HOGY ÉLETÜK LEGYEN…

Nagy szeretettel köszöntöm a testvéreket. A magam részéről mindig kiváltságnak tartom, amikor Isten ilyen alkalmakat készít. Akár egy csendes napot, egy csendeshetet, vagy akár így, hogy esténként összejöhetünk igét hallgatni. Azért tartom nagy kiváltságnak, mert az is nagy ajándéka Istennek, amikor egy-egy alkalommal hallgathatjuk az Ő igéjét, de amikor egy sorozatot készít, az olyan, mint egy gyógykúra. Egyfajta lelki méregtelenítés történik ilyenkor és Isten soksok ajándékot tud adni ezeken a csendes estéken nekünk. Kétségtelenül áldozatot jelent, hogy egész napi munka után majd holnaptól el kell jönni, de hiszem azt, hogy a végén azt mondjuk: megérte, mert amit Isten ad nekünk, azt senki mástól nem kaphatjuk meg. Itt végül is az áldott orvos, Jézus Krisztus rendelőjében vagyunk.
Szeretném kérni és javasolni, hogy készüljünk ezekre az alkalmakra, és amikor már eljutunk ide, legalább egy mondatot mondjunk el mindig őszintén, Urunknak, legalább azt: Istenem, szeretném meghallani a szavadat, segíts, hogy megértsem, amit nekem mondasz. Mert Isten az ilyen imádságokra hatalmasan szokott válaszolni.
Ha Ő éltet minket, akkor holnaptól kezdve Bartimeus meggyógyításának a történetét tanulmányozzuk. Ma még másról lesz szó. Az énekkarunk megtanult egy olyan éneket, ami Bartimeusról szól. Különös ennek a kórusműnek a keletkezése. A Kálvin téri gyülekezetnek volt egy kiváló lelkipásztora az 50-es években, Muraközi Gyula, ő verseket is írt. Volt egy kiváló orgonista kántora, Ákom Lajos, aki pedig zeneszerző is volt. Több kórusművet is írt. Ő megzenésítette Muraközi Gyulának azt a versét, amelyik Bartimeusról szól. Ezt a gyülekezetünk énekkara erre a hétre vagy a mai estére megtanulta. Hallgassuk meg. Ők az előző istentiszteleten már elénekelték, de itt maradtak azért, hogy mi is meghallhassuk szolgálatukat.
Csak annyit mondok a műről, hogy a versnek az első meg utolsó versszaka majdnem azonos, és ez a majdnem rejti magában az evangéliumot. Így hangzik az első és utolsó versszak:

Rongyos, vak koldus
Nagy kőkapu mellett,
Valami síró vén dalt énekelget.
(…)
Rongyos, vak koldus
Nagy kőkapu mellett,
Várva, remélve, egyre énekelget.

Tudniillik közben elhangzik az örömhír, hogy Jézus jön, és ő mint az út mellett kolduló ember sok mindent hallott már Jézusról, és egyetlen reménysége van, hogy ha Jézus erre járna, meg tudná gyógyítani őt. Attól kezdve várja ezt a találkozást. Ez az ének a zenében is szépen kifejezi a magába roskadt reménytelen embert, aki aztán hallja az evangéliumot (jó hírt), hogy van egy Jézus nevű valaki, aki még a vakokat is meggyógyítja. Elkezdi várni, reménység ébred a szívében.
Hiszem, hogy mi is ezzel a váradalommal jövünk össze estéről estére. Magát Jézust várjuk, és tőle sokféle nyomorúságunkból a gyógyulásunkat.
Ma arról szeretnék beszélni, hogy Jézus Krisztus az igazi életet hozta el erre a földre, és aki benne hisz, az elcsodálkozik azon, hogy eddig, ami volt, nem is érdemelte meg azt az elnevezést: élet. A másik kórusmű pontosan erről szól. Egy Jézushoz, az élet forrásához hívogató ének ez.

Jöjj el az élet vizéhez,
Mert itt van az élet, a forrás
Nincs sehol és soha más — Jézus.

*****
Ha Isten segít minket, holnaptól kezdve a vak Bartimeus meggyógyításának a történetét tanulmányozzuk majd. A három első evangélista leírta ezt a történetet, olyan fontos üzenet van benne. Mi a Márk evangéliuma szerinti változatot vesszük alapul. Erről majd holnaptól kezdve lesz szó.
