhatatosságot ad neki, hogy tudhatjuk: nem a mostani nyomorúság mindennek a vége. Ez átmeneti állapot, és egyszer befejeződik.
2. A másik, amit észrevehetünk itt, hogy befejeződik a jó is. Pál apostol efézusi tartózkodása ezzel véget ért. Szedi a sátorfáját. Elköszönve tőlük elindult Macedóniába. Ez a két és fél év volt az a kegyelmi idő, amikor egy Szentlélekkel teljes apostoltól hallhatták a megváltás evangéliumát a pogány efézusiak. Ezt a hosszú, de mégis behatárolt időszakot kapták arra, hogy meg lehetett térni. Utána is folytatódott a munka, akik ott megtértek, azok is bizonyságot tettek, de azért nyilván más volt egy kezdő hívő bizonyságtétele, mint a nagy apostol Szentlélektől áttüzesített tanítása.
Egyszer véget ér a kegyelmi idő is. Aki olyan könnyelműen és cinikusan játszadozik az idővel, mint ahogy azt többektől hallottam már, hogy most még nem érek rá megtérni, majd, valamikor, később… az könnyen kifuthat az időből. Ezért írja az apostol az efézusiakhoz levelében később, hogy „áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszok.” Mit jelent ez, hogy a napok gonoszok? Elhitetik velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek. Mert a tegnapelőtt után jött a tegnap, aztán a ma, bízunk abban, hogy jön a holnap, s hátha nem lesz ennek vége. De lesz vége! És a lehetőségeknek is van vége, és amikor Isten nekünk valami jóra, a vele való szövetségkötésre, az előtte való megalázkodásra lehetőséget ad, akkor két kézzel kell megragadnunk azt a lehetőséget, mert a napok gonoszok.
Ugyanígy kell néznünk egymásra is. Ez is közhely, mégis olyan sok könnyet láttam már lefolyni emberek arcán amiatt, hogy nem használták ki az adott időt. A kis gyerekeknek az a szokásuk, hogy megnőnek, és nagy gyerekek lesznek. A nagy gyerekek meg kirepülnek otthonról, felnőttek lesznek, aztán, ha előbb meg nem halunk, megöregszünk, és ha nem használja ki valaki az adott időt… A kis gyerekkel csak addig lehet játszani és életre szóló barátságot kötni, amíg kis gyerek. Az öregjeinket is csak addig simogathatjuk, éreztethetjük velük, hogy fontosak nekünk, amíg itt vannak közöttünk. Nem utána kell sírni és vinni ezreket érő virágokat a sírjukra, amikor életükben egy szálat sem vittünk nekik.
A napok gonoszok. Pál apostol efézusi szolgálata is véget ért. Ő ezt tudta. Amit akkor kellett elvégezni, ő ezt elvégezte. Majd olvassuk a következő részekben, hogy milyen korrekt, becsületes módon számot ad az efézusi gyülekezet presbitereinek arról, hogy mit csinált ott, és őket hívja tanúul. Ti láttátok és hallottátok, hogy mit tettem itt. Miután azt, amit ott és akkor kellett elvégeznie, befejezte, minden érzelgősség nélkül továbbmegy. Végzi a feladatát ott, ahol azt Isten kijelölte neki.
Mitől függött az apostol életében, hogy meddig maradt egy helyen, és mikor ment tovább? Erre nézve érdekes megjegyzéseket olvashattunk itt szintén a megelőző fejezetekben. Azt olvassuk a 18. részben: „Erre ott maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük az Isten igéjét.” (11. v.) Nem sokkal utána meg ezt olvassuk: „Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja.” (20. v.).
Az egyik helyen nem marasztalják, és ott marad másfél évig Korinthusban, a másik helyen kérlelik, hogy maradjon, és nem marad, hanem elbúcsúzik. Mitől függött ez? Attól, amit szintén itt olvasunk: „Amikor mindez megtörtént, Pál elhatározta a Lélek által, hogy Macedóniát és Akháját bejárva, Jeruzsálembe megy.” (19,21).
A Lélek által. Pál élete, benne az időbeosztása is, és a munkarendje is, mindenestől a misszió Urától, Jézus Krisztustól függött. A Szentlélek irányította őt, ő pedig figyelt a Lélek irányítására. Hiába mondott akárki akármit, ő azt tette, amire Isten Lelke indította. Hiába akarták, hogy menjen már odébb, mert nem szívesen hallgatták kezdetben az evangéliumot, ő maradt, és életét kockáztatva is hirdette azt. Aztán megtértek azok közül is sokan, akik azt akarták, hogy menjen minél előbb tovább. Aztán hiába marasztalják nagy kedvesen, ha neki a Lélek azt mondja, hogy nem most van itt az ideje ennek, menjél tovább, majd még visszajössz ide.
Ez a teljes függés jellemzi az érett hitű keresztyéneket. Amikor nem az érzelmeim határozzák meg a tevékenységemet. Nem a közvélemény, az emberek kívánsága, hanem amikor valaki komolyan veszi és gyakorolja a hétköznapokban, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ma például mit cselekedjem? Holnap mit cselekedjem? Van nekem itt dolgom még, vagy valahol egész másutt akarsz használni? És akkor is megy, ha az kényelmetlen, kellemetlen, és akkor is marad, ha az nagyon nehéz feladatokat jelent. A ragaszkodó hűség vagy a rugalmas mozgékonyság nem az alkatából következik a megszentelt életű hívő embernek. Különösen, ha Isten szolgálatában áll, és minden újjászületett ember Isten szolgálatába szegődött, hanem a szolgálat Ura parancsol a Lélek által. A Szentlélek döntötte el, és akkor Pál maradt vagy ment tovább.
Ezért mondhatta el ezen az útján hazafelé az efézusi véneknek: „Én semmivel sem törődtem, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezzem a futásomat örömmel, azt a szolgálatot, amit az én Uram Jézus bízott rám.” A küldetése felette áll mindennek. (20,24).
Nem az, hogy most mi esne jól, meg mihez nincs kedve — ez magánügy, teljesen mellékes. Sose értem, amikor hívő emberek ilyen szempontokra hivatkoznak: neki ahhoz nincs kedve. Ki kérdezte? Mire akarja használni az Úr Jézus! Teljesen mellékes, hogy mi az, ami nekem testhezálló vagy nem. Néha éppen abban dicsőíti meg magát a mi Urunk, hogy ha valami olyat is engedelmesen elkezdünk végezni, amit még sose csináltuk, amiről azt gondoljuk: nincs hozzá tehetségünk. Nem mindig ilyenre küld minket, amihez nincs tehetségünk, de amikor ott van az Ő áldása egy-egy ilyen engedelmes munkán, akkor csodálhatjuk Őt igazán. A feltétel nélküli engedelmesség az, ami az apostolt útközben is jellemezte. Akkor megyek, amikor az én Uram mondja, s maradok, ha nem mondja, hogy menjek. Mindig Őreá nézett Pál, és ebbe nem fáradt bele.
3. A 3. versben azt olvastuk, hogy merényletet készítettek ellene, és ezért megváltoztatta útitervét. Meg volt a tervük, hogy az egész szolgáló közösség felszáll egy hajóra, és valahova máshova utaznak, és ott folytatják a munkát. Pál azonban meghallotta, hogy merényletet terveznek azok a szélsőséges ún. júdaisták, akik semmi módon nem értettek egyet azzal, hogy a pogányoknak hirdeti a megtérés evangéliumát, és hogy a pogányok közül sokan meg is térnek, és ugyanúgy Isten gyermekei lehetnek, mint ők. Ebbe nem nyugodtak bele, ezért el akarták tenni őt láb alól. Ki tudja hogyan. Egy hosszú hajóúton talán még az is lehetséges, hogy fogják és bedobják a tengerbe. Miközben szervezkedtek, és azt hitték senki sem hallja a tervüket, az élő Krisztus mégis meghallotta, és valakit utasított a barátok közül, hogy idejében figyelmeztesse Pált. Erre ő nem száll fel a hajóra, hanem nagy kerülőt téve más úton érkezik meg a célállomásra.
Egyszerűen józan megfontolásból. Csakhogy az Istennek engedelmes hívő szolgának a józan megfontolását is a Szentlélek irányítja. Nem a józan paraszti eszünket használjuk már ilyenkor, amire adott esetben nagy szükség van, hanem a Szentlélektől megvilágosított értelmét — ez bibliai kifejezés — használja az ilyen ember. Hallok valamit, akkor nem rohanok fejjel a falnak, nem szolgáltatom ki magamat direkt áldozatul. Amikor arra került a sor, nem vonogatta magát Pál, hogy vértanúhalált haljon Jézusért. De most még nem jött el annak az ideje. És ezt honnan tudta? Onnan, hogy a Szentlélek vezette a gondolatait. Ő pedig állandóan figyelt Isten Szentlelkére, hogy most mi a teendőm. Ebbe a csapdába nem kell belesétálni. Akkor megkerülöm. Így még sok fontos dolgot elvégezhetett.
4. A 4. versben az tűnik fel, hogy egy mondaton belül nyolc nevet is olvasunk. Hogy ki-mindenki kísérte el, melyik városban ki várt rá, ott ki volt a kalauza, ki gondoskodott róla. Mindenütt barátai vannak. Mindenütt, ahol már járt és hirdette az evangéliumot. Mindenütt vannak, akik az ő bizonyságtételére lettek Jézus Krisztus tanítványai, és ezért elsősorban a megváltó Krisztusnak hálásak, de hálásak az Ő eszközének is, aki mutatta nekik, hogy ez az út vezet az életre, ezen induljatok el.
Vannak-e nekünk ilyen barátaink, akik tőlünk hallották ebben a pogány világban az Isten szeretetéről szóló evangéliumot? Ennek következtében megváltozott az életük, és attól kezdve mi összetartozunk. Akkor is, ha száz kilométerek választanak el esetleg, de adott esetben kiderül: ő testvér. Közelebb van hozzám, mint a vér szerinti hozzátartozóm. Az Isten gyermekei családjának a tagjai vagyunk.
Pál apostol a családját egyetlen egy helyen említi, amikor a Filippi levélben a múltjáról beszél. Ő nem akármilyen nevelést kapott, nem akármilyen képzést kapott, a híres Gamáliel professzor tanította őt. És nem akármilyen csoportba tartoztak az ő szülei, a legkegyesebb zsidó csoportba, a farizeusok csoportjába. Egyébként a családjáról semmit nem tudunk. Szinte biztos, hogy kitagadta őt a családja, amikor az Úr Jézus tanítványa lett. Vér szerinti testvéreit sem említi, de a hit szerintieket annál inkább. Minden levele végén egész névsor van, hogy ki-mindenkivel van szakadatlanul kapcsolatban, mégpedig testvéri kapcsolatban. Bárcsak megajándékozna Isten mindannyiunkat ilyen testvérekkel, akiknek esetleg éppen mi mutathattuk a szabadulás útját, a megváltáshoz vezető utat, és így összetartozunk velük.
5. Amikor Pál megérkezik Tróászba, néhány napot ott tölt. Az utolsó este is még tart egy bibliaórát az ottani keresztyéneknek, meg érdeklődőknek. Mivel tudta, hogy oda többet nem fog menni, szinte mindent igyekszik elmondani nekik, és éjfélig tartott a prédikáció. A harmadik emeleti ablakban ült egy Eutikhosz nevű fiatalember, kiesett onnan és meghalt.
Különös a leírásból, hogy Pál nem esik pánikba. Befejezi még a mondatot, aztán lemegy. Feljön, és feljön a fiatalember is, és hajnalig folytatja még a hívőkkel való beszélgetést. Sehol semmi kétségbeesés, mert nincs ok a kétségbeesésre. Miért? Mert az élő Krisztus tud halottakat támasztani. De miért engedte meg az Isten? — Ilyenkor ilyeneket szoktunk kérdezni. Éppen egy bibliaórán, éppen egy fiatal, egy érdeklődővel ilyen baleset történjék, és az meghalhasson. Isten sok mindent megenged, de éppen az ilyen különös, nehéz, olykor tragikus események által dicsőíti meg magát sokszor a legjobban. Itt derült ki a hitetlenek számára, hogy ki az a Krisztus, akiről Pál beszél. Mit jelent az, amit ő mondott, hogy élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus? Mit jelent, hogy Ő feltámadt a halálból és a benne hívőkre is kiárad az életnek az ereje? Ott szemléltető oktatást is kaptak a jelenlevők. Isten még a rosszat is felhasználta arra, hogy valami jó következzék utána.
Érdemes ezen elgondolkozni. Persze van ennek sok ága-boga, hogy mi történt volna, ha ez a fiatalember mégsem támad fel? Nem tudjuk, mi történt volna. Az van leírva, hogy feltámadt, és annak a következménye Isten dicsőítése lett.
6. Az utolsó, amit szeretnék megemlíteni, hogy útközben egy különös utasítást ad az apostol. Befejeződik ez a tróászi tartózkodás ezzel a hajnalig tartó bibliaórával. A társaság hajóra száll és indulnak vissza Jeruzsálembe. Pál azonban azt az utasítást adja nekik, hogy ők menjenek el hajóval, ő azonban Asszoszig gyalog akar menni egyedül. Nem vitatkoznak vele, nyilvánvalóan ő volt a csap vezetője. Felszállnak a hajóra, ő pedig a tengerparton Tróásztól Asszoszig gyalogol.
Nem olyan nagy távolság ez, 25-30 km-nyi lehet, mint ide Pécel, akkora utat kellett megtennie gyalog. Miért? Miért nem ment velük hajón, mit különcködik? Vagy megint fél valami merénylettől? Nem fél semmitől.
Néhány esetben olvasunk arról, hogy Pál egy-egy nagy feladat megoldása után vagy egy-egy nyilvánvalóan erejét meghaladó feladat előtt kiváltképpen kereste az Istennel való csendet. Amikor négyszemközt maradhatott a szolgálat Urával. Amikor még a legmeghittebb barátokra és munkatársakra sem volt szükség. Talán Lukács és Timóteus álltak a legközelebb hozzá, de itt elküldi őket hajóval, ő pedig ezt a gyalogutat csendben, az Úr Jézussal beszélgetve akarja megtenni.
Jézus is csinált ilyet, nem? Egész nap dolgoztak, betegeket gyógyított, tanított, démoni erők felett aratott győzelmet, s este a tanítványokat hajóba parancsolja, azt mondja: menjetek át a Genezáreti tó túlsó partjára, Ő pedig felmegy a hegyre és az éjszakát az Atyával való imádságban töltötte.
Vagy amikor a tanítványok kiválasztására készül. Akkor is végig imádkozik egy éjszakát egyedül. És ott kap világosságot, hogy a sok ember közül melyik az a tizenkettő, akiknek azt mondja majd másnap: te, te, meg te… Júdás is köztük, Péter is köztük. Mind a tizenkettő. Néha koncentráltan figyelni kell az Atyára.
Van olyan, hogy egy fontos kérdésben teljes világosságot akar kapni Isten gyermeke, és ehhez csend kell. Ehhez minden egyebet ki kell zárnia átmenetileg az életéből, és csak az ő Urára és Istenére kell figyelnie.
Olyan ez, mint ahogy valamilyen mértékben a legtöbb nap takarítgatunk valamit, de néha van nagytakarítás, és mind a kettőre szükség van. Naponta néhány percet eltöltünk Isten színe előtt nyitott Bibliával a kezünkben, de néha szükségünk van arra, hogy félretéve mindent legyen egy csendes napunk. Elmenjünk egy csendeshétre, és ott az legyen a legfőbb célunk: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Egyáltalán, ki vagy te, Úr Jézus? Mire akarsz engem még használni, amíg itt tartasz ebben a testben? Erre mindnyájunknak szükségünk van. Ezt a luxust egyetlen hívő ember sem engedheti meg magának, hogy nincsenek csendes időszakok az életében. Nem csendes percek, hanem annál hosszabb idő.
Ennek Pál is szükségét érezte, és nyilván azért maradhatott Isten Lelkének a vezetése alatt, és volt olyan növekedés a lelki életében, aminek aztán sok gyümölcse is volt. A gyümölcsterméshez feltétlenül szükség van erre.
Nos, az első, amit észrevettünk az volt: egyszer mindennek vége lesz. Az időt arra kell használni, amire Isten adta. Láttuk, hogy Pál nem a maga szeszélye és mások véleménye, akarata szerint osztotta be az idejét, hanem a Lélek vezette őt mindenben. Tudott változtatni a programján, ha úgy vezette a Lélek, és nem dobta magát oda koncul az ellenségeinek, amíg nem jött el az ideje halálának. Volt neki sok testvére, mert szolgálatának sok gyümölcse volt. Aztán láttuk azt, hogy amikor pánikba esne, ő akkor is teljes nyugalommal, a Krisztus erejével cselekszik, mert Jézus Krisztus használta őt ott is, amikor feltámadt ez a fiatalember. fontos, hogy legyenek huzamosan csendben eltöltött időszakaink, amikor csak Istent és az Ő akaratát akarjuk jobban megismerni.

Ézsaiás könyvének azokat a fejezeteit olvassuk most sokan napról-napra kalauzunk szerint, amelyekben Isten önmagáról beszél. Mintegy bemutatkozik. Elmondja, hogy kicsoda Ő. Nagy szükségünk van erre, mert sok vallásos ember sem ismeri igazán Istent. És mivel nem ismerik Őt, ezért nem veszik komolyan. Ezért viccelődnek sokan az Ő szent személyével és nevével. Ezért képzelik el sokan emberformára Őt. Nagyszakállú, öreg bácsiról beszélnek, jóságos nagyapóról, aki nem néz oda, amikor ember unokái valami huncutságot, vagyis bűnt követnek el.
Egyszer valaki egy gonosz tettre készült, és megkérdezte az egyik ismerőse: gondolod, hogy ez helyes Isten szerint? Mire ő sokat sejtető ravasz mosollyal ezt mondta: majd megbeszélem vele. Teszek valamit a perselybe, és minden rendben lesz.
Érezzük ebben az Isten-káromlást? Valóban azt gondoljuk, hogy Isten rászorul adományainkra? Ő is megvesztegethető, mint ahogy sok ember? Mivel nem ismerjük Őt, és nem ismerjük el annak, aki, ezért szoktunk számon kérni rajta dolgokat. Hogyan engedheti meg az Isten? Miért teremtette ilyennek az embert, ha Ő teremtette? És mögötte ott a vaskos tudatlanság, mert Isten éppen hogy nem ilyennek teremtette az embert, akikké torzított bennünket a bűn. Csakhogy sok bűnünknek is, a helyes Isten-ismeret hiánya az oka. Az Istennel szembeni hetykeségünknek, az Isten-káromlás számtalan, sokszor szalonképessé finomított formáinak, és mindenféle aggódásunknak, félelmünknek is, mert nem vesszük komolyan, hogy Isten akkora, az, akinek magát kijelenti.
Minden hitetlenség oka az, hogy nem ismerjük, és nem ismerjük el az élő Isten hasonlíthatatlan szentségét, mindenek feletti hatalmát, végtelen jóságát és szeretetét, a bűnnel szembeni haragját és ítéletét, a bűnbánó bűnös iránti kegyelmét és hozzá való irgalmát. És mivel nem ismerjük Istent, ezért nem tudjuk helyesen tisztelni sem. Mindenféle ostobaságot képzelnek az emberek Istennel kapcsolatban, és azt gondolják, hogy Isten az, akinek ők elgondolják, egy torzót alkotnak, akit a markukban tarthatnak, utasíthatnak, felelősségre vonhatnak, aki felett végül is gyakorolhatják a hatalmukat.
Azt mondja a múltkor valaki a társának: örülök, hogy ilyen szép időt kaptatok a kiránduláshoz. Mire a másik: igen, megrendeltük a jó időt. Tudod, onnan felülről, de hát ez a gondviselés dolga, nem?
Ki az a gondviselés? Mi az, hogy megrendeltük? Ki szabja meg, hogy kinek mi a dolga? Ennyire nem vesszük észre, hogy számtalan módon tudjuk káromolni Istent? Ha a gondviselést említve Istenre gondolt ez az embertársunk. Azért van Isten, hogy kiszolgáljon minket? Vegye szívességnek, hogy valaki elismeri, hogy Ő létezik? A minimális Isten-ismeret is hiányzik nagyon sok ember, nagyon sok vallásos ember gondolataiból és szívéből is.
Nem véletlenül írta Kálvin János, hogy a keresztyén ember egész életének istentiszteletté kell válnia. Helyes istentisztelet azonban csak helyes Isten-ismeretből származhat. Éppen ezért meg kell ismernünk Istent! Az egyedül igaz, valóban élő és uralkodó Istent, aki kijelentette magát nekünk a Szentírásban és Jézus Krisztus személyében. Az igazi Isten-ismeret meghatározza a hívő ember egész életét, és ettől függ az üdvössége is.
Gyakran szoktuk idézni Jézus főpapi imájából ezt a mondatot, de ez is azok közé tartozik, amiket nem tudom, ki gondolt már végig konzekvensen: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Ma azonban sokan büszkén egyszerűen tagadják Istent. Mások azt mondják, hogy az ember találta ki magának a saját vigasztalására, sok nehezen érthető jelenség magyarázatául. Tudományosan úgy próbálják magyarázni, hogy Isten az emberi vágyak szüleménye: az ember kivetíti, projiciálja magából a vágyait, és ezeknek a megszemélyesítése Isten. A többség pedig udvariasan negligálja, semmibe veszi Őt. Ahogy valaki röviden mondta: nem téma nekünk Isten. Nem tényező. Annyira nem foglalkozik vele sok ember, hogy még csak nem is tagadja.
Hadd olvassuk fel egy oldalt egy olyan könyvből, ami itt az iratterjesztésünkben is kapható. Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk című könyve. Eszébe jut a könyv írása közben egy fiatalkori emléke. Essenben, egy nagy bányavárosban volt ő lelkipásztor, és ott történt egyszer a következő jelenet.
„Emlékszem egy különös jelenetre, amikor még egészen fiatal lelkész voltam. Huszonhét éves koromban, amikor megérkeztem Essenbe, éppen egy nagy bányászsztrájk tört ki, amely a kedélyeket felkavarta. Egyik nap, amint keresztülmegyek a téren, ott áll egy férfi a szappanos láda tetején, és erőteljes hangon beszédet mond a körülötte álló embereknek. Éhes gyermekekről, kizsákmányoló munkabérekről és munkanélküliségről beszél. Egyszer csak meglát engem, megismer és felkiált: „Ni, hiszen itt van a pap! Gyere csak ide!” Nos, egy barátságos meghívásnak többnyire eleget szoktam tenni. Odamegyek hát a csoporthoz. A férfiak helyet engednek, úgyhogy egészen a szónokig előremegyek. Talán száz bányász áll körülöttem. Kicsit furcsán éreztem magam. Ilyen helyzetekre nem készítettek fel az egyetemen. Aztán kezdi: „Halld csak, te pap! Ha van Isten — amit nem tudok, de hiszen lehet, hogy van —, akkor majd a halálom után eléje akarok lépni, és ezt mondani neki” — kiabálva mondta: „Miért engedted meg, hogy embereket a csatamezőkön széjjelmarcangoljanak?! Miért engedted meg, hogy gyerekek éhen haljanak, míg mások kiöntötték az ételt, mert már nem kellett nekik?! Miért engedted meg, hogy emberek nyomorultul elpusztuljanak rákban?! Miért?! Miért! Aztán azt mondom majd neki: „Te Isten, lépj le! El veled! Tűnj el! — Így kiabált a férfi. Erre én is elkezdtem kiabálni: „Igaza van! El vele! Ki vele!” A szónok csodálkozva nézett rám, és azt mondta: „Pillanat, hiszen maga lelkész! Maga nem mondhatja: El ezzel az Istennel!” Azt feleltem: „Figyelj csak ide! Az az Isten, aki elé így léphetsz oda, aki előtt kinyithatod a szádat, akit így kérdőre vonhatsz, és mint bíró állhatsz előtte és Ő a te vádlottad — ez csak a te képzeletedben létezik. Erre én is csak ezt mondhatom: El ezzel az Istennel! El azzal az Istennel, akit a mi időnk alkotott magának. Akit vádolunk, félretolunk vagy visszahozunk, mikor hogyan van rá szükségünk. Ez az Isten nem létezik! De akarok valamit mondani neked! Létezik egy másik, valódi Isten! Ő elé úgy lépsz majd egyszer, mint vádlott, akkor nem nyithatod ki a szádat, mert Ő fog téged kérdezni: Miért nem tiszteltél engem? Miért nem kiáltottál hozzám? Miért éltél tisztátalanságban? Miért hazudtál? Miért gyűlöltél? Miért veszekedtél? Miért…” — Így fog kérdezni téged. Akkor a szó megakad a torkodon! Akkor ezer kérdésre egyet sem tudsz felelni! Nem létezik olyan Isten, akinek azt mondhatjuk: Tűnj el! De létezik egy szent, élő, valóságos, aki nekünk mondhatná majd egyszer: „El veled!” — Másoknak pedig azt: megbocsáttattak a te vétkeid, gyere be az én hajlékomba.
Ilyen helyzetekre tényleg nem készítik fel az embert az egyetemeken. De Isten Szentlelke megadhatja a mondanivalót annak, aki ismeri az élő Istent. A mi korunk egyik nagy nyomorúsága az, hogy besorolja az élő Istent az emberkitalálta istenek közé. A pluralizmus és a globalizáció idején ez a besorolás lesz általánossá. Nem új jelenség ez, nem tudunk újat kitalálni.
Itt olvastuk egy Krisztus előtt 700 évvel történt esetben, hogy Asszíria királya, aki sorban felfalta ott a kis népeket, a kis Júdát is be akarja kapni, és egy harapással összeroppantani. Júda akkori királya, Ezékiás, azonban hívő ember volt. Ott állt mellette a barátja, lelki testvére Ézsaiás próféta. Ők tartották a lelket a népben, hogy minket nem tud meghódítani Asszíria, mert minket az élő Isten véd. Csak hozzá ragaszkodjatok, és akkor túlélünk minden történelmi vihart. Abban az időben a nép többsége hajlandó volt komolyan venni ezt az intést, és bíztak Istenben. Akkor odaáll ez a hadvezér és felsorolja a meghódított népeket és azoknak az isteneit. Azt mondja: mit képzeltek, ti lesztek az egyetlen, akit nem tudunk tönkretenni, hiszen eddig minden népet meghódított ez a sereg.
Az akkori gondolkozás szerint a népek háborúit a népek istenei vívják. Amely népnek erősebbek az istenei, az győz. Sok minden bizonyítja, hogy Asszíria istenei minden egyéb istennél erősebbek. És jön ez a szerencsétlen Ezé-kiás, egy picike népnek és falatnyi országnak a királyocskája, és azt képzeli, hogy az ő Istenük erősebb lesz Asszíria isteneinél? Az is ugyanolyan, mint a többi, ezt a népet is ugyanúgy meghódítják, mint a többit.
Logikus az érvelés. És akkor mit tesz Ezékiás király? Bemegy az Úr házába és imádkozik. Hallottuk az imádságát. Most már ilyen füllel halljuk ki belőle a hitvallást. Ez az ember ismeri az élő Istent! Ő tudja, hogy kihez imádkozik, ezért nem esik kétségbe, hanem megy embertől emberig a várfalon és tartja bennük a lelket, és Istenre irányítja a figyelmüket. Istennek pedig ezt mondja: „Seregek Ura, egyedül te vagy a föld minden országának Istene! (Az asszíroké is. Ők nem tudják, de mi tudjuk.) Te alkottad az eget és a földet. Uram, hallgass meg engem. Szanhérib azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent!” Ezek után biztos, hogy nem győzhetnek.
Aki Istennel száll szembe, az elveszítette a csatát. Lásd Dávid és Góliát diadala. A kis Dávid azt mondja: Mivel az Istent gyaláztad, ezért az Isten téged az én kezembe ad. Az ember nem érti, hogy meri így folytatni: én a fejedet levágom, testedet pedig az égi madaraknak adom. S nincs nála semmi, csak egy kis parittya. Honnan veszi ezt? Onnan, hogy tudja: Istennel szemben senki sem győzhet. Ez a szerencsétlen akármilyen nagyra nőtt, és akármilyen súlyos fegyverek vannak a kezében, az Istennel száll szembe. Elveszítette a párbajt! És mivel Dávid Isten oldalán áll, bizonyos a győzelemben.
Nos, ez a bizonyosság van Ezékiásban is. És el is sorolja, hogy a pogány népeket legyőzték, isteneiket tűzbe vetették. Miért? „Mert azok nem istenek, emberi kéz alkotta őket, fa és kő. Ezért pusztíthatták el őket. De te Uram, szabadíts meg minket.” Miért? Nemcsak azért, hogy megszabaduljunk. Gyönyörű az utolsó mondat: Azért, hogy tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!
Aki ismeri Istent, az így imádkozik. Ezt el kell döntenünk egyszer becsületesen és életre szólón: kinek hisszük Istent? Az Ő nevét többféle összefüggésben emlegetjük. Sokszor talán imádkozunk is hozzá. Talán próbáljuk mi is egymásban tartani a lelket, de ismerjük-e az élő Istent? Annak hisszük-e, akinek Ő magát kijelenti, és ezt tetteivel megbizonyította, vagy mindenféle emberi elképzelésnek engedünk? Az ember teremt magának isteneket.— ez így igaz. A kérdés az, hogy az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a Jézus Krisztus Atyja besorolható-e ezeknek az ún. isteneknek a sorába? Őt is mi teremtettük-e, vagy pedig Ő teremett minket, meg ezt az egész világmindenséget, ami felett teljhatalma van? Ez kétségtelenül hit kérdése. Aztán majd Isten bebizonyítja, ha valaki ezt hittel elfogadja, de az indulásnál csak a hitre hagyatkozhatunk. Hisszük-e ezt minden konzekvenciájával együtt?!
Aki ezt hiszi, egyrészt ettől függ az üdvössége, másrészt az egész földi életét is meghatározza ez. De aki hiszi azt, hogy az egyedül valóságos Isten, aki ennek a világnak teljhatalmú Ura az, akit mi ismerünk és elismerünk, az nem fog viccelődni az Ő hasonlíthatatlan szentséges személyével és nevével. Az feltétel nélkül tisztelni fogja Őt, és feltétel nélkül bízik benne. Hiszen akkor Ő az egész történelemnek, minden népnek az Ura. Nagy és kis királyoknak, benne hívőknek és benne nem hívőknek egyaránt. De ugyanakkor Ő tartja kezében a mi kicsi sorsunkat is. Nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek és semminek. Ha bizalommal kiszolgáltatjuk magunkat Őneki, akkor jó kezekben van a jövendőnk. Mivel Ő igazságos, ezért nem fogunk játszani a bűnnel, és nem fogjuk provokálni a bűnt bűntető igazságos Istent. Ugyanakkor komolyan fogjuk venni, hogy a bűnbánó bűnös számíthat az Ő bocsánatára, mert Ő irgalmas és kegyelmes Isten is.
Ha viszont valaki így hisz benne, és így ismeri el Őt az élete Urának, akkor menthetetlenül szembe kerül a világgal, mert a világ más isteneket tisztel. A mi korunkban egyre általánosabb lesz a Mammon istennek, a pénznek a tisztelete. Sokan egyenesen teljhatalmú úrnak tekintik a Mammont. Már nemcsak a gazdaságban, már az egészségügyben, az oktatásban, a személyes kapcsolatokban is egyre jobban érvényesíti a hatalmát ez a bálvány. Akkor szembe kerülünk a szerencse istenben hívőkkel, akiknek a tábora szintén rohamosan növekszik. De akkor szembe kerülünk azzal az ideológiával is, amikor az ember önmagát kezdi isteníteni, vagy valamiféle sorsban bízik és hisz. Eddig még senki nem mondta meg nekem, hogy ki vagy mi az a sors, mit akar, és mire számíthat az, aki vele kapcsolatba kerül.
Ha valaki az élő Istenben hisz, és Őt meg is vallja, számos ellenséggel kell szembenéznie. Márpedig két úrnak nem lehet szolgálni — ahogy Jézus mondta. Vagy az élő Istent tekinti valaki egyedül igaz Istennek, és tiszteli Őt, és akkor az összes többit nem tekintheti istennek, vagy fordítva. Nemcsak szembekerül a világ és kor isteneivel, hanem akkor kiderül az is, hogy az egy, igaz, élő Isten nem azonos a nagy vallások isteneivel. Ez aztán a végképp nem korszerű hitvallás. Mert akkor az élő Isten, aki nekünk magát a Szentírásban és Jézus személyében nem azonos Allahhal, mert őt egészen másmilyennek írja le a Korán. És nem azonos ez az egyetlen és személyes Isten a buddhizmus személytelen örök törvényével sem, és a hinduizmus 330 millió istenségével sem, és senki és semmi mással, csak önmagával azonos.
Tegnap olvastuk az újszövetségi igénkben Pál apostol athéni prédikációját, amelyben egyebek közt ezt is mondja: „Mivel az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az Isten.” (ApCsel 17,29). Semmihez és senkihez nem hasonló. Ő egészen egyedüli, egyedülálló.
Szeretném tisztelettel kérni, hogy vizsgáljuk meg a hitünket ma. Vizsgáljuk meg azt, hogy kiben hiszünk. Valóban abban az Istenben, aki magát nekünk kijelenti, és akkor ennek a következményei megvannak-e az életünkben, vagy pedig kiigazításra, helyesbítésre, elmélyítésre szorul az Isten-ismeretünk. Mert igaz istentisztelet csak helyes Isten-ismeretből fakadhat. Márpedig Isten minket az Ő igaz tisztelésére teremtett. Ez az, ami majd folytatódik az örökkévalóságban.
A mai napra a kalauzunk Ézsaiás könyvének a 45. részét javasolja, az következik a folyamatos olvasásban. Hadd olvassak ebből néhány megdöbbentő mondatot:
„Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül! — Ezt mondja az Úr. (…) Kérdőre akartok vonni fiaimat illetően? Parancsolni akartok kezem munkájában? Én alkottam a földet és én teremtettem rá embert. Az én kezem feszítette ki az eget, és minden serege az én parancsomra állt elő. (…) Csak én, az Úr vagyok Isten, rajtam kívül igaz és szabadító Isten nincsen.” (5.11.21). Hisszük-e mi ezt?
Hogyan lehet megismerni ezt az Istent? A Biblia sokkal komolyabb tanulmányozása során, Jézus Krisztus megismerése folytán, és a neki való engedelmeskedés közben. „Az Istent soha senki nem látta. Az Egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt. (Jn 1,18).
Ugyancsak a János evangéliumában mondja Jézus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (14,6).
Jézusnak ez a mondata lesz leginkább vörös posztó a mi korunkban. Megvadulnak sokan, ha ezt a mondatot hallják. Mert Jézus itt azt mondja: Ő az út, az egyetlen út, aki az élő Istenhez vezet. Tehát nem úgy van, ahogy a keleti vallások tanítják, hogy az Istenhez vezető utak olyanok, mint az öt ujjunk: ha meghosszabbítjuk őket a csuklónk felé, egy pontban találkoznak. Sok úton lehet eljutni Istenhez. Több ösvényen fel lehet menni egy hegy csúcsára — szól ez a tanítás. Ezzel szemben Jézus azt mondja: csak Ő rajta keresztül juthatunk el a valódi Istenhez, a valóban élő igaz Istenhez.
A Máté evangéliumában ezt olvassuk: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (11,27).
Helyes Isten-ismeretre csak az jut el, aki Jézus Krisztust ismeri meg egyre teljesebben. Őt pedig szintén lakva lehet megismerni. A vele való együttélés, együtt járás során. Ezért mondta Ő: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20).
Most visszafelé haladva: ha valaki azt akarja, hogy igaz istentisztelet legyen az élete, és ezért meg akarja ismerni igazán az élő Istent, annak Jézus Krisztust kell behívnia az életébe. Aki már ezt megtette, annak meg kell tanulnia, hogy az élete minden területe felett ténylegesen adja át az uralmat Jézusnak. Akkor meg fogja ismerni Istent, ebben teljesedik ki az emberi életünk, és ez az élet torkollik az örökkévalóságba, ahol semmi más dolgunk nem lesz, mint dicsőíteni az egyedül élő Istent.
Mielőtt imádkozunk, fejezzük be a 135. zsoltárt. A befejező verseiben a zsoltáros kemény iróniával ír a bálványokról, és gyönyörű hitvallást tesz az élő Isten mellett.

Kalauzunk ezt az igeszakaszt jelöli ki a mai napra. A legismertebb bibliai történetek közé tartozik ez. Egészen bizonyos, hogy több igehirdetést is hallottunk már ennek alapján többen. Éppen ezért most nem a részleteket szeretném magyarázni, hanem Isten Szentlelkét segítségül hívva néhány fontos, általános észrevételt tegyünk. Azt figyeljük meg, hogy ez az egész történet miről szól. Pontosabban: kiről szól. Nem a szereplők dolgait szeretném most elemezni, hanem a Rendező személyére figyeljünk.
Ez a bizonyos etióp főember volt az első afrikai, aki keresztyénné lett. Ki volt az első európai, aki keresztyénné lett? Az egy asszony volt. Kereskedő. Lídia. 49-ben jött át Pál apostol Európában. Másfelé akart menni, aztán Isten Szentlelke Filippibe irányította, és ott a folyóparton hirdetve az igét, egy asszonynak megnyitotta a szívét az Úr, és ő mindjárt a házát is megnyitotta az evangélium előtt. Lídia háza lett az első keresztyén imaház Európában. Afrikában pedig ez az ember ismerte meg először, hogy kicsoda Jézus Krisztus.
Emlékszünk még arra, hogy az Úr Jézus közvetlenül a mennybemenetele előtt hogyan rajzolta fel a tanítványoknak a misszió terjedésének az útját? Azt mondta, hogy erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, azután a Jeruzsálem környéki tartományban, Júdeában, aztán a kissé messzebb levő félpogány Samáriában, és a Föld végső határáig. A 8. fejezet elejéről azt olvastuk, hogy Samária is befogadta az evangéliumot. Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában már voltak hívők, most már a Föld végső határa következett, és Lídia, meg ez az afrikai férfiú ennek az első zsengéje volt.
Egyiptomban él egy jelentős keresztyén közösség, a kopt egyház. Sokáig talány volt, hogyan kerülhetett el oda az evangélium, és miért lehetséges az, hogy Afrika földjén az első század végétől már vannak keresztyén gyülekezetek. Ez a legjelentősebb egységes keresztyén tömb az arab világban. Ma is 8 millió tagot számlál a kopt egyház, pedig mindent elkövettek a környezetében lakók, hogy irtsák és pusztítsák a keresztyéneket.
Hogyan lehetett az, hogy olyan korán eljutott oda az evangélium? Nem tudjuk, de ezt a történetet olvasva óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy könnyen lehet, hogy ez a hitre jutott udvari főember volt az első misszionárius Afrika földjén. Nem tartotta titokban az evangéliumot, amiben ő is hitt, mint ahogy mindazok, akik pünkösd után hazautaztak a hazájukba, elhirdették és sokan hittek nekik. Valószínű, hogy ő is beszélt otthon Jézusról. Akik hittek az ő szavának, azok is beszéltek Jézusról, és így szokott terjedni az evangélium szívtől szívig, szájról szájra.
Most ne a szereplőkről legyen szó, mint ahogy említettem, hanem a nagy rendezőről, Istenről mit mond el nekünk ez a történet?
1. Mindenekelőtt és legfőképpen azt, hogy Isten nemcsak mindent lát, nemcsak hatalmasan szervezi az eseményeket, hanem minden eseményt végső soron Ő irányít. Ebből a történetből rendkívül szemléletesen kiderül, hogy az események végső mozgatója a mindenható Isten. Neki vannak tervei és ezeket a terveit végrehajtja. Ezekből sokszor sok mindent elárul az embereknek, kijelenti, hogy mikor mit akar. Sok mindent nem árul el, de utólag kénytelen a hívő rájönni, hogy itt is Isten cselekedett.
Nemcsak azt mondhatjuk el, hogy Isten tudta, hogy ez az etióp éppen most megy haza azon az úton, látta, hogy Bibliát olvas, tudta, hogy nem érti, amit olvas, hanem mindez Isten munkája volt. Sok más igével egybevetve azt kell mondanunk, hogy Isten ezt az embert öröktől fogva kiválaszthatta, és egyszer csak olyan ellenállhatatlan vágyat ébresztett a szívében, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie.
Miért kellett akkori kezdetleges kocsin közel kétezer kilométert oda, ugyanannyit vissza rázatnia magát, és ki tudja, meddig tartott az az út, és mibe került? Ezt csak egy ilyen jómódú ember engedhette meg magának. Akivel Isten valamit akar, annak a szívébe olt valami legyőzhetetlen szomjúságot, és amíg az ki nem elégül, az ilyen ember minden áldozatra kész.
Nos, nyilván ezért vállalkozott erre a hosszú és kényelmetlen útra, ezért hagyott ott egy vagyont, hogy megvegyen egy Ézsaiás-tekercset görög fordításban (ez szinte biztos). Ezért olvasta akkor is, ha nem értette. Hányszor csuktuk már be a Bibliát, amikor elolvastuk: nem értem. Esetleg még egyszer, nem értem. Akkor ezt hagyjuk! Vagy jó esetben majd megkérdezem valakitől, de ez általában elmarad. Ő meg nem csukta be, fogalma sem volt, hogy kiről olvas. Olyan becsületesen kérdezi Fülöptől: te, itt le van írva sok minden valakiről, de ki az? Ez a próféta vagy valaki más? Ki az a más? Egyáltalán nem értette, mit olvas, és mégis olvasta. Csak Isten tud ilyen szomjúságot és vágyat oltani egy ember szívébe. Csak Ő tudja riadóztatni a szolgáját, Fülöpöt, hogy menjél el erre és erre az útra, mert az járatlan. Akkor miért kell odamenni? Majd ott megtudja. Ő azonnal engedelmeskedett — ez olyan szép megjegyzés. Ő küldte oda Fülöpöt, és milyen különös, hogy éppen akkor, éppen oda ért, ahol tartott ennek az embernek a kocsija, hogy mindjárt tudta, hogy meg kell tőle valamit kérdeni. Abban az időben hangosan olvastak az emberek, és viszonylag lassan haladhatott ez a kocsi, úgy, hogy hallotta, mit olvas. Erre kedvesen meginvitálja az ember a kocsijára. Ott ül egymás mellett egy fekete meg egy fehér, egy még nem hívő és egy már hívő, és Jézusról beszélnek.
Az is Isten munkája, hogy Fülöp meg tudta neki magyarázni. Ez egyáltalán nem magától értetődő. Őt nem olyan régen választották meg diakónusnak. Nem kapott három éves kiképzést Jézus mellett, mint az apostolok, és mégis világosan meg tudta magyarázni, hogy Ézsaiás könyvének ez a messiásjövendőlése kire vonatkozik, és ez a jövendölés már be is teljesedett. És az is csak Isten munkája lehet, hogy ezt azonnal megértette, elfogadta az az ember, aki életében először hallott Jézus Krisztusról, és azonnal hisz benne. Nem sokkal ezután egy ilyen gyönyörű hitvallást el tud mondani: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”
És azt a vágyat is csak Isten ébreszthette a szívében, hogy ő akkor hozzá akar tartozni. Ehhez a Jézushoz. Azt tudta, hogy ennek a jele a keresztség, akkor keresztelj meg engem. És még itt is egy akadályt kell legyőzni, mert azt mondta Fülöp: ahhoz nemcsak víz kell, hogy megkereszteljelek. Ha teljes szívedből hiszel, akkor igen. Rövid gondolkozás, és elhangzik a szép hitvallás: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” És ebben a pillanatban magára marad. Volt Fülöp, nincs Fülöp. Hova lett? Azt olvastuk: Isten Szentlelke elragadta őt és másutt tette le, mert ott volt feladata. Ott marad egyedül egy újszülött a maga friss hitével, és nem esik kétségbe, nem sír Fülöp után, hanem nagy örömmel folytatja az útját, és valószínű ezt az örömét otthon is megosztotta másokkal.
Hisszük-e mi azt, hogy az eseményeket a mindenható Isten mozgatja? Hogy Ő időzít találkozásokat, ő készít fel embereket tőle kapott feladatokra, Ő juttatja eszünkbe azt, amire szükségünk van az Ő szolgálatában, Ő nyitja ki előttünk az ige ajtaját, Ő nyitja meg az értelmünket, Ő nyitja ki a szívünket, mint Lídiáét. Mindent Ő cselekszik. Tudjuk-e ezt várni és kérni tőle?
Aki ezt komolyan veszi és konzekvensen végig gondolja, hogy mi-minden következik ebből, az tulajdonképpen mérhetetlen nagy nyugalommal arra rendezkedik be, hogy miközben végzem a napi kötelességeimet, figyelek az én Uramra. Amikor meglátom, hogy Ő cselekedett, dicsőítem Őt. Amikor nem tudom, hogy most mi következik, vagy mit akar tenni, kérdezem Őt és hittel várom a válaszát, és áment mondok mindarra, amit Ő cselekedett.
Olyan szép a 264. énekünknek az a sora: „Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett!” Isten intézkedik, és Ő szépen intézi a dolgokat. Mi szoktunk belerontani abba, amikor sürgetjük, amikor nem megyünk, noha küld. Fülöp azonnal ment. Amikor nem olvassuk, mikor annak az ideje van, hogy olvashatnánk, amikor nem kérdezünk rá arra, amit nem értünk, mert ez az alázat hiányzik belőlünk, hogy olvasom, de fogalmam sincs, mit jelent, de szeretném megérteni, mert ez nekem fontos.
Kérjük el Istentől ezt a lelki látást, hogy vegyük észre az eseményekben a cselekvő Istent. Kérjük tőle ezt a rendíthetetlen hitet is, hogy Uram, tudom, hogy a végén mindennek te vagy, és te mindent oly szépen intézel. Lehet, hogy pillanatnyilag nem látom szépnek azt, amit intéztél, mert csak azt látom, hogy pillanatnyilag mi történt, te pedig azt is látod, mi lesz ebből. Én bízom benned. Egy sor felesleges feszültségtől, teljesen felesleges félelemtől, szorongástól, aggodalmaskodástól, okoskodástól, álmatlan éjszakáktól megszabadítana bennünket ez a bizalom. Mindent Ő cselekszik, és Ő mindent jól cselekszik.
Ha visszanézünk az életünkre, azt hiszem, nemcsak én mondhatom el azt, hogy az életünk legfontosabb találkozásait Isten időzítette. Az életünk legnagyobb ajándékait Ő a legjobbkor adta. Amikor meg voltunk győződve, hogy ez a feladat nem nekem való, vagy alázatoskodtunk, hogy kicsi ehhez az én erőm, meg kicsik a képességeim, vagy büszkék voltunk és lebecsültük a feladatot, magunkat meg túlbecsültük, utólag rájöttünk, hogy Isten tudta, mi a dolgunk, mire akar használni. Lehet, hogy most még alkalmatlan vagyok arra, de ez is meg van írva: a mi alkalmas voltunk Istentől van. Utólag visszanézve csodálkoztunk azon, hogy mi-minden között hozott át épségben, mi-mindenre használt minket, ki mindenkit használt fel arra, hogy áldásul legyen nekünk. Legyen szemünk észrevenni ezt, ne szűnjünk meg hálát adni ezekért, és ne szűnjünk meg bízni abban, hogy ezután is cselekedni fog.
A 33. zsoltár tulajdonképpen elejéről a végéig erről szól, hogy Istennek terve van, azt Ő megvalósítja, mindnyájunkat ismert, és Ő rendeli el az utunkat. Hadd olvassak belőle:
„… mert amit Ő mondott, meglett,
és amit parancsolt, előállott.
Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét,
meghiúsítja a népek szándékait.
De az Úr terve örökké megmarad,
szívének szándéka nemzedékről nemzedékre.
Boldog az a nemzet,
amelynek Istene az Úr,
az a nép, amelyet örökségül választott.
Letekint a mennyből az Úr,
és lát minden embert.
Lakóhelyéből rátekint
a föld minden lakójára.
Ő formálta mindnyájuk szívét,
ismeri minden tettüket.”

Boldog az a hívő, aki engedelmeskedik. Ez a legfontosabb üzenet, amit szerettem volna ennek a történetnek az alapján elmondani. Néhány más bibliai történet alapján is el lehetne ezt mondani, de itt különösen szemléletes az, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Még néhány más igei üzenetet hadd említsek ennél rövidebben.
2. Az egyik, hogy ebben a történetben szemlélhetjük azt is, hogyan vezeti a Szentlélek a hívőket. Isten vezetésére nézve sok kérdés el szokott hangzani. Sokak életében ez egészen természetes. Nem firtatják ennek a filozófiáját, hanem élnek ennek a gyakorlata szerint, mások pedig egyáltalán nem értik, hogyan vezethet Isten.
Azt olvastuk itt Fülöpről, hogy valahol másutt végezte a maga szolgálatát, és egyszer csak ezt mondta a Lélek Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” Vajon, hogyan mondta ezt a Lélek? Nem tudjuk, de sok más bibliai történet alapján, meg a személyes tapasztalataink alapján is vallhatjuk, hogy nem a dobhártyáján keresztül hallja meg a hívő Isten parancsát, hanem egyszerűen, de a valóságot megfogva azt mondhatjuk: egyszer csak az jutott eszébe. De olyan kényszerítő erővel jutott eszébe, hogy meg volt róla győződve, ez nem magától jut eszébe. Ezt a bizonyosságot is adja hozzá a Szentlélek, hogy ezt most Isten mondja nekem. A gondolatainkon meg az akaratunkon keresztül irányít Isten. Lehet késleltetni az engedelmességet, akár ellenállni is lehet, de nem érdemes, mert Ő adja hozzá a bátorítást, a biztatást, sőt a bizonyosságot is.
Aztán tíz verssel később ezt olvastuk: „Amikor kijöttek a vízből, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember …” Ez egy egyszeri találkozás volt, és Fülöpnek ott egyszeri feladata volt. Utána nem is engedi tovább a Lélek ott dolgozni, elragadja. Ezt sem tudjuk pontosan, hogyan történhetett, az bizonyos, hogy egyszer ott volt, és néhány pillanat múlva már valahol másutt volt.
Van, amikor így vezet a Szentlélek, hogy egyszerűen az események úgy alakulnak, hogy nem is tehetek mást. Van, amikor úgy, hogy mondhatok nemet, engedetlenkedhetem, kötözködhetem, de nem érdemes. Minden esetre a gondolatainkon, az akaratunkon keresztül úgy, hogy azt megpecsételi a bizonyossággal is.
Ugyanígy vezette ezt a frissen hitre jutott etióp keresztyént is, amikor azt olvassuk, hogy tovább ment az udvari főember az ő útján örömmel. Ott van a szívében valami új tapasztalat, ez a Krisztusban megtalált öröm, és megy tovább nemcsak a célja, hanem a feladatai felé, ahova őt Isten Lelke vezeti.
Fülöp pedig Azótoszba került. Az ott van ennek az útnak a közelében, a tengerparton. Mi az, hogy került? Ez olyan homályos megfogalmazás, nem? A Szentlélek valahogy elvitte oda, és onnantól kezdve már neki kellett gyalogolnia. Végigjárta valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem ért. Van, amikor a Szentlélek röpít, és van, amikor egyik lábam a másik előtt, másik az egyik előtt, és szépen ballagok gyalog fárasztó utakon. Azótosz és Cézárea között körülbelül száz kilométer van, s közben valamennyi várost végigjárta. Ott ilyen városok is vannak, mint Lidda és Joppé. A következő fejezetben olvassuk, hogy Péter apostol nem sokkal ezután ott már keresztyéneket talált. Ők meg kitől hallották vajon az evangéliumot? Nagyon valószínű, Fülöptől, akit Isten Lelke küldött oda, és ezt a száz kilométert szépen végigjárta úgy, ahogy Jézus is, aki ment faluról falura, ő is ment településről településre és hirdette az evangéliumot. (Egyébként a Szentírást sem értheti meg senki a Szentlélek segítsége nélkül. De erről most nem akarok beszélni.)
3. Szeretném felhívni arra is a figyelmet, hogy Fülöp Jézushoz vezette ezt az embert. És amikor ez az etióp találkozott az Úr Jézussal, Fülöp eltűnt az ő látóteréből. Nagy kísértésünk, hogy magunkhoz kössünk embereket, akiért olyan sokat imádkoztam, akinek annyit beszéltem az Úr Jézusról és végre hívővé lett. Akkor most már nemcsak ismerősök, hanem lelki testvérek is vagyunk. Ez mind rendben van, csak vigyázni kell arra, hogy neki Jézussal legyen közvetlen és szoros kapcsolata, és ne azzal, aki bizonyságot tett. Véletlenül se használjuk ki azt, hogy ő örül annak, hogy valakin keresztül hallotta az evangéliumot. Ő annak örüljön, akiről hallotta az evangéliumot, és ne annak, akitől. Természetesen megmaradhat a barátság, meg köszönünk egymásnak ezentúl is, de meg kell találni az engedelmesség keskeny útját, és Jézushoz kell vezetnünk mindenkit, mert csak akkor tudja ő másoknak hitelesen továbbvinni Jézust.
4. Azt is csak röviden említem, hogy akárhol olvasunk a Bibliában hitre jutásról, valami módon Isten igéje ott mindig jelen van. Ige nélkül nem lesz hitetlenből hívő. Vagy hallotta, vagy olvasta. Olvasta, de nem értette, akkor megmagyarázta neki valaki, de a hit mindenképpen hallásból van. Más út nincs. Mégpedig az Isten igéjének a hallásából és olvasásából. Ezért szükséges, hogy ha valakit szeretnénk Jézushoz vezetni, adjunk neki egy Bibliát. Kedvesen mondjuk el, hogy az Újszövetséget kezdje el olvasni. Ha valamit végképp nem ért, és esetleg meg tudjuk magyarázni, szóljon. Ne egyszerre az egészet, részletekben. Hívjuk olyan helyre, ahol Isten igéje hangzik. Akkor is, ha soha életében nem járt templomba, és esetleg vonakodik, idegenkedik, hogy mi vár ott rá. Jöjjön el, próbálja ki. Isten Szentlelke sokunknak okozott már kellemes csalódást, amikor engedtünk az ilyen hívásnak, s egyszer csak rácsodálkozott az ember — először talán nem mindjárt az érte is meghalt Jézus Krisztusra, hanem valami másra, ahol egyre jobban érvényesült Isten szeretetének vonzása. Bekerült egy erőtérbe, s aztán majd elvégzi benne Isten a maga munkáját. Adjunk Bibliát, hívjuk szeretettel, és természetesen imádkozzunk is az ilyenekért.
Olyan szép példa itt a Cselekedetek könyvében az, amikor a nagyon tanult Apollós Efézusban prédikál, és hallgatja őt egy kedves iparos házaspár: Akvila és Priszcilla. Látják, hogy ez tanult ember, hiszi is, amit mond, de valahogy az evangélium velejét nem érti. Olyan szép az a mondat (különösen, ahogy Károli fordította), hogy ez a házaspár elhívta magához Apollóst és „nyilvábban kifejtették előtte az Úrnak útját.” Ezt mai nyelven így olvassuk: „Akvila és Priszcilla maguk mellé vették őt, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (ApCsel 18).
Mert Apollós sokkal többet tudott, mint ők ketten együttvéve, de az Úrnak útját, hogyan lehet az Úr Jézus követője valaki, hogyan növekedhet a hitben, ezt azok tudták jobban elmondani, akik ezt már régóta csinálták, és sok szenvedést is vállaltak ezért. Nem volt kisebbségi érzésük, hogy nekünk nincs annyi diplománk, mint ennek az Apollósnak. Nem diploma kell ehhez, hanem élő hit, a Jézus Krisztussal való közösség. Kell tehát az ige.
5. Még két dolgot szeretnék megemlíteni. Elhangzik ez a gyönyörű hitvallás: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” Ez a mondat az, ami miatt sok keresztyénnek sokat kell még szenvednie. Sokan az életükkel fizettek ezért, és fizetnek ma is, hogy ezt vallják és nem hajlandók megtagadni. Az összes nagy világvallás ezt tagadja. Erre van kihegyezve. De az ún. hitetlen teológia is ezt tagadja. Az egész liberális gondolkodás ezt tagadja. Ez vörös posztó még magukat keresztyénnek állító közösségek előtt is. Mert sem az unitáriusok, sem a Jehova tanúi nem hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Márpedig tudjuk János leveléből, meg sok más helyről, hogy aki ezt nem hiszi, az nem hisz. Lehet, hogy sok mindent hisz, de nincs üdvözítő hite. Üdvösségre segítő hite annak van, aki erről meg van győződve, és ezt, ha kell, áldozatok árán is vallja.
Mostani helyzetünkben ezt viszonylag könnyű vallani. De nem olyan könnyű már sokszor papi körökben sem, meg vegyes összetételű társaságban folytatott beszélgetés során sem. Jó esetben megbocsátó mosoly kíséri az ilyen „naiv” hitvallásokat, rosszabb esetben éles ellenkezést vált ki. Gondoljuk végig ezt is, mint ahogy az Isten mindenek felett valóságát, amiről az elején szó volt, hisszük-e mi ezt? Meg vagyunk-e győződve erről, és igékkel alá tudjuk-e támasztani ezt a hitvallást?
6. Még azt szeretném megkérdezni: érdemes volt-e vajon ennek az etióp kancellárnak ilyen hosszú útra elindulnia, és ekkora áldozatot hozni ezért az utazásért? A bibliai válasz az: nagyon is érdemes volt, mert sokkal többet kapott, mint amit várt. Ő szeretett volna hiteles információkat hallani Izráel láthatatlan Istenéről, de ennél sokkal többet kapott. Személyes kapcsolatba került a helyette is meghalt, feltámadott, élő Jézus Krisztussal.
Izráel vallási közössége őt nem fogadhatta be, mert eunuch volt, ez kiderült a történetből. Ivartalanított férfi volt. Ha nő volt az uralkodó Etiópiában, akkor csak ilyen férfiak dolgozhattak a munkatársai között. Az ilyenek nem lehettek Izráel vallási közösségének tagjai. De tagja lehetett a Krisztus-testnek, a keresztyén egyháznak, Jézus Krisztus tanítványi közösségének, a szentek közösségének. Sokkal többet kapott, mint amire gondolt, mint amit keresett. És ha igaz az, hogy ő lett az első igehirdető azon a földrészen, akkor még ennél is többet kapott, mert Isten kezében használható eszközzé vált.
Olvassuk el otton még egyszer ezt a történetet, most már ilyen szemmel is. Ki az az Isten, aki itt az embereket mozgatja, az eseményeket időzíti, a találkozásokat elkészíti. Aki a kezébe vesz egy Fülöpöt, kezébe vesz egy színes bőrűt és az Ő kezében egészen átalakulnak. Közben Isten Szentlelke ezt az erőteljes vágyat ébresztheti bennünk is: én is szeretnék, Uram, a te használhatóbb, engedelmesebb eszközöd lenni, aki tovább megy az ő útján örömmel, akkor is, ha látszólag semmi oka nincs pillanatnyilag az örvendezésre, mert az örömhír megváltoztatta az életét, és kibuggyan a száján is, amivel tele van a szíve, és hirdeti másoknak is a Szentlélek vezetése alatt.

Sokan olvastuk kalauzunk szerint az elmúlt napokban ezt a fejezetet az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Az első gyülekezet életébe enged bepillantást ez a néhány mondat. Úgy is szokták nevezni: Jeruzsálemi ősgyülekezet. Valami baj támadt ott, és megtudjuk, hogy mi lett ennek az orvoslása.
Nyugodtan gondolhatja sok ember magában, hogy van nekünk bajunk most éppen elég. Távol van tőlünk, hogy mi volt kétezer évvel ezelőtt a jeruzsálemi ősgyülekezetben. Az azonban, ami miatt ez a baj támadt, és ahogyan megoldották Isten Szentlelke vezetésével ezt, az példa lehet a számunkra. És egyébként is meg van írva: amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg.
Mi miatt volt feszültség már az első gyülekezetben?
Azt olvassuk, hogy morgolódás támadt a keresztyének között. Mi miatt morgolódtak? „A görögül beszélő zsidók morgolódni kezdtek a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.”
Az soha nem jó, ha morgolódás támad egy gyülekezetben. Az sok bajnak az oka lehet, és feltétlenül megosztja az egységet. Nekünk pedig érdekünk, hogy minden közösség, a házasságtól kezdve a családon át a gyülekezetig, a nemzetig minél egységesebb legyen.
Mi miatt támadt itt morgolódás, zúgolódás?
Tudjuk a Bibliából meg a Szentíráson kívüli iratokból is, hogy a zsidóság hamar szétszóródott. A Földközi tenger medencéjének minden jelentősebb településén voltak zsinagógák. Ezek az emberek, főleg a vallásukat tekintve, megmaradtak zsidónak, de megtanulták annak a népnek a nyelvét is, amely között éltek, vagy még inkább az akkori világnyelvet, a görögöt beszélték. Ők voltak a görögül beszélő zsidók — ahogy itt olvastuk. Akik pedig otthon maradtak, az akkori héber-arám nyelvet beszélő zsidók.
A szétszóródottak közül megöregedve sokan visszatelepültek, mert bizonyos okok miatt minél többen szerettek volna Jeruzsálemben meghalni. Ezek között sok özvegy is volt, akiknek a gyerekeik viszont kinn maradtak ott, ahonnan az öregek visszatelepültek. Ma is van egy ilyen csendes folyamat itt a mi kis hazánkban is.
Mivel akkor nem volt nyugdíj, és semmi ahhoz hasonló szociális biztosítás, kiszolgáltatottak voltak ezek a visszatelepült öregek, s közülük azokról, akik közben hittek a Jézusról szóló evangéliumnak és keresztyénné lettek, a keresztyén gyülekezet gondoskodott. (Ezt csak zárójelben, de hangsúlyosan jegyzem meg, hogy kezdettől fogva napjainkig, ahol a Jézusról szóló örömhír hangzott és hangzik, ott azonnal megjelent a diakónia is, a szeretetszolgálat, az egymásról való gondoskodás, egymás segítése.) Ezt a szolgálatot is az apostolok végezték. Mivel azonban egyre nőtt a tanítványok száma, s nyilvánvalóan nőtt azoknak a száma is, akikről gondoskodni kellett, ez rohamosan növelte az apostolok munkáját is.
Mivel úgy tudjuk, hogy nem volt szép nagy tágas imaházuk a keresztyéneknek Jeruzsálemben, hanem vagy a templomba jöttek össze vagy házaknál, ezért nem tudták összehívni az özvegyeket, hogy egy nagy közös rendezvényen fogyasszák el azt a kis ebédet, amit készített nekik a gyülekezet, hanem házhoz kellett szállítani. Ez időigényes és fáradságos munka volt.
Ahogy nőtt a munka, az apostolok egyre túlterheltebbek lettek, és akik közü-lünk tudja, hogy milyen az túlterhelten végezni a munkát, az tudja, hogy ilyenkor már egyre nehezebb minőségi munkát végezni. Egyre több hibát vét az ember. Szeretne eleget tenni az elvárásoknak, kielégíteni az igényeket, teljesíteni a kötelességét, és valószínű előfordulhatott, hogy kifelejtettek egy-egy öreg nénit. Neki nem jutott el a kislábasban az ebéd, vagy nem volt annyi idejük a kézbesítő apostoloknak beszélgetni velük, mint amennyi idejük az öregeknek lett volna. Vagy nem tudtak olyan kedves mosollyal beszélgetni velük, és ezt személyük elleni sértésnek vették. De nem mondták meg az apostoloknak, hanem elkezdtek morgolódni, és mivel voltak köztük olyanok, akik ilyen visszatelepült görögül beszélő zsidó nénik voltak, azt a következtetést vonták le, hogy őket mellőzik azokkal szemben, akik otthon laktak mindig is. Erre a téves feltételezésre hamar fel lehet építeni egy egész ideológiát, és pillanatok alatt megosztja a gyülekezetet. Vannak ők, és mi. Minket mellőznek, ővelük kivételeznek.
Azért nagyon tanulságos ez, mert ez az ördögi folyamat ismétlődik, és az ördög így igyekszik megosztani minden közösséget (megint mondom: kezdve a házassággal, ahol a legfontosabb, hogy az egység, az egyetértés, bizalom, szövetség sértetlenül megmaradjon, vagy ha bármi sérti, az azonnal helyre álljon.)
Gondoljuk ezt végig. Egyáltalán már az szomorú, hogy ezek szerint az első keresztyén gyülekezetben is voltak érzékenykedő emberek, akiket meg lehetett sérteni. Ezek egy feltételezésből kiindulva gyanúsítottak másokat. Meggyanúsították az apostolokat azzal, hogy kivételeznek, személyválogatók. Őket mellőzik, bezzeg amazokat nem. Ennek semmi alapja nem volt. Szegény apostolok örültek, ha győzték az egyre növekvő munkát, nemhogy még ilyennel foglalkoztak volna, hogy kit mellőznek, kivel kivételeznek. De ezt senki nem mondta meg nekik, senki nem kérdezte meg: kedves apostolok, miért nem kaptam ma ebédet? Mi ennek az oka, haragusztok? Erre szegény apostol a fejéhez kapott volna: jaj, kedves néni, olyan sok címet kaptam, hogy kifelejtettem. De miért éppen engem? Ez az érzékenykedés. Éppen úgy egy másikat is elfelejthettem volna, de éppen magát felejtettem ki. Van ilyen. Előfordult sokunkkal ilyen, akiknek sok dolgunk van. Ezt most el kell hinni, át kell lépni rajta, és továbbmenni.
Vagy pedig valami más javaslattal is előállhattak volna a nénik, majd erre még visszatérünk.
Ez a fontos: mi lehetett az oka ennek az érzékenykedésnek, és annak, hogy ebből feszültség, morgolódás és megosztottság támadt. Sok oka lehet ennek. Én most két olyat említek, amivel sajnos gyakran találkozom, és ami ellen közösen kell felvennünk a harcot, különösen a saját szívünkben, de a gyülekezetben is.
1. Az egyik oka, hogy ezek szerint a hitre jutott keresztyéneknek is megmarad a régi természetük. A Biblia világosan beszél erről, hogy velünk születik egy bizonyos természet, amelyikre az jellemző, hogy önző, maga körül forog, lázad Isten ellen. Így mondja a Biblia: megromlott természet. És az újjászületés során, aki Jézusban hisz, aki Őt hittel behívja az életébe, kapja az Ő természetét is, és a hívőben két természet él egymás mellett.
Pál apostol főleg a Galata levélben részletesen ír erről. Még arról is, hogy ez a kettő kibékíthetetlenül hadakozik egymás ellen. Így mondja: „a test hadakozik a lélek ellen, a lélek a test ellen, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.” Mert az újjászületett ember akarata már Jézusé. Azt akarom tenni, amit Ő mond nekem, ami az Ő igéjében le van írva, de akkor az ellenség újra és újra beleszól, hogy ne azt cselekedjem. Ezzel számolni kell, ez a harc megvan minden hívő ember életében.
Aki ezt a harcot nem ismeri, annak még csak egy természete van, a régi, a rossz, ami vele született. Aki már kapta az újat, az biztos, hogy ismeri ezt, és az a fontos a Szentírás tanítása szerint, hogy ezt az újat erősítsük, ennek a tápláléka Isten igéje, meg az annak való engedelmesség, a réginek meg ne adjunk teret. Akkor is elbődül néha, és a legrosszabbkor ront bele a jóba, amit már akarunk, de tudnunk kell, hogy van, létezik és ellenség.
Sok hívő ember azonban cinkosául szegődik a régi természetének. Szomorúan látom, hogy nincs lelki növekedés azoknak a hívőknek az életében, és nem alkalmasak igazán Isten szolgálatára, akik védik és mentegetik a régi természetük tulajdonságait.
Egyszer tanúja voltam annak, hogy egy sokunk által tisztelt, nagyon sokaknak szolgáló hűséges hívő ember egy bizonyos helyzetben méltatlanul viselkedett. És ott mindjárt melegében azt mondta: látjátok, ilyen voltam én az Úr Jézus nélkül, és ilyen nem akarok lenni. És elmondta keresetlen szavakkal, mi a véleménye önmagáról, és arról, ahogyan ott viselkedett. És ez a mondta a fejemben maradt: ilyen nem akarok lenni.
Nem hozott mentséget, hogy két éjszaka rosszul aludtam, meg most felidegesítettek, ami bárkivel előfordulhat. Meg ilyen butaságot, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik, nekünk csak kettő, értsétek meg. Nem kért megértést. Azt mondta: beleszólt az ellenség abba a jóba, amit szerettem volna csinálni. Én ellensége vagyok a régi természetemnek, és hűséges szolgája Jézus Krisztusnak, aki a hit által él bennem. Most az ellenség szólalt meg.
Nagyon fontos, hogy minden hívő ismerje a rá jellemző, vele született régi természetet, és ne mentegesse, ne paktáljon le vele. Ne szegődjön cinkosául soha, hanem ítélje el. A lelki növekedés egyik feltétele ez. Mert nem a bennünk élő Krisztus sértődik meg. Jézust soha nem lehetett megsérteni. A régi természetünk olyan érzékenykedő és sértődékeny. Az kapja fel a vizet mindjárt. Ha egyszer nem érkezik meg az ebéd, vagy nem idejében, biztos engem mellőznek. Biztos megtalálja rá a magyarázatot, hogy miért, s ellenségesen gondol arra, akitől ez a sérelem érte, ahelyett hogy odamenne, világosságra hozná a dolgot: miért nem kaptam ma ebédet? Hamar kiderülne, hogy szegény nem győzi a feladatokat, elfelejtette. Semmi baj nem történt. Békesség van a gyülekezetben.
De ha nincs bocsánat, hanem űzi-fűzi magában, mert ő a fontos, mert az ő régi gőgje, hiúsága, büszkesége szól bele a dolgokba, és így akarja fontossá tenni magát, mert mihelyt megsértődik valaki, vele kell foglalkozni, ki kell engesztelni, jóvá kell tenni, róla van szó, ő lesz a fontos, és a régi természet mindig erre törekszik, hogy én legyek a középpontban és velem foglalkozzanak, akkor viszont megosztja a gyülekezetet, meg a családot, meg minden közösséget.
A Biblia világosságra segít minket. Ismerjük meg, milyen a természetünk Jézus nélkül! Tegyünk meg a magunk részéről mindent azért, amiért Jézus mindent megtett, hogy növekedjék az új természet abban, akiben már van, ha pedig nincs, akkor hadd derüljünk ki. Kérjük ezt tőle, és engedjük, hogy újjáteremtsen minket. Néki növekednie kell, nekem meg egyre kisebbé lennem.
2. A másik gyakori ok pedig az, hogy sokan úgy vannak jelen a gyülekezetben, még a hívők közül is, hogy várják, hogy szolgáljanak nekik. És ha nem megfelelő a kiszolgálás, akkor morgolódnak. Holott a Biblia másról beszél.
Ha maradunk az alapigénkben vázoltaknál, akkor ezek a kedves, idős asszonyok még hivatkozhattak is arra, hogy mi most újra hazajöttünk közétek, jaj de jó itthon lenni. Öregek vagyunk, kiszolgáltatottak vagyunk, betegek is lehettek közöttük, várjuk, hogy kapjunk a gyülekezettől segítséget. És kaptak, mert a gyülekezet meg természetesnek tartotta, és tartja ma is, hogy segít azoknak, akik segítségre szorulnak.
De azért nekem eszembe jutott, amiről itt nincs szó, és bocsánatot kérek, hogy olyat említek, amiről az ige itt nem szól, hogy vajon minden ilyen kedves idős néni mozgásképtelen, munkaképtelen, ágyban fekvő beteg volt? Biztos voltak köztük olyanok, aki bírták még magukat. Senkinek nem jutott eszébe: kedves apostolok, ti majd megszakadtok itt a diakóniában, hogy segítsetek nekünk, egy kicsit hadd vegyük ki a részünket mis is ebből. Jelentkezhetett volna valaki, hogy én a két szomszédomnak szívesen elviszem. Ez azt jelenti, hogy hárommal kevesebb címre kell nektek mennetek. Meg egy másik is jelentkezhetett volna. Nemcsak várom, hogy szolgáljanak nekem, hanem szívesen szolgálok én is másoknak. Nemcsak élvezem a gyülekezet előnyeit, élvezzem csak és van annak nagyon sok előnye, hanem én is szeretném másoknak az életét gazdagítani és könnyebbé tenni. Részt venni a közös szolgálatban. Nem ez lenne jézusi?
Jézus hogy jelentette be a programját, amikor egyszer egy mondatba összefoglalta? „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” A világmindenség Ura nem azért jött, hogy a világmindenség neki szolgáljon, hanem olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál — mondta a tanítványainak. És ráment az élete erre a szolgálatra. Belehalt abba a szolgálatba, amit csak Ő végezhetett el. Nekünk nem kell belehalnunk ebbe a szolgálatba, de ha valaki elkezdi azt, hogy nemcsak várom, hogy adjanak valamit, hanem én is szívesen továbbadok másoknak valamit, akkor szépen belepusztul ebbe a gőgje, a vele született hiúsága, büszkesége, önzése, és megkapja ajándékul azt, amit csak a másoknak szolgálók ismernek igazán: a szolgálat örömét. Milyen öröm továbbadni valamit, amit én is úgy kaptam. Milyen öröm gazdagítani azt a közösséget, amelyik engem befogadott, amelyikben kibontakozhatok lelkileg, amelyik az én lelki családom, amelyiktől sokat kapok, amelyikben Istentől nagyon sokat kapok, s íme, megtörténhet a csoda: engem is használ Isten, és én is tudok továbbadni másoknak.
Amikor Pál apostol a gyülekezetről, a hívők közösségéről beszél, akkor újra és újra ezt említi, és aki ismeri az 1Korinthus 12. részből azt a klasszikussá vált képet, amivel ő szemlélteti a gyülekezet működését, ahol azt mondja: a hívők közössége olyan, mint egy élő test, egy élő egységes organizmus, aminek a feje Krisztus, a hívők pedig az egyes tagjai. Az egyik a füle, másik az orra stb. mindegyikre szükség van, és ha ott, a maga helyén végzi azt a feladatot, amit kapott, akkor az egész egy épkézláb test lesz, egészséges, mert mindegyik hozzáadja a magáét. Így kell működnie egy gyülekezetnek. Ehhez azonban az kell, hogy amit továbbadni tudok, azt örömmel továbbadom. Mindenki átéli azt az örömöt, hogy mi összetartozunk, egymás javára vagyunk, s miközben rászorulunk egymásra, gazdagíthatjuk is egymást, és Isten kezében vagyunk hasznosak.
Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon. Erre az életre teremt minket is újjá.
Készülés közben egy régi emlékem jutott eszembe, ami számomra jól szemlélteti a két lelkület közti különbséget. Hosszú évekkel ezelőtt egy újév reggelén hirtelen hullni kezdett nagy pelyhekben, sűrűn a hó. Rövid idő alatt több centis hó esett.
Az egész ház népe talpra szökött, mindnyájan belekapaszkodtunk egy szerszámnyélbe, és lapáttal, seprővel igyekeztünk eltakarítani a járdákat, hogy mire a gyülekezet jön, könnyen megközelíthessék a templomot. Az elsők között érkezett egy kedves idős néni. Tudtuk mindnyájan, milyen beteg volt. Mi volt az első kérdése: van-e még egy seprő, mert néhány métert én is el tudnék takarítani. Kapott egy seprőt, de vigyáztunk rá, hogy csak néhány métert takarítson, nehogy nagyon belelendüljön.
Nem sokkal utána jött két elegáns hölgy. Azt mondja egyik a másiknak: mégis csak borzasztó, hogy nem takarítják el idejében a havat!
Előbb nem takaríthattuk el, mint ahogy lehullott. Mihelyt hullott, azonnal munkához láttunk. Mind a három hölgyet egyformán tisztelem és szeretem, de a lelkület közt valóban ég és föld a különbség. Az egyik azt mondja: én ennek a családnak a tagja vagyok, valami picivel még hozzájárulhatok, tessék adni nekem egy szerszámot. A másik azt mondja: nem megfelelő a kiszolgálás, és morgolódik, ahogy itt ezek, akikről olvastunk.
Jézus Krisztus lelkülete az előbbi, és arra nevel mindnyájunkat. Eközben bontakozhat ki minden hívő. Eközben jövünk rá mindnyájan arra, hogy nekem milyen kegyelmi ajándékot adott, mi az én feladatom, az én szerepem, és de jó, hogy az egésznek a javára végezhetem ezt. Mindnyájunknak kísértés az érzékenykedés. A legtöbben megsérthető emberek vagyunk, és odavissza érvényes sajnos a rossz természetükből következőleg, hogy képesek is vagyunk egymást megsérteni akaratlanul is. Gondoljuk meg, hogy mi ennek az oka, mi ennek a megoldása, és mire hívott el minket a mi Urunk.
Hogyan reagáltak az apostolok? Sértegették őket, és nem sértődtek meg. Nem mondták, ha így beszéltek, abbahagyjuk az egészet. Oldjátok meg! Ma hányszor hallom ezt! Oldja meg ő! Na de én is értesültem a nyomorúságáról, és nem tudja megoldani. Akkor lehet, hogy nekem is feladatom lenne ez. Ők először is nyilvánosságra hozták a dolgot, amiről hát mögött morgolódtak, azt az egész gyülekezet elé tárták, és Isten elé vitték.
Megváltozott a helyzet, Urunk. Rohamosan nő a hívők száma. Új feladatok elé kerültünk. Mi a megoldás? A munkát nem lehet csökkenteni, minden rászorulóról gondoskodni kell. Akkor a munkatársak számát kell növelni. Ez a megoldás. De hogyan? Mit szólsz hozzá Úr Jézus? Te vagy a gyülekezetnek a főpásztora.
És olyan szép még ebből a szempontból is, csak ezt most nem tudjuk nyomon követni, hogyan vezeti a Szentlélek a gondolataikat. Összehívják a gyülekezetet, nyíltan megbeszélik a dolgokat. Kérik Isten segítségét, és amit segítségként kapnak, azt elfogadják. Beállítják az első diakónusokat. Kialakulnak az egyházban a szolgálatok. Ez külön tanulmány tárgya lehetne. De nem akárki, nem jelentkezés alapján, hogy én alkalmasnak tartom magam, nekem sok szabad vegyértékem van. Nem, hanem csak újjászületett emberek lehetnek, akikben a Szentlélek ott van. E nélkül el fogják rontani. Ehhez a szolgálathoz bölcsességre is van szükség, akikben bölcsesség van. És egyáltalán nem mindegy, hogy hiteles keresztyének-e. Mit szólnak róluk a kívülállók, milyen bizonyságot tesznek a nem hívők? Azt mondják: ez éli is, amit mond. Ez valóban hívő. Ilyenek lehetnek. Az kiváltság, ha valaki bekerülhet a szolgálatba.
Nos, ezeket választják meg, nem egyet, nem kettőt, hanem hetet, és rájuk bízzák a szolgálat további folytatását. És eközben lesz tudatossá az apostolokban is az ő alaphibájuk, amit elkövettek, hogy a nagy buzgalom közben elhanyagolták azt, amivel viszont Jézus őket bízta meg: az imádság és az igehirdetés szolgálatát. Ha ezt valaki komolyan végzi, ez bőven elég ahhoz, hogy kitöltse a napjait munkával. Amaz meg elég ahhoz, hogy az újonnan beállítottaknak feladatot, munkát adjon.
Új helyzet állt elő, átmeneti zavar támadt, de világosságra hoztak mindent. Kikerült a dugó a vezetékből. Megszűnt a morgolódás, mert az bűn. Az apostolok is beismerték: nem tudják így jól elvégezni a munkát. Nem mentegetőztek. Minden ott volt Isten előtt, Isten pedig útmutatást adott. Mi ennek a folytatása? Két fontos megjegyzés van itt. „Ezek után az Isten igéje terjedt, nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt, igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.”
Ezt nem lehet emberi buzgalommal elérni. Ez mindig a Szentlélek munkája. Félre került a bűn, a morgolódás, a mentegetőzés. Megszűnt a hajszoltság. Ki-ki a helyére zökkent. A Krisztus-test újra jól működött, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Ez lett az egyik következmény.
A másik az lett, hogy ahol nagyon nő a tanítványok száma, ott akcióba lép az ős ellenség, az ördög. Felpiszkálja az evangélium ellenségeit az egyik diakónus, István ellen, eszement rágalmakkal feljelentik a nagytanácsnál, a hatóságnál, és hamarosan megkövezik. Az egyik diakónus lett azt első keresztyén vértanú. Miért? Mi rosszat cselekedett? Csak azért, mert hitt Jézusban és ezt megvallotta nyilvánosan mások előtt is, a hatóság előtt is. Csak ezért. Nem tudom, tudják-e, hogy évente közel kétszázezer keresztyén testvérünknek az életét oltják ki csak ezért, mert hisznek Jézusban, és azt megvallják mások előtt is. A tavaly előtti adatot tudom, akiket regisztráltak, százhetvenhatezer keresztyént végeztek ki. Ennyi vértanú volt. Ez vele jár. Vele jár az is, hogy az evangélium terjed, a tanítványok száma növekszik. Egyre több ember megoldatlan élete talál igazi megoldást Jézusnál és kapnak új életet, üdvösséget. De ugyanakkor egyre többen szenvednek is Jézus miatt.
Jó lenne, ha ma egy kis csendet biztosítanánk magunknak arra, hogy megvizsgáljuk: nem tartozunk-e mi is az ilyen érzékenykedő, megsérthető emberek közé. Nem jellemző-e ránk, vagy nem fordult-e elő néhányszor már, hogy nem tisztáztuk a dolgokat, hanem azonnal elkezdtük magunkban űzni-fűzni, és mindjárt találtunk valakit, aki ellenséggé vált, és ezzel megosztottuk egy közösség egységét. Meg kell térni ebből a hajlamból, ebből a bűnből. Mindent meg kell tennünk, hogy az egység megmaradjon, vagy helyreálljon. Legyünk bizonyosak abban, hogy Isten ma is munkálkodik, az evangélium előtt Ő nyit ajtót, a tanítványok számát Ő növeli. Bár csak lennénk mindnyájan ebben használható eszközei, tanúi! És ha ezzel szenvedés jár együtt, azt a Krisztusért mindig boldogan vállaljuk, mint ahogy az első tanítványok is vállalták. De semmiképpen ne hagyjunk abba semmilyen jó szolgálatot azért, mert nem hálásak, meg nem értékelik. Engedjük, hogy arra használjon mindnyájunkat a gyülekezet Ura, amire nekünk adott ajándékot, ahol a mi helyünket jelölte ki.

Pünkösd ugyanolyan jeles ünnep, mint karácsony, nagypéntek vagy húsvét. Minden ilyen nagy üdvtörténeti ünnepen a vele kapcsolatos eseményekben egy-egy isteni ígéret teljesedett be. Adventkor várták a megígért szabadítót, aki megérkezett. Karácsonykor egyebek közt a szép ézsaiási prófécia vált valóra: egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz. Virágvasárnap eseményeit szóról szóra pontosan megjövendölte Zakariás. Még a kis szamár is benne van a több száz évvel korábban elhangzott ígéretben: örülj nagyon Sionnak leánya, jön a te szabadítód, szelíd és szamárháton ülő. (Zak 9,9).
Ami pedig nagypénteken és húsvétkor történt, azt maga Jézus is többször előre megmondta: az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott sokat kell szenvednie a vénektől és írástudóktól, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia.
Mennybemeneteléről is világosan beszélt előre: Atyától jöttem, és az Atyához megyek, és nem láttok engem többé, majd csak ha nagy hatalommal és dicsőséggel újra megjelenek.
A Szentlélek kitöltetését is pontosan megmondta az övéinek. Az egyik ilyen ígéretet hadd olvassam a János evangéliuma 14. részéből: „… én pedig kérni fogom az Atyát és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri, ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek marad.”
Ez az ígéret teljesedett be pünkösdkor. Amikor az Úr Jézus mennybemenetele után minden napon, ezen a tizediken is félelmekkel tele jöttek össze Jézus tanítványai imádkozni, és egyszer csak egyik pillanatról a másikra eltűnt a félelmük, kimentek az utcára a nagy sokaságba, amely az ünnepre gyűlt össze, és Péter olyan erővel prédikált Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről, hogy több ezer ember bűnbánatra jutott, és hittek Jézusban. Ezután megváltozott az életük. Amikor pedig az ünnepről hazautaztak, ők is elhirdették otthon, amit hallottak, és csodák csodája, az ő szavukra is sokan hittek Jézusban. Ez a magyarázata annak, hogy rövid idő alatt a Földközi tenger medencéje tele lett kis keresztyén közösségekkel, amelyeknek minden hitre jutott tagja mint egy kis apostol, misszionárius továbbadta az örömhírt, és terjedt az evangélium. S akik hittek Jézusban, azoknak az élete megváltozott, Jézuséhoz lett hasonlóvá.
Ez nem emberi ügyeskedés eredménye volt, ezt mindenki tudta. De nem is valami új isten jelent meg pünkösdkor, hanem az egyetlen, igaz Isten, aki sokáig mint teremtő és gondviselő Atya jelentette ki magát, Ő lépett közelebb hozzánk az ember Jézus Krisztusban, hogy segítsen rajtunk, és Ő jött még közelebb az emberhez pünkösdkor, be egészen a benne hívőkbe, és a gondolataikon, a szívük indulatain keresztül kezdte irányítani őket. És ezek az emberek olyan képességeket kaptak, amikre maguktól nem voltak képesek. És ez ma is így történik. Aki Isten Szentlelkét kapja, annak a gondolkozása, a jelleme, az egész életgyakorlata megváltozik. Elkezd hasonlítani Jézuséhoz, és kap olyan erőket, amik nem belőle fakadnak, hanem Isten Lelkéből.
Jézus Krisztus, amikor egyszer a Szentlélekről beszélt a jeruzsálemi templomban, akkor az Ő Lelkét a bőven áradó forrásvízhez, az élő vízhez hasonlította. Ezt olvassuk ebben a templomi beszédében: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni …” (Jn 7,37-39).
Ha ezt a jézusi hasonlatot, hogy az Ő Lelke olyan, mint a bőven áradó víz, ami azon keresztül, akibe beáradt, továbbárad (élő víznek folyamai ömlenek annak a belsejéből), összekapcsoljuk egy ószövetségi próféciával, amit az imént olvastunk az Ezékiel könyvéből, akkor szemléletesen láthatjuk a Szentlélek munkájának néhány megjelenését. Mert miről is szólt ez az ószövetségi prófécia? Arról (ezt a fogságban mondta el Ezékiel próféta), hogy ha újra felépül az Isten temploma, az oltár mellett egy forrás fakad, az abból bugygó víz kifolyik a templom ajtaja alatt, és ahogy a templomtól távolodik, egyre szélesebb és mélyebb folyóvá duzzad. Ez a folyó beleömlik a Holt tengerbe, és ott, ahol semmi élet nem volt, életet támaszt.
Mi ez a víz? Miért sorolja olyan részletesen a Szentírás, hogy ez a patak először csak bokáig ér, aztán térdig, aztán már derékig érő folyó, ötszáz méterrel később pedig, ahol szintén megmérték, már nem lehet megállni benne, és nem lehet átlábolni rajta, hanem csak úszni lehet, olyan nagy lett.
Sokszor Isten igéjét hasonlítják a proféták az élő vízhez. Jézus pedig Szentlelkéről mondta, hogy a Lélek is hasonló az ilyen bőven áradó vízhez, ami nemcsak azt tisztítja meg, akibe beleárad, hanem rajta keresztül továbbmegy, és mások számára is áldássá lesz. A hívő azt tapasztalja, hogy egyre gazdagabban adja Isten ezt az áldást, vagyis ebben az esetben az Ő Lelkét. Előbb csak bokáig ér, aztán térdig, aztán derékig, aztán már csak úszni lehet benne. Mit jelent ez?
Ezen a szép ünnepen Isten Szentlelkének a munkáját szemlélhetjük ezeken a képeken. Erre a munkára van szükségünk kivétel nélkül mindnyájunknak, és ha tudok pünkösdi jókívánságot mondani, akkor az az, hogy bárcsak Isten Szentlelke beleáradna mindnyájunk életébe, akik most itt vagyunk, és megtapasztalnánk, mit jelent ez: egyre mélyebb lesz ez a víz.
1. Először csak bokáig ért. Az ókori ember mezítláb járt vagy legfeljebb egy sarut tett a lábára. Éppen ezért a lába mindig piszkos volt. Az lett legelőször piszkos. Ha bementek egy házba, a lábat leöblítették, megmosták.
Mit jelent az, hogy az a víz, ami Isten Szentlelkének a munkáját jelképezi, először csak bokáig ért? Azt, hogy aki Isten Szentlelkét kapja, az mindenekelőtt arra lesz figyelmes, ami az életében piszok, szenny, bűn. Ami a legpiszkosabb, a legszembetűnőbb bűnei, a ránk legjellemzőbb vétkek és rossz szokások lesznek nyilvánvalóvá. A Szentlélek világossága nélkül hiába akarunk valakit meggyőzni arról (legalábbis nekem még eddig sosem sikerült, abba is hagytam), hogy értsd meg, így nem lehet beszélni másokkal. Így nem szabad viselkedni, ez nagyon bántó azoknak, akik körülötted vannak. Jó esetben elengedi a füle mellett, rosszabb esetben megsértődik és lehet belőle még örök harag is.
Viszont megint csak Jézus mondta a Szentlélekről, hogy a Szentlélek meggyőz minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. Isten Szentlelke tudja ráirányítani a szemünket arra, ami az életünkben szenny. Csak Ő tud belülről meggyőzni arról, hogy az valóban tisztátalanság, és még arról is, hogy ettől meg lehet tisztulni.
Nem ez történt az első pünkösdkor Péter prédikációja nyomán? Péter beszélt Jézus kereszthaláláról, feltámadásáról, mint akik szemtanúi voltak mindkettőnek, és mi lett a következménye? Abbahagyta a prédikációt, és azt olvassuk, hogy azok közül, akik hallgatták, sokan a szívükben megkeseredtek. Az Új fordításban így olvassuk: mintha szíven szúrták volna őket. Pedig senki nem bántotta őket, csak Péter elmondta, hogy ők feszítették keresztre Jézust, de mi a haszna az Ő kereszthalálának mindnyájunk számára, mi lesz azokkal, akik hisznek benne, mi lesz azokkal, akik nem hisznek benne. Nem bántott ő ott senkit, de Isten Szentlelke az emberi szavakat Isten üzenetévé tette, és az úgy érkezett meg sokak szívéhez, hogy felszisszentek. Mintha szíven szúrták volna őket. Így szoktuk mondani ma: telitalálat volt. Magukra ismertek. Magukra vették azt, amit ott nekik mondott. Kicsoda? Nem Péter, rajta keresztül Isten Szentlelke. És egyszerre rádöbbentek, hogy mit tettek ők, amikor az ártatlan Jézust keresztre juttatták. Talán közöttük is voltak, akik kiabálták: feszítsd meg! És ez a Jézus mire volt képes érettük, és mi nem kellett nekik eddig, és mi az a kincs, amit most megragadhatnak a hitükkel. Fájni kezdett mindaz, amit Isten és egymás ellen addig elkövettek, és nem akartak úgy élni tovább.
Ezért hangzik el Péter válasza, amikor kérdezik: most akkor mit csináljunk? Tehetünk valamit azért, hogy másként folytatódjék? Péter mondja: tehettek. Bánjátok meg a bűneiteket, azok Jézusért megbocsáttatnak, és kapjátok a Szentlélek ajándékát.
De ez a Szentlélek munkája. Nem Péter mondott lehengerlő érveket, amik alatt kénytelenek voltak meghajolni, hanem miközben mit sem sejtve kezdték hallgatni, egyszer csak szíven szúrta őket Isten igéje, amit a Szentlélek személyessé tett a számukra.
Minden ember életének Isten szerinti megváltozása ezzel kezdődik. Ha maradunk az eredeti képnél, most már jól fogjuk érteni, egyszer csak rádöbben: piszkos a lábam. Meg kellene mosni. Meg lehet? Igen. És már munkához is lát. Szennyes az ajkam, piszkos a szemem, a tekintetem, a fantáziámról nem is beszélve, az indulataimról nem is szólva, nem akarok tovább így élni. Ez mindig a Szentlélek munkája, és ez végigkíséri minden hívő ember életét — jó esetben. Ha a Lélek eme munkájának valaki ellenáll, megáll a hitbeli növekedésben. Vannak ilyen emberek sajnos. Isten segítsen mindnyájunkat abban, hogy készek legyünk erre!
Tegnap a villamoson utazva láttam egy utcai jelenetet. Arról a jelenetről eszembe jutott egy régi másik jelenet, ahol én okoztam valakinek nagy fájdalmat. Úgy emlékszem, ezt még nem rendeztem Istennel. Fájni kezdett az, amit akkor tettem. Olyan jó volt ott mindjárt Istennek ezt töredelmesen megvallani, kérni rá a bocsánatát, és azt, hogy ilyen lehetőleg sose ismétlődjék többé az életemben. Nem kellett várni még a mai úrvacsoráig sem, mert megígérte ezt is: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, megbocsátja azokat, és megtisztít minden hamisságtól. Csak azzal kell kezdeni: megvallom. Megvallani viszont csak azt tudja valaki, amit már bűnnek lát, és ami már fáj neki. De ez a Szentlélek munkája. Az is, hogy kinyitja a szemünket, az is, hogy fájni kezd az, amivel Istennek fájdalmat okozunk, meg egymásnak, és az is a Lélek munkája, hogy bízunk abban, hogy van rá bocsánat, egyedül Jézus Krisztus érdeméért.
Csak azok az emberek változnak meg érdemben, alapvetően, akik eljutnak oda, hogy bűnnek látják a saját életükben azt, ami Isten szerint bűn. Nem cipelik tovább, nem magyaráznak, nem mentegetőznek, nem hárítják át a felelősséget másokra, hiszen nem tették mindezt a pünkösdi igehallgatók sem, hanem azt mondják: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!
A Szentlélek munkája ezzel kezdődik.
Ismertem valakit, akin keresztül Istentől sok lelki áldást, ajándékot kaptam. Ő fiatal leány korában elment egy barátnője hívására egy konferenciára, és ott a második napon azt mondta: ő holnap hazautazik, mert ez nem neki való. Itt bűnökről van szó, meg arról, hogy Jézus Krisztus mit tett értünk. Neki nincsenek bűnei, és eddig is nagyon jól megvolt Jézus nélkül. A barátnője azt mondta: jó, menj haza holnap, de ma még elmondanál-e egy rövid imádságot? Kérjed Istentől: Uram, mutasd meg az én bűneimet, amik elválasztanak tőled. Jó. Most? Most. Ott a barátnő jelenlétében elmondta.
Másnap reggel, már reggeli előtt a barátnőjét kereste, és elmondta: nem megy haza, mert az éjszaka különös dolgok történtek, szinte megelevenedett előtte az egész gyerekkora, a párkapcsolatai, meg a szülei ellen elkövetett sok bűne. Ő nem gondolta, hogy ilyen ember.
Ezt egyikünk sem gondolja magáról, mert mi mindig kozmetikázzuk magunkat. De amikor a Szentlélek tükröt tart elénk, amikor magára ismerhet az ember, amikor meghallgattatik egy ilyen imádság, hogy mutasd meg az én bűneimet, akkor elkezdődik a Lélek újjáteremtő munkája egy ember életében. És ezt olyan változások szokták követni, amit semmiféle pedagógiával, pszichológiával, fenyegetéssel, ígérgetéssel nem lehet elérni. Ami teremtés. Erre mondta Pál apostol: „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak és újjá lett minden.” (2Kor 5,17).
Ha csak bokáig ér is az a víz, az már a Léleknek a munkája, az már élő víz, és nagy dolgok követik ezt.
2. Mi a következő? Kicsit lejjebb megmérték, ott már térdig ért. Az ókori emberek közül is sokan, a mai hívők közül sokan térden állva szoktunk imádkozni. Mert az ember ezzel is kifejezi az Isten előtti alázatát, az Isten előtti hódolatát. Azt, hogy én csak leborulhatok előtted, a nagy Úr előtt. Nem kötelező, ülve is lehet, minden testtartásban lehet, Isten a szívet nézi. De vannak, akik így, és a térdelés meg az imádkozás összekapcsolódik.
Mire utal ez a rövid megjegyzés a Szentírásban? Arra, hogy ha valaki már látja az életében levő szennyet, azt megvallotta és bocsánatot kapott rá, elhárult az akadály, ami Isten és közte volt. Lehet most már beszélgetni egymással. Az ilyen ember megtanul beszélni Istenhez. Megtanul imádkozni. De egészen más ám imaszöveget mondani, és teljesen más az, amikor a Szentlélek imádkozik valakiben. Erről Pál apostol több levelében is ír, hogy a Lélek az, aki kiáltja bennünk: Abbá, Atyám! (Róm 8. Gal 4.)
Amikor a Szentlélek segít koncentrálni, amikor a Lélek ad gondolatokat imádság közben. Amikor a Szentlélek végzi el az imádkozóban, hogy őszintén, fenntartás nélkül ki tudja mondani: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Csak a Szentlélek tud képesekké tenni minket arra, hogy dicsőítsük Istent, és csak a Szentlélek indít arra, hogy kitartóan, állhatatosan, hittel tudjunk könyörögni másokért. Mások üdvösségéért, és testi nyomorúságainak a megoldásáért.
A Lélek által elmondott imádság, már nem az imádkozó körül forog. Ezek az imádságok már nemcsak kéréseket tartalmaznak. Itt már nem csak az hangzik el: jaj, Istenem, segíts meg! Itt a Lélek imádkozik a hívőben. És ez egészen más és sokkal több. Itt párbeszéddé válik az imádság. Miközben mondom azt, amit a Lélek eszembe juttat, Isten is eszembe juttat gondolatokat. Kapok tőle feladatokat, bizonyossá tesz dolgokról, utat mutat, tanácsot ad. Valóban párbeszéddé válik az imádság.
Pál apostol a Római levél 8. részében sok mindent ír erről. Most csak ezt a mondatot olvasom: „Ugyanígy segít a Lélek a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”
Néhány mondattal előbb meg arról szól, hogy maga a Lélek esedezik bennünk. Értünk is, bennünk is, megtanít igazán imádkozni. Egészen közel enged Isten magához a Szentlélek által. Erre vonatkozik az, hogy már térdig ér a víz.
3. Aztán kicsit lejjebb megint megmérik ezt a patakot, ahol már kezd folyócska lenni, ott meg már derékig ér. A derék az erőnek a jelképe a Bibliában, és a nemző erőnek is. A mi szép magyar nyelvünk azt mondja: derekasan helytállt. Azt jelenti: volt ereje elvégezni azt, amit reá bíztak. Azt derekasan megcsinálta. A derék és az ágyék kifejezések sokszor együtt szerepelnek mert a nemző erő, az életnek a továbbplántálása is erő kérdése.
Itt meg arról van szó, hogy valaki azt az igét, ami benne már elkezdte a munkáját, továbbadja másoknak. Tud erővel beszélni Jézusról, és ez mások számára is az életet jelenti. Péter apostol évekig hallgatta az Úr Jézust. Pünkösdkor azonban olyan erővel beszélt Jézusról, mintha maga Jézus szólt volna. Ezért sokaknak az élete ennek nyomán megváltozott.
Itt tehát már nemcsak arról van szó, hogy rádöbbenek: rászorulok Isten megtisztító kegyelmére, bűnbocsánatára. Nem is csak arról, milyen nagy kiváltság, hogy kiönthetem a szívemet a mindenség Urának, és imádkozhatom, hanem arról van szó, hogy itt már Ő használni kezd engem. Az Ő képviseletében, az Ő megbízásából, az Ő küldetésében mondom (nem a magamét, hanem) az övét. Az Ő igéjét mondom másoknak, és ez úgy érkezik meg sokak szívéhez, mint amit Ő maga mondott, üzent, és elvégzi a maga munkáját.
Péterék nagy élménye pünkösdkor éppen ez volt, hogy van mondanivalójuk. Egész addig tizenkét felnőtt férfi remegve jött össze minden reggel, hogy mikor visznek melyikünket, vagy mindnyájunkat. Jaj, mi lesz velünk? És pünkösd napján egyszerre az lesz nekik fontos, hogy jaj, mi lesz velük, akik még sose hallottak Jézusról, mi pedig milyen sok mindent hallottunk, és elhallgatjuk. Ez bűn. Gyerünk, mondjuk el.
Nem tudományos előadást tartott Péter, azt adta tovább, amit Jézustól hallott, meg amit ott adott a szájába a Szentlélek. Isten Szentlelke bármelyikünket tud használni erre. De nekünk is készeknek kell lennünk. Ilyenkor éli át az egyszerű hívő ember: van mondanivalóm. Valami olyan, amit a hívőkön kívül senki nem tud elmondani másoknak. Ami rajtuk is segített. Ők ismerik azt a gyógyszert, ami meggyógyította az életüket. Ebből a gyógyszerből ad sokat az áldott Orvos. Akkor viszem tovább. Nem szórom bele a nagy semmibe, mert ez drága dolog, de felkínálom. S aki azt örömmel fogadja, annak az élete szintén meg fog gyógyulni.
Nem szégyellik sem a gyógyító orvost, sem azt a gyógyszert, amit adott nekik. Ez az üzenet, az evangélium mindig idegen volt a világtól. Jézus idejében sem volt korszerű, ma sem az. De mindig időszerű, mert ez tud igazán segíteni rajtunk. Sokszor mégis szégyelljük ezt. A hívők a szívében Isten mentő szeretetet ébreszt a többiek iránt, személyválogatás nélkül. Szeretem őket annyira, hogy nem tartom a zsebemben a gyógyszert, amit azért kaptam, hogy szétosszak. Akkor viszem. Akkor is, ha gúnyosan sokan elhúzzák a szájukat vagy kinevetnek. Magam mögött tudom az én hatalmas Küldőmet. Küldetésben járok.
Van mondanivalóm, nem szégyellem, szeretem azokat, akik közé küld az én Uram, és tudom, hogy Ő a végső alanya ennek az akciónak. Nem én akciózom. Nem Péterék határozták el, hogy gyerünk, megmutatjuk nekik, mit tudunk. Nem tudtak ők semmit. Még aznap reggel is félve jöttek össze, de a Szentlélek leegyszerűsítette ezeket a dolgokat, és vitte őket, ők pedig vitték azt az élő Krisztust, aki az ő életüket is megszabadította.
4. Végül azt olvastuk az igében, hogy egy bizonyos pont után már nem lehetett átgázolni azon a folyón. Olyan mély volt a víz, és olyan nagy volt a sodrása, hogy már nem lehetett a sodrásnak sem ellenállni, csak ráfeküdni, úszni.
Isten Szentlelke ide akar elsegíteni minden hívő embert, amikor egészen az Ő kegyelmére bízzuk magunkat. Amikor nem én akarok már bármit megmutatni, megmondani, tenni, hanem amikor vitetik a hívő. Amikor engedem, hogy a kegyelem gazdag árja sodorjon oda, ahol Ő használni akar addig, amíg azt Ő jónak látja. Amikor teljes bizalommal ráhagyatkozik valaki Istenre. — És aki úszik, az tudja, hogy ott egy négyzetcentiméter sem marad szárazon az emberen. Előbb-utóbb mindene vizes lesz. Amikor egészen átjárja a hívőt Isten szentsége. Amikor mindent Isten igéje, az élő víz határoz meg. Amikor minden a Lélek uralma alá kerül. Minden gondolatunk, minden szavunk, minden tettünk. Amikor arra használhat valakit Isten, amire Ő akarja.
Először bokáig, de az is nagy dolog, aztán térdig ér a víz, Istennel kapcsolatba kerülünk, aztán derékig, vesztek erőt, miután Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek — monda Jézus az övéinek —, utána már csak úszni lehet: egészen rábízza magát a hívő Isten kegyelmére. És Isten egészen használhatja arra, amire akarja. Nem lesz bűntelenné az ilyen ember, a régi természetünk sajnos, megmarad, de nem az a jellemző, nem az határozza meg már, hogy kik vagyunk és mit cselekszünk.
Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének az ünnepe. Ezt sokan körülöttünk nem tudják. Isten Szentlelke ma is gazdagon árad, ebbe a folyóba bele lehet lépni. Isten Lelke indítson minket, mi meg engedjünk neki, és lépjünk bele először csak bokáig, később egészen odáig, hogy mindenünket átjárja Isten Szentlelke.
Ezek a fokozatok (ha szabad így kifejezni magunkat), először egymás után következnek be, de mind a négynek egész életünkben működnie kell. Mind a négy jellemző az Istennek odaszentelt életű hívőre. Hol az egyikben, hol a másikban szűkölködünk és akadunk el. Arra is Isten Szentlelke tud rámutatni, hogy honnan léphetünk most tovább. Talán életünkben először nekünk is el kellene mondanunk: Uram, mutasd meg az én bűneimet. Vagy az imádságban kell megújulnunk. De Isten Lelke megújít. Vagy szégyelljük sokszor az Ő evangéliumát. Ő ad erőt, hogy legyünk az Ő tanúi. Kérjük ezt, vágyakozzunk erre, és aztán dicsőítsük őt, hogy Ő visz minket lépésről-lépésre, egészen a célba érkezésig.

Délelőtt ennek a mondatnak a folytatásáról volt szó, hogy hit által mi-mindent tett Mózes. Láttuk, hogy a felnőtt Mózes Istentől kapott nagy ajándéka az a bátorság volt, hogy inkább választotta azt, amit Isten bízott rá, Isten kínált neki, Isten parancsolt, mint amit a körülötte levő hitetlen világ. Boldog ember az, aki ma is újra és újra inkább választja azt, ami Istentől való, és semmiképpen nem választja azt, ami a világból, végső soron az ördögtől való.
Most ennek a délelőtti szakasznak az előzményéről szeretnék egészen röviden szólni. Nem a felnőtt Mózes bátor döntéseiről, mint jó példáról, hanem a kicsi Mózesnek a sorsáról.
Emlékszünk rá, délelőtt is elhangzott, hogy a fáraó elrendelte, hogy minden újszülött zsidó fiút meg kell ölni, hogy ne szaporodjon a nép. Mózes szülei azonban nem féltek a király parancsától — ahogy itt olvastuk —, és elhatározták, hogy megmentik ennek a kisfiúnak az életét.
A legtöbben ismerjük a történetet. Otthon rejtegették, aztán amikor három hónaposan annyira megerősödött a hangja, hogy kihallatszott a sírása, és a katonák járták a zsidó házakat, és ha gyereksírás volt megnézték: fiú-e vagy leány. Féltek már otthon rejtegetni, akkor támadt ez a remek ötletük, hogy mózeskosarat kell készíteni. Az édesapja gyékényből font egy kis kosárkát, kívül-belül szurokkal vízhatlanná tette, még be is fedték és kitették a Nílus partján egy nádasba, ahonnan nem sodorja el a víznek az árja.
Ott volt bennük az a reménység, hogy hátha túléli ezt a gyermekgyilkos korszakot, hátha Isten megmenti ezt a kisgyermeket. Biztonságból őrséget is állítottak. Mózesnek a nővérkéje, aki olyan nyolctíz éves lehetett akkor, figyelte a fejleményeket, és azt az utasítást kapta, hogy ha bármit észlel a kosárka körül, akkor szóljon a szülőknek.
Azután arra jött a fáraó lánya. Az ember megrémül, hogy éppen a fáraó lányának kellett arra sétálnia, éppen akkor rázendített a kisfiú. A hang irányába mennek, felfedezik a gyermeket, és elolvad a szíve. Megtetszik neki ez a kicsi, és fiává fogadja.
Kiderül, hogy hosszú ideig a tulajdon édesanyja táplálhatja és nevelheti. Ez már mindenkképpen Isten munkája. Vagy kezdettől fogva Isten munkája?
Ebből a történetből most csak ezt az egyetlen gondolatot szeretném kiemelni, hogy akit Jézus emberölőnek nevezett, az az ördög mindent elkövet az élet ellen, a fizikai és a lelki élet ellen is. Isten viszont mindenképpen életpárti és mindent megtesz azért, hogy emberek életben maradjanak, és új életre jussanak.
Ő adott bátorságot ennek a hívő szülőpárnak, Ő tette lehetővé, hogy életben maradjon a kis Mózes akkor, amikor sok kicsi fiút meggyilkoltak. Ő adta ezt a jó gondolatot, hogy mózeskosár készüljön, és innentől kezdve tovább is Ő irányította az eseményeket. Ő irányította a gyilkos parancsot kiadó fáraó lányának a szívét is, hogy szívébe fogadja ezt a kicsikét, és így történhetett meg az, hogy az egyiptomi uralkodó udvarában nevelkedett fel művelt emberré Mózes, aki később Isten kezében lett eszköz.
Itt most ugorjunk az Újszövetségre. Ki mondta azt, ki foglalta össze így a programját, hogy „Azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.”? Jézus Krisztusban jött egészen közel hozzánk ez az új élet. Ő tette hozzáférhetővé minden benne hívő számára.
Hogyan ajándékozza Ő ezt az életet? A János evangéliuma 5. részében részletesen szól erről Jézus. Csak a 25. verset olvasom: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.”
Mit jelent ez? Azt, hogy Jézus a hallgatóit halottaknak minősíti. Így lehetne megszólítani a hallgatóságot: Kedves halott testvéreim! Ha azt az igét, amit Jézus mond, befogadjátok, meghalljátok, akkor lelki halottakból életre támadtok.
Pál apostol ezt nagyon komolyan vette és az efézusi gyülekezetnek egyenesen ezt írja: „Titeket is életre támasztott, akik halottak voltatok a ti vétkeitek és bűneitek miatt.”
És hogyan támasztja életre Jézus azokat, akiket akar? Az Ő igéjével. Hangzik az ige, és aki arra odafigyel, és úgy hallgatja, mint Isten szavát, ahogy a thesszalonikaiak tették, befogadja, és komolyan veszi, abban ez új életet támaszt. Isten teremtő szavaként működik, újjáteremti, új életre támasztja a hívőket.
És minket erre bátorít most Isten igéje, hogy egy olyan világban, amelyikben a gonosz egyre rafináltabban gyilkol és pusztít, és igyekszik megakadályozni, hogy emberek életre jussanak, Jézus Krisztus kínálja az élet ajándékát, s akiket életre támasztott, azokat használja abban, hogy másoknak is továbbadják az élet igéjét.
A halottnak nem működnek az érzékszervei. Nem hall, nem lát, nem mozog. A lelkileg halott ember nem hallja Isten igéjét, nem érti azt, még ha bele-bele olvas is a bibliába, és nem tud tenni semmit Isten parancsára. Akit Ő új életre támaszt, annak kinyílik a szeme, az előtt megnyílik a Szentírás. Az érteni kezdi mi az Istentől kapott feladata. Képes engedelmeskedni Istennek sokszor önmaga és mások ellenére is. Eközben öröme van, és továbbadja az életet.
Vannak, akik életüknek azt a részét, amit Jézus nélkül töltöttek, nem is tekintik igazán életnek. Egy lelkipásztor mondta el, hogy amikor megválasztották abba a gyülekezetbe, ahova került, kiment a temetőbe és tanulmányozta a sírköveket. Milyen nevek vannak rajta, nem haltak-e meg túl sokan korán, és milyen sírfeliratok vannak. Talált egyet, ami így hangzott:

„Itt nyugszom e hant alatt
Az életem elszaladt.
Huszonhét évet éltem csupán
Jézusomat várom ezután.
Juhász Gáspár a nevem
Ha jót akarsz, higgy velem.”

És felderült a szíve, hogy végre egy evangéliumi szellemű sírfelirat. Nem olyan pogány gondolatokat tartalmaz, mint sok kőbe vésett mondat. Egy hívő ember.
Hazamenve, az anyakönyvben előkereste, hogy abban az esztendőben ki volt ez a Juhász Gáspár, aki huszonhét éves korában meghalt, és így tesz bizonyságot a sírkövére írt néhány mondat. Talált abból az évből egy Juhász Gáspárt, aki meghalt, de az egy nyolcvanhét éves bácsi volt.
Aztán utána érdeklődött és elmondták neki. Igen, a Gáspár bácsi hatvan éves volt, amikor pogányból keresztyén lett. Ő mondta így: addig pogány volt. Hitetlenből hívő lett és azt mondta, hogy ezt írják majd a sírkövére, mert az a hatvan év a halál korszaka volt, az nem volt élet, hanem az volt az élet, amikor az Úr Jézussal összekötötte az életét. Az utolsó huszonhét év érdemli meg ezt az elnevezést, hogy élet.
Amikor Jézus életről és halálról, lelkileg holtakról és lelkileg életre támasztottakról beszél, akkor ugyanerre gondol. Ami nélküle van, az a halál jegyében zajlik, ami vele szövetségben, közösségben történik, azt lehet életnek nevezni. Mert Ő nemcsak azt mondta, hogy életet hoz, hanem azt is, hogy Ő maga az élet. És tudjuk Pál apostoltól, hogy aki erről bizonyságot tett: „Mivel nekem az élet Krisztus, még a meghalás is nyerség.”
Jézus a hallgatóit ezúttal úgy szólította meg: kedves halottak! Aki közületek meghallja az igét, az élni fog. Vajon nem így kellene-e a gyülekezetet is megszólítani: kedves halott és már élő testvéreim! És akik még halottak, új életre támadhatnak. Akiknek Jézus már új életet adott, továbbadhatják ezt az életet.
Ma este csak ennyit szerettem volna elmondani igénkről. Mert mint ahogy azt előre bejelentettem, szeretettel köszönthetjük körünkben dr. Csuni Csungát, indiai keresztyén orvos testvérünket, és dr. Erdélyi Dánielt, akit családjával együtt ők meghívtak Indiába, és ehhez az úthoz a mi gyülekezetünk is szeretne hozzájárulni imádsággal is, meg anyagilag is. És hogy pontosabban lássuk, halljuk mi is történik ott abban a kórházban, és hova hívják ezt a kedves kis családot, ezért jött ő el ma este, hogy beszámoljon, és néhány képpel is illusztrálja azt a munkát, amit ők ott végeznek.
Átadom a szót most nektek, és a végén befejezzük imádsággal és a Mi Atyánkkal, meg egy énekkel.
Úgy gondolom, ha két orvos van egy kórházban, és ha átmenetileg még kettő érkezik, akkor az nagyon nagy segítség lehet. Ha ennyire összeforr az orvosi munka és az evangéliumról való bizonyságtétel, akkor meg külön ajándék, ha két hívő orvos érkezik oda. Nem kell ezt tovább magyarázni, milyen nagy esemény és mennyire indokolt, és fontos. Isten helyezze mindannyiunk szívére ezt, tudjunk ezért imádkozni. Egy hónap múlva sor kerül erre, és ha kimentek, azt követően is kísérje az ő munkájukat az imádságunk. Amennyi a gyülekezet erejéből telik, szeretnénk ezt anyagilag is támogatni.
Végső soron egy családnak a tagjai vagyunk mi, Isten gyermekei nagy családjának, akik egy Úrnak akarunk engedelmeskedni, ez pedig Jézus Krisztus.

Ez a néhány mondat Mózesről szól, aki i.e. 1400 évvel élt. Abban az időben Isten népe Egyiptomban rabszolgasorban sínylődött. A fáraó elrendelte, hogy minden zsidó újszülött fiút meg kell ölni, hogy ne szaporodjon a nép. Ugyanolyan gyermekgyilkos idők jártak akkor is, mint ma, csak akkor nyíltan végezték a népirtást, nem manipulálva.
Isten különös csodája volt, hogy a kis Mózes életét megmentették. Sőt, mivel éppen a fáraó leánya bukkant rá és megtetszett neki ez a kisgyermek, saját fiává fogadta. Így került Mózes, akinek meg kellett volna halnia a rendelet szerint, az egyiptomi uralkodó udvarába, és lett a fáraó fogadott unokája.
Istennek közben kész terve volt az Ő népével. Ennek a tervnek a megvalósulásához azonban olyan emberekre volt szüksége, akik ismerték Őt, bíztak benne, és készek voltak feltétel nélkül engedelmeskedni neki. Mózes ilyen emberré vált.
Isten elkészítette népe megszabadításának a tervét. Ahhoz azonban, hogy ez valóra válhasson, Mózesnek döntenie kellett. Mit választ? Azt-e, amit Egyiptom kínál, vagy azt, amire Isten elhívta.
Mit kínált Egyiptom? Kényelmet, hatalmat, élvezeteket, anyagi jólétet. Ezzel párhuzamosan a népnek további rabságot, kényszermunkát, születésükkor meggyilkolt csecsemőket és reménytelen, kilátástalan nyomort.
Isten pedig ígért az Ő népének: szabadságot, békességet, újra saját hazát, az Ő gondoskodó szeretetét és az Ő szüntelen jelenlétét. Mózesnek ezt ismételte meg többször bátorításul: „Ne félj, mert én veled leszek.”
Sok múlott azon, hogyan dönt Mózes. Hogyan döntött? Ezt olvastuk alapigénkben: „Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó leánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, hanem kitartott, mint aki látta a láthatatlant.”
Vagyis hogyan döntött? Inkább választotta… Ez a két szó a leghangsúlyosabb ebben a szakaszban. Inkább választotta az Isten népével való együtt sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét. És miért tudta ő azt választani, ami neki hátrányos, kényelmetlen, kellemetlen volt és lemondásokkal járt? Azért, mert ismerte azt az Istent, aki őt elhívta erre a feladatra. Tudta, hogy Isten igazmondó Úr, és meg volt győződve arról, hogy mind neki, mind népének csak az a jó, amit Isten kínál, még akkor is, ha egyelőre küzdelmesnek és bizonytalannak tűnik. Mindegy, hogy minek látszik, az az, aminek Isten mondja, aminek Ő elkészítette, ahogyan meg fogja adni. Rendületlenül bízott az élő Istenben, aki megígérte, hogy vele és velük lesz. Mózes tudta, hogy csak az Istennel való szoros lelki közösség az a közeg, amiben megmaradhatnak, talpra állhatnak, jövőjük van, győzelmek vannak elkészítve nekik. Egyszóval, amely közegben ők boldogok lehetnek. Mégpedig minden körülmények között boldogok, és minden időben boldogok.
Ehhez hasonlítja Egyiptomnak az ideig-óráig való boldogulását. Boldogulni Egyiptomban is lehet, Isten nélkül, hit nélkül is — ideig-óráig. Tartósan, mindvégig boldognak lenni az Istennel való közösségben lehet.
Ezt érti a Szentírás azon, hogy mindezt Mózes hit által cselekedte. Mit jelent az, hogy hit által? Azt, hogy igaznak tartotta, amit Isten mondott, és megtette azt, amit tőle kért. Ezt jelenti hinni. Hallom és értem Isten szavát. Nem okoskodom, nem bírálom felül, nem kételkedem, és főleg nem halogatom a neki való engedelmességet, hanem ennek a bizalomnak a jegyében azt teszem, amit Ő mondott. Ezért volt képes inkább választani azt, ami akkor előnytelennek tűnt Egyiptom, vagyis a világ mindenféle kínálatával szemben.
Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy folyamatosan mindannyian újabb és újabb választások elé kerülünk. Minden ember életében van egy alapvető nagy döntés, amikor valaki eldönti, hogy a továbbiakban nem úgy akar élni, ahogyan megszülettünk mindnyájan, Isten nélkül, hanem összeköti az életét Istennel.
De ezután is újra és újra dönteni kell: mit választok inkább, mert a kínálás nem szűnik meg. A hitetlen embernek nincs ilyen gondja. Az Isten nélkül élő ember csak egyféleképpen tud gondolkozni és cselekedni: hit nélkül a maga feje után. Aki azonban már hallotta Isten igéjét, hogy lehet másként is élni, hogy másfajta életet készített Isten a benne hívőknek, és elindul ezen az úton, annak újra és újra dönteni kell.
Mózesnek itt ebben az esetben azt kellett eldöntenie, hogy marad Egyiptomban, vagy pedig elindul az ígéret földje felé és végigjárja azt az utat. Melyik vonzásnak enged? Egyiptom kínál: pénzt, sikert, dicsőséget, kényelmet, élvezeteket. Isten kínál: békességet, jövőt és egészen új életet. Kihez ragaszkodik Mózes és a mindenkori Mózesek? A fáraóhoz-e, aki az akkor ismert világ ura volt, vagy az élő Istenhez, aki az egész világmindenségnek, és mindenféle fáraóknak teljhatalmú ura és parancsolója.
Mire támaszkodik Mózes? A biztos anyagiakra-e, ami ott neki biztosítva lett volna, vagy Isten ígéreteire, amik egyáltalán nem bizonytalanabbak annál, mint amit máris a kezében tart az ember. És egyáltalán: kihez tartozik ő? Egyiptom pogány népéhez, vagy az Isten hívő népéhez, ami akkor is, ma is megvetett és lenézett nép. Vállalja-e ezt a népet és ennek a sorsát?
Ebben az igében azt olvastuk, hogy ő felmérte a helyzetet, végiggondolta és döntött. Inkább választotta az Isten népével való együtt sanyargatást, mert Egyiptom minden kincsénél nagyobb gazdagság volt neki az élő Istennel való közösség.
Kedves konfirmáló testvérek, kedves szülők, akik azért még mindig felelősek vagytok őértük, kedves gyülekezet, minek alapján akarjátok berendezni az életeteket? Egyiptom ma is gazdag kínálatot nyújt elénk. Mindenfélét, aminek egy töredékét sem tudja teljesíteni, de a hiszékeny emberek azt kézzelfoghatóbbnak látják, mint az igazmondó Isten ígéreteit. Miben bízunk: a világ ígérgetésében vagy Isten igéjében? És melyikhez akarjuk szabni az életünket?
Mózes egy pillanatig sem tétovázott és határozott döntést hozott. A konfirmációi órákon, meg az istentiszteleteken minket Isten nagy szeretettel az utóbbira hív. A vele való közösségbe, arra a gazdagságra, annak az örökösévé akar tenni, amit Ő készít a benne hívőknek. Egyáltalán felhívja a figyelmünket, hogy másként is lehet élni, mint ahogy a világ él körülöttünk. Megmaradni a régiben kétségtelenül kényelmesebb, elindulni és végigjárni a hit útját fárasztóbb, de ezen az úton ad nekünk a megváltó Jézus újfajta gondolkozást, új jellemet, olyan új életet, ami nem ér véget a halálunkkal sem. Van-e bátorságunk inkább választani a Krisztus útját, mint azt, amit a világ kínál?
Mit jelent ez a hétköznapokban? Egészen egyszerű dolgokat mondok, hogy lássuk: szüntelen választás előtt vagyunk, és lehet inkább választani Isten útját. Marad-e valaki este későn tovább is a fotelben, és félálomban szívja magába még órákon keresztül azt, ami a tv-nek nevezett dobozból árad, vagy van bátorsága végiggondolni a dolgokat, kikapcsolni, felállni, elővenni Isten igéjét, és igével, imádsággal nyugovóra térni, másnap reggel pedig pihenten ébredni, és minőségi munkát végezni. Van-e bátorságunk inkább választani azt, ami nyilvánvalóan jobb nekünk is, meg azoknak is, akik közé Isten helyezett?
Vasárnap reggel: marad-e valaki pizsamában az ágyban vagy a számítógép előtt, vagy enged a szíve szomjúságának és jön hallgatni Isten igé-jét, amin keresztül maga a világmindenség Ura olyan igazságokat mond el a benne hívőknek, amiket rajta kívül senki mástól nem tudhatunk meg, de amely igazságok meghatározzák az egész életünket. Marad-e valaki a régi közösségében, a haverok között, vagy van bátorsága keresni új testvéreket, barátokat Isten hívő népe között?
Egyáltalán mi céllal akarunk élni: Magunknak-e vagy másokért? Jézus olyan világosan mondta: „ha a gabonamag nem hal el, egymaga marad.” Be lehet tenni a vitrinbe, évek múlva is ott megtaláljuk. És kinek mi haszna belőle? De ha elvetik és elhal, önmaga sokszorosát hozza létre, és másokat táplál vele. Készek vagyunk-e ilyen gabonamag-életet élni, vagyis értelmes életet élni? Felismerjük-e és készek vagyunk-e végezni azt a küldetést, amit Isten készített el nekünk?
Vagy akár ma délután. Tudjátok, hogy ma délután is lesz öt órakor ifjúsági bibliaóra. Kell az nektek, vagy, ahol kisebb ellenállás van, vagy nincs is ellenállás, inkább annak engedtek? Jövő vasárnap pünkösd szent ünnepe. Itt leszünk-e mindnyájan? Jövő vasárnap is vágyunk-e a bűnbocsánat ajándéka után, kívánunk-e az úrasztalának a vendégei lenni bűnbánó szívvel, hogy utána el nem múló örömmel menjünk tovább? Nem beszélve életünk temérdek és el nem fogyó sok erkölcsi döntéséről: mit választunk inkább szerelmi ügyekben, pénzügyekben, az érvényesülés terén? Van-e merszünk Isten igéje szerint dönteni és cselekedni akkor is, ha az lemondással és áldozattal jár?
Mózesnek sokkal kényelmesebb lett volna, micsoda karrier várt volna rá a fáradó udvarában. De nem lehetett volna áldássá egy egész nép számára. Ő azonban inkább választotta azt, amire Isten hívta, és volt bátorsága lemondani mindenről, ami attól visszatartotta.
Miért volt ehhez bátorsága? Azért, mert itt van ez a gyönyörű kifejezés a Bibliában: „Erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.” Vagyis Mózes tekintettel a láthatatlan Istenre hozta a döntéseit. Mielőtt választott, az Úrra nézett. Uram, mi itt a helyes? Mi a te akaratod? Hol számíthatok a te áldásodra, és hol teszel engem áldássá? Ha belehalok is, azt teszem, hiszen a földbe esett gabonamag is belepusztul, de sok gyümölcsöt terem. Ezt el kell dönteni egyszer.
Az vezet-e bennünket, ami ma jelszóvá lett: mi kellemes nekem most? Micsoda beszűkült, szegényes szemlélet, milyen szellemi igénytelenség van e mögött! Vagy az vezet: mire akar engem használni a mindenség Ura, kinek lehetek én hasznára, kinek lehetek áldássá? Akik ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, azok élnek lelkileg, szellemileg gazdag életet. Azok tudnak kibontakozni, egyre teljesebb emberségre jutni. Azok ismerik meg, mit jelent Isten Szentlelkének a vezetésével járni.
Mózes ilyen volt, azért olvastuk róla, hogy nem félt sem a királytól, sem a feladatoktól, de még a haláltól sem. Megerősítette őt Isten.
Mi elmondhatjuk csendesen és alázatosan, hogy nekünk még a Mózesénél is nagyobb erőforrásunk van. Mert nekünk erre az életstílusra maga a megváltó Jézus Krisztus, Isten szent Fia adott példát és ad erőt. Tudniillik Jézus is inkább választotta azt, ami az Atya akarata volt, és ami nekünk hasznos volt. Otthagyta a mennyei dicsőséget, eljött ide közénk, vállalta azt a temérdek megaláztatást, gyalázatot, szégyent, fizikai és lelki szenvedést, és a végén a kínos kereszthalált, mert így szabadított ki minket a bűn és a halál rabságából, ahonnan önerőnkből soha nem tudtunk volna kiszabadulni. És Őt is megkísértette a világ fejedelme. Először a testen keresztül: ugye milyen éhes vagy? A kövekből csinálj kenyeret. Aztán jött a népszerűség, a hatalom, a dicsőség, a becsvágy kísértése, Jézus azonban mindezekre újra és újra határozott nemet mondott. Miért? Mert előtte egyértelmű és visszavonhatatlan igent mondott mennyei Atyja akaratára, és a mi megváltásunkra. Aki előbb átgondolt igent mond Istennek, annak utána sokkal könnyebb nemeket mondani mindarra, ami meghiúsítaná az Istennel való közösségét, a neki való engedelmességet.
Ezért tudja itt elmondani Mózesről a Szentírás, hogy Egyiptom minden kincsénél nagyobb gazdagságnak tartotta azt, hogy a Krisztussal közösségben szenvednie kell ugyan, de azt végezheti, ami Istentől kapott feladata. A Krisztussal való közösség, Jézus önmagában, minden elképzelhető gazdagságnál többet jelent annak, aki az Isten világosságában gondolja végig ezeket a kérdéseket.
A konfirmáció szó azt jelenti: megerősíteni. Megerősíteni azt a hitet, ami valakiben már van. Azt egyedül Isten látja, hogy a mi konfirmáló testvéreink szívében, meg mindannyiunk szívében mi van valójában. De neki van hatalma arra, hogy elültesse oda az élő hitnek, a vele való igaz, valóságos, működő közösségnek a magjait, ezek szárba szökjenek és gyümölcsöt teremjenek.
Egy gyülekezetben minden azt célozza, hogy ez a lelki növény növekedjék. Isten dicsőségére és mások hasznára sok gyümölcsöt teremjen, hogy a magunk módján, nem ilyen nagy mózesi méretekben, de hűséggel helyt tudjunk állni ott, ahol Isten jelölte ki a helyünket. A kérdés az, hogy melyiket választjátok. Ez nem költői kérdés, erre itt ma mindenki felelni fog. Aki nem felel, nem akar mozdulni, az választott. Marad abban, amibe beleszületett. Aki igennel válaszol, az számíthat Isten támogatására, a Szentlélek újjáteremtő erejére. Az ilyen embernek biztos talaj lesz a lába alatt, értelmes cél lesz az útja végén, és menet közben tapasztalni fogja azt, ami Mózesnek a legnagyobb lelki élménye volt egész élete során, hogy Isten, aki megígérte: én veled leszek, állta a szavát, és valóban Isten jelenlétében tölthette az életét.
Isten erősítsen mindnyájunkat, hogy legyen bátorságunk inkább választani Őt, az Ő útját, a tőle kapható gazdagságot, mint Egyiptomnak, a világnak mindenféle gazdagságát!