BARTIMEUS MEGGYÓÍTÁSA 6. A MEGTARTÓ HIT

Most a hét vége felé, akik komolyan akarják venni, amit Istentől hallottak, aggódni kezdtek, hogy mi lesz a továbbiakban, meddig fog tartani azoknak az igéknek az ereje, amit itt hallottunk? Meddig fog tartani elhatározásuk, vagy talán csak lelkesedésük. Vajon csakugyan előbbre tudnak-e lépni a hit útján?
Hallgassunk meg egy éneket az énekkar előadásában, ami rólunk, meg ezekről az aggódásainkról feljebb irányítja a figyelmünket. Mert ahogy hallottuk, ott a magasban dolgoznak. Ne a hűségünket, elszántságunkat, lelkesedésünket vizsgálgassuk, hanem abban legyünk bizonyosak, hogy Isten hűsége megbízható és az nem fogy el. Minden szava igaz ennek az éneknek:

Hűséged végtelen, Atyám, nagy Isten,
Elhat a mélybe s az egek fölé.
Irgalmad nem fogy el a múló idővel.
Te vagy az irgalom, a szeretet
Ki voltál, az maradsz mindörökké.

*****
Végéhez közeledünk a történetünknek. Az elején megismerkedtünk egy vak koldussal, aki névtelen senkiként tengette az életét egy virágzó, pezsgő nagyvárosban. Senkinek nem volt fontos. Aztán hallott Jézusról, ez a szívébe fogadott jó hír bizalmat ébresztett benne Jézus iránt, és tegnap láttuk, hogy amikor Jézus arra járt és keresztül ment a városon, akkor megállt mellette és beszédbe elegyedett vele. Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus gondolkozás nélkül mondta a választ: hogy lássak.
Ezek után hangzott el ez a mondat, ami a mai alapigénk. Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.”
Jézus külön szóra érdemesíti Bartimeusnak a hitét. Egy jelzőt is tesz elé, azt mondja: megtartó hit. Valamelyik este említettem már, hogy a szó jelenti azt is: megmenekülni, megszabadulni, üdvözülni. Bartimeus hitét Jézus megtartó, üdvözítő hitnek minősíti.
Miért van szükség erre a jelzőre? Van vajon másféle hit is? Van. Sokféle hit van. Szinte minden ember hisz valamiben, és ha valaki azt mondja: hiszek, vagy hívő vagyok, ez még hiányos meghatározás, mert a hitet mindig a tárgya minősíti. Mit hisz valaki? Vagy még inkább: kiben hisz? Vannak ostoba hiedelmek is, van minden alapot nélkülöző hiszékenység. Minden nagy vallásnak a hívei hisznek sok mindenfélében. Némelyik vallás hívei egyenesen démonokban. Jézus is beszél az úgynevezett ideig való hitről, amikor valaki hisz (talán inkább így kellene mondanunk: hiszeget) egészen addig, amíg nem kell azért áldozatot hoznia. De ha egyszerre kellemetlen lesz hívőnek lenni, akkor eltűnik ez az úgynevezett hite, az ideig való hite. (Lk 8,13).
Jézus azt mondja, hogy Bartimeusnak megtartó, üdvözítő hite volt. Isten nekünk ilyen hitet kínál. Mi jellemzi azt a hitet, amire itt Jézus is azt mondja: ez igen, ez hit, ezt hívják úgy: megtartó hit? Az, hogy minden esetben Isten szavára, a Bibliára épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hit mindig Isten igéjére épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hit végső soron mindig a Jézus Krisztusban való hit.
Amikor a filippi börtönben Pál apostol nem fejtegethette részletesen, hogy mi a hit, hanem annak a kétségbeesett, öngyilkosjelölt börtönőrnek a kérdésére, hogy mit tegyek, hogy üdvözüljek, egy mondattal válaszolhatott, akkor ezt mondta: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz!” Nem véletlen az, hogy Jézusnak itt a két méltóságjelzőjét is elmondja: az Úr Jézus Krisztusban, akinek te alárendeled magadat, akkor hiszel és engedelmeskedsz, és hidd, hogy Ő a Krisztus (héber szóval: Messiás), higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.