Ma arról szeretnék beszélni, mi a célja egy ilyen hétnek, amikor minden este igehallgatásra hívjuk a testvéreket. Miért tartjuk ezt olyan fontosnak, hogy érdemes időt és erőt áldozni rá? Egyáltalán honnan veszik némelyek, mint mi is, a bátorságot, hogy egész napi munka után azzal fárasszunk embereket, hogy csúcsforgalomban kiutazzanak ide a város szélére, meghallgassanak egy beszédet, s így később kerül sor a vacsorára is, meg a megszokott esti programra.
Ma Jézus Krisztusnak egyetlen mondatát szeretném felolvasni a Bibliából, amibe Ő summásan beletömörítette, ami a célja annak, hogy hallgassuk Őt. A maga programját határozta meg itt Jézus: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Mit jelent ez?
Annak, hogy hirdessük a Jézusról szóló jó hírt, görög szóval: evangéliumot, alapjában véve két oka van. Jézus adott erre parancsot és ebben a parancsban benne van ez a két cél. A parancsát Márk evangéliuma utolsó mondataiból olvashatjuk: Ezután így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15-16).
Jézus azt mondja, azért érdemes minden körülmények között hirdetni és hallgatni a róla szóló információt, mert aki annak hisz, az nem kárhozik el, hanem üdvözül. Még egyszerűbb és közhasználatú kifejezésekkel: az nem a pokolba jut, hanem a mennyországba. De már itt, ezen a földön. Ez az egyik célja. A másik az, hogy addig is, amíg itt van ebben a testben ezen a földön, sokkal gazdagabb, értelmesebb, másokat is gazdagító élete legyen. Hogy élete legyen. Hogy ne csupán puszta lét legyen az, amit él.
Baranyi Ferencnek van egy megrázó verse (Valami mindig közbejön), néhány sora így hangzik:

… létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt,
mi életté tenné a létet.

Létfontosságú semmiségek — ami most nagyon fontos, mindennél előbbre való, és emiatt elmulasztjuk azt, ami életté tenné a létet. Nagyszerű megkülönböztetése a puszta létnek és annak, ami megérdemli ezt az elnevezést: élet. A puszta lét kevesebb, mint az élet. Az élet több, mint a puszta lét, és Jézus ezt a többet hozta el erre a földre. Ezt akarja nekünk adni. Az a tapasztalat, hogy akik benne hisznek, azoknak az életében megjelenik valami ebből a többből.
Ezt vizsgáljuk meg most egy kicsit részletesebben, hogy mit ért ezen a mi Urunk, amikor azt mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt hogy bőségben éljenek.”
1) Ő azt az életet akarja visszaadni nekünk, amit elveszítettünk. A Biblia azt tanítja, hogy Isten az élet forrása, és élete annak van, aki működő, tényleges kapcsolatban él a mindenható Istennel. Ez a kapcsolatunk azonban megszakadt, amikor az ember fellázadt Isten ellen (a Biblia így nevezi ezt: bűneset), és azóta ez az isteni élet hiányzik belőlünk. Azóta az ember lelkileg halott. Jézus egy alkalommal majdnem így szólítja meg hallgatóit: kedves halottak, akik itt vagytok.
Azt mondja: a halottak, akik most itt vannak, meghallják Isten szavát, akkor életre támadnak. Itt a lelkihalott állapotról beszél, és arról, hogy mit jelent lelkileg élni. Ha az Istentől elszakadt ember hallja és komolyan veszi, amit Isten neki mond, akkor életre támad. Kivirul, feltámad, életre támad. Ha pedig nem, akkor benne marad a halálban. Amikor fizikailag is meghal, akkor ez a lelkileg halott állapot válik véglegessé a számára. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak vagy pokolnak. Ebben a gyötrelmet az jelenti, hogy egy örökkévalóságon át a változás reménysége nélkül szenved amiatt, hogy nem fogadta el az életet Istentől akkor, amikor arra lehetősége lett volna.
Amit erről a Biblia tanít, azt általában nem szoktuk komolyan venni. Rajtam is átsuhant az, hogy helyes-e erről így, ilyen bibliai világossággal beszélni? Üdvösség, kárhozat, pokol, mennyország — a legtöbb ember pittyeszt erre, legyint, és azt mondja: ha ilyesmiről lesz szó, köszönöm, nem érdekel. Sokkal életközelibb, valóságosabb problémáink vannak.
Csakhogy éppen ezt nem hisszük el, mert nem gondoljuk végig a dolgot, hogy ha ezek az alapvető kérdések tisztázódnak a Szentírás világosságában, akkor a nagyon is hétköznapi és sokszor nagyon is gyötrő és keserves problémáink is egészen más súllyal nehezednek ránk, illetve megtaláljuk közülük sokra az igazi megoldást. Ezért bátorkodtam mégis, hogy beszéljünk erről. Egyrészt ezért is, hogy derüljön ki, mi a célja egy egész hetes sorozatnak, másrészt, ami ennél sokkal fontosabb, hogy miközben erről hallunk, hit támadjon többünk szívében, és ne ez várjon ránk: kárhozat, pokol, az Istentől való végleges elszakítottság.
Hogy ezt egy kicsit megpróbáljam érzékeltetni, hadd mondjak néhány megközelítést akkor is, ha az most talán ügyetlenül hangzik. Mi az, ami nekünk kellemetlen szokott lenni?
Ha valaki mellé a villamoson leül egy olyan ember, aki azonnal elkezd harsányan beszélni, folyik belőle a szó, a butaság, sok gonosz megjegyzést mond az ott állókról és ülőkről, és ebben engem partnerként akar megnyerni. Nemcsak a hallgatósága vagyok, amíg ott vagyok kénytelen ülni mellette, időnként a gesztikulálásával orrba vág, oldalba bök, hanem még be akar vonni a többiek elleni lázadásba is, amihez nekem semmi kedvem, mert az egész rendkívül rossz. Ezt tűrni kell addig, amíg együtt utazunk. Talán inkább korábban leszállok, és gyalog megyek néhány megállót, csak legyen ennek vége. Pedig ez még nem is olyan nagy szörnyűség.
Ennél szörnyűbb az, ha ilyen az ember szomszédja. Ha soha nincs csend otthon. Mindig bömböl náluk valami. Este nem lehet elaludni, nem lehet beszélgetni. Semmit se lehet tenni, amihez koncentrálni kellene. Ha megkopogtatjuk a falat, ő visszakopogtat hangosabban. Ha szelíden megpróbáljuk kérni, hogy néha jó lenne kikapcsolni a bömböldét, akkor bosszút áll, és forró vizet önt a muskátlira, megmérgezi a kiskutyát, és fáradtolajjal bekeni a bejárati ajtót. Ez már sokkal kellemetlenebb, és amíg ott lakunk, nincs megoldás. Nem lehet vele szót érteni.
Ennél sokkal rettenetesebb az, amit a Biblia erről az Isten nélküli állapot véglegessé válásáról, vagyis a kárhozatról, a pokolról ír. Mindnyájan, amikor a világra jöttünk, ebbe születtünk bele. Mert ha valaki úgy marad lelkileg, ahogy megszületett, akkor Isten nélkül éli végig az életét, és nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot. Ez az, amit Isten nem akar hagyni. Ő nem akarja az ilyen ember halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezért jött utánunk Jézus.
És aki vele kapcsolatba kerül, annak az életében helyre áll az Istennel megszakadt kapcsolat. Jézus visszavezet minket az Atyához, és újra mienk ez a teljes élet, a fizikai halálunkon túl is nyúló örök élet. Itt tudnunk kell, hogy az Újszövetségben az örök nemcsak mennyiséget jelez, tehát, hogy nincs vége, hanem minőséget is. Azt jelenti: teljes, hiánytalan, igazi. Visszaadja Jézus a benne hívőknek ezt az igazi életet, ami felett semmi hatalma nincs a halálnak, mert az, hogy megáll a szívünk, lefogják a szemünket, s mondanak egy szép beszédet a temetésünkön, semmit nem változtat azon, hogy minket Isten visszafogadott, vele közösségünk van, és örökkön örökké ennek a gyönyörűsége, boldogsága, békessége tölt be bennünket.
Éppen ezért fontos, hogy leleplezzünk egy olyan áltatást, aminek egyre több áldozata van. Aminek során a világ el akarja velünk hitetni, hogy mindaz, amit eddig mondtam a Biblia alapján, nincs. Vagy ha van is, nem kell vele foglalkozni, nem kell komolyan venni. Nekünk a mával, meg a közvetlen holnappal kell foglalkoznunk, és nem ilyen távoli, bizonytalan dolgokkal. Csakhogy ezek egyáltalán nem távoli és nem bizonytalan dolgok. Az élet nem annyi, amennyit tapasztalunk belőle, az a 60-80 év, ami csupa küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.
Isten igéje figyelmeztet minket, hogy „örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában, Jézusban van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-2). Ez az igazi élet tehát Jézus személyéhez kötött. Őt kell megismernünk, Őbenne szabad hinnünk, és ez a benne való hit áthelyez minket a halálból az életbe. Ezt is a János evangéliumában olvassuk, hogy aki Jézusban hisz, hiszi azt, hogy Őt az Atya küldte, az már nem megy az ítéletre, mert átment a halálból az életbe. (Jn 5,24).
Nagy baj az, hogy erről nagyon kevés helyen lehet hallani. Erről egyetlen napilap sem szokott írni, és a különböző gyűléseken véletlenül sem jön elő az életünk legfontosabb kérdése, aminek függvénye az összes többi is.
Kinek fontos az, hogy mi ne a pokolba érkezzünk meg, és ne tegyük pokollá már ezt a földi életet is, hanem a mennyország előszobája lehessen ez, és oda érkezzünk meg? Istennek fontos. Ő úgy szerette ezt a világot — ezt az ellene fellázadt világot —, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És ahol Istenről hiteles információ hangzik, ahol az evangéliumot prédikálják, ott megvan a lehetősége annak, hogy ezt hallgatva hit ébred az emberek szívében és nem a kárhozatba, hanem az üdvösségbe menetelnek, sőt már itt elkezdődik számukra ez az élet.
2) Ez a másik célja minden ilyen sorozatnak, meg minden igehirdetésnek, hogy Jézus Krisztus már ezt a földi életünket egészen mássá akarja tenni. Ebben megjelenik már valami, az örök, az igazi, a teljes életből. A benne hívőknek Ő olyan értékeket ad, amiket semmi pénzért nem lehet megvásárolni, de amik emberivé, nemessé, értelmessé, boldoggá teszik az életüket, és amivel ők másokat is azzá tudnak tenni.
Itt kell lelepleznünk egy másik hazugságot, ami szintén szedi az áldozatait most, amikor el akarják hitetni velünk, hogy a boldog élet feltétele a sok pénz. Az anyagi javaktól függ a boldog élet. Élet = pénz.
Jézus idejében is mondogattak már efféléket, és erre mondta el Ő ezt a példázatot: volt egy gazdag ember, akinek egymást követő években nagyon nagy termése volt. Kicsinek bizonyultak a raktárai. Lerombolta, újat épített, korszerűbbet, tágasabbat. Megtöltötte, és amikor tele volt, leült és azt mondta: most már sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve, egyél, igyál, gyönyörködjél. Isten így szólt hozzá: „Bolond, az éjjel meghalsz, és amit gyűjtöttél, azzal mi lesz”? Ha a vagyon lenne az élet, akkor ő élhetne tovább is, de az élet más és több, mint a pénz, mint az anyagi javak, mint a vagyon. Mi ezt a többet nem ismerjük addig, amíg Jézussal nem találkozik valaki, és Ő ezt nem ajándékozza neki. Rá mondjuk arra is, hogy élet, amit pedig úgy kellene becsületesen neveznünk, ahogy a költő: puszta lét. És van valami, ami több, ami életté tenné a létet. Jézus ezt többet hozta el.
Hogy a kettő között mi a különbség, azt számomra egy régen megesett történet szemléltette. Egy kis faluban élt egy tizenéves fiú, aki meghallotta, hogy a közeli városba cirkusz érkezett, és ő mindenképpen szerette volna azt megnézni. Mivel jól tanult, otthon sokat segített, a kedves szülők megengedték, és az édesapja adott neki egy tízest, ami akkor sokat ért. A fiú begyalogolt a városba, és amikor megérkezett, látta, hogy sokan állnak az utcán. Valami zene is szól. Mi van itt? Előrefurakodott. Látta, hogy jön egy rézfúvós zenekar. Olyan hangszereket csak képen látott addig, a valóságban nem. Utána gyönyörű lovak húznak egy nagy kocsit, akkorát az ő kis szekereikhez képest el sem tudott képzelni. Tarka lovak húzzák, amit ő még nem is látott otthon, és a kocsin erős vasketrecben vadállatok vannak. A kocsi után elefánt lépked méltóságteljesen. Ilyen közelről elefántot sem látott még, és jön valaki, aki egy tölcsérformába belekiabál, és azt lehet hallani mindenütt, hogy mit mond. A menetet bezárja a bohóc nagy cipőkben, élénk színekkel kifestve az arca. Mindenkinek mond valami kedveset. Neki is. Szép lassan vonultak, sokáig lehetett látni. Óriási élmény volt a számára, s örömében kihúzta a tízest és odaadta a bohócnak. És amikor elvonult a menet, megfordult és hazament. Másnap értesült arról, hogy ez csak a felvonulás volt. Utána jött az előadás, és az előadáson a belépőjegy nem is került egy tízesbe. Miről maradt le, amit most már soha nem pótolhat!
Néha eszembe jut ez a történet, amikor emberek összetévesztik a létet az élettel. Amikor erre a néhány évtizedes küzdésre is azt mondjuk, hogy ez az élet, vagy ennyi az élet. Holott éppen ami életté tenné a létet, az hiányzik belőle. És ez lényegében maga Jézus, mert ez egy személyhez kötött kincsköteg, és azok az értékek, amiket Ő ad a benne hívőknek. Ilyenkor derül ki, hogy az élet legnagyobb értékeit nem lehet forintra átváltani, és nem lehet pénzben kifejezni. Az élet legnagyobb értékei nem eladók, megvásárolni sem lehet őket.
Mennyit ér például az anyai szeretet? Ilyen kérdést hogy lehet feltenni? Vagy akkor hasonlítsuk össze: a te mamádé értékesebb, mint az enyém? Vagy hogy van ez? Anyai szeretet, házastársi hűség, egy igazi, mély, tartalmas barátság, az egymás iránti kölcsönös áldozatkészség, az otthonnak a biztonsága, egy jó apának a pozitív példája, ami egy életre meghatározza gyerekeinek az életét. Ez mennyit ér? Tessék kifejezni forintban vagy euróban — mindegy. Buta kérdés. Ezeket nem lehet pénzbe átültetni és átváltani.
Vagy mennyit ér egy ember? Olvastam, hogy egy vegyész kiszámította. Összeadta egy átlagos testsúlyú ember anyagának az árát, hogy mi-minden van bennünk, és kijött ötezer forint. Ha nagyon dús, erős szálú és hosszú haja van, akkor sokkal többet ér, de egy ilyen skalpnak, mint az enyém például, piaci értéke nincs.
Mennyit ér egy ember, aki kilincsel állásért és megy egyik megbeszélésről a másikra. Annyit, amennyi pénzt hozna annak, aki beszélget vele. Meg is mondta egy ismerősömnek a főnöke: te addig maradsz itt, amíg hozod a zsozsót. Ennyit érsz.
Istennek nem ennyit érünk, és emberi viszonylatban is ostobaság ilyen kérdéseket feltenni, csak ezt a teljesen eltorzult piaci szemléletet, ami átjár és megfertőz már mindent, ezt szerettem volna leleplezni, és emellett felragyogtatni azt, amit Jézus nem pénzért ad, amit csak tőle kaphatunk, de ami életté teszi a létet. Mert ebbe a világba tört be Jézus ezzel a programmal: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. És amit Ő élet címén ajándékoz a benne hívőknek, azt nem lehet pénzben kifejezni, de annak a kamatai is meggazdagítják hosszú távon azt a közösséget, amelyikben ilyen emberek élnek. A tapasztalat az, hogy akik Jézusban hisznek, nemcsak a szájukkal, hanem az egész életükkel, azoknak az életében egyre több ilyen érték jelenik meg. Ők sem hibátlanok, nem tökéletesek, de egy csomó ilyen megfizethetetlen, megvásárolhatatlan, felbecsülhetetlen érték jelenik meg bennük, amikkel meg tudják gazdagítani a környezetüket, és a saját személyes életük is sokkal gazdagabb emiatt.
Ez tehát a célja ennek a sorozatnak, amit Isten kegyelmében bízva ma elkezdtünk, hogy

meglássuk az üdvösségre vezető utat, azon járjunk is végig,
és amíg itt vagyunk ezen a földön, addig is egészen más legyen az életünk.

Annak, hogy ez bekövetkezzék minél többünk életében, sokféle akadálya van. Most csak néhányat szeretnék megemlíteni, különös tekintettel az előttünk levő hétre.
Az egyik akadálya, ha valaki el sem jön. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. Így olvassuk a Római levélben. Aki nem hallgatja az Istenről való hiteles bizonyságtételt, abban nem támad hit.
Aztán lehet, hogy eljön valaki, de olyan fáradt és annyira zsong benne csak annak az egy napnak a hordaléka is, hogy nem tud odafigyelni. Ezért bátorkodtam javasolni, hogy legalább egy mondattal az istentisztelet elején állítsuk majd vételre a szívünket: Uram, én tőled szeretnék valamit hallani, engedd, hogy képes legyek erre.
Mert ez egy következő akadály, ha valaki csak emberi beszédként hallgatja azt, ami itt elhangzik, mert ez nemcsak az. Egyszerű emberek bizonyságtételén keresztül maga a mindenható Isten szólított meg sokunkat, akik itt vagyunk, és Ő változtatta meg az életünket.
Ezékiel könyvében van egy megrendítő jelenet, amikor Isten arra figyelmezteti a népet, hogy ne Ezékielt hallgassák, hanem rajta keresztül az ő küldőjét, magát a mindenható Istent, és így vegyék komolyan, amit mond. Mivel ez nem így történik, ezt mondja itt Isten: „Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Csak annyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.” (Ez 33,32).
Egy ember beszéde szerint miért élne úgy az ember? De ha Isten mondja, akkor egészen más annak a hatása. Szabad ezt elkérnünk, hogy Ő szóljon hozzánk, és szabad ezt így hallgatni.
Végül még egyet említek meg a sokféle akadály közül. Amikor az ember elhatározza: akármit hall is Istentől, arra nem mozdul, akkor megint lehetetlenné válik, hogy ez az új élet elkezdődjék. Erre nézve meg a Hóseás könyvéből szeretnék olvasni egy szomorú mondatot. Isten így panaszolja ezt:

Népem megrögzötten elfordul tőlem.
Hívják őt a Felségeshez,
De senki sem mozdul.
… mert nem akarnak megtérni. (Hós 11,5. 7).
Akarjuk-e ezt az életet, amit Isten kínál, és amit Jézus Krisztus testközelbe hozott hozzánk? Akarjuk-e azt a többet, ami életté tenné a létet?
Ennek a hétnek két célja van, legalább ezt a kettőt érdemes tudatosítani: hogy megmutassa Isten igéje nekünk az üdvösségre vezető utat, és adjon nekünk sok olyan értéket, ami pénzen nem vehető meg, nem eladó, de amit mindenki kaphat Jézustól, az Ő személyéhez vannak kötve ezek az értékek. Akkor kialakul bennünk egy újfajta gondolkozás, új lelkület, új jellem, és „kezded az új életet.” Vagy megújít minket, ha ez már valamikor elkezdődött, aztán megfáradtunk, megfásultunk, leültünk, és Ő megújít bennünket az életünk minden terén. Bekövetkezik az, amiről a délelőtti igehirdetésben hallottunk itt: Jézus hívja magához a szomjazókat. Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék, és élő víznek folyamai ömlenek abból, aki Jézustól iszik. Vagyis átfolyik rajta az, amit kap. Mennyei értékeket kapunk, és ezeket továbbadhatjuk másoknak. És akármilyen nehéz körülmények között is elégedett és boldog az ilyen ember.
Maradjunk egy percig csendben, és Isten előtt elcsendesedve kérdezzük meg magunktól: életnek nevezhető ez, amit most élek? Azonos ez azzal, amiről Jézus beszél? Vajon mi hiányzik belőle? Vagy ki hiányzik? Nem maga Jézus hiányzik? És akarjuk-e ezt a többet, amiről Ő beszél? Ne érjük be csak a felvonulással, az előadásra menjünk be! Ne érjük be ezzel a prédikációval, Jézushoz menjünk oda, mert Ő az élet!