Lehet, hogy ez a börtönőr akkor hallotta életében először Jézus nevét. De Pál mégsem aggályoskodott: jaj, hogy fogalmazzam, hogy magyarázzam meg. Majd amit nem ért, megkérdezi, és akkor ha tudja, megmagyarázza. A lényege ez volt: mit csináljak, hogy üdvözüljek? Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.
Tehát nemcsak bizonyos hitigazságokat kell elfogadnia a hívőnek, hanem egy élő személlyel kell kapcsolatba kerülnie. A feltámadott élő Jézus Krisztussal.
Ez nagyon szemléletesen előttünk van éppen Bartimeus történetében. Adva van egyrészt Bartimeus a maga nyomorúságában, reménytelen, teljesen elszegényedett állapotában. Ott van Jézus Krisztus a maga isteni hatalmával és szeretetével, és amikor Bartimeus hisz Jézusban, akkor mintegy kinyújtja a kezét felé, és a hitén keresztül beleárad az ő nyomorult életébe Jézusnak az isteni ereje, és meggyógyul. Érintkezésbe került a hit által egy élő személlyel, Jézussal, és onnan gyógyító, isteni erők áradtak az életébe.
Nem a hite gyógyította meg, hanem Jézus, csak a hitével elfogadta azt az ajándékot, amit Jézus adott. A hitével mintegy belekapaszkodott Jézusba már az előtt, hogy Jézus fizikálisan ott lett volna. Mert ez a reménység éltette, hogy ha egyszer Jézus erre jönne, akkor meggyógyulnék. Mintegy fogta a hitével Jézust, és amikor ott volt, csak még inkább megszorította, és amit Jézus kínált, azt elvette. Nyugodtan mondhatjuk: a hit az a kinyújtott kéz, amivel megragadjuk Jézust, és mindennap újabb ajándékot és kegyelmet fogadunk el tőle.
Tegnap használtuk ezt a hasonlatot, hogy a hit az az edény, amit odatartunk a kegyelem forrásához, és ami onnan kiárad, a mienk lesz. Hiába van edényem, ha nem áradna a kegyelem. De az árad bőségesen. De hiába árad, ha nincs, amit odatartsak, nem lesz az enyém az a kegyelem, akármilyen bőséges. Amíg a hitemmel nem nyúlok ki és nem veszem el magamnak, nem veszem komolyan, személyemre nézve is érvényesnek azt, amit Isten igéje mond, nem lesz az enyém. Úgy van ez, ahogy hallottuk tegnapelőtt az igét: „kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által.” Isten adja, én pedig a hitemmel hálásan elfogadom.
Ezért veszélyes dolog a jóslásnak és a varázslásnak minden formája, mert ott az ember akár tudja, akár nem, az ördögtől vár és fogad el segítséget, a hitét az ördögbe veti, tehát azzal kapcsolja össze őt a hite. Mert akiben hiszek, azzal köt össze a hitem. Az ilyen ember ördögi befolyás hatása alá kerül, azután is, hogy megtudta azt, amit akart. Erről a Biblia nagyon világosan ír.
Most már az a fontos kérdés: hogyan lehet egy Jézusban nem hívő ember a szó ilyen értelmében hívővé? Hogy lett Bartimeus Jézus-hívővé? Hallott Jézusról, amit hallott azt komolyan vette, és ennek megfelelően viszonyult hozzá. Úgy várta Őt, mint aki a Messiás, az Isten Küldöttje, tud rajta segíteni. Most már csak ez a kérdés: jön-e, és mikor jön? Az összes többi nem kérdés. Az nem kérdés, hogy rászorul Jézus segítségére, az sem, hogy csak Jézus tud segíteni, és az sem, hogy Jézus tud rajta segíteni. Ez a hitének a tartalma.
Amikor Jézus megjelent, nem volt probléma. Ezért kiabált olyan elszántan. Nem lehetett elhallgattatni, és ezért mondja itt Jézus neki: megtartó hited van. A te hited megtartott téged. Ekkor még Bartimeus nem látott. Még vak, amikor Jézus ezt mondja neki. Utána pattan fel a szeme és lát újra.
Ugyanez a menetrendje a hitre jutásnak ma is. Mindenképpen hallanunk kell Jézusról. Ki Ő, mit tett értünk, mit kínál nekünk. És miközben halljuk, harcba keveredik a bennünk levő hitetlenséggel a bimbózó hit, és Istennek gondja van arra, hogy erősödjék a hitünk, s egyre erőtlenebb legyen a bennünk levő hitetlenség. Aki kiált Jézushoz segítségért, annak Ő válaszolni fog.
Ezért nehéz azokkal az emberekkel eredményesen beszélgetni, akik kifejtik, hogy Ő Istent-kereső emberek, de nem tudnak hinni Jézus Krisztusban. Spurgeon a maga keresetlen módján azt mondta az ilyeneknek: hagyd abba a keresést és légy hívő, mert akit keresel, itt áll melletted. És ez valóban így van. Megdöbbentő az Isten-kereső József Attilának az a két sora:

Az Isten itt állt a hátam mögött,
S én megkerültem érte a világot.

Nem kell a világot kerülgetnünk. Itt van Isten köztünk. Ahol az Ő igéje hangzik, ott egészen közel jön, hallótávon belül. Ha hallhatom, hogy Ő mit mond, Ő még inkább hallja, amit én mondok, kiáltsak, és meg fogja nyitni a szememet.
Amikor emberek azt mondják: nem tudnak hinni, akkor nagyon sokszor az az igazság: nem akarnak hinni. Annyira felnőttek és okosak lettünk Isten nélkül, hogy vég nélkül latolgatjuk a dolgokat, halogatjuk a döntésünket, a végén próbáljuk bebizonyítani, hogy ez nem nekünk való, ez tulajdonképpen lehetetlenség, nem is értjük, hogy mit kellene tenni, holott csak azt kellene komolyan vennünk, amit Isten igéje mond. Amit Isten önmagáról mond, rólunk mond, velünk kapcsolatos tervéről mond. Ezt kellene komolyan venni, és igent mondani rá. Nem olyan bonyolult dolog ez, mint ahogy gondoljuk.
Bartimeus hitének a lényege az volt, hogy elhitte, hogy Jézus az, aki, és így viszonyult hozzá.
Hogyan lehetne röviden megfogalmazni, hogy mi a hitünknek a lényege? Mi az, amire Jézus azt mondja ma: ez megtartó, üdvözítő hit? Lényegében ugyanaz, ami Bartimeusé volt, kiegészítve azzal, ami még azt követte: nagypéntekkel és húsvéttal. A megtartó hit tartalma ez: hiszem, hogy Jézust az Atya küldte erre a földre, hogy segítsen rajtunk. Hiszem, hogy Jézus valóban helyettünk, vagy még jobb ezt egyes szám első személyben mondani: helyettem halt meg a kereszten. Hiszem, hogy levette rólam a bűneim miatti igazságos isteni ítéletet, és ami nagypénteken a Golgotán történt, az rám nézve is személyesen érvényes. Ezért Isten engem felmentett az örök ítélet alól, és már itt életet, örök életet ad nekem. Ez annyira bizonyos, hogy most itt, helyben, meg is köszönhetem neki és elkezdhetek járni az új életben.
Ez a rövid tartalma a megtartó hitnek. Hiszem, hogy Jézus az, akinek az Atya is mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Hiszem azt, hogy amit Ő elvégzett, azt nemcsak úgy általában végezte el a világért, meg az emberekért, hanem én helyettem, én miattam, én értem. És ennek örülök, és ezzel az örömmel kezdek el élni. Aztán jön majd sokféle küzdelem, hitharc, de győzelmek harcok között születnek, és ezeket a harcokat már nem egyedül vívja az ember, hanem azzal a Jézussal, akivel a hite összekapcsolta. Mert ez nem alkalmi találkozás, hanem ez egy örökkévalóságra szóló kapcsolat, közösség.
Éppen a Jézussal való közösségben tapasztalja a hívő, hogy arra, amire Jézus a benne hívőket bátorítja, képesekké is tesz minket. Olyan sokszor szokták mondani: ó, a Hegyi beszéd gyönyörű, de ki képes arra? Senki. Ezt maga Jézus mondja. Önmagunkban nem vagyunk képesek aszerint élni. De éppen ez is kell, hogy odaszorítson minket, hogy komolyan vegyük: szükséges újjászületnünk. Egyedül nem megy! Vele pedig nem nagy szavak lesznek, hanem csendes személyes tapasztalat, amit a zsoltáros így mond: Az én Istenemmel táboron is átfutok, és kőfalon is átugrom. Mert Ő adja a lendületet, és Ő emel át a nehézségeken, akadályokon.
Ha valaki nagyon precizírozni akarja, hogy mit tanít a Biblia a hitről, annyit még röviden megemlítek: világos a Szentírás tanításából, hogy ennek az üdvözítő, megtartó hitnek három összetevője van: ismeret, bizalom engedelmesség.
Először Bartimeusnak is valamennyire meg kellett ismernie Jézust. Ha soha nem hallott róla, azt sem tudja, hogy a világon van, akkor hogy higgyen benne? Először meg kell ismernünk. Az ismeretünk alapja a Szentírás, a Szentírást magyarázó igehirdetés, tapasztalatokat szerzett hívő embereknek a beszámolói, és ezek alapján lassan növekszik az emberben az ismeret. Halálunk pillanatáig növekednie lehet és kell, és ez nagyszerű dolog. Egyre jobban megismerjük, ki a mi Istenünk, mi-mindent tett Ő értünk, mi-mindent ígér és kínál nekünk. Feltétlenül szükséges az ismeret. Mi az, ami Isten szerint jó és rossz, és akkor én is azt akarom jónak és rossznak tartani…
Amikor megismerjük Istent, szinte magától következik be a második, hogy egyre jobban bízunk benne. Ha egyre jobban megismerek valakit, aki megbízható, akkor egyre jobban bízom benne, sőt egy idő után eszembe sem jut, hogy bizalmatlan legyek vele szemben. Ő biztos nem fog becsapni. Istennél ezt biztosra vehetjük, hogy nem csap be bennünket.
Nos, ez az, ami az ördögökből hiányzik. Mert az ismeretük nekik is megvan, ők ismerik Istent, de nem bíznak, mert nem bízhatnak benne, mert lázadnak ellen, és az ellenségei akarnak maradnia. Ez a mi nagy többletünk, hogy miután megismerjük Istent, egyre jobban bízunk benne.
Ebből pedig magától következik az engedelmesség. Mert ha valakit alaposan megismertem, benne feltétel nélkül bízom, akkor hallgatok a szavára, sőt megkérdezem.
Hányszor vagyunk tanácstalanok! Egy hívő ember számára magától értetődő, óriási adottság, nagy kiváltság, hogy azonnal kérdezheti: Uram, itt most mi a helyes? Nem látok tisztán. Melyik mellett döntsek? Emellett is szólnak érvek, amellett is. Ez ellen is, az ellen is. Mi a te akaratod? Szerinted mi lesz jó nekem? Ezt csak te tudod. A jövőt csak te ismered, sőt nem csak ismered, hanem te alakítod a jövőmet. És reflexszerűen kialakul, hogy engedelmeskedni akarok. Ez nem valami ijesztő parancs lesz, hogy engedelmeskedj Istennek, ez magától következik abból, hogy megismertem Őt, eközben teljes szívemmel bízom benne. És ha ismerem és bízom, akkor hogyne tenném azt, amit mond. Akárki akármit mond, akkor is azt fogom tenni, amit Ő mond, mert eddig mindig kiderült, hogy az az igaz, és mivel hiszek benne, így teszem ezt.
Egyszer, egy hétköznapi esemény során lett világossá számomra. Hárman voltunk jó barátok, és az egyikünk nehéz helyzetbe került. A másikkal megegyeztünk abban, az ő háta mögött, hogy valahogy segítünk rajta. Nekem volt egy ismerősöm, aki közbenjárhatott volna, és biztos, hogy kész lett volna segíteni. Megbeszéltük a haditervet, s nekem egy délután ehhez az ismerőshöz el kellett volna mennem. Már indultam, amikor jött a telefon a barátomtól, hogy ne menjek, mert másként alakultak a dolgok. Ez meglepett engem, mert precízen kidolgoztuk a tervet. Milyen dolgok alakultak, és mi az, hogy másként? Hogyhogy az utolsó pillanatban? De máig emlékszem rá, hogy egy pillanatig sem latolgattam: menjek, ne menjek. Ha ő azt mondja: ne menjek, akkor nem megyek, mert ő tud valamit, amit én most még nem tudok. Ő nem viccel ilyen komoly dologgal, és nem ugrat engem. Őbenne eddig is mindig megbízhattam, most is megbízom. Nem megyek. Utólag kiderült, hogy ez így volt helyes.
Ez egy egyszerű, hétköznapi helyzet, de körülbelül ezt jelenti hinni, hogy ismerem azt, akire rábíztam magam, egészen rábíztam magam, s ezek után akármit mond, én azt fogom tenni. Ez nem mindig egyszerű, ezt könnyű a szószékről elmondani, és néha nehéz igent mondani Isten parancsára, néha úgy teszünk, mintha nem értenénk, próbáljuk komplikálni a dolgot, vagy Őt figyelmeztetni, hogy Uram, itt ez van, meg az van… Olyan aranyos az a jelenet a Cselekedetek könyvéből, amikor az Úr Jézus Anániást küldi Saulhoz, akiből a Pál lett, hogy menj el hozzá és mondd meg neki, amit majd én mondok ott. Olyan kedves ez a hívő ember, hogy kezdi magyarázni Jézusnak: Uram, lehet hogy elfelejtetted, hogy ez a mi ellenségünk, meg a te ellenséged. Kiderült, hogy nem felejtett el az Úr Jézus semmit. Ő előtte Saul már Pál és éppen Anániás lehet a nagy tanúja ennek a csodának, amikor a megvakult Pálnak lehull a hályog a szeméről a szó lelki értelmében is, és az Úr Jézus apostola lesz. Nem kell nekünk magyaráznunk az Úr Jézusnak, hogy mire legyen figyelemmel, hanem amit megértünk az Ő útmutatásaként, azt kell hittel cselekednünk.
Biztosan többen hallották vagy olvasták ezt a történetet. Amerikában élt egy Blondin nevű cirkuszi mutatványos, tulajdonképpen artista. Róla mondják, hogy kifeszített egyszer egy drótkötelet a Niagara felett, és azon átment. Sőt átszaladt. Sőt elkezdett táncolni a közepén. Mindig nagy tömeg volt ott és tátott szájjal, nagyra meredt szemekkel figyelték őt. Egy alkalommal áttolt egy talicskát. Visszafelé pedig úgy tolta, hogy téglát rakott bele. Megkérdezte a csodálkozó nézőktől: elhiszik-e, hogy egy embert is át tudna tolni? Ki hiszi el? Majdnem mindenki felemelte a kezét. Akkor valaki jöjjön ide, és üljön bele. Minden kéz leereszkedett, és senki nem vállalkozott erre, mert nem bízta rá az életet erre az emberre. Én elhiszem, hogy át tudna tolni, de inkább mást toljon, vagy leginkább téglát. Még őérte is aggódom, hogy le ne essék. De én nem ülök bele.
Sokszor így vagyunk Isten útmutatásával, igéivel. Azokkal a vágyakkal, többre törekvéssel, ami fel-feltámad a szívünkben, hogy elvileg egyetértünk, hisszük, helyes, igaz, minden úgy van. Akkor kezdjem el tenni. És itt sok ember megáll. Márpedig most a hét végén minket a mi Urunk a cselekvésre bátorít. Ha hiszel, akkor tessék elkezdeni engedelmeskedni. Akkor következnek be a csodák.
Azért veszünk észre kevés csodát, és azért történik kevés csoda az életünkben, mert nincs hitünk, vagy kicsi a hitünk. Csak elméleti a hitünk. Úgy igaz, minden így van, ahogy a Bibliában van. Akkor menjek el és kérjek bocsánatot attól, aki engem megbántott. S akkor azt hisszük, tévedett az illető. Hogy én őtőle úgy, hogy ő még nem kért éntőlem? S akkor jövünk a magunk vízszintes, horizontális logikájával. Márpedig hinni azt jelenti: feltekintek. És nem azt mérlegelem, mi lehetséges, hogy szokott történni, ki mire képes, én is mire lennék képes. Hanem mérlegelés nélkül igent mondok arra, amit Isten akarataként megértettem.
Joó Sándor, az én drága elődöm mondotta el egyszer itt a szószéken: Egy barátjának egyszer a sárgabarackfái nagyon sokat teremtek, és elhívta két ismerősét, két nagycsaládos jó barátját, hogy vigyenek, amennyit csak akarnak. Az egyik megjelent egy reklámszatyorral, a másik megjelent négy nagy kosárral. Mindenki annyit vihetett, amennyi edénye volt. Elmondta Sándor bácsi, olyan sokszor eszébe jutott: nem ez a bajunk, hogy kis szatyorral jelenünk meg a nagy Isten előtt? Neki nagy ígéretei vannak.
Luther Márton a maga markáns, néha nyers módján mondta: fogjátok szaván az Istent! Ha Ő azt ígérte, akkor merd hinni, hogy az megtörténhet.
Mennyivel másként tudnánk így imádkozni a magunk nyomorúságaiért, ismerősökért, népünknek, országunknak a jövőjéért. A nagy Istennek semmi sem lehetetlen. Nem attól függ, hogy Ő mit tud megtenni, mit nem, hogy én mit tudok elképzelni. Mondjam nyugodtan, hogy ez számomra elképzelhetetlen, de attól még imádkozzam csak tovább érte. Mert Ő nagyon sok mindent megtett már eddig is, ami számomra elképzelhetetlen volt. Bízzam abban, hogy ezután is mindent meg fog tenni.
A megtartó hit tehát mindig Isten igéjére épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. A megtartó hitet az jellemzi az említett tartalmán kívül, hogy nem vízszintesen tekintget és tájékozódik, hanem miközben komolyan veszi a földi dolgokat, felnéz mindig, és onnan fentről, vertikálisan tájékozódik. Onnan várja Istennek a cselekvését.
Hadd fejezzem be ezzel a képpel újra: a hit kinyújtott kéz. Nyújtjuk-e mi a kezünket Istennek, és üres-e a kezünk, vagy szorítjuk a magunk kacatjait és így kérünk ajándékot? Hova adja? A teljes bizalom gesztusa a kinyújtott kéz, és rábízom, hogy Ő mit fog adni, mit fog parancsolni. Mint ahogy Bartimeus nem írta elő: könyörülj rajtam! Majd Ő tudja, hogyan kell rajtam könyörülni. Nekem eszembe sem jut az, ami nála már el van készítve. Nyújtsuk a kezünket, és legyünk bátrabbak!
Mielőtt ezért imádkozunk, hallgassunk meg egy másik kórusművet, amelyik egyenesen erre bátorít minket. Már a címe is bátorítás: Boldog, aki az Úrral jár. De mit lehet annak tennie, aki az Úrral jár:

Ki hittel föltekint az Úrra,
Az újult erőt nyer az útra,
És győztes életharc után,
Majd része lesz az üdv, a menny